(Ugyanaz a szoba, mint az előző képben, Johannes és Lucifer.)

Lucifer:

Megláthatod Capesiusnál,
Milyen gyümölcsöket terem,
Hogyha a lélek túl korán kinyílik
A szellemi világ számára,
Ő tudja már, mi van életkönyvébe írva
És ismeri feladatát sok életére. --
A sors tervében nem szereplő fájdalom
Fakad csupán az oly tudásból,
Amelynek nincsenek erői hozzá,
Hogy tettek váljanak belőle.
Hogy az embernek sikerül-e ez vagy az,
Azt akarata érettsége dönti el.
Capesiusnak meg kell most kérdeznie
Minden lépésnél, melyet életében tesz:
Vajon eleget teszek-e valóban
Mindannak a kötelező parancsnak,
Amely előző életem gyümölcse?
Számára fény terül szét mindenen,
Amely szemét fájdalmasan vakítja,
De semmiképpen sem segíti őt.
Erőket öl meg, melyek öntudatlan
Az emberlelket biztosan vezérlik,
De a józan megfontolását
Nem tudja ezzel megnövelni.
Csak bénítóan hat a test erőire,
Mikor még lelke nem tud úrrá válni rajtuk.

Johannes:

Már látom életemnek tévedését.
A lélek erejét
Testemtől elraboltam,
S büszkén felvittem azt
A szellemi világba.
Ez út azonban nem vezette el
A teljes emberlényt a fényhez,
Csupán egy könnyű lelki árnyat.
Ez lelkesülhetett a messzeségért,
Hová a szellem elvezette
És egynek érezhette önmagát
A teremtő erőkkel.
Ez boldogan akart a fénnyel élni
És a színekben látni a fény tetteit.
Szándéka az volt, hogy művészetével
Az érzékek világában teremtőn
Megalkotja a szellemlét képmását. -
A lény, aki vonásaim viselte,
Félelmetesen hű képét mutatta
Saját lényemnek:
Csak tiszta lelki szeretetről álmodoztam,
De véremben a szenvedély dúlt.
Szabad volt most a földi utat látnom,
Amely ennek az életemnek
Valódi alkotója.
Ez megmutatja nékem, hogy hogyan kell
Valóban törekednem.
A szellemi utat, amelyen jártam,
Hogyan tudná az a lélek követni,
Amely előző életemben
Tamás testébe öltözött?
A célomat az kell hogy megmutassa,
Ahogyan ő formálta életét.
Már most, ebben az életemben
Akartam azt elérni,
Ami csak a későbbiekben
Teremhet nékem igazán gyümölcsöt.

Lucifer:

Fényem majd biztosan vezet tovább,
Ahogy eddig is hagytad, hogy vezessen.
A szellem útja, melyre léptél,
Az meglehet, hogy szellemed
Magas világokkal kapcsolja össze,
De lelkednek csak sötétséget ad.

Johannes:

Mit ért el az az ember.
Ki kénytelen, magát
A lelke nélkül adni át
A szellemi világnak?
Az földi léte végén
Csak ugyanaz a lény megint,
Ki akkor volt, midőn az idők kezdetén
Emberformája a világ öléből
Kibontakozhatott.
Ha átadom magam az ösztönöknek,
Mik öntudatlan lelki mélységekből
Erővel törnek élettartalmak felé,
Úgy bennem az egész
Világmindenség működik.
Nem tudom akkor, hogy mi az,
Ami tevékenységre indít,
De annyi biztos, hogy a világakarat
Maga irányít céljai felé.
S ez tudja biztosan,
Mit kell az életünkkel kezdeni,
Még akkor is, hogyha megismerésünk
Nem tudja őt felfogni.
A teljes emberlényben megteremti
Az élet gazdagságát,
Amely a lelket alakítja.
Átadom magam őneki,
Nem akarom tovább elfojtani
Hívságos szellemi törekvésemmel.

Lucifer:

E világakaratban én hatok,
Midőn ez őserővel
Áramlik át az emberlelkeken.
Magasabb lények tagjai csupán,
Míg engemet egészén át nem éltek.
Csak én teszem őket valódi emberekké,
Kik énként illeszkednek a világba.

Johannes:

Régóta azt hiszem,
Hogy ismerlek egészen.
De bensőmben csak az árnyképed élt,
Mit szellemi látásom alkotott
Éreznelek kell,
Akarva kell átéljelek;
Akkor tudlak legyőzni a jövőben,
Midőn majd sorsom terve úgy kívánja.
A szellemi tudás,
Amelyhez túl korán jutottam,
Nyugodjon ezután a lelkem mélyén,
Míg életösztönöm maga ébreszti fel.
Bizakodással adom át magam
Annak az akaratnak,
Mely bölcsebb, mint az ember lelke.

(Johannes Luciferrel távozik.)