Tegnap megkíséreltem, hogy képet adjak Krisna kinyilatkoztatásáról és arról, hogy az milyen viszonyban van az emberiségfejlődésben később megjelenő krisztusi kinyilatkoztatással. Nevezetesen rámutattam arra, hogy Krisna kinyilatkoztatása az emberiség egyik hosszú fejlődési áramlatának végpontja, az emberiségfejlődés tisztánlátó, primitív látnoki korszakának végpontja. Ha ebből a szempontból még egyszer lelkünk elé állítjuk azt, amit tegnap Krisna kinyilatkoztatásának ebből az összefoglaló végpont-jellegéből leszűrhettünk, akkor azt mondhatjuk, hogy ennek a kinyilatkoztatásnak az eredménye benne él az emberiségfejlődésben, de végponthoz jutott el, nem lehet magasabbra emelni. Bizonyos tanokat, amelyek akkor jelentek meg, az egész eljövendő fejlődés folyamán úgy kell elfogadni, ahogy akkor nyilatkoztatták ki őket.

Tekintsünk bele ennek a kinyilatkoztatásnak a sajátosságába. Ezt a kinyilatkoztatást úgy tekinthetjük, mint amely nem számol a tulajdonképpeni emberi értelemben vett idővel, az időfolyamattal. Mindaz, ami nem számol az idővel, mint reális faktorral, benne van Krisna tanában. Hogy kell ezt érteni?

Minden tavasszal látjuk, hogy a növények kikelnek a földből, felnőnek, érnek, termést hoznak, aztán magjukat elhullajtják, és ezekből a magvakból, ha ismét a földbe kerülnek, a következő évben hasonló növények bontakoznak ki, és újból magvakat termelnek. Így ismétlődik ez a folyamat évről-évre. Ha olyan időszakokat veszünk tekintetbe, amelyeket az ember így áttekint, akkor azt kell mondanunk: itt egy igazi ismétlődéssel állunk szemben. A gyöngyvirág, a kankalin, a jácint minden évben egyforma. Lényegük minden évben ugyanazon a módon, ugyanolyan formában ismétlődik meg bennük. Bizonyos módon még az állatoknál is ezt találjuk. Mert ha az egyes állatokat nézzük, az oroszlán-fajt, a hiéna-fajt vagy az egyes majom-fajtákat, akkor azt találjuk, hogy bizonyos módon az, amivé egy ilyen lénynek válnia kell, mindjárt a kezdettől fogva adott. Ezért nem jogos, ha az állatoknál nevelésről beszélünk. Értelmetlen emberek újabban kezdenek az állatoknál is mindenféle nevelési, pedagógiai fogalmakat alkalmazni, de ezt nem tekinthetjük a fő dolognak, és egy igazi jellemzésnél nem is vehető figyelembe.

Az ismétlődést akkor is bizonyítva látjuk, ha kisebb időszakokat veszünk tekintetbe: tavasz, nyár, ősz, tél szabályos ismétlődésben jelennek meg évszázadokon keresztül. Csak ha igen nagy időszakokat nézünk, amelyeket az ember már nem tud áttekinteni, akkor kell az idő fogalmával számolni, akkor látnánk, hogy ott a dolgok másképpen folynak le. Így például beszélhetnénk arról, hogy amilyen módon a Nap felkel és lenyugszik, ez egy igen távoli jövőben meg fog változni. De ezek olyan területek, amelyek csak akkor nyilatkoznak meg számunkra, ha a szellemtudomány területére lépünk. Az ember most meg tudja figyelni, hogy például az asztronómiai területen is érvényes az ismétlődés, ugyanannak vagy hasonlónak a ismétlődése, ahogyan a növényformák évenkénti visszatérésében ez sajátosan előttünk áll. Ennél az ismétlődésnél az időnek nincs igazán jelentősége. Az idő igazi értelemben véve nem reálisan ható tényező.

Másképp áll a dolog, ha az egyes emberi életeket nézzük. A emberi életet is - ahogy önök is tudják ezt mindnyájan - egymásra következő, ismétlődő szakaszokra osztjuk. Megkülönböztetünk egy ilyen szakaszt a születéstől a fogváltásig, azaz körülbelül 7 éves korig, aztán egyet 7 és 14 éves kor között, a nemi érésig, majd 21 éves korig, és így tovább. Röviden: az emberi élet során hétéves szakaszokat különböztetünk meg. Mondhatjuk ugyan, hogy ezekben a hétéves szakaszokban bizonyos dolgok megismétlődnek, de a puszta ismétlődésnél sokkal szembeszökőbb valami egyéb: az előrehaladó változás, maga a haladás, ami végbement. Mert az ember egészen más a második hétéves időszakban, mint az elsőben, és ismét más a harmadikban. Nem mondhatjuk azt, hogy ahogy a növény a növényben ismétlődik, úgy ismétlődik a második hétéves időszakban az első hétéves időszak embere, és így tovább. Itt azt látjuk, hogy a haladásban az idő reális szerepet játszik, jelent valamit.

És ha azt látjuk, hogy ami az egyes emberre ily módon jelentőséggel bír, az az egész emberiségre alkalmazható, akkor azt mondhatjuk: az egész emberiségben az egymásra következő fejlődés megnyilvánul az egyik korszakban is és a másikban is. Nem is kell messzebbre mennünk, elég, ha az Atlantisz utáni időszakban maradunk. Az Atlantisz utáni időben az első kultúrkorszak, az ó-indiai, a második az ős-perzsa, a harmadik az egyiptomi-káld-babilóniai, a negyedik a görög-latin, és az ötödik a jelenlegi, a mi korszakunk, amelyet még további két korszak fog követni, mielőtt egy nagy katasztrófa bekövetkezik. A fejlődésnek ebben a folyamatában az egymásra következő szakaszok sok olyat mutatnak fel, amit össze lehet hasonlítani az egyformaságok ismétlődésével, ahogy például évről-évre a növényvilágban ezt megfigyelhetjük, látjuk, hogy az ilyen időszakok úgy folynak le, hogy a korszakok kezdetén bizonyos kinyilatkoztatások érkeznek az emberiséghez, mint a szellemi életnek valamiféle áramlata, ami az emberiség impulzusaként jelenik meg, ahogy a növényvilág is minden tavasszal kap egy impulzust. Látjuk aztán, hogy erre az első impulzusra épül fel a többi, termést hoz, majd elhal, amikor az időszak letelik - ahogy a növények is elhalnak, amikor az idő téliesre fordul. Ugyanakkor az egymásra következő időszakokban megmutatkozik valami, ami az egyes emberek előrehaladásához hasonlít, és amiről azt mondhatjuk, hogy szerepet játszik benne az idő, reális faktornak bizonyul. Nem az történik, hogy a második, az ősperzsa korszakban a magokat ugyanúgy hintik el, mint az elsőben, vagy a harmadikban ismét az van, ami az elsőben volt, hanem az impulzusok mindig mások, mindig fokozódnak, mindig újak - ahogy az emberi életben is az egyes hétéves szakaszoknak megvan a különbözősége, fejlődése.

Ami az idők folyamán eljutott az emberiséghez, az úgy jutott el hozzá, hogy lassan és fokozatosan tárultak fel az ember előtt a tudás összességét kitevő dolgok. Nem minden népnek van érzéke minden iránt egyazon időben. Így azt látjuk, hogy abban a fejlődési áramlatban, amely éppen a golgotái misztériummal végződött, bizonyos értelemben hiányzott az érzék az idő, mint reális tényező iránt. A időnek reális tényezőként való felfogásához alapjában véve az egész keleti megismerésben hiányzott az érzék, a keletnek főleg az egyformaság ismétlődéshez volt érzéke. Ezért mindazt, ami az egyformaság megismétlődésében jut érvényre, a keleti megismerés grandiózus mértékben fogja fel.

Mi jön tekintetbe, amikor az egymást követő kultúrkorszakokban a hasonlónak a megismétlődését vesszük szemügyre? Szolgáljon például a növény. Látjuk, hogy tavasszal a növények előbújnak a földből, létrejönnek. Látjuk, hogy nőnek, fejlődnek, eljutnak egy bizonyos csúcspontra, aztán elhalnak, és amikor elhalnak, már magukban hordozzák egy új növény csíráját. A létesülés három fokozatával állunk tehát szemben: keletkezés, növekedés-virulás és elhalás - és az elhalásban ott van egy hasonlónak a magja. Ezt az ismétlődési princípiumot, amelynél nem annyira az idő, mint inkább az ismétlődés játszik szerepet, a legjobban a hármas szám alapján érthetjük meg. A hármas szám szerint ismétlődő létesülés értelme főleg a keleti bölcsesség előtt tárult fel, az előtt a bölcsesség előtt, amely a kereszténységet megelőzte. És az időtlenséghez, az ismétlődő történésekhez való egyoldalú hajlandóságban rejlik ennek a régi világszemléletnek a nagysága. Ahol ez kiteljesedik, ott mindenütt találkozunk a hármasságokkal, ami alapjában véve látnoki kifejeződése annak, ami a keletkezés, elmúlás és újra megalkotás mögött van: Brahma, Siva és Visnu. Ez a hármasság az alapja mindenütt az alkotó hatalmaknak. Abban az időben, amely a Krisna-kinyilatkoztatást megelőzte, tisztánlátás útján ezt a hármasságot ismerték meg, és elnevezték Brahmanak, Visnunak és Sivának. Ennek a hármasságnak a képe mindenütt megvan, ahol az idővel nem számolnak másként, mint a hasonló dolgok egymásra következő ismétlődésével.

Ahhoz, hogy megértsük az új időket, tudnunk kell, hogy az emberiség megkapta a történelmi látás képességét, amellyel az időt hozzáveszi a fejlődéshez, vagyis az időt reális tényezőként fogja fel. Ez azonban főleg a nyugat számára volt fenntartva: történelmi érzéket fejleszteni ki, a történelmet a maga igazságában áttekinteni. A kelet és a nyugat fejlődési áramlata abban különbözik, hogy a kelet történelmietlenül - de a legnemesebb tökéletességben - szemléli a világot, míg a nyugat egy impulzus hatására kezdi azt történelmileg szemlélni. A történelmi szemléletre való ösztönzés az ó-héber világszemléletből indul ki, ez adja meg az első lökést a történelmi világszemlélethez.

Nézzük most, hogy tulajdonképpen mi a lényeges a keleti világszemléletben. Ott mindig az ismétlődő világkorszakokról van szó. Elmondják nekünk, mi történik az első világkorszak kezdetén és annak végén, aztán halljuk a második korszak kezdetét, annak a végét, majd a harmadik korszak kezdetét és végét. És a világlétesülés titkát Krisna korszakáig helyesen a következőképpen mondják el: amikor a harmadik világkorszak régi kultúrája kiszikkadt, kiszáradt, amikor a régi kultúra a maga őszébe és telébe fordult, akkor megjelent Vasudéva és Devaki fiaként Krisna, hogy egybefogja a jövő számára, vagyis a negyedik korszak számára azt, amit mint csírát, mint új magot át lehet vinni a harmadik korszakból a negyedikbe. Az egyes világkorszakok olyanok, mint az egymást követő évek a növény növekedése szempontjából. Időciklusok, amelyek tartalma megismétli önmagát - ez a keleti világnézet lényege.

Ezt a világnézetet a maga legmélyebb struktúrájában, a maga időtlenségében hasonlítsuk össze azzal, ami mindjárt az Ótestamentumban tárul elénk. Ez jelentős különbséget mutat fel a keleti bölcsességgel szemben. Ebben egy folytatólagos, reális idővonalat látunk megjelenni. A Genezissel, a teremtéssel kezdődik, és az emberiség történetéhez kapcsolódik. Folyamatos haladást látunk a hét teremtési napon át, majd a pátriárkák korán át, Ábrahámon, Izsákon és Jákobon keresztül - csupa létesülés, csupa történelem. Hol ismétlődik bármi is? A első teremtési nap nem ismétlődik elvont módon a másodikban, nem ismétlődnek a pátriárkák a prófétákban, a bírák kora sem a királyok korszakában. Aztán jön a fogság ideje. Az egész drámai előrehaladás mindenütt oda vezet, ahol az idő olyan reális szerepet játszik,.mint az emberi életben. Az egész Ótestamentumon keresztül az idő a történés reális tényezője, eltekintve attól, ami megismétlődik. A haladás az, ami sajátos elemként megjelenik az Ótestamentum elbeszéléseiben. A Ótestamentum a történelmi tárgyalásmód első nagy példája. Így vette át a nyugat az örökséget a történelmi szemléleti módhoz.

Az ember csak lassan és fokozatosan tanulja meg azt, amit a idők folyamán, mint kinyilatkoztatást megkapott. Ezért elmondhatjuk, hogy éppen akkor, amikor bizonyos értelemben új kinyilatkoztatások jönnek, mindig az előbbibe való visszaesés következik be. A teozófiai mozgalommal nagy, és jelentős dolog nyilatkozott meg, csakhogy éppen az a különös dolog történt, hogy mindjárt a kezdeténél fogva nem hatotta át eléggé a történelmi szemléleti mód. Erről főleg akkor győződhetünk meg, ha egy pillantást vetünk egy különben kitűnő és hasznos könyvre: Sinnet „Ezoterikus buddhizmus” című művére. Azok a fejezetek, amelyeket történelem hat át, a nyugati lélek számára teljesen elfogadhatók. De van egy másik elem is, amelyet „történelmietlen” elemnek nevezhetünk, az a különleges elem, amelyben szó van kisebb és nagyobb ciklusokról, körökben és fajokon keresztül történő előrehaladásról. De itt mindig úgy van beállítva a dolog, mintha az ismétlődés volna a legfőbb: az első körre a második következik, az egyik főfajra a másik főfaj, az egyik alfajra a másik alfaj, és így tovább. Egyfajta kerék forgásába kerülünk, ami legfőbb értékként az ismétlődést hangsúlyozza. Ez visszaesés abban a gondolkodásmódba, amelyet az emberiség már leküzdött.

A nyugati kultúrához szabott gondolkodásmód a történelmi. És mi a következménye a nyugati kultúra e történelmi elemének? Az, hogy megismerje a földi létesülések gyújtópontját. A kelet úgy tekinti a létesülést, mint a növényi folyamatot, amely minden évben megismétlődik. Minden korszakban ezt hirdették az egyes nagy beavatottak, és megismételték azt, ami korábban már megvolt, de legalábbis azt hangsúlyozták, amit a korszakok megismételtek. Főleg arra tették a hangsúlyt, elvont módon, hogy minden csak sajátos kialakulása annak, ami korszakról korszakra továbbfejlődik. Az volt a sajátos céljuk, hogy a hasonlót, ami továbbfejlődik, úgy ábrázolják, mint ahogy a növényben azt vesszük tekintetbe, ami formaként nyilatkozik meg, anélkül, hogy az éveket megkülönböztetnénk. Csak egy bizonyos esetben figyelhetjük meg, hogy a növény életében is különböznek egymástól az egyes esztendők.

Amikor az ember egy liliomot vagy szőlőlevelet akar leírni, nem tartja fontosnak, hogy vajon ez a növény a 1857-es vagy 1867-es évben nőtt-e, mert a liliomok hasonlóak, ugyanannak a liliomfajtának a kifejeződései. Csak ahol, hogy úgy mondjam, a növény növekedésénél az általánosan ismétlődő „apollóni” átmegy a „dionüzosziba”, ott tulajdonít különös értéket annak, hogy az egyes „évjáratok” különböznek egymástól: a boroknál. Ott fontosnak tartja a különbségtételt, de egyébként nem szokta mondani: ez a 1890-es vagy 1895-ös liliomforma.

Így a keletet bizonyos tekintetben nem érdekelte - bár az összehasonlítást nem szabad erőltetni - hogy a bódhiszattva harmadik korszakban való megtestesülését megkülönböztesse a második, vagy az első korszakban történt megtestesülésétől. Ez a „egy”-nek a megtestesülése. A keleti szemléletnek, és általában a kereszténység előtti idők szemléletének történelmietlenségét - az Ótestamentumot kivéve - az adja, hogy a tekintet erre a „Egy”-re irányul, az egyformaság elvont kiélezésére. A történelmi szemléletet az Ótestamentum készíti elő, és az Újtestamentum nagyobb tökéletességgel folytatja. Itt azon fordul meg a dolog, hogy a létesülés egész menetét egy egésznek tekintsük. Itt a figyelmünket nemcsak arra kell irányítani, ami az egyes ciklusokban megismétlődik, hanem arra is, ami minden létesülés gyújtópontja. És akkor jogosan mondhatjuk: egyszerűen dőreség arról beszélni, hogy nincs ilyen gyújtópont.

Ebben kell, hogy a földkerekség különböző népei a történelmi létesülést illetően egy véleményre jussanak. Meg kell érteniük, hogy a reális történelmi emberszemlélethez ez valóban feltétlenül szükséges. Ha valaki nem fanatikus vagy felekezeti, hanem helyesen értelmezett kereszténységet visz keletre, és a többi keleti vallás mellett akar érvényesülni, még ma is előfordulhat, hogy ezt hallja: nektek csak egy istenetek van, aki csak egyszer öltött testet Palesztinában, nekünk azonban sok isteni megtestesülésünk van, ebben tehát előttetekjárunk. A keleti ember szempontjából ez egy magától értetődő felelet, ami azzal a sajátos adottságával függ össze, amellyel az Egy megismétlődését nézi. A nyugati embernek azonban tudnia kell, hogy az egésznek van egy súlypontja. Ha tehát valaki Krisztus többszöri megtestesüléséről beszél, az ugyanolyan hiba, mintha azt mondaná: azt az ostobaságot beszélik, hogy a mérlegnek csak egy alátámasztó pontja van, az egyik oldalon van a súly, a másikon a teher, támasszuk alá tehát a mérleget két-három-négy ponton. Ez azonban értelmetlenség, a mérlegnek csak egy alátámasztó pontja lehet. Ha az egész létesülést meg akarjuk érteni, akkor ezt az egy támpontot, ezt a súlypontot kell megkeresnünk, és nem kell azt hinnünk, hogy jobban járunk, ha Krisztus egymást követő megtestesüléseit keressük. E tekintetben a földkerekség népeinek, nemzeteinek egyet kell érteniük abban, hogy a történelem folyamán a történelmi gondolkodásmódnak, az olyan történelmi felfogásnak, amely magasabb szempontból emberhez méltó, el kell jönnie.

Lassan ment végbe, hogy az ember fejlődését történelmileg szemléljük, úgy is mondhatnánk, hogy a primitív állapotból indult ki. Látjuk, hogy ezt elsőként az Ótestamentum sejteti, annak folytonos hangsúlyozásával, ahogyan az ótestamentumi nép kialakul: Abrahám, Izsák és Jákob vére csörgedezik az egymást követő nemzedékeken át, és ami kifejlődik, az alapjában véve a vér leszármazásának, a vér továbbvitelének egyik formája. Ahogy az egyes ember az életszakaszok egymásutánjában haladást mutat fel, úgy, hogy ebben az idő játszik szerepet, éppen így mutat haladást az egész ótestamentumi nép. És ha a pontos részletekbe behatolunk, az ótestamentumi nép nemzedékeinek ezt a folyamatát valóban úgy tekinthetjük, mint az egyes ember életét, ahogy természetszerűen fejlődik, ahogy kifejleszti magában mindazt, ami az emberben fizikai adottságai szerint kifejleszthető. Az Ótestamentum azt mondja el, ami azáltal történhet meg, hogy az atyában lévő átmegy a fiúra, onnan a következőre, és így tovább, és azt mondja el, ami a hitvalláshoz való hűségben létre jöhetett azáltal, hogy az utódok mindig szilárdan kitartottak azok mellett, akikkel vérrokonok voltak. Ami az egyes ember természetes életében a véren keresztül jelentőségteljesen végbemegy, az jut érvényre az ótestamentumi nép egészében. És ahogy az egyes emberben egy bizonyos időben úgyszólván főleg a lelki elem kerül felszínre, ahogy ez a lelki elem jelentős szerepet játszik, úgy tükröződik ez - és ez különlegesen érdekes - az ótestamentum történeti fejlődésében.

Nézzük a gyermeket. Látjuk, hogy nála a természetesség van túlsúlyban, egyelőre a test szükségletei a túlnyomóak. A lelkiség még a testben rejlik, az még egyáltalán nem akar előtörni. A test jólétét a külvilág kellemes benyomásai idézik elő, de a külvilág kellemetlen, kínos hatásai szintén kifejezésre jutnak a gyermek lelki megnyilvánulásaiban. Azután az ember felnő. Azáltal, ami benne természetszerűen kifejlődik, lassanként a lelkiség veszi át a vezetést, és egy olyan életkorba lépünk - ez egyénenként különböző, de általában a húszas években következik be -, amelyben az ember igazából azt hozza ki magából, ami lelkileg benne van. Ekkor az, ami tisztán testi fájdalom, ami szükséglet, háttérbe kerül, és elsősorban a lelki konfiguráció lép előtérbe.

Aztán az az idő következik el, amikor az ember alkalmasabbá válik arra, hogy a benne lévő lelkiséget jobban háttérbe szorítsa. Ez ismét az egyik embernél hosszabb, a másiknál rövidebb ideig tart; talán van olyan ember is, aki egész életén át megtartja ezt a sajátos lelkiséget. De lehet másként is, ha az ember a húszas éveiben gyakran igazából ki is mutatja azt, ami ő maga, ekkor úgy érezheti, mintha a világ csak arra a sajátos lelkiségre várt volna, amivel ő rendelkezik. Különösen akkor tör ez elő, ha valakinek erős szellemi adottságai vannak, például, ha valaki különleges filozófiai adottsággal rendelkezik. Ekkor úgy látszik, mintha a világ csak arra várt volna, hogy ő előjöjjön, és felállítsa a helyes filozófiai rendszert, mert erre csak az ő lelkisége alkalmas. De emellett a helyes és a jó is érvényesülhet. Aztán eljön az az idő, amikor az ember arra kezd figyelni, amit a világ más embereken keresztül nyújthat, amikor más embert szólaltat meg magán keresztül, amikor felveszi magába azt, amit mások alkottak.

Az Ótestamentum úgy ábrázolja az ó-héber népet, mint amilyen az egyes ember. Látjuk, mi minden fejlődik ki ennek a népnek a faji sajátosságai útján Ábrahám, Izsák és Jákob idejében, és hogy minden attól függ, hogy ennek a népnek éppen ilyen vérbeli és faji sajátosságai vannak. És ha figyelemmel kísérik, amit az Ótestamentum elmond, akkor azt fogják látni, hogy egy meghatározott ideig bizonyos faji tulajdonságok úgy jelennek meg az Ótestamentumban, mint amelyek impulzust adnak, aztán jön egy olyan idő, amikor ez a nép megformálja a maga lelkét, ami olyan, mint az egyes ember lelkisége a húszas években. Ez akkor történik meg, amikor Illés próféta fellép, mert Illés próféta úgy jelenik meg, mint az egész héber nép sajátos lelkisége. Aztán jön a többi próféta, akikről néhány nappal ezelőtt elmondtam, hogy más népek különböző fokozatú beavatottal, akik az Ótestamentum népében gyülekeztek. Itt ennek a népnek a lelke arra hallgat, amit más népek lelkei kellett, hogy elmondjanak neki. Mint valami nagy harmóniában, nagy szimfóniában egyesül az, ami Illésből maradt, és amit a más népekből származó lelkek az ó-héber népben megtestesült prófétákon keresztül mondani akarnak.

Így érik meg testileg az ó-héber nép, és bizonyos módon elhal, miközben hitébe, hitvallásába csak a szellemiséget veszi fel, azt, ami szellemi marad. Ezt nagyszerűen fejezi ki a Makkabeusok története. Azt mondhatjuk: a Makka- beusok történetében jelenik meg az Ótestamentum megöregedett népe, amely lassanként pihenőre tér, de az emberi lélek örökkévalóságáról való tudatát a Makkabeus-fiakon keresztül közvetlenül kinyilatkoztatja. Az egyes ember örökkévalósága jelenik meg a nép tudataként. És most, amikor a nép testileg tönkremegy, mintha ez a lélek, mint lélek-mag egy egészen új alakban megmaradna. Hol van ez a lélek?

Ez az Illés-lélek, ami egyszersmind az ótestamentumi nép lelke, bevonul Keresztelő Jánosba, és benne él. Amikor János fogságba kerül, és Heródes lefejezteti, mi történik ezzel a lélekkel? Már rámutattunk erre. Ez a lélek önállóvá válik, elhagyja a testet, de mint aura továbbra is hat, és ennek az aurának a területére lép be Krisztus Jézus. De hol van Illés lelke, Keresztelő János lelke? Erre a Márk-evangélium elég világosan rámutat. A keresztelő lelke, Illés lelke a Tizenkettőnek a csoportlelke lesz, tovább él a Tizenkettőben. Rendkívül jelentős az a művészi előadásmód, amellyel a Márk- evangélium megérezteti - mielőtt Keresztelő János haláláról szólna -, milyen Krisztus Jézus tanítási módszere, amikor a sokasághoz beszél, és amikor az egyes tanítványokhoz szól. Erről már beszéltünk. Ez azonban megváltozik, amikor az Illés-lélek, Keresztelő János lelke szabaddá válik, és a Tizenkettőben csoportlélekként tovább él. Az evangélium utal erre. Mert ettől kezdve Krisztus a Tizenkettővel szemben magasabb igényekkel lép fel. Mert nagyon figyelemreméltó, hogy mit kell megérteniük, és mi az, amit - mivel nem értik - később a szemükre vet. Olvassanak utána, hogy pontosan mi van a könyvben!

A dolog egyik oldalára már rámutattam. Kenyérszaporításról van szó, amikor Illés a sareptai özvegyhez megy, és amikor Keresztelő János meghal, és az Illés-lélek szabaddá válik, ismét egy kenyérszaporítás történik. Most azonban Krisztus éppen tanítványaitól követeli meg, hogy ennek a kenyérszaporításnak az értelmét jól megértsék. Korábban nem beszél hozzájuk ilyen szavakkal. Akkor azonban, amikor meg kell érteniük, mi lesz Keresztelő János sorsa, miután Heródes lefejeztette, és mi történik az ötezer emberrel a hét kenyér által, amikor a maradékot hét kosárral gyűjtik össze, akkor így szól hozzájuk:

„Mégsem látjátok-é be, és nem értitek-é? Mégis kemény-é a szívetek? Szemeitek lévén nem láttok-é, és füleitek lévén nem hallotok-é, és nem emlékeztek-é?
Mikor az öt kenyeret megszegtem az ötezernek, hány kosárral hoztatok el darabokkal tele? Mondanának neki: tizenkettőt. Mikor pedig a hetet a négyezernek, hány kosárral hoztatok el darabokkal tele? Azok pedig mondanának: hetet. És monda nékik: hogy nem értitek hát?”

Azt a súlyos szemrehányást teszi nekik, hogy ezeknek a kinyilatkoztatásoknak a tartalmát nem tudják megérteni. Miért? Mert azoknak ez az értelme: most lett szabaddá Illés lelke, ő él bennetek, és lassanként méltónak kell mutatkoznotok arra, hogy értelmetekkel az ő lelkébe behatoljatok, hogy magasabb dolgokat is meg tudjatok érteni, mint amiket korábban megértettetek. Amikor Krisztus Jézus a sokasághoz szólt, akkor példázatokban beszélt, képekben, mert ezek az emberek még azoknak az utódai voltak, akik imaginációkban, az imaginatív megismerésben látták az érzékfelettit. A sokasághoz tehát úgy kellett beszélnie, ahogy a régi tisztánlátók beszéltek. Tanait szók- ratesziesen, azaz a mindennapi értelem szerint azoknak tudta kifejteni, akik mint tanítványai, az ótestamentumi népből származtak. Nekik a példázatokat feltárhatta, kifejthette, beszélhetett az új értelemhez, ahhoz, ami az emberiség számára megszokottá vált a régi tisztánlátás kihunyta után. Azáltal azonban, hogy Illés szelleme, mint csoportlélek a Tizenkettőhöz csatlakozott, mint közös aura áthatotta őket, azáltal magasabb értelemben lettek tisztánlátók, azaz legalábbis azzá válhattak, amit mint egyes emberek nem tudtak elérni. Együttesen viszont, mint a Tizenkettő, Illés-János szellemétől megvilágosítva, látni tudtak. Erre akarta őket Krisztus ránevelni.

Mire akarta őket Krisztus ránevelni? Mit is jelent hát tulajdonképpen az egész elbeszélés a kenyérszaporításról, amikor az egyik alkalommal az öt kenyér szétosztása az ötezer között történik meg és a maradék darabok 12 kosarat töltenek meg, a másik alkalommal pedig hét kenyér szétosztása a négyezer között, és a maradékok 7 kosarat töltenek meg? Valljuk meg, hogy a bibliamagyarázók körében mindig különleges volt ez a rész. Ma megegyeznek abban, hogy az emberek vittek magukkal kenyeret, és amikor soronként elrendezték őket, akkor elővették a maguk kenyérdarabocskáit. Ez az, amiben ma még azok is egyetértenek, akik az evangélium szövegéhez szilárdan ragaszkodnak. Mindenesetre, ha a dolgokat ebben a különleges megvilágításban szemléljük, akkor azok egy külső díszletté, külső szertartássá silányulnak. Akkor viszont miért kellett az egész dolgot elmondani? A másik oldalon természetesen fekete mágiára sem szabad gondolni, mert öt, illetve hét kenyérből bőséges mennyiségű kenyér elővarázsolása fekete mágia lenne. Nem lehet szó fekete mágiáról, de olyan eseményről sem, amely igen megfelelőnek látszik a filiszterek előtt, tehát mintha az emberek kenyeret hoztak volna magukkal, és azt kirakták volna. Itt valami egészen rendkívüli dologról van szó. A különböző evangéliumok magyarázatánál már elmondtam, és az evangélium is eléggé érthetően mutat rá arra, hogy miről van szó.

„És az apostolok összegyülekezének Jézushoz, és elbeszélének néki mindent, azt is, amiket cselekedtek, azt is, amiket tanítottak vala. Ő pedig monda nékik: jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre, és pihenjetek meg egy kevéssé.”

Figyeljük meg jól a szöveget: Krisztus Jézus az apostolokat egy magányos helyre küldi, hogy kissé kipihenjék magukat, azaz olyan állapotba kerüljenek, amelyben az ember éppen akkor kerül, ha magányba vonul. És mit látnak ott? Mit látnak egy másfajta állapotban? Egy újfajta tisztánlátáshoz jutnak, azáltal, hogy Illés-János szelleme kiterjeszkedik rájuk. Eddig Krisztus megmagyarázta nekik a példázatokat, most egy újfajta tisztánlátáshoz juttatja őket. És mit látnak? Átfogó képekben látják az emberiség fejlődését, látják a jövőt, látják, hogy a jövő emberei fokozatosan eljutnak ahhoz, amit a Krisztus-impulzus hoz. Ami itt úgy szerepel, mint a kétszeri kenyérszaporítás, azt látták a tanítványok a szellemiségben. Ez egy tisztánlátó folyamat. És mint tisztánlátó folyamat olyan, mint más tisztánlátó folyamatok: elsuhan, ha az ember nincs hozzászokva. Azért nem értik meg a tanítványok olyan sokáig.

Főképpen ez az, ami a következő előadásokban intenzíven fog bennünket foglalkoztatni: a Márk-evangélium a legtöbb esetben láthatóvá teszi, hogy ami az érzéki létről elhangzik, azt a tisztánlátó pillanatok visszaadják, és hogy az evangéliumot csak akkor értjük meg, ha azt a szellemi kutatás nézőpontjából fogjuk fel. Tegyük fel, hogy a szóban forgó időben ott állunk János lefejezése után, és engedjük magunkra hatni a Krisztus-impulzust, ami megjelent a világban. A külső érzékelés számára Krisztus úgy jelenik meg, mint magára maradt személyiség, aki nem tud sokat tenni. A jelenlegi értelemben iskolázott tisztánlátó tekintet számára megjelenik az idő! Krisztus nemcsak azokhoz jön, akik akkor Palesztinában voltak, hanem azokhoz is, akik majd a következő nemzedékekben születnek meg. Azok mind köréje gyülekeznek, és amit nekik adhat, azt ezrek és ezrek számára adja. Így látják őt az apostolok, így látja a Tizenkettő. Látják, hogyan hat az akkori időkből kiindulva évezredeken át, hogyan viszi bele ezt az impulzust a jövőbe, és hogyan gyűlnek oda a jövő emberei is. Ezt látják az apostolok. Ez olyan folyamat, amelyben szellemileg sajátos módon össze vannak kötve Krisztussal.

Különösen azt kell észrevennünk, hogy a szellemiség ettől kezdve a Márk- evangéliumot mennyire áthatja. Hogy ez mennyire sajátságos, és hogy ez az evangéliumban csak egyre nő, ezzel fogunk a következő előadásokban foglalkozni. Most azonban egy olyan jelenetre hívom fel a figyelmüket, amelyet csak a szellemtudományos kutatás tud érthetővé tenni. Ez az a jelenet, amely az előbb idézett jelenet után ment végbe.

„És elméne Jézus és az ő tanítványai Cezarea Filippi falvaiba, és útközben megkérdező az ő tanítványait, mondván nékik: kinek mondanak engem az emberek?
Ok pedig feleiének: Keresztelő Jánosnak, és némelyek Illésnek, némelyek pedig egynek a próféták közül. És ő monda nékik: ti pedig kinek mondotok engem? Felelvén pedig Péter, monda néki: te vagy a Krisztus. És rájok parancsola, hogy senkinek se szóljanak felőle. És kezdé őket tanítani, hogy az Ember fiának sokat kell szenvedni és megvettetni a vénektől és a főpapoktól és írástudóktól, és megöletni, és harmadnapra feltámadni. És ezt nyilván mondja vala. Péter pedig magához vonván őt, kezdé dorgálni. És ő megfordulván és az ő tanítványaira tekintvén megfeddé Pétert, mondván: távozz tőlem Sátán, mert nem gondolsz az Isten dolgaival, hanem csak a emberi dolgokra.”

Azt mondhatnánk: kemény dió ez az evangélium kutatói számára! Mert mit is mond, itt az evangélium? Ha valaki nem akar belemélyedni a szellemi kutatásba, akkor mindez olyan, hogy nem lehet megérteni. Krisztus kérdezi a tanítványokat: mit mondanak az emberek, ki vagyok én? És ők azt felelik: némelyek azt mondják, te vagy a Keresztelő János. De hát Keresztelő Jánost kevéssel előbb lefejezték, és Krisztus már tanított, amikor Keresztelő János még élt. Vajon az emberek nyilvánvaló értelmetlenséget beszélnek, amikor Krisztust Keresztelő Jánosnak tartják, és Keresztelő János még a Földön van? Ha azt mondják, hogy ő Illés, vagy valamelyik másik próféta, az még hagyján. Most azonban Péter azt mondja: te vagy a Krisztus, azaz valami egészen nagyszabású dolgot mond, amit benne csak a legszentebb jelenthet ki. És néhány sorral lejjebb azt mondja neki: távozz tőlem Sátán, mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra. Elhiheti-e valaki, hogy miután Péter ezeket a nagyjelentőségű szavakat kimondta, Krisztus őt Sátánnak becsmérli? Vagy meg lehet érteni azt, amit korábban mond: és rájuk parancsola, hogy senkinek se szóljanak felőle? Vagyis hogy ne mondják el senkinek, hogy Péter őt Krisztusnak tartja.

A továbbiakban azt olvassuk: „És kezdé őket tanítani, hogy az Ember fiának sokat kell szenvedni, megvettetni, és megöletni, és harmadnapra feltámadni. És ezt nyilván mondja vala.” Majd amikor Péter dorgálni kezdi, őt Sátánnak nevezi. És a legkülönösebb ami még benne rejlik a szövegben, hogy „Elméne Jézus és az ő tanítványai Cezarea Filippi falvaiba...”stb. Mindig arról van szó, hogy a tanítványok beszélnek hozzá, aztán azt halljuk: „és ő tanítani kezdé őket”. Majd később: „megfordult, és a tanítványaira tekintvén megfeddé Pétert”. Először azt olvassuk, hogy beszélt hozzájuk és tanította őket. Vajon úgy tette ezt, hogy háttal volt fordulva feléjük? Mert az következik utána, hogy megfordult és a tanítványaira tekintett. Hátat fordított nekik és a levegőbe beszélt?

Látjuk, hogy az érthetetlenségek egész tömkelege van ebben az egyetlen részben. Csak azon lehet csodálkozni, hogy az ilyen dolgokat elfogadják, anélkül, hogy igazi, valódi reális magyarázatot keresnének. Nézzék át az evangélium-magyarázatokat: vagy elsuhannak az ilyen helyek mellett, vagy a legfurcsább dolgokkal állnak elő. Viták és eszmecserék is voltak, mindenesetre kevesen állítják, hogy az ilyen eszmecseréktől okosabbak lettek.

Ami elhangzott, abból mindenesetre egyvalamit szögezzünk le és állítsunk lelkünk elé. Miután rámutattunk arra, hogy Keresztelő János halála után, amikor az Illés-János lélek, mint csoportlélek átmegy a tanítványokba, végbemegy az első igazi „csoda”, amelyről azonban egyre inkább látni fogjuk, hogy kell érteni. Itt találunk egy teljesen érthetetlen mondatot, amely így szól: Krisztus beszél a tanítványaihoz és kérdezi őket, mit gondolnak az emberek, mi történik most? Mert a kérdést így is fel lehet tenni. Az embereknek ugyanis mindenekelőtt az volt a fontos, hogy honnan indulnak ki a hatások, amelyek most végbemennek. Erre azt felelik a tanítványok: az emberek azt gondolják, hogy Keresztelő János, vagy Illés, vagy valamelyik másik próféta kísért - ha ezt a triviális szót szabad használnunk - és ezáltal történnek azok a hatások, amelyeket az emberek megfigyeltek. De ti mit gondoltok, hogy a dolgok honnan származnak - kérdezi Krisztus. Erre mondja Péter: onnan származnak, hogy te vagy a Krisztus. Ezzel a Márk-evangélium értelmében Péter a maga felismerésével önmagát, mintegy csoportként állítja az emberiségfejlődésbe. Mert mit mondott ezzel valójában? Nézzük meg közelebbről, mit mondott.

A korábban lefolyt időkben az emberiség nagy vezetői a beavatottak voltak, akiket a szent misztériumokban a beavatás utolsó aktusáig vezettek. Ők voltak azok, akik eljutottak a halál küszöbéig, belemerültek az elemekbe, és három napig testükön kívül tartózkodtak. Ez alatt a három nap alatt az érzékfeletti világokban voltak, és amikor felébresztették őket, az érzékfeletti világ hírnökei, követei lettek. Ők voltak mindig az emberiség nagy vezetői, akik ilyen módon lettek beavatottakká.

Péter most azt mondja: „Te vagy a Krisztus”, vagyis: te olyan vezető vagy, aki nem ment át a misztériumokon, aki a kozmoszból jött, és most emberiségvezető. Történelmileg most a Föld síkjára helyeződött az, ami egyébként más módon a beavatásnál ment végbe. Roppant nagy dolog volt, amit Péter ezzel kijelentett. Mit kellett erre neki mondani? Azt, hogy ez olyasmi, amit nem szabad a tömeg közé vinni, és amiről a legszentebb, legrégebbi törvények azt mondják, hogy misztériumnak kell maradnia. Nem szabad a misztériumokról beszélni - ebben a pillanatban ezt kellett Péternek válaszolni.

Az emberiség fejlődésének további értelme azonban a következő: a golgotái misztériummal az, ami egyébként csak a misztériumok mélyén játszódott le kikerült a világtörténelem színpadára. Azáltal, ami a Golgotán történt - háromnapos tartózkodás a sírban, majd a felébredés - történelmileg a Föld színpadára került az, ami egyébként a misztériumok mélyén ment végbe. Más szavakkal: most eljött az az időpont, amikor a szent törvényt - hogy erről hallgatni kell - át kell törni. Az emberek felállították a törvényeket, amelyek szerint a misztériumokról hallgatni kell, most azonban a misztériumoknak - éppen a golgotái misztérium által - nyilvánvalókká kell válniuk. Egy elhatározás van Krisztus lelkében. A legnagyobb világtörténelmi elhatározás ez, amit maga elé tűzött, és amiről eddig az emberi törvények szerint hallgatni kellett, és ennek most mindenki szeme előtt, a világtörténelem előtt kell lejátszódnia.

Gondoljuk el Krisztusban a világtörténelmi gondolkodás egy pillanatát: itt én az egész emberiségfejlődésre tekintek, az a maga törvényeivel megtiltja nekem, hogy a halálról, a feltámadásról, a felébredésről és a beavatás szent misztériumáról beszéljek. Nem. Engem az istenek azért küldtek le a Földre, hogy ezt kinyilatkoztassam. Nem igazodhatok az után, amit az emberek mondanak, ahhoz kell igazodnom, amit az istenek mondanak. - A misztériumok nyilvánossá tételének elhatározása készül elő ebben a pillanatban. Krisztusnak el kell vetnie lelkéből a határozatlanságot, ami abból származhatna, hogy azt akarná megtartani, amit az emberi parancsok hoztak létre. „Távozz tőlem határozatlanság, és növekedjél bennem elszántság, hogy odaállítsam az egész emberiség elé azt, ami eddig a misztériumok mélyén volt.11 Saját elhatározásból mondja Krisztus, amikor vissza kell utasítania, ami határozatlanná tehetné: „Távozz tőlem!” - és ebben a pillanatban eltökéli, hogy végrehajtja azt, amire Istene leküldte őt a Földre.

Ebben a részben a világtörténelem legnagyobb monológjával állunk szemben, ami valaha az egész földfejlődés során végbement: az Isten monológjával a misztériumok nyilvánossá tételéről. Nem csoda, hogy az Isten monológja az emberi értelem számára nem közvetlenül érthető, hogy mélyre kell merülnünk, ha csak némileg is érdemessé akarjuk tenni magunkat, hogy Istennek e monológját megértsük, amellyel az istenek tette egy lépéssel tovább halad.