Kétségtelenül az lenne a legjobb, ha azoknál a fejtegetéseknél, amelyeket az egyik vagy másik evangéliumhoz magyarázatul hozzá akarunk fűzni, teljesen eltekintenénk a többi evangéliumtól, mert így jönne létre az egyes evangéliumok alaphangjának legtisztább és legjobb megértése. Ha viszont az egyik evangéliumról valamilyen fénysugarat nem vetítünk a többire, könnyen félreértést okozhatunk. Így éppen azt lehetne félreérteni, amit tegnap a „világtörténelem legnagyobb monológjának” neveztem, ha ezt valaki nem pontosan, hanem felületesen, összevetné például azzal, amit a Máté evangéliumra támaszkodva a hasonló helyekről berni előadásaimban mondtam. Egy ilyen szempontból létrejött ellenvetés mélyebb logikai értelemben tulajdonképpen ugyanolyan lenne, mintha valahol azt olvasnánk; itt, ezen a pódiumon állt egyszer egy ember, és tőle balra volt egy rózsacsokor, más alkalommal meg azt olvashatnánk, hogy ezen a pódiumon állt egyszer egy ember, és tőle jobbra volt egy rózsacsokor. Most valaki, aki nem volt jelen, azt mondhatná, hogy ez nem felel meg a valóságnak, mert egyszer balra, máskor jobbra volt a rózsacsokor. A dolog azon fordul meg, hogy az illető, aki megfigyelte, hol állt, mert így mindkét állítás helyes lehet. Így kell nézni az evangéliumokat is. Krisztus Jézusnak nem valamiféle elvont életrajzával állunk szemben, hanem a külső és okkult tények gazdag világával, amelyeket az evangéliumok előadnak.

Ennek a szempontnak a megvilágítására nézzük most azt, amit tegnap a „világtörténelem legnagyobb monológjának” neveztem, az Isten monológjának. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ami ebben a folyamatban lejátszódott, az kifejezetten Krisztus Jézus és a legbensőbb tanítványai között ment végbe. Egy ilyen fejtegetésnél viszont azt a tényt is számításba kell venni, amit tegnap mondtam, hogy tulajdonképpen Illés szelleme, amikor Keresztelő János fizikai testétől elvált, a tanítványok csoportúikéként működött. Ami akkor végbement, az nemcsak úgy játszódott le, hogy azt egyszerűen, külsődleges módon lehetne elbeszélni, hanem sokkal komplikáltabban. Krisztus lelke és a Tizenkettő lelke között mély, belső kölcsönhatás volt. Krisztus lelkében az akkori idők számára jelentőségteljes, sokoldalú folyamatok mentek végbe. De mindaz, ami lelkében végbement, mint valami tükörkép, mint egyfajta reflex, a tanítványok lelkében még egyszer lejátszódott, csakhogy tizenkét részre osztva. A Tizenkettő közül tehát mindegyik, mint valami tükörképben, átélte annak egy részét, ami Krisztus lelkében végbement - de mindegyik valami mást.

Ami Krisztus Jézus lelkében végbement, az úgy ment végbe, mint valami harmónia, ami a Tizenkettő mindegyikének a lelkében körülbelül úgy tükröződött, mint az, amit tizenkét hangszer közül az egyik nyújthat. Ezért minden egyes esemény, amely az egyik tanítványra, vagy közülük többre vonatkozik, két oldalról vázolható. Lehet úgy előadni, ahogy ez az esemény Krisztus Jézus lelkében megy végbe, tehát például azt, amit tegnap Krisztus nagy világtörténelmi monológjaként ábrázoltam, úgy is elő lehet adni, ahogy ott lejátszódott. Ekkor a tegnapi előadásomban mondottak a helyesek. De ez egy bizonyos tükörképben, Péter lelkében is lejátszódott. Péterben ugyanez a lelki élmény játszódik le, de míg Krisztusnál az egész emberi mivoltot magában foglalja, Péternél úgy megy végbe, hogy az emberi mivolt egy tizenketted részét éli át, a Krisztus-szellem egy tizenkettedét, vagyis a állatöv egy jegyét. Ezért ha ezt Krisztus Jézusra vonatkoztatva adjuk elő, másképpen kell elmondani.

Így kell beszélnünk, ha ezt a Márk-evangélium értelmében mondjuk el, mert a Márk-evangélium a markáns dolgokat írja le, és főképpen azt, ami magának Krisztus Jézusnak a lelkében ment végbe. A Máté-evangélium viszont arról beszél, ami inkább Péter lelkében játszódik le, és amit ehhez Krisztus hozzáadhat. Ha az evangéliumot pontosan olvassuk, akkor rájöhetünk, hogy a Máté evangéliumban jelentős szavak utalnak Péterre. Mert miért mondja Krisztus a következő szavakat: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám”. Más szavakkal: valamit Péter lelke is érzett abból, amit Krisztus Jézus lelke érzett, és amikor Péter lelke érzi, hogy az ő mestere Krisztus, akkor egy pillanatra lelkében átéli a magasabb ént, birtokába kerül az, amit így átél - aztán úgyszólván ismét visszaesik. Mégis, akkor el tudott jutni ahhoz a megismeréshez, amely más céllal és más szándékkal Krisztus lelkében játszódott le. És mert képes volt erre, ezért ruházta rá Krisztus a kulcshatalmat, amelyről a Máté-evangélium magyarázatánál beszéltünk. A Márk-evangéliumban ezzel szemben csupán azokat a szavakat emeltük ki erőteljesen, amelyek megmutatják, hogy eltekintve attól, ami Péterben játszódott le, ez az esemény egyidejűleg, párhuzamosan ment végbe, mint az Isten monológja.

Így kell néznünk ezeket a dolgokat, és akkor azt is érezzük, hogyan jár el Krisztus az övéivel, hogyan vezeti őket fokról-fokra, és miután Illés-János szelleme rájuk telepedett, most tovább vezetheti őket a szellemi titkok megértésében, mint ahogy eddig tehette. És csak ekkor érezzük meg, mi a jelentősége annak, hogy az a rész, amelyet tegnap az Isten monológjának neveztünk, az úgynevezett „megdicsőülés” vagy „színeváltozás” jelenethez kapcsolódik. Ez ismét a Márk-evangélium egyik drámai szerkesztésmódja. Hogy megvilágítsuk ezt a megdicsőülést, néhány dologra rá kell mutatnunk az evangélium megértése érdekében. Mindenekelőtt a következőkre.

A Márk-evangéliumban, de a többi evangéliumban is, többször olvashatjuk Krisztus Jézusnak azokat a szavait, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, hogy az írástudók és főpapok elfogják és megöletik, de három nap múlva feltámad. Az evangélium mindenütt világosan rámutat arra, hogy az apostolok ezt a beszédfordulatot a szenvedő, meghaló és feltámadó Emberfiáról egyelőre nem értik, hogy éppen ennek megértésénél vannak nehézségeik. Miért találkozunk ezzel a sajátságos ténnyel? Miért jelennek meg a tanítványoknál éppen a golgotái misztérium megértésével kapcsolatban nehézségek? Mi is valójában ez a golgotái misztérium? Már említettük, hogy nem egyéb, mint a beavatásnak a misztériumok mélyéről a világtörténelem színpadára való kihozatala. Természetesen mélyreható különbség van a golgotái misztérium és az egyéb beavatások között. A különbség a következőkben rejlik.

Aki a különböző misztériumokban beavatáshoz jutott, az bizonyos mértékig ugyanazon ment keresztül: elvezették a szenvedéshez, egy háromnapos, mondhatnánk „látszólagos” halálhoz, amelyben szelleme testén kívül a szellemi világokban tartózkodott, majd szellemét ismét visszahozták a testébe, úgyhogy szelleme a testben emlékezni tudott arra, amit a szellemi világokban átélt. Ezáltal, mint a szellemi világok követe, síkra szállhatott a szellemi világ titkaiért. Azt mondhatjuk tehát: a beavatás halál-élmény, ha nem is abba a halálba vezet, amely a szellemet teljesen elválasztja a fizikai testtől, hanem abba a halálba, amely egy időre választja el tőle. A testen kívül való tartózkodás, és a fizikai testbe való visszatérés, s ezáltal az isteni titkok hirdetőjévé-válás, ez a beavatás. Ez gondos előkészítés után ment végbe, miután az ember lelkének erőit úgy összesűrítette, hogy az három nap alatt életben tudott maradni, fizikai testének, mint műszernek használata nélkül. E harmadfél nap leteltével azonban fizikai testével egyesülnie kellett. Egy magasabb világba való behatolást kellett tehát végrehajtania a megszokott történelmi eseményektől eltávolodva.

Belső lényegében másként, de külső megjelenésében hasonlóan ment végbe a golgotái misztérium. Az események, amelyek Krisztus Jézusnak a názáreti Jézus testében való tartózkodása alatt lejátszódtak, oda vezettek, hogy most a fizikai halál valóban beállt a názáreti Jézus fizikai teste számára, hogy Krisztus szelleme a három napon át a fizikai testen kívül tartózkodott, de utána visszatért, és most nem a fizikai testbe, hanem a megsűrűsödött étertestbe. Az étertest annyira megsűrűsödött, hogy a tanítványok észlelni tudták, ahogy az evangéliumok leírják, úgy, hogy Krisztus járni tudott és látható volt a golgotái események után is. Ezzel pedig a beavatás, mint történelmi tény, az emberek szeme elé tárult, amely egyébként a misztériumok mélyén ment végbe: egyszeri eseményként állt az egész emberiség előtt. Ezzel bizonyos módon a beavatás kikerült a misztériumokból, és ezt Krisztus egyedül vitte végbe, mindenki szeme láttára. Éppen ezáltal zárult le a régi világ, és jött el az új idők kezdete.

A prófétákról szóló ismertetésből láthatták, hogy a prófétaság szelleme, és az, amit ezen keresztül az ó-héber nép megkapott, más volt, mint a többi népek beavatásának szelleme. A többi népnek voltak vezetőik, akik beavatottak voltak, és úgy kapták a beavatást, ahogy ismertettem. Az ó-héber népnél nem éz volt a helyzet. Ott nem találunk olyan beavatásokat, mint a többi népnél, hanem a szellem elementáris előretörésével találkozunk azoknál, akik, mint próféták megjelennek, valami olyasmivel találkozunk, ami bennük, mint a szellemiség lángelméje jelent meg. És hogy ez megtörténhessen, a középső prófétákban azok a lelkek jelennek meg az ó-héber népben, akik korábbi inkarnációikban más népek beavatottjai voltak, azért, hogy, amit az ó-héber népnek adnak, azt a beavatásaikra való emlékezésként éljék át. A szellemi élet ezáltal másképpen hatott az ótestamentumi népnél, mint a többinél, ezeknél a szertartások által, a beavatás által hatott, az ótestamentumi népnél pedig olyan adományok útján, amelyeket éppen azok oltottak beléje, akik, mint próféták a nép között működtek.

Prófétáinak ez a működése készítette elő az ó-héber népet arra, hogy átélje azt az egyedülálló beavatást, amely most nem egy embernek a beavatása, hanem egy kozmikus individualitás beavatása volt. Ha ezt követően továbbra is beavatásról akarunk beszélni, az tulajdonképpen már nem helyes. Így készült elő az ó-héber nép annak befogadására, aminek a régi beavatás helyére kellett lépnie, hogy a helyes módon tekinthessen a golgotái misztériumra. Ezzel az is világossá válik, hogy az ótestamentumi néphez tartozó apostolok eleinte nem értik azokat a szavakat, amelyek a beavatást jellemzik. Krisztus Jézus a beavatásról beszél, és úgy fejezi ki magát, hogy ezt mondja: a halál felé közeledik, három napig a sírban lesz, azután feltámad. Ez a beavatás leírása. Ha a beavatás leírását másképpen mondta volna el a tanítványoknak, akkor azok megértették volna őt, mivel azonban ez a beszédmód nem volt otthonos az ótestamentumi népnél, ezért eleinte nem értette meg ezt a leírási módot a Tizenkettő. Így joggal mutat rá az evangélium arra, hogy az apostolok csodálkoznak, és nem tudják, miről beszél Krisztus Jézus, amikor az Emberfia szenvedéseiről, haláláról és feltámadásáról szól.

Ezek a szavak tehát az eseményeket történelmi hűséggel adják elő. Amikor a régi beavatott átélte beavatását, az történt vele, hogy amíg testén kívül tartózkodott, egy magasabb világban volt, nem a megszokott érzéki lét világában. A testen kívül egy magasabb lét törvényeivel egyesült. Amikor aztán ismét visszatért fizikai testébe, akkor az, amit a szellemi világban testétől mentesen átélt, emlékezés volt számára. Ezt kellett mondania: úgy emlékszem testetlen állapotom élményeire, mint ahogy egyébként az ember arra emlékszik, amit tegnap és tegnapelőtt élt át. Így azokról tanúbizonyságot tehetett. Lényegében nem jutottak a beavatottak többhöz, mint ahhoz, hogy lelkükben úgy hordozzák a szellemi világokra vonatkozó titkokat, mint ahogy az emberi lélek a tegnapi élményeit emlékként magában hordozza. És ahogy a lélek egyesült azzal, amit emlékében megőriz, úgy hordozták a beavatottak magukban a spirituális világok titkait, úgy egyesültek azokkal.

Miért volt ez így? Mert a golgotái misztérium idején az ember teste a földön egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy énjébe beengedje a mennyek országát, vagyis az érzékfeletti világokat. A lelkek egyáltalán nem tudtak az igazi énhez eljutni, nem tudtak az énnel egyesülni. Csak ha az ember túl tudott tekinteni önmagán, vagy a látnokság segítségével megsejtett valamit - ahogy ez a régi időkben volt -, ha „kiálmodott” valamit önmagából, vagy a beavatás segítségével kilépett énjéből, akkor tudott az érzékfeletti világokba bejutni. De az énen belül nem jutott megértéshez, nem jutott ítélő erőhöz a magasabb világokra vonatkozóan. Egykor valóban így volt ez. Mindazokkal az erőkkel, amelyek az énhez tartoznak, a golgotái misztérium előtt nem tudott az ember a szellemi világokkal egyesülni.

Ez volt az a titok, amelynek világossá kellett válnia az emberek előtt a János-keresztelő következtében, hogy most eljött az az idő, amikor a mennyek országa bele kell, hogy világítson az énbe, egészen a földi énig kell hatolnia. A különböző korokban mindig újból és újból rámutattak, hogy régen nem tudott feljutni az érzékfeletti világokba az, amit az ember átélhetett, mint saját lelkiségét. A régi időkben diszharmónia volt a tulajdonképpeni emberi hazának, a szellemi világnak az átélése és a között, ami az emberi bensőben lejátszódott. Az emberi benső el volt választva a szellemi világoktól, csak kivételes állapotokban tudott az ember azzal egyesülni. Mi történt akkor, ha a későbbi én minden hatalma, minden impulzusa, amelynek később az emberben kellett laknia, mégis betöltötte az embereket, esetleg beavatás néven vagy egy későbbi inkarnációban egy korábbi inkarnáció beavatására nem emlékezve, hogyha ez az emberi testiségnek még meg nem felelő én mint erő nyomul be a testbe? Ami akkor történt, arra mindig rámutattak: ha az emberi testiséget meghaladó erőnek a kereszténység előtti időkben nem volt megfelelő helye az emberi énben, akkor áttörte azt, ami az énnek volt szánva.

Azok az emberek tehát, akik az érzékfeletti világból olyasmit hordoznak magukban, ami a kereszténység előtti időben mintegy már arra emlékeztet, amivé később a énnek válnia kell, azok ezzel az én-erővel széttörik testiségüket, mert az én túlságosan erős volt a kereszténység előtti idők számára. Bizonyos individualitásoknál utalást találhatunk erre: ha ez az én-erő jelen van, csak úgy tartózkodhat bennük, ha a test valamilyen módon megsérült, vagy megsebezhető, ha van egy hely, ahol könnyen meg lehet sebezni, és ami aztán meg is sérül. Ekkor az ember valaminek a következtében jobban ki volt szolgáltatva a környezetnek, mint ahogy egyébként testisége folytán lenne. Gondoljunk csak arra, hogy Achillesz a sarkán volt sebezhető, Sigefriednek, Ödipusznak szintén volt sebezhető része, ahol az én ereje a testiséget áttörte. Itt a sebezhetőségre történik utalás, arra, hogy az én a maga emberfeletti erejéhez, nagyságához csak egy széttört testet találhat.

Amit ez tulajdonképpen jelent, csak akkor áll teljes jelentőségében előttünk, ha más módon fogalmazzuk meg. Tegyük fel, hogy valaki a kereszténység előtti időkben - ehhez nem kellett tudatosnak lennie - mindazokkal az impulzusokkal, mindazokkal az erőkkel telítődött volna, amelyeknek később az ént kellett áthatniuk, és ezzel az én-feletti erővel, ezzel a emberfeletti erővel merült volna bele testébe. Ekkor ezt a testet szét kellett volna törnie, és nem úgy tekintenie, mint amilyen a test akkor, amikor egy gyenge én - vagyis egy gyenge benső - van benne. A régi idők emberének, akinek az én egész hatalma kellett volna ahhoz, hogy testéből kiléphessen, másképpen nézett volna a testre. A magasabb én hatására egy széttört testet látott volna, mindenféle sebekkel borítva, mert a régi időkben csak a gyenge én - vagy a gyenge benső - hatotta úgy át a testet, hogy az épségben maradhatott.

Amit most elmondtam, azt már a régi próféták is kinyilvánították, körülbelül a következőképpen: az ember, aki az én minden erejét egyesíti magában, és szemben áll egy emberi testtel, azt átszúrva, lyukakkal borítva, megsebezve látja. Mert az én magasabb ereje, amely a régi időkben még nem lakhatott az emberi bensőben, átlyukasztja, áttöri, összeszurkálja a testet. Ez olyan impulzus, amely azért halad át az emberiség fejlődésén, mert a luciferi és ahrimáni befolyás miatt a kereszténység előtti időben az ember az énnek csak csekélyebb mennyiségét kellett, hogy megkapja, mint amit az teljes mértékben magában foglal. És mivel a test nem az én egész ereje, hanem annak csak kisebb mennyisége számára alkalmas, ezért szétmorzsolódik. Ezért kellett ennek a testiségnek - nem azért, mert a kereszténység előtti időben történt, hanem azért, mert Krisztus Jézussal a teljes én vonult be a testiségbe - nem csak egy sebbel, mint más, magasabb ént hordozó individualitásoknál, hanem öt sebbel megmutatkoznia. Öt sebbel, amelyek azért voltak szükségesek, mert a Krisztus-lény túlterjedt az ember teljes énjének testi formáján, a testiségre kiszabott formán. E túlterjedés miatt kellett a világtörténelem fizikai színterén a keresztnek felemelkednie, amely a Krisztus-testet olyan formában hordozta, amilyen az akkor lenne, ha egyszer egy pillanatban az emberi mivolt összessége - amelyből az ember egy nagy részt a luciferi és ahrimáni hatás következtében elveszített - egy emberben jelenne meg.

Ez mély misztérium, amely a szellemtudományból kiindulva, éppen a golgotái képet állítja elénk. És aki megérti, hogy mi az emberiség, az ember mivolta, hogy mi a földi én, és a földi énnek a test emberi formájához való viszonya, az tudja, hogy a földi énnek az emberi testtel való tökéletes áthatottsága nem történhet úgy, ahogy az a földi embernél normális. Ez csak úgy történhet, hogy amikor az ember kilép önmagából, és önmagára tekint, ezt kérdezheti: milyennek kellene lennie ennek a testnek, ha az én teljes ereje beléje hatolna - és azt öt sebbel látná. Magából az emberi természetből, és annak földi mivoltából következik a kereszt alakja a Golgotán Krisztussal és az ő sebeivel. A golgotái misztérium az emberi természet szemléléséből is adódhat, egészen a képi megjelenésig - amennyit erről tudni lehet. A sajátságos az, hogy van lehetőség arra, hogy ne csak a tisztánlátásban láthassuk meg - ahol természetesnek számít - hogyan áll fel a kereszt a Golgotán, hogyan megy végbe a keresztre feszítés, és mi ennek a történelmi eseménynek az igazsága. Van lehetőség arra is, hogy a golgotái misztérium által az emberi értelemmel annyira közeledni tudjunk ehhez a misztériumhoz, hogy ha ezt az értelmet elég finoman, elég élesen használjuk, átváltozik imaginációvá. Átalakul képzeletté, de ez igazságot tartalmaz, és ennek segítségével, ha megértjük, kicsoda Krisztus és hogyan viszonylik az emberi testhez, ez a képzelet úgy formálódik, hogy létrejön a golgotái kép. Ilyen vezetésben részesültek a régi keresztény festők, akik nem voltak mind látók, hanem a golgotái misztérium ismeretének ereje vezette őket egészen a golgotái képig, így meg tudták festeni. Az. emberiségfejlődésnek éppen ezen a nagy fordulópontján kapta meg az ember én-lelke a tisztánlátás helyébe a megértést, a Krisztus-lény, vagyis az emberi ős-én megértését.

A tisztánlátás lehetővé teszi, hogy a golgotái misztériumot testen kívüli állapotban is lássuk. Hogyan? Ha a golgotái misztériumhoz való viszony a testen belül létrejött, akkor ma is lehetőség van arra, hogy a magasabb világokban a golgotái misztériumot, és az emberi fejlődés e nagy csomópontjának teljes megerősítését meglássuk. De a golgotái misztérium megértése is lehetséges, és azok a szavak, amelyeket most mondtam, a megértés lehetőségét igyekeztek elősegíteni. Természetesen hosszan kell meditálni, hosszan kell elgondolkodni azon, amit mondtam. És ha valakinek az az érzése, hogy ami most elhangzott, az néni érthető, azt jogosnak tekinthetjük, mert magától értetődik, hogy ami az emberi lelket elvezetheti a Földön végbement legnagyobb, legjelentősebb, legmagasabb rendű esemény megértéséhez, az a legnehezebb dolgok közé tartozik. A tanítványokat bizonyos módon el kellett vezetni ehhez, azok közül pedig, akik lassanként az emberiségfejlődés új megértéséhez kellett, hogy eljussanak, Péter, Jakab és János bizonyultak a leghasználhatóbbaknak.

Helyes dolog, ha a legkülönbözőbb oldalakról nézzük azt a jelentős időszakot, amely akkor, a golgotái misztérium idején lezajlott. Éppen ezért hálásak lehetnek, hogy ma reggel Michael Bauertől egy előadást hallhattak arról, hogyan látta Hegel ezt az időszakot. Mindaz ugyanis, amire az emberi felfogás képes, mintegy összetömörült, hogy az akkor végbement legjelentősebb tényt megértse, miután az előző évszázadokban megérlelődött, és a további fejlődés során lassan előkészült erre. Ez a Föld különböző helyein ment végbe, nemcsak Palesztinában, ahol a golgotái misztérium lezajlott, hanem, ha helyesen járunk el, a Föld más pontjain is követhetjük. Csak ott nem a golgotái esemény játszódott le, hanem az emberiség hanyatlását és ismételt felemelkedését követhetjük, felemelkedését a golgotái misztérium következtében. Követhető, ahogy ez a nyugati világban elterjedt. Különösen a hanyatlást figyelhetjük meg, és érdekes, hogy ez a hanyatlás hogyan ment végbe.

Nézzük meg még egyszer a görögséget, tekintsünk arra, hogy a golgotái események előtt félezer évvel milyen események játszódtak le ott. Odaát keleten, ahol Krisna fellépett, bizonyos módon előzményei voltak ennek a kornak. A régi tisztánlátás hanyatlásának korszakát úgyszólván előbb élték át. Van valami sajátos ebben a kultúrában, például éppen Indiában. Míg közvetlenül az Atlantisz utáni korban Indiában az első nagy kulturális virágzás létrejött, és a szellemi világba való betekintés a legtisztább módon - az emberi lélek számára legtisztább módon - még megvolt, és a risiknél összekapcsolódott a látottak előadásának csodálatos lehetőségével, úgy, hogy az a későbbi korszakokra is hatni tudott, majd eltűnt, addig az, ami tulajdonképpen tisztánlátás volt, a harmadik korszak végére már kialudt. De Krisna és tanítványai csodálatos módon szavakba öntötték, és megőrizték azokat a tényeket, amelyeket látni lehetett, úgy, hogy az emberek számára most már írásban is megvolt az, amit korábban elődeik láttak.

Indiában tulajdonképpen sohasem jött létre az, ami például Görögországban. Ha az indiai világot valóban szemügyre vesszük, azt mondhatjuk: a régi tisztánlátás kialudt ugyan, de az egykor látottakat csodás szavakba öntik azok, akik között Krisna a legjelentősebb. Ez azután meg is maradt a védákban. Aki elmélyed ennek szavaiban, a lelkében átélheti e régi kor utóhangját. De nem jön létre az, ami például Szókratésznél vagy a többi filozófusnál létrejött. Amit mi nyugati értelemnek, nyugati ítélőerőnek nevezünk, az nem jött létre az indiai lelkekben. Amiről ma kimagasló értelemben akkor beszélünk, amikor az én sajátos ősi erejéről beszélünk, az Indiában egyáltalán nem jött létre. Ezért amikor a régi tisztánlátás kialudt, azonnal valami egyéb jelent meg: a jóga felé való törekvés, iskolázás által feljutni azokba a világokba, amelyek természetszerűen elvesztek. A jóga mesterséges tisztánlátássá válik, és azonnal a régi tisztánlátás helyébe lép a jóga-filozófia, anélkül, hogy a kettő között az lenne, ami például a tisztán értelmi görög filozófiában megjelenik. Ez az indiaiak számára egyáltalán nem történik meg, ez a közbeeső fázis kimarad. És ha a védanta-filozófiát nézzük, azt mondhatjuk: nem úgy jut kifejezésre, mint ahogy a nyugati világnézetek tanítanak, nem eszmék hatják át, nem az értelem, hanem mintegy a magasabb világokból lehozzák azt, és emberi szavakba öntik. Ez a sajátossága: nem emberi fogalmakkal vívták ki, nem gondolkodással érték el, mint amilyen a szókratészi vagy a platóni filozófia, hanem tisztánlátással szerezték meg.

Nehéz ezekben a dolgokban tisztán látni, de van lehetőség ma is ennek a különbségnek az átélésére. Vegyünk bármely filozófiai könyvet a kezünkbe, amely a nyugati filozófiai rendszerek valamelyikét foglalja magában. Hogyan jött létre az, amit ma filozófiának nevezünk? Ha betekintünk valakinek a műhelyébe, akit komoly filozófusnak tarthatunk, azt láthatjuk, hogy a logikus ítélő erő, a logikus gondolkodás erőfeszítésével jutott el a rendszeréhez. Minden lassan, egymás után alakult ki. És akik így filozófiát hoztak létre, nem is tudják megérteni, hogy amit ők fogalomról fogalomra szőnek, azt bizonyos vonatkozásban tisztánlátással is látni lehet, hogy az a látó előtt állhat. Ezért olyan nehéz a látónak megértetnie, hogy bizonyos filozófiákat, amelyeket szerzőik „arcuk verítékével” gondolatról gondolatra hoznak létre, ő, hogy úgy mondjam, egy csapásra látnokian áttekint, és nem kell az összes gondolati lépést egyenként megtennie. Ilyen egyidejűleg látott fogalmak a védanta-filozófia fogalmai. Ezeket nem az európai filozófusok mintájára az „arcuk verejtékével'* szereztek meg, hanem tisztánlátással. A régi tisztánlátás absztrakt fogalmakká hígított maradékai, vagy az érzékfeletti világban való kutatásnak a jóga által kiküzdött első, még vékony eredményei.

A nyugatabbra lakó emberek azonban máson mentek keresztül. Ott az emberiségfejlődés egyedülálló, fontos belső történéseit látjuk. Nézzük a kereszténység előtti hatodik évszázad egyik nevezetes filozófusát, szüroszi Phereküdészt. Csodálatos filozófus! Olyasvalaki, akit a mai filozófusok nem ismernek el filozófusnak. Vannak olyan filozófiai könyvek, amelyekben ezt ki is jelentik. Így írnak például: „mindez gyerekes ábrázolásmód, gyerekes szimbólumok, gyerekes és zseniális” - így mondja az egyik szerző, aki fölényesen néz le erre a régi filozófusra. Tehát a keresztény időszámítás előtt félezer évvel Szüroszban egy csodálatraméltó gondolkodó bukkant fel. Mindenesetre másként fogalmazott, mint a többi gondolkodó, akiket később filozófusoknak neveztek. Szüroszi Phereküdész azt mondja, például, hogy annak, amit a világban látunk, három alapja van: Kronosz, Zeusz és Khton. Kronosztól származik a légnemű, tűzszerű és vízszerű elem, és mindazzal, ami ebből a három hatalomból származik, egyfajta kígyólény, Ophioneusz kél harcra. Ha mindazt, amit Phereküdész leír tisztánlátás nélkül, de némi fantáziával követjük, akkor előttünk állhat Kronosz, nem mint az elvont tovább hömpölygő idő, hanem mint lény, mint igazi valóságos látható lény. Hasonlóképpen Zeusz is, aki a végtelen éteriség, egy önmagában élettel teli, mindent magában hordozó lény. Khton pedig az a lény, aki a mennyeit földivé teszi, aki a térben egymástól távoli dolgokat összevonja a Földbolygóban, hogy földi lét legyen. Mindez földi módon játszódik le, amibe ellenséges elemként egy bizonyos kígyólény keveredik bele. Szüroszi Phereküdész szavainak megértéséhez szellemtudományra van szükségünk, mert ő a régi látnokság utolsó képviselője. Látja az okokat az érzéki világ mögött, és látnoki képességével leírja ezeket. Akik csak fogalmakkal dolgoznak, azoknak ez természetesen nem tetszik. Phereküdész látja a jó istenek eleven munkáját, és az ellenséges hatalmak beavatkozását, akiket úgy ír le, ahogyan látnoki módon látja őket. Látja, hogy születnek meg Kronoszból, a reális időből az egyes elemek.

Szüroszi Phereküdészben tehát olyan filozófus áll előttünk, aki lelkével belelát abba a világba, amelyet a tisztánlátó tudat feltár, és ezt leírja. Olyan leírás ez, amelynek utána lehet járni. O így áll még a nyugati világban, a kereszténység előtti hatodik században. Thalész, Anaximenész és Hérakleitosz, akik csaknem kortársai, más másképpen állnak ott. Itt valóban két világ ér össze. De mi megy végbe lelkükben? Kialudt, lebénult bennük a régi tisztánlátó tudat, legfeljebb csak a szellemi világok utáni sóvárgás van meg bennük. Mit élnek ők át ott, ahol a szüroszi bölcsnél még megvolt a régi látásnak egy maradéka, ahol az még belelátott az okok elementáris világába? Ez bezárult előttük, ők már nem látnak bele ebbe a világba. Mintha éppen ez a világ akart volna elzárkózni előlük, mintha félig még itt lenne számukra, de mégis eltűnik előlük, úgy, hogy elvont fogalmak kerülnek a régi tisztánlátás helyére, amelyek az énhez tartoznak. Ez megy végbe lelkükben. Ez egy rendkívül figyelemreméltó állapot a nyugati lelkekben. Ez az a lelkiállapot, amely az értelem, az ítélő erő megszerzését akarja elérni, azt, ami éppen az én jellemvonásává kell, hogy váljon. Egyes telkeknél láthatjuk ezt, például amikor Hérakleitosz az elevenen lobogó tüzet, úgyszólván még a helyes tisztánlátás utolsó felcsillanásával az összes dolgok atyjának nevezi, vagy amikor Thalész a vizet tartja ős-oknak, de nem a fizikai-érzéki vizet, ahogy Hérakleitosz sem a fizikai-érzéki tüzet gondolja. Félig még látnak valamit az elementáris világból, bár már elvonul előlük, és így kénytelenek elvont fogalmakat használni, így bepillanthatunk ezekbe a lelkekbe, és megértjük, hogy egészen a mi időnkig utólag valami még felcsendülhetett ezeknek a telkeknek a hangulatából.

Bárcsak kortársaink ne siklanának el olyan könnyedén sok dolog fölött. Könnyedén átsiklanak például, Nietzschének egy mondata fölött, amely mélyen megragadhatja, megrázhatja az embert. Ez a „Filozófia a görögök tragikus korszakában” című hátrahagyott írásában olvasható, amelyben Thalészt, Anaximenészt, Anaximandroszt, Hérakleitoszt és Empedoklészt ismerteti. Mindjárt az elején - ezt együtt kell vele érezni - megérzett valamit abból, ami ezeknek a első magányos görög gondolkodóknak a lelkében végbement. Olvassák el Nietzschénél ezt a részt, ahol ezt mondja: mi mehetett végbe ezeknek a hérosz-alakoknak a lelkében, akiknek át kellett élniük a átmenetet a eleven szemlélés korszakából - amiről Nietzsche nem tudott már, de megsejtette -, amikor a régi élettel-teljességet a lelkekben felváltották az elvont, száraz, józan fogalmak, amikor a „lét”, ez a józan, száraz, elvont hideg fogalom lépett annak az elevenségnek a helyére, amellyel a tisztánlátó tudat rendelkezett. Nietzsche érzi: mintha a vére megfagyna annak, aki az élet világából átkerül a fogalmak világába, amikor Thalész vagy Hérakleitosz fogalmakat alkottak a „lét”-ről és a „létesülés”-ről, úgy, hogy az ember úgy érzi, hogy a meleg életből átkerül a fogalmak jégbirodalmába.

Helyezkedjünk bele abba a korba, amelyben ezek az emberek éltek, érezzük meg, hogyan álltak a golgotái misztérium közeledténél. Úgy éljük bele magunkat ezekbe az emberekbe, hogy érezni tudjuk bennük a régi idők tompa utóhangját. Úgy állnak ott, hogy meg kell elégedniük azzal, ami absztrakt ítélő erőként él az emberi énben, holott ez korábban nem volt meg benne. És míg a fogalmak világa a következő időkben egyre gazdagabb és gazdagabb lett, eljöttének kezdetén a görög filozófusok csak a legegyszerűbb fogalmakat tudták megragadni. Hogy gyötrődnek a fogalmakkal, az elvolt „lét” fogalmával, hogyan gyötrődnek, például az eleuziszi iskola filozófusai ezzel az elvont fogalommal. Így készülnek elő az én tulajdonképpeni elvont tulajdonságai.

Képzeljünk el egy olyan lelket, aki itt áll nyugaton, aki a nyugat missziójára van felkészítve, de még magában hordozza a régi tisztánlátásra vonatkozó legerősebb utóhangokat. Indiában ezek az utóhangok már régen elnémultak, nyugaton még megvannak. A lélek hajtóereje bele akar hatolni az elemi világba, de a tudat nem képes rá. Olyan hangulat, amilyen a Buddha-hangulat, ezekben a lelkekben már nem jelenhetett meg. A Buddha-hangulat azt mondta volna: mi, emberek ki vagyunk helyezve a szenvedés világába, tehát meg kell, hogy szabadítsuk magunkat tőle. Nem. A nyugati lelkek meg akartak érteni valamit abból, ami előttük volt. Ami mögöttük volt, abba nem tudtak behatolni, előttük pedig csak a hideg, jeges fogalmak voltak. Képzeljünk el egy olyan lelket, mint szüroszi Phereküdész. O volt az utolsó, aki még bele tudott látni abba, ami az elemi világban él. És gondoljunk el egyet a másik fajta lelkek közül: ez a lélek nem képes látni, hogy az elemek elevenen megszületnek Kronoszból, Nem képes látni, hogy a kígyólény, Ophioneus harcra kél a magasabb istenek ellen, de képben rögzíti, hogy valami hat az érzéki világra. Nem lát fel Kronoszig, de azt látja, ami az érzéki világban lenyomatként végbemegy: a tüzet, a vizet, a levegőt és földet. Ez a lélek nem látja, hogy az alsó istenek megvívnak a magasabb istenekkel, hogy a kígyóisten, Lucifer fellázad, de azt látja, hogy harmónia és diszharmónia, barátság és ellenségeskedés van. A szeretetet és gyűlöletet látja, mint elvont fogalmakat, a tüzet, vizet, levegőt és földet, mint elvont elemeket. Ami most nyomul be a Iélekbe, azt látja, de amit a korábbi nemzedék látott, az el van takarva előle.

Gondoljunk el egy olyan lelket, amely még teljesen benne áll abban, ami a korábbi időkben eleven volt, de abba belelátni már nem tud, csak a külső képmást tudja megragadni, és sajátos missziója következtében nála el volt fedve az, ami az embereket azelőtt boldogította, az én új világából pedig nincs egyebe pár fogalomnál, amelyekhez ragaszkodnia kell - ekkor előttünk áll Empedoklész lelke. Mert így áll előttünk Empedoklész lelke, ha annak legbensőbb mivoltát meg akarjuk érteni. Majdnem kortársa a szüroszi bölcsnek, alig háromnegyed évszázaddal él később, de lelke egészen más. Ennek a léleknek végre kellett hajtania az átkelést a Rubiconon, a régi tisztánlátástól az én elvont megértéséhez. Látjuk, hogy itt két világ ütközik össze, látjuk, hogy az én feldereng, és beteljesedése felé halad, látjuk a régi görög filozófusok lelkét, akik arra voltak ítélve, hogy felvegyék magukba azt, amit most értelemnek, logikának nevezünk, látjuk, hogy lelkükből a régi kinyilatkoztatások eltávoztak. És ezekbe a lelkekbe bele kellett ömlenie az új impulzusnak, a golgotái impulzusnak.

Ilyenek voltak a lelkek, amikor az új impulzus megjelent. De sóvárogniuk kellett egy új tartalomért, mert csak ekkor juthattak megértéshez. Az indiai gondolkodás számára nincs ilyen átmenet, mint amelyet a magányos görög gondolkodóknál találunk. Ezért van az, hogy az ind filozófia, amely mindjárt a jóga-tanba fordult át, alig mutat lehetőséget arra, hogy a golgotái misztériumhoz átmenetet találjon. A görög filozófia úgy készül elő, hogy sóvárog a golgotái misztérium után. Nézzék meg a gnózist, mennyire kívánja filozófiájában a golgotái misztériumot. A golgotái misztérium filozófiája görög talajon keletkezik, mert a görög lelkek legjobbjai sóvárogtak a golgotái impulzus felvétele után.

Jóakarat kell ahhoz, hogy valaki megértse azt, ami az emberiség fejlődésében történt. Ekkor, azt lehet mondani, hogy az ember megérez valamit abból, amit úgy lehet nevezni, hogy kiáltás és visszakiáltás a földi talajon. Görögország felé nézünk, aztán messzebbre Szicília felé, olyan lelkekbe, amelyek közül messze kimagaslik Empedoklész, és egy csodálatos kiáltást hallunk. Hogyan jellemezhetjük ezt a kiáltást, hogyan szólalnak meg az ilyen lelkek? Ha belenézzünk Empedoklész lelkébe, akkor körülbelül így: történelmileg tudok a beavatásról, történelmileg tudom, hogy a beavatás az emberi lelkeket az érzékfeletti világokba vitte fel. Most azonban egy új korszak következett el. A beavatás többé már nem sajátítható el közvetlenül, az emberi lélek egy másik állapotba került. Új impulzusra van szükségünk, amely behatol az énbe. Hol vagy, te impulzus, amely a régi beavatás helyére léphetsz, amely az új én elé állítja majd ugyanazt a titkot, amelyet a régi tisztánlátás tartalmazott, és amelyet mi már nem élhetünk át? És erre felel a másik kiáltás, amely a Golgotáról jön: mivel az isteneknek engedelmeskedtem, és nem az embereknek, kihozhattam a misztériumok titkait, és azokat az egész emberiség elé állítottam, hogy az egész emberiség előtt álljon az, ami addig csak a misztériumok mélyén élt.

Nyugaton a világ rejtélyének új megoldására irányuló kérdést látjuk, például Európa déli részén a görög lelkekben. És feleletként - de amelyet csak nyugaton lehet megérteni - jelenik meg számunkra az Isten nagy monológja, amelyről előző előadásomban beszéltem, és amelyről a következőben tovább fogok beszélni.