(Ugyanaz az erdei tisztás, mint a hatodik képben. Joseph Kühne, felesége és leányuk Berta; majd parasztok, később a szerzetes; végül Cecilia (Cili) Kühne nevelt lánya és Tamás.)

Berta:

Most úgy szeretném tőled hallani
Kedves mamám, azt a történetet,
Melyről Cili gyakran beszélt korábban.
Hiszen te oly jól el tudod mesélni
Mind az összes mesét, amelyeket
Apánk a lovagoktól hoz haza,
S amelyeket sokan
Mindég a legnagyobb örömmel,
Szívesen hallanak.

Joseph Kühne:

Valódi lelki kincs e sok mese.
Amit a szellemünknek adnak,
Az megmarad túl a halálon is,
S későbbi földi életekben hoz gyümölcsöt.
Halványan sejtetik, mi a valóság;
S a sejtelemből lelkünk
Olyan megismerést tud létrehozni,
Amelyre szükségünk van életünkben.
Ó bár megértenék az emberek,
Mily nagy az az ajándék,
Amit lovagjaink adnak nekik.
Cecíliánál és Tamásnál sajnos
Most mindezek süket fülekre lelnek,
Mert másfelől kapják a bölcsességet.

Berta:

A jóról és a rosszról
Szóló történetet
Szeretném én ma tőled hallani.

Kühne asszony:

Elmondom néked szívesen; figyelj hát:
Élt egyszer egy ember, ki gyakran
Eltépelődött a világ során.
Agyát léginkább az gyötörte,
Hogy meg szerette volna fejteni,
Vajon a rossz, az honnan származik.
„Világunk Istentől van - szólt magában,
És Istenben csak jó lehet.
Ebből a jóból hogy jöhetnek létre
Rossz emberek?"
Sokat gondolkodott, de mindhiába;
Nem tudta rá a választ megtalálni.
Történt egyszer, hogy tépelődőnk
Útjában egy fával találkozott,
Aki egy fejszével beszélgetett.
A fejsze épp így szólt a fához:
„Én meg tudom azt tenni, mit te nem tudsz.
Ki tudlak vágni, ám te nem tudsz engem.”
Az öntelt fejszéhez így szólt a fa:
„Egy évvel ezelőtt testemből vágta ki
Egy másik fejszével egy ember azt a fát,
Melyből a te nyeled faragta.”
Beszédüket hallván az ember,
Lelkében feltámadt egy gondolat,
Amelyet nem tudott
Világosan szavakba önteni.
Teljes választ adott azonban arra,
Hogyan származhat rossz a jóból.

Joseph Kühne:

Gondolkozz a történeten, leányom;
Meglátod, hogy hogyan fakaszthat
A természet szemlélete
Megismerést az emberfőben.
Tudom magamról, hogyha gondolatban
Tovább fonom a mesék fonalát,
Amelyeket lovagjaink
Tanításunkra mondanak,
Oly sok mindenre rájövök belőlük.

Berta:

Csak egyszerű leány vagyok,
S biztos semmit sem értenék meg abból,
Mit okos emberek tanult szavakkal
A tudományukról beszélnek.
Csepp érzékem sincs az ilyesmihez.
Egész elálmosít, mikor Tamás
Ügyeiről beszámolót tart.
De a meséket, melyeket
Édesapám a várból hoz haza,
S saját szavát is hozzáfűzve
Néha órákon át mesél,
Oly szívesen hallgatnám
Akár vég nélkül is.
Cilink gyakran beszél a jámborságról,
Szerinte ez hiányzik énbelőlem.
Pedig valódi jámborságot érzek,
Ha egy mesét elképzelek magamban,
S szívből tudok örülni néki.

(Joseph Kühne, felesége és Berta elmennek.)

***

(Szünet után parasztok érkeznek a tisztásra.)

1. Paraszt:

Nagybátyám tegnap érkezett haza.
Csehországban mint bányász élt sokáig,
S ott tisztességgel boldogult.
Oly sok mindenről tud mesélni,
Amit útjában hallott.
Az emberek mindenhol izgatottak,
Szorongatják most a szellem lovagjait.
Elő van már készítve minden
Az itteni lovagrend ellen is.
A várat nemsokára ostromolják.

2. Paraszt:

Csak ne várassanak soká magokra.
Minden bizonnyal tőlünk is sokan
Hajlandók lesznek harcosokként
Hozzájuk csatlakozni.
Én biztos, hogy az elsők közt leszek.

1. Paraszt asszony:

Vesztedbe fogsz rohanni.
Ki is lehet oly ostoba,
Hogy nem gondolja meg,
Milyen erős a vár.
Rettentő lesz a harc.

2. Parasztasszony:

Ne ártsa a paraszt magát
Olyan dolgokba, melyekhez nem ért.
És mégis most sokan a környékünkön
Egyik helységből a másikba járnak,
S szorgalmasan szítják a lázadást.
A dolgot már egész odáig vitték,
Hogy nincs ki a betegeken segítsen.
Az a derék ember, aki korábban
Sokaknak a segítségére volt,
El sem hagyhatja már a várat.
Oly csúnyán elbántak vele.

3. Parasztasszony:

Mert elkeseredtek az emberek,
Mikor hallották, honnan a betegség,
Amely teheneink között kitört. - -
A zsidó hozta ezt varázslatával.
Az embereknek is csupán
A látszat kedvéért hoz gyógyulást,
Hogy a pokol erőivel
Gonosz hatalmak céljait szolgálja.

3. Paraszt:

Eretnekségről szóló fecsegéssel
Nem sokra mentek ők,
Mert mindenük megvolt az embereknek,
Szükséget nem szenvedtek semmiben.
Így hát csak annyit értek el,
Hogy módjuk volt gonosz beszéddel
Eltölteni üres óráikat.
És ekkor egy jő emberismerő
Azt a badarságot találta ki,
Nagy ügyesen, hogy a zsidó az,
Ki elvarázsolta a barmainkat.
Csak erre tört ki a vihar.

4. Paraszt:

Úgy gondolom, már tudhatnátok,
Hogy mit jelent a háború, s az ínség.
Apáink elbeszélték,
Hogy mit kellett megérniük
Mikor a csapatok
Megszállva tartották a falvainkat.

4. Parasztasszony:

Én már régóta mondom:
El kell hogy tűnjön minden úri pompa.
Egy álmom megmutatta,
Hogyan szolgálhatunk a csapatoknak,
Melyek a várat ostromolni jönnek,
Hogyan láthatjuk el mindennel őket.

6. Paraszt:

Ne firtassuk, hogy hihetők-e még az álmok.
Lovagjaink mind azon fáradoztak,
Hogy okosabbá váljunk, mint apáink.
Most lássák meg, hogy mennyivel
Lettünk mi náluk okosabbak.
Apáink befogadták őket,
Mi pedig majd elűzzük őket.
Én ismerem a rejtekutakat,
Amelyeken bejuthatunk a várba.
Ott dolgoztam, amíg haragjuk el nem űzött.
A lovagoknak meg fogom mutatni,
Hogy hasznunkra lehet a tudomány.

5. Parasztasszony:

Ez biztosan nem gondol semmi jóra,
Oly aggasztó érzés fogott el
Beszéde hallatán.

5. Paraszt:

Egy szellem-kép már megmutatta nékem,
Hogyan vezette be az ellenséget
Egy áruló a várba titkos úton.

6. Parasztasszony:

Ily képek csak ártalmasak lehetnek.
Ki még keresztényként tud gondolkodni,
Az tudja jól, hogy nem az árulás,
Hanem csak a becsületesség
Szabadit majd meg a gonosztól.

6. Paraszt:

Az emberek csak hadd beszéljenek,
Én azt teszem, ami hasznos lehet.
Sokan vannak, kik helytelennek mondják,
Amit maguk nem tudnak megcsinálni,
Mert nincsen meg hozzá a bátorságuk.
De folytassuk utunkat,
A páter jő az úton, ne zavarjuk. -
Eddig minden szavát követni tudtam,
De mai prédikációja
Jó egynéhány dolgot tartalmazott,
Ami számomra érthetetlen.

(A parasztok eltávoznak az erdő felé.)

***

(Szünet után a szerzetes jelenik meg a tisztás útján.)

Szerzetes:

A lélek ha saját mivoltát
Akarja csak követni,
Úgy összezavarodnak utjai.
Csak szívem gyengesége állíthatta
Elém a káprázat alakjait,
Midőn ott voltam fenn a várban.
Hogy harcban kellett látnom őket,
Az megmutatja, hogy még mily kevéssé
Tudnak lelkem erői
Egymással egyesülni bennem.
Ezért bensőmben újra megkísérlem
A szavakat életre kelteni,
Amelyek szellemi magasságokból
A fényt hozzák nekem.
Egyéb utakra csak az vágyakozhat,
Kinek értelmét elvakítja
Az ábrándból fakadt önösség.
Lelkünk a tévedésen
Csak akkor válhat úrrá,
Ha méltóvá válik a kegyelemre,
Mely szeretet-forrásbó1
A bölcsesség szavában
Szellemi fényt nyilatkoztat meg néki.
Nemes erő, mely megvilágítod
Atyáink tanításait,
Tudom, hogy megtalállak,
Ha önhittségemnek sötétségéből
Alázatos és jámbor szívvel
Elmenekülhetek.

(A szerzetes elmegy.)

***

(Szünet után Cecília (Cili) és Tamás jelenik meg a tisztáson.)

Cecília:

Ó kedves bátyám, hogyha áhítattal
És titkon mondott hő imáim közben
Egész lelkemmel a világ forrása
Felé hajoltam, s szívemet betölté
A vágy, hogy véle egyesüljek,
Egy fény jelent meg gyakran szellememnek. -
Oly lágy melegség áradt szét belőle;
Egy emberkép formálódott a fényből,
Amely szelíd szemmel nézett reám,
S szavak hangzottak a képből felém.
Ezt mondották:
„Elhagytak téged egykor,
Emberi elvakultság tette ezt.
Most emberi szeretet hordoz,
Várjál tehát, amíg a vágy
Az utat megtalálja,
Amely tehozzád elviszi.”
Az emberkép így szólt gyakorta hozzám.
Nem tudtam, hogy amit mond, azt hogy értsem,
De jóleső érzést öntött szívembe
Az a homályos sejtelem,
Hogy szavai egykor beteljesednek.
S mikor megérkeztél te, édes bátyám,
És első ízben megláthattalak,
Minden erő eltűnt érzékeimből; -
Az arcod teljesen
Ahhoz az emberhez hasonlított.

Tamás:

Nem csalt meg a sejtelmed és az álmod;
A vágyam az, mely hozzád elhozott.

Cecília:

Amikor élettársadnak kívántál,
Azt hittem, a szellem rendelt nekem.

Tamás:

A szellem kívánt egymáshoz vezetni,
Világosan mutatkozik meg ez,
Csak félreértettük először.
Azt hittem mikor megismertelek,
Hogy feleségűi óhajt nékem adni,
De rég elvesztett húgomat
Találtam meg tebenned.

Cecília:

Ezentúl már el nem szakíthat semmi.

Tamás:

És mégis mennyi minden áll közénk!
A gondozó szülők,
Kik téged, felneveltek,
A lovagokhoz kapcsolódnak,
Akiket el kell utasítanom.

Cecília:

Mindkettő csupa szeretet és jóság,
Majd jó barátra lelsz bennük bizonnyal.

Tamás:

Hitem fog tőlük elválasztani.

Cecília:

Majd általam fogsz hozzájuk találni.

Tamás:

A kedves Kühne oly hajthatatlan;
Mindig csak sötétségnek tartja majd azt,
Mi nékem minden fény forrása.
Csak felnőtt éveimben fordulhattam
Az igazságnak ehhez a fényéhez.
Amit gyerekként hallottam felőle,
Alig vált tudatossá szellememben.
Később pedig minden gondom csak az volt,
Hogy megszerezzem azt a tudományt,
Amellyel majd eltarthatom magam.
Csak itt találtam rá a vezetőre,
Ki megszabadíthatta lelkemet.
A szók, amelyekkel hozzám beszél,
Az igazság biztos jelét matatják,
Ő úgy beszél, hogy a fej és a szív
Egyszerre kénytelen magát megadni
A tanításnak, mit jóságosan
És oly szelíden ad.
Erősen fáradoztam még korábban,
Hogy azt a másik szellemi irányt
Megértsem, ámde azt találtam,
Hogy tévedéshez kell vezetnie.
Csak olyan szellemi erőkre épül,
Amelyek biztosan vezetnek
Tevékenységünk közben itt a Földön,
A magasabb világokhoz azonban
Nem tudnak elvezetni.
Hogyan találjam utamat
Oly emberek szívéhez,
Kik minden üdvüket csupán
E tévedéstől várják.

Cecília:

Hallom beszéded, kedves bátyám;
Úgy látom, nem a békesség sugallta.
Nekem viszont egy békés képet
Idéznek fel korábbi napjaimból.
Nagypéntek volt, sok éve már,
És ismét láttam azt a képet,
Melyről beszéltem.
így. szólt hozzám akkor a férfiú,
Ki a bátyám vonásait viselte:
„Isten létéből lett az ember lelke;
Halálakor a lét mélyére szállhat,
S egykor majd megszüli
A halálból a szellemet.”
Csak később vált világossá előttem,
Hogy ez lovagjaink jelmondata.

Tamás:

Ó kishúgom, így tőled kell hát hallanom
E rettentő jelmondatot,
Mely ellenségeim szemében
A legmagasabb szellemi igazság
Tartalmazója.

Cecília:

Szívemben teljességgel elvetem
Lovagjaink külső tevékenységét
És hü vagyok a hithez, mely tiéd is.
De nem tudnám magam meggyőzni arról,
Hogy nem járnak Krisztus nyomában
Azok, akik tanaik céljaként
Így szabták meg a lélek útjait.
A szellem hű tanítványa vagyok,
S megvallom, azt szeretném hinni,
Hogy bátyám szelleme az említett napon
A lélek béke-céljáról akart beszélni.

Tamás:

Úgy látszik, hogy a sors hatalmai
A lélek béke-céljait
Nem rendelték az életünkbe;
Hisz elvették tőlünk apánkat
Még abban az órában,
Midőn megkaptuk őt.

Cecília:

A fájdalom megfoszt a józan észtől
Midőn apánkról így hallak beszélni.
A szíved, az szeretőn vonz feléje,
És mégis megremegsz, ha arra gondolsz,
Hogy életed még hozzá kapcsol egyszer.
Bölcs vezetőnk hű tanítványa vagy,
De a szeretet híradását,
Amely oly kedvesen árad szavából,
Azt nem tudod meghallani.
Sötét rejtély előtt érzem magam:
Látom a jó szíved, s látom hited,
S a szakadék előtt borzadva állok,
Mely rettentően elmélyül közöttük.
Hogyha nem vigasztalna a remény,
Hogy mindig győzni kell a szeretetnek,
Nem volna bátorságom
Fájdalmam elviselni.

Tamás:

Még nem tudod, kedves húgom,
Mily kényszerítőn hat reánk
A gondolatok ereje.
Midőn az ember lelkét
Egészen megragadja.
Nem a fiú áll az apával szemben itt;
Itt gondolat áll szemben gondolattal. --
Lelkemben érzem erejét;
Ha néki ellenállnék,
Az lényem szellemi halála volna.

(A Függöny legördül, mialatt Tamás és Cecília még a tisztáson van.)

A következő képek az első öt képben ábrázolt események folytatását képezik.