Tegnap bevezetésül arra hívtam fel a figyelmet, hogy az emberiség bizonyos régi történelmi eseményeit csak úgy lehet helyesen megérteni, ha nemcsak az egyes személyiségek erőire és képességeire tekintünk, hanem ha feltételezzük, hogy az illető személyiségek útján, mint eszközök útján olyan lények működnek, akik cselekedeteiket a magasabb világokból úgyszólván leárasztják a mi világunkba. Úgy kell elképzelnünk, hogy ezek a lények itt a mi világunkban nem működhetnek a fizikai dolgainknál, fizikai cselekedeteinknél, mert jelenlegi fejlődési fokunkon nem tudnak olyan fizikai testben megtestesülni, amelynek elemei a mi fizikai világunkból valók. Ezért, ha a mi fizikai világunkban akarnak működni, akkor egy fizikai embert kell igénybe venniük, de nemcsak a kezét, hanem értelmét, felfogóképességét is. Az ilyen magasabb világbeli lények hatását és befolyását annál inkább láthatjuk megnyilvánulni, minél messzebbre megyünk vissza az emberiségfejlődés korszakaiba. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy az erőknek és hatásoknak a leáramlása a magasabb világokból a fizikai világba bizonyos embereken keresztül korunkban teljesen megszűnt volna.

A szellemtudományos kutató számára, aki - ahogy ezt az évek során kifejtettük - felvette magába azt, ami érzéseinket és gondolkodásunkat a magasabb világok feltételezéseihez elvezeti, annak számára egy ilyen tény, mint amit jellemeztünk, kétségkívül már eleve érthető, mert hozzászokott ahhoz, hogy megkeresse azt a fonalat, ami megismerésünket, gondolkodásunkat és akaratunkat a magasabb hierarchiák lényeivel összeköti. A szellemi kutató azonban némelykor olyan helyzetbe kerül, hogy tiltakoznia kell a materialista képzetek ellen, amelyek korunkban már jelen vannak, azok ellen a képzetek ellen, amelyek a spirituális fejlődéstől távol álló embereket képtelenné teszik arra, hogy valamennyire megértsék azt, amit a magasabb világoknak a fizikai világban való működéséről mondanunk kell.

Korunkban alapjában véve már az elavult szemléletmódhoz tartozik, amikor az emberiség eseményeinél, a történelemnél absztrakt eszmék működéséről beszélünk. Ma már néhányan megengedhetetlennek tartják az igazi tudományossággal szemben azt, ha arról beszélünk, hogy bizonyos eszmék, elvont eszmék, amelyek tulajdonképpen csak az értelmünkben élhetnek, a történelem egymásra következő korszakaiban is érvényesülnek. Az ilyen elvont eszmékben való hitnek egy utolsó felvillanása - amelyekről nem értjük, hogy hogyan működnek, minthogy elvont eszmék - megtalálható még a 19. században Ranke történelmi írásaiban. Ezt a hitet azonban, hogy a történelemben eszmék működnek a fokozatosan előretörő materialista fejlődés kivetette magából. Bizonyos vonatkozásban ma a történelemmel kapcsolatban is felvilágosult fej jelének számít, ha az ember csak abban hisz, hogy mindaz, ami a korszakokra jellemező, ami a korszakokban megjelenik, az alapjában véve csak fizikailag látható külső cselekedetek összefolyása, az emberek eszméinek külső érdekeinek és szükségleteinek összessége. Ma már elmúlt az a kor, amelyben még bizonyos módon - olyan szellemek, mint mondjuk Herder, inspiráció útján - az emberiség történelmi fejlődését úgy ábrázolták, hogy az ember mindenütt észreveszi: legalább feltételeznek eleven hatalmakat, eleven érzékfeletti hatalmakat, amelyek az emberek cselekedetei, az emberek élete útján nyilvánulnak meg.

Aki ma kiművelt fő akar lenni, ezt mondja: nos, egy olyan embernek, mint Lessing, volt néhány értelmes gondolata, de élete végén mégis olyan zavaros dolgot írt, mint „Az emberi nem nevelése” amelyben nem tudott mást segítségül hívni, minthogy a történelmi lét folyamatának törvényszerűségeit összekapcsolja az újratestesülés eszméjével. „Az emberi nem neveléséinek utolsó mondataiban Lessing lényegében azt juttatja kifejezésre, amit a szellemtudomány az okkult tények alapján ábrázol: hogy azok a lelkek, akik a régi korokban éltek, és ott eleven és hatékony erőkre tették szert, ezeket az erőket áthozzák új megtestesülésükbe, úgy hogy nem csupán egy elvont, eszmei jellegű folyamat zajlik le a materiális események mögött, hanem a szellem reális valódi folyamatai. Ahogy mondtam, egy kiművelt fő ezt fogja mondani: mivel idős korában ilyen zavaros eszmékkel jött elő, mint az újratestesülés, ezektől el kell tekintenünk. - Ez emlékezteti az embert Hebbel keserűen ironikus és mégis okos megjegyzésére, amelyet naplójában jegyzett fel, ahol ezt mondja: szép dolog lenne, ha egy gimnáziumi tanár iskolájába felvenné Platónt, aki az újratestesült Platónként szerepelne diákjai között, és hogy ez Platónt annyira nem értené meg, hogy a legrosszabb osztályzatot kellene neki adni.

Az emberiségfejlődés történelmi felfogását illetően a korábbi szellemi felfogás veszendőbe ment, és a szellemtudománynak valóban tiltakoznia kell a materialista gondolkodás előretörése miatt, ami minden oldalon megtörténik, és egyszerűen ostobaságnak találja azt, amit a szellemi tények alapján közlünk. Alapjában véve igencsak sokra vittük például abban, hogy azokat a hatalmas képeket, azokat a hatalmas szimbolikus képzeteket, amelyek az emberek régi tisztánlátó megismeréséből származtak, és mitológiákban, a hősökben, a legendák és mesék alakjaiban juttattak kifejezésre, a magyarázók mennyire különösnek találják. A legkülönösebb ezen a területen Salamon Reinach „Orfeusz44 című könyvecskéje, ami korunkban, főleg franciaországi körökben bizonyos feltűnést keltett. Itt mindazt, ami Demeter, Orfeusz és más mitológiai alakok eszmeiségéből származik, tisztán materiális történésekre vezetik vissza, és sokszor rendkívül groteszk, ahogy ennek vagy annak az alaknak a történelmi létét levezetik, mondjuk Hermészét vagy Mózesét, és ezeket az alakokat triviális módon, úgyszólván az emberi költőiségből, a szabad fantáziából próbálják megmagyarázni. Salamon Reinach módszere szerint könnyű volna hatvan-hetven év után, amikor a külső emlék elhalványult, bebizonyítani, hogy olyan valaki, mint Reinach, soha nem is létezett, csak a népköltészetben, ez vitte át Reineke Fuchs régi eszméjét Salamon Reinachra. Az ő módszere szerint ez teljesen lehetséges volna. Ilyen abszurd az egész, amit ez a „Orfeusz^ című könyv tartalmaz, és amit - ahogy az előszóban elmagyarázza - „a jelenkori képzett emberek legszélesebb körének és az ifjúságnak” írt. Az „ifjúságnak”, mert hangsúlyozza, hogy mindent elkerült - bár nem kerülte el - hogy Demeter eszméjét egy disznóra vezesse vissza, ami megütközést kelthetne az iíjú női olvasókban. Megígérte azonban, hogy ha a könyve hatást ér el, amit remél, akkor külön könyvet fog írni a mamáknak, és ez mindazt tartalmazni fogja, amit most a lányaik előtt el kell titkolnia. Ilyen sokra vittük tehát.

A szellemtudomány követőinél mindig utalni lehet arra, hogy tisztán értelmi alapokon lehetséges az, hogy szellemi hatalmak, szellemi erők működjenek emberek útján, valóban igazolhatóan egészen a mi századunkig, anélkül, hogy a tisztán ezoterikus-okkult kutatáshoz fordulnánk, amellyel elsősorban foglalkozunk. Hogy megértsük, hogy a szellemtudománynak van bizonyos lehetősége, hogy a történelemben tisztán külsőleg az érzékfeletti hatalmak működését igazolja, engedjék meg, hogy a következőkre utaljak.

Aki egy kicsit belemélyed a modern emberiség fejlődésének menetébe, ahogy az a 14-15. században a 16. századig végbement, az tudni fogja, hogy rendkívül mély jelentőségű az, ahogy ebbe az újkori emberiségfejlődésbe egy bizonyos személyiség történelmileg beleavatkozott, akiről valóban, mondhatnánk, a legkülsőbb alapokból azt lehet állítani, hogy általa szellemi-érzékfeletti hatalmak működtek. Fel lehet ugyanis tenni a kérdést, hogy egy kicsit az okkult történelemfelfogásra is fényt vetítsünk: mi lett volna az újabb Európa fejlődéséből, ha a 15. század kezdetén nem avatkozik be ebbe egy leány, az Orleansi Szűz? Aki ugyanis ennek a kornak a fejlődését teljesen kívülről szem ügyre veszi, annak azt kell mondania: ha az Orleansi Szűz tevékenységét kitöröljük a történelemből, akkor aszerint, amit tisztán a történelmi kutatások alapján tudhatunk, világosan látnunk kell, hogy ha az Orleansi Szűz útján magasabb érzékfeletti hatalmak nem működnek, akkor a 15. században Franciaország és egész Európa ténylegesen más alakot öltött volna. Mert akkoriban mindaz, ami az akarati impulzusokban a fizikai agyakban lejátszódott, oda vezetett, hogy Európa minden államán a államiságnak olyan felfogása vonuljon át, amely eltörli és kioltja a népek individualitását. És ennek hatására egészen biztosan végtelenül sok minden lehetetlen lett volna abból, ami az utóbbi évszázadokban Európában az európai népek egymásra hatása hozott létre.

Ha arra gondolunk, hogy az Orleansi Szűz cselekedetét kitöröljük a történelemből, és Franciaországot magára hagyjuk a maga sorsával, anélkül, hogy ebbe beavatkozott volna, megkérdezhetjük: mi lett volna Franciaországból e nélkül a tett nélkül? Aztán gondoljunk arra, hogy milyen szerepet játszott Franciaország a következő évszázadokban az egész emberiség szellemi életében! Ehhez tegyük hozzá a nem eltagadott, hanem a külső dokumentumokon alapuló tényeket az orleansi leány küldetéséről. Ekkor világossá válik számunkra, hogy ez a maga korához viszonyítva sem különösen magas képzettségű lány 1428 őszén, amikor még húsz éves sem volt, hirtelen úgy érzi, hogy az érzékfeletti világ szellemi hatalmai szólnak hozzá. Ezeket olyan formába önti, amelyeket ismer, és így saját képzeteinek szemüvegén át látja őket. De ez nem érv ezeknek a hatalmaknak a realitása ellen. Képzeljük el, hogy tudja: érzékfeletti hatalmak irányítják akarati erőit egy bizonyos pontig. Nem azt mondom el most, amit erről az Akasha Krónika útján el lehet mondani, hanem csak azt, ami adatszerűén, tisztán történelmileg megállapítható.

Tudjuk, hogy ez az orleansi lány először egy rokonának nyilatkozott meg, akinél - azt mondhatnánk, szinte véletlenül - megértésre talált. Némi kerülők és nehézségek után Károly király udvarába vezették, amely az egész francia hadvezetéssel együtt úgyszólván a végét járta. Tudjuk azt is, hogy miután minden elgondolható módon akadályozták, végül egy sereg ember közül, akik Károly király köré álltak, úgy hogy külsőleg nem volt tőlük megkülönböztethető, megtalálta őt, így azonnal hozzá fordult. Azt is tudjuk, hogy a király rábízott valamit - ezzel akarta próbára tenni - amiről azt mondhatjuk, hogy egyedül ő és az érzékfeletti világ tudott. A külső történelemből az is ismert, hogy a folyamatos impulzusok hatására és erős hitének hatása alatt-jobban mondva közvetlen látása alapján - a hadsereget a legnagyobb nehézségek árán győzelemre vezette, és a királyt megkoronáztatta.

Ki avatkozott be akkoriban a történelmi fejlődés menetébe? Nem más, mint a magasabb hierarchiák! Az orleansi lány csak eszköze volt ezeknek a lényeknek, és ezek a lények, a magasabb hierarchiák irányították a történelem menetét. Lehetséges lenne, hogy az értelem ezt mondatná valakivel: ha én irányítottam volna, okosabban teszem - mert ez vagy az, ami az Orleansi Szűz fellépése során történt, nem felel meg az ő gondolkodásának. A szellemtudomány képviselője azonban az isteni cselekedeteket nem akarja kijavítani, ami ma úgynevezett civilizációnkban mindenütt megtörténik. Természetesen vannak emberek, akik a mai kor értelmében a modern világ történelmét mentesítenék az Orleansi Szűz tetteitől. Ilyen materialista irányzatú jellegzetes művet írt korunkban Anatole Francé. Az ember tulajdonképpen csak azt szeretné tudni, hogyan törődik bele a materialista gondolkodás az olyan közlésekbe, amelyek ténylegesen - még mindég a külső történelem dokumentumai alapján beszélek - egészen jól megalapozottak. Így szeretnék - minthogy éppen itt vagyunk és szeretek olykor tekintettel lenni a helyi viszonyokra - egy tényt elmondani, amire már itt egyszer hivatkoztak.

A stuttgartiak bizonyára tudják, hogy itt egyszer egy jelentékeny evangéliumkutató élt. A szellemtudomány követőiként egyáltalán nem kell egyetértenünk azokkal a némelykor helytálló bölcsességekkel, amelyeket Gfrörer - így hívták az evangéliumkutatót - kutatásai során megállapított, és biztosak lehetünk abban, hogy amikor meghallotta volna, hogy mit hirdetünk most a szellemtudomány területén, azt a beszédfordulatot használta volna, amelyek gyakran használt ellenfeleivel szemben, és akiket makacssága folytán nem egykönnyen hagyott békében. Azt mondta volna ugyanis, hogy ezek a teozófusok olyan emberek „akiknek a kalapja alatt nincs minden teljesen rendben44. Akkoriban azért még nem jött el az az idő, amikor úgyszólván tisztán materialista módon át lehetett siklani a történelmi dokumentumokon, ahogy ezt ma teszik, ha ezek a történelmi dokumentumok kényelmetlenek, mert szemmel láthatóan azt közük, hogy eleven szellemi erők működnek fizikai világunkban. Így szeretnék ma egy kis írást idézni, egy levelet, ami a 19. század első felében került nyilvánosságra. Csak néhány helyet szeretnék felolvasni, ahogy akkoriban Gfrörer hitének igazolásaképpen erre a levélre hivatkozik. Egy olyan helyet szeretnék felolvasni, amely az Orleansi Szüzet jellemzi, és aztán meg lehet kérdezni, mit jelent egy ilyen ábrázolás.

Miután a levél írója, amelyre Gfrörer hivatkozik, felsorolja, hogy a Orleansi Szűz mi mindent tett, így folytatja: „A Szűz mindezt, és még sok mást is teljesített, és Isten segítségével még nagyobb dolgot is végre fog hajtani. A leányka kecses szépséggel és férfias tartással rendelkezik, keveset beszél, és csodálatos okosságot mutat, beszédében egy bájosan finom, nőies hangzás van. Mértékletesen eszik, és még mértékletesebben iszik bort. Tetszenek neki a szép lovak és a szép fegyverek. A fegyvert viselő nemes férfiakat nagyon kedveli. A nagy társaságot és a beszélgetéseket nem szereti, gyakran elöntik a könnyek, szereti a vidám arcokat, elviseli a kemény munkát, és a fegyverek viselésében olyan állhatatos, hogy hat napon át, éjjel-nappal megszakítás nélkül állandóan fegyverben marad. Kijelentette: az angoloknak nincs joguk Franciaországhoz, és Isten azért küldte őt, hogy azokat elűzze és legyőzze, de csak előzetes figyelmeztetés után. A királyt biztosította legnagyobb megbecsüléséről, azt mondta neki, Isten szereti őt, bizonyos védelem alatt áll, és ezért meg fogja tartani. Az orleansi hercegről, unokaöccséről azt mondta, hogy csodálatos módon megszabadul, de csak miután az angolok, akik fogva tartják, figyelmeztetést kapnak, hogy szabadulásának meg kell történnie.

És ezzel én, kegyes herceg, tudósításomat azzal fejezem be, hogy még csodálatosabb dolgok történnek és történtek, amiket írásban vagy szóban kifejezni lehetne. Mialatt ezt írom, a Szűz már Rheims város területén jár, ahol a királyt Isten segítségével sietve felkenik és megkoronázzák. Legkegyelmesebb és nagyhatalmú herceg és tiszteletreméltó Uram! Alázatosan kegyelmednek ajánlom magam, és kérem a Legmagasabbat, hogy kegyelmedet megtartsa, és kívánságait teljesítse.

Kelt Biteromisban, június hó 21. napján.

Alázatos szolgája, Percival, Bonlamiulk ura, a francia királynak ás Orleans hercegének tanácsosa és kamarása, a király főasztalnoka, Berry születésűd

A király közvetlen környezetéből írta valaki ezt a levelet, aki a lányt ismerte. Tulajdonképpen bámulatos, hogy mindezeket a dolgokat tisztán okkult eszközökkel is meg tudjuk találni - mert megtalálhatók az Akasha Krónikában - és látjuk, hogy éppen az ilyen eseteket külső dokumentumokkal is alá lehet támasztani. Röviden, majdnem őrültségnek tűnik kételkedni abban, mi működött az Orleansi Szűz közvetítésével. És ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy cselekedetei következtében az újkor egész történelme más arculatot öltött, akkor jogosan mondhatjuk, hogy itt közvetlenül látható, külső dokumentumokkal igazolhatóan, az érzékfeletti világ beavatkozása. Mert aztán, ha a szellemi kutató tovább megy, és a maga módján körülnéz, hogy tulajdonképpen ki az inspirátor, aki az Orleansi Szűz esetében működött, akkor a korszakokat átkutatva valami egészen különös dolgot talál. Azt találja, hogy az a szellem, aki az Orleansi Szűz útján működött, őt eszközként felhasználva, úgyszólván egészen más formában, más módon inspirált egy másik személyiséget is, aki filozófusként működött Kopasz Károly udvarában: Scotus Eriugenát, és akinek filozófiai- teológiai eszméi egy korábbi időszakban mély hatást gyakoroltak Európára. Láthatjuk ebből, hogy ugyanazok a hatalmak különböző korszakokban különböző módon működnek bizonyos személyekben, akiket eszközként használnak. Kontinuitás, folyamatosság van abban, amit történelemnek nevezünk.

Tegnap rámutattam arra, hogy egy babilóniai-káldeai korból származó mítosz hogyan utal a szellemi világ működésére azok- bán az emberekben, akiktől sok minden függött az Atlantisz utáni harmadik korszak történelmi folyamatában, meg a régi Káldea és Babilon egész történelmi alakulásának folyamatában. Most azonban a szellemtudomány szempontjából kell megvizsgálnunk azt a két személyiséget, akik a mondabeli Gilgames és Enkidu nevek alatt rejtőznek. Okkult-történelmi módon kell személyiségükbe betekintenünk. Annak a kornak a kiindulópontján állnak, amelyet babilóniai-káldeai komák nevezünk. A tőlük származó impulzusokat megtaláljuk a tulajdonképpeni régi babilóniai és káldeai szellemi kultúra fejlődésében. Gilgames olyan szellemiség volt, aki már sok inkarnáción ment keresztül, úgyhogy őt bizonyos módon öreg léleknek kell tekintenünk az emberiség fejlődésében.

„A szellemtudomány körvonalai" című könyvemben leírtam, hogy a földfejlődés lemúriai korszaka folyamán csak nagyon kevés ember tudta a földi eseményeket átvészelni, kevesen tudtak a Földön maradni. A lelkek többsége a tulajdonképpeni mumifikálódás veszélye elől eltávozott a Földről más bolygókra, és tovább élt a Marson, a Szaturnuszon, a Vénuszon, a Jupiteren, és így tovább. Aztán a lemúriai korszak végétől és az atlantiszi korszak folyamán ezek a lelkek fokozatosan visszajöttek a Földre, hogy a megváltozott földi körülmények között földi testekben megtestesüljenek, és mindig újabb inkarnációkban jelenjenek meg. Vannak tehát lelkek, akik viszonylag korán jöttek le a bolygóvilágból, és vannak mások, akik később, csak az atlantiszi fejlődés későbbi időszakaiban ereszkedtek le. Az előzőek, akik tehát korábban jöttek le, több inkarnációt tudhatnak maguk mögött, mint a később jövők. Ezért az utóbbiakat a korábbiakkal ellentétben fiatal telkeknek lehet nevezni, olyan lelkeknek, akik tehát kevesebbet vettek fel magukba.

Az az individualitás, aki a Gilgames név mögé rejtőzött, régi lélek volt, Enkiduban viszont egy fiatal lélek testesült meg a babilóniai kultúra kiindulópontján. A fiatalabb vagy idősebb emberi lelkekre vonatkozóan - majdnem azt lehet mondani, hogy az okkultisták meglepetésére - valami rendkívül sajátságos dolog mutatkozik meg. Mert például, ha valaki odáig jut, hogy a szellemtudomány igazságait valamennyire elfogadja, de még benne vannak a külvilág előítéletei és értékítéletei, annak számára nyilvánvalónak látszik, hogy például, korunk filozófusait vagy tudósait az idősebb lelkekhez kell sorolni. Az okkult kutatás ennek az ellenkezőjét mutatja, bármennyire különösen hangzik is, és az okkultisták számára meglepő, hogy például Kantban fiatal lélek élt. A tények ezt mondják, nem lehet tenni ellenük. És ki lehet mutatni, hogy a fiatalabb lelkek mindazonáltal többségükben a színes fajokban testesülnek meg. A színes fajokban, tehát, nevezetesen a néger fajban, viszonylag fiatal lelkek megtestesülését találjuk. Abban a gondolkodásmódban, amely a tanultság- ban, a mai materialista tudományban megnyilvánul, éppen az a sajátságos, hogy fiatal lelkeket feltételez. És még az is kimutatható, hogy néhány személyiségnél, akikről ezt egyáltalán nem lehetne feltételezni, a korábbi inkarnáció a vadaknál található meg. Ezt megint a tények mondják. Mindezt el kell fogadni, ez így van. Ez természetesen semmit sem von le környezetünkről alkotott ítéletünk jelentőségéből és értékéből, de az egésznek az értelmét kell megragadnunk, azt, hogy miről van szó.

Ilyen értelemben van szó az ősi Babilóniában Enkiduról, mint fiatal lélekről, és Gilgamesről, mint öreg lélekről. Egy ilyen öreg lélek a maga természete szerint korán megértette bizonyos módon nemcsak azt, ami a korának kulturális eleme és kulturális tényezője volt, hanem azt is, ami abban a korban kulturális hatásként nyilvánul meg, és mintegy lehetőség a jövő számára. Mindazonáltal lehetséges, hogy néhányan tiltakoznak az ellen, ha az ember megvilágítja, hogy az általuk oly alacsonyra tartott teozófusok többnyire öreg lelkek lennének, és nem azok, akik akadémiai előadásokat tartanak. A kutatás azonban ezt mutatja, és bár a szellemi kutatást nem szabad arra használni, hogy értékítéleteket döntsünk meg és gúnyt űzzünk kultúránk jellegéből, az igazságot mégis fontos szem előtt tartani. Gilgames tehát olyan személyiség volt, aki képes volt lelkialkata révén ahhoz kötődni, ami az akkori idők haladó szellemi elemeihez és szellemi tényezőihez tartozott, és ami akkoriban messzire bevilágított a jövőbe, és ezt már akkor is csak azáltal lehetett elérni, hogy ez a személyiség egyfajta beavatáson ment keresztül. Gilgamesnek bizonyos beavatást kellett kapnia, olyan közléseket, amelyeket csak beavatás útján lehet kapni, hogy képes legyen a babilóniai kultúrába életet vinni. Tehát egy bizonyos fokú beavatáson kellett átmennie.

Nézzük meg, hogyan helyezkedett el az emberiségfejlődésben beavatása előtt. Az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszak embere volt. Ebben a korban azonban a természetes tisztánlátás, amire az ember saját természetes erőiből képes volt, hanyatlásnak indult. Már nem volt meg olyan fokban, hogy az emberek többsége vissza tudott volna tekinteni korábbi inkarnációira. Ha visszamegyünk az Atlantisz utáni második és első korszakba, azt találjuk, hogy a Föld emberiségének nagy része még vissza tudott tekinteni előző inkarnációira, és jelenlegi születése előtti lelkiéletének lefolyására. Ez azonban fokozatosan elveszett. Gilgamesnél az volt a helyzet, hogy az a lény, aki általa megnyilatkozott, és aki csak általa tudott megnyilvánulni, mialatt fokról-fokra elvezette egyfajta beavatáshoz, úgyszólván mindig rajta tartotta a kezét. Olyan helyre állította, ahonnan megtanulta megítélni saját, a világtörténelemben elfoglalt helyzetét. Bizonyos érzékfeletti jellegű események folytán, amelyeket a tegnap említett mítosz képekben közöl, kapott egy barátot, akinek barbárságát és civilizálatlanságát az jelzi, hogy félig állati alakban jelenik meg. A mítosz elmondja, hogy barátjának testét állati szőrzet borítja, azaz, még úgyszólván olyan, mint egy szőrös ősember, tehát lelke annyira fiatal volt, hogy olyan testet épített fel magának, ami még a vadság jeleit mutatja. Így Gilgames mellett, aki már fejlettebb volt, Enkidu olyan ember volt, aki fiatal lelke és az ezt szolgáló testi organizáció következtében még rendelkezett a régi tisztánlátással. Hogy tájékozódni tudjon, ezt a barátot adták mellé. Barátjának segítségével aztán sikerül bizonyos dolgokat elvégeznie, mint - mondjuk - annak a szellemi hatalomnak a visszaszerzése, amelyet a mítosz Uruk város istennőjének, Istárnak a képében ábrázol. Említettem, hogy az istennőt a szomszéd város elrabolta, és emiatt Gilgames és Enkidu háborút kezdett a szomszéd város ellen, legyőzték annak királyát, és a város istennőjét visszaszerezték.

Ha az ilyen dolgokat, amelyeket ez az ősi mítosz ábrázol, történelmileg helyesen akarunk megérteni, akkor azok okkult hátterét kell megvizsgálnunk. A város istennőjének elrablása mögött valami hasonló rejtőzik, mint Heléna elrablása esetében, akit Páris Trójába vitt. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ennek teljesen az az alapja, amit „A vér egy egészen különös nedv“ című kis írásomban fejtettem ki. Ez arra mutat rá, hogy a régebbi korok népeiben egy bizonyos közös tudat volt jelen, hogy az ember nemcsak személyes énnek érzi magát bőrén belül, hanem egy törzs, egy városi közösség tagjának is. Ahogy az egyes emberi lélek úgy érzi, hogy a kezeknek, lábaknak, ujjaknak, amelyek hozzá tartoznak, az egész organizmusnak központi tényezője, úgy érzett a régi korok embere is a csoportlélekkel szemben, annak tagjaként érezte magát, amelyhez hozzátartozik. Így volt ez a régi időkben Görögországban, a régi városi közösségekben is. Egyfajta közösségi szellem, egy népi én, egy törzsi én élt és működött a nép egyes tagjaiban. Ami azonban az ember tudatára juthatott egy ilyen közösségi énségből, azt bizonyos módon a misztériumokban, a titkos templomi helyeken kellett megőrizni. Itt éltek a misztériumok papjai, és őrizték egy város, egy törzs közös szellemi ügyeit. És nemcsak képletesen értendő, hanem bizonyos mértékben teljesen reális és helyes, ha azt mondjuk, hogy egy ilyen templomi hely valóban lakhelye volt a város-énnek, a csoportléleknek. Itt volt a központi lakhelye, és a templom papjai voltak a szolgái. Ok voltak azok, akik inspiráció útján megbízást kaptak, hogy ezt a csoportlelket megvédjék - ezt nevezték orákulumnak - és ők tették közzé, hogy ez vagy a történjen, mert az orákulumot akkoriban teljesen úgy fogták fel, ahogy most jellemeztem.

Ezek a templomi helyek bizonyos titkokkal voltak kapcsolatban, és a régi időkben sok küzdelem játszódott le úgy, hogy egy város templomának papjait egy szomszéd város fogolyként elhurcolta, tehát a templomi papokkal úgyszólván a város fontos titkait is a szomszéd városba vitték. Ez az a reális tény, amit ez a kép fejez ki, hogy a város istennőjét, Istárt, Uruk néplelkét a szomszéd város elrabolta. A templom papjai, a templom titkainak őrzői foglyok lettek, mert a szomszéd város azt remélte, hogy ezen a módon a szent titkok a birtokába kerülnek, és így az érdekelt város felett is hatalma lesz. Ez a dolog valódi háttere.

Az ilyen dolgokat Gilgames abban a lelkiállapotban, amelyben volt, nem érzékelte, mert nem látott bele az összefüggésekbe. Egy fiatal lélek azonban, akit úgyszólván a tisztánlátó érzék segített, szolgálatára tudott lenni, hogy a templom kincsét a város számára visszahódítsák. Ez Gilgamest annak tudatára ébresztette, hogy az emberi életben vannak átmeneti időszakok, amikor olyasmi történik, amit a legenda ábrázol a vak és a béna esetében. Külön- külön gyámoltalanok, de együtt előrejutnak, úgy, hogy a vak vállára veszi a bénát, a béna pedig a vaknak segít látóképességével. Láthatjuk így Gilgames és Enkidu esetében a teljesen különböző képességű emberek szellemi együttműködését. Ezt különösen a régebbi idők történelmi tényeinél láthatjuk lépten-nyomon. Fontos, hogy az ilyesmit megértsük, mert csak így lesz világos, miért említenek a mítoszok és mondák barátokat, akik együtt végeznek el valamit: barátokat, akik lelki képességeik vonatkozásában annyira egyenlőtlenek, mint Gilgames és Enkidu. Amit azonban Gilgames ezen kívül barátja, Enkidu útján lelke számára kaphatott, az volt, hogy Enkidu mintegy ösztönözte saját tisztánlátó ereje útján, hogy bizonyos módon vissza tudjon nézni saját korábbi inkarnációira. Így Gilgames Enkidu segítségével valóban megtanult visszatekinteni a korábbi inkarnációkra. Ez olyasmi volt, ami Gilgames normális képességein kívül esett. Így elevenen elképzelhetjük, hogyan befolyásolta Gilgamest ez a korábbi inkarnációkra való visszatekintés.

Mit mondhatott például magának attól a naptól kezdve, ahogy lelkében felmerült a lehetőség, hogy visszatekintsen mindarra, amit lelke a korábbi inkarnációk alatt átélt? Ez mindenekelőtt megdöbbentette. Nem tudott helyesen rátalálni saját lényére, ahogy a korábbi inkarnációkban élt, úgyszólván nem ismerte fel magát helyesen. Így történhet ez másokkal is, ha hozzákezdenek ahhoz, hogy korábbi inkarnációkba visszatekintsenek. Itt legtöbbször másként jelenne meg a dolog, mint az olyan elképzelésekben, amelyek mindegyre felmerülnek, amikor azt mondják, hogy valaki ennek vagy annak a személyiségnek a reinkarnációja. Megtörténhet, hogy találkozunk valakivel, aki nagy történelmi nevek egész sorát hozza fel, mint előző inkarnációit. Akár egy egész embercsoport is lehet, akik meg vannak győződve arról, hogy korábbi inkarnációikban egy sor királynő vagy hercegnő van. Ezekben a dolgokban, amelyeket nagyon komolyan kellene venni, nem szabadna a fantáziának működnie, és nem lenne szabad játszadozni.

Aki - úgy, ahogy Gilgames akkoriban - saját inkarnációinak sorára visszatekint, olykor valóban meglepődhet. Gilgames visszatekintett olyan inkarnációkra, amelyekben még különféle, a csoportlélek-jellegűvel kapcsolatos összefüggésekbe volt beleszövődve. Mindazonáltal bizonyos módon saját személyét kikereste ezekben az összefüggésekben, és Enkidu segítségével megtapasztalhatta az értékét annak, amit a mítosz a város istennőjén keresztül szimbolizált. Ahogy azonban visszatekintett, néhány dolog nem tetszett neki a korábbi inkarnációiban, és így szólhatott magához: ez nem az én ízlésem szerint való. Így például azt találta, hogy lelke ezekben az inkarnációkban sajátságos barátságokba, egészen sajátságos emberi kapcsolatokba bonyolódott, amelyek miatt most szégyen fogta el. Aztán a történt, amit a mítosz is elmond, hogy azzal kapcsolatban, amit neki Enkidu kerülő útján a város istennője kinyilatkoztatott, elkezdte bizonyos módon szidalmazni, szemrehányást tett lelkének. A mítosz utal rá, hogy szemrehányást tett az istennőnek ismerősei miatt, mert féltékeny lett ezekre az ismerősökre. Úgyszólván lelkének horizontjára tekintett fel, és elevenen állt előtte az a látvány, ahogy az emberek egymás mellett állnak a fizikai világban, és egyesekkel szemben rokonszenvet, másokkal szemben ellenszenvet éreznek Mindabban, amit Gilgames a város istennőjének szemére vet, felismerjük azt, hogy tulajdonképpen arról beszél, ami lelkében lejátszódik. Amikor például, arról van szó, hogy az istennőnek szemére veti, hogy korábban barátságot létesített valakivel - a mítosz Isulanu-nak nevezi - akkor ez nem jelent mást, minthogy saját ismeretsége nem tetszik neki, amit egy korábbi inkarnációjában urának kertészével tartott fenn. Ami tehát Gilgames lelkében lejátszódott, és csak ennek következtében kapta meg tulajdonképpen lelkének belső nyomását, belső telítettségét, amire szüksége volt, hogy a babilóniai kultúra megalapítója legyen, azt egy bizonyos látóképességhez való visszatérés ábrázolja, az érzékfeletti világhoz való visszatérés, amit - minthogy öreg lélek volt - bizonyos vonatkozásban már elvesztett. Ezt ábrázolja a mítosz.

Aztán egyfajta beavatáson kellett keresztülmennie, hogy visszajusson ahhoz a szemlélethez, amellyel lelke az atlantiszi inkarnáció során rendelkezett. Amit a mítosz úgy mond el, mint Gilgames tengeri útját és eltévedését nyugaton, az nem más, mint lelkének beavatási útja, amelynek során felemelkedik a szellemi magasságokba. Ekkor érzékelni tudja, mi volt körülötte az atlantiszi korban, amikor lelke még tisztánlátó módon betekintett a szellemi világba. Ezért meséli el a mítosz, hogy Gilgames ezen a szellemi utazáson találkozik a nagy atlantiszi uralkodóval, Utnap [stimmel. Ő olyan személyiség volt, aki bizonyos magasabb hierarchiához tartozott, az atlantiszi korban az emberek között élt, azóta azonban az emberiségtől visszahúzódott, és a lét magasabb területein él. Ezzel a személyiséggel kellett Gilgamesnek megismerkednie, hogy megszerezze azt a szemléletet, amely szükséges volt ahhoz, hogy tudja, milyenek a lelkek, amikor be tudnak tekinteni a szellemi világba. Így kellett, hogy visszajusson a szellemi szférákba, azáltal, hogy lélekben visszakerült az atlantiszi korba. És amikor arra utasítják, hogy hét nap és hét éjjel ne aludjon, ez nem jelent mást, mint egy olyan gyakorlatot, melynek folytán a léleknek úgy kell alakulnia, hogy teljesen behatolhasson az említett szellemi régiókba. Amikor a mítosz azt mondja, hogy ezt nem tudta betartani, akkor ez ismét egy fontos dolgot jelent, azt jelenti, hogy Gilgamest olyan személyiségként ábrázolja, aki eljutott a beavatás pereméig, mintegy betekintett a beavatás kapuján a szellemi titkokba, de korának viszonyai következtében nem tudott kellő mélységig eljutni. Röviden: a mítosz azt mondja, hogy a babilóniai kultúra megalapítója és irányítója a beavatás kapujánál megállt, nem tudott a magasabb szellemi világokba teljesen tisztán betekinteni, és ezért a babilóniai kultúra annak a nyomát viseli, ami pusztán csak betekintést jelent a beavatási titkokba.

Látni fogjuk, hogy ez a babilóniai kultúra ténylegesen olyan, hogy igazolja azt, amit mondtunk. Amíg például minden arra utal, hogy Hermészben olyan személyiség áll előttünk, aki mélyen belelátott a beavatás szent titkaiba, és ezért az egyiptomi kultúra nagy kezdeményezőjévé válhatott, úgy azt kell mondanunk, hogy a babilóniai kultúra olyanná alakult, amilyennek jellemeztük: egy olyan személyiség vezetésével ugyanis, aki lelkében azokkal a tulajdonságokkal rendelkezett, amelyek akkor fejlődnek ki, ha az ember nem hatol a szent tikok mélyére. Ezért lényegében a régi babilóniai kultúrában a történelmi fejlődés olyan, hogy világosan láthatunk egymás mellett egy külső kultúrát, és egy ezoterikus belsőt. Míg az egyiptomi életben ezek együttműködnek, a régi babilóniai kultúrában bizonyos módon teljesen szétváltak. És amit, mint babilóniai kultúrát láthatunk, ahogy ezt Gilgames kialakította, abban az élt, amit a szent, legrejtettebb káldeai misztérium tartalmazott.

Ezeket a misztériumi beavatottakat a legbelsőbb titkokba avatták be, de ez csak gyenge áramlatként húzódott végig a külső kultúrán. Ez a külső kultúra volt Gilgames impulzusának eredménye. Mindebből az következik, hogy Gilgames, mint személyiség nem jutott el oda, hogy a teljes beavatást átélhesse. Azáltal azonban, hogy úgyszólván saját személyes impulzusát nem abban a korban élte át, amelyben működött, de ami az erejében volt, azt a világgal közölte, ezáltal különösen képessé vált arra, hogy egy szellemi lény áthassa, akit a tűzszellemekhez, tehát az arkangyalokhoz kell sorolnunk. Ilyen lény működött Gilgamesben, és a babilóniai viszonyok rendjét, az ösztönző erőket, amelyekben Gilgames csak eszköz volt, egy ilyen tűzszellem működésében kell keresnünk. Gilgamest tehát akkor képzeljük el helyesen, ha a kentaur ősi szimbólumára tekintünk. Az ilyen ősi szimbólumok jobban megfelelnek a valóságnak, mint általában gondolnánk. A kentaur, a félig állat, félig ember mindig azt ábrázolta, hogy a hatalommal rendelkező emberekben a régi időkben bizonyos módon hogyan olvadt össze a legmagasabb rendű szellemi emberség és az, ami az egyedi személyiséget az állati organizációval összekapcsolta. Gilgames kentaurnak tűnt azok szemében, akik meg tudták ítélni, és ma is így kell őt tekintenünk.

Nagyon érdekes, hogy ez a kentaur-kép ma újra felmerült a modern természettudományos gondolkodás területén. Nemrég megjelent egy könyv, amely teljesen természettudományos tényekre akar támaszkodni, de előítéletek nélkül járja körül ezeket a tényeket, ezért nem annyira dilettáns és értelmetlen módon hord össze mindent, ahogy a monisták szokták. A szerző valóban arra törekszik, hogy megértse az embert, ahogy az önálló lelki-szellemi lényként szemben áll fizikai testi organizációjával. Egy természettudományos képzettségű emberről van szó, aki egy sajátságos képre bukkan. Bizonyára nem a kentaurra gondolt, amikor ezt a képet megrajzolta, de azt mondja el, ami természettudományos képzetei folytán kialakult benne a lélek és a test viszonyáról: ezt össze lehet hasonlítani a lovagló lovassal. Az ember nem tud mást elképzelni, amire a valóban megértendő természettudományos tények kényszerítik, mint hogy ezt mondja: a lélek önálló, és a testet eszközként használja, ahogy a lovas a lovát. - A kentaur ismét itt van, a dolgok gyorsan haladnak, és a szellemtudományos képzeteket a természettudományos tények kényszere alatt élő kortársainknak meg kell szokniuk, előbb, mint az emberek gondolnák. Mert még nem is olyan régen beszélgettem egy filozófussal, aki a materialista képzetekben élt, és ezektől áthatva a következőket mondta: „A kentaur képe természetesen úgy jött létre, hogy Görögország régi lakosai láttak bizonyos népeket, ahogy északról lovon jöttek, ködös volt az idő, így az a képzetük alakult ki, hogy a ló és a lovas egyetlen alak. A maguk babonaságában könnyen elképzelhették ezt.”

Lényegében rendkívül egyszerű gondolat, kevéssé filozofikus talán, de nagyon egyszerű! A kentaurnak ez az elképzelése, ami nem úgy jött létre, hogy a görögök nem tudták megkülönböztetni a lovast a lovától, hanem úgy, hogy a régi népek az ember szellemi lényét valóban önállóan képzelték el fizikai természetétől - ez az elképzelés korunkban újra felmerül, teljesen önállóan a természettudományos képzetekből. Ezért azt kell mondanunk, hogy minden materialista elképzelés ellenére azon az úton vagyunk, hogy maga a materializmus, amikor csak a tényekre akar támaszkodni, fokozatosan eljut ahhoz, amit a szellemtudomány okkult forrásokból mond. Ha azonban egy olyan alakot, mint Gilgames, akit most már a külső kutatás is ismer, ahogy azt tennünk kell, okkult vizsgálat alá veszünk, akkor tisztában kell lennünk vele, hogy itt egy olyan lény közreműködésével van dolgunk, aki a magasabb hierarchiákhoz tartozik. Úgy, hogy ha minden embert tulajdonképpen szellemiségének vonatkozásában a kentaur képe szerint kell tekintenünk, akkor egy ilyen embernél, aki úgy tevékenykedik, mint Gilgames, még inkább úgy kell látnunk, hogy a kentaur szellemiségét magasabb hatalmak irányítják, akik erejüket az emberiség előre haladására fordítják. És ha még tovább haladunk előre a történelemben, látni fogjuk, hogy ez még világosabban kitűnik. Látni fogjuk a továbbiakban, hogyan módosul aztán ez korunkig, és hogy a szellemi erők mindig más alakot öltenek, amikor az emberek útján hatnak, minél inkább közeledünk saját korunkhoz.