"Miért szolgálná szeretetből végrehajtott cselekedetem kevésbé az általános jólétet, mint ha csak azért hajtom végre, mert kötelességemnek érzem az általános jólét szolgálatát? A puszta kötelesség fogalma kizárja a szabadságot, mert nem ismeri el az individuális elemet."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaOkkult történelem (1)1. -- [A történelem tárgyalási módjának elégtelensége. Individualitások, mint eszközök a emberiségfejlődés előrehaladó áramában. A korábbi spiritualitás kivetítése a fizikai síkra. Alexandria és Hüpathia.] Stuttgart, 1910. december 27. A szellemtudományban az igazságok, az ismeretek annál nehezebbek lesznek, minél inkább arra törekszünk, hogy az általános viszonyoktól a sajátos, konkrét részletekig jussunk. Ezt már megfigyelhették, amikor egyes munkacsoportokban megkíséreltük, hogy történelmi részletekről beszéljünk, például amikor a nagy perzsa vallási vezetőnek, Zarathusztrának újratestesüléseiről, Mózessel, Hermésszel és a Názáreti Jézussal való kapcsolatáról beszéltünk. Más alkalommal is érintettünk konkrét történelmi kérdéseket. Olyan dolgoktól, amelyeknél az emberi szív ezt vagy azt a valószínűtlenséget viszonylag könnyen elfogadja, felemelkedtünk a teljesen valószínűtlen dolgokhoz, amikor a nagy igazságoktól, a világ szellemmel való áthatottságától, a nagy világtörvényektől eljutottunk az egyes személyiségek, egyes individualitások szellemi természetéig. És a még nem eléggé felkészült embereknél, ennél az általános és sajátos igazság közötti szakadéknál, rendszerint elkezdődik a hitetlenség. Nos, ezeket az előadásokat - amelyekhez ma egyfajta bevezetést szeretnék adni - az okkult történelemnek szenteljük, történelmi tényekkel és történelmi személyiségekkel fogunk foglalkozni a szellemtudomány megvilágításában, és néhány sajátosságot is meg fogunk említeni. Néhány sajátosságról fogunk hallani, amelyeknél az önök jóakaratával kell számolnom, azzal a jóakarattal, ami már hozzászokott mindahhoz, amit az évek folyamán szellemtudományos ismeretként előadtam. Mert a legszebb, legjelentősebb gyümölcs, amit a szellemi világnézetből kapunk - bármilyen bonyolultak is részleteikben ezek az ismeretek - az, hogy végül is nem pusztán dogmák összessége van előttünk, hanem, hogy bennünk, szívünkben, kedélyvilágunkban e szellemtudományos fejtegetések útján valami leülepszik, ami kimozdít bennünket arról az álláspontról, amelyet egyébként valamilyen más világszemlélet útján nyerhetünk. Nem dogmákat, nem tantételeket, nem pusztán tudást veszünk fel magunkba, hanem ismereteink útján más emberek leszünk. Bizonyos vonatkozásban a szellemtudománynak ehhez a részéhez, amellyel most foglalkozunk, lelki megértés szükséges, nem intellektuális megértés, hanem lelki megértés, amelynek talán néhány helyen arra is hajlania kell, hogy olyan utalásokat hallgasson meg és fogadjon el, amelyek nyersek, brutálisak lehetnek, ha azokat éles kontúrok közé akarjuk szorítani. Amiről szeretném, ha fogalmat alkotnának, az az, hogy az emberiség egész történelmi folyamatában a különböző évezredeken át, egészen napjainkig, minden emberi ténykedés és történés mögött szellemi lények, szellemi individualitások állnak, mint irányítók, mint vezetők, és hogy a történelmi folyamatok legnagyobb és legfontosabb tényeinél ez vagy az az ember a maga egész lelkével, egész lényével mennyire csak eszköze a mögötte álló tervező, működő individualitásoknak. El kell sajátítanunk néhány olyan fogalmat, amellyel a mindennapi életben nem rendelkezünk, ha bele akarunk látni azokba a sajátos, titokzatos összefüggésekbe, amelyek a korábbi és későbbi történelmi események között fennállnak. Ha emlékeznek néhány dologra, amit az év folyamán mondtam, akkor lelkük előtt állhat, hogy a régi időkben, és még az Atlantisz utáni korszakban is, ha csak néhány évezreddel megyünk vissza a szokásosan történelminek nevezett kor elé, az emberek többé-kevésbé rendellenes tisztánlátó állapotban voltak. Ez a között volt, amit ma józan, csak a fizikai világra korlátozott éber állapotnak, és amit öntudatlan, alvó állapotnak nevezünk, a maga bizonytalan álomvilágával, olyan tudatállapot volt ez, amellyel az ember alámerült egy szellemi, egy spirituális realitásba. És amit ma a képzett emberek, akik a mítoszokat és mondákat tudományosan képzelik el, és a költői népfantázia termékének tartják őket, arról tudjuk, hogy a valóságban a régi tisztánlátásra, az emberi lélek tisztánlátó állapotára vezethető vissza, amely ebben a korban a fizikai lét mögé látott, és amit így tapasztalt, azt a mítoszok képeiben, mesékben és legendákban fejezte ki. Úgy, hogy ha a régi, mégpedig igazán régi mítoszokat, meséket és mondákat nézzük, több ismeretet, több bölcsességet és igazságot találunk bennük, mint a mai absztrakt tanulmányokban és tudományban. Egy tisztánlátó emberre tekintünk tehát vissza, ha a tekintetünket a régi korokra irányítjuk, és tudjuk, hogy ez a tisztánlátás a különböző népeknél a különböző korokban egyre inkább lehanyatlott. A karácsonyi előadásban felhívtam a figyelmet arra, hogy Európában viszonylag a késő időkig elég széles körben megvolt még a régi tisztánlátás maradványa. A tisztánlátás eltűnése és a fizikai síkra korlátozódó tudat megjelenése a különböző népeknél különböző időkben zajlott le. Nos, elgondolhatják, hogy a kultúrkorszakokon keresztül, ahogy azokat felsoroljuk a nagy atlantiszi katasztrófa után, az ó-indiai, az ó-perzsa, az egyiptomi-káldeai, a görög-latin és a mi kultúrkorszakunkon keresztül, az embereknek úgyszólván különböző módon kellett a világtörténelem síkján működniük, minthogy különböző módon kapcsolódtak a szellemi világhoz. Ha a perzsa, vagy akár még az egyiptomi-káldeai korba megyünk vissza, itt az, amit az ember lelkében átélt és érzett, felért a szellemi világba, és a szellemi hatalmak hatottak a lelkére. Ami itt eleven kapcsolat volt az emberi lélek és a szellemi világ között, az lényegében a negyedik, a görög-latin korszakban szűnt meg, és teljes mértékben a mi korunkban tűnt el. A külső történelem számára csak korunkban lehetséges, hogy azokkal az eszközökkel, amelyekkel az ember ma megközelíthető, újra tudatosan keresse a kapcsolatot a között, ami az emberi lélekben él, és a szellemi, a spirituális világ között. A régi korokban tehát, amikor az ember betekintett lelkébe, ez a lélek nemcsak azt őrizte meg önmagában, amit a fizikai világban tanult, amit a fizikai világ dolgairól elgondolt, hanem közvetlenül az élt benne, amit például szellemi hierarhiákként ábrázoltunk az ember fölött a szellemi világokig. Ez az emberi lélek eszközén keresztül egészen a fizikai síkig hatott, és az emberek úgy tudták, hogy kapcsolatban állnak a magas hierarchiáknak ezekkel az individualitásaival. Ha visszatekintünk, mondjuk az egyiptomi-káldeai korba - a régebbi időszakokat kell néznünk - akkor találunk embereket, akik úgyszólván történelmi személyiségek, de nem értjük őket, ha a mai értelemben vett történelmi személyiségekként fogjuk fel őket. Amikor ma történelmi személyiségekről beszélünk, a materialista kor embereiként meg vagyunk győződve arról, hogy csak az illető személyiségek impulzusai, szándékai működnek a történelmi folyamatban. Alapjában véve így csak háromezer év embereit érthetjük meg, és esetleg még azokat, akik abban az évezredben éltek, ami Krisztus Jézus születésével zárul le, és az első és második keresztény évezred embereit, amelyben jelenleg élünk. Platón, Szókratész, esetleg Thalész és Periklész olyan emberek, akiket még magunkhoz hasonlóan megérthetünk. Ha azonban messzebbre megyünk vissza, akkor megszűnik az a lehetőség, hogy az embereket megértsük, ha a jelenkor embereihez hasonlóan akarjuk őket megérteni. Ilyen módon nem érthetjük meg Her- mészt, az egyiptomi kultúra nagy tanítóját, Zarathustrát sem és Mózest sem. Ha túlmegyünk azon az évezreden, amely a keresztény időszámítást megelőzi, akkor számolnunk kell azzal, hogy mindenütt, ahol történelmi személyiségekkel van dolgunk, magas individualitások, magas hierarchiák állnak mögöttük, mintegy megszállottak voltak, természetesen a szó legjobb értelmében véve. Ez egy sajátos jelenség, amelynek ismerete nélkül a történelmi folyamatokat nem tudjuk megérteni. Korunkig öt korszakot különböztetünk meg. Az Atlantisz utáni első kultúrkorszakhoz, az ó-indiaihoz évezredeket kell visszamennünk, a második, az óperzsa, a harmadik az egyiptomi-káldeai, a negyedik a görög-latin, és az ötödik a mai korszakunk. Már ha a görög-latin jellemtől az egyiptomiig megyünk vissza, ennél az átmenetnél a történelmi szemléletmódot kell alkalmaznunk, úgyhogy a tisztán emberi szemléletmód helyett - ahogy a az görög világ esetében még alkalmazható, egészen a hősi korszakig - más mértékkel kell mérnünk. Az egyes személyiségek mögött szellemi hatalmakat kell keresnünk, a személyek felettit kell ábrázolnunk, akik az egyes személyiségek, mint eszközök útján működnek. Ezeket a szellemi individualitásokat lelki szemeinkkel kell megragadnunk. Formálisan láthatunk tehát egy embert, aki a fizikai síkon áll, de mögötte a magasabb hierarchiák egyik lénye működik, aki ezt az embert mintegy hátulról támogatja, és oda helyezi, ahol az emberiség fejlődésének megfelelően állnia kell. Ez már elég érdekes ahhoz, hogy ebből a szempontból a vonatkozásokat megállapítsuk az egyiptomi-káldeai és a görög-latin korszak tulajdonképpeni fontos folyamatai, történelmileg meghatározott folyamatai között. Ez két egymásra következő kultúrkorszak, és az időszámításunk előtti, mondjuk 2800, 3200, 3500 évig kell visszamennünk, tehát viszonylag nem túl messzire. Mégsem fogjuk megérteni, mi történt azokban az eseményekben, amelyeket ma már tudunk a régi történelemről, csak akkor fogjuk megérteni, ha a történelmi személyiségek mögött magasabb individualitásokat látunk. Azt is láthatjuk továbbá, hogy minden fontos dolog, ami a harmadik korszakban történt, bizonyos módon megismétlődik a negyedik, a görög-latin korban. Majdnem úgy van, mintha úgyszólván az, ami az előző korszakban magasabb törvények szerint megnyilvánult, az a következőben fizikai törvények szerint nyilvánul meg, mintha leereszkedett volna, egy fokkal eldurvult volna, fizikai vált volna: a fizikai világban való egyfajta tükröződése jelenik meg számunkra a korábbi időszak nagy eseményeinek. Ma egyfajta bevezetést szeretnék adni, és ezért arra utalok, hogy egy jelentőségteljes mítosz hogyan közvetíti számunkra az egyiptomi-káldeai korszak egyik legfontosabb tényét, és hogy ez az esemény hogyan tükröződik vissza alacsonyabb fokon a görög-latin korszakban. Két párhuzamos tényt szeretnék tehát elmondani, amelyek okkult vonatkozásban egybehangzanak. Az egyik mintegy fél síkkal magasabban helyezkedik el, a másik teljesen a fizikai Földön áll, de mint egyfajta fizikaivá vált árnyképe a korábbi korszak szellemi eseményének. Az emberiség külsőleg az ilyen eseményeket, ahol a magasabb hierarchiák állnak a háttérben, csak mítoszok útján tudja elmondani. Látni fogjuk azonban, hogy mi áll a mítosz mögött, amely számunkra azt a jelentős eseményt ábrázolja, ami a káldeai korszakba nyúlik vissza. A mítosznak csak a főbb vonásait idézzük fel. A mítosz a következőket mondja. Volt egyszer egy nagy király, akit Gilgamesnek hívtak. Már a névből felismeri azonban az, aki az ilyen neveket meg tudja ítélni, hogy nem pusztán egy fizikai királyról van szó, hanem egy mögötte álló istenségről, egy mögötte álló szellemi individualitásról, aki Uruk királyát megszállta, és általa működött. Olyasvalakiről van tehát szó, akit reális értelemben istenembernek kell neveznünk. Úgy mondták, hogy elnyomta Uruk városát. Uruk városa a maga istenségéhez, Árumhoz fordult, és ez az istenség egy segítőt küldött: a földből létrejött egy hős. Ezek tehát a mítosz képei. Látni fogjuk, hogy a történelmi események milyen mélységei állnak e mítosz mögött. Az istenség tehát a földből létrehozta Enkidut, egyfajta emberi lényt, aki Gilgameshez viszonyítva alacsonyabb rendű lénynek tűnt, mert a történet szerint állati szőrzete volt, mint valami vadnak, de vadságában istentől átlelkesített volt, ősi tisztánlátás, tudás és megismerés élt benne. Enkidu megismerkedett egy Urukból származó asszonnyal, ő vonzza a városba. Gilgames a barátja lett, és így béke költözött Urukba. Együtt uralkodtak: Gilgames és Enkidu. Enkidu és Gilgames városának istennőjét, Istart a szomszéd város elrabolta. A rabló város ellen hadjáratot indítottak, legyőzték királyát és visszaszerezték az istennőt. Most, hogy az istennőt újra Uruk városába vitték, Gilgames szembekerült vele, és az a különös eset következett be, hogy Gilgames nem tanúsított megértést a város istennőjének sajátos természete iránt. Lejátszódott egy jelenet, ami közvetlenül emlékezteti az embert a János-evangélium egyik bibliai jelenetére. Gilgames szembeszállt Istárral. Mindazonáltal nem úgy viselkedett, mint Krisztus Jézus, szemére vetette az istennőnek, hogy korábban sok más férfit szeretett. Pontosabban az utolsóval való ismeretségét vetette a szemére. Ezért a város istennője panasszal fordult ahhoz az istenséghez, a magasabb hierarchiáknak ahhoz a lényéhez, akihez tartozott, Anu-hoz fordult. Anu leküldött egy bikát a Földre, és Gilgamesnek meg kellett küzdenie vele. Aki emlékszik a bikával küzdő Mithrászra, az bizonyos egybehangzást fedezhet fel evvel a résszel, amikor az Anu által leküldött bikával Gilgamesnek harcolnia kell. Ezek az események oda vezettek - és láthatjuk, ha a mítoszt megvilágítjuk, hogy milyen mélység van ebben hogy Enkidu időközben meghalt. Gilgames egyedül maradt. Olyan gondolata támadt, amely szörnyen gyötörte a lelkét. Ennek hatása alatt, amit átélt, most tudatosodott benne az a gondolat, hogy az ember halandó. Ez a gondolat, ami korábban tekintetbe sem jött, most a maga teljes szörnyűségével lépett a lélek elé. Ekkor hall az egyetlen halhatatlan földi emberről, a távoli, nyugati területeken élő Utnapistimről, míg a többi ember a halandóság tudatával rendelkezett az Atlantisz utáni korban. Mivel meg akarta oldani az élet és a halál rejtélyét, vállalkozott rá, hogy megteszi a nehéz utat nyugat felé. - Ma már ezt mondhatom: ez az út nyugat felé nem más, mint út a régi Atlantisz titkai felé, azok felé az események felé, amelyek megelőzték a nagy atlantiszi katasztrófát. Ezért vállalkozott Gilgames a vándorútra. Nagyon érdekes, hogy el kellett haladnia egy kapu előtt, amelyet skorpió-óriások őriztek, hogy a szellem bevezette a halál birodalmába, hogy belépett Utnapistim birodalmába, és hogy ebben a birodalomban azt tapasztalta, hogy az Atlantisz utáni korban minden embert egyre inkább át kell, hogy hasson a halál tudata. Megkérdezte Utnapistimet, honnan származik a tudása a saját örök életéről, és honnan van benne a halhatatlanság tudata. Utnapistim így válaszolt: te is azzá lehetsz, de át kell élned azt, amit nekem kellett átélni, azáltal, hogy legyőztem minden borzalmat, félelmet és egyedüllétet, amiken keresztülmentem. Minthogy Ea isten úgy határozott, hogy elpusztítja azt, aminek nem kell az emberiségből fennmaradnia - ezt nevezzük az atlantiszi katasztrófának meghagyta nekem, hogy vonuljak be egy bárkába. Bevittem azokat az állatokat is, amelyeknek fenn kellett maradniuk, és azokat a személyeket, akiket valóban mesternek neveznek. Ezzel a bárkával túléltem a nagy katasztrófát. - Ezt mesélte el Utnapistim Gilgamesnek és hozzátette: ami itt történt, azt a belső világodban átélheted. Azáltal juthatsz el a halhatatlanság tudatához, hogy hét éjszaka és hat nap folyamán nem alszol. - Gilgames meg akarta tenni ezt a próbát, de igen hamar elaludt. Ekkor Utnapistim felesége sütött neki hét misztikus kenyeret, amelyeknek az elfogyasztása pótolja azt, amit a hét éjszaka és hat nap alatt elért volna. Gilgames tovább ment ezzel az életelixírrel, mintegy megmerítkezett az ifjúság kútjában, aztán visszatért hazájába a Tigris és Eufrátesz partjára. Itt egy kígyó elvette tőle az életelixír erejét, így anélkül tért vissza saját földjére, de azzal a tudattal, hogy van halhatatlanság, és azzal a sóvárgással, hogy legalább Enkidu szellemével találkozzon. Meg is jelent neki, és attól a beszélgetéstől, ami köztük lejátszódott, megtudhatjuk azt a módot, ahogy úgyszólván az egyiptomi-káldeai kultúra a szellemi világgal való összefüggésének tudatát hordozta. Ez a fontos ebben: Gilgames és Enkidu kapcsolata. Nos, egy mítosz képeit ábrázoltam, a jelentőségteljes Gilgames-mítosz képeit, amelyekből láthatjuk, hogy azokba a szellemi mélységekbe vezet, amelyek a káldeai-babilóniai kultúrkorszak mögött állnak. Fel akartam idézni ezeket a képeket, amelyek megmutatják, hogy úgyszólván két individualitással állunk szemben: az egyik egy isteni-szellemi lény szintjén áll, Gilgames, a másik, Enkidu, inkább ember, de úgy, hogy egy fiatal léleknek nevezhetjük, aki még csak kevés inkarnációt élt át, és ezért még a régi tisztánlátást egy későbbi korban is magában hordozza. Külsőleg Enkidu úgy jelenik meg, hogy állati szőrzet fedi. Ez vadságra utal, de éppen a vadsága révén egyrészt még megvan a régi tisztánlátása, másrészt fiatal lélek, aki még nem ment át sok inkarnáción, mint más, magasabb fejlődési fokon álló lelkek. Így Gilgames olyan lényként áll előttünk, aki már érett volt a beavatásra, de ebben az inkarnációban még nem érhette el azt, mert nyugati útja a beavatás felé vezetett ugyan, de nem fejeződött be. Így tehát egyrészt Gilgamesben a káldeai-babilóniai kultúra elindítóját látjuk, aki mögött egy isteni-szellemi lény, egyfajta tűzszellem működik, másrészt látunk mellette egy másik lényt, egy ifjú lelket, Enkidut, egy olyan individualitást, aki csak később jelent meg földi inkarnációban. Aki elolvassa „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemet, látni fogja, hogy az egyes individualitások fokról-fokra érkeznek meg a különböző bolygókról. Annak kicserélődése amit ők ketten tudnak, a babilóniai- káldeai kultúra alapja, és láthatjuk, hogy ez az egész kultúra annak az eredménye, amit Gilgames és Enkidu létrehoznak. Az istenember Gilgames és a fiatal lélek Enkidu szellemi látása árad bele a káldeai-babilóniai kultúrába. Ez a kettős folyamat, ahogy egymás mellett hatnak és szükségük van egymásra, ez tükröződik aztán később a negyedik kultúrkorszakban, a görög-latin korban, de már a fizikai síkon. Az ilyen tükröződésnek a teljes megértéséhez mindazonáltal csak fokozatosan juthatunk el. Egy inkább szellemi folyamat tükröződik tehát a fizikai síkon, amikor az emberiség nagyon mélyen leszállt, és nem érzi már az emberi személyiség összetartozását az isteni-szellemi világgal. Az isteni-szellemi világnak ezeket a titkait a misztériumhelyek őrizték meg. A régi szent tikok közül, amelyek az emberi lélek kapcsolatát hirdették az isteni-szellemi világgal, sok mindent megőrzött például az efezusi Diana-misztérium és az efezusi templom. Itt sok minden volt még, ami abban a korban, amely az emberi személyiséget helyezte előtérbe, már nem volt érthető. És a szellemiség iránti csekély megértés ismertetőjeleként, amely csupán a személyiséget nyilvánítja ki, így áll előttünk Heroszt- ratosz félig-meddig misztikus alakja, aki égő fáklyát dobott az efezusi templom szentélyére. Ez a tett úgy jelenik meg számunkra, mint annak ismertető jegye, ahogy a személyiség összeütközik azzal, ami a régi szellemi korokból megmaradt. És azon a napon, amelyen egy ember, csak hogy neve fennmaradjon a utókorban, fáklyát dobott az efezusi templom szentélyére, ugyanezen a napon született meg az az ember, aki a személyiség-kultúráért a legtöbbet tette azon a területen, ahol le kell küzdeni a személyiség kultúráját: ekkor született meg Nagy Sándor, aki már teljes mértékben személyiség. Így áll itt Nagy Sándor, mint Gilgames árnyképe. Emögött egy mély igazság rejlik. Gilgames árnyképeként áll tehát Nagy Sándor a negyedik, a görög-latin korszakban, mint a szellemiség kivetülése a fizikai síkra. Ugyanígy Enkidu kivetülése a fizikai síkra Arisztotelész, Nagy Sándor nevelője. Sajátos dolog, hogy Nagy Sándor és Arisztotelész úgy állnak egymás mellett, mint Gilgames és Enkidu. És láthatjuk, hogyan viszi át Nagy Sándor az Atlantisz utáni negyedik korszak első harmadába azt - csak a fizikai sík törvényszerűségeibe átültetve - amit Gilgames adott a káldeai-babilóniai kultúrának. Ez csodálatosan kifejeződik abban, ami Nagy Sándor tetteinek utóhatásaként Alexandriában, az egyiptomi-káldeai kultúra legfontosabb városában létrejött, hogy az, mint központ, éppen ott legyen, ahol a harmadik korszak, az egyiptomi-babilóniai-káldeai korszak olyan erőteljesen működött. Ebben az alexandriai kuItúrközpontban minden összetalálkozott. Itt valóban fokról-fokra egybefolytak az összes kultúráramlatok, amelyeknek az Atlantisz utáni korban találkozniuk kellett. Mint központban éppen Alexandriában találkoztak, abban a városban, amely a harmadik kultúrkorszak legfontosabb színhelye volt, de a negyedik korszakjellegét is magán viselte. És Alexandria túlélte a kereszténység megalakulását. Igen, Alexandriában fejlődtek ki először a negyedik kultúrkorszak legfontosabb dolgai, amikor a kereszténység már ott volt. Itt tevékenykedtek a legnagyobb tudósok, itt találkozott össze a három legfontosabb kultúráramlat: a régi pogány-görög, a keresztény és a mózesi-héber. Együtt éltek itt Alexandriában, és hatottak egymásra. És nem képzelhető el, hogy az alexandriai kultúrát, amely teljesen a személyiségre épült, másvalaki alapíthatta volna meg, mint Nagy Sándor, az a lény, akit a személyiség inspirált. Mert most Alexandria útján, ennek a kultúrközpontnak az útján, mindaz, ami korábban személyfeletti volt, ami korábban az emberi személyiségen mindenütt túlemelkedett a magasabb szellemi világok irányába, az személyes jelleget kapott. Azok a személyiségek, akik itt előttünk állnak, úgyszólván mindent magukban hordoznak. Csak egészen csekély mértékben láthatók azok a magasabb hierarchiák, akik vezetik, és akik a helyükre állítják őket. A legkülönbözőbb bölcsek és filozófusok, akik Alexandriában működtek, teljesen emberi személyiségükben hordozzák a régi bölcsességet, mindenütt a személyiség beszél belőlük. Ez a sajátságos, hogy mindaz, ami a régi pogányságban csak azáltal válik világossá, hogy mindig arra utalnak, hogy az istenek leszállnak és az emberek lányaival hősöket nemzenek, mindez Alexandriában az emberek személyes cselekvő erejébe helyeződik át. És amit a zsidóság, a mózesi kultúra Alexandriában formailag felvett magába, azt abból láthatjuk, amit éppen azok az időszakok mutatnak nekünk, amelyekben a kereszténység már jelen volt. Itt már semmi sincs meg abból a mély meggyőződésről, hogy az emberi világ összefügg a szellemi világgal, ahogy ez a prófétai időkben mindig is megvolt, és ahogy az időszámításunk kezdete előtti két évszázadban még megtalálható volt: itt a zsidóságban is minden személyessé vált. Derék emberek vannak itt, akik rendkívüli módon belemélyednek a régi tanítások titkaiba, de minden személyessé válik, személyiségek működnek Alexandriában. És a kereszténység először úgy jelent meg itt, amikor, mondhatnánk, még kifejletlen gyermeki fokon állt. A kereszténység hivatása, hogy az emberben lévő személyeset egyre jobban felemelje a személytelenséghez, és ez különösen erőteljesen jelent meg Alexandriában. Nevezetesen a keresztény személyiségek úgy működtek, hogy gyakran az a benyomásunk: ténykedésükben már elővételezték a később teljesen személyesen működő püspökök és érsekek cselekedeteit. Így működött a negyedik században Theofilosz érsek, valamint utóda és követője, Szent Kíirillosz. Úgyszólván csak emberi gyengeségeik alapján ítélhetjük meg őket. A kereszténység, ami a legnagyobbat kell, hogy adja az emberiségnek, elsősorban a maga legnagyobb gyengeségében mutatkozott meg, és a maga személyes oldaláról. Alexandriában az emberiség egész fejlődésének egyfajta ismertetőjelét látjuk. Itt ismételten azt látjuk, hogy a korábbi spiritualitás ki vetül a fizikai síkra. Volt egy csodálatos személyiség a régi orfikus misztériumokban, átélte ennek a misztériumnak a titkait, a legrokonszenvesebb és legérdekesebb tanítványai közé tartozott ennek a régi görög misztériumnak. Egy bizonyos kelta titkos iskola útján jó előkészítést kapott, amit korábbi inkarnációiban szerzett meg. Ez az individualitás mély áhítattal kereste az orfikus misztérium titkait. A orfikus titkok tanítványainak azt kellett saját lelkükben átélniük, amit Dionüszosz Zagreusz mítosza tartalmazott, akit a titánok szétdaraboltak, de testét Zeusz egy magasabb létformában támasztotta fel. Individuális emberi élményként kellett ezt az orfikusoknak átélni, ahogy az ember azáltal, hogy egy bizonyos misztériumi utat megjár, úgyszólván kiéli magát a külső világban, egész lénye szétdarabolódik, megszűnik, hogy aztán újra megtalálja önmagát. Míg egyébként absztrakt ismeret az, amikor a szokásos módon az állatokat, növényeket és ásványokat megismerjük, mert kívülük maradunk, addig azzal szemben, amit okkult értelemben valóban meg akarunk ismerni, úgy kell eljárnunk, mintha az állatokban, növényekben, ásványokban, a levegőben, a vízben, a forrásokban, a hegyekben, a kövekben és a csillagokban és a többi emberben valóban benne lennénk, mintha egyek volnánk velük. Ezért az orfikusnak erős belső lelkierőt kellett kifejlesztenie, hogy újra létrehozza magát, mint teljesen önmagába zárt individualitást, és győzedelmeskedjen a külső világbeli szétdaraboltságon. Bizonyos módon a legmagasabbhoz tartozott, amit a beavatási titkokban át lehetett élni, míg amit most elmondtam, az emberi élménnyé vált. Az orfikus misztérium sok tanítványa élt át ilyen élményt, átélte a világban való szétdarabolódást, és átélte a legmagasabbat, amit a Krisztus előtti időkben a kereszténységhez való felkészülésnél át lehetett élni. Az orfikus misztériumtanítványok közé tartozott többek között az a rokonszenves személyiség is, akinek a nevét az utókor nem jegyezte fel, de aki valóban az orfikus misztérium tanítványa volt, és akire most utaltam. Már fiatal emberként is és aztán sok éven át szoros kapcsolatban volt az orfikusokkal. Abban a korban működött, amely megelőzte a görög filozófiát, és a filozófiatörténeti könyvekben már nincs feljegyezve, mert amit Thalésszel és Hérakleitosszal feljegyeztek, az csak utóhangja annak, ahogy a misztériumi tanítványok korábban a maguk módján működtek. És ezek közé a misztériumtanítványok közé tartozott az, akiről beszélek, mint orfikus misztériumi tanítvány, akinek aztán tanítványa lett az a Szüroszi Pherekidész, akiről „A kelet a nyugat fényében44 című müncheni ciklusomban beszéltem a múlt évben. Ezt az individualitást, aki az orfikus misztérium tanítványa volt, az Akasha krónikában való kutatással megtalálhatjuk, amint a Krisztus utáni negyedik században újra megtestesül. Megtestesülését megtaláljuk az alexandriai körben, ahol az orfikus titkok személyes élményekké válnak, természetesen a legmagasabb fokon. Figyelemreméltó, hogy alakult át az újratestesüléskor mindez személyes élménnyé. Ez az individualitás a negyedik keresztény évszázad végén egy nagy matematikus, Theon lányaként születik meg újra. Látjuk, hogyan éled újjá lelkében mindaz, amit az orfikus misztériumban átélhetett, a világ nagy, világos matematikai összefüggéseinek szemlélete során. Mindez személyes tehetség, személyes képesség volt. Ennek az individualitásnak most arra volt szüksége, hogy matematikus apja révén örökségként őrizzen meg valamit, így ezeknek a képességeknek személyessé kellett válniuk. Így nézünk vissza azokra az időkre, amikor az ember még kapcsolatban állt a szellemi világokkal, ahogy ez ennél az orfikus személyiségnél is volt, és így látjuk az árnyképét azok között, akik Alexandriában tanítottak a 4. és 5. század fordulóján. Ez az individualitás még semmit sem vett fel abból, ami - mondhatnánk - az embereket akkoriban a kezdeti kereszténység árnyoldalára állította, mert ebben a lélekben túl nagy volt még az orfikus misztérium utóhatása, túl nagy volt ahhoz, hogy a másik fény, az új Krisz- tus-esemény bevilágíthatta volna. Ami kereszténységként jelent meg mindenütt, például Theophiloszban és Kyrilloszban, az valójában olyan volt, hogy abban az orfikus individualitásban, aki most személyes jelleget öltött, több volt a nagyság és bölcsesség, mint azokban, akik akkoriban Alexandriában a kereszténységet képviselték. Mélységes gyűlölet töltötte el Theophiloszt és Kyrilloszt minden iránt, ami nem volt egyházi-keresztény a legszűkebb értelemben, úgy ahogy ezt a két érsek felfogta. A kereszténység itt teljesen személyes jelleget öltött, olyan személyiség-jelleget, hogy ez a két érsek személyes bérenceket toborzott. Mindenütt összetoboroztak embereket, akik úgyszólván az érsekek védelmi csoportját kellett, hogy alkossák. A személyes értelemben vett hatalmukról volt szó. És ami őket teljes mértékben átlelkesítette, az a gyűlölet volt azzal szemben, ami a régi időkből származott, bármennyire is nagyobb volt, mint a torzképként megjelenő új. Mélységes gyűlölet élt a magas keresztény tisztségviselőkben az újratestesült orfikus individualitással szemben. Ezért nem kell csodálkoznunk, hogy fekete mágiával vádolták meg. És ez elég volt ahhoz, hogy az egész csőcseléket, akiket bérencekként összetoboroztak, feltüzeljék az újraszületett Orfeusz-tanítvány páratlan alakja ellen. Ez a személyiség még fiatal volt, és fiatalsága ellenére, annak ellenére, hogy néhány dolgot végig kellett csinálnia, amit az akkori időkben egy nőnek hosszú tanulmányok után, nagy nehézségekkel lehetett csak végigcsinálnia, eljutott ahhoz a szellemi fényhez, ami az akkori idők minden ismeretéből, minden bölcsességéből sugárzott. És csodálatos volt, ahogy Hüpathia tantermeiben - mert így hívták az újratestesült orfikust - a tiszta, fényteli alexandriai bölcsesség az átszellemült hallgatókra hatott. Nemcsak a régi pogányokat vonzotta magához, hanem olyan belátó, elmélyült keresztényeket is, mint Synesius. Jelentős befolyással rendelkezett, és személyén keresztül a régi pogány orfikus bölcsesség újjáéledését lehetett átélni, de már személyiséggé átalakult formában. És a világkarma valóban szimbolikusan működik. Ami beavatásának titkát jelentette, az valóban megjelent benne, árnyék- szerűen a fizikai síkon. Ezzel olyan eseményt érintünk, ami szimbolikusan működik, és jelentős annak számára, ami a történelmi időkben lejátszódik. Olyan eseményt érintünk, amely látszólag mártíromság, de ami szimbólum, amelyben spirituális erők és jelentések fejeződnek ki. Azoknak a dühe, akik az alexandriai érsek körül álltak, 415- ben, egy márciusi napon lecsapott Hüpathiára. Hatalmától, szellemi hatalmától akartak megszabadulni. A képzetlen, vad hordákat felheccelték Alexandria környékéről is, és színlelést tettetve érte mentek. Beszállt a kocsiba, és egy megadott jelre a felheccelt emberek rátámadtak, letépték róla a ruhát, egy templomba hurcolták, és szó szerint leszaggatták a húst a csontjairól. Szétmarcangolták, feldarabolták, és testének darabjait az embertelen tömeg a maga szenvedélyességében körülhordozta a városban. Ez lett a sorsa Htipathiának, a nagy filozófusnőnek. Itt, mondhatnánk, szimbolikusan utal valami arra, ami mély összefüggésben áll a Nagy Sándor alapította Alexandrával, ha később is történt, az alapítás után. Ebben az eseményben az Atlantisz utáni negyedik korszak fontos titkai játszódtak le. Nagy és jelentőségteljes dolog volt, aminek meg kellett mutatnia a régi felbomlását, hatalmas paradox módon be kellett mutatni a világnak egy jelentőségteljes szimbólumot, ami Hüpathiának, ennek a igen jelentékeny asszonynak a lemészárlása volt - másképpen nem lehet nevezni - a 4. és 5. század fordulóján. |