Tegnap megpróbáltuk bizonyos szempontból szemügyre venni a világtörténelemnek azt az időszakát, amelyben a golgotái misztérium megtörtént. Ezt oly módon kíséreltük meg, hogy két jelentőségteljes emberiség-vezetőt, állítottunk szemünk elé, Buddhát és Szókratészt, akik mindketten néhány évszázaddal megelőzték a golgotái misztériumot. Ennek során kiderült, hogy Buddha egy fejlődési áramlat jelentőségteljes befejeződését jelenti. Buddha a golgotái misztérium előtti ötödik-hatodik században az azóta közismertté vált nagyjelentőségű tanát hirdette, a benáreszi kinyilatkoztatást, amelyben mintegy összefoglalta és megújította azt, ami az emberi lelkekbe beleáradhatott az ősrégi előidők évezredei óta. Ezt úgy hirdette, ahogy hirdetnie kellett fél évezreddel a golgotái misztérium előtt, és ahogy hirdetnie kellett azoknak a népeknek, akiknek számára ez a tan éppen ebben a formában volt a legmegfelelőbb. Hogy Buddha mennyire záróköve egy világáramlatnak, az még jobban szembetűnik, ha nagy elődjét állítjuk lelkünk elé, aki már mintegy az emberiségfejlődés félhomályába vész: Krisnát, a nagy indiai tanítót, aki megint más értelemben végpontja a régi kinyilatkoztatások évezredeinek.

Krisnát néhány évszázaddal előbbre tehetjük Buddhánál, de most nem ez a fontos. A fő dolog az, hogy minél inkább engedjük magunkra hatni azt, amit Krisna és amit Buddha jelent, annál inkább belátjuk, hogy egy bizonyos oldalról nézve Krisnában még ragyogóbb fényben jelenik meg az, amit Buddha hirdet, és Buddhában - ahogy ez mindjárt jellemezni fogom - bizonyos módon véget ér.

Krisna valaminek az összefoglalását jelenti, ami a szellemi fejlődésben az emberiség fejlődésének sok ezer évére rávilágít. Ha elmélyedünk mindabba, amit Krisna kinyilatkoztatásának nevezünk, akkor az emberi szellem-megnyilvánulás magasztos csúcsaira tekintünk fel, amelyekkel szemben az az érzésünk: arra nézve, ami ebből kicsendül, ami ebben megjelenik, egyáltalán alig lehet előrehaladás, emelkedés. Ami ebben a kinyilatkoztatásban megnyilvánul, az a maga nemében a legmagasabb. Természetesen sok mindent Krisna személyében foglalunk össze, amit elődei hirdettek. De itt is úgy van, hogy mindaz, ami lassanként az évezredek és évszázadok folyamán megadatott azoknak, akik az őt megelőző időkben a kinyilatkoztatások hordozói voltak, őbenne, Krisnában ismét megújulva, egybefoglalva, egy végpontba fogva szólt az ő száján keresztül népéhez. És ha azt a módot nézzük, ahogyan Krisna az isteni-szellemi világról, az isteni-szellemi világnak az emberiséghez való viszonyáról, a világ-események hatásáról megnyilatkozik, ha azt a szellemiséget nézzük, amelyhez nekünk is fel kell emelkednünk, ha be akarunk hatolni a Krisna-tan mélyebb értelmébe, akkor egy bizonyos szempontból véve, talán csak egy dolog van a későbbi korok fejlődésének folyamatában, amit vele össze lehet hasonlítani.

Krisna kinyilatkoztatásáról el lehet mondani, hogy az egy bizonyos szempontból titkos tan. Titkos tan azért, mert kevés ember tudja megszerezni azt a belső képességet, amellyel fel tud emelkedni arra a szellemi magasságra, ahol a dolgokat megértheti. Amit Krisna kinyilatkoztatott, azt nem kell külső eszközökkel bezárni, belakatolni, hogy titkos maradjon, azért marad titkos, mert kevés ember emelkedik fel olyan magasságra, hogy azt megérthesse. Az olyan kinyilatkoztatást, mint a Krisnáé, szétoszthatjuk az emberek között, mindenkinek a kezébe adhatjuk, mégis titkos marad, mert az eszköz ahhoz, hogy a titkos tanból ki lehessen bontakoztatni, nem az, hogy az emberek között szétosztjuk, hanem az, hogy a lelkek felfejlődjenek, hogy az emberek azzal egyesüljenek. Mert az ilyen dolgok egy bizonyos magasságban lebegnek, és ezen kívül még olymódon is szólnak, amely egyfajta szellemi magasságot képvisel. Aki az ilyen kinyilatkoztatás szavait olvassa, az távolról sem gondolhatja, hogy azt meg is érti, még ha 20. századbeli tudós is. Teljesen érthető, ha ma sok oldalról azt halljuk, hogy nincs titkos tudomány, mindent meg lehet érteni. Mert gyakran azok, akik az ilyen megállapításokat teszik, a szavak birtokában vannak, és azt hiszik, hogy ezzel mindent birtokolnak. Márpedig egy tan titkossága abban rejlik, hogy amit birtokolnak, azt nem értik.

Ahogy mondtam, egy dolog van, amit össze lehet hasonlítani a Krisna-tan- nal, amit össze lehet kapcsolni az ő nevével. Ez három név, és mindaz, ami rajtuk keresztül a nálunk szokásos, hozzánk közel álló fogalmi, filozófiai módon jelenik meg az újkorban: Fichte, Schelling és Hegel. Ennek a három embernek a tanai valamennyire összehasonlíthatók az emberiség más „titkos tan”-aival. Mert bár Fichte, Schelling és Hegel tanai megszerezhetők, mégsem fogja senki tagadni, hogy azok a szó legtágabb értelmében véve igazi titkos tanítások maradtak. Valóban azok maradtak. Kevesen vannak, akik azokhoz a dolgokhoz, amiket ez a három ember írt, bármiként is igazodni akarnának. Bizonyos, mondhatnánk, filozófiai udvariasságból bizonyos körökben ma ismét beszélnek Hegelről, és ha olyan szavak hangzanak el, mint amiket most mondtam, azt a ellenvetést teszik, hogy hiszen mégis vannak, akik foglalkoznak Hegellel. De ha aztán átnézzük azt, amit elolvasnak belőle, és amit megértéseként hozzáfűznek, akkor derül ki csak igazán, hogy számukra Hegel igazi titkos tan maradt. Ami keletről, Krisnától átvilágít hozzánk, az jelenik meg Fichténél, Schellingnél és Hegelnél elvont, fogalmi módon, és ahhoz, hogy valaki a hasonlóságot észrevegye, az emberi léleknek egy egészen meghatározott felépítésére van szükség. Kertelés nélkül elmondom, hogy mi kell hozzá.

Ha valaki, aki úgy véli magáról, hogy átlagos képzettséggel rendelkezik, kezébe veszi Fichte vagy Hegel valamelyik művét, és olvasni kezdi, azt hiszi, hogy abban olyasmit olvas, ami a fogalmi fejlődés haladását jelenti. A legtöbb ember egyetért abban, hogy nem nagyon tud fölmelegedni, amikor Hegel „Tudományos enciklopédiá”-ját kinyitja, és ott a létről és a nemlétről, a létesülés- ről és a jelenlétről olvas. Ilyenkor olyasmit is hallhatunk: itt valaki a legmagasabb fogalmi absztrakciókat kotyvasztja össze, ez lehet szép, de nem melegít fel, szívemnek, lelkemnek nem ad semmit. Sok embert ismertem, aki Hegelnek ezt a művét három-négy oldal elolvasása után gyorsan becsukta. Egyvalamit nem szívesen vallanak be az emberek, azt, hogy ha nem tudnak mellette felmelegedni, ha nem tudják átélni azt a küzdelmet, amely a pokolból a mennybe vezet, akkor talán a hiba bennük van. Ezt nem szívesen ismerik el. Mert van lehetőség arra, hogy amit ennél a három embernél „absztrakt fogaloménak neveznek, ott az élet küzdelmeit éljék át, és ne csak az élet melegét érezzék, hanem a legszélsőbb hidegségtől a legszélsőbb melegségig való felemelkedést is. Érezni lehet, hogy ezek a dolgok közvetlenül embervérrel íródtak, és nem absztrakt fogalmakkal.

Ami Krisnától átfénylik, azt össze lehet hasonlítani a szellemi magaslatokra való emberi felemelkedésnek ezzel az úgynevezett legújabb fejlődési fázisával, csakhogy van egy jelentős különbség. Amit Fichtében, Schellingben és Hegelben, a kereszténység e legérettebb gondolkodóiban látunk, az a kereszténység előtti korban Krisnánál lép elénk, úgy ahogy annak akkor meg kellett jelennie. Mert mi ez a Krisna-kinyilatkoztatás? Olyasvalami, ami soha többé vissza nem jöhetett, amit a maga nagyságában kell elfogadni, mert a maga nemében nem múlható felül. Aki megérti az ilyen dolgokat, az fogalmat alkothat annak a szellemi fénynek az erősségéről, amely átfénylik hozzánk, ha az ember engedi lelkére hatni azt, ami azzal a kultúrával függ össze, amelyből

Krisna kiindult. Csak hagyni kell, hogy a dolgok a helyes értelemben működjenek. Ha az ember engedi, hogy helyes módon hassanak rá az olyan szavak, mint amilyeneket csak példaképpen emelek ki a Bhagavad Gitából - ezek Krisna szavai, amikor saját lényére mutat rá - akkor olyan megismerésekhez és érzésekhez jut el, amelyekről később még beszélni fogok. Krisna ezeket mondja a második énekben:

„Én vagyok a létesülés szelleme, közepe és vége. Minden lényben, ami lett, a legnemesebb mindig én vagyok. A szellemi lények között Visnu vagyok, a csillagok között a Nap, a fények között a Hold, az elemek között a tűz, a helyek között a magas Meru, a vizek között a nagy Világtenger, a folyók között a Gangesz, a fák rengetegében Ashvatta. A szó igazi értelmében véve én vagyok az ura az embereknek, és minden itt élő lénynek, a kígyók között én vagyok az, aki örökké létezik, aki maga a lét alapja.”

És ugyanabból a kultúrából válasszunk ki egy másik kinyilatkoztatást, amelyet a Védákban találunk.

„A dévák összegyűlnek a Mindenható trónja alatt, és alázatosan kérdezik, ki ő. Akkor ő válaszol - a Mindenható, tehát ebben az ó-indiai értelemben a Világisten - : ha volna egy másik olyan, mint én, akkor magamat általa írnám le. Én öröktől fogva voltam, és örökkön örökké leszek. Én vagyok az első ősoka mindennek, ami van nyugaton, keleten, északon és délen; én vagyok az ősoka mindennek, ami van fent a magasságokban és lent a mélységekben. Én vagyok minden, idősebb, mint bármi, ami van. Én vagyok a királyok királya, az igazság maga, én vagyok a kinyilatkoztatás maga, én vagyok a kinyilatkoztatás ősoka, én vagyok a tudás, én vagyok a jámborság és a jog. Mindenható vagyok.”

Arra a kérdésre, hogy mi az ősoka mindennek, ennek az ősi forrásműnek a válasza így hangzik:

„A világ ősoka a tűz, a Nap és a Hold is, és ez a tiszta Brahman is, ez a víz és a teremtmények legmagasabbja. Minden pillanat és minden hét, minden hónap és minden év, minden évszázad és minden évezred, és minden évmillió őbelőle jött elő, minden az ő sugárzó személyéből származott, amelyet senki felfogni nem tud, sem fent, sem lent, sem köröskörül, sem középen, ott, ahol mi állunk.”

Ilyen szavak hangzanak át hozzánk ezekből a régi időkből. Adjuk át magunkat ezeknek a szavaknak. Mit kell éreznünk e szavakkal szemben, ha elfogulatlanul vizsgáljuk azokat? Elhangzanak bizonyos dolgok, látjuk, hogy Krisna mond valamit saját magáról, látjuk, hogy elhangzanak dolgok a Világistenről, és a világ ősokáról. Már az a hang is, amellyel a dolgok kifejezésre jutnak, olyasmit tár fel, amit soha magasztosabban, soha jelentőségteljesebben nem mondhat el senki. Itt tehát belekerül valami az emberiségfejlődésbe, aminek úgy kell maradnia, amit úgy kell befogadni, ahogy van, ami a végéhez ért. És később bárhol gondolkoztak is ezekről a dolgokról, a későbbi idők módszereivel talán erre vagy arra vonatkozóan esetleg világosabban fogalmaztak, módosítottak valamit, de jobban nem mondták el soha. Ha valaki ezeket a dolgokat jobban akarná elmondani, az elbizakodottság lenne.

Nézzük először a Bhagavad Gitának azt a helyét, ahol Krisna úgyszólván saját tulajdon lényét jellemzi. Mit jellemez tulajdonképpen? Egészen különleges, ahogy beszél. Arról beszél, hogy ő a dolgok szelleme, ő az égi szellemek között Visnu, a csillagok közt a Nap, a fények közt a Hold, az elemek közt a tűz, és így tovább. Ha ezt úgy akarnánk körülírni, hogy egy formulába foglaljuk össze, akkor azt mondhatjuk, hogy Krisna úgy jellemzi magát, mint esszenciát, mint a lényeget mindenben, úgy, hogy ő a lét alapja, ő jeleníti meg a legtisztábbat, a legistenibbet. Ahol tehát a dolgok mögé hatolunk, és azt keressük, mi azok lényege, ott ennek a szakasznak az értelmében a Krisna-lény- hez jutunk el. Vegyünk egy bizonyos fajta növényből több példányt, és keressük meg ennek a fajtának a lényegét, amely nem látható, hanem az egyes látható növényformákban jut kifejezésre: mi van e mögött, mint esszencia? Krisna! De ezt a lényt nemcsak egy lénnyel kell azonosnak gondolnunk, hanem úgy, mint ami abban a formában a legmagasabb, a legtisztább, tehát nemcsak az van előttünk mindenütt, ami maga a lény, hanem ami ebben a lényben mindenütt a legtisztább, a legnemesebb, a legmagasztosabb.

Miről beszél tehát Krisna tulajdonképpen? Nem egyébről, mint arról, amit az ember is saját lényeként ismerhet meg, ha önmagába mélyed. De ez nem az a lény, amelyet a mindennapi életben mutat, hanem amely az ember mindennapi megnyilatkozása és az emberi lelkiség mögött van. Arról az emberi lényről beszél, aki bennünk van, mert az ember igazi lénye egy a mindenséggel. Krisna nem olyan megismerésről beszél, amely egoisztikusan formálódik ki benne, Krisnában az van, ami az emberben lévő legmagasabbra utal, ami azonosnak, egységesnek tekintheti magát azzal, ami minden dolognak a lényegét alkotja.

Krisna úgy beszél arról, amit saját korának kultúrája számára szeme előtt tart, ahogy mi beszélünk ma, ha valami mást tartunk szem előtt. Ha mi ma saját lényünkbe tekintünk, akkor mindenekelőtt az ént pillantjuk meg - ahogy ez a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” című könyvemben le van írva. Ettől a mindennapi éntől meg kell különböztetnünk a magasabb, az érzékfeletti ént, amely az érzéki létben nem jelenik meg, és nem csak bennünk van, hanem egyidejűleg kiárad minden dolog lényegébe. Ha tehát mi a magasabb énünkről beszélünk, az emberben lakó magasabb énről, akkor nem arról beszélünk, amikor köznapi módon azt mondjuk: „én vagyok”, ámbár nyelvünkben egyformán hangzik. Krisna szájában azonban nem hangzott volna egyformán. O az emberi lélek lényegéről az akkori felfogás értelmében úgy beszélt, ahogy mi beszélünk ma énünkről.

Miként jöhetett létre, hogy amit Krisna megjelölt az olyan hasonló ahhoz, amit legmagasabb hitvallásként kijelentünk róla? Azért jöhetett ez létre, mert azt a kultúrát, amelyből Krisna származott, megelőzte a korábbi évezredekben az emberiség látnoki, tisztánlátó kultúrája, mert az emberek hozzá voltak szokva ahhoz, hogy ha a dolgok lényegére néztek, mindig a tisztánlátó szemlélethez emelkedtek fel. Egy olyan nyelvet, mint a Bhagavad Gitáé, csak akkor lehet megérteni, ha azt egy régi tisztánlátó szemlélet zárókövének tekintjük; ha tisztában vagyunk azzal, hogy abban a pillanatban, amikor az ember a régi időkben abba a közbeeső állapotba került, amely emberileg általános volt az alvás és az ébrenlét között, akkor nem úgy volt benne a dolgokban, mint ahogy az az érzéki szemléletben történik, hogy a dolgok itt vannak, és az ember rajtuk kívül van, hanem akkor kiáradt minden lény fölött, benne érezte magát minden lényben. Akkor egynek érezte magát minden lénnyel, azzal érezte magát egynek, ami a dolgok legjava volt, és ami őbenne a legjobb, az volt benne minden dologban. És ha nem indulunk ki egy mai ember absztrakt érzéseiből, hanem abból, amit az előbb jellemeztem, ahogy a régi ember észlelt, akkor érthetővé válnak azok a szavak, amelyek a Bhagavad Gitában Krisnától felénk hangzanak. Akkor, ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy milyennek látta magát a régi tisztánlátás embere, megértjük, hogy olyan volt, amilyet ma is el lehet érni a szellemtudományos iskolázás útján, amikor a ember éterteste szabaddá válik, és úgy érzi, hogy kiáradt, kitágult a fölé, ami mindenben benne van. Ha különbözött is attól, ami így a szellemtudományos iskolázás útján elérhető, lényegében ilyen volt a régi idők emberének természetes állapota. Olyan állapotokban, amelyek mintegy maguktól jöttek létre, benne érezte magát a dolgokban. És amikor aztán a kinyilatkoztatásokat formába öntötték, amikor azt, amit láttak, szép, magasztos szavakban kifejezésre juttatták, akkor napvilágra került olyasmi, mint Krisnának az említett kinyilatkoztatásai.

Ezért ezt is mondhatjuk: Krisna azt mondta az ő embereinek: azt akarom szavakban hirdetni, amit a legjobbak láttak közülünk, amikor az érzékfeletti állapotban voltak. Mert az eljövendő idő már nem fogja így találni az em-’ bereket, és ti magatok sem tudtok többé olyanok lenni, amilyenek az ősatyák voltak. Azt akarom szavakba önteni, amit az ősatyák láttak, hogy megmaradjon, mert ezt az emberiség természetes állapotként már nem birtokolhatja. - Lényegében az akkor lehetséges szavakba öntötte azt, aminek az emberiség évezredeken át részese volt. Ezek voltak Krisna kinyilatkoztatásai, azért, hogy a későbbi idők is megkaphassák azt, amit már nem láthatnak.

Így foghatjuk fel többi szavait is. Tegyük fel, hogy abban az időben, amikor Krisna kinyilatkoztatásait megtette, egy tanítvány odalépett volna egy tudós tanítóhoz, és megkérdezte volna: tudós tanító, mondd meg, mi van a dolgok mögött, amelyeket most csak a szemem lát? - Akkor a tudós tanító azt felelte volna: ezek mögött a dolgok mögött, amelyeket most csak külső, érzéki szemed lát, a szellemiség van, az érzékfeletti. De a régi időkben az emberek ezt az érzékfelettit, természetes állapotukban még látták, és a legközelebbi érzékfeletti világba, amely határos érzéki világunkkal, az éteri világba, beláttak. Ott van az ősoka mindennek, ami érzéki. Ott látták az okot. Most csak szavakkal tudom kifejezni: a tűz az, a Nap az, de nem úgy, ahogy a Nap ma megmutatkozik, mert akkor a régi látnokság számára éppen az volt a legláthatatlanabb, amit most a szem lát. A fehér, tüzes Napbolygó volt a sötét, a tér összessége felett haladva szétterültek a Nap-hatások, a Nap-aura sugárzásai, sokszínű képekben szétfutó, ismét egymásba futó sugarakban, de oly módon, hogy az, ami így a dolgokba belemerült, egyidejűleg teremtő fény volt. És a Holdat is másképp látták, mert ezekben van együttesen a tiszta Brahman.

Mi a tiszta Brahman? Amikor a levegőt beleheljük és kileheljük, a materialista ember azt hiszi, hogy a levegővel csak oxigént lehel be. Ez pedig tévedés. Minden lélegzetvétellel szellemet lehelünk be, szellemet lehelünk ki. Ami a levegőben, mint szellem él, belénk hatol, és aztán kikerül belőlünk, és amikor ezt a régi tisztánlátás nézte, nem úgy élte át, mint a materialista, aki azt hiszi, hogy oxigént lehel be. Ez materialista előítélet. A régi tisztánlátás tudta, hogy a szellem éteri elemét lehelte be, a Brahman-t, akitől az élet ered. Ahogy ma azt hiszik, hogy a levegő oxigénjéből jön az élet, úgy tudta a régi ember, hogy az élet Brahmantól jön, és amennyiben Brahmant magába veszi, él. A legtisztább Brahman az ősoka a tulajdonképpeni egyéni életünknek.

És milyen magasságban vannak ezek a fogalmak, amelyekhez ez az ősrégi tiszta bölcsesség, ez az éterhez hasonló, fényhez hasonló bölcsesség felszárnyal? Az emberek ma azt hiszik, hogy ugyancsak tisztán tudnak gondolkodni. És amikor látjuk, hogy mindent tűvel-heggyel összehordanak, amikor elkezdenek valamit magyarázni, akkor nem érzünk nagy tiszteletet a mai gondolkodással, főleg a mai logikus gondolkodással szemben. Ennek alátámasztására egy igazán elvontnak tűnő fejtegetést fogok előadni, a lehető legegyszerűbb módon.

Tegyük fel, hogy szembejön velünk egy állat, amely sárga és sörénye van, és elnevezzük oroszlánnak. Most elkezdünk kérdezni: mi az oroszlán? A felelet: egy ragadozó állat. Tovább kérdezünk: mi a ragadozó állat? Emlősállat. Mi az emlősállat? Élőlény. Így haladunk tovább, az egyiket leírjuk a másikkal. A legtöbben azt hiszik, helyén való, ha ily módon mindig tovább kérdeznek. Ha szellemi dolgokról beszélünk - a legmagasabb szellemi dolgokról is -, gyakran ugyanígy kérdeznek, mint amikor azt kérdezik, hogy mi az oroszlán, mi a ragadozó állat, és így tovább. És ahol bevezettük, hogy a leadott cédulákra az előadások végén felelek, gyakran ugyanazok a kérdések vannak a cédulákon. Megszámlálhatatlanul találjuk például azt a kérdést: mi az Isten? Vagy: mi a világ kezdete? Vagy: mi a világ vége? Sokan semmi mást nem akarnak tudni, mint hogy mi az Isten, mi a világ kezdte, mi a világ vége, teljesen úgy, mintha azt kérdeznék, mi az oroszlán.

Az emberek azt gondolják, hogy ami a mindennapokra érvényes, az érvényes a legmagasabb dolgokra is. Nem gondolnak arra, hogy éppen a legmagasabb dolgokra nézve az a jellemző, hogy nem lehet tovább oly módon kérdezni, mint más egyébre. Mert ha az egyik dologtól a másik felé haladunk, például az oroszlántól a ragadozó állathoz, és így tovább, akkor egyszer mégis csak eljutunk olyasvalamihez, amit már nem lehet az előbbi módon leírni, ahol már nincs értelme annak a kérdésnek, hogy mi az. Mert ha így kérdezünk, akkor az alany mellé állítmányt akarunk kapni. Mert kell egy legmagasabb lénynek lennie, aki csak önmaga által fogható fel. Az a kérdés, hogy mi az Isten, logikailag teljesen értelmetlen. Mindent fel lehet vezetni a legmagasabbig, de a legmagasabbhoz nem szabad állítmányt hozzá fűzni, mert akkor az a felelet következik, hogy Isten... - és amivel leírnánk, annak magasabbnak kellene lennie nála. Ez a legfurcsább ellentmondás lenne, ami csak létezik.

Hogy ezt a kérdést ma még mindig felteszik, azt bizonyítja, hogy milyen magas fokon állt az ősrégi időkben Krisna, amikor azt mondta: a dévák összegyűlnek a Mindenható trónja körül, és alázattal kérdezik, ki ő? Erre azt feleli: „Ha lenne egy másik, aki olyan, mint én, akkor magamat általa írnám le”. Ezt azonban nem teszi, nem írja le magát más által. Így mi is, mint a dévák, odaadással és áhítattal eljutunk az ősi szent kultúra elé, és megcsodáljuk grandiózus logikus magasságát, amelyet nem gondolkodás nyújtott, hanem a régi látnokság, azáltal, hogy a emberek közvetlenül tudták: ha a okhoz érnek el, akkor a kérdezés megszűnik, mert a okokat látják. Csodálattal állunk tehát az előtt, ami így lejön hozzánk ezekből az ősi időkből, mintha a szellemek, akik azt átszármaztatták hozzánk, azt akarták volna mondani: lejártak már azok a kozmikus korszakok, amelyekben az emberek közvetlenül beleláttak a szellemi világokba. A jövőben nem így lesz. Mi azonban regisztrálni akarjuk azt, amihez fel tudunk emelkedni, ami egykor az ember tisztánlátásának megadatott.

Így a Bhagavad Gitában és a Védákban megtaláljuk mindazt, amit Krisnában, mint végpontban foglalhatunk össze, amit nem lehet túlszárnyalni. Lehet ugyan ismét látni megújult látnokság útján, de sohasem lehet bebizonyítani azokkal a képességekkel, amelyeket az emberek azóta szereztek meg. Ezért ha az emberi kultúra egészét nézzük, a napi kultúrát, a külső kultúrát az érzéki létben, mindig van ok azt mondani: ebben a kultúrában, ha eltekintünk attól, amit iskolázással megszerzett tisztánlátás útján a napi kultúrán belül újból ki lehet küzdeni, az az ősi kinyilatkoztatás, ami Krisnával lezárult, már többé sohasem érhető el. De a fejlődés útján, szellemtudományos iskolázással a lélek újból felemelkedhet, és azt megszerezheti. Ami egykor normális úton - ha szabad ezt így mondani - megadatott az emberiségnek, az a mindennapi életben természetszerűen elérhető állapotokban nincs megadva. Ezért hanyatlottak le ezek az igazságok. Ha akad néhány gondolkodó, mint Fichte, Schelling és Hegel, akik gondolkodásukat a lehető legnagyobb tisztaságra emelték, akkor ezek a dolgok, ha nem is olyan életteljesen, nem közvetlen személyes színezettel, mint Krisnánál de eszmék formájában ismét elénk állhatnak, de többé sohasem úgy, mint ahogy azt az emberek a régi látnokság útján felfogták. És a szellemből adódik, ahogy már gyakran elmondtam, hogy az Atlantisz utáni időkben ez a régi látnokság lassan és fokozatosan elhal.

Ha visszapillantunk az Atlantisz utáni első kultúrkorszakba, a régi indiai időkbe, azt mondhatjuk: abból nincsenek írott feljegyzések, mert akkor az emberek még beleláttak a szellemi világba. Ami akkor az emberiségnek megnyilatkozott, az csak az Akasha-krónikában található meg újra. Ez magas kinyilatkoztatás volt, de lassanként az emberiség lejjebb szállt, és az Atlantisz utáni második kultúrkorszakban, az ősperzsa időkben, a kinyilatkoztatások még megvoltak ugyan, de többé már nem eredeti tisztaságukban. Még kevésbé tisztán voltak meg, a harmadik kultúrkorszakban, az egyiptomi-káld-babilóni- ai időkben. Itt azonban szem előtt kell tartanunk - ha a viszonyokat a valóságnak megfelelően akarjuk látni -, hogy ezekből az első kultúrkorszakokból, és nem csak azoknál a népeknél, amelyekről elnevezték őket, feljegyzések nincsenek. Ha a régi indiai kultúráról beszélünk, akkor ez alatt olyan kultúrát értünk, amelyből semmi írott feljegyzés nem jött át hozzánk. Az ős-perzsa kultúránál szintén ez a helyzet. Mert minden írásbeli emlék, amellyel rendelkezünk, csak utóhangja az eredetinek. Csak az egyiptomi-káld-babilóniai kultúrkorszaktól kezdve - tehát a harmadiktól - vannak feljegyzések. Amíg tehát az ős-perzsa kultúra tartott, addig az indiai kultúrában egy második periódus folyt le, amely párhuzamosan haladt az ős-perzsával, és amikor az egyiptomi-káld-babilóniai kultúra játszódott le, akkor Indiában egy harmadik korszak vette kezdetét. És csak ebben az időben kezdtek el feljegyzéseket készíteni. Csak ennek a harmadik kultúrkorszaknak a késői időszakából származnak azok a feljegyzések, amelyeket például a Védák tartalmaznak, és amelyek aztán bekerültek a külső életbe. Ezek azok a feljegyzések, amelyek Krisnáról is beszélnek.

Ne gondolja tehát senki, amikor feljegyzésekről beszél, hogy az első indiai kultúrkorszak van a szeme előtt, mert mindent, ami az iratokban fennmaradt, a régi indiaiak a harmadik kultúrkorszakban jegyeztek fel, mert éppen ebben a korszakban enyésztek el a régi látnokság maradványai. Ebből származik mindaz, amit Krisna személyéről összegyűjthetünk. Így a régi indiaiak azt mondják el, amit külsőleg ki lehet kutatni. Ha a dolgokat alapjaiban nézzük, akkor minden megegyezik azzal, amit a külső forrásokból lehet nyerni. Amikor a harmadik korszak a végén járt, és az emberek eredeti képességüket elvesztették, akkor megjelent Krisna, hogy megőrizze azt, aminek el kellett tűnnie.

Melyik világkorszakról beszél tehát a hagyomány, amikor azt mondja, hogy Krisna a harmadik világkorszakban jelent meg? Arról, amit egyiptomi-káld- babilóniai korszaknak nevezünk. És éppen abban jelenik meg ez a Krisnáról szóló indiai-keleti tan, amit jellemzünk. Amikor a tisztánlátás és annak minden kincse eltűnőben volt, akkor jelent meg Krisna, és tette meg a maga kinyilatkoztatását, hogy ezek a kincsek megőrizhetők legyenek a későbbi idők számára. Krisna tehát valami nagynak, valami hatalmasnak a végpontja. És mindaz, amit itt évek óta elmondtunk, tökéletesen megegyezik azzal, amit a kelet forrásai is nyújtanak, ha helyesen olvassuk őket. Ilyen értelemben helytelen „nyugati”-ról és „keleti”-ről beszélni, mert nem azon fordul meg a dolog, hogy vajon keleten vagy nyugaton tanítunk ilyen vagy olyan szavakkal, hanem azon, hogy megértéssel beszéljünk arról, amit hirdetnek. És minél jobban megértik az emberek azt, amit elmondtunk, annál inkább látni fogják, hogy az egybehangzik a keleti forrásokkal.

Így áll tehát Krisna ott, mint valaminek a végpontja. Aztán néhány évszázaddal később jön Buddha. Hogyan lett Buddha ennek a végpontnak a másik pólusa? Hogy viszonylik Buddha Krisnához?

Állítsuk lelkünk elé, amit éppen most Krisna jellemzéseként megadtunk: az ősi idők nagy, hatalmas látnoki kinyilatkoztatásait olyan szavakba foglalva, hogy a jövendő ezeket a szavakat megérthesse, és azokban megérezze és felfogja az emberiség régi tisztánlátásának utóhangját. Így áll előttünk Krisna. Az ő kinyilatkoztatása olyan, hogy az emberek azt elfogadhatják, és így szólhatnak: ebben megtaláljuk az érzéki világ mögötti szellemi világról, az ősokok világáról, a szellemi tényekről szóló bölcsességet. Nagy, hatalmas szavakban él ez Krisna kinyilatkoztatásában. És ha elmélyedünk a Védákban, mindabban, amit Krisna kinyilatkoztatásaként összefoglalhatunk, akkor azt mondhatjuk: ez az a világ, amelyben az ember otthon van, és amely a szemmel látható, kézzel fogható világ mögött van. Te, emberi lélek, ahhoz a világhoz tartozol, amelyről Krisna ad neked hírt.

Hogyan érezhetett a következő évszázadokban maga az emberi lélek? Láthatta, hogy ezek a csodálatos régi kinyilatkoztatások az emberiség tulajdonképpeni szellemi, mennyei hazájáról beszélnek, aztán kitekintett a körülötte lévő világba. Látott a szemével, hallott a fülével, észlelt a tapintóérzékével, és gondolkodott a dolgokról az értelmével, amely többé soha nem hatol be abba a szellemibe, amelyet Krisna hirdetett. És a lélek azt mondhatta magának: itt van a régi idők szent tanítása, amely megismertet bennünket a szellemi hazával, és itt van körülöttünk az a világ, amelyet most meg tudunk ismerni. Nem élünk többé a szellemi hazában, ki vagyunk űzve abból, amiről Krisna, mint a legmagasztosabbról beszél.

Aztán jön Buddha. Hogyan beszél ő arról, amiről Krisna beszélt, annak a világnak a magasztosságáról, amelyre az ember most csak feltekinthet? így szól: igen, ti az érzékek világában éltek. Ebbe vitt be benneteket a vágy, amely inkarnációról inkarnációra űz. Én pedig arról a világról beszélek nektek, amely ebből a világból kivezet, és visszavezet abba a világba, amelyről Krisna beszélt. És arról az útról beszélek nektek, amely megvált attól a világtól, amely nem Krisna világa. - Buddha tana úgy hangzott a következő századokban, mint honvágy Krisna világa után. Így lesz Buddha Krisna kései utódja, akinek akkor el kellett jönnie. Ha Buddha magáról Krisnáról beszélt volna, körülbelül ezt mondta volna: azért jöttem, hogy a nagyobbat hirdessem nektek, aki előttem járt. Irányítsátok érzékeiteket hátrafelé, a nálam nagyobb Krisnára, és azt fogjátok látni, amit elérhettek, ha elhagyjátok ezt a világot, amelyet többé már nem éreztek igazi szellemi hazátoknak. Megmutatom nektek az érzéki világból való megváltást, visszavezetlek benneteket Krisnához. - így beszélhetett volna Buddha, csak éppen nem ezeket a szavakat használta.

De ezeket mondta kissé más formában, amikor így beszélt: „Abban a világban, amelyben éltek, szenvedés, szenvedés és szenvedés van. A születés szenvedés, az öregség szenvedés, a betegség szenvedés, a halál szenvedés. Távol lenni attól, amit szeretünk, szenvedés, óhajtani azt, amit szeretünk és el nem nyerhetünk, szenvedés.” - És a nyolcágú ösvény tanával sem halad túl azon, amit Krisna mond, mert ez az a tan volt, amit Krisna adott. Buddha ezt mondhatta: én utána jöttem annak, aki nagyobb nálam, de meg akarom mutatni nektek az utat vissza ahhoz, aki nagyobb, mint én. - Ezek azok a világtörténelmi hangok, amelyek a Gangesz földjéről áthangzanak hozzánk.

Menjünk most egy kissé tovább nyugatra. Állítsuk még egyszer lelkünk elé Keresztelő János alakját, és emlékezzünk vissza azokra a szavakra, amelyeket Buddha mondhatott volna: én Krisna után jöttem, mert ő nagyobb, mint én, és meg akarom mutatni nektek a hozzá vezető utat abból a világból, amelyben nincs benne az az isteni világ, amelyről ő beszélt. Fordítsátok érzékeiteket vissza! - És most nézzük Keresztelő János alakját. Hogyan beszélt ő? Hogyan fejezte ki magát, hogy fejezte ki azokat a tényeket, amelyeket a szellemi világból magával hozott? Ő is másvalakire mutatott rá, de ő nem azt mondta, amit Buddha mondhatott volna: én utána jöttem - hanem azt mondta: „Utánam jön az, aki nagyobb nálam.” így beszél Keresztelő János. Nem azt mondja, hogy itt a világban szenvedés van, és én ebből elvezetlek titeket valamihez, hanem azt mondja: változtassátok meg nézeteiteket. Ne hátra nézzetek, hanem előre. Amikor a Nagyobb megérkezik, akkor az idő beteljesedik, akkor abba a világba, ahol szenvedés van, bevonul a mennyek országa, akkor a lelkek új módon vonulnak be abba, amit, mint a régi idők kinyilatkoztatását elveszítettek.

Így beszélt Krisna utódja Buddha, és így Krisztus Jézus előfutára, Keresztelő János. Tehát minden megfordult. Így áll előttünk a két esemény között eltelt hat évszázad: ismét két üstökös a magvával. Az egyik Krisna, mint mindaz, ami visszafelé mutat, és Buddha, aki az embereket visszafelé vezeti; a másik üstökös előre mutat: Krisztus, és az, aki magát a ő előfutárának mondja. Buddhát a legjobb értelemben Krisna utódjának tekinthetjük, Keresztelő Jánost pedig Krisztus Jézus előfutárának - így ebben a formulában fejeződik ki a legegyszerűbben az, ami az emberiség fejlődésének ebben a korszakában, a golgotái misztérium idejében, végbement. Így kell látnunk a dolgokat, akkor megértjük őket.

Ez nem érint egy felekeze tét sem, ne azonosítsák ezzel vagy azzal a vallással. Hiszen ezek világtörténelmi tények, egész egyszerűen világtörténelmi tények. És senki, aki a gyökerükig lát, nem mondhatja el másképpen, és nem is fogja valaha is másként elmondani. Mert elveszünk ezzel bármit is az emberiség kinyilatkoztatásából? Különös, ha itt vagy ott azt mondják, hogy mi a kereszténységet magasabb fokra helyezzük, mint a többi vallást. Vajon az-e a lényeg, hogy „magasabb” vagy „mélyebb”? Nem a lehető legelvontabb szavak ezek, hogy „magasabb”, „mélyebb”, „nagyobb” vagy „kisebb”? Mondunk-e itt valami olyasmit, ami kisebb dicsérete volna Krisnának, mint amit azok mondanak, akik őt magasabbra helyezik Krisztusnál? Mi lemondunk arról, ami „magas” vagy „kevésbé magas”, és a dolgokat a maguk igazságában akarjuk jellemezni. Nem azon múlik a dolog, hogy vajon mi a kereszténységet magasabbra vagy alacsonyabbra helyezzük, hanem azon, hogy valaki azt mondja nekünk, hogy a kereszténység dolgait nem igaz módon jellemezzük. Gyűjtsék össze azt, ami Krisnáról szól, és kérdezzék meg maguktól, vajon mond-e más magasabbat, mint mi, amikor Krisnáról beszélünk? Minden egyéb csak üres szócsata. De az igazság a felszínre kerül, ha működik az igazságérzet, ami a dolgok lényegéig hatol.

Most, amikor a legegyszerűbb és leggrandiózusabb evangéliumot jellemezzük, alkalmunk nyílik arra, hogy Krisztusnak egész kozmikus-földi helyzetéről beszéljünk. Ezért kellett belemennünk annak nagyszerűségébe, ami a befejezéséhez ért, akkor, amikor az emberiség jövőjének új hajnala elérkezett.