(Ugyanaz a táj, mint az ötödik képben; Capesius felébred víziójából, amelyben előző inkarnációja jelent meg lelke előtt.)

Capesius:

Ó ez az idegen vidék!
Egy pad, kis ház és erdő áll előttem..
Hogy ismerem-e őket? Azt kívánják,
Sürgősen ismerjem fel őket.
Erősen kényszerítenek.
Reám nehezednek súlyos teherként.
Úgy tűnik, hogy mindez valóság.
De nem, ez mind - csak kép, amely a lélek
Anyagából szövődött.
Tudom, miként formálódott e kép
A vágyból és a lelki szomjúságból.
Most úgy merültem fel, mint ébredéskor,
A vágyból és a szellem
Hatalmas tengeréből.
E vágy emléke oly ijesztőn tör fel
Lelkem mélyéről, hogy megborzadok.
Hogy égetett a szomja,
Amely a lét világait kivánta!
A nélkülözés szülte vágy,
Epedve a látszatvilág után,
Kiégette egész valómat.
Viharosan vágytam a lét után
És minden lét csak menekült előlem.
Az örökkévalóság
Egyetlen pillanata
Oly fájdalomvihart kavart lelkemben,
Milyet - úgy gondolom -
Egy teljes élet kelthet fel csupán.
A vágy okozta rémület előtt
Előttem állt, mi ezt okozta.
Erőt vett rajtam teljesen egy érzés:
Kitágultam a világmindenségbe,
S egészen elvesztettem lényemet.
De nem, nem én éreztem ezt,
Hanem egy másik lény,
Aki belőlem számozott.
Támadni láttam embert s emberművet
A kozmikus gondolatokból,
Akik a téren átsiettek,
S létezve megnyilatkozásra törtek.
Egy képszerűen fogható
Egész élővilágot
Szemem láttára hoztak létre ők.
És az erőt a lelkem anyagából
Vették ahhoz, hogy gondolatból
Létet teremtsenek.
Minél sűrűbb lett e világ előttem.
Annál kevésbé éreztem saját magam.
Szavak csendültek fel a képvilágból,
Amelyek elgondolták önmaguk,
S lenyűgözően hangzottak felém.
És lényeket teremtettek e szók
Az életek hiányosságiból,
S jó tettekből adtak nekik erőket.
A messze térségekből
Intőn hangzottak énfelém a szók:
„Ó ember, ismerd meg magad világodban.”
Láttam egy lényt, ott állt előttem,
A lelkemet mutatta, mint sajátját.
S a kozmikus szavak tovább beszéltek:
„Amíg e lény nem áll előtted úgy,
Hogy életedbe teljesen
Beleszövődve látod őt,
Csak álom vagy, melyet magadról álmodsz.”
Gondolkodásomat nem tudtam én
Világos gondolatformákba önteni,
Csupán a működő erőket láttam,
Melyek kaszán tolongtak
A semmiből a létbe,
És a létből a semmibe.
De hogyha szellemmel
Visszafelé tovább megyek kutatva,
S amit ez előtt láttam,
Arra emlékezem,
Lelkem előtt egy életkép áll,
Amely nem zavaros, mint mindaz,
Amit ezek után éreztem,
Hanem világosan mutatja
Legkisebb részletéig
Az embert és az ember műveit.
Tudom, hogy kik az emberek a képben,
S hogy mit csinálnak.
Ismerek minden lelket, akit látok,
De testi formájuk megváltozott.
Úgy nézek rá minderre, mintha én is
Ezen világnak tagja volnék,
De ennek ellenére hidegen hagy,
Nem ébreszt bennem semmi érzést,
Mi teljes életként előttem áll.
Mintha lelkemre gyakorolt hatása
Még egy későbbi pillanatra várna,
Amelyet szellememben
Most éltem éppen át.
Egy szellemi szövetségnek körében
Ismertem fel magam és másokat,
De úgy, ahogy egy régi képet
Idéz az ember fel, emlékezetből.
Fiam, Tamás, mint bányász áll előttem
És azt a lelket jeleníti meg,
Aki nekem egyébként
Thomasius gyanánt mutatkozott meg.
A nő, ki látnokként volt ismerősöm,
Mint vérszerinti lányom lép elébem.
És Mária, Thomasius barátja,
A szerzetes csuháját ölti fel,
Ki kárhozatra méltónak találja
A szellemi testvériséget.
Simon zsidó arcát mutatja Strader.
Joseph Kühnében és nejében
Félix s Felicia lelkét találom.
Világos mi átlátom életem,
S a másokét is; ám mikor még
Egészen átadom magam
A kép szemléletének,
Egyszerre csak eltűnik az egész előlem. -
Érzem, amint lelkembe ömlik
A képek lelki anyaga.
Amelyből szőve volt.
Úgy érzem, hogy egész valómat
A legnagyobb boldogság hatja át.
Az érzékek korlátait legyőztem,
Világmindenséggé tágult a létem. -
Így él bennem a hosszú pillanat,
Melyet az életkép előtt élhettem át.
De még tovább is visszanézhetek: - -
A kozmikus gondolatok megsűrűsödnek,
S már ott is áll szemem előtt az erdő,
S a ház, amelyben Félix és Felicia
Oly gyakran nyújtottak vigaszt a gondjaimra.
És most - ismét itt állok e világban,
Amelyről nemrég úgy éreztem,
Hogy földi korszakok,
S egész világnyi távolságok
Állnak közöttünk.
S a kép, mely önmagam
Magamnak megmutatta,
És akkor érzéketlenül hagyott,
Most lelki ködformák gyanánt
Minden elé odatelepszik,
Amit érzékeimmel észlelek.
Lidércnyomásként hat reám e kép.
Legmélyéig feldúlja lelkemet.

---

Világok kapuit,
S a térken messzeségeket
Nyit meg nekem.

---

Mi az, mi lényem legmélyén viharaik?
Mi az, ami a világtávlatokból
Belém akar hatolni?

---

(Egy hang, a szellemi lelkiismeret hangja):

Érezd, amit láttál,
Éld át, amit tettél.
Újjászülettél most a lét számára .-
Csak álom volt az életed.
Munkáld ki most, a szellem
Nemes fényéből.
Lelked tekintetének erejével
Lásd meg, hogyan munkálkodik a lét.
Ha erre nem vagy képes,
Örökre összekapcsolódsz
A puszta semmivel.

(A függöny legördül, mialatt Capesius még ott van.)