Ha az emberfajok egymáshoz való viszonyát meg akarjuk érteni - ez adja az alapot ahhoz, amiből az egyes népközösségek kiemelkednek -, akkor tekintetbe kell vennünk, hogy az ember, ahogy előttünk áll, vagyis mi magunk, tulajdonképpen igen komplikált lény, és mai formájában a világmindenség sok-sok lényének együttműködése útján keletkezett. Az „Akasha-Chronik" című könyvemből, és más, az ember fejlődésére vonatkozó fejtegetéseimből tudjuk, hogy magának a Földnek is előbb - mielőtt jelenlegi állapotát elérte volna - három állapoton kellett keresztülmennie. E három állapot folyamán alakult ki és fejlődött mai fokára az ember úgynevezett három tagja: a fizikai test, az étertest és az asztráltest. Csak a jelenlegi Föld-megtestesülés alatt vált az ember képessé arra, hogy a negyedik részt, az én-t magába fogadhassa. Lényének e négy része megmutatja mindazt, ami Földünk három, illetve négy megtestesülése alatt történt, a Szaturnusz, Nap, Hold- és a mostanáig lezajlott Föld-megtestesülés alatt. Ha magunk elé képzeljük mindazokat a lényeket, akik itt együttműködtek, az akaratszellemeket, vagy trónokat, a bölcsességszellemeket, és az arkangyalokat, le az angyalokig, és az akaratszellemeken vagyis a trónokon felül a kerubokat és a szeráfokat, akkor elmondhatjuk, hogy bonyolult együttműködésük tette lehetővé, hogy az ember mai szervezete létrejöhessen. Láttuk: nem csak az volt szükséges, hogy olyan sok lény és természeti erő működjék közre a kozmoszban, hanem az ember kialakulásához az is szükséges volt, hogy bizonyos korszakokban bizonyos lények fejlő- désük normális menetéről lemondjanak, visszamaradnak úgy, hogy más módon nyúlhassanak bele az emberi organizációba, mint ahogy normális fejlődési menetük szerint lehetséges lett volna.

Ha a ma előttünk álló embert valójában meg akarjuk érteni, akkor egy csodálatosan sokrétű, bonyolult szövedékbe pillantunk bele. - Azzal is tisztában kell lennünk, hogy csak akkor értjük meg, hogyan jött létre az ember ezeknek a lényeknek az együttműködése folytán, ha szétbontjuk ezt a szövedéket, és az egyes lények tevékenységét figyeljük meg. Akkor azt mondhatjuk: a mai ember szempontjából az a legfontosabb lény, aki lehetővé tette számára azt, hogy önmagát "én"-nek nevezze, és hogy lassanként ennek az énnek tudatára jusson. Tudjuk, hogy ezt a lehetőséget először a formaszellemek, az exuziák adták meg. Ha ezeket a lényeket az emberrel kapcsolatos tevékenységükben megfigyelnénk, és azt kérdeznénk: mi lenne az emberrel, ha csupán ezek a lények, és főleg e lényeknek azon fajtái tevékenykednének, akik szabályosan fejlődtek, akkor azt találnánk, hogy ők az én-organizáció adományozói. De ezzel azt is megmondtuk, hogy saját természetük szerint legfőbb gondjuk az, hogy az embernek megadják az én-t. Csakhogy, amit az emberben el kell végezniük, az a mai lét folyamán csak egy bizonyos életkorban válik aktuálissá, egy bizonyos életkorban jut kifejezésre.

Ha emlékeznek arra, amit a „Die Erziehung des Kindes vom Standpunkte der Geisteswissenschaft" című könyvecskémben mondtam, akkor tudják, hogy az ember fizikai születése és a fogváltás közt, vagyis hetedik évéig főleg a fizikai testet fejleszti. A fizikai test fejlődése iránt a formaszellemek különösebben nem érdeklődnek, mert ez alapjában véve ismétlődése annak, ami a régi Szaturnuszon történt az emberrel, ez már gyakran ismétlődött, és az utolsó fizikai születés után a hetedik életévig - egyelőre az utolsó alkalommal - sajátos módon ismétlődött meg. Azután a hetediktől a tizennegyedik évig, vagyis a nemi érettségig terjedő idő következik. Ez is olyan időszak, amely a formaszellemeket nem igen érdekli: ez a régi Nap-korszak ismétlődése, és a formaszellemek főtevékenységükkel, az én adományozásával csak a földi élet állapotában akartak beavatkozni. Ezt követi a harmadik életszakasz, amely a tizenötödik és a huszonegy- vagy huszonkettedik életévig tart. Ebben az időben az egyébként a Hold-fejlődéshez tartozó asztráltest fejlődik ki ismétlésképpen az emberben. A szabályosan fejlődő formaszellemek még mindig nem érdeklődnek az ember iránt, és így azt kell mondanunk: az ember első életszakaszai, amelyek az énnek a huszadik év körül bekövetkező tulajdonképpeni születését megelőzik, nem keltik fel a formaszellemek közvetlen érdeklődését. Ők - mondhatnám - saját természetükből eredően csak a huszadik életév körül avatkoznak be, úgy, hogy ha ezt meggondolják, nem találják különösnek, ha azt mondom: a formaszellemek tulajdonképpeni szándéka szerint az embernek abban az állapotban kellene a Földön lennie, amelyben a húszas évei körül van. Ami eddig az időpontig fejlődik az emberben, az a formaszellemek részére alapjában véve embrionális, egyfajta csíraállapot, és kissé képletesen beszélve azt mondhatnám, hogy a szabályos fejlettségű formaszellemek legjobban azt szeretnék, ha minden bizonyos szabályossággal menne végbe, és ha egészen eddig senki sem avatkozhatna bele az ő munkájukba. Ha senki sem lépne közbe a huszadik életévig, akkor az ember a fejlődés első hét éve alatt azzal a tudattal rendelkezne, amely a fizikai testet illeti; ez pedig egy igen tompa tudat, olyan, amilyennel az ásványvilág rendelkezik. A második szakaszban - 7-től 14. évig - alvó tudata lenne, 14-20. évig bensőjében intenzíven tevékeny lenne, de valamiféle áloméletet élne. Ez után a holdlény tudat után kb. a 21. évben ébredne fel igazán. Csak ekkor jutna el az én-tudathoz. Ha mindez a szabályos fejlődés szerint történne, csak ekkor lépne ki önmagából, és tekintené át a világot aszerint a világkép szerint, amely ma a mi ismert világképünk.

Láthatják, hogy ha csak a formaszellemek tevékenységét vesszük tekintetbe, az ember alapjában véve idő előtt jut el mai tudatához, mert a mai embernél ez a tudat bizonyos fokig már nem sokkal a fizikai születés után felébred. Nem ébredne fel abban a formában, hogy általa világosan és érthetően látható lehessen a fizikai külvilág, ha más szellemek, akik tulajdonképpen mozgásszellemek, nem maradtak volna vissza, és nem mondtak volna le bizonyos olyan képességek kifejlesztéséről, amelyeket a Föld-fejlődésig elérhettek volna, ha nem álltak volna meg fejlődésükben, aminek következtében a Föld-fejlődés alatt az ember fejlődésébe sajátos módon belenyúlhatnak. Mivel fejlődésük más módon alakult, abban a helyzetben vannak, hogy az embernek már korábban megadják azt, amit csak huszadik éve körül kellene megszereznie. Ok tehát olyan szellemi lények, akik lemondtak arról a lehetőségről, hogy fejlődésüket a Földfejlődésig szabályos módon folytassák, olyan lények, akik a Föld-fejlődés alatt mozgásszellemek lehettek volna, de megálltak a formaszellemek fokán, és most a Föld-fejlődésben, mint formaszellemek működnek. így a Föld-fejlődés alatt az arra még nem érett embernek, akinek még sok pótolnivalója van a régebbi korokból, azt adományozzák, amihez a fejlődés szabályos menete szerint csak a huszadik év körül kellene hozzájutnia. így lép be az ember a létbe és kap a rendellenesen fejlődött formaszellemektől olyan képességeket, amelyeket egyébként csak a huszadik év körül kapna meg.

Mindennek igen fontos következménye van. Gondolják csak el, ha ez nem lenne így. Ha nem így lenne, ha ezek a rendellenesen fejlődött szellemek nem avatkoznának be, akkor az ember a fizikai világban csak olyan állapotban jelenhetne meg, amellyel huszadik éve körül rendelkezik, azaz mint fizikai lénynek ebben az állapotban kellene megszületnie, és egészen más csíraállapotokon kellene keresztülmennie. A valóságban ezek a rendellenes formaszellemek az emberi fejlődést már a születéstől a 20. évig kihelyezik a fizikai világba; ez kb. földi életünk első harmada. Tehát azt kell mondanunk: földi életünk első harmadát nem a Földállapot felett uralkodó szellemi lények, hanem más, rendellenes szellemi lények kormányozzák, és mivel ezek is részt vesznek a fejlődésben, nekünk embereknek nem olyan az alakunk, mint amilyen akkor lenne, ha abban az állapotban születnénk meg, amellyel a huszadik év körül rendelkezünk. Ezt azzal kell megfizetnünk, hogy életünk egyharmadát - húsz éves korunkig - úgy éljük le, hogy a rendellenes szellem erős befolyása alatt állunk. Az ember egész növekedését tulajdonképpen a rendellenes lények befolyásolják. Ezt azzal kell megfizetnie, hogy a középső harmad lefolyása után, amely alapvetően csak a szabályos formaszellemekhez tartozik, megkezdődik a hanyatlás, a visszafejlődés, és éter- és asztrál-organizációnk szétesik. így az élet három szakaszra oszlik, egy felfelé haladó, egy középső, és egy hanyatló korszakra. Csak a középső részében lesz az ember földi élete alatt tulajdonképpen ember, és az utolsó harmadban vissza kell adnia, amit az első, felfelé haladó harmadban kapott, törlesztenie kell a kölcsönt.

Ha az ember valóban kizárólag a szabályos formaszellemek befolyása alatt állt volna, akkor mindannak, ami ma a huszadik évig történik, egészen más arculata lenne. Minden egészen másként folyt volna le, úgy, hogy minden, ami az első életkorszakban mai fejlődésünkkel összefügg, alapjában véve olyan lét, ami a későbbi életkorokból sokat elővételez. Ezáltal válik az ember életének második korszakáig materiálisabb lénnyé, mint amilyenné különben lenne. Egyébként életének eddig a pillanatáig csak szellemi állapotokat élne át, és a mostani anyagi megsűrűsödéséig fejlődésének csak abban az időpontjában szállna le, amelyet huszadik vagy huszonegyedik életévében él át, amikor magát a Földhöz kötve érzi. A szellemtudomány azt mondja, hogy ha ez a fejlődés így haladt volna előre, akkor az ember csak abban az állapotban szállna le igazán a Földre, amelyet ma a huszadik vagy huszonegyedik életévében ér el; a megelőző állapotokat nem élhetné át a Földön. A Föld fölé emelve, a Föld környezetében kellene azokat átélnie. És most érthetővé válik az emberi gyermekkor és ifjúkor fejlődésének teljes menete.

Láthatjuk, ha A-B-C egyenes vonallal a földi pályát jelöljük, akkor a* formaszellemek szándéka szerint csak ezen a ponton kellett volna leszállnia az embernek. Tehát csak itt érné el az ember a Földet, a negyvenedik év után ismét felemelkedne, és életének utolsó harmadát egy átszellemített állapotban élné le. A rendellenes lények kényszerítették az embert arra, hogy már itt (A-nál) leszálljon, és megkezdje földi életét. Ez a mi létünk titka. Láthatjuk, hogy a minket tulajdonképpen igazgató, szabályosan fejlődött lények csak életünk középső harmadában uralkodnak egészen felettünk, míg növekedési és hanyatlási korszakunkban egészen más lények befolyása alatt álltunk, akik valamilyen módon lemondtak szabályos fejlődésükről.

Ha mindez úgy történt volna, ahogy nem történt meg, ha az ember életének első és harmadik szakaszát a Föld körüli magasságokban élte volna át, és csak a középső részben érintette volna a Földet, vagyis ha alapjában véve egészen más lény lett volna, akkor nem lenne olyan mértékben a Földhöz kötve, mint ahogy ma. Ha ez bekövetkezett volna, akkor minden embernek, aki a Földre lép, egyforma alakja és lénye lenne, akkor minden ember, aki a Földön jár, egyforma lenne. Csak egy emberi faj létezne. Nem az élet középső harmadában keresendő az, ami olyan lénnyé teszi az embert, akinél a fajok jellegzetes vonásai kifejezésre jutnak. Mindaz, ami az időben előbbre esik, ami az élet első harmadában megy végbe, az erőinkkel jobban a Földhöz köt bennünket, mint ahogy azt a szabályos formaszellemek számunkra előirányozták. Ezáltal azonban sokkal jobban függünk a Földtől, amelyen élünk, mint ahogy egyébként függe- nénk. Az ember függővé vált a helytől, amelyen él. Azáltal, hogy az ember - úgyszólván a formaszellemek szándékai ellenére - korábban száll le a Földre, függ a helytől, mert olyan állapotban köti magát össze a Földdel, amely nincs számára előírva. Ha csak életének középső harmadában szállt volna le a Földre, akkor független lett volna attól, hogy északon vagy délen, keleten vagy nyugaton született-e meg. Azáltal azonban, hogy függővé válik a Földtől, azáltal, hogy olyan fiatalságot él át, amilyent jellemeztem, Földhöz kötött lesz, összekapcsolódik a vidékkel, ahol születik, odatartozó lény lesz. Ezáltal függővé válik a Föld viszonyaitól, amelyek ehhez a helyhez tartoznak, a napsugarak beesésétől, attól a körülménytől, hogy a vidék az egyenlítő közelében a forró égövön, vagy a mérsékeltebb égöv alatt terül-e el, mélyen fekvő vidéken vagy fennsíkon születik-e. Az ember egészen másképp lélegzik egy síkságon, mint a hegyek között. Az ember tehát teljesen függővé válik a földi körülményektől, a helytől, ahol születik. Látjuk tehát, hogy az ember valósággal összenőtt az anyafölddel azáltal, hogy szorosan összefügg a hellyel, a földnek azzal a vidékével, amelyen megszületik, és meghatározzák a tulajdonságok, amelyeket azáltal kap meg, hogy a földnek azok az erői hatnak benne, amelyek az illető helyen működnek. Mindez meghatározza faji jellegét; azok a formaszellemek vagy hatalmasságok, akik nem a huszonegyedik és negyvenharmadik életév között adják az embernek azt, amit a mai Föld-tudatnak nevezünk, ezen a kerülő úton okozzák az emberek közötti faji különbözőségeket az egész Földön, amit a Földnek az a része határoz meg, ahol az ember születik.

Mialatt az ember lényegében a szabálytalan formaszellemek uralma alatt áll, azt a lehetőséget és képességet is megkapja, hogy magához hasonló lényt hozzon létre. Ezt a képességet akkor szerzi meg, amikor nem a szabályos formaszellemek kormányozzák. Ez teszi lehetővé azt, hogy az ember ne csak a leírt módon függjön attól a helytől, ahol született, hanem hogy az így megszerzett tulajdonságokat utódaira is átörökíthesse, tehát a faji összetartozás nemcsak a lakóhely befolyásaiban jut kifejezésre, hanem abban is, amit a faj örökít át. Ez a magyarázata annak, miért örökölhető a fajiság, és meg fogjuk érteni, amit a szellemtudomány mond, hogy a faji ismertető jelek csak a múltban voltak visszavezethetők arra a helyre, ahol az emberek születtek. Ez csak a lemúriai kor utolsó és az atlantiszi kor első idejében volt így, amikor az ember közvetlenül a földi környezettől függött. A későbbi korokban kezd a faj olyan jelleget ölteni, hogy az örökléshez kötött és már nem a helyhez. így a fajban olyasvalamit látunk, ami eredetileg a föld egy meghatározott helyéhez volt kötve, aztán az emberiségben az öröklésen át tovább plántálódott, de a helytől egyre függetlenebb lett.

Abból, amit most mondtam, láthatják, hogy a fejlődésnek melyik időszakában volt csak értelme a faj fogalmáról beszélni. A szó igazi értelmében nem jogos fajfogalomról beszélni a lemúriai kor előtt, mert az ember csak ebben az időben szállt le a Földre. Korábban a Föld környezetében volt, azután lejött a Földre, és a faji ismertető jelek átöröklődtek az atlantiszi időben, egészen a mi Atlantisz utáni korunkig. Látni fogjuk, hogy a mi időnkben a népi, nemzeti ismertető jelek mellett lassan elmosódik, megszűnőben van a faji jelleg. Mindezt később még látni fogjuk. Most óvakodnunk kell attól, hogy a világot úgy tekintsük, mintha a fejlődés csak egy kerék lenne, amely kezdet és vég nélkül maga körül forog. A körforgás képzete, amit néhány misztikus világnézet olyan bőven kifejtett, rettenetes zűrzavart kelt az emberiség fejlődésének fogalmában. Ha a folyamatot úgy képzeli el valaki, hogy minden egy állandó központ körül mozog, miközben ennyi meg ennyi fajra tagolódik, akkor nincs fogalma arról, hogy minden fejlődésben van, és hogy a fajok is kifejlődnek. A fajok keletkeztek, és egyszer eltűnnek, már nem lesznek. Nem ismétlődnek mindig ugyanolyan módon, mint ahogy Sinnet „Ezoterikus buddhizmus" című könyvében helytelenül állítja. A faji ismertető jelek, a faji sajátosságok kezdetét a lemúriai korban kell keresnünk, további alakulását korunkig követhetjük, de közben tudnunk kell, hogy ha jelenlegi ötödik fejlődési korszakunkat a hatodik és hetedik leváltja majd, nem lehet többé szó olyan állapotról, amelyet fajnak nevezhetnénk. Ha azonban a fejlődést úgy képzeljük el, mintha mindig egyformán továbbgördülne, akkor csak egy malomkerék lenne a fejünkben, és távol lennénk annak megértésétől, ami a világban valóban végbemegy.

Látjuk tehát, hogy a fajfejlődés csak a lemúriai korban kezdődik a szabálytalan formaszellemek hatása következtében. Ezek a szellemek megengedik, hogy Föld-bolygónk erői beavatkozzanak azon a helyen, ahol az embernek első életszakaszát el kell töltenie, és ez bizonyos módon hat a későbbi életre is, mert az embernek van emlékezete és későbbi életében is visszaemlékezik arra a tulajdonképpen rendellenesen átélt időre, amit 21 éves kora előtt töltött a Földön. Az ember egészen más lény lenne, ha csak a szabályos formaszellemek hatnának rá. A rendellenes formaszellemek hatása következtében az ember a Föld azon pontjától függ, amelyen él. A szabályos formaszellemek törvényeitől való eltérés éppen a leírt módon jött létre úgy, hogy az ember számára jelentőssé vált a Földnek az a pontja, ahol egy bizonyos megtestesülés alatt él.

Ezeket a viszonyokat még pontosabban megértjük a következő fejtegetés során. A föld a talaj, a maga lényét felfelé sugározza, és áthatja az emberi szervezetet úgy, hogy az ember függő viszonyba kerül ezzel a föld-talajjal. Ebben a vonatkozásban megjelölhetjük tehát a földnek bizonyos pontjait, amelyek az emberi lénnyel fejlődéstörténetileg összefüggnek, de ezeket a körülményeket még pontosabban megtárgyaljuk. Most csak elvontan jellemzem azokat.

Itt van pl. egy pont, amely Afrika belsejében található. Ennél a pontnál a földből mintegy kisugározva hatnak mindazok az erők, amelyek az embert gyermekkora első időszakában megragadhatják. Később az ilyen erők befolyása csekélyebb; akkor kevésbé van kitéve ezeknek az erőknek, de hatásuk mégis erősen rányomja bélyegét az emberre. A Földnek ezen a pontján élő emberre legerősebben a gyermekkor első időszakában hatnak ezek az erők, és meghatározók azokra, akik ezektől az erőktől függő helyeken élnek és viselik maradandó nyomaikat. Nagyjából így lehetne jellemezni azokat az embereket, akik faji jellegüket tekintve itt kapják meg a földből a döntő, meghatározó erőket. A fekete fajt lényegében ezek a tulajdonságok határozzák meg.

Ha Ázsiába megyünk tovább, ott is van egy pont a föld felszínén, ahol a későbbi fiatalkori ismertető jelek ivódnak bele az emberbe a földerőkből, ahol a Föld lényéből a későbbi ifjúkor sajátos tulajdonságai származnak át az emberre, és adják meg neki a faji jelleget. Az itt tekintetbe jövő fajok korunk sárga és barnás bőrű fajai.

Ha azután keletről továbbmegyünk nyugat felé, akkor találunk egy pontot, amely Ázsiától Európa irányában fekszik, és amely a későbbi ismertető jeleket vési be maradandóan, azokat az ismertető jeleket, amelyeket éppen a későbbi, a korai ifjúságot követő életkorban kap meg az ember. Ezen ponton a földerők nem ragadják meg az embert már gyermekkorban, hanem akkor, amikor az ifjúkorból átmegyünk a későbbi életkorba.

Ily módon ragadják meg az embert azok az erők, amelyek a Földből kiindulva meghatározóak számára. Ha ezeket a pontokat összekötjük, egy érdekesen futó vonalat kapunk.

Ez a vonal korunkban is érvényes. Az afrikai pont a Föld azon erőinek felel meg, amelyek az emberbe a korai gyermekkor ismertető jeleit vésik be, az ázsiai pont azoknak az erőknek, amelyek az embernek a fiatalkori ismertető jeleket adják, és a legérettebb ismertető jeleket az európai területen lévő megfelelő pont vési be az emberbe. Ez egyszerűen egy törvényszerűség. És mivel minden ember a reinkarnációk során végigmegy, a különböző fajokon átmegy, így, noha az az ellenvetés tehető, hogy az európai ember a fekete és a sárga fajnál fejlettebb, mégsem kerül senki hátrányos helyzetbe. Itt ugyan az igazságot néha fátyol fedi, de láthatjuk, hogy a szellemtudomány segítségével fontos ismereteket lehet szerezni. Ha azután ezt a vonalat tovább húzzuk nyugat felé, akkor eljutunk az amerikai területre, azokra a vidékekre, ahol olyan erők hatnak, amelyek a középső élet-harmadon túl jutnak érvényre.

Kérem, ne értsenek félre, amit most mondok, ez csak annyiban vonatkozik az emberre, amennyiben a fizikai szervező erőktől függ, de lényét nem ezek alkotják, hanem amelyekben él. Ekkor olyan erőkhöz jutunk el, amelyeknek sok közük van az ember elhalásához, ahhoz ami az emberben élete utolsó harmadához tartozik. Ez a törvényszerűen futó vonal valóban létezik; ez valóság, egy reális görbe, és kifejezi a törvényszerűséget, amellyel földünk az emberre hat. Erre irányulnak azok az erők, melyek az emberre fajilag meghatározóan hatnak. Nem azért halt ki az indián lakosság, mert az európaiaknak így tetszett, hanem mert az indián lakosságnak meg kellett szereznie azokat az erőket, amelyek a kihaláshoz vezettek. Ennek a vonalnak sajátosságától függ az, ami Földünk felszínén a fajokkal lejátszódik, és amit azok az erők idéznek elő, amelyek nem a szabályos formaszellemek befolyása alatt állnak. Ahol a faji jelleg jelentkezik, ott ilyen módon hatnak. A mi időnkben azonban lassanként eltűnik a faji jelleg.

Ez már a Föld legkorábbi időszakában előkészült. Ha visszamennénk a régi lerúmiai korba, akkor a fajfejlődés legelső kiindulópontjait a mai Afrika és Ázsia vidékein találnánk meg. Azután később látjuk, ahogy az ember nyugat felé vonul, és ahogy nyugat felé követjük a faj meghatározó erőket, megfigyelhetjük az elhalást az indiánokban. Az emberiségnek nyugatra kellett mennie, hogy mint faj, meghaljon. Hogy új, ifjú erővel frissüljön fel, az emberiség keletre vonult Atlantiszból Európán keresztül Ázsia felé. Azután megismétlődött a vonulás nyugat felé. Most azonban nem a fajok mozgása ismétlődik meg, hanem a fajfejlődés magasabb foka, a kultúrák fejlődése. Bizonyos módon látható, hogy a kultúrák fejlődése a faji vonal folytatásának jellegét veszi fel. így pl. az a kultúra, amelyet ebben a fejtegetésben is méltón csodálattal jellemeztem, az ősrégi indiai kultúra, az első Atlantisz utáni kultúra, amely a korai gyermekkornak felel meg, amikor az ember a fizikai természet értékelését illetően még alszik, és lelkébe a szellemi világ megnyilatkozásai hatnak. Valóban, az első indiai kultúra egyfajta kinyilatkozás felülről, kinyilatkozás a spirituális magasságokból, és csak azért tudott az emberre hatni, mert az indiai föld befolyása alatt állt, amely már távoli múltban is hatott rá. Abban az ősrégi időben a Földből jövő erő határozta meg a fizikai faji jelleget, most a Földnek ugyanazon a területén megjelenő ó-indiai embernek inkább a lelki alkatát határozza meg. A nyugatról keletre való vonulás olyan frissességet idézett elő, hogy általa létrejöhetett az eredeti ó-indiai kultúrát jellemző sajátos szellemi konfiguráció. Látjuk majd, hogy a nagyon régi ó-indiai kultúra, amelyet még nem kutattak fel, és amelynek csak halvány származéka az amit a mai tudomány indiai kultúrának nevez, azzal magyarázható, hogy az atlantiszi kultúra bizonyos vonatkozásban megismétlődött az ó-indiai kultúrában.

Ha megnézzük az Atlantisz utáni korban egymást követő kultúrákat, azt látjuk, hogy azok a korábban átélt, de a megfiatalodás által egészen mássá vált körülmények megismétlődései, így a perzsa kultúra azzal függ össze, ami az ember első életerős korszakában él, amikor a szabálytalan formaszellemek hatnak rá, de most áthatja magát a szabályos formaszellemektől származó erekkel. Ez az ellentét a perzsa kultúrában a Fény és Sötétség, Ormuzd és Ahriman alakjában jelenik meg.

Minél inkább nyugatra megyünk, annál szembetűnőbb, hogy a kultúra egy érettebb kor jegyeit viseli magán. Ha el is kell ismernünk, hogy a jelenkorig az emberek alkotásai nagy mértékben függnek a világmindenség rendellenes erőitől és lényeitől, mégis érthetőnek fogjuk találni, hogy az emberek már nem kizárólag faji tulajdonságokkal vonulnak nyugatra. Azt is meg tudjuk érteni, hogy a kultúra menete olyan, hogy fiatalos frissessége, produktív eleme annál inkább elhal, minél nyugatabbra kerül.

Az objektív szemlélő sok körülményből láthatja, hogy a mi kultúránkat is ilyen törvényszerűségek határozzák meg. De az emberek nem hajlandók arra, hogy tárgyilagosan nézzék a dolgokat. Ha azonban kellőképpen odafigyelnek, láthatják, hogy valóban minden kultúra folyton változik, és hogy minél nyugatabbra megyünk a kultúra annál meddőbb lesz. Mint kultúra tehát az elhaláshoz közeledik. Minél nyugatabbra megyünk, a kultúrának annál inkább csak a külső részei virágzanak, azok, amelyek a fiatal erő felfrissítését nem élik át, hanem mintegy az elöregedés felé haladnak. Ezért az ember nyugaton az emberiség részére még nagyot és hatalmasat hozhat létre a fizikai, kémiai és asztronómiai felfedezések terén, mindenben, ami független a felfrissítő fiatal erőtől. Ami produktív erőt igényel, annak valóban az emberre ható erők más konfigurációjára van szüksége.

Az ember a gyerekkortól kezdve egy bizonyos ideig növekszik, csak azután virul ki tulajdonképpen a szellemisége. Kezdetben fizikailag növekedő lény. Előbb fizikailag kell kitágulnia annak, ami egy kis csöppségben szűk térre szorult össze. Akkor az emberképződés a belsőben préselődik össze. így van ez az emberiséggel nagyban is. Egy sajátos törvénnyel állunk szemben, ha a jellemzett görbét követjük. Sőt ez a kontinensekben is kifejezésre jut. Látjuk, hogy a fizikai emberfejlődés eredeti kiindulópontja először Afrikában van, azután az a tér, amelyen az emberiség kifejlődik, kitágul a messzeségbe. Ezt azután megtaláljuk az ázsiai térség hatalmas síkságain. Nagy, hatalmas térségeket népesít be ott az ember.

Nézzük most a fajképződés megismétlődését az Atlantisz utáni kultúrában. Ahogy az ember fiatal korában kíváncsi szemmel néz körül, úgy tekint a régi indiai kultúra embere a világba. Ez a fiatalos, friss erőkkel függ össze, amelyek az embert kitágítják, és növekedésével a távlatokba helyezik. Azután a szellemi fejlődésnek kell elkezdődnie, és a fizikainak kell összeszorulnia. Láthatjuk, hogy miközben a kultúra Európában továbbfejlődik, érdekes módon az ott élő emberiség kisebb területekre szorul össze. Európa a legkisebb földrész, és minél nyugatabbra megy az ember, annál inkább arra törekszik, hogy összetömörüljön. Félszigeteken át tör a tenger felé és egyre jobban összehúzódik nyugati irányban.

Mindez a fejlődés szellemi menetével függ össze. Itt sajátos módon látunk bele a szellemi fejlődés misztériumaiba. De a nyugat felé tartó összehúzódásban krízis rejlik. Krízis, amely által egy meddőbb elem kezd hatni. A produktivitás a nyugat felé eső félszigeteken bizonyos módon elhal. A meddőség abban mutatkozik, hogy maga a kultúra nyugat felé haladtában merev, egyszerű, elhalás felé vezető elemet vesz fel. Ez olyasvalami, amit a titkos iskolákban mindig is tudtak. Most megértik, miért mondtam, hogy amit közölni fogok, veszélyes is lehet, mert az embereket felháboríthatja. És korántsem lehet mindent elmondani, ami arra szolgálna, hogy az embert lényének magasabb területeire nézve függetlenné tegye, hogy észlelje azt, ami a földből a fajt meghatározóan felfelé áramlik, ami később a kultúrjelleget meghatározza, és ami a még későbbi időben ismét jelentéktelenné lesz, amikor az ember majd ismét visszatér a szellemiséghez. Ezért érthető, hogy az emberiségfejlődés egész menetével összefügg a szellemi fejlődés menete, és ezt mindig is ismerték azok, akik a lét titkaiba mélyebben be voltak avatva. A mondottak helyessége nem függ attól, vajon az egyik vagy másik iránt jobban vagy kevésbé lelkesül-e valaki. Ez a fejlődés szükségességétől függ. Aki a szükségszerűség ellen szólna, semmit sem tudna elérni. Ellene beszélni annyit jelent, mint a fejlődés útjába akadályokat gördíteni. Ezért természetes, hogy azok az emberek, akik arra a vidékre mennek, amely nyugatabbra terül el, kénytelenek felfrissülésükhöz ismét a keletet igénybe venni, keletről kell új indítékot kapniuk. A közép-európai terület azonban tudatára kell, hogy ébredjen saját produktivitásának, amellyel a félszigetképződés előtt rendelkezett. Ez az oka annak, miért kell Európában az emberiségnek saját lelkiségére eszmélnie - a Skandináviát és Németországot átfogó vonalon belül - és ezzel szemben miért kell éppen nyugaton az emberiségnek ahhoz a részéhez fordulni, amelynek keletről származó impulzusaira van szüksége. Ezt az emberiség összjellege kívánja meg. Látják, hogy ez még magában a szellemtudományos fejlődésben is megismétlődik. A negyedik Atlantisz utáni korban a rómaiaknál és a görögöknél is ezt láthatjuk. Tény, hogy a rómaiak bizonyos tekintetben fejlettebbek voltak a görögöknél, de a keletebbre lakók a meghódított néptől átvették a szellemi életet.

Minél nyugatabbra megyünk, annál inkább beigazolódik az itt megnyilvánuló törvény. Ezeket a nagy igazságokat alapjában véve csak sejtetni lehet. Ezek adják meg nekünk azt, ami a földterület minden darabja számára misszióink belső jellegének megfelel. Meg kell értenünk, mit kell tennünk, hogy az emberiség közösségi jellegéhez felemelkedjünk. Ebben rejlik a nagy felelősség, ha valaki bele akar avatkozni az emberiség nagy megmozdulásaiba. Ahol az emberiség nagy megmozdulásairól van szó, ott személyes szimpátia, vagy személyes lelkesedés nem játszhat szerepet. Mert nem az a lényeg, hanem az, ami az emberiség nagy törvényeiben rejlik. A nagy törvényszerűségeket fel kell ismernünk, és nem szabad, hogy előítéletek befolyásoljanak. Alapjában véve ilyen az egész rózsakeresztesség jellege. A rózsakeresztesség az egész emberiségfejlődés értelmében akar hatni. Ha megismerjük a talajt, amelyen állunk, egészen a sziget- és félszigetképződésig, akkor tudjuk, milyen érzés kell, hogy elfogjon bennünket, ha az emberiségfejlődés értelmében akarunk működni.

Egykor a rendellenes formaszellemek levezették az embert a Földre, és a földterület különböző pontjaihoz kötötték. Ezáltal teremtették meg a faji fejlődés alapját. Azután látjuk, hogy a fajok egyre inkább összekeverednek. A fejlődésbe belenyúl, illetve kiemelkedik a népfejlődés. Ez hat az egyes ember fejlődésében is. Nagy misztériumot érintünk, ha feltesszük a kérdést: ki volt Platón külső lénye, ahogy az emberiségbe beleszületett? Olyan ember volt, aki a Szolonidák nemzetiségéből származott, az ionok törzséhez , a görög néphez, az egész kaukázusi fajhoz tartozott. Az, hogy Platón Szolon nemzetségéből származott, hogy ion, görög, kaukázusi ember volt, a maga törvényszerűségében mély misztériumot fejez ki. Azt a misztériumot fejezi ki, hogy az egész Földbolygón mindenütt együttműködnek a szabályos és szabálytalan formaszellemek, akik tulajdonképpen leginkább abban érdekeltek, hogy az embert földi emberré tegyék. Ez abban jut kifejezésre, hogyan specializálódik az emberiség ennek az együttműködésnek a következtében, és hogy azután hogyan avatkoznak be a többi lények, akikről az egyes népek jellemzésénél már beszéltünk. Minden ember részt vesz lényével azokban a folyamatokban, amelyek útján az összes magasrendű lény, ezek a magasrendű szellemek együttműködésükkel a világfejlődést kialakítják.

Nem értjük meg az egyes embert, ha nem látjuk milyen lett fejlődése folyamán azáltal, hogy ezek a lények együttműködnek. Azáltal, hogy Földünkön a szabályosan fejlődött, és a szabálytalanul fejlődött formaszellemek titokzatos együttműködéséből létrejött egyszer egy kaukázusi faj, azáltal teremtődött meg a talaj, az alap ahhoz, hogy egy Platón egyáltalán megszülethetett. A szabályos és szabálytalan angyalok beavatkozása révén látjuk az utat, amelyre szükség volt Platón létrejöttéhez, hogy emberi lényként, emberi arccal egészen meghatározott értelmi, érzelmi és akarati tulajdonságokkal léphessen elénk. A faj és az individualitás közt középen áll a népiség.

Ezért kellett ma a fajok kialakulásának alapfeltételeit általánosságban jellemeznünk. Holnap a népiségnek a fajokból való kiválását, a hierarchiák más szellemeinek beavatkozását, és különösen a formaszellemek működésbe való beavatkozását tárgyaljuk.