Aki kezébe veszi a Lukács-evangéliumot és szemügyre veszi azt a fejezetet, amelyben a benne tárgyalt Jézus származását a korábbi nemzedékekre vezeti vissza, minden további nélkül világosan láthatja, hogy az evangélista szándéka megegyezik a tegnap mondottakkal. Amikor arról volt szó, hogy úgyszólván ugyanabban az értelemben véve, ahogyan egy isteni erőlénynek át kellett hatnia a salamoni Jézus fizikai és étertestét, szintén át kellett hatnia egy isteni erőlénynek, annak a személyiségnek az asztráltestét és az énjét, akit a nátháni Jézusnak, a Lukács-evangélium Jézusának ismerünk. Világosan mondja a Lukács-evangélium, hogy ez az isteni erőlény attól lett az, ami, hogy az átöröklés egyenes vonalban áramlott lefelé az összes nemzedékeken keresztül az emberré válásnak arról a fokáról, ahol az ember a földi léten belül még nem lépett be egyszer sem egy földi, fizikai és érzékelhető inkarnációba. Látjuk, hogyan vezeti vissza Jézusa származását a Lukács-evangélium nemzedékeken át Ádámig, az Istenig. Ez azt jelenti, hogy ha ezt a princípiumot a nátháni Jézus asztráltestében és énjében meg akarjuk találni, az embernek egy olyan állapotáig kell emelkednünk, amikor még nem vette fel magába egy fizikai és érzékelhető földi inkarnáció, még nem ereszkedett alá az isteni-szellemi létből, hanem annak a szellemi szférának az ölében volt még, ahol még Istenhez tartozó, isteni lénynek nevezhetjük. Összes antropozófiai fejtegetésünk értelmében a régi lemúriai korszaknak arra az időpontjára kell utalnunk, amelyről meg kell állapítanunk, hogy akkor még nem öltött testet az ember a Föld elemeiben, hanem egy isteni-szellemi szférában volt még. A Lukács-evangélium valóban egészen azokig az időkig követi Jézusát, amikor az ember isteni természetű volt és még az sem hatott rá, amit luciferi befolyásnak nevezünk.

Azok a misztériumok, amelyek tanítványaikat egészen addig a beavatásig vezették, amelyet tegnap a kozmikus űr nagy titkai ismeretének írtunk le, valóban túl akarták vezetni az embert mindazon, ami földi, jobban mondva azon, amivé az ember a földiektől lett. Azt akarták megtanítani, hogyan láthatják a világot, ha nem azokkal az eszközökkel nézik, amelyeket azóta kapott meg az ember, amikor a luciferi hatás már működni tudott. A misztérium tanítványai számára elsősorban az volt a nagy kérdés, hogyan néz ki szellemi látással a világmindenség, amikor az ember megszabadul a fizikai és az étertesttel való érzékeléstől és mindattól, ami a földi világból juthat el hozzá. Mielőtt az ember először öltött volna földi testet magára, - hogy a Biblia, de különösen a Lukács-evangélium szellemében szóljunk: mielőtt „földi Ádámmá” lett, - ez volt a természetes állapota. Csak kétféleképpen lehet tehát az emberből isteni-szellemi ember. - A nagy misztériumok magas fokú beavatása az egyik, a másikat viszont nem lehet a Föld valamelyik tetszőleges korszakában valóra váltani, hanem az emberi lét egy elemi fokán volt meg, mielőtt az isteni ember aláereszkedett volna a lemúriai korszakban abba, amit a Biblia „földi embernek” nevez, mert „Ádám” a „földi embert” jelenti, aki nem isteni-szellemi természetű már, hanem földi elemekbe öltözött.

De ha kimondunk ilyesmit, fel is tűnhet valami. Az, hogy mindamellett csak 77 nemzedéket említenek, a lét, az öröklődés 77 fokozatát. Már a Máté-evangéliumnál is feltűnhetne valakinek, hogy Ábrahámtól Krisztusig 42 nemzedéket említenek csupán, holott utánaszámolhatnának, hogy az egy nemzedékre eső évek átlagértéke szerint nem futná ki Ábrahámig. De ha valaki ezt mondaná, azt is tekintetbe kellene vennie, hogy korábban, a pátriárkák régebbi, Salamont és Dávidot megelőző korában joggal vettek hosszabb időszakot egy nemzedéknyi időnek, mint később. Ha a történeti adatokkal csak valamennyire is zöld ágra akarunk vergődni, három nemzedékre - például Ábrahámra, Izsákra és Jákobra - nem számíthatunk annyi időt, amennyi a három nemzedék együttes idejének átlaga most lenne, hanem körülbelül a hármat együtt 215 évben kellene megállapítanunk. Ez az okkult kutatás eredménye is. Az Adámtól Ábrahámig terjedő nemzedékek részére még világosabban kiderül az a tény hogy a régebbi korokban az egy nemzedékre eső időt hosszabbra kell szabnunk mai idejüknél. A nemzedékek Ábrahámtól lefelé vezető soránál már mindenki tisztában lehet vele maga is, hogy az egyes nemzedékek számára hosszabb idő van megszabva, hiszen a pátriárkáknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak már mindig magas életkort tulajdonítanak, amikor fiuk, az örökösük megszületik. Míg ma nemzedékenként általában 33 évvel számolnak, addig a Máté- evangélium írói joggal számítottak 75-80, vagy még több évet egy-egy nemzedékre a régebbi korokban. De hangsúlyoznunk kell, hogy a Máté-evangélium Ábrahámig egyes emberekre gondol. Viszont ha az Ábrahámnál feljebb lévő és a Lukács-evangéliumban felsorolt neveket vesszük számba, már nem egyes emberekről van szó. Itt mindenképpen emlékeztetnünk kell valamire, ami még akkor is igaz, ha az emberek mai materialista gondolkodása számára hihetetlennek is tűnik talán.

Amit ma emlékezetünknek, összefoglaló tudatunknak nevezhetünk, a belső mivoltunk változatlanul megmaradó részére való emlékezés ma egy átlagembernél csak az első gyermekévekig nyúlik vissza. A modern ember, életét visszafelé követve, úgy találja, hogy az emlékezete valahol megszakad. Van aki jobban, van aki kevésbé emlékszik a gyermekkorára. De mai emlékezetünk mindenképpen csak az egyes, személyes életre szorítkozik, de teljesen, egészen a születésünk napjáig még azt sem öleli fel. Ha eszünkbe jut, hogy egyáltalán milyen lelki képességei, tudatbeli sajátosságai voltak a régi időkben az embernek, ha emlékszünk rá, hogy az emberiség fejlődését visszafelé követve olyan korokra bukkanunk, amikor egy bizonyos fokú szellemi látás az ember normális tudatállapota volt, azon sem fogunk már csodálkozni, hogy ezekről az aránylag közeli időkről azt mondhatjuk, - amit a szellemi kutatás meg is erősít - hogy a tudati viszonyok az emlékezőképességet illetően teljesen mások voltak régen, mint lettek később.

Ha tehát visszamegyünk a Bibliában az Ábrahám korának nevezett idő elé, az egész lelkiállapot, de különösen az emlékezőképesség teljesen más lesz, mint a későbbiek során. Ha pedig Ábrahámtól még távolabbra, az atlantiszi korszakra nyúlunk vissza és még azon is túl, azt kell mondanunk, hogy akkoriban teljesen más volt az emlékezőképesség. Mindenekelőtt nem csak egy élet személyes élményeire emlékeztek vissza, hanem születésükön túl arra is, amit apjuk, nagyapjuk, többi ősük élt meg. Az emlékezés olyasvalami volt, ami nemzedékek egész során át csörgött végig a vérrel együtt és csak később zsugorodott össze egyes korokra és az egyes életre.

Amikor pedig a korábbi idők során neveket használtak, - ma külön tanulmányozást érdemelne a régi idők névhasználata - az ilyen neveken valami teljesen mást kell értenünk, mint amit ma füzünk a nevekhez. Amit pedig erről az exoterikus nyelvészet ma mondani tud, valóban dilettáns dolog. Azelőtt egészen másképpen használták a neveket. Egyáltalán nem is alkothattak volna maguknak olyan fogalmat róluk, hogy kívülről tudták volna összekapcsolni őket a dolgokkal vagy a lényekkel, ahogyan ezt ma teszik. Régen a név a lényhez illő dolog volt, lényegének megfelelően függött össze a lénnyel vagy a dologgal, és belső jellegét fejezte ki hangokban. Akkoriban a név a lény hangokban való utócsengése volt. A mi korunknak erről már fogalma sincs, különben nem jöhetnének létre olyan írások, mint Fritz Mauthner „Kritik der Sprache” (A nyelv kritikája) című könyve, amely kiválóan tekintetbe veszi az utóbbi évek összes újabb kutatását, tudományos bírálatát a nyelvről, de azt már nem, mi volt a régi idők számára lényeges a nyelvben. Régebben a nevet semmiképpen sem személyes életén belül az egyes emberre alkalmazták, hanem arra, amit az emlékezőképesség tartott össze, addig használták, amíg az illető emlékezete tartott. Így például Noé nem egy külön ember, hanem a Noé név azt jelenti, hogy egy különálló ember elsősorban a saját életére, majd születésén túl az apja, nagyapja és a többi őse életére is emlékszik mindaddig, amíg tart az emlékezete. Ugyanazt a nevet használták az emberek olyan sorára, ameddig az emlékezés fonala tartott. Ádám, Seth, Énoh szintén annyi személyt egybefoglaló nevek, amennyit a visszaemlékezés során össze lehetett tartani az emlékezőképességgel. Amikor tehát régente azt mondták, hogy valakit Énohnak neveznek el, azt akarták mondani, hogy egy olyan személyiség jött létre, akinek az apját másképpen nevezték, ő már az emlékezés új fonala, a korábbi személyiségekre nem emlékezik már. De az emlékezés új fonala az először Énohnak nevezett személy halálával nem szakadt el, apáról fiúra szállt és még tovább is, míg végül létre nem jött újból az emlékezés egy újabb fonala. Amíg az emlékezés fonala tartott, mindig ugyanazt a nevet adták. A nemzedékek sorában tehát különböző személyeknek közös volt a nevük, például amikor Ádámról van szó.

A Lukács-evangélium természetesen a neveket ebben az értelemben használja, hiszen azt akarja mondani, hogy az isteni-szellemi létnek egészen odáig kell követnünk azt az erőlényét, aki a nátháni Jézus énjébe és asztráltestébe merült, míg az ember először földi testet nem öltött. A Lukács-evangéliumban tehát elsősorban egyes személyek nevei állnak. De ha Ábrahámon túljutunk, abba a korba érünk, ahol már tovább tart az emlékezés és valóban úgy foglalnak össze egy név alatt több személyt az emlékezőképességgel, mintha egyetlen én lenne.

Így lesz majd könnyebb önöknek valóban nagyon hosszú időszakokra kiterjedőnek tekinteni a Lukács-evangéliumban felsorolt 77 nevet, valóban egészen odáig terjedőknek, amikor először inkarnálódott egy fizikai és érzékelhető emberi testben az a lény, akit az ember isteni-szellemi mivoltának nevezhetünk. Még másvalamit is meg kell találnunk benne. Aki a nagy misztériumokban a 77 fokozaton keresztül elérte, hogy lelkét megtisztította mindattól, amit földi léte során felvett magára az emberiség, olyan állapotba került vele, amely ma csak úgy lehetséges, ha testétől mentesen, asztráltestében és énjében tud élni. Akkor tud szétáradni arra, amiből maga a Föld is keletkezett, a környező kozmoszra, az egész kozmikus rendszerre. Ekkor érte el az isteni-szellemi erőlényt, aki a nátháni Jézus asztráltestébe és énjébe költözött.

A nátháni Jézusban azt kellett ábrázolni, amije az embernek nem földi, hanem mennyei viszonyokból van. A Lukács-evangélium tehát a Jézusának asztráltestét és énjét átható, impregnáló isteni-szellemi lényt írja le, míg a Máté-evangélium azt az isteni-szellemi erőlényt, aki egyfelől Ábrahámban fejtett ki hatást, hogy a Jahve-tudat belső szerve létrejöjjön, másfelől pedig ugyancsak ő hatott 42 nemzedéken át a fizikai és az étertestben és ott ezzel a 42 nemzedékkel egy öröklődés-vonulatot fogott össze.

Már tegnap említettem, hogy ezeket a tanokat, különösen a Máté-evangéliumnak a názáreti Jézus vérének eredetéről szóló tanokat hogyan ápolták, hogyan értették meg azokban a közösségekben, amelyeket terapeuta- és esszénus-közösségeknek nevezhetünk, és hogyan tevékenykedett a terapeuták és az esszénusok között Jeshu ben Pandira, a nagy tanítómester, akinek Jézus Krisztus korszakát kellett előkészítenie. Legalábbis néhányat közülük elő kellett készítenie arra, hogy egy bizonyos időpont lejártával, nevezetesen Ábrahám után 42 nemzedékkel a héber nép olyan messzire jut majd, hogy Zara- thusztra individualitása testet ölthet Ábrahám vonalának egyik sarjában, Dávid házából a salamoni vonal egyik sarjában. Ezt már előre megtanították. Természetesen ehhez akkoriban misztériumbeli tapasztalat kellett és nem csak tanították az esszénus-iskolákban, hanem olyan növendékek is voltak ott, akik már valóban felhágtak 42 lépcsőfokon és így szellemi látással érzékelhették, milyen volt a 42 lépcsőfokon aláereszkedett szellemi lény Erről kellett megfelelő tanításokkal felvilágosítani a világot. Az esszénusoknak kellett arról gondoskodnia, hogy legalább néhányan megértsék, mi lesz majd Krisztus.

Említettük már, milyen sajátos utat tett meg az abban a vérben testet öltött emberi individualitás, amelynek összetételéről a Máté-evangélium beszél. Tudjuk, hogy a Zarathusztra vagy Zoroaszter néven ismert, már eleve nagy tanítómester azt tanította Keleten, amit kellőképpen megvizsgáltunk és ami egyenesen alkalmassá tette erre az inkarnációra. Tudjuk, hogy ő vezette be a Hermész-kultúrát Egyiptomban azzal, hogy e célból feláldozta asztráltestét, amelyet azután Hermész kapott meg. Tudjuk továbbá, hogy akkori étertestét is feláldozta, amelyet Mózes számára őriztek meg, Mózes Zarathusztra étertestét hordozta magában, hogy kultúráját megteremtse. Zarathusztra pedig később továbbra is inkarnálódhatott más asztrál- és étertestekben. Bennünket majd különösen Zaratasz vagy Nazaratosz nevű inkarnációja érdekel Kaldeában, az i. e. 6. században, ahol káld bölcsek és mágusok voltak a tanítványai és ahol a babiloni fogság idején különösen a legbölcsebb héber okkult tanítványok kerültek vele kapcsolatba. A rákövetkező 600 év alatt a káld okkult iskolák telve voltak a Zaratasz vagy Nazaratosz személyében élő Zarathusztrától származó hagyományokkal, ceremóniákkal és kultuszokkal. A káld, babiloni, asszír és a többi okkult iskolák összes, Ázsiának azon a részén élt tanítványai a legmagasztosabban tisztelték nagy tanítómesterüknek, Zarathusztrának Zarataszra vagy Nazaratoszra változott nevét. Sóvárogva vártak nagy Mesterük és vezetőjük legközelebbi inkarnációjára, mert tudták, hogy 600 év múlva majd újra megjelenik. Ismerték újramegjelenésének titkát, a jövőből beléjük világító fénysugárként élt bennük.

Amikor pedig közeledett az idő, a vér Zarathusztra új inkarnációjához elő volt készítve, a három küldött, a három bölcs napkeleti mágus útra kelt. Tudták, hogy csillagukként vezeti majd el őket Zarathusztra tisztelt neve oda, ahol újból testet kell öltenie Zarathusztrának. A nagy tanítómester széllé- mi lénye maga vezette mint „csillag” a három mágust a Máté- evangéliumbeli Jézus szülőhelyére. - Az exoterikus nyelvészet még azt is alátámaszthatja, hogy emberi individualitások megnevezésére valóban használták régente a „csillag” szót. Az, hogy magát Zarathusztrát kell értenünk a bölcseket vezérlő csillag alatt, nemcsak a szellemi kutatásból derül ki, amely a maga forrásaiból mindennél világosabban megmondja, hogy a három mágus annak idején a Zoroaszter-csillagot, Zoroasztert, az „arany csillagot” követte, amely oda vezette őket, ahol újból testet akart ölteni, hanem abból is, hogy a „csillag” szót kimagasló emberi individualitások megjelölésére is használják, - mint mondottuk, a tényt a nyelvészet is alá tudja támasztani.

Hat évszázaddal időszámításunk előtt tehát a keleti mágusok együtt voltak azzal az individualitással, aki a Máté-evangéliumbeli Jézusként öltött testet. Maga Zarathusztra vezette őket oda, ők pedig követték a jelét. Mert úgyszólván Zarathusztra, a mágusokat irányító, Palesztina felé vonuló csillag vándorlása vezette útjukon a mágusokat a keleti, a káld misztériumoktól Palesztinába, ahol Zarathusztra a legközelebbi inkarnációjára készülődött.

Zarathusztra, Zaratasz vagy Nazaratosz eljövendő inkarnációja titkát a káld misztériumokban is ismerték. A héber nép vérének titkát azonban - amelynek Zarathusztra új testisége számára kell alkalmasnak lennie, ha közeleg a megfelelő időpont - azok tanították, akik az esszénus misztériumokban a 42 lépcsőfokon át mintegy felmagasodtak.

Alapjában véve tehát kétféle ember tudott valamit egyelőre a Máté-evangéliumbeli Jézus titkáról. Zarathusztra oldaláról a káld beavatottak ismerték a titkot, rámutatva az individualitásra, akinek a zsidóságban kell testet ölteni, viszont a vér oldaláról, a külső oldalról, a test oldaláról az esszénusok ismerték. Létezett tehát egy tan, amelyet nagyjából már több mint száz éven át tanítottak az esszénus iskolákban, a Máté- evangéliumbeli Jézus eljövetelének tana, akinek egyszer majd eleget kell tennie az összes feltételeknek, amelyekről már beszéltem és még másoknak is, amelyeket - mondjuk - a következőképpen jellemezhetünk.

Az esszénusok hosszú idő elteltével, lelke megtisztítása és sok lelki gyakorlat után vezették tanítványukat felfelé a 42 fokozaton, hogy mintegy lássák a fizikai és az étertest titkait. Akinek itt kellett megszületnie, ebben a vérben kellett testet öltenie, fentről szállott alá, birtokában volt már azoknak a képességeknek, amelyeket az esszénus-tanítvány hosszú és nehéz próbatételek után, 42 fokozaton keresztül érhetett csak el. Arról viszont, aki ott alászállott, azt kellett mondaniuk, hogy már eleve megvolt a képessége ahhoz, hogy ilyen adottságokat fejlesszen ki. - Veleszületett adottságok voltak, - mondták az esszénus-közösségek- ben, ahol a lélek megtisztítása céljából végzett gyakorlatok alapjában véve egyfajta okkult iskolázás folytatását képezték, ami egyébként ősidők óta megvolt a zsidóságon belül is.

A zsidók között mindig voltak olyan emberek, - már a terapeuta és az esszénus szekták létrejötte előtt is - akiket nazarénusoknak neveztek és ami abból állt, hogy teljesen meghatározott módszereket alkalmaztak lelkük és testük fejlesztésére. A nazarénusok főként egy bizonyos diétából álló módszert alkalmaztak, ami bizonyos vonatkozásban ma is hasznos, ha valaki gyorsabban akar előbbre jutni lelki fejlődésében, mint az egyébként lehetséges. Különösen a húsevéstől és a borivástól tartózkodtak teljesen. Így teremtettek maguknak lehetőséget egy bizonyos könnyebbségre, mert a húsételek a szellemileg törekvő embert valóban képesek feltartóztatni a fejlődésben. Valóban úgy van, hogy a tartózkodás a húsfogyasztástól mindent megkönnyít, - amivel nem kívánok propagandát csinálni a vegetáriánusoknak. Az ember lelkileg ellenállóképesebbé válhat, a fizikai és az étertestből érkező ellenállások, gátlások legyűrése során erősebbnek bizonyulhat, ha elhagyja a húsételeket. Tűrőképesebb, kitartóbb lesz. Természetesen nem attól, hogy pusztán csak tartózkodik a húsevéstől, hanem elsősorban attól, hogy lelkében teszi magát erősebbé. Ha csupán nem eszik húst, akkor csak fizikai testén változtat, ha pedig a lélek oldaláról nincsen meg az, aminek meg kellene lennie és aminek át kellene hatnia a fizikai testet, egyáltalán nincs is különösebb értelme tartózkodni a húsevéstől.

A nazarénus szekta tehát megmaradt, de az esszénusok sokkal szigorúbb formában folytatták előírásaikat, még egészen más dolgokkal is kiegészítették, hozzávették mindazt, amiről tegnap és tegnapelőtt beszéltem. De különösen a húsevéstől tartózkodtak a legszigorúbban. Ezzel viszonylag gyorsan érték el, hogy az ilyen emberek kitágítsák emlékezésüket, végigtekintsék felfelé a 42 nemzedéket, belelássanak az Akasha-krónika titkaiba. Egy ág eredő-rügyének nevezhetjük, mi lett belőlük, rügynek egy fán, egy növényen, ami sok nemzedéken végigtekeredik. Nem csupán olyasmik voltak, ami az emberiség fájáról vált le, érezték a szálakat, amelyek az emberiség többi részének fájához köti őket. Kissé mások voltak, mint akik leváltak a törzsről és emlékezetük az egyes személyekre korlátozódott. Az ilyen embert még az esszénus-közösségeken belül is „élő ágnak” hívták, nem levágott ágnak. Olyan emberek voltak, akik a nemzedékek során belül érezték magukat, nem pedig az emberiség fájáról levágva. „Nezerek”-nek hívták az esszénusoknál az ezt az irányzatot követő, a 42 lépcsőfokot megjárt tanítványokat.

Pandira-fia Jézusnak, akit tegnap tanítómesternek neveztem az esszénus-közösségben, a „nezereknek” ebből az osztályából is volt egy hűséges, rendkívüli tanítványa. Mert Jeshu ben Pandirának - akit eléggé jól ismernek az okkultisták - öt tanítványa volt, mindegyikük Mestere együttvéve hatalmas tanításának egy-egy külön ágát vette át tőle, majd külön-külön folytatta. Jeshu ben Pandira öt tanítványának Matai, Nakai, Nezer, Boni és Tona volt a neve. Köztük a harmadikat azért hívták éppen Nezernek, mert kiváltképpen a „nezerek” osztályából való volt. Az istenkáromlás és eretnekség miatt i. e. egy évszázaddal a már említett módon mártírhalált szenvedett Jeshu ben Pandira öt tanítványa vagy növendéke úgyszólván öt különböző ágon terjesztette tovább Mestere, átfogó, hatalmas tanítását. Jeshu ben Pandira halála után - így tartja a szellemtudományos kutatás - a Máté-evangélium szerint majd megjelenő Jézus vérének előkészítéséről szóló tanítást főleg Matai terjesztette. A régi nazarénusokkal, de az új nezerekkel is összefüggő belső lelkiállapotról szóló tanítást pedig Jeshu ben Pandira másik nagy tanítványa, Nezer folytatta, akit kiváltképpen arra szemeltek ki, hogy egy kis települést alapítson. Palesztinában egy egész sor ilyen esszénus-település volt, mindegyikükben az esszénusok egy-egy külön ágazatát művelték. A nezerek ágazatát - amelyet elsősorban a Nezer nevet viselő tanítvány gondozott tovább - mindenekelőtt egy titokzatos életet élő településen művelték, amely az idő tájt alapjában véve csak egy kis hely volt csupán és azután a Bibliában a Názáret nevet kapta. Nezer, Jeshu ben Pandira tanítványa, ott, Názáretben - Nezerethben - hozott létre el egy esszénus-települést. Az ott élő - meglehetősen szigorú titokban élő - emberek a régi nazarénus-életet folytatták. A Máté-evangéliumbeli Jézus számára tehát semmi sem volt kézenfekvőbb annál, mint hogy a nazarénusok légkörébe kerüljön, - miután lezajlottak a még megbeszélendő események, miután Egyiptomba menekültek és vissza is tértek onnan. Ezt jelzi a Máté-evangéliumnak az Egyiptomból való visszatérést követő és erre vonatkozó mondata is: az eldugott kis városkába, Názáretbe vitték, „hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak: hogy nazarénus legyen.” (Károli szerint: „... hogy názáreti legyen.” Máté 2, 23) - Ezt azután a legkülönbözőképpen fordították le, mert a fordítók a helyes értelmezést nem ismerték és igazából senki sem tudta, mit ért ez alatt a Biblia. Arról volt szó, hogy itt egy olyan esszénus-település volt, ahol Jézusnak először is fel kellett serdülnie.

De most, mielőtt még rátérnénk a többi részletre, nevezetesen a Lukács-evangéliumbeli Jézussal kapcsolatos vonatkozásokra, nagy vonásokban mutassunk rá előbb egy s másra a Máté-evangéliumbeli Jézusnál. Mindaz, amit főleg a Máté- evangélium ír le, azokra a titkokra vezet vissza, amit Jeshu ben Pandira az esszénus-közösségekben tanított és amit azután tanítása javaként tanítványa, Matai terjesztett tovább, és már a Máté-evangélium első titkai is erre a tanítványra, Mataira utalnak. Mindazzal, ami úgyszólván arról az oldalról érkezik, amelyet a Máté-evangéium ír le, az ő evangéliuma Jézusának fizikai és étertestét lehetett előkészíteni, bár természetesen a 42 nemzedéken belül az asztráltestre gyakorolt hatásokról is szó volt. De ha azt is mondtuk, hogy az első 14 nemzedék folyamán a fizikai testet, a második 14 során az étertestet, a harmadik 14 nemzedék számára pedig - a babiloni fogság óta - az asztráltestet kell tekintetbe vennünk, mégis meg kell állapítanunk, hogy ami Zarathusztrának ilyen módon elő volt készítve, e hatalmas individualitás számára csak úgy volt használható, amennyiben fizikai és étertest volt.

Emlékezzenek rá, hogy mindig azt mondtam Önöknek, személyes fejlődése során az ember születése és hétéves kora között kiváltképpen a fizikai testét fejleszti, a következő hét év folyamán, a fogváltástól a nemi érettségig főleg az étertestét, csak ezt követi az asztráltest szabad kifejlődése. A fizikai és az étertest fejlődésének le kellett zárulnia az Ábrahámmal kezdődő nemzedékekkel előkészített fizikai és étertestben, Zarathusztrának pedig át kellett élnie az új inkarnációban. De amikor az étertest fejlődése végére ért, nem volt elegendő már, amit előkészítettek a számára, és neki kellett hozzálátnia az asztráltest kifejlesztéséhez.

Ekkor megtörténik a nagyszerű és csodálatos esemény, amit ha nem értünk meg, érthetetlen marad Jézus Krisztus egész hatalmas misztériuma is. Zarathusztra individualitása 12 éves koráig fejlődött gyermekkorában a Máté-evangéliumbeli Jézus fizikai és étertestében, mert nála és az éghajlat következében valamivel korábban következett be az az időpont, amit mifelénk a 14-15 éves kor jelez. Ott 12 éves koráig mindent elért, ami a salamoni vonal megfelelően előkészített fizikai és étertestében elérhető volt. Ekkor Zarathusztra individualitása valóságosan elhagyta ezt a fizikai és étertestet, amiről szó volt az előbb a Máté-evangéliumban, és átköltözött a Lukács-evangéliumbeli Jézusba. Hiszen a Lukács-evangéliumról tartott előadásokból tudjuk már, hogy valójában mit is ért Lukács - ahogyan ő mondja el - a 12 éves Jézus templomi jelenete alatt. (Lukács 2,42-50). Amikor a Lukács-evangéliumbeli Jézus-gyermek hirtelen úgy lép szülei elé, hogy meg sem tudják őt érteni, mert már teljesen más, akkor történt meg, hogy behúzódott belső világába Zarathusztra individualitása, amely egészen addig a salamoni Jézus-gyermek fizikai és étertestében ment keresztül a fejlődésen. - Előfordul ilyesmi az életben, bármilyen nehéz is elhinni ezt a mai laikus, materialista természetű világszemléletnek. Előfordul, hogy egy individualitás átköltözik az egyik testből a másikba. Annak idején, amikor Zarathusztra individualitása az eredeti testet elhagyta és átköltözött a Lukács-evangéliumbeli Jézusba, ahol megfelelő módon elő volt készítve az asztráltest és az én, ilyesvalami történt.

Így tudta Zarathusztra 12 éves korától kezdve a nátháni Jézus különlegesen előkészített asztráltestében és én-jében tovább folytatni a fejlődést. Erről számol be nekünk oly nagyszerűen a Lukács-evangélium, amikor megmutatja azt a hallatlan dolgot, hogy a 12 éves Jézus az írástudók között ül a templomban és furcsán hangzó dolgokat mond. Honnan tudta ezt a nátháni vonalhoz tartozó Jézus? Onnan, hogy abban a pillanatban „bújt belé” Zarathusztra individualitása, aki 12 éves koráig meg sem szólalt a gyermekből, akit akkoriban vittek fel Jeruzsálembe, és a jellegbeli változás emiatt volt annyira erős, hogy a szülei sem ismerték meg, amikor az írástudók között ülve rátaláltak.

Így tehát két szülőpárral van dolgunk, mind a kettőt Józsefnek és Máriának hívják - sokakat hívtak akkor így, de nevükből olyan módon levezetni valamit, ahogyan a neveket ma értik, minden igazi kutatásnak ellentmond - és két Jézus-gyermekkel. Egyikükről, a Dávid-ház salamoni vonalának Jézusáról a Máté- evangélium nemzetségtáblázata ad hírt nekünk. A másik gyermek, a nátháni vonal Jézusa, egy teljesen más szülőpár fia, róla a Lukács-evangéliumból értesülünk. A két gyermek egymás mellett nő fel és 12 éves korukig egymás mellett is fejlődik. Ezt találhatják meg az evangéliumokban. Az evangélium mindenütt jól mondja. Ám amíg nem akarták rávezetni az embereket az igazságra, vagy ők nem akarták hallani az igazságot, elzárták előlük az evangéliumokat is. Csak érteni kell az evangéliumokat, jól mondják.

A nátháni Jézus hallatlanul nagy belső melegségben serdült fel. A mindennapi bölcsességben, a külső ismeretekben kevésbé volt jártas, de színtiszta, határtalanul meleg lelkületű, tisztán és határtalanul szeretni képes lény volt, mert étertestében élt az abból az időszakból leáramlott erő, amikor az ember még nem ereszkedett le egy földi inkarnációba, amikor még isteni életet élt. Ez az isteni élet élt őbenne a határtalan szeretet képességében. Ez a gyermek kevéssé volt alkalmas arra, amit az embereknek a fizikai test eszközével kell inkarnációkon keresztül elsajátítania, viszont ami a lelkét, belső világát illeti, hallatlanul áthatotta a szeretet melege. Annyira telve volt belső melegséggel, hogy egy olyasvalami játszódott le, ami a gyermek egészen nagy belső melegségére hívta fel azok figyelmét, akik erről az eseményről tudtak. A Lukács-evangéliumbeli Jézus bizonyos módon kezdettől fogva tudta azt, amit az ember egyébként csak a külső világon lobbant lángra, - mihelyt megszületett, bizonyos, a környezete számára érthető szavakat mondott. Minden vonatkozásban nagy volt tehát, ami a belső melegséget illeti, és mindennel kapcsolatban ügyetlen, amit magának a földi emberiségnek kellett nemzedékeken keresztül kivívnia. Hogy ne érte volna tehát a legnagyobb meglepetés a szülőket, amikor most az így felserdült testiségben hirtelen egy olyan gyermek jelent meg előttük, akit csupa külső bölcsesség hatott át, amit csak külső eszközökkel lehetett megszerezni? Az annyira hirtelen, oly hatalmas átalakulás azért volt lehetséges, mert Zarathusztra individualitása abban a pillanatban költözött át a salamoni Jézus-gyermekből a nátháni Jézusba. Zarathusztra, Zaratasz szólt a gyermekből abban a pillanatban, amit úgy írnak le, hogy szülei a templomban keresik.

Zarathusztra természetesen elsajátított minden képességet, amit csak lehet a fizikai test és az étertest eszközeinek használatával. Ki kellett keresnie magának a salamoni irányzat vérségi vonalát és az általa előkészített testiséget, mert a legerősebb erők ott voltak meg és ott voltak a legjobban kiképezve. Ebből a testiségből merítette, amit el tudott sajátítani és azzal egyesítette, ami a Lukács-evangéliumbeli Jézus-gyermek belső melegségéből származott, amit az egy olyan időszakból vont magához, amikor az ember még nem élt földi inkarnációban. Ez a két dolog most egyesült, most egy lény áll előttünk. Ezenfelül - mondhatni - most még valami különös dologra is felhívják a figyelmünket, - nem csak a Lukács-evangéliumbeli Jézus szülei vettek észre, vagy találtak egy előre nem feltételezhető különös változást, hanem az külsőleg is megmutatkozik. Amikor a szülei rátalálnak a Jézus-gyermekre az írástudók között a templomban, miért említi meg az evangélium különösen azt, hogy „és aláméne velők és méné Názáretbe... Jézus pedig gyarapodék fizikai teste jó formájában, legnemesebb szokásaiban és bölcsességben”? (Károli szerint: „...Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és testének állapotában és emberek előtt való kedvességben.” Lukács 2,51-52). Mert ez három olyan tulajdonság volt, amelyeket most tudott elsajátítani, amikor Zarathusztra individualitása már őbenne volt.

Nyomatékkal jegyzem meg, hogy az idézett mondatot a közkézen forgó Bibliákban általában így fordítják: „Jézus pedig gyarapodék bölcsességben, életkorban és kegyességben Isten és az emberek előtt.” Azt szeretném tudni, valóban szükség van-e egy evangéliumra, hogy azt mondjuk: egy 12 éves gyermek gyarapodik életkorában? Sőt, Weizsacker így fordítja: „Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és megjelenésben és kegyességben Istennél és embereknél.” (Rudolf Steiner „Das neue Testament, übersetzt von Cari Weizsacker”, 3. és 4. változatlan nyomatának 9. kiadását idézte. Tübingen 1904.) De nem erről van szó, hanem arról, hogy a nátháni Jézus-gyermekben most egy olyan individualitás van, aki nem csak belső életet élt, mint korábban, kifelé meg nem nyilatkozva, hanem most már fizikai teste jó formájában is megmutatkozott, hogy egy tökéletes fizikai testben nőtt fel. De a nátháni Jézusnál nem volt meg az sem, ami az étertestben különösen meg szokott lenni, hogy milyen szokásokat sajátítanak el az életből és alakítanak ki az étertestben. Ő határtalanul képes volt a szeretetre és erre továbbra is építeni lehetett nála. Ez a képessége azonban egy csapásra volt meg, nem kellett beleszorítania szokásokba. De most ott volt a másik individualitás, akiben benne voltak a fizikai test és az étertest növekedésének erői, és most a külső szokások is megmutatkozhattak és az étertestbe áramolhattak. Ez a második, amiben gyarapodott a Jézus-gyermek. A harmadik, a „bölcsességben gyarapodás” valamivel magától értetődőbb már. A Lukács-evangéliumbeli Jézus nem volt bölcs, a legnagyobb mértékben szeretetre képes lény volt. Bölcsességben attól gyarapodott, hogy Zarathusztra individualitása beleköltözött.

Említettem már a Lukács-evangélium megbeszélésekor, hogy még egy ideig nagyon könnyen életben maradhat az a személy, akit individualitása elhagyott, és már csak a három teste, a fizikai teste, az éterteste és az asztrálteste marad meg, - hiszen ezek maradnak életben. De ami a salamoni Jézusból maradt életben, megbetegedett és nem sokkal később valóban meg is halt. Ez azt jelenti, hogy az a Jézus-gyermek, aki eredetileg a Máté- evangélium első fejezetében szerepel, aránylag nem sokkal 12 éves kora után meghalt. Eleinte tehát nem egy, hanem két Jézus-gyermek van, azután azonban ez a kettő eggyé lesz.

A régi idők iratai néha nagyon furcsa dolgokat mondanak el, amelyeket azután persze meg kell értenünk, de csak a megfelelő tények ismeretében érthetjük meg. Majd foglalkozunk még a két gyermek összekerülésének közelebbi módjával is, most csak egyvalamit említek meg.

Az úgynevezett „Egyiptomi evangéliumban” található egy furcsa hely, amelyet már az első évszázadokban is nagy eretnekségnek találtak, mert a keresztények köreiben nem akarták hallani róla az igazságot, vagy nem akarták, hogy elterjedjen. - Az Egyiptomi evangélium csak egy töredékeiben meglévő, apokrif evangélium. Az itt következő idézet Hennecke, Neutestamentliche Apokryphen című könyvében („Kétes eredetű Újszövetség-töredékek”, 2. kiadás, Tübingen 1904.) így hangzik: „Salome tudakozódására, hogy mikor lesz ismeretes kérdésének tárgya, /mikor jön el az ország/, azt mondta az Úr: Ha lábbal tiporjátok majd a szégyen közeledését és eggyé válik a kettő, /a kívül lévő pedig mint a bent lévő lesz/...” - De van egy apokrif evangéliumként fennmaradt írás, amelyben ez áll: „az üdvösség akkor jelenik majd meg a világban, ha a kettő eggyé válik, a külső pedig olyan lesz, mint a belső.” A mondat pontosan fejezi ki a tényállást, amelyet az előbb okkult tények alapján írtam le Önöknek. Az üdvösség attól függ, hogy a kettő eggyé váljon. Eggyé is váltak, amikor a tizenkettedik évben Zarathusztra individualitása átköltözött a nátháni Jézusba és a belsőből külső lett. A Lukács-evangéliumbeli Jézus lelki ereje egyetlen hatalmas belső melegség volt. Ez a belső melegség azonban külső megjelenéssé változott, amikor Zarathusztrának a salamoni Jézus külső burkain, fizikai és étertestén nevelődött individualitása áthatotta ezt a belső melegséget és mintegy betöltötte fizikai és étertesten kifejlődött erőkkel. Ekkor belülről egy erőteljes hatás hatolt keresztül a nátháni Jézus fizikai és étertestén, és így most külső megjelenése ki tudta fejezni belső világát, külső megjelenése, ami korábban, mielőtt Zarathusztra individualitása a Lukács-evangéliumbeli Jézus-gyermeket áthatotta, belső világ maradt. - Így lett a kettő eggyé.

Most a Máté-evangéliumbeli Jézus-gyermek születésétől 12 éves koráig követtük Zaratusztrát, amikor hátrahagyva eredeti testét, a nátháni Jézus testét foglalta el, amelyet most annyira továbbfejlesztett, hogy később, egy bizonyos tetőponton, valóban oda tudta áldozni három testeként annak a szellemi lénynek a felvételére, akit azután Krisztusnak hívunk.