Amit eddig az emberi fejlődés okkult lefolyásába való betekintésként elmondtam, avval utaltam arra is, hogy az inkarnációk lefolyását, ahogy azok az ember egyéni jellege és egyéni fejlődése szerint alakulnak, a magasabb hierarchiák szellemi erői módosíthatják. Az emberiség fejlődésében a reinkarnáció egyáltalán nem olyan egyszerűen folyik le, ahogy azt az ember bizonyos teoretikus kényelmességből szíve szerint elfogadná. Kétségtelen tény, hogy az ember mindig újra megtestesül, hogy amit létcsírának nevezünk, az mindig új inkarnációban jelenik meg, és az is igaz, hogy akarati összefüggés van az inkarnációként megjelenő későbbi élet és a korábbi élet között. A karma törvénye is működik, ami úgyszólván ennek az okozati összefüggésnek a kifejeződése. Ebből kiindulva azonban van valami más is, és ez a más vezet el csak bennünket az emberiség történelmi fejlődésének megértéséhez. Az emberiség fejlődése egészen másképpen folyna le, ha semmi mást nem kellene tekintetbe venni, csak az okozati összefüggéseket az ember egyik vagy másik, illetve a korábbi és a későbbi inkarnációja között. Az emberi életbe azonban - és ez különösen a történelem vezető személyiségeinél van így - többé- kevésbé folyamatosan belenyúlnak más jelentős erők is minden in kar náció esetében, és az embert eszközként veszik igénybe. Ebből arra lehet következtetni, hogy az élet tulajdonképpeni, pusztán az emberben rejlő karmikus lefolyása az inkarnációk folyamán módosul, és ezt is figyelembe kell venni.
Nos, beszélhetünk egy bizonyos törvényszerűségről - elsősorban az Atlantisz utáni időkre korlátozódunk - ahogy ez az Atlantisz utáni időkben egészen korunkig a szellemi világok befolyásával és az ember individuális karmájával összefügg. Egy sematikus rajzzal szeretném megvilágítani, hogy ez a befolyás hogyan alakul, és hogyan kapcsolódik hozzá az emberi individualitás. Képzeljük el, hogy itt a tábla közepén ez a folt azt jelzi, amit szokás szerint az emberi énnek nevezünk, tehát jelenlegi létcsíránkat.
Rajzoljuk fel most az ember többi részét, most először eltekintünk a léleknek az érzőtestre, az értelmi lélekre és a tudati lélekre való tagolásától. Itt ábrázoljuk sematikusan az asztráltestet, az étertestet és a fizikai testet.
Minthogy az Atlantisz utáni fejlődésnél akarunk maradni, tisztáznunk kell - azután, amit már különböző helyeken megbeszéltünk -, hogy miben fog állni az emberiség jövője. Tudjuk, hogy az Atlantisz utáni fejlődés közepén állunk, bár a tulajdonképpeni közepet már túlhaladtuk. Most csak röviden ismételjük meg, amit más alkalmakkor mondtunk, hogy a görög-latin kultúrkorszakban azt fejlesztettük, amit értelmi vagy kedélyléleknek nevezünk, most pedig a tudati lelket fejlesztjük. Az egyiptomibabilóniai kultúrkorszakban az érzőlélek fejlesztését végeztük el, korábban, a perzsa korban az érző- vagy asztráltestét, az ősi indiai korban pedig az étertestét. A fizikai testnek az Atlantisz utáni földi viszonyokhoz való hozzáigazítása már a nagy atlantiszi katasztrófa előtti utolsó korszakokban megtörtént. Ha most rátérünk arra, hogy a többi részeket is felsoroljuk, azt mondhatjuk: az Atlantisz utáni korban a fejlődés az indiai korban az étertestben folyt le, a perzsa korban az asztráltestben, az egyiptomi-káldeai korban az érzőlélekben, a görög-latin korban az értelmi lélekben és korunkban a tudati lélekben, az ötödik részben, ha az egyes lelki részeket számoljuk. A hatodik korszakban az emberek még tovább fejlődnek, és az emberi lélekszerűség bizonyos módon a manaszba fog belenövekedni. Az Atlantisz utáni hetedik, utolsó kultúrkorszakban aztán úgy fejlődünk, hogy az életszellembe, vagy buddhiba növekszünk bele, míg az atillához csak azután, hogy az Atlantisz utáni korszakot egy nagy katasztrófa zárja le, tehát ez csak a későbbi időszakban fog kifejlődni.
Ezek a dolgok ismerősek az Apokalipszisről tartott ciklusból. Most azonban arra kell tekintettel lennünk, hogy az első korszakban, az indiaiban az ember fejlődése vonatkozásában még alatta volt annak, amiben az én élt, tehát alapjában véve az ó-indiai, a védák előtti kultúra, lényegében inspirált kultúra volt, azaz olyan kultúra, amely úgy folyt bele az emberi lélekbe, hogy nem tartalmazta az énnek azt a munkáját, amit ma gondolati és képzeti munkaként ismerünk. Az embernek az egyiptomi kultúrkorszak óta kell, hogy úgy mondjam, aktivizálnia énjét. Az érzékszervek útján kell énjét a környezetbe belevinnie, hogy benyomásokat kapjon. Bizonyos módon saját továbbfejlődése érdekében érdeklődése útján kell aktívnak lennie. Az ó-indiai kultúra inkább passzív volt, olyan kultúra, amely úgy jött létre, hogy az emberek átadták magukat annak, ami inspirációként beléjük áramlott. Ezért az is érthetőnek tűnik, hogy ezt az ó-indiai kultúrát nem egy olyan tevékenységre vezettük vissza, mint amilyet ma az emberi én végez. Az én mai tevékenységét az akkori indiai léleknek úgy kellett pótolnia, hogy az emberi lénybe magasabb lények ereszkedtek alá, és a lelket inspirálták.
Ha azt kérdezzük, mi volt az, ami kívülről ebbe az emberi lélekbe aláereszkedett, mit küldtek bele a magasabb hierarchiák, akkor azt mondhatjuk: ez ugyanaz volt, mint amit majd később az embernek, mint saját tevékenységét, mint saját aktivitását ki kell küzdenie, ha majd felemelkedik ahhoz, amit atillának, szellemembernek nevezünk. Más szavakkal: az embernek a jövőben az atma kidolgozásához kell felemelkednie. Ez az emberi léleknek, az emberi létcsírának a saját munkája lesz, olyasvalami, ami legbelső lényével közvetlenül van összekötve. Ahogy az ember majd önmagán fog dolgozni, úgy dolgoztak a magasabb hierarchiák lényei az indiai lelken. Ha le akarjuk írni, mi ment végbe az ó-indiai ember étertestében, akkor azt mondhatjuk: egy még homályos, alvó állapotban lévő én-tudat, az atma dolgozott az étertestben. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a régi indiai lélek olyan színtér volt, amelyen alapjában véve egy emberen túli munka játszódott le: magasabb lények munkája a régi indiai ember étertestében. És amit beleszőttek az étertestbe, olyan munka volt, amit az embernek később az említett módon el kell érnie, ha majd az atma dolgozik az étertesten.
A perzsa kultúrában aztán az történt, hogy a buddhi, vagyis az életszellem dolgozott az asztráltestben, az érzőtestben. Az egyiptomi-káldeai-babilóniai korban pedig a mán asz, vagyis a szellemén dolgozott az érzőlélekben. Így tehát az egyiptomi-káldeai-babilóniai kultúrában még mindig nem alakult ki az én teljesen aktív munkája a lélekben. Az ember, ha csekélyebb mértékben is, mint korábban, még passzív színtere volt a manasz munkájának az érzőlélekben. Úgyszólván csak a görög-latin korban lép be az ember teljesen aktívan saját lelki életébe. Tudjuk, hogy ez az értelmi lélek, amelyben az én, mint az ember önálló belső része, először érvényesül, ezért ezt mondhatjuk: lényegében a görög kultúrában dolgozik az én az énben, azaz, az ember, mint olyan az emberben. Az előadások folyamán még látni fogjuk, hogy a görög korszakban éppen azáltal jelenik meg az akkori sajátos kultúra, hogy az én az énben dolgozik.
Most azonban már hosszú ideje túl vagyunk ezen a kultúrkorszakon, és míg a görögök előtti korban bizonyos magasabb lények áradtak bele az emberi létcsírába, és abban dolgoztak, korunkban ezzel ellentétes folyamatot kell teljesítenünk. Amit énünkkel kidolgoztunk, amit képesek voltunk aktivitásunk útján a külvilág benyomásaiból magunkba felvenni, azt most teljesen emberivé kell tennünk. Nem szabad azonban megái Inunk annál a pontnál, ahol a görög-latin kor embere megállt, tehát hogy csak az emberit, a tisztán emberi mivoltunkat kidolgozzuk, hanem amit kidolgoztunk, azt fel kell emelnünk, és bele kell szőnünk abba, aminek jönnie kell, úgyszólván fölfelé kell vennünk az irányt, a felé, aminek később jönnie kell, a manasz, a szellemén felé. Ez azonban csak a hatodik kultúrkorszakban várható. Most a negyedik és a hatodik kor között állunk. A hatodik azt ígéri az emberiségnek, hogy olyan helyzetbe kerül, hogy felviszi a magasabb régiókba azt, amit a külső benyomásai alapján kidolgozott, amit az én az érzékek útján megszerzett. A jelenlegi ötödik korszakunkban még csak olyan helyzetben vagyunk, hogy úgyszólván csak a nekifutásra vállalkozhatunk, hogy mindazt, amit a külső benyomások alapján kidolgozunk, és amit a benyomások kidolgozása alapján elérünk, azt úgy alakítsuk, hogy felfelé vehesse az irányt. Ebben a vonatkozásban valóban átmeneti korszakban élünk, és ha emlékeznek arra, amit tegnap az Orleansi Szűzben működő szellemi hatalomról mondtam, akkor látni fogják, hogy már az Orleansi Szűzben működött valami abból, ami ellentétes irányban mozog, mint a magasabb hatalmak befolyása a görögök előtti időkben.
Ha, mondjuk, valaki, aki a perzsa kultúrához tartozott, egy érzékfeletti hatalom befolyása alá került, aki eszközként használta, akkor ez a hatalom az ő emberi lénycsírájában működött, abban élte ki magát, és az ember látta, átélte, mit ültetett bele ez a szellem, mire inspirálta. Ha korunk embere ma egy ilyen szellemi hatalommal kerül kapcsolatba, akkor azt, amit a fizikai világban énjének munkájával, az énjével szerzett benyomások útján átélt, úgyszólván fel tudja emelni, felfelé tudja irányítani. Ezért az olyan személyiségeknél, mint az Orleansi Szűz, ez úgy volt, hogy a kinyilatkoztatás, azoknak a hatalmaknak a megnyilatkozása, akik beszélni akartak hozzá, azokban a szférákban jelent meg, amelyekig fel tudott emelkedni, de valami mégis e megnyilatkozások elé állt, ami nem korlátozta ugyan azok realitását, de adott számukra egy bizonyos formát - ez az, amit az én itt a fizikai világban átél. Más szavakkal: az Orleansi Szűz kapott kinyilatkoztatásokat, de azokat nem tudta olyan közvetlenül látni, mint a régiek, hanem énje és az objektív hatalmak között ott állt a képzeti világ, az, amit az Orleansi Szűz a fizikai világban felvett: Szűz Mária és Mihály arkangyal képe, ahogy őket keresztény képzetei útján felvette. Ezek álltak énje és a szellemi hatalmak között.
Ez ugyanakkor arra is példa, hogy ha szellemi dolgokról van szó, meg kell különböztetnünk egy kinyilatkoztatás objektivitását egy tudattartalom objektivitásától. A Orelansi Szűz látta Szűz Máriát és Mihály arkangyalt egy bizonyos képi formában. Ezeket a képeket nem szabad úgy elképzelnünk, mintha közvetlen szellemi realitásuk lenne, a képek alakját nem szabad közvetlenül objektíven elképzelnünk. Ha ugyanakkor valaki azt mondaná, hogy ez csak képzelődés, ez értelmetlenség. Mert a Szűz a szellemi világból olyan kinyilatkoztatást kapott, amelyet olyan alakban lehetett látni, ahogy az Atlantisz utáni korszakban, tulajdonképpen csak a hatodik korban lehet majd látni. Akkor is, ha az Orleansi Szűz az igazi alakot nem látta, mégis ez az alak nyilatkozott meg számára. Az Orleansi Szűz korának vallásos képzeteit tárta elé, mintegy hozzágondolta azokat, a szellemi hatalom kihozta belőle ezt a képzetvilágot. A kinyilatkoztatást tehát így objektívnek kell tekintenünk. Még ha korunkban valaki ki is tudná mutatni, hogy egy szellemi világból jövő kinyilatkoztatásnál szubjektív elemek is vannak, ha azt a képet, amit az illető a szellemi világról alkot, nem lehet objektívnek tekinteni, még ha csak fátyol is, akkor sem szabadna az objektív kinyilatkoztatásokat fátyolnak tekinteni. Ezek objektívek. Saját lelkűnkből varázsolják elő a tartalmat. Különbséget kell tennünk a tartalom objektivitása és a között a tény között, ami a szellemi világból jön. - Ezt azért kell különösen hangsúlyoznom, mert ezen a területen azok részéről is, akik elismerik a szellemi világot, és az ellenfelek részéről is, akik szembeszegülnek vele, mindenütt hibák történnek.
Az Orleansi Szűz tehát olyan történelmi személyiség, aki már teljesen a mi korunk értelmében működik, amikor mindazt a szellemiség felé kell irányítani, amit külső benyomásaink alapján létre tudunk hozni. Mit jelent ez, ha kultúránkra vonatkoztatjuk? Azt jelenti, hogy tekintetünket mindenekelőtt naivan irányítjuk környezetünkre. Ha amellett maradunk, hogy csak a külső benyomásokat nézzük, akkor nem teszünk eleget kötelességünknek. Csak akkor tesszük ezt meg, ha tudatában vagyunk annak, hogy a külső benyomásokat a mögöttük álló szellemi hatalmakra kell vonatkoztatnunk. Ha tudománnyal foglalkozunk, és ezt úgy tesszük, mint a tudósok, akkor nem teljesítjük a kötelességünket. Mindazt, amit a természeti jelenségek törvényszerűségeiről, a lelki jelenségek törvényszerűségeiről tapasztalhatunk, azt úgy kell szemlélnünk, mint egyfajta beszédet, amely bele kell, hogy vezessen bennünket egy isteni-szellemi kinyilatkoztatásba. Ha tudatában vagyunk annak, hogy minden fizikai, kémiai, biológiai, fiziológiai és pszichológiai törvényt úgy tekintsünk, hogy valami szellemire vonatkoztassuk, ami megnyilatkozik számunkra, akkor teljesítjük kötelességünket.
Így van ez korunk tudományával és így van a művészettel is. Az a művészet, amit görög művészetként jellemzünk, az egyszerűen az emberre irányult, teljes mértékben pusztán az emberit ábrázolta, az én munkáját az énen, ahogy az én a fizikai-érzéki anyagban kifejeződik, ennek a művészetnek megvolt a maga korszaka. Korunkban a valóban nagy művészi egyéniségeknél, amennyire a törekvés ösztönös, a művészet egyfajta áldozati tevékenység az isteni-szellemi világ számára, azaz, ami például hangokban nyilvánul meg, azt szellemi misztériumok közlésének lehet tekinteni. Így kell kultúrtörténeti lég okkult módon nézni Richard Wagnert minden egyes részletében. Úgy kell őt tekintenünk, mint aki korunkat, az ötödik kultúrkorszakot jeleníti meg. Benne mindig az a törekvés élt, hogy abban, ami a hangzásokban élt, kifejezze a szellemiség felé irányulást, és a műalkotást a szellemi világ külső nyelvének tekintette. És itt korunkban alapjában véve élesen szemben áll a régi kultúra maradványa és egy új kultúra hajnala. Láthattuk, hogy a hangokban való tisztán emberi tevékenykedést, a tisztán formális zenét, amit Richard Wagner le akart győzni, milyen hevesen védelmezik az ellenfelei, mert nem voltak képesek megérezni, hogy éppen nála ösztönösen egy új impulzus jelent meg, mint egyfajta hajnalodás.
Nem tudom, önök közül hányan tudják, hogy Richard Wagner hosszú időn keresztül a legcsípősebb és legvadabb kritikákkal és elutasításokkal találkozott. Ezek a kritikusok és elutasítók a bécsi Eduard Hanslick rendkívül szellemes művére hivatkoztak, aki „A zenei szépség66 című érdekes könyvecskét írta. Nem tudom, tudják-e, hogy ezzel úgyszólván a régi szegült szembe a történelmi hajnal megjelenésével. Ez a könyv történelmi emlékmű lehet a későbbi idők számára. Mert mit akart Hanslick? Azt mondja: ilyen módon nem lehet zenét szerezni, ahogy Richard Wagner teszi, ez nem zene, mert itt a zene olyan lendületet vesz, olyasmire akar rámutatni, ami a zeneiségen kívül van, valami érzékfelettire. A zene „hangokban való arabeszk” - ez volt Hanslick kedvenc szóvirága. Vagyis a hangoknak egyfajta arabeszk-szerű összefűzése, és az esztétikai-zenei élvezetnek abból kell állnia, hogy tisztán emberileg örüljünk annak, ahogy a hangok összecsengenek. Hanslick kijelentette, hogy Richard Wagner egyáltalán nem zenész, semmit sem ért a zeneiség lényegéből. A zene lényegének a hanganyag puszta felépítéséből kell állnia. - Mit mondhat az ember egy ilyen jelenségre? Nem mást, minthogy Hanslick a negyedik kultúrkorszakból maradt le, azt kívánja vissza. Arra a korszakra vonatkoztatva igaza volt, de ami az egyik korszakban helyes, az nem helyes már a következőben. Az ő szempontjából lehet mondani, hogy Richard Wagner nem zenész. De tovább kell folytatni: az a korszak elmúlt, és elégedettnek kell lennünk azzal, ami ebből a korszakból származik, és meg kell békülnünk azzal, hogy a hanslicki értelemben vett zeneiség kibővül az újjal.
Így számos más területen is megfigyelhetjük kultúrkör szakunkban a régi és az új ilyenfajta összeütközését. Ez rendkívül érdekes, különösen a tudomány egyes ágaiban. Túlságosan messzire vezetne, ha azt akarnánk kimutatni, hogy mindenütt vannak, akik a régit képviselik, és olyanok is, akik kihozzák a tudományokból azt, amivé annak válnia kell: a jelenségek mögött álló isteni-szellemi kifejeződését. A szellemtudomány legyen az az alapelem, amellyel jelen korunknak át kellene itatódnia, hogy egyre tudatosabban tegyük az isteni-szellemit munkánk célpontjává. A szellemtudománynak kell mindenütt felébresztenie az impulzust alulról felfelé, mindenütt fel kell szítania az emberi lelket az áldozatra, vagyis arra, hogy amit a külső benyomások útján megszerzünk, azt áldozzuk oda annak, amit el kell érnünk: a szellemén, életszellem és szellemember kimunkálásának.
Ha az emberi történelemnek, az okkult történelemnek ezt a képét lelkünk elé állítjuk, akkor érthetőnek fogjuk találni, hogy egy lélek, aki az indiai, aztán a perzsa korszakban inkarnálódott, és a magasabb hierarchiák egyik individualitásának inspiráló eleme áthatotta, ahogy belépett a görög-latin korba, magára lett hagyva, és úgy dolgozott, hogy énje az énben működött. Mindaz, ami a görög korszak előtt az Atlantisz utáni kultúrák minden egyes ciklusában, mint isteni adomány, mint felülről jövő felajánlás jelent meg - és érvényes volt még a görög kultúrkorszak kezdetén is, a Krisztus előtti 9-11. században - és amit úgy ábrázolhatunk, mint inspirált kultúrát, amelybe kívülről áradt bele az, amit szellemileg tartalmaznia kellett, az egyre inkább úgy alakult, hogy tisztán emberileg, személyesen kell átélni. És ez éppen a görögségben fejeződött ki a legerőteljesebben. A külső ember ilyen kifejeződését, ahogy a fizikai világban megjelent, mint önmagára állított én-lény, nem láthatjuk egyik előző korban sem, és az utána következőkben sem fogjuk látni. A tisztán emberi-személyes, a teljesen önmagába zárt emberi-személyes jelenik meg történelmileg a régi görögök életmódjában és alkotásaiban. Nézzük csak meg, hogyan keveri bele a görög szobrász a maga istenalakjaiba az emberi-személyeset! Azt mondhatjuk: ahogy egy görög szobrászati műalkotás elénk lép, ahogy fizikai eszközökkel felismerhető, úgy áll az ember előttünk, teljesen, mint személyiség. És ha a görög műalkotásoknál nem tudnánk elfelejteni, hogy ezt az inkarnációt, ami itt kifejeződik, más inkarnációk előzték meg, és még mások fogják követni, ha csak egyetlen pillanatra arra gondolnánk, hogy az Apollón-alak, a Zeusz-alak csak a sok inkarnáció egyike, akkor nem éreznénk helyesen a görög műalkotásokkal szemben. Itt el kell tudnunk felejteni, hogy az ember egymásra következő inkarnációkban testesül meg. Itt a személyiség teljesen be leomlik egyetlen személyiség alakjába. És ez a görögök egész életét tekintve így volt.
Ha ezzel szemben visszafelé megyünk, az alakok szimbolikussá válnak, és valami olyasmire utalnak, ami nem tisztán emberi, olyasmi fejeződik ki bennük, amit az ember még nem érez önmagában. Ami az isteni-szellemi világból jött, azt csak szimbolikusan lehetett kifejezni. Ezért volt a régi művészet szimbolizáló. - Aztán látjuk, hogyan jön át a művészet éppen ahhoz a néphez, amelynek a mi ötödik kultúrkorszakunkban kell az anyagot szolgáltatnia - csak a régi német művészetet kell magunk elé képzelnünk - és látjuk, hogy itt már nem szimbolikával van dolgunk, és nem csupán az emberi kifejezésével, hanem az önmagában elmélyült lelkiséggel. Látjuk, hogy a lelkiség úgyszólván nem tud egészen behatolni az emberi alakba. Ki tudná Albrecht Dürer alakjait másképpen jellemezni, mint hogy náluk az, ami az emberben az érzékfeletti világ után vágyódik, az - mondhatnánk - görög értelemben csak tökéletlen módon található meg a testiség külső kialakításában. Ezért van a lelkiség szerinti elmélyülés, minél inkább kialakul a művészet.
És most már nem fogják tovább érthetetlennek találni, amit az első előadásban mondtam: a fizikai világban az jelenik meg, ami korábban megtestesült, mint képmás, az individualitásba beleáradnak a magasabb hierarchiák lényei. Úgy, hogy ha egy görög világbeli emberről azt kell mondanunk, hogy a korábbi időből inkarnálódott, akkor nemcsak ezt az önmagába zárt lényt kell néznünk, hanem a mögötte álló magasabb hierarchia individualitását is. Így jelenik meg a görög-latin korban Nagy Sándor és Arisztotelész. Individualitásukat visszafelé követhetjük. Nagy Sándortól vissza kell mennünk Gilgameshez, és azt kell mondanunk: Gilgamesnél az a lény, aki a fizikai síkra kivetítődik, Nagy Sándorként jelenik meg, mögötte egy tűzszellemet kell látnunk, aki eszközként használja. És Arisztotelésznél, ha visszamegyünk az időben, a régi tisztánlátás hatalmait látjuk, ahogy Gilgames barátjában működnek. Így tehát látunk fiatal és idős lelkeket, akik mögött korábban tisztánlátás működött, és most a görög korban a fizikai síkon állnak. És így áll előttünk egészen sajátságos módon a nagy matematikusnő, Hüpathia is, akiben úgyszólván kora egész matematikai és filozófiai bölcsessége személyes képességként, személyes tudásként és bölcsességként volt jelen. Mindez Hüpathia személyiségében volt meg. És még látni fogjuk, hogy ennek az individualitásnak éppen a női személyiséget kellett magára öltenie, hogy egy ilyen lágy összezártságban fejeződjön ki mindaz, amit korábban az orfikus misztériumokban felvett, hogy mindaz személyes hatásként jelenjen meg, amit ott az orfikus misztériumok tanítójaként inspirátorai közvetítésével felvett magába.
Így láthatjuk tehát, hogy az egymásra következő emberi inkarnációkban a szellemi világ befolyása mennyire módosítóan jelenik meg. Csak utalni tudok arra, hogy egy olyan individualitás, mint aki Hüpathiaként inkarnálódott, aki tehát magával hozta az orfikus misztériumok bölcsességét, és azokat személyesen élte meg, egy következő inkarnációjában arra volt hivatott, hogy a fordított utat járja meg: minden személyes bölcsességet felemeljen az isteni-szellemibe. Ezért Hüpathia körülbelül a 12-13. század fordulóján az újkori történelem jelentős, átfogó, univerzális szellemeként jelent meg, aki nagy befolyást gyakorolt a természettudományos és filozófiai megismerésre. Látjuk tehát, hogyan hatolnak be a történelmi hatalmak az egyes individualitások egymásra következő inkarnációiba.
Ha a történelem menetét így nézzük, akkor a görög-latin korszakig egyfajta leereszkedést látunk, aztán pedig egy felemelkedést: a tisztán a fizikai síkról nyerhető anyag összeszedését a görög kor folyamán - és ez természetesen egészen napjainkig tart - és egy újra visszavitelét a szellemi világba, amelyhez a szellem- tudománynak impulzust kell teremtenie, miután már ösztönző impulzust adott az a személyiség, aki a 13. században újratestesült Hüpathia volt.
Mivel az Általános Teozófiai Társaság bizonyos vonatkozásban a félreértések küzdőtere, szeretnék itt rámutatni arra, hogy végtelenül sok az olyan félreértés, amit az illetők az ujjukból szopnak. Így például, azt, ami a német társaságon belül elhangzik, bizonyos ellentétbe akarják hozni azzal, ami az újabb időkben a teozófiai mozgalomban megnyilvánult. Ezért szívesen megragadom az alkalmat, hogy rámutassak: amit itt eredeti rózsakeresztes forrásból elmondunk, az teljesen összhangban áll azzal, amit eredetileg a teozófiai mozgalom hozott. És ez most jó alkalom, hogy rámutassunk, miről van szó. Amit tehát mondtam, az teljesen a hagyományoktól függetlenül fejlődött, hogy bizonyos történelmi személyiségek mintegy árnyképei a korábbi, a mítoszok útján ábrázolt személyiségeknek, akik mögött magasabb hierarchiák állnak. Ezt nem szabad ellentétbe állítani azzal a megállapítással, amit H.P. Blavatsky a Teozófiai Társaságban elmondott. Különben pusztán egy félreértés útján könnyen lehetne ellentmondást találni a régi, jó tanításokban, amelyek rendkívül használható módon H.P. Blavatsky útján jutottak el a Teozófiai Társasághoz. Amit itt kifejtettem, azzal kapcsolatban szeretnék Blavatsky egy későbbi írásából idézni, amelyben a „Fátyoltalan Ízisz“ c. legrégebbi okkult művére hivatkozik. Szeretnék ebből egy részt felolvasni, amiből látható, hogy amit az ilyen ellentmondásokról állítanak, azt alapjában véve mennyire - nem tudom másképpen mondani - az ujjukból szopják.
„A reinkarnáció és karma régóta fennálló tényének állandó ismétlésén kívül - mégpedig oly módon, ahogy ezt a világ legrégebbi tudománya és nem a mai spiritizmus tanítja - az okkultistáknak egy ciklikus, és a fejlődéssel lépést tartó reinkarnációról kellene tanítaniuk: azt a fajta újraszületést, amely titokzatos és még érthetetlen azok számára, akik semmit sem tudnak a világnak arról a történelméről, amelyre óvatosan utaltunk a „Fátyoltalan Ízisz”-ben. Létezik egy általános újraszületés minden individuum számára a kamalokában és a devachánban eltöltött idő után, és egy ciklikusan tudatos inkarnáció valamilyen isteni céllal kevesek számára. Azok a nagy egyéniségek, akik az emberiség történelmében magasan kiemelkednek, mint Sziddhárta Buddha és Jézus a szellemi területen, és mint makedóniai Sándor és Napóleon a fizikai hódítás területén, nem egyebek, mint nagy ősképek visszatükröződései, amelyek léteztek, nem tízezer évvel ezelőtt, ahogy a „Fátyoltalan Ízisz”-ben óvatosan fogalmaztam, hanem milliónyi egymásra következő év alatt, a manvantara kezdetétől. Mert ahogy fentebb mondtuk, az igazi avatárok kivételével ezek ősképek képmásai. Mindegyik megfelel ugyan a maga szülő-lángjának, annak a töretlen sugárzásnak (monádok), nevezzük akár déváknak, diani cohanoknak, diani buddháknak, vagy bolygószellemeknek, és így tovább, amelyek eón-hosszúságú örökkévalóság óta a maguk ősképe szerint fénylenek. Néhány ember az ő képük szerint születik, és ha valamilyen különleges humanitárius cél jön tekintetbe, akkor az isteni ősképe átlelkesíti, amit mindig létrehoznak azok a titokzatos hatalmak, akik a világ sorsát vezetik és irányítják'4.
Többet nem lehetett elmondani abban az időben, amelyben a „Fátyoltalan Izisz“-t írták, ezért az elmondottak csupán az alábbi megjegyzésre korlátozódnak: „a szent vagy a profán történelmi könyvekben nincsenek kiemelkedő egyéniségek, akiknek ősképét ne tudnánk megtalálni a múlt vallásainak és mitológiáinak félig mondaszerű, félig reális hagyományaiban. Ahogy a csillag az ég korlátlan végtelenségében fénylik mérhetetlen távolságban fejünk fölött, és a tenger nyugodt vízében tükröződik, úgy tükröződik az özönvíz előtti kor emberiségének képe abban az időszakban, amit még történelmi visszatekintéssel át tudunk fogni...'“
Ahogy mondtam, szívesen megragadom az alkalmat, hogy összhangba hozzam azt, amit a közvetlen jelenben kikutathatunk, azzal, ami bizonyos módon eredeti kinyilatkoztatás volt. Tudják, hogy itt alapelv az, hogy bizonyos szempontból hűségesen tartsuk magunkat a teozófiai mozgalom hagyományaihoz, de kifejezetten hangsúlyozom: az a lényeg, hogy semmi ne hangozzák el meg- vizsgálatlanul. Ahol a megismert tények összhangját más tényekkel hangsúlyozni lehet, ezt a Teozófiai Társaság folyamatossága miatt élesen ki kell emelni a jogosultság szerint, de megvizsgálatlanul egyszerűen semmit sem lehet megismételni. Ez összefügg a német teozófiai társaság missziójával, hogy a teozófiai mozgalomba egyéni jelleget, individuális jelleget is belevigyünk. De éppen az ilyen példákból könnyen képet lehet kapni arról, mennyire megalapozatlan az az előítélet, ami itt vagy ott felüti a fejét, mintha mi mindig valami mást akarnánk. Hűségesen dolgozunk tovább, nem kotorászunk állandóan a régi dogmákban, és azt is megvizsgáljuk, amit ma a másik oldalról kínálnak. És azt képviseljük, amit a legjobb okkult lelkiismeretünkből mondhatunk az eredeti okkult kutatások és módszerek alapján, amelyeket a rózsa- keresztesek hagyományoztak ránk.
Rendkívül érdekes egy egyedi személyiségnél kimutatni, hogy bizonyos módon a régi, ami magasabb hatalmak befolyására került az emberiségbe, egy görög-latin korszakbeli embernél hogyan ölt a fizikai síkra irányuló jelleget. Példaként szolgálhat erre, hogy Enkidu, azokban az inkarnációkban, amelyek közte és Arisztotelész között lezajlottak, a régi misztériumtanítások hatására, az érzékfeletti világból származó erőkkel hogyan tudta felvenni azt, amin tulajdonképpen bizonyos misztériumiskolákban az emberi lélek továbbfejlődése nyugszik. Most nem akarjuk ismételni, milyen jellegzetességei voltak a különböző misztériumi iskoláknak, hanem szellemi tekintetünket arra akarjuk irányítani, ahol meghatározott érzések ösztönzése útján a lélek továbbfejlődött, úgyhogy megtanult behatolni a fizikai világba. Ezekben a misztériumokban a lélekben olyan érzéseket, olyan impulzusokat ösztönöztek, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a lélekből alapvetően kiirtsanak minden egoizmust. A lélek számára világossá vált, hogy alapjában véve mindig egoistának kell lennie, ha fizikai testben megtestesül. Az egoizmus egész terjedelme és jelentősége a fizikai síkon a vonatkozó lélekre impulzusok formájában rakódik rá. És mélyen megtörve érezte magát egy ilyen lélek, akinek ezt kellett mondania: idáig semmi mást nem ismertem, csak az egoizmust, a fizikai testben csak egoista tudok lenni. Egy ilyen lélek igen messze került attól az olcsó állásponttól, amit azok képviselnek, akiknek minden második szavuk az, hogy „nem magamnak akarom a dolgot, hanem másoknak'4. Az egoizmust legyőzni, és az általános emberire és kozmikusra való törekvést elsajátítani nem olyan könnyű, ahogy néhányan elképzelik. Ennek elsajátításához a lélek teljes letompítását kell elérni a lélek impulzusaiban megnyilvánuló egoizmus egész terjedelmében. A léleknek a misztériumokban a minden emberivel és minden kozmikussal való együttérzést kellett megtanulnia, amin azt éltem, hogy együttérzést a fizikai sík legyőzése útján. Ekkor remélhette csak az ember a lelkéről, hogy a magasabb világokból újra lehozza az igazi együttérzést minden élő és létező iránt.
Még egy másik érzést is ki kell fejleszteni azonban, mint fő érzést más egyebek között. Ha az ember be akar jutni a szellemi világba, tisztában kell lennie azzal, hogy ott minden másképpen van, mint a fizikai világban. Egy teljesen ismeretlen világ tárul fel előtte, amikor szemtő 1-szemben áll a szellemi világgal. Valóban az az érzése alakul ki, hogy veszedelembe kerül, elfogja az ismeretlentől való félelem. Ezért egy ilyen misztériumban a léleknek mindazt át kell élnie, amit az ember egyébként a félelemnél, aggodalomnál, rémületnél és borzadásnál átélhet, hogy önmagában legyőzhesse ezeket az érzéseket. Így az ember felvérteződik, hogy felemelkedjen a tartalmát tekintve számára ismeretlen szellemi világba. A misztériumi tanítvány lelkének tehát át kell mennie egyfajta nevelésen, hogy kialakítsa az együttérzés és a félelem nélküliség átfogó, egyetemes érzését. Ezen ment keresztül minden lélek abban a régi misztériumban, amelyben Enkidu is részt vett, amikor abban az inkarnációjában jelent meg, amely Enkidu és Arisztotelész között jött létre. Mindezen ő is keresztülment. És ez Arisztotelésznél, mint korábbi inkarnációra való visszaemlékezés bukkant fel. Azért tudta a tragédia elméletét megírni, mert a görög tragédiák nézésekor, emlékei következtében arra a megállapításra jutott, hogy ezekben a misztériumi nevelés utóhangja jelenik meg, mintegy azok külső, a fizikai síkra vetített utójátéka, amelyben a lélek az együttérzés és a félelem útján megtisztul.
Így kell a drámai hősnek és a tragédia egész felépítésének a nézők előtt valamit létrehoznia, hogy a néző legyengített formában átélhesse az együttérzést a tragikus hős sorsával, és a félelmet sorsának kimenetele iránt, ahogy a borzongató halál közeledik feléje. Így volt beleszőve a tragédia drámai kifejletébe annak egész menetébe és alakulásába az, ami a régi misztériumi lelkekben végbement: a megtisztulás, a katarzis a félelem és együttérzés útján. A görög korszak emberének mintegy utóhangként kellett átéreznie a fizikai síkon a félelem és együttérzés átélését. Művészileg kellett átélni, esztétikailag kellett élvezni azt, ami korábban nagy nevelési elv volt. És amit Arisztotelész korábbi inkarnációiban megtanult, az személyiségébe áradt bele, így vált képessé arra, hogy a tragédiának azt a sajátságos meghatározását megadja, ami klasszikussá vált, és olyan mértékben hatott, hogy a 18. században Lessing is átvette, és a 19. század folyamán is olyan nagy szerepet játszott, hogy könyvtárakat írtak tele erről a meghatározásról. Egyébként nem sokat veszítenénk, ha annak, ami a könyvtárakban van, a legnagyobb részét elégetnénk, mert amit leírtak, az teljes félreismerése annak, amit az előbb mondtunk, azt ugyanis, hogy a művészetben olyasvalami van kivetítve, ami a szellemiségben nyugszik. És akik ezeket írják, nem is sejtik, hogy Arisztotelész egy régi misztériumtitkot tesz közzé, amikor ezt mondja: a tragédia az egymásra következő cselekmények olyan összetűzése, amelyek egy hős köré csoportosulnak, és alkalmasak arra, hogy a nézőben felkeltsék a félelem és együttérzés érzését, hogy ezáltal lelkében megtisztulás jöhessen létre.
Láthatjuk így, hogy az egyes személyiségben, abban, amit akar és mond, árnyékszerű az, ami csak akkor válik számunkra érthetővé, ha a személyiségen keresztül nézünk arra, aki mögötte áll, mint inspirátor. Csak ha a történelmet így nézzük, akkor láthatjuk, mit jelent a személyiség, és mit a személyiség feletti hatalom a történelmi létben, hogyan hat az individuális inkarnációra valami, amit Blavatsky asszony a személyes, individuális inkarnációk összjátékának nevez, és amit így ábrázol: „A reinkarnáció és karma régóta fennálló ténye mellett az okkultistáknak egy ciklikus és a fejlődéssel lépést tartó reinkarnációról is tanítaniuk kellene". Ezt tudatos reinkarnációnak nevezi, mert a legtöbb ember számára ma még az én egymásra következő inkarnációi öntudatlanok maradnak, míg a szellemi hatalmak, amelyek fentről működnek, lényegében tudatosan viszik át erejüket az egyik korszakból ciklikusan egy másikba.
Az tehát, ami itt annak megnyilvánulásaként szerepel, amit Blavatsky az első időkben a rózsakeresztes misztériumok alapján mondott, azt az eredeti kutatások teljes mértékben megerősítik. Ebből azonban az is látható, hogy az a kényelmes felfogás, hogy egy inkarnáció mindig egy korábbi megtestesülésnek a hatása, lényegesen módosul. Meg kell értenünk, hogy a reinkarnáció sokkal bonyolultabb tény világ, mint ahogy szokás szerint felfogjuk, és csak akkor értjük meg tökéletesen, ha az embert hozzákapcsoljuk egy magasabb érzékfeletti világhoz, amely folytonosan hat a miénkre. Azt mondhatjuk, hogy abban a köztes időszakban, amit görög-latin kultúrának nevezünk, az embernek időt hagytak, hogy ami a magasabb világokból hosszú inkarnációkon keresztül beleáradt a lélekbe, azt érezze át, és az tisztán emberi énjében csendüljön fel. Amit a görög-latin világ átélt, az olyan volt, mint egy végtelen emlékezés személyes-emberi átélése, annak átélése, amit korábban a magasabb világok ugyanazokba az individualitásokba belehelyeztek. Lehet csodálkozni azon, hogy éppen a görög világ legjelentősebb szellemei ennek különösképpen a tudatában voltak? Amikor betekintettek belső világukba, ezt mondták: világok áradnak ki, világok terjednek szét személyiségünkben, ezek azonban arra való emlékezések, amit korábban a szellemi világok árasztottak belénk. - Platónnál el lehet olvasni, hogy amit az ember átélhet, azt hogyan vezeti vissza a lélek emlékezésére, korábbi élményeire. Láthatjuk, hogy egy olyan szellem, mint Platón, hogyan merített az Atlantisz utáni negyedik korszak mélyen reális tudatából. Csak akkor értjük meg, mit jelent egy ilyen markáns személyiség egyedi kifejeződése, ha okkult módon be tudunk tekinteni a kor szellemébe.