Rózsapiros alaptónusú szoba Strader és Theodóra otthonában, aki Strader felesége. A berendezésen látszik, hogy Theodóra és Strader ebben a közös szobában más-más munkával foglalatoskodik. A férj asztalán különféle mechanizmusok modelljei, a feleségén misztikus jellegű, tárgyak vannak. Házasságuk hetedik évfordulóján elmélyült beszélgetést folytatnak evvel kapcsolatban.

Strader:

Éppen ma van hét éve annak,
Hogy életemnek társa lettél.
S a fénynek is forrása vagy,
Amely létemre rásugároz,
Míg azelőtt csak a sötétség
Közelgett énfelém fenyegetően.
A szellemi szegénység volt a sorsom,
Amíg nem álltál oldalamra,
És meg nem adtad azt, mit a világ
Sosem volt hajlandó megadni.
Sok évén át komoly törekvés hajtott,
Hogy szigorúan tudományosan
Kutassam az élet értékeit
És létezésünk céljait.
De egy napon be kellett látnom,
Hogy mindez csak hiú törekvés.
Teáltalad mutatkozott meg nékem,
Hogy megnyilatkozást hogyan keres
Egy emberben a szellem
Olyan dolgok felöl, amelyek
Az én tudásom és gondolkodásom
Minden törekvésétől elrejtőztek.
Oly emberek körében láttalak meg,
Kiknek körét Benedictus vezette,
Es itt hallhattam megnyilatkozásod.
Később aztán Thomasiusnál láttam,
Hogy ha az ember szellemi tanítvány,
Milyen erővel hat lelkére ez.
Mit én átéltem ezzel kapcsolatban,
Az megfosztott minden hitemtől
Az értelemben és a tudományban,
De semmit sem mutatott ez időben,
Ami számomra érthető lett volna.
Elfordultam minden gondolkodástól
És tompaságban éltem életem,
Mely elvesztette értékét szememben.
A technikának szenteltem magam,
Hogy kábítson, s meghozza a felejtést.
Kínlódva éltem életem, amíg
Másodszor is találkoztam veled
És nemsokára jó barátok lettünk.

Theodóra:

Hogy e napon emlékezésed
Lelkedben oly élénken felidézi
Ami a múltban történt, - érthető.
Szívemnek is szüksége van ma arra,
Hogy visszapillantson elmúlt időkre,
Midőn mi egymást megtaláltuk,
Hogy életünket összekössük.
Úgy éreztem azokban az időkben,
Hogy állandóan nő az az erő,
Mely lelkemet képessé tette arra,
Hogy be tudja fogadni
A szellemi világokból kapott tudást.
És Félix Balde nemes vezetése
Erőmet oly magasra fejlesztette,
Ahogy hét éve megmutatkozott.
Ekkor Felixék erdei magánya
Hozott egyszer Capesiussal össze.
Egy kutatással töltött hosszú élet
Után küzdötte fel magát odáig,
Hogy szellemi tanítvánnyá legyen.
Ő fontosnak találta,
Hogy megismerje azt a módot,
Ahogyan én tekintek
A szellemi világba.
Ezután többször is
Együtt voltam vele.
És őnála találkoztam veled,
S hozhattam gyógyulást fájdalmaidra,
Melyekkel a tudás kérdése kínzott.

Strader:

És így valódi fényt kapott a lelkem,
Amely hosszú időn keresztül
Csak a sötétségbe tekinthetett.
Most megláthattam, hogy mi is
Valójában a szellem.
Oly módon adtad a megismerést,
Mit a magas világokból szereztél,
Hogy minden kétségem hamar eloszlott.
És mindez akkor úgy hatott reám,
Hogy nem láttam tebenned semmi mást,
Csupán, hogy te vagy az, ki közvetíted
Felém a szellemet.
Hosszú időbe telt, amíg beláttam.
Hogy nemcsak szellemem figyel szavadra,
Mely igazi honába elvezette,
De szívem is a híve lett annak, ki szól,
S közelségét nem tudja nélkülözni.

Theodóra:

S aztán elárultad nekem, mit érzel,
És ezt oly különösen mondtad el.
Olyan volt, mintha nem tudnál magadban
Egy gondolatot sem formálni arról,
Hogyan szeretnéd, hogy valóra váljon
A vágy, amely szívedben él.
Mert szavaid csak a tanácsot kérték
Lelked barátnőjétől.
Segítségről beszéltél,
Amelyre szükséged van,
És hogy növelni kell lelki erőid,
Melyek miatt nehéz a helyzeted.

Strader:

Az, hogy a szellem követéit
A sors társamnak szánta már előre,
Meg sem fordult fejemben, amikor
Segítséget keresve
Feltártam néked, hogy mit érzek.

Theodóra:

De a szavakból, melyeket
Az egyik szív a másikból fakasztod,
Azután mindjárt kiderült,
Hogy ez másképp nem is lehetne.
Gyakran van úgy, hogy szívünknek kell
Sorunk szándékait megfejteni.

Strader:

Midőn szíved kimondta sorsdöntő szavát,
Átjárták lelkem az élet hullámai,
Amelyeket akkor nem érezhettem,
Csak sokkal később, mint emlékezet
Merültek fel lelkemnek mélységéből.
És ékkor úgy éreztem őket,
Mint fénysugárzást.
És tudtam, hogy mire emlékezem,
De azt átélni még nem tudtam akkor.
Sok minden volt még, ami elválasztott
Attól, hogy átéljem a szellemet.
Első eset volt, hogy a szellemet
Közvetlenül lelkemben tudtam.
Nem ismétlődött meg sosem, de mégis
Bizonyságként sugárzott fényesen
Az egész életemre.
Hét szép év telt el aztán.
Érezhettem, hogy még maga a technika,
Amelyet most szolgálok,
Is megtermékenyülhet oly lelkektől,
Akik a szellemi világgal
Helyes viszonyban állnak.
Csak az a szellemi erő,
Mit életet segítőn nékem adtál,
Tett arra képessé, hogy áttekintsem
Olyannyira az erők működését,
Hogy mintegy sugallatta, hirtelen
A szellemem előtt állott a mű,
Amelytől oly sokat remélhetünk.
Fényedben azt érezte lelkem:
Erői teljesen kibontakoznak,
Míg ha magányban kellett volna élniük,
A sorvadás lett volna sorsuk.
Az életbiztonság, mit így szereztem,
Tartást adott nekem még akkor is,
Midőn oly megrázóan kárhoztatta
Thomasius saját tudása tettét
A rózsakeresztesek előtt állva,
S kemény ítéletet mondott magáról
Az órában, mely arra volt hivatva,
Hogy élete csúcsára felvigye.
Benső biztonságom tartott meg akkor,
Midőn úgy látszott, hogy a külvilág
Ellentmondások özönét mutatja.
És mindezt csak tetőled kaptam én.
Először hozta el nekem
A régen áhított tudást
A szellem megnyilatkozása,
Mely hozzám általad jutott el.
S midőn e megnyilatkozások elmaradtak,
Te megmaradtál énnekem
Erőt adón sugárzó lelki fényként.

Theodóra (mélyen elgondolkodva, félbeszakított mondatként):

Midőn e megnyilatkozások elmaradtak...

Strader:

Én gyakran voltam súlyos gondban ettől.
Azt kérdeztem magamtól, hogy vajon
Nem tölt-e el mélységes fájdalommal
Látó erőid elvesztése téged,
S némán szenvedsz talán, hogy engem kímélj.
De lelki egyensúlyod azt mutatta,
Hogy sorsod rendelését
Nyugodtan el tudod viselni.
Csak most utóbb vagy más, mint eddig voltál.
Már nem sugárzik vidámság belőled,
S a csillogó fény is eltűnt szemedből.

Theodóra:

Nem fájt valóban az, hogy elmaradtak
A szellemi kinyilatkoztatások.
A sors megváltoztatta életutam,
S ezt nyugalommal kellett elviselnem.
De fájdalmat hozóan
Most újra megjelentek.

Strader:

Most hét év óta első íben érzem:
Theodórám számomra érthetetlen.
Hisz minden egyes szellemi élményed
A belső boldogság forrása volt.

Theodóra:

Egészen más a megnyilatkozás most.
Először - éppúgy mint korábban - érzem,
Ki kell oltsam saját gondolkodásom;
De míg előbb röviddel azután,
Hogy sikerült üressé tenni bensőm,
Átszőtte lelkedet egy enyhe fény,
S éreztem, hogy a szellem
Képekben akar formát ölteni.
Most láthatatlan, kellemetlen érzés
Fakad bensőmben, ámde úgy,
Hogy én egész világosan tudom,
Kívülről jön az az erő, mit érzek.
És élményembe félelem vegyül,
Melyet elűzni nem tudok,
Amely uralkodik felettem.
És csak menekülnék attól a lénytől,
Amelytől borzadok, bár láthatatlan.
Felém akar sietni, telve vággyal...
Ó gyűlölöm e megnyilatkozást.

Strader:

De Theodóránál ez lehetetlen!
Azt mondják, hogy mit így él ét az ember,
Saját lelke erőinek hatása,
Melyek ily módon tükröződnek.
De a te lelked semmiképpen
Sem hívhat létre egy ilyen hatást.

Theodóra:

E véleményt én is jól ismerem,
És épp ezért lelkemmel elmerültem
Mélységesen a szellemi világba
 Minden erőmmel, mely még megmaradt,
És kértem, hogy azok a lények,
Akik korábban hajlottak felém,
Nyilatkoztassák ki kegyelmesen,
Hogy mi okozza szenvedésemet.
(szaggatott szavakkal):
És ekkor... megjelent... a fénysugár...
Amint korábban... és... egy ember képe
Formálódott belőle...
Thomasius volt...

Strader: (fájdalmasan, a hirtelen rátörő érzések hatására):

Thomasius . . .
Kiben, szeretném, hogy mindig hihessek...
---
(szünet, majd fájdalmasan elgondolkozva):
De hogyha a lelkemben felidézem,
Hogy ott a misztikus rend otthonában
Hogyan beszélt saját magáról...
És Arimánról...
(Theodóra magába roskad és mintegy önkívületben mered a semmibe)

Strader:

Ó Theodóra... mit látsz most... te ott...