Ha a Krisztus-esemény teljes jelentőségét meg akarjuk érteni az emberiség fejlődése számára, előbb még egyszer meg kell említenünk egy tényt, amelyet már ismernek Önök közül azok, akik tavaly Bázelben meghallgatták a Lukács-evangéliumról szóló előadásaimat. (Das Lukas-Evangelium. - A Lukács-evangélium - GA 114., Dornach 1968.) Annál is inkább meg kell említenünk ezt a tényt, mert ebben az órában ezúttal a Krisztus-esemény kulcspontját akarjuk lelkünk elé állítani, hogy a következő órákon azután mintegy inkább a részleteket fessük meg a képen, amelyet ma néhány nagy vonással akarunk csak ecsetelni. De hogy megkapjuk ezeket a nagy ecsetvonásokat, arra van szükség, hogy emlékezzünk az emberiség fejlődésének egyik alaptörvényére, mégpedig arra, hogy az emberek egyre újabb képességeket vesznek fel a fejlődés folyamán, a tökéletesedés - ha annak kívánjuk nevezni - egyre magasabb fokára jutnak. Ha csak történetileg pillantanak vissza a rövid időszakra, amit a külső történelem képes átfogni, kívülállók számára is közérthető tény, mikor nem fejlődtek ki még bizonyos képességek az emberekben, majd az új korszakok fordulóját követően hogyan áramlottak új képességek az emberekbe az idők folyamán, végül mai kultúránkat idézve elő. Ahhoz azonban, hogy az emberi természetben egy képesség egészen biztosan fel tudjon éledni, majd fokozatosan az emberek általános képessége lehessen, hogy úgyszólván a kellő időben szerezhesse meg magának mindenki, az kell, hogy a képesség előbb különösen nagy jelentőséggel forduljon elő valahol.

Tavaly, amikor a Lukács-evangéliumot tárgyaltuk meg, a „nyolcágú ösvényre” hívtam fel a figyelmet, amit az emberiség akkor tud követni, ha ahhoz tartja magát, ami Gautama Buddhán keresztül áramlott bele fejlődésébe. Ezt szokás szerint a következőképpen írhatjuk le: a helyes nézet, a helyes ítéletalkotás, a helyes beszéd, a helyes eljárás, a helyes álláspont, a helyes szokások, a helyes emlékezés és a helyes szemlélődés. Ezek az emberi lélek bizonyos tulajdonságai. Azt mondhatjuk, hogy azóta, hogy Gautama Buddha élt, az emberek természete egy olyan fokot ért el, ami lehetővé teszi, hogy az ember önmagában, természete belső képességeként, fokról fokra ki tudja fejleszteni a nyolcágú ösvény tulajdonságait. De előzőleg, mielőtt Gautama Buddha buddha-inkarnációjában élt volna a Földön, nem tartozott még hozzá az ember természetéhez, hogy elsajátítsa ezeket a tulajdonságokat. Állapítsuk meg tehát, hogy ahhoz, hogy ezek a tulajdonságok fokozatosan kifejlődhessenek az ember természetében, szükség volt arra a tényre, hogy egyszer egy olyan magasztos lény jelenléte következtében, mint amilyen Gautama Buddha, megjelenjen egy ösztönzés a fizikai ember természetében, hogy évszázadokon, évezredeken át önálló tulajdonságokként fejlődhessenek számos emberben. Említettem akkoriban, hogy ezek a tulajdonságok számos emberben önállóan fejlődnek majd ki és ha már elég sok ember megszerezte őket, akkor válik a Föld éretté arra, hogy a következő buddhát, a Maitreya-buddhát fogadja, aki most bodhiszattva.

E két esemény közé van tehát zárva az a fejlődés, amelyben elegendően nagyszámú embernek kell a nyolcágú ösvénynek nevezett magasabb rendű intellektuális, erkölcsi és lelki tulajdonságokat elsajátítania. De hogy egy ilyen haladás létrejöhessen, az kell, hogy egy különösen magas individualitás adjon hozzá indíttatást egy rendkívüli esemény során. Egyszer megtörtént tehát, hogy a nyolcágú ösvény összes tulajdonsága egyetlen emberben, nevezetesen Gautama Buddha személyében volt összefoglalva. Így adta meg az indíttatást, hogy ezeket a tulajdonságokat minden ember el tudja sajátítani.

Az emberiség fejlődésének törvénye tehát, hogy egyszer valaminek teljesen átfogó értelemben egy személyben kell jelen lennie, majd fokozatosan kell beleáramolnia az emberiségbe, még ha csak évezredek alatt is, így tudja mindenki felvenni az indíttatást és kifejleszteni a képességeket.

Annak viszont, aminek a Krisztus-esemény következtében kell az emberiségbe áramlania, nincs szüksége 5000 évre, mint aminek Gautama Buddhán keresztül kellett eljutnia az emberiségbe. Amit a Krisztus-lény áraszt az emberiségbe, a földfejlődés egész hátralévő részében élni és hatni fog benne. De voltaképpen mi az, ami Buddháéhoz hasonló, de végtelenül hatalmasabb impulzusként került ide a Krisztus-esemény folytán?

Ha lelkünk elé akarjuk állítani, hogy mi került az emberiségbe a Krisztus-esemény folytán, a következőképpen írhatjuk le. Ami az összes régi, a kereszténységet megelőző időkben pusztán csak a misztériumokon belül juthatott el az emberekhez, a Krisztus-esemény óta bizonyos módon lehetővé vált, - és egyre jobban lehetővé válik majd - hogy az emberi természet általános tulajdonsága legyen. De hogyan? Ezúttal elsősorban a régi misztériumokra és a kereszténység előtti korok beavatására kell rávilágítanunk.

A beavatás eltérő volt a földkerekség különböző népeinél és az Atlantiszt követő korszakokban is. Teljes terjedelme úgy volt elosztva, hogy egy bizonyos részén az egyik vagy másik nép ment keresztül, a beavatás vagy iniciáció másik részén pedig ismét más népek. Aki az újratestesülés talaján áll, maga is megadhatja a választ az esetleg felmerülő kérdésre, hogy miért nem kaphatott régen minden egyes nép teljes terjedelmű beavatást. Nem volt rá szükség, mert egy valamilyen népbe beleszületett lélek, aki ott ment keresztül a beavatás egyik részén, nem volt az ebben a népben leélt inkarnációjára korlátozva, hanem váltakozva testet öltött a többi népben is, ahol a beavatás megfelelő többi részén is keresztülmehetett.

Ha meg akarjuk érteni a beavatás lényegét, azt kell mondanunk, hogy az iniciáció, a beavatás az ember betekintése a szellemi világba, amire nem lehet képes a fizikai testhez mint eszközhöz kötött érzékelés és ész. A mindennapi életben 24 órán belül kétszer van alkalma arra az embernek, hogy ott legyen, ahol a beavatott is van, aki csak másképpen van ott, mint a mindennapi földi életét élő ember, aki viszont mindig ott van, csak nem tud róla. A beavatott azonban tudja, hol van. Ismeretes, hogy az ember életének minden 24 óráján belül váltakozva éber és alvó állapotban van. Elég sokszor leírtuk már, közismert dolog tehát, hogy elalváskor az ember énjével és asztráltestével kilép fizikai és étertestéből, ekkor azok kiáradnak a minket legközelebbről érintő kozmoszba és lei vonják belőle azokat az áramlásokat, amelyekre nappali ébrenléte folyamán szüksége van. Az ember tehát elalvása és felébredése között valóban kiárad a teljes őt érintő kozmoszba, de nem tud róla. Elalvása pillanatában a tudata kialszik, amikor az asztráltest és az én kilép a fizikai testből és az étertestből, alvó állapotban tehát a nagy világban, a makrokozmoszban él ugyan az ember, de rendes földi léte során erről nem tud. - A beavatás éppen abból áll, hogy nemcsak tudattalanul él ott, ahol az egész kozmoszra árad ki, hanem megtanul tudatosan részt venni a Földdel kapcsolatban lévő többi égitest életében. Ez a lényege a makrokozmoszba, a nagy világba való beavatásnak.

Ha az ember elalváskor előkészületlenül tudná észlelni, mi van a világban, ahol alvó állapotában él, az adódó erőteljes, hatalmas benyomástól olyasmit élne át, ami csak azzal hasonlítható össze, amikor a felkészületlen szemet elvakítják a napsugarak és a fénysugarak. Kozmikus vakságot élne át, ami lélekben megölné. Minden beavatás azon alapul, hogy az ember a nagy világba, a makrokozmoszba ne felkészületlenül, hanem felkészülten, megerősödött érzékekkel lépjen be, hogy ezt az ütközést kibírja. Az egyik, amit a beavatás lényegével kapcsolatban ismertetnünk kell, hogy a világ, amelyben éjjel élünk és amiről alvó állapotban semmit sem tudunk, megvilágosodik és észlelhető lesz.

A nagy világban való tartózkodás azért különösen vakító és zavaró, mert az ember egészen más körülményekhez szokott a fizikai világban, mint amilyenekre a nagy világban talál. A fizikai világban ahhoz van szokva, hogy úgyszólván egy szempontból vizsgáljon meg mindent. Ha pedig hagyja, hogy megtörténjen valami, ami nem pontosan egyezik a valamilyen szempontból kialakított véleményével, az szerinte téves, nincs rendben. Ha valaki a fizikai síkon az élet szempontjából egészen hasznos és kényelmes véleménnyel akarna beavatás útján a makrokoszmoszba kerülni, hogy ilyen módon kell mindennek azonosnak lennie, sohasem igazodna el benne. Mert az ember a fizikai világban élve egy pontra összpontosít, és onnan, csigaházából ítél meg minden körülményt. Ami azután egyezik azzal, amit véleményeként alakított ki, az igaz, ami nem illik hozzá, az téves. A beavatást átélve azonban ki kell lépnie a nagy világba. Feltéve ezúttal, hogy egy bizonyos irányban lépne ki oda, csak azt élné meg, ami abba az irányba esik, minden mást figyelmen kívül hagyna, ismeretlen maradna előtte. De az ember nem is léphet ki csak egy irányban a makrokozmoszba, minden irányban ki kell jutnia oda. A kilépés kitágulás, kiterjeszkedés a makrokozmoszba. Ott nincs is rá lehetősége, hogy csak egyetlen nézőpontja legyen és bár tudnia kell egy pontból mintegy saját maga felé szemlélni a világot, - mivel vissza is tekint - de el kell jutnia abba a helyzetbe is, hogy egy második, harmadik szempontból is meg tudja tekinteni. Vagyis mindenekelőtt a szemlélődés egyfajta egyensúlytalan állapotára, a minden oldalról való szemügyre vétel lehetőségére kell szert tennie.

Mindamellett természetesen csak átlagos, nem végtelen viszonylatokkal számolhatunk. De igazán nem kell rögtön attól félniük, hogy el kell jutniuk az elméletileg lehetséges végtelen sok szemponthoz, 12 nézőpont is elegendő az embert egyáltalán érintendő összes viszonylathoz, amelyeket a misztérium-iskolák csillagnyelvén ismét az Állatöv 12 képe jelképez. Például az embernek nem csupán a Rák irányában kell kilépnie a kozmoszba, hanem úgy, hogy a világban valóban 12 különböző nézőpontból lássa meg magát. Itt nem használ, ha valaki egy elvont, észhez kötött nyelven egyezéseket keres. A különböző, adódó szemléletmódokban nézhet utána az egyezéseknek. Előbb arra van szüksége, hogy a világot különböző oldalairól figyelje meg.

Emellett szeretném mintegy zárójelben felhívni a figyelmet arra, hogy a világ minden okkult igazságokon alapuló mozgalmának úgyszólván púp a hátán, hogy az élet egyébként érvényben lévő megszokásait könnyen bevezetik a mozgalmakba. Ha valaki szükségét érzi, hogy az érzékfeletti kutatással elért igazságokat közölje, még ha csak kívülállóknak és közérthetően ecseteli is, be kell tartania azt, hogy különböző nézőpontokból írja le. Akik pedig évek óta figyelemmel kísérik mozgalmunkat, valóban észre is vehették, hogy alapjában véve mindig arra törekedtünk, hogy ne egyoldalúan, hanem a legkülönbözőbb szempontokból ismertessük a dolgokat. Természetesen ez az oka annak is, hogy akik mindig csak a fizikai sík mindennapi szokásai szerint akarnak mindent megítélni, hébe-hóba ellentmondásokra akadnak, hiszen egy dolog kétségtelenül másképpen néz ki, ha az egyik vagy a másik oldaláról nézik. Könnyen lehet ilyenkor ellentmondást találni. Persze egy szellemtudományos mozgalom első alaptételét úgy is kell egy kicsit értelmezni, hogy ha valamit mondanak, vegyék figyelembe, ami látszólag másképpen hangzik, mint amit egyszer már másféleképpen mondtak, hogy azután adott esetben már egyetlen bizonyos nézőpontból írják le. De éppen azért tartjuk be a szabályt, hogy a dolgokat különböző oldalairól írjuk le, hogy ne uralkodjon el közöttünk az efféle ellentmondások méltánytalan szelleme. A „Lucifer gyermekei és Krisztus testvérei” címmel tavaly Münchenben tartott előadásaimban például nagy kozmikus titkok leírását hallhatták a keleti filozófia szemszögéből. (Lásd „Die Kinder des Lucifer und die Brüder Christi” cím alatt a „Dér Orient im Lichte des Okzidents” - „A Kelet a Nyugat megvilágításában” - címet viselő GA 113.sz. kötetben, Dornach 1960.) Annak azonban, aki a jelzett úton akar kijutni a kozmoszba, szükséges elsajátítania a szemlélődés mozgékonyságát, egyfajta egyensúlytalan állapotát. Ha éppen ezt nem akarja, útvesztőbe jut. Hiszen gondolnia kell rá, hogy igaz ugyan, hogy az ember igazodni tud a világhoz, de az is igaz, hogy a világ nem igazodik az emberhez. Ha előítéleteivel egy irányban halad csupán és meg akar maradni ezen az állásponton, miközben a világ előre halad, hátramarad a fejlődésben. Ha például csak a Kos irányában akar kilépni - hogy a csillagírás képeivel mondjuk - és meg is kíván maradni ott, mivel a világ tovább mozog, azt vetíti szeme elé, ami már a Halak csillagképében van, a Koshoz tartozó élménynek tekinti majd, ami a Halakból érkezik, - jelképes csillagnyelven szólva. Így áll be ezután a zavar és valóban útvesztőben találja magát az ember. Arról van szó, hogy vegye figyelembe, hogy ahhoz, hogy a makrokozmosz útvesztőjében ki tudjon igazodni, valóban 12 álláspontra, nézőpontra van szüksége.

Ez az egyik, amit ezután a kinti, a makrokozmoszbeli életünk egyik jellegzetességének kívánunk tekinteni. De az ember még másképpen is benne van az isteni-szellemi világban anélkül, hogy tudna róla valamit, nevezetesen a nap 24 órájának egy másik szakaszában. Felébredésekor belemerül fizikai és étertestébe, de semmit sem érzékel belőle, mert a belemerülésekor, a felébredés pillanatában azonnal a külvilágra fordítja érzékelését. Ha tudatosan merülne fizikai és étertestébe, egészen mást észlelne.

Így védi meg az embert az alvás állapota attól, hogy tudatosan élje bele magát a makrokozmoszba, ha nincs rá előkészítve, a felébredéskor azonnal a külvilág felé forduló észlelőképessége pedig attól óvja meg, hogy fizikai és étertestébe élje bele magát tudatosan. Nem ugyanaz a veszély fenyegetné az embert, ha előkészítetlenül merülne fizikai és étertestébe, mint amit kozmikus vakságnak és zavarodottságnak írtunk le, amikor előkészítetlenül kerül ki a makrokozmoszba.

Amikor az ember felkészítés nélkül kerül bele fizikai és étertesti természetébe és azonosul vele, sajátos erővé fejlődik ki benne, hogy voltaképpen miért is kapott fizikai és étertestet. Miért kapta őket? Hogy én-életet élhessen, én-tudatot fejleszthessen ki. Az én azonban előkészítetlenül, tisztítatlanul és tisztátalanul kerül a fizikai és az étertest világába. Ha az ember előkészítetlenül merül bele a fizikai testbe és az étertestbe, úgy megragadják őt, hogy a bekövetkező misztikus észlelés, csalóka képeket idézve az ember elé, kirekeszti a benne lévő valóságot. Cserébe azért, hogy bepillantást nyer saját belső természetébe, egyesül a benne lévő önző vágyakkal, rossz adottságokkal, önző ösztönökkel és az összes többivel. Különben nem egyesül velük, hiszen a nap folyamán a külvilágban lévő élményekre irányítja tekintetét, amelyek egyáltalán nem ellenzik, ami az ember saját természetéből fejlődhet ki.

Máskor említettem már, milyen élményeket írnak le a keresztény vértanúk és szentek, amikor legelőször egyesülnek saját természetükkel és elmélyednek abban, ami belső világukban élt. Felhívom rá figyelmüket, hogy ez ugyanaz, mint amire itt akarunk rámutatni, és a keresztény szentek a kifelé irányuló észlelés kizárásával és belső világukba mélyedve írták le, hogy milyen kísértések és csábítások ragadták meg őket. Leírásuk mindenképpen megfelel a valóságnak. Alapjában véve voltaképpen azért roppant tanulságos a szentek életét ebből a szempontból tanulmányozni, hogy lássuk, hogyan működnek a szenvedélyek, az indulatok, az ösztönök és mindaz, ami az emberben van és amiről tekintetét a mindennapi életben a külvilágra irányítva, eltereli a figyelmét. - Azt mondhatjuk tehát, hogy amikor az ember belemerül a saját belső világába, énségét mintegy összetömöríti, az énsége teljesen behálózza, összezsúfolódik arra a pontra, ahol semmi más nem akar lenni, csak egy én, ahol nem is tehet mást, csak a vágyainak és kívánalmainak tehet eleget, ahol pont az emberben lévő rossz akarja megragadni az énjét. Ráadásul ilyen hangulatban is van.

Látjuk ebből, hogy az embert egyrészt a megvakulás veszélye fenyegeti, ha előkészületlenül akar kitágulni a kozmoszba, másrészt pedig összehúzódik, összesűrűsödik, teljesen énjébe szorul, ha előkészületlenül húzódik be fizikai és étertestébe.

De van a beavatásnak még egy másik oldala is, amelyet ismét bizonyos más népek alakítottak ki. Míg az egyik oldalát, a kilépést a makrokozmoszba, főleg az árja és az északi népek dolgozták ki, a másik oldalát az egyiptomiak fejlesztették magas fokra. Van olyan beavatás is, ahol az ember úgy közeledik az istenséghez, hogy befelé fordítja tekintetét és az istenség működését belső élmények útján, a saját természetébe merülve ismeri meg.

A régi misztériumok idején az emberiség együttes fejlődése még nem jutott odáig, hogy akár a makrokoszmoszba kifelé törekvő, akár a befelé, magába az emberbe irányuló beavatást úgy lehetett volna végrehajtani, hogy teljesen magára hagyják az embert. Ha például egy egyiptomi beavatást hajtottak végre és az embert bevezették fizikai és étertestének erőibe és így fizikai és éterteste eseményeit teljes tudattal élte át, asztrális természetéből a legszörnyűbb szenvedélyek és indulatok szikráztak mindenfelé, démoni, ördögi világok jöttek elő belőle. Ezért az egyiptomi misztériumokban a hierophantosznak segítőkre volt szüksége, akik átvették ezeket és saját természetükön keresztül terelték el. A hierophantosznak tehát 12 segítője volt, akiknek a kiszabaduló démonokat át kellett vennie. Így tehát alapjában véve az ember sohasem volt teljesen szabad a régi beavatás során. Hiszen aminek szükségképpen létre kellett jönnie a fizikai és az étertestbe történő alámerüléskor, csak altkor jöhetett létre és csak altkor volt szabad létrejönnie, ha az ember körül ott volt és mert körülötte volt a démonokat átvállaló és megzabolázó 12 segítő.

Hasonlóképpen volt ez az észalti misztériumokban is, ahol a makrokozmoszba azért tudtak kilépni, mert szintén ott volt a beavató 12 szolgálója, akik átadták erőiket a beavatandónak, hogy képes legyen kifejteni a gondolkodásnak és az érzésnek azt a módját, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy a makrokozmosz útvesztőjén átjusson.

Az olyan beavatásnak, ahol az ember függő viszonyban van, ahol teljesen az iniciátor segédeire van ráutalva, akik a démonokat elvezetik, egy másfajta beavatásnak kellett fokozatosan átadnia a helyét, ahol az embernek magának kell elbánnia velük és aki a beavatást végzi és módot ad rá, csak annyit mond, hogy ezt és ezt kell tennie és utána az ember lassanként már saját maga tud eligazodni tovább. Ezen az úton ma még nem jutott túl messzire az ember. De lassanként önálló képességként alakul majd ki benne, hogy mind a makrokozmoszba felemelkedni, mind a mikrokozmoszba alámerülni segítség nélkül tudjon és a beavatás mindkét oldalát szabad lényként élhesse át. Azért volt a Krisztus-esemény hogy ez megtörténhessen. A Krisztus-esemény jelenti az ember számára a kiindulópontot, hogy szabadon merüljön bele a fizikai és az étertestbe, valamint hogy szabadon lépjen ki a makrokozmoszba, a nagy világba. Egyszer mindent magába foglaló módon kellett megtörténnie, hogy egy legmagasabb szintű szellemi lény, Jézus Krisztus, aláereszkedjen a fizikai és az étertestbe, valamint ki is lépjen a makrokozmoszba. Voltaképpen a Krisztus-esemény alapjában véve az, hogy Krisztus mindent felölelő lénye mintegy „előre megmutatta” az emberiségnek, mit érhetnek el az emberek majd legalábbis meglehetősen nagy számban a földfejlődés érlelődése folyamán. Ezért volt rá szükség, hogy ez az esemény bekövetkezzen. - Mi történt meg tehát a Krisztus-eseménnyel?

Egyrészt annak kellett megtörténnie, hogy a Krisztus-lény maga ereszkedjen alá fizikai testbe és étertestbe. Az pedig, hogy egy ember-lény fizikai és éterteste attól szentelődhetett meg, hogy a Krisztus-lény hatolt belé, - ami csak egyszer történt meg - az emberiség fejlődésében megadta az impulzust, hogy a fizikai és az étertestbe való alámerülést szabadon élheti át mindenki, ha kívánja. Ehhez a Krisztus-lénynek alá kellett szállnia a Földre és azt kellett véghezvinnie, amit soha nem vittek még véghez, ami még soha nem történt meg. Mert a régi misztériumokban valami teljesen más volt a segítők tevékenységének eredménye. A régi misztériumokban belemerülhetett ugyan az ember a fizikai és az étertest rejtelmeibe és felmagasodhatott a makrokozmosz titkaihoz is, de csak úgy, ha közben valójában nem fizikai testben élt. Behatolhatott ugyan a fizikai test rejtelmeibe, de nem fizikai testben, úgyszólván teljesen mentesnek kellett testétől lennie. Testébe visszatérve pedig emlékezni tudott ugyan a szellemi szférákban átélt élményeire, de nem tudta azokat átvinni fizikai testébe. Emlékezett ugyan rájuk, de fizikai testébe nem tudta magával vinni őket.

Ezen kellett a Krisztus-eseménynek gyökeresen változtatnia és ezt meg is tette. Előtte egyszerűen nem is létezett még olyan fizikai és étertest, ami megélte volna, hogy az ember egész belső világát még a fizikai és az étertestben is áthatja egy én. Azelőtt még valóban senki sem tudta énjével áthatni a fizikai és az étertestét is. Ez történt meg első ízben a Krisztus-eseménynél. A másik hatás, hogy egy bár végtelenül az ember fölött álló, de az emberi természettel mégis egyesült lény idegen segítség nélkül, saját énségével áradjon ki a makrokozmoszba, szintén innen indult ki. Azonban ezt is csak Krisztus tette lehetővé. Az ember csak ezért tud olyan képességekre szert tenni, hogy egyre szabadabban hatolhat ki a makrokozmoszba. Így találkozunk a két evangéliumban - a Lukács- és a Máté- evangéliumban is - ezzel a két tartóoszloppal.

Láttuk, hogy Zarathusztra ugyanazzal az individualitással öltött testet, mint Zaratasz vagy Nazaratosz, amellyel az ősrégi Atlantisz utáni időkben Ázsia nagy tanítómestere volt és ugyanazzal az individualitással öltött testet abban a Jézus-gyermekben is, akit a Dávid házának salamoni ágából származó Jézus-gyermeknek ír le a Máté-evangélium. Láttuk, hogy Zarathusztra individualitása ebben a Jézus-gyermekben - vagyis saját magában - 12 év alatt kifejlesztette az összes olyan tulajdonságot, amelyet Salamon házának egyik sarjából a fizikai és az étertestben mint eszközben ki lehetett fejleszteni. Csak attól lettek ilyen tulajdonságai, hogy 12 évig élt ebben a fizikai és étertestben. Emberi képességekre úgy tehetünk szert, hogy az eszközökben dolgozzuk ki őket. Azután Zarathusztra individualitása elhagyta ezt a Jézus-gyermeket és a Dávid házának nátháni ágából származó, Lukács-evangéliumbeli Jézus-gyermekbe ment át, aki második Jézus-gyermekként született meg és Názáretben nevelkedett fel a másik Jézus-gyermek szomszédságában. Ebbe a gyermekbe ment át Zarathusztra individualitása abban a pillanatban, amit a Lukács-evangélium úgy ír le, hogy újra rátalálnak Jeruzsálemben, a templomban, miután elvesztették az ünnep során. Míg a salamoni Jézus-gyermek nemsokára meghalt, Zarathusztra a Lukács-evangéliumbeli Jézusban 30 éves koráig élt és elsajátított minden képességet, ami csak elsajátítható olyan eszközökkel, amije csak akkor van, ha egyrészt már magával hozta, amit a leírt módon előkészített fizikai és étertestben meg tudott szerezni, továbbá hozzá tudja fűzni azt, amit egy olyan asztráltestben és én-hordozóban nyerhet el, mint amilyen a Lukács-evangéliumbeli Jézusé volt.

Zarathusztra tehát a Lukács-evangéliumbeli Jézus testében növekedett fel 30 éves koráig, a leírt testben kifejlesztett összes tulajdonságaival jutott el oda, hogy most már meg tudta hozni harmadik nagy áldozatát is, fel tudta áldozni fizikai testét, ami három éven át a Krisztus-lény fizikai teste lett. Zarathusztra individualitása tehát, miután már korábban feláldozta asztráltestét és étertestét Hermésznek és Mózesnek, most a fizikai testét áldozta fel, vagyis elhagyta ezt a burkot a benne lévő étertesttel és asztráltesttel együtt. Amit pedig eddig Zarathusztra individualitása töltött be, most egy egyedülálló természetű lény Krisztus foglalta el, a bölcsesség összes nagy tanítómestere minden jelentős bölcsességének forrása. Erre az eseményre utal a János-féle keresztség a Jordán vizében, - majd pontosabban is leírjuk még - amelynek átfogó voltára és teljes nagyságára mutat rá az egyik evangélium a következő szavakkal: „Te vagy az én szerelmetes fiam, akiben saját magamat látom, akiben saját magammal találom szemben magam!”, és amit nem ilyen közönséges szavakkal kell lefordítani, hogy „...akiben én gyönyörködöm”. (Máté 3,17). Sőt, a Lukács-evangéliumban még így is fordították: „Te vagy az én fiam, ma nemzettelek téged.” (Lukács 3,22. Károli Gáspárnál itt is az áll, hogy „te benned gyönyörködöm”. - a ford.) Itt világosan utalnak rá, hogy születésről van szó, nevezetesen Krisztus megszületéséről abban a burokban, amelyet Zarathusztra előbb előkészített, majd feláldozott. A János-keresztelő pillanatában száll alá a Krisztus-lény a Zarathusztra által előkészített emberi burokba. Most a három burok egyfajta újjászületésével van dolgunk, amikor Krisztus szubsztancialitása hatja át őket. A János-keresztelő a Zarathusztra által felnevelt burkok újjászületése, és Krisztusnak a Földön való megszületése. Krisztus most egy emberi testben van, különlegesen előkészített emberi testekben ugyan, de olyan emberi testekben, amilyen más embereknek is van, még ha tökéletlenebbek is.

Krisztus, a legmagasabb individualitás, aki a Földdel egyesülhet, most emberi testekben van. Ha előre akarja élni a legnagyobb eseményt, a teljes beavatást, mindkét oldalát előre meg kell élnie, alá kell szállnia a fizikai testbe és az étertestbe és fel kell emelkednie a makrokozmoszba is. Krisztus az ember számára előre megéli mindkét eseményt. De amint ez a Krisztus-tények egész természetében benne kell hogy legyen, az eseményeknek úgy kell elénk tárulnia, hogy amikor Krisztus alászáll a fizikai és az étertestbe, ne fogjanak rajta a kísértések, amelyek ugyan érik, de leperegnek róla és ugyanilyen világosan kell látnunk, hogy neki nem árthatnak azok a veszélyek sem, amelyek az embert akkor érik, ha behatol a makrokozmoszba.

Nos, a Máté-evangélium leírja, hogyan száll alá valóságosan a Krisztus-lény a fizikai és az étertestbe a János-keresztelő után. Ezt az eseményt mondja el a kísértések története. (Máté 4,1- 11). Látjuk, hogyan ábrázolja minden részletében is a jelenet az élményeket, amelyek általában érik az embert, amikor fizikai és étertestébe merül. Itt tehát Krisztus előre megélte az ember számára, hogyan költözik be egy ember fizikai és étertestébe, az emberi énségbe összeszorult állapotot az emberben, elmondható tehát: ez lehet, ez érhet titeket! Ha Krisztusra emlékeztek, ha Krisztushoz hasonlókká váltok, lesz erőtök tapasztalni, sőt, még le is győzni mindazt, ami felfelé áramlik ilyenkor a fizikai és az étertestből.

A megkísértés a Máté-evangélium első jellegzetes jelenete. A beavatás egyik oldalát, a fizikai és az étertestbe való merülést írja le. De leírja a másik oldalát, a makrokozmoszba történő kitágulást is, mégpedig úgy ahogyan Krisztus emberi természettel, teljesen az érzékelhető, emberi természet értelmében kezd el kitágulni a kozmoszba.

Itt legalábbis megemlítenék egy kézenfekvő ellenvetést. Teljes mértékben majd a következő napok során találkozunk vele, de most ki akarjuk tűzni legalább a fő pontot az ellenvetésben, hogy amennyiben Krisztus valóban egy ilyen magasztos lény volt, miért kellett átélnie mindezt, miért kellett belemerülnie a fizikai és az étertestbe, miért kellett emberhez hasonló módon kilépnie és kitágulnia a kozmoszba? Nem saját maga miatt volt rá szüksége, az emberekért kellett megtennie! Magasabb körzetekben, magasabb szférák szubsztancialitásával képesek voltak erre a Krisztushoz hasonló lények, de emberi fizikai és étertestben ez még nem történt meg, emberi testet még nem hatott át a Krisztus-lény Isteni szubsztancialitás áramlott már ki az űrbe, de azt, ami az emberben él, még nem vitték ki oda, egy Krisztus vihette csak magával és áraszthatta csak bele az űrbe. Első ízben egy emberi természetben élő Isten tehette csak meg!

A Máté-evangélium úgyszólván egy második pillért helyez oda, amikor ezt a második esemény ott írja le, ahol megmutatja, hogy Krisztus valóban emberi természettel hajtotta végre a beavatás második oldalát, emberi természettel élte bele magát a nagy világba, olvadt össze a Nappal és a csillagokkal. Ekkor először felkenték, kenetet öntöttek rá, mint más emberre is, hogy megtisztuljon, felvértezzék az ellen, ami mindenekelőtt a fizikai világból érhetné. Látjuk, hogy a régi misztériumokban szerepet játszó felkenetéssel újból találkozunk egy magasabb szinten, a történelem útján, míg egyébként a felkenetést templomban végezték. (Máté 26, 6-13). Látjuk, hogyan fejezi ki most Krisztus az Utolsó vacsoránál, hogy összeolvad az egész világgal, - nemcsak önmagában létezik, hanem kiárad az egész világba - ahol kijelenti a körülötte állóknak, hogy benne lévőnek érzi magát mindenben, ami szilárd alakot vesz fel a Földön, - erre utal a mondat: ^egyétek, én vagyok a kenyér” (Károlinál: Egyétek, egyétek, ez az én testem.” - a ford.) - és ugyanígy mindenben, ami folyékony (Máté 26,17-30). Arra, hogy tudatosan lép lei a nagy világba, ahová az ember alvás közben tudattalanul kerül, az Utolsó vacsorán mutat rá, az összes olyan érzést pedig, amit a közelgő megvakulásnak kell az embernek éreznie, a lenyűgöző mondat fejezi ki: „Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig!” (Máté 26,38). Jézus Krisztus ténylegesen átéli, amit az ember különben úgy él át, mintha megölnék, megbénulna, megvakulna. Arról, amit a Gecsemane-jelenetben él át, azt mondhatjuk, hogy a lélektől elhagyott fizikai test mutatja be saját szorongó állapotait. Ebben a jelenetben azt ábrázolják az átélt élmények, hogyan tágul ki a lélek a világba és hagyja el a testet (Máté 26, 36-46).

Mindaz, ami ezután következik, valóban a kilépést ábrázolja a makrokozmoszba, - a keresztre feszítés, az, amit a sírba tétel ír le és mindaz, ami különben a misztériumokban ment végbe. Ez a Máté-evangélium másik tartóoszlopa, - az élet odakint a makrokozmoszban. Világosan fejezi ki ezt a Máté-evangélium, amikor rámutat, hogy Jézus Krisztus idáig abban a fizikai testben élt, amely azután a kereszten függ. A térnek erre a pontjára volt összevonva, de most kitágul az egész kozmoszba. Aki pedig őt most keresné, már nem látná meg ebben a fizikai testben, hanem szellemi látással kellene megkeresnie a tereken áthatoló szellemben.

Miután Krisztus valóban végrehajtotta, amit korábban - de idegen segítséggel - harmadfél nap alatt végeztek el a misztériumokban, miután véghezvitte, amit egyenesen szemére vetettek, mert azt mondta, hogy lerombolja a templomot és három nap alatt felépítheti azt (Máté 26,61), - amivel világosan a makrokozmoszban máskülönben harmadfél nap alatt lezajló beavatásra utal - arra is utal vele, hogy a jelenet után már nem lehet őt ott keresni, ahová be volt zárva lénye a fizikai világban, hanem odakint, a kozmikus tereket átható szellemben. Általában így fordítják és még az újabb kori gyenge fordításokban is teljes méltóságában tárul elénk: „Mostantól fogva az emberiség fejlődéséből megszületett lényt a Hatalmasság jobbján kell keresnetek és az ég felhőiből jelenik majd meg nektek.” (Máté 26, 64. - Károli szerint: „Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljőni az égnek felhőiben.” - a ford.) Ott kell keresnetek a világba kiáradva Krisztust, a nagy beavatás mintaképét, amit az ember akkor él meg, ha elhagyja testét és kívül él, kitágul a makrokozmoszba.

Voltaképpen így kezdődik és végződik Krisztus élete. Abban a testben születik meg, amiről a János-keresztelőnél volt szó, vagyis a beavatás egyik oldalával indul, a kísértések során száll alá a fizikai és az étertestbe és a beavatás másik oldalánál fejeződik be, kiáradva a makrokozmoszba, ami az Utolsó vacsorával kezdődik és a továbbiakat a megkorbácsolás, a töviskoronázás, a keresztre feszítés és a feltámadás folyamatai írják le. A Máté-evangélium eseményei e két pont között zajlanak, közéjük illesztjük be most, amiről az előbbiekben még csak egy vázlat készült.