Abban, amit a Krisztus-eseményben a beavatás mindkét oldalának világtörténeti folyamatok szintjére való emeléséről tegnap adtunk elő, ha teljesen át tudjuk tekinteni, egyúttal az is adva van, ami számunkra a lényeges benne.

Különösen az egyiptomi szent kultúrán alapuló összes misztérium- és beavató helyeken adtunk meg már olyanfajta iniciációt, vagyis beavatást, ami abból állt, hogy az ember mintegy úgy ment keresztül a felébredés mindennapi élményén, hogy amikor fizikai és étertestébe merült, észlelőképessége nem a külső, fizikai környezet felé, hanem az étertest és a fizikai test folyamatai felé fordult. Akik a régi értelemben véve keresték az ilyenfajta beavatást, - vagyis úgy hogy a beavatás ilyen fajtájával járó veszélyeket kikerülendő, irányították és vezették közben őket, - bizonyos vonatkozásban más emberekké lettek, olyanokká, akik a beavatás eljárása során bele tudtak tekinteni a szellemi világba, elsősorban a fizikai és étertestünkben részt vevő szellemi erőkbe és lényekbe.

Ha most az esszénus beavatást akarjuk ebből a szempontból jellemezni, azt mondhatjuk, hogy amikor egy esszénus haladt át a leírt 42 fokozaton és ennek következtében alaposabban megismerte igazi belső mivoltát, énjének és mindannak igazi természetét, ami képessé teszi az embert, hogy a külső, az átöröklés következtében arra hivatott szervekkel lásson, a 42 fokozaton át Jahvéhoz vagy Jehovához vezették. Ahhoz az isteni-szellemi lényhez, akinek a hatására jött létre az a szerv, amelyet Önöknek Ábrahámnál írtam le, ezt tekintette azután korszaka szellemileg lényeges szervének. Az esszénusok tehát az ember belső mivoltához illő belső struktúrára tekintettek vissza, amit ez az isteni-szellemi lény eredményezett. Az ilyenfajta beavatásnál tehát az ember belső világának megismerésére törekedtek.

Tegnap általánosságban írtam le Önöknek, mi vár az emberre, ha előkészítetlenül akar belső világába hatolni. Azt mondtam, hogy elsősorban mindenféle önzések ébrednek fel benne, minden, ami arra készteti, hogy azt mondja, olyanok legyenek benne az énjével kapcsolatos és a szellemi világról tudni sem akaró összes erők, szenvedélyek és indulatok, hogy eggyé válhasson velük és csak a saját, önző, belső világa alapján cselekedjen, észleljen és érezzen! - Az tehát a veszély hogy az ember az önzés legmagasabb fokára hág, ha belső világába így merül bele. Önzés az is, ami egyfajta illúzió formájában éri minduntalan azokat, akik az ezoterikus fejlődés következtében ma is arra akarnak törekedni, hogy így merüljenek bele saját belső világukba. Ilyen alkalommal különböző önzések érvényesülnek az embernél és ha azután jelen vannak már, rendszerint el sem hiszi róluk, hogy önzések. Voltaképpen mindent elhisz magáról, csak azt nem, hogy önző. A magasabb világokba vezető utat eléggé olyannak írtuk le, amelyhez, még ha korunkban keresik is, önmegtartóztatásra van szükség. Sokan azok közül, akik - a mi korunkban is - szívesen járnák a magasabb világokba felvezető utat, de nem akarnak efféle önmegtartóztatásokat, akik ugyan szeretnének a szellemi világokba látni, de nem akarják átélni, ami voltaképpen elvezethet oda, minduntalan kényelmetlennek találják azután, ha mindenfélét látnak felbukkanni magukban, ami bizony benne van az ember természetében. Anélkül szeretnének a magasabb világokba jutni, hogy a különféle önzések és a hasonló dolgok felbukkannának. Nem veszik észre, hogy gyakran a legnyersebb, legjelentékenyebb önzés derül ki abból, hogy azzal nincsenek megelégedve, ami voltaképpen teljesen szabályosan következik be, és amiről meg kellene kérdezniük, hogy nem nekik kellene felidézniük az efféle erőket is, mivel emberek? Furcsának találják, hogy vannak ilyen dolgok, annak ellenére, hogy ezerszer elmagyarázták nekik, hogy egy bizonyos időben bekövetkezik ilyesmi. Csak az illúziókra és a csalóka tévedésekre akarok ezzel rámutatni, amelyeknek bizonyos emberek áldozatul esnek. A mi korunkban még azt is tekintetbe kell venni, hogy bizonyos módon elkényelmesedtek az emberek és a legszívesebben a mindennapi életben megszokott kényelemmel szeremének járni a magasabb világokba vezető úton. Ott azonban nem terem meg az élet mindennapi területein oly szívesen megteremtett kényelem.

Azt tehát, alti a régi időkben a szellemi világba vezető útra úgy talált rá, hogy az ember belső világába vezető beavatáson ment keresztül, mivel az ember belső világát isteni-szellemi hatalmak teremtették meg, az isteni-szellemi erőkbe vezették be. Ekkor azután meglátták, hogyan dolgoznak az isteni-szellemi erők a fizikai és az étertestben. Az ilyen ember alkalmas lett arra, hogy a szellemi világ titkainak tanúja, hírnöke legyen. Elmondhatta embertársainak, min ment keresztül, amikor a misztériumokban a saját belső világába és ezzel a szellemi világba vezették be. De mi járt ezzel együtt? Ha egy ilyen beavatott visszatért a szellemi világokból, elmondhatta, hogy belelátott ugyan a szellemi létbe, de hozzásegítették! A hierofantosz segítőtársai tették neki lehetővé, hogy túlélje azt az időszakot, ami alatt egyébként elnyomták volna saját természetének démonai. - De mivel így a külső segítségnek köszönhette, hogy a szellemi világba beleláthatott, egész életében a beavató közösségtől, vagyis azoktól függött, akik segítettek neki. Az őt segítő erők vele együtt mentek ki a világba.

Ezen változtatni kellett. Ezt le kellett győzni. A beavatandóknak egyre függetlenebbekké kellett válnia tanítómestereiktől és beavatóiktól. Mert még valami más, lényegbevágó dolog is kapcsolatban volt ezzel a segítséggel. Mindennapi tudatunkban teljesen világosan érezzük énünket, az érzés életünk meghatározott órájában ébred fel. Sokszor volt már szó róla és a „Theosophie” című könyvemben is leírtam az időpontot, mikor jut el az ember oda, hogy énnek mondja magát. Ezt az állat nem tudja. Ha egy állat úgy tekintene magába, mint az ember, nem egy individuális, hanem egy fajta-énre, csoport-énre találna, egy egész csoporthoz tartozónak érezné magát. Bizonyos módon ez az én-érzés hunyt ki a régi beavatásoknál. Miközben ugyanis az ember belépett a szellemi világokba, én-érzése elhomályosult és mindazt egybevetve, amit mondtam, érthetőnek találják majd, hogy ez jó is volt. Mert az én-érzéssel minden önzés, szenvedély egyesül és még a többi is, ami az embert el akarja választani a külvilágtól. Mivel nem akarták a szenvedélyeket, az indulatokat bizonyos erejűvé fokozni, el kellett nyomniuk az én-érzést. A régi misztériumokban tehát nem álomtudatban ugyan, de mégis egy letompított én-érzés állapotában zajlottak a beavatások. Azonban fokozatosan és egyre inkább arra törekedtek, hogy az ember képes legyen a felébredéstől elalvásig éber tudatállapotában magában hordott énjének teljes fenntartása mellett átélni a beavatást. Szűnjön meg az énnek a régi misztériumokban a beavatással mindig velejáró elhomályosulása. Ez általában csak lassan és fokozatosan érhető el ugyan az idők folyamán, de ma már minden helyes és jogos beavatásnál lényegesen nagyobb mértékben érik el, hogy az én-érzés még magas fokon sem hal el, amikor a magasabb világokban él az ember.

Lessünk ki egyszer egy ilyen beavatást még alaposabban, például a kereszténység előtti időkben élő esszénusokét. Az ő beavatásuk is az én-érzés bizonyos fokú mérséklődésével járt. Akkoriban tehát el kellett nyomni azt is, ami földi létünk során az embernek én-érzést nyújt, ha a külső érzékelésekre figyel. Elég csak a legközönségesebb dolgokat látniuk a mindennapi életben, hogy például elmondják majd, hogy abban a másféle állapotban, amikor alvó tudatban él az ember a szellemi világban, nincs én-érzése, ilyen érzése csak nappali, éber tudattal van, amikor tekintetét eltérítik a szellemi világról és a fizikailag érzékelhető világra fordítja. Így van ez a most a földön élő embernél, de annál is, akiért Krisztus tevékenykedett a Földön. Rendes körülmények között ma a Földön egyáltalán nincs is ébren a másik világ számára az ember énje. A krisztusi beavatás lényege éppen az, hogy az én a magasabb világokban is olyan ébren marad, mint a külső világban.

Vizsgálják csak meg egyszer egészen pontosan a felébredés pillanatát, - csak azért, hogy le tudjunk írni vele valamit. A pillanat azt tárja elénk, hogy az ember megérkezik egy magasabb világból és fizikai és étertestébe merül. Alámerülése pillanatában azonban nem a fizikai és az étertest belső folyamatait látja meg, hanem érzékelő-képességét a környezet köti le. Nos, mindazt, amire az ember tekintete a felébredés pillanatában esik, amit akár a szeme, akár a füle fizikai észlelés útján tekint át, vagy amin az agyához mint fizikai szervhez kötött eszével gondolkodik, vagyis mindent, amit környezetében észlel, az ó-héber titkos tanítás szóhasználatával „malkútnak”, „az országnak” nevezték. Megkérdezhetnénk tehát, hogy az ó-héber szóhasználatban mi tartozott „az ország” kifejezéshez? Minden, amiben az ember énje tudatosan tartózkodhatott. A legpontosabb meghatározás, hogy mit kötöttek össze a héber ókorban „az ország” kifejezéssel: az, aminél az ember énje jelen lehet. Ha megtartjuk ezt a kifejezést, azt kell mondanunk, hogy „az ország” szóval az ó-héber nyelvhasználat elsősorban az érzékelt világot illette, azt a világot, ahol az ember énjének teljes fenntartása mellett éber állapotban van.

Nézzük most meg, milyen fokozatai vannak a beavatásnak, amikor valaki belemerül saját belső világába. Az első fokozat, mielőtt étertestébe hatolna és titkait észlelhetné, könnyen kitalálható. Az ember burkai, mint tudjuk, az asztráltest, az étertest és a fizikai test. Ez is olyasvalami, amin keresztül kell még mennie, - ha ezt a fajta beavatást meg akarja élni, az asztráltestét mintegy belülről át kell tudatosan tekintenie. Ha le akar merülni fizikai és étertestének belsejébe, előbb asztrálteste belsejét kell átélnie. Ez a kapu, amin keresztül kell mennie. Ott átél olyasvalamit is, ami ugyanannyira objektív valóság, mint a külvilág tárgyai.

Ha „az országnak” nevezzük az érzékelhető világ körülöttünk lévő tárgyait, amelyeket mai emberi szervezetünk következtében tapasztalunk, mai szóhasználatunkkal ismét három világot, az ásvány-, a növény- és az állatvilágot különböztethetjük meg benne, - az ó-héber nyelvhasználat még nem különböztette meg őket ennyire pontosan. Az ó-héber nyelvhasználat szerint ezek együtt alkotnak egy országot és a három világ együtt összegződik „az ország” egyetlen fogalmában.

Ugyanúgy ahogyan tekintetünket kifelé, az érzékelhető világra irányítva állatokat, növényeket és ásványokat látunk, - ahol énünk jelen lehet - aki belső világába merül, annak a tekintete arra esik, amit mind az asztráltestében észlelhet. Ezt nem az énjével látja, hanem énje ezalatt az asztráltestet használja eszközül. Amit pedig ekkor lát, - amikor tehát egy másfajta észlelőképessége van, énjével abban a világban van, amivel az asztrális szervek útján kerül kapcsolatba, - természetesen már az ó-héber nyelvhasználat is három kifejezéssel jelölte meg. Ahogyan mi egy állat-, egy növény- és egy ásványvilágról beszélünk, az ó-héber nyelvhasználat necahnak, jesodnak és hódnak nevezete azt a hármasságot, amelyet az ember asztráltestébe merülve tekint át.

Ha ezt a három kifejezést valamennyire is nyelvünkkel egyező módon akarjuk lefordítani, ismét mélyebbre kellene ásnunk a régi héberek nyelvérzékébe, mert a szótárak megszokott szókészlete szerinti fordítások mit sem segítenek. Ha meg szeretnénk érteni, miről van most szó, ugyancsak segítségül kellene hívnunk a kereszténységet megelőző korok nyelvérzékét. Példaképpen, elsősorban tekintetbe kellene vennünk, hogy amit a „hod” hangzócsoporttal jelölhetünk, „a kifelé megjelenő szellemiséget” fejezné ki. Figyeljék meg jól tehát, ez a szó egy kifelé megnyilatkozó, kifelé törekvő szellemiséget, de egy olyan szellemiséget jelentene, ami alatt asztralitást kellene értenünk. A „necah” viszont a kifelé megnyilvánulás szándékát egy árnyalattal erősebben fejezi ki. Olyasvalami nyilvánul meg benne, amit annak mondhatunk talán, hogy „áthatolhatatlan”.

Ha ma kezükbe vesznek egy fizikatankönyvet, találnak valamit benne, amit ítéletként adnak meg, de tulajdonképpen meghatározásnak kellene lennie, - most azonban nem logikáról van szó - ugyanis a fizikai testeket áthatolhatatlanként határozzák meg. Voltaképpen így kellene meghatározni: fizikai testnek nevezzük azt a testet, amelyre érvényes, hogy azon a helyen, ahol van, ugyanakkor nem lehet egy másik test. Meghatározásul ezt kellene megadni. Ehelyett egy dogmát állítanak fel és azt mondják, hogy a fizikai világ testeinek sajátossága, hogy áthatolhatatlanok, - míg úgy kellene hangoznia, hogy egy helyen egyidejűleg két test nem lehet. Ez azonban olyasvalami, ami a filozófiára tartozik. A „necah” szóval azt jelölik, ami úgy nyilatkozik meg a térben, hogy kizárja a másikat - a „hod” erősen eldurvult árnyalatát. A „jesod” pedig a kettő között foglal helyet.

Három különböző árnyalatról van szó tehát. Először is valamilyen kifelé megnyilvánuló asztrális tény megnyilatkozásáról, ez a „hod”. Ahol azután a dolog annyira eldurvult már, hogy fizikai értelemben áthatolhatatlanná lett, ott az ó-héber nyelvhasználat szerint „necah” áll. A „jesod”-ot pedig közbülső árnyalatnak kellene vennünk. Azt mondhatjuk tehát, hogy ezzel a három szóval azt a három sajátosságot jelölik, amelyekkel valóban fel vannak ruházva az asztrális világ létezői.

Most a beavatandóval együtt mintegy még jobban bele tudunk merülni az ember belső világába. Amikor már túljutott azon, amin asztráltestében túl kellett jutnia, étertestébe jut. Itt magasabb dolgot észlel, mint amit ezzel a három szóval meg lehet jelölni. Megkérdezhetnék, hogy az mitől magasabb? Ez egy furcsa sajátossággal függ össze, és ha meg akarják érteni a világ tulajdonképpeni belső szerkezetét, ügyelniük kell rá. Arra kell ügyelniük, hogy a külső világ úgy kerül elénk, hogy éppen azon munkálkodtak a legmagasabb szellemi erők, ami nekünk a legalacsonyabb megnyilvánulásának tűnik. Már sokszor felhívtam rá a figyelmet, - mégpedig az ember természetének tárgyalásakor - hogy itt mit kell tekintetbe vennünk.

Az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll, így szoktuk leírni. Bizonyos vonatkozásban biztosan az én az ember legmagasabb része, de mai állapota szerint, ő a csecsemő az emberi természet négy része közül. Megvan benne az adottság a legmagasabbhoz, ami az emberből majd lehet, de most saját magához képest a legalacsonyabb foknál tart. A fizikai test viszont a maga nemében a legtökéletesebb, ami természetesen nem az ember érdeme, hanem azé, hogy a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszak folyamán az emberen isteni-szellemi lények munkálkodtak. Már az asztráltest is tökéletesebbé vált, mint az ember énje. Ha tehát az ember énjére tekintünk előbb, nekünk ez a nyilvánvaló, vele azonosulunk. Mondhatjuk tehát, hogy ha valaki nem túlságosan közönséges és nem akar elzárkózni a látvány elől, elég csak belső világába tekintenie és ott megtalálja énjét. Viszont gondolják csak meg, milyen távol állunk az ember fizikai testének rejtélyeitől! A fizikai testen nemcsak évmilliókon, hanem milliószor millió éven át dolgoztak az isteni-szellemi lények, hogy mai struktúráját elérjék. A fizikai testhez képest az emberi természet kevésbé tökéletes része az asztráltest is, indulatok, szenvedélyek, vágyak és még egyebek is vannak benne. Az asztráltest indulatainak következtében pedig az ember sok olyasmit fogyaszt élvezettel, ami egyenesen fizikai testének csodálatos szervezete ellen dolgozik, de még annak ellenére is, hogy ott áll közöttük akadályként az étertest. Felhívtam rá a figyelmet, hogy például mi mindent élvez az ember, ami méreg a szívére, hogyan ásná alá nagyon hamar egészségét, ha ez csak az asztráltestén múlna és hogy az egészségét csak annak a körülménynek köszönheti, hogy az emberi szív organizációja oly csodálatosan és tökéletesen van berendezve, hogy sok évtizeden át kiállja az asztráltest támadásait. Így van ez. Minél mélyebbre ereszkedünk, annál magasabb, alkotórészeinken közösen munkálkodó szellemi erőkre találunk. Azt mondhatnánk, hogy énünket a legfiatalabb istenektől, a legfiatalabb isteni-szellemi erőktől kaptuk, alacsonyabb alkotórészeinken sokkal idősebb istenek hozták létre azt a tökéletességet, amit az ember ma éppen csak hogy elkezd kiismerni, arról nem is beszélve, hogy képes lenne-e leutánozni a maga eszközeivel, amit az isteni-szellemi erők és lények ebben a csodálatos építményben felsorakoztattak az ember számára.

Ezt a tökéletességet azonban elsősorban azok látták, akik például esszénus-beavatással merültek bele az ember belső világába. Az esszénus beavatott azt mondta, hogy ha megjárja az első 14 lépcsőfokot, előbb asztráltestébe jut. Elébe tárulnak a vele kapcsolatos összes szenvedélyek és indulatok, mindaz, ami inkarnációjában rosszat tett asztráltestének. Az étertestének azonban nem tudott még annyit ártani, mint az asztráltestének. Az éterteste még sokkal istenibb, sokkal tisztább, ha végigjárja a következő 14 lépcsőfokot, ez derül majd ki. - Úgy érezte, amennyiben az asztráltest támadásait kiállta, legyűrte azt is, ami az első 14 fokozat után a legnehezebb volt és éterteste fénylő világába lép, az ő erőinek nem árthatott oly sokat.

Arra, amit ott látott, az ó-héber titkos tanítás ismét három olyan kifejezést használt, amit szintén rendkívül nehéz jól visszaadni mai nyelven, - „gedulah”, „tiferet” és „geburah” volt a nevük. Próbáljuk meg elképzelni az ezekkel a kifejezésekkel megnevezett három területet.

Ha az ember észlelte azt, amivel étertestében egyesül, úgy mondhatnánk, hogy az első szó, a „gedulah” hatására el tudta képzelni mindazt, ami a szellemi világban méltóságteljesnek, nagynak mutatkozik, lenyűgöző benyomást kelt. Bár a „geburah” az előbbi szó rokona ugyan, de a nagyságnak mégis egy teljesen más színezetét, a hatása következtében újra lecsökkent nagyságét jelenti. A „geburah” a nagyságnak, az erőnek már a védekezés, önálló létezőként kifelé való megnyilvánulást célzó színezete. Míg a „gedulah” kifejezéssel a belső megbízhatóságból, az illető belső lényéből fakadó tevékenység áll kapcsolatban, a „geburah”-hal egy agresszívnek mondható, kifelé agresszív eljárásban megnyilvánuló ténykedés kapcsolatos. Az önmagában véve nyugodt nagyságot, a nem agresszív, de kifelé mégis megnyilvánuló, az önmagában vett szellemi nagyságot kifejező bensőségességet nevezték „tiferet”-nek. Ezt a szót csak úgy fordíthatnánk le, ,ha a „jóság” fogalmunkat társítanánk „szépség” fogalmunkkal. Azt látjuk szépnek, aki bensőséges voltát külső formába öntve fejezi ki. Jónak pedig azt tartjuk, aki belsőleg megbízható voltát fejezi ki külsőleg. Az ó-héber titkos tanítás szerint azonban a „tiferet” egyesíti magában ezt a két fogalmat. - Aki tehát alámerült az étertestbe, ezen a három tulajdonságon keresztül megnyilvánuló és ott lévő erőkkel került kapcsolatba.

Utána következett a lemerülés a fizikai testbe. Ott ismerkedett meg az ember a rajta munkálkodó úgyszólván legidősebb isteni-szellemi lényekkel. Emlékezzenek rá, mit írtam „Az Akasha-krónikából” és „A szellemtudomány körvonalai” című könyveimben, hogyan jött létre a régi Szaturnuszon a fizikai test első kezdeménye. Magas, magasztos szellemi lények, a trónok áldozták fel saját akarat-szubsztanciájukat, hogy létrejöhessen az ember fizikai testének első kezdeménye, amelyben a Szaturnusz, a Nap és a Hold további fejlődése során magas szellemi lények működtek közre. „A bibliai teremtéstörténet rejtélyei” címmel Münchenben tartott előadások folyamán említettem, hogyan maradtak kapcsolatban ezek a magasztos szellemi lények az emberrel a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszakon át, egyre tovább és magasabbra szervezve az ember fizikai testének ezt az első kezdeményét, és így jöhetett létre a fizikai test csodálatos építménye, amelyben ma az ember étertestével, asztráltestével és énjével együtt lakhat.

Ha az ember így valóban bele tudott merülni belső világába, azt észlelte, amit az ó-héber titkos tanítás úgy írt le, hogy olyan tulajdonsága van, ami az emberben csak úgy képzelhető el, ha arra gondol, hogy például mi a lelkében elérhető bölcsesség csúcsa. Az ember úgyszólván mint egy eszményre tekintett fel a bölcsességre. Ha lényét részben betöltheti a bölcsesség, emelkedettnek érzi magát. Akik a fizikai testbe alámerültek, tudták, hogy ekkor azoknak a lényeknek a közelébe kerültek, akik teljes egészében abból a szubsztanciából álltak, amiből csak egy picikét, csak egy parányit tud elsajátítani az ember, ha bölcsességre, de olyan bölcsességre törekszik, amelyet nem az általános, külső ismeretekkel szerez meg magának, hanem a lélek súlyos élményein keresztül és nem is egy, hanem sok inkarnáció alatt és akkor is csak részben, hiszen a bölcsesség teljes birtokába csak úgy kerülhetne, ha a bölcsesség összes lehetőségének is utána járna. Az ó-héber titkos tanítás „khokmah”-nak nevezte a bölcsességből álló lényeknek ezt a tulajdonságát és nem egészen helytelen, ha ma bölcsességnek mondják.

A bölcsesség „khokmah”-nak nevezett tulajdonságának ismét van egy sajátos, durvább színezete, ami megvan az emberben is, de individuálisan még ehhez is csak bizonyos csekély mértékben jut hozzá. Itt azonban, ha alámerül fizikai testébe, ismét olyan lényekre talál, akikben egészen szembetűnő mértékben van meg ez az ó-héber titkos tanításban „binah”-nak nevezett és a bölcsességhez képest eldurvult tulajdonság, és így olyanoknak tűnnek, mint akik teljességgel ragyognak ettől a tulajdonságtól. Ha az embert emlékeztetik értelmi képességére, - amit valóban csak bizonyos csekély mértékben vív ki magának - nála is létre lehet ezt hozni. Ezeknél az értelmi képesség által kivívottaktól teljesen áthatott lényeknél azonban arra kell gondolnunk, hogy vegyük tekintetbe, mit értünk „binah” alatt, - a durvább színezetű „khokmah” alatt. Ezért mondja az ó-héber titkos tanítás, amikor az igazi, teremtő és produktív, a világ rejtélyeit önmagában létrehozó bölcsességről beszél, vagyis amikor a „khok- mah”-ra gondol, hogy a vízsugárral, míg a „binah”-ot a tengerrel kellene összehasonlítani. Ez fejezné ki jól az eldurvulást.

A legmagasabbat pedig, ahová fel lehetett lendülni, ha a fizikai testébe merült alá valaki, „keter”-nek nevezték. Aligha található kifejezés, ami vissza tudná adni, mi ez a szó. A tulajdonság csak a magas, magasztos isteni-szellemi lények tulajdonságát mintegy sejtető szimbólummal jelezhető csupán. Ezért is jelölték a koronával, egy olyan szimbólummal, amitől az ember felmagasodik és többet jelent, mint valójában jelenthet. Így is fordítsuk le tehát.

binah        khokmah  keter

geburah   tiferet         gedulah

necah       jesod         hod

malkút, az ország, én

Ezzel felsoroltuk a szellemi lények tulajdonságainak lépcsőzetes csoportosítását, akiknek a körzetébe az ember saját belső világába alámerülve növekszik fel. Ez ugyanis felnövekvés. Az esszénus beavatást pedig úgy képzelhetik el, hogy teljesen új tapasztalatai, teljesen új élményei voltak az embernek, azzal ismerkedett meg, amit a valóságnak megfelelő módon neveztek el ilyen tulajdonságoknak.

De mit kellett különösen elmondani az esszénus beavatottakról és beavatásuk módjáról a környező népek beavatásával ellentétben? Mit kell itt különösen tekintetbe vennünk?

Minden régi beavatás arra épült, hogy az ember én-érzését, amit a „malkút”, az ország áttekintésekor érzett, egyenesen el kellett fojtani, ki kellet oltani. Azt mondhatjuk tehát, hogy a beavatás során nem lehetett úgy embernek lenni, ahogyan az ember kint, a fizikai világban ember. Felvezették ugyan a szellemi világba, de ott nem lehetett úgy ember, mint a kinti országban. Tehát éppen a régi beavatások számára kellett egy vastag vonalat húzni a közé, amit átél a beavatott és ahogyan énjében érezte magát.

Ha pedig egy mondatba akarjuk sűríteni, hogyan álltak jót a régi titkos iskolákban a régi beavatásért, a nyilvános élettel ellentétben ott mi számíthatott, azt kellene mondanunk, hogy senki sem gondolhatta, hogy ha valaki beavatott akar lenni, megtarthatja ugyanazt az én-érzést, amelyet az országban, a „malkút”-ban érez. Miközben felnövekszik, hihetetlen, milyen nagyszerűnek éli meg a maguk valóságos voltában a háromszor három tulajdonságot, de az én-érzésről, arról, amit a külső világban él át, le kell mondania. Nem viheti le magával az országba, amit „necah”-nak, „jesod”-nak, „hod”-nak és a többi tulajdonságnak él meg, ezek nem maradhatnak kapcsolatban az ember közönséges én-érzésével. - Általánosan így gondolkodtak, és aki ennek a megállapításnak akkoriban ellentmondott volna, azt esztelennek, őrültnek és hazugnak kellett volna tartaniuk.

Az esszénusok voltak azonban az elsők, akik azt tanították, hogy eljön az idő, amikor mindent le lehet majd hozni odafentről és így az ember én-érzése fenntartása mellett is átélheti majd azt. Ezt a görögök azután βασιλεα τϖυ ουραυϖυ -nak, „basileia”-nak nevezték. Az esszénusok tanították először, hogy eljön valaki, aki lehozza majd a „malkút”-ban, az országban élő én számára azt, ami odafent „a mennyek országában” van és ezt tanította hatalmas beszédeivel elsőként Jeshu ben Pandira is az esszénusoknak és néhányuknak a környezetükből is. Ha néhány jellemző mondatban akarjuk összefoglalni, hogy a következő kor számára tanítványa, Mathai, hogyan adta tovább tanításait, az körülbelül így nézne ki.

Jeshu ben Pandira mondta ki először Gautama Buddha utódja, a bodhiszattva inspirációjára, - akiből egykor majd a Maitreya-buddha lesz - hogy addig úgy volt, hogy a mennyek országát nem lehetett levinni a „malkút”-ba, ahová az én is tartozik. De ha betelik majd az idő, ha eltelt már háromszor 14 nemzedék, Ábrahám nemzetségéből, Dávid nemzetségéből, - amit mi, jesszénusok vagy esszénusok Jessze-nemzetségnek élünk át - megszületik majd valaki, aki lehozza a mennyek országának új tulajdonságait abba az országba, ahol az én jelen van. - Ez a tanítás volt az oka, hogy Jeshu ben Pandirát megkövezték, mert káromolta Istent, hiszen egy ilyen tanítás a beavatás legszörnyűbb meggyalázásának számított azoknak a szemében, akik nem akarták, hogy lábra kapjon és nem akarták belátni, hogy ami az egyik időszak számára helyes, már nem okvetlenül helyes egy másikban is, mivel az emberiség előbbre jut.

Azután elérkezett az idő, amikor beteljesült, amit megmondták előre, valóban teljes volt már a háromszor 14 nemzedék, a nép véréből valóban létrejöhetett az a testiség, amelyben Zarathusztra inkarnálódhatott, hogy miután a nátháni Jézus testében lévő eszközökkel még tovább alakította, Krisztusnak fel tudta ajánlani. Ekkor érkezett él az ideje, hogy Krisztus előfutára elmondhatta, hogy egy olyan idő következik most, amikor „a mennyek országa” eljut majd a körülöttünk lévő országban, a „malkút”-ban élő énhez.

Most értjük majd meg, mit tűzött feladatul maga elé Krisztus, kiállva a kísértést. Saját belső mivolta erejével állt ellen a kísértésnek azzal, amit ma az embernél énjének nevezünk. Elérte, hogy legyőzött minden támadást és kísértést, amivel az ember találkozik, ha lemerül asztráltestébe, étertestébe és fizikai testébe. Ez világosan le is van írva. Minden önzés le van írva, mégpedig úgy hogy annak legmagasabb fokozatára hívják fel a figyelmünket mindenhol.

Az ezoterikus fejlődésre törekvő emberek egy súlyos akadállyal találkoznak, - ami egészen természetes, amikor saját belső világukba merülnek alá - felmerül bennük az a rossz szokás, hogy igazából mindig csak a saját kedves személyükkel foglalkoznak. Valóban nem találjuk meg sohasem gyakrabban, mint éppen azoknál, akik a szellemi világba szeretnének kerülni, hogy a legszívesebben a saját kedves személyükről beszélnek, arról, ami nekik a legkedvesebb, amire állandóan, minden órában és percben figyelnek és amin aprólékosan megfigyelnek mindent. Míg máskülönben teljesen határozott életvitele van az embereknek, ők, ha nem csupán törekedni kezdenek a fejlődésre, hanem még ha antropozófusok is lesznek, hallatlan erővel kezdenek foglalkozni saját énjükkel és ekkor mindenütt olyan ábrándképek ütik fel a fejüket, amelyek mellett határozott életvitelük azelőtt könnyen elvezette őket.

Miért van ez? Mert az ember nem igazán tudja, mit kezdjen magával, ha egyesül vele mindaz, ami a saját belső világából merül fel. Nem tud mit kezdeni vele, hiányzik saját magával kapcsolatos tapasztalata. Azelőtt figyelmes volt és könnyen engedett a külvilág vonzásának, most inkább elfordul tőle, belső világa felé fordul, ahonnan mindenféle érzés bukkan fel, amelyek ott laktak. Miért? Mert annyira szeretne igazán „én” lenni, a külvilágtól igazán független lenni. Persze ilyenkor gyakran esik abba a hibába, hogy kezdetben a legjobban azt szeretné, ha úgy bánnának vele, mint egy gyerekkel, akinek világosan megmondanak mindent, hogy mit tegyen. Minden szeretne lenni, csak éppen olyan ember nem, aki onnan szab irányt és célt magának, amit az ezoterikus élet nyújt neki. Nem szokta még meg, hogy ezen gondolkodjon, de úgy érzi, zavarja a külvilágtól függő viszonya. A legerősebben pedig éppen akkor jelentkeznek zavarok, ha igazán független akar lenni, ha én-voltára igazán ügyelnie kell. De ha igazán utána akar járni, valami miatt - ami ugyan egy nagyon közönséges dolog - a környezettől mégsem szabadulhat meg, mégpedig azért, mert az embereknek ennie kell! A dolog ugyan nagyon közönséges, de mégis végzetes körülmény sok embernek. Megtanulhatjuk belőle, mennyire kevesek vagyunk a környezetünk nélkül. Ez nagyon figyelemre méltó példája annak, hogy függünk a környezetünktől, nem tudunk nélküle élni és igazán olyanok vagyunk, mint a kezünkön egy ujj, el is szárad, ha levágjuk. Egy egészen mindennapi felismerés is megmutathatja, mennyire függünk a környezettől.

Ha az önzés a feszültség tetőpontjára ér, kívánsággá változhat, hogy az illető bárcsak független lehetne a környezettől és ő maga tudná elővarázsolni azt, ami a környezettől való függést érezteti vele, amire átlagemberként szüksége van a fizikai életben. Ez a kívánság ténylegesen felmerülhet a beavatásra törekvőkben. Még egyenesen gyűlöletté is válhat, ha valaki a külvilágtól függ és nem varázsolhatja elő magának az ennivalót, egyszerűen nem teremtheti elő, mert itt van. Nagyon különösnek látszik ilyesmit mondani, mert az embernél éppen azok a kívánságok néznek ki furcsán, amelyek kicsiben valóban azonnal felbukkannak, ha fejlődni akar, de szélsőségesen ábrázolva képtelenségek. Az ember nem is tudja, hogy kicsiben ilyen kívánságai vannak. Persze egyetlen ember sem annyira erős, - mivel túlságosan függ a külső szokásaitól - hogy abban az illúzióban ringathatná magát, hogy azt mondja, varázslattal tud előteremteni magának ennivalót, olyasmivel tud élni, ami nem a külső világból, a „malkút”-ból való. Ez azonban, ha túlzásba vinné, olyan lenne, hogy azt hihetné, ha csak egyszer odáig jutna, hogy asztráltestében és énjében igazán úgy élhetne, ahogyan a saját kívánságain múlik, nem lenne többé szüksége az egész környezetre.

Ez a kísértés jelenik meg. Jézus Krisztusnál pedig - akinek a legmagasabb szinten kellett ezt megélnie - ezt úgy írják le, hogy az eléje lépő kísértő azt mondja neki, változtassa kenyérré a köveket. Ez a megkísértés legmagasabb fokozata. A Máté- evangélium a megkísértés történetében valóban a legcsodálatosabban írja le az ember, hogyan merül le belső világába (Máté 4,1-11).

A második fokozat altkor jelenik meg, ha valaki már belemerült az asztráltestébe és valóban szembesült minden indulattal és szenvedéllyel, amelyek ennyire különösen egoistává tehetik. De ha szembesült velük, - anélkül, hogy legyűrné őket vagy felvértezné magát velük szemben - mégis le szeretne zuhanni az étertestbe és a fizikai testbe, ami valóban a szakadékba zuhanással ábrázolható helyzet. A Máté-evangélium is az étertestbe és a fizikai testbe történő zuhanásnak írja le, vagyis abba, aminek nem sokat lehetett eddig ártani. De ezt nem lenne szabad, míg le nem győzte a szenvedélyeket és az indulatokat. Krisztus tudja ezt és a kísértének, miközben saját erejével győzi le ellenlábasát, így válaszol: „Ne kísértsd magát a lényt, akinek meg kell adnod magad!” (Máté 4,7 - Károknál: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” - a ford.)

A harmadik fokozat pedig a fizikai testbe való alámerüléskor a következő. Különösen jellegzetes, ha a fizikai testbe való lemerülés kísértés formájában jelenik meg. A beavatásnál valóban lehet az embernek ilyen élménye, sőt, kell is, hogy ilyen élménye legyen mindenkinek, aki fizikai és étertestébe merülve eléri azt a fokot, hogy úgyszólván belülről látja magát. Ekkor mindent lát, ami a három legmagasabb tulajdonságban van és ami neki egy egész világnak tűnik, ami azonban egyelőre a saját illúziója, egy olyan világ, amelyet mindaddig nem tekinthet belső valóságnak, amíg át nem hatolt a fizikai test burkán és még nem emelkedett fel a fizikai testben már jelen nem lévő, csupán rajta munkálkodó szellemi lényekhez. Ha nem tudunk megszabadulni az önzéstől, saját magunkat illetően még mindig félre akar vezetni bennünket a fizikai világ kísértője, Lucifer vagy Diabolus. Mindent nekünk ígér, ami csak elénk kerül, ami azonban nem más, mint saját mayánk, illúziónk szüleménye. Egy egész világ tárul ugyan elénk, ha nem távolítjuk el az önzés szellemét, de ez egy félrevezetésekből és hazugságokból álló világ, amit ő ígér meg nekünk és nem szabad elhinnünk, hogy a valóság világa. Ebbe a világba kerülünk előbb és ha ismét nem szabadulunk meg tőle, meg is rekedünk a látszatvilágban.

A kísértésnek ezt a három fokozatát Krisztus modellként, mintaként éli meg előre az emberiség számára. Mivel pedig a régi misztériumhelyeken kívül és a három emberi testben élt szellemi lény erejével élte át őket egyszer valaki, már adva van az impulzus, hogy a jövőben az emberiség is elérheti fejlődése folyamán, hogy az ember a „malkút”-ban, az országban lévő énjével a szellemi világba is felemelkedhet. Azt kell elérni, hogy azt, ami a két világot elválasztja, már ne legyen meg, és az ember a szellemi világba a „malkút”-ban élő énjével emelkedhessen fel. Ezt érte el Krisztus az emberiség számára a kísértések legyőzésével, ahogyan a Máté-evangéliumban le van írva, egy Földön élt lény volt rá a mintapélda, hogyan viszik fel az ént „az ország” helyett a magasabb birodalmakba és a magasabb világokba.

Mit kellett Krisztusnak kivívnia azzal, hogy ami máskülönben csak a misztériumok fátyla mögött játszódott le, külső, történeti formában élte meg, mintegy élőre? Az országról szóló beszédet. A Máté-evangélium pedig a tárgyhoz illő módon előbb a megkísértést írja le, utána pedig egy olyan én felmagasodásának szakaszait mondja el, amely Önmagán belül képes megélni a szellemi világot és nem kell hozzá előbb kilépnie magából. A Máté-evangélium előbb a megkísértések történetét tárja elénk. Az utána következő időben Krisztusnak a külső világban kellett felfednie az olyan én titkát, amely a szellemi világba azt a mintát követve emelkedik fel, ahogyan ő a külső világban él. Ezt követik a hegyi beszéddel kezdődő fejezetek és a leírás, minek tekinti Krisztus az országot, „malkút”-ot. (Máté 5'7)-

Ekkora mélységeket kell kikutatnunk a Máté-evangéliumban. Forrásait és alkotóelemeit valóban nem csak az esszénusok titkos tanításaiban kell megkeresnünk, hanem általában az egész ó-héber és görög világéban is. Akkor ébred fel bennünk az efféle ősi híradás iránt az a szent és mély tisztelet, hódolat, amiről már Münchenben volt szó, ha egy szellemi látótól kapott iratokhoz a szellemtudomány kutatásainak eredményeivel felvértezve látunk hozzá. Ha meghalljuk, hogy miket mondanak a régi szellemi látók, úgy érezzük, mintha nekünk szólnának át a régi korokból. Olyan ez, mintha áthallatszana hozzánk egy szellemi beszélgetés, amelyet évszázadokon át folytatnak egymással a nagy egyéniségek úgy, hogy akik meg akarják hallani, azok meghallgathatják. Persze csak azok, akik értenek a szóból, - az evangélium szavából is, hogy „Akinek van füle a hallásra, hallja!” (Máté 11,15).

Újabb kori szellemtudományunk arra való, hogy újból megtanuljuk olvasni a szellemi forrásműveket. És majd csak ha már fel leszünk vértezve az én, az országban élő én mivoltának ismeretével, akkor tudjuk megérteni a Máté-evangéliumnak azt a fejezetét, amelynek az elején ez áll: „Boldogok, akik keresik a szellemet, mert ők saját maguktól, saját erejükkel találják meg a mennyek országát.” (Máté 5,3 - Károli szerint: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.” - a ford.) Egy régi beavatott azt mondhatta volna, hogy saját énjével hiába keresné a mennyek országát. - De Jézus Krisztus azt mondta, hogy eljött az ideje, hogy az emberek saját énjükben találjanak rá a szellemre, ha majd a mennyek országát keresik!

Krisztus történelmi tette, hogy a mély misztériumtitkokat kivitte a külső világba. Ebben az értelemben majd még közelebbről is meg kell vizsgálni őket. Akkor majd meg fogják látni, hogyan kell értelmezni a hegyi beszédnek a „boldogok” szóval kezdődő mondatait.