"Ha a lelkek közösen, belső tisztességgel keresik a szellemet, megtalálják egymáshoz is az utat."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A Krisztus-impulzus és az éntudat fejlődése (6)

6. A lelkiismeret keletkezése

[Az emberi lelki képességek fejlődése az egymásra következő inkarnációkban. Az egyiptomi kultúra idején Európában az éntudat indult fejlődésnek, de különösen magasabb kultúra nélkül; Egyiptomban és Mezopotámiában létrejött egy fejlett tudás a szellemi világról, de az éntudat szinte egyáltalán nem bontakozott ki. A görög-latin kultúrában e kettő egyensúlyban van. Az éntudat teljes kifejlődését elősegítő Krisztus-impulzus hordozói az európai népek lettek, mert itt egy erre előkészülő fejlődés ment végbe az ókor idején. Ázsiában Krisztus megjelenését készítik elő, Európában Krisztus megértését. Keleten szellemileg kisarjad a szeretet, Nyugaton a lélek mélységeiből előtör a lelkiismeret.]

Berlin, 1910. május 2.

Ezekben a téli előadásokban a legkülönbözőbb oldalakról tettünk fel kérdéseket Krisztus lényére vonatkozóan, és sokféle módon igyekeztünk megvilágítani azt, amit az emberiség fejlődésében Krisztus-impulzusnak nevezünk, mint leghatalmasabb impulzust az egész Föld-fejlődésen belül. Érthető ezért, hogy kezdetben ez a téma általában nem meríthető ki, hanem az embernek úgyszólván végtelenül sokfelé kell fordulnia, ha a Krisztus-impulzust minden oldalúan tisztázni akarja. Másfelől szintén kétségtelen, hogy feltételezéseink szerint alapjában véve mindennek, ami az embert érdekelheti, a Krisztus-megjelenés tárgyalásához kell kapcsolódnia. Láttuk, hogy maguk az evangéliumok négy különböző oldalról próbáltak közeledni Krisztus lényéhez, és mi is különféleképpen beszéltünk az egyes evangéliumok titkairól.

Csak bizonyos fokig tudtunk a Máté-evangéliumba betekinteni. Későbbi előadásokra kell hagynunk, hogy összefüggésükben ismét visszatérjünk a Máté-evangélium rejtélyeihez, hogy azután belebocsátkozzunk a Márk-evangélium mélységeibe. Ha most, a tél végén Zweigünkben akár csak néhány vázlatos utalással fejtegetni akarnám, ami még hátramaradt, akkor ez a következő időkre túlságosan megtörné az előadások zártságát. Ezért ma és a következő alkalommal azt a kérdést fogom érinteni, ami bizonyos vonatkozásban egy másik oldalról közelít a Krisztus-problémához; azt ugyanis, hogy milyen összefüggés található az ember lelkiismerete és az emberiség fejlődésébe beleható Krisztus-impulzus között. Ezzel egyúttal valami egyéb is ki fog derülni.

A következő csütörtökön ugyanis egy nyilvános előadáson az emberi lelkiismeretről lesz szó, és ma is itt a Zweigen ugyanerről a témáról beszélünk. Ebben egy meghatározott célt követünk, aminek később még gyakrabban kell szellemi szemünk elé lépnie. Mert meg kell mutatkoznia annak, hogy ugyanarról a tárgyról másféle módon kell beszélni egy olyan munkacsoporton belül, amit mi alkotunk, mint egy nyilvános előadáson, amit azok számára tartunk, akik még nem tartoznak a szellemtudományos mozgalomhoz. Az antropozófusnak, akinek sokféle tulajdonságot kell létrehoznia lelkületében, egy olyan érzékre is szert kell tennie, hogy a világ dolgait a legkülönfélébb álláspontokról és oldalakról közelítse meg. Akinek már vannak bizonyos ismeretei, az másképp beszélhet egy témáról, vagy hallgathat róla valamit, mint akinek nincsenek ilyen ismeretei. Amikor egy munkacsoportban beszélünk, olyankor feltételezzük, hogy az emberek lelkülete bizonyos mértékig már beleélte magát a szellemi világ képzeteibe, elmerült a szellemi világgal kapcsolatos érzületekben és érzésekben, és hogy azon érzületek, érzések és gondolatok alapján, amelyeket a szellemi világról szerzett, körvonalazódhat annak képzete is, mint amilyen az emberi lelkiismeret. Vagyis sokkal intenzívebb mélységekből hozhatók fel a válaszok az ilyen kérdésekre egy munkacsoportban, mint egy nyilvános előadáson, amit a nem antropozófus hallgatóságnak tartunk. Ezeknek a nyilvános előadásoknak mégis megvan az a feladatuk, hogy a lelki élet jelenségein keresztül, amelyekhez az ember először a külső élményeken át jut el, fokozatosan valamiféle bizonyítékot szolgáltassanak arra, hogy a szellemtudományból megismert igazságok valóban igazságok. Ez egy másfajta feladat, mint a szellemtudományt ismerők számára beszélni, akik már rendelkeznek bizonyos feltevésekkel, meggyőződésekkel, talán bizonyos szemléletekkel is a szellemi világgal kapcsolatban. A szellemtudomány művelőjének fokról fokra meg kell tanulnia, hogy a fogalmakra és képzetekre, amelyek ezt vagy azt magyarázzák, különböző módokon és a legkülönfélébb forrásokból és oldalakról tegyen szert, illetve el kell hagynia azt a rossz szokást, ami szükségképpen jellemzi a külső életet, hogy egy dologról csakis egyféle módon és megközelítésben lehet beszélni.

Az emberi lelkiismeret olyan valami, ami a lélek legmélyén érint meg bennünket. Évszázadok óta a filozófusoknál vagy a világ egyéb gondolkodóinál rendszerint felmerül az a kérdés is, amit emberi lelkiismeretnek nevezünk, amennyiben kiterjedt erre is érdeklődésük. Mármost éppen egy ilyen jelenséggel kapcsolatban, mint a lelkiismeret, könnyen bizonyos illúziónak adhatjuk át magunkat. Annak az illúziónak, amit itt már gyakran említettem. Az emberek azt hiszik, hogy minden, ami az emberi lélekben ma jelen van, az mindig is megvolt benne. De láttuk, hogy a legkülönfélébb lelki képességek és lelki folyamatok, amelyek az évezredek során kifejlődtek az emberben, az ősidőkben még teljesen másmilyenek voltak, mint amilyenek jelenleg. Így több mindent azok közül, amit manapság a legértékesebbként, a legjelentősebbként hordozunk lelki életünkben, még nélkülözött a lelkünk akkor, amikor sok évezreddel ezelőtt más megtestesülésekben a földön vándorolt. A különböző megtestesüléseken végighaladni - ennek megvan a maga értelme, amit gyakran hangsúlyoztunk is. Értelme van annak, hogy a lélek, amennyiben megtestesülésről megtestesülésre fejleszti magát, mindig új képességeket és erőket sajátíthat el. A lélek valóban egy folyamaton megy keresztül, földi léte egyfajta tanulóidőszak, és egészen másmilyenné vált az idők során, mint amikor a megtestesülések megkezdődtek, illetve más most és más lesz a távoli jövőben.

A lelkiismeret sem létezett mindig, az emberi léleknek ez a drága tulajdona, ami mint valami isteni hang szól minden egyes individuális emberben a Jóról és Rosszról. Nem mindig volt bennünk megtalálható az emberi bensőnek ez a nagyszerű adottsága. A lelkiismeret is olyan valami, ami kifejlődött az emberben. Sőt, viszonylag nem is olyan régen volt az, amikor az emberi lelkiismeret először adott hírt magáról és azóta egyre tovább és tovább fejlődött. És ha mégoly drága kincs is, mégsem olyan, hogy minden elkövetkezendő inkarnáción át ugyanolyan módon lakozik benne az emberi lélekben, mint most. Tovább fog fejlődni, más alakot fog ölteni, amit az embernek majd szintén el kell sajátítania, de ami gyümölcsöket fog hozni neki, és a későbbi időkben, ha már megszerezte ezeket a gyümölcsöket, olyan valami lesz számára, amire visszatekintve így szólhat: Volt egy korszak, amikor lehetségessé vált számomra, hogy inkarnációról inkarnációra haladva lelki létezésem magába szívja a lelkiismeretet, és most itt vannak bennem annak gyümölcsei, amit egykor magamba fogadtam. - Ahogyan ma visszapillantunk arra az időre, amikor lelkeink másik megtestesülésekben voltak, és még nem volt meg bennük a lelkiismeret, úgy a jövőben a lelkünk egyszer visszanéz jelenlegi inkarnációnkra és azt fogja mondani: Üdvözlégy múlt! Köszönet azért az adottságért, amely a múltban mint emberi lelkiismeret kialakult bennem. Ha a lelkemben akkoriban nem fejlődhetett volna ki az emberi lelkiismeret, úgy most nélkülözném azt, amire szükségem van a mostani élethez!

Ebből már látjuk, hogy a lelkiismeret a jelenkor lelki javaihoz tartozik, és hogy korunkat értjük meg, a jelenkor lelki életét, ha megértettünk valamit az emberi lelkiismeret természetéből és lényegéből. Létrejöttét már bemutattam néhány összefüggésben. A következő csütörtökön is utalni fogok arra, hogy úgyszólván pontosan megmondható az időpont, amikor a lelkiismeretet először fedezték fel az emberi lélekben. Ha néhány évszázadot visszamegyünk az antik Görögországba, a keresztény időszámítás kezdete előtt alig fél évezreddel megtaláljuk a nagy drámaírót, Aiszkhüloszt. Ha körülnézünk a görög drámairodalom e hatalmas géniuszánál, ha engedjük magunkra hatni alakját, akkor drámáiban megtaláljuk azt, amit ma a lelkiismeret kifejezéssel illetünk, de amit akkor még nem jelöltek ezzel az elnevezéssel. A keresztény időszámítás kezdete előtt fél évezreddel a nagy drámaíró még semmilyen kifejezést nem talált annak számára, amit ma emberi lelkiismeretnek nevezünk. Ha ki akarta fejezni azt a lelki folyamatot, ami megfelel annak, amit ma lelkiismeretnek hívunk, akkor ezt azon a módon kellett tennie, hogy valaki, aki például az anyagyilkosság bűnét követte el, ezen eseménytől kényszerítve bepillantott a szellemibe, és alakokat látott a szellemiben, akiket az antik Görögországban erinnüszöknek, a későbbi Rómában pedig fúriáknak neveztek. Vagyis aki egy olyan igazságtalanságot tett, mint amilyen az anyagyilkosság, az Aiszkhülosznál nem azt hallotta, amit ma a saját bensőben felhangzó lelkiismeret elmarasztaló hangjának mondunk, hanem valami arra kényszerítette, hogy szellemileg lásson alakokat, akik tettének bosszúállóiként körülvették őt.

A különös bizonyítékok egyike ez, amit megtalálhatnak önök az emberiség történelmi fejlődésében arra vonatkozóan, amit az imént nagy vonalakban jeleztem. Az emberi lelki képességek a régi időkben teljesen másmilyenek voltak. Mindenkor hangsúlyoztam, hogy az emberi lélek csak fokozatosan fejlődött mostani képességeihez, hogy érzékszerveivel a fizikai világot úgy érzékelje, ahogyan ma teszi, és értelmét úgy használja, ahogyan manapság. Elmondtam, hogy az ősi időkben a lélek normális képességként egy bizonyos szellemi látással rendelkezett. De Aiszkhülosz idején ez a szellemi látás más csak rendhagyó esetekben jelentkezett. Tisztánlátóvá vált a lélek például azért, hogy felfogja, amit a fizikai világban jogtalan tettével okozott. Tisztánlátó lesz Oresztész lelke, miután elkövette az anyagyilkosságot. Ekkor látja meg, hogy tettével milyen szellemeket idézett fel a szellemi világban. Ezek odanyomulnak köré. Vagyis nem a lélek bensejéből szólal meg valami, miként a lelkiismeret, hanem tisztánlátó tudat lép fel Oresztészben, hogy észlelje azt a rendbontást, amit azzal idézett elő, hogy a fizikai világban egy jogtalanságot hajtott végre. A régi időkben mindenhol ezt találjuk: aki igazságtalanságot követett el, az még nem hallja a lelkiismeret figyelmeztető hangját, de a lélek a tisztánlátás állapotában látja, hogy mi keletkezett a külvilágban az igazságtalanság folytán.

Mi történt hát olyankor, ha igazságtalanságot követtek el? Ekkor az ember lényéből kiindulva kiváltódott valami a szellemi világban. Csak egy materialista előítélet, hogy valamely igazságtalanság elmúlhat anélkül, hogy a szellemi világban ne okozzon valamit. Az igazságtalanság egészen meghatározott folyamatokat vált ki a szellemi világban, olyan hatásokat, amelyek belőlünk sugároznak ki, láthatatlanul a külső érzékszervi észlelés számára, de megfigyelhetően a szellemi látás számára. És az olyanfajta szellemi folyamatok, amelyek kisugárzódnak abból a személyből, aki valami jogtalanságot tett, táplálékul szolgálnak bizonyos lényeknek, akik a szellemi világban ténylegesen jelen vannak. Ezek a lények nem mindig tudnak az emberhez közel férkőzni. Ha valakinek semmi olyan kisugárzása nincs, amely egy helytelen cselekedetből fakad, akkor nem tudják az embert megközelíteni. Ugyanaz történik, mint amit egy szobában figyelhetünk meg: ha a szoba teljesen tiszta, elkerülik a legyek. És nincsenek is legyek benne. De ha a szobában minden lehetséges piszok előfordul, ételmaradékok stb., akkor rögtön megjelennek a legyek is. Abban a pillanatban, amikor az ember rossz tettei következtében kiáraszt magából bizonyos szellemi kisugárzást, akkor megjelennek körülötte olyan lények, amelyek ezzel táplálkoznak. Aiszkhülosz, a nagy görög tragédiaíró ilyen lényeket láttat Oresztész körül.

Amit ma belső hangként hallunk, azt tehát Aiszkhülosz még külső alakokban léptette fel, mivel tudta, hogy extrém esetekben még mindig bekövetkezhet az, ami a régebbi korokban minden lélek közös birtoka volt: bizonyos tisztánlátó tudat. Visszamarad ugyanis valami a korábbi időkből a későbbibe, és megjelenik atavizmusként, de már csak abnormális esetekben. Ezért nem kifogásolható, ha például Shakespeare-nél valami hasonlóval találkozunk, egyfajta objektivizált lelkiismerettel.

De csak kevés időt kell továbbmennünk a görög művészetben Aiszkhülosztól Euripidészig, a későbbi tragédiaíróig. Euripidésznél figyelhetjük meg azt, hogy ő már tudott a lelkiismeret fogalmáról! Így az antik Görögországban azt látjuk, hogy a keresztény időszámítás előtt fél évezreddel csak fokozatosan jelenik meg a lelkiismeret fogalma. Keressenek az Ószövetségben egy szót arra, amit ma lelkiismeretnek nevezünk: nem fognak találni. A lelkiismeret olyan valami, ami mint képesség az emberi lélekbe egykor beköltözött. Ha pedig nem rövid időszakaszokban gondolkodunk, hanem nagy korszakokban, akkor azt látjuk, hogy a lelkiismeret nagyjából abban az időben vonul be az emberbe, amikor a Krisztus-impulzus helyet talált magának az emberi lélekben. Azt mondhatnánk, szinte mint egy árnyék követi a lelkiismeret a Krisztus-impulzust, amikor az belép a világtörténelmi fejlődésbe. Ennek megértéséhez ma néhány dolgot fel kell idéznünk magunkban, amit az évek során tanultunk, és aminek termékennyé kell tennie számunkra annak megértését, hogy mi is tulajdonképpen az emberi lelkiismeret.

Ha mélyebb alapjában akarjuk megragadni a lelkiismeretet, akkor éppen azokat az időszakaszokat kell szemügyre vennünk, amikor az emberi fejlődés a Krisztus-impulzus felé közeledett, majd befogadta a Krisztus-impulzust, és azután a mi időnkig továbbhaladt. Tudjuk, hogy itt az emberiség fejlődésének három kultúrkorszakával van dolgunk, amelyeket egyiptomi-káldeus kultúrának, görög-latin kultúrának és a jelenlegi kultúrának nevezünk. A két megelőző kultúrát, az ősindiait és az ősperzsát most figyelmen kívül hagyhatjuk, mert akkor lelkeink még nagyon messze álltak attól, hogy akár csak megsejtsék azt, amit ma a lelkiismeret fogalmának nevezünk. Az egyiptomi-káldeus kultúrában látjuk fokozatosan előkészülni mindazt, ami azután a legnagyobb magasságokba emelkedett, hogy a görög-latin kultúrában befogadja azt a jelentőségteljes impulzust, ami Krisztus-impulzusként jelent meg számunkra. Majd saját korunkban azt a korszakot látjuk, ahol ez az impulzus kidolgozódik. És egyre nagyobb és jelentékenyebb lesz ez a kiművelés az eljövendő korszakokban.

Ha még pontosabban tekintjük azt a fejlődést, amely az egyiptomi-káldeus kortól a görög-latin koron át a mi időnkig terjed, akkor észrevesszük, hogy mindegyik ilyen korban az emberi léleknek különösképpen az egyik része fejlődött. Az egyiptomi-káldeus kor folyamán az emberi lélek három része közül az érző lélek fejlődött ki; azaz egyszer meg kellett testesülnünk egyiptomi-káldeus testben, hogy szabályos módon felvegyünk magunkba olyan képességeket, amelyek az érző lélek sajátos kialakítására irányulnak. Majd mint lelkek ezt a tulajdonságot magunkkal vittük a következő megtestesülésekbe a görög-latin korszakban, hogy most az értelmi vagy kedélylelket dolgozzuk ki. És a görög-latin korszakban elnyert eredményekkel élünk a mostani megtestesüléseinkben, hogy egyre magasabbra fejlesszük a tudati lélek erőit. Így fejlődött emberi lelkünk e három korszak folyamán. Ha pedig elmúlik a mi időnk is, akkor a lelkünk tovább emelkedik a szellemén képességének kifejlődéséhez. Ez a 6. kultúrkorszakban lesz. Látjuk tehát, mennyire mély értelme van annak, hogy egymásra következő megtestesüléseken megyünk keresztül. Értelme van annak, hogy ezáltal fokozatosan elsajátítjuk azokat a képességeket, amelyeket az emberi lélek képességeiként ismerünk, és szélesebb távlatban tekintve azokat is, amelyek majd a puszta lelki életen már túlmennek.

Az egyiptomi-káldeus kultúra során tehát a lelkünk elsajátította az érző lélek erőit és kiteljesítette ezeket az erőket, míg a görög-latin korban az értelmi vagy kedélylélek erőit. Az embernek az értelmi lélekig a szokott módon kellett előrehaladnia, majd pedig a Krisztus-impulzus gyakorolt rá hatást.

Csakhogy ez a kifejlődés a föld különböző pontjain egészen eltérő módon történt. Ha ugyanis a lélek bizonyos kényelmességével azt akarjuk hinni, hogy az emberiség fejlődésében minden lehetőleg egyszerűen megy végbe, akkor sohasem ragadjuk meg igazán ezt a fejlődést. Sok mindent kell megismernünk ahhoz, hogy az irányító kozmikus lények nagy gondolatait valamennyire el tudjuk gondolni. A legnagyobb önhittség, amikor az ember kijelenti, hogy az igazság egyszerű; mert ilyenkor csak a saját kényelmessége szerint akarja az igazságot látni. Puszta kényelmeskedés eredménye, amikor azt mondják, hogy az igazságnak egyszerűnek kell lennie. De az igazság bonyolult, mert a vezető kozmikus lények szellemét csak úgy foghatjuk fel, ha a legnagyobb erőfeszítéseket tesszük, hogy az ő gondolataikban - még a legszubtilisebb gondolataikban is - elmélyedjünk. Ezért nem is szabad azt hinnünk, hogy már mindent kimerítettünk, amikor azt mondjuk: a lelkünk az egyiptomi-káldeus, a görög-latin és a mostani kultúrkorszakon át kifejlesztette magát.

Egy pillanatra helyezkedjünk bele abba az időbe, amikor még nem létezett egy görög-latin ember sem, hanem csak az egyiptomi-káldeus kultúra állt fenn.

Ebben az időben is éltek emberek a későbbi Görögország vidékén és a Római Birodalom országainak területén; ők tehát a görög-latin kor előtt éltek a későbbi görög-latin kultúra területén. Sőt, mifelénk is, azon a földön, amin itt ma járunk, éltek emberek abban a korban, amikor az egyiptomi-káldeus kultúra Ázsiában és Afrikában végbement. Amíg az egyiptomi-káldeus kultúra idején Ázsiában és Afrikában bizonyos lelkek a legkitűnőbb értelemben elvégezték azt, hogy előkészítsék a Krisztus-impulzus megjelenését, a későbbi görög-latin kultúra területein másféle lelkek éltek, akik viszont arra készültek elő, hogy valami egészen mást tegyenek hozzá az emberiség összfejlődéséhez. A mi vidékünkön is éppúgy éltek emberek, akik magukat megint valami másra készítették elő. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy a lelkeink az egymást követő korszakokban különböző képességeket dolgoznak ki magukban, hanem ugyanabban a korban egymás mellett is élnek a lelkek. Ezáltal a legkülönfélébb módokon történik hatás a lelkekre, így további bonyolultság keletkezik a fejlődésben. Ezzel többet kap az emberiség fejlődése, mint ha minden egyenes vonalúan haladna. Valójában előkészületeket kellett tenni mind görög-latin területen, mind a mi vidékünkön, hogy a legkülönbözőbb oldalakról belekerüljön a kultúrfejlődésbe mindaz, ami szükséges. Egészen más feladatuk volt tehát az ázsiai és afrikai népeknek, egészen más a dél-európaiaknak, és megint csak teljesen más feladata volt a közép- és észak-európai népeknek. Mindannyian mást és mást tettek hozzá az emberiség összfejlődéséhez, és azért tehettek hozzá különböző dolgokat, mert képességeik és egész fejlődésük lényegesen másmilyen volt, mint a többieké.

Ha ugyanis pillantásunkat az egyiptomi-káldeus népekre irányítjuk, azokra a lelkekre, akik éppen az egyiptomi-káldeus kultúrában érték el fejlődésük tetőpontját, akkor azt kell mondanunk: ezek a népek akkoriban az érző lélek bizonyos képességeit fejlesztették ki, melyeket különösen akkor lehet jól kifejleszteni, ha az ember elsajátítja azokat a nagyszerű tanokat, amelyek abban az időben az egyiptomi szent helyekről származtak, vagy azt a csodálatos asztrológiát, amelyet a káldeus szakralitás teremtett meg.

De ami a különböző kultúrhelyekről kiáradt, annak célja az volt, hogy a lelkeket előbbre vigye. Mert ami kiáradt ezekről a helyekről, annak az igazi jelentősége lényegében véve nem az volt, hogy ezek a kultúráramlatok milyen tartalommal rendelkeznek, hanem hogy mivel tudnak hozzájárulni az emberi lélek fejlődéséhez. A tartalom elmúlik! Mélyebb értelemben véve: csak a zavaros fejűek hihetik azt, hogy néhány évszázad múlva a mai tudományunk nem fog éppúgy elsüllyedni a feledés homályában, mint ahogy az egyiptomi-káldeus kultúra bizonyos dolgai is feledésbe merültek. Aki azt hiszi, hogy a kopernikuszi világszemléletben végső alapelvek vannak, az nagyot téved; ez később éppúgy meghaladott lesz, mint ahogy ma az egyiptomi kultúra vívmányai is azok. Tartalmuk szerint ezek a dolgok elmúlnak, mint sok más is az emberiség fejlődésében.

Odalépünk például Leonardo da Vinci csodálatos képe, az „Utolsó vacsora” elé, amit önök mindannyian legalább másolatokban ismernek. Ha ma Milánóban látni akarjuk, már csak egészen halvány körvonalakban láthatjuk, és tudjuk, hogy már nem sok idő telik el, és többé már semmi sem lesz látható mindabból, amibe Leonardo da Vinci a maga legjobb erőit helyezte. Egyszer éppoly kevéssé lehet majd kivenni valamit Raffaello gyönyörű műveiből, amelyek ma a lelkünket oly mélyen megérintik, ha engedjük őket hatni magunkra. Mindezek a művek szétporladnak, és a fizikai síkon többé már emlékük sem marad. E művek tartalma is, mint a kultúrák tartalma, elenyészik. De e képek előtt állva arra gondolunk: Raffaello lelkére hatással voltak, vagyis Raffaello lelke másmilyen lett, miután ezeket a képeket elővarázsolta magából, mint amilyen előtte volt. És emberek milliói, akik felemelkednek hozzá, e képek hatását a lelkükbe fogadják, és ezáltal mássá lesznek. Ha pedig egyszer az egész Föld is porrá válik - ami minden bizonnyal bekövetkezik majd - , akkor a kultúrák külső intézményeiből sem marad semmi. De amit a lelkek magukba fogadtak, az mind át fog menni velük az örökkévalóságba. Az emberi lélek számára jelen lesz ott mindaz, amit a kultúrák nyújtottak, amit például Egyiptomban és Káldeában a szakralitás beleárasztott az akkori idők nagyszerű bölcsességtartalmába. Mert az emberi lelkeknek előre kellett haladniuk egy bizonyos darabon. Hogy pedig még előbbre jussanak, hogy még érettebbek legyenek, ahhoz ismét új javakat kellett felvenniük magukba; olyan javakat, amelyek azután a görög-latin kultúrában ismét egy darabon előbbre vitték őket. Mert ha a lelkeink nem fogadták volna be azt, amit a görög-latin korban befogadhattak, akkor most nem élhetnék bele magukat a tudati lélekbe sem. Ez adja a haladást az időben.

Ha emlékeznek egynéhány dologra, amit a nyilvános előadásokon is mondtam, akkor tudják, hogy a három lelki részünkben az én tevékenykedik. A lelki élmények káoszából, ahogyan ezek megjelennek az érző lélekben, az értelmi lélekben és a tudati lélekben, fokról fokra kifejlődik az én, kikristályosodik mindezekből, de ez nem azonos módon történt a föld különböző pontjain. Miközben például Ázsiában és Afrikában, amikor az egyiptomi-káldeus kultúra zajlott, az emberek úgy fejlődtek, hogy ott még sokáig engedték hatni magukra a káldeus és egyiptomi bölcsességek megnyilatkozásait, addig Európa népei, melyek távol voltak mindettől, úgy fejlődtek, hogy valami mást elővételeztek. Az európai vidékeken ugyanis az emberek az érző lélekben bizonyos módon már az ént bontakoztatták ki, egy erős érzést, egy határozott érzületet az én iránt.

Itt egy végtelenül fontos ponthoz érkeztünk. Ázsián és Afrikán olyan emberek vonultak, akik az énjükkel még vártak addig az időig, amíg előbb az érző lélekben kialakul mindaz, ami az egyiptomi és káldeus bölcsességek révén kifejlődhetett. Az egyiptomi-káldeus kultúra vidékén ekkor olyan lelkek inkarnálódtak, akik nem rendelkeztek az énszerűség többé vagy kevésbé világos érzetével, de magasrendű tanokat és kultúrát alakítottak ki. A régi Káldeában egy az énjét még nem tudatosító érző lélekbe került bele az a magas kultúra, ami akkortájt létezett.

Itt északon viszont nem egy ilyen magas kultúra hatolt be a lélekbe. A lélek itt többé-kevésbé műveletlen maradt, de a lélek kifejleszti ebben a műveletlenségben, ebben a szent helyek megnyilatkozásától át nem hevített érző lélekben az éntudatot. Úgy fogalmazhatunk: az egyiptomi-káldeus népeknél késik az éntudat; először azt engedi az érző léleknek, hogy bizonyos kultúrát vegyen fel magába, mindaddig, amíg a további lélekrészek is fejlődésnek indulnak. Európában viszont nem vár az én, hanem kifejlődik már az érző lélekben. De közben vár bizonyos kulturális javak felvételével, amíg a további lélekrészek is fejlődésnek indulnak.

Így Ázsiában és Afrikában olyan lelkeket látunk megtestesülve, akik az énjüket még szinte egyáltalán nem tudatosították, viszont a magas kinyilatkoztatások sugallatait hordozzák az érző lelkükben. Európában ellenben olyan lelkeket figyelhetünk meg, akiknek nincs különösebben magasrendű kultúrájuk, de akik kihangsúlyozzák az individuális énjüket, akik magukba mint emberekbe bepillantanak és magukat mint embereket érzik.

E két véglet között állnak a görög-latin népek, akiknek különösképpen az értelmi lélek képességeinek kifejlesztése volt a feladatuk. Náluk az történt, hogy ők az ént az értelmi lélekben fejlesztették ki, és egyúttal bizonyos kultúrát is fel tudtak venni az értelmi lélekbe. Ennélfogva az egyiptomi-káldeus kultúra várt az énnel egy későbbi korig, az európai kultúra viszont ezt az ént idő előtt kifejlesztette. A görög-latin kultúrában ez bizonyos vonatkozásban kiegyensúlyozódik, itt az énnel egyidejűleg kifejlődik a kultúra is.

Ezzel jeleztük emberi fejlődésünk egyik nagy titkát, aminek ismerete nélkül sohasem értjük meg, hogy a Krisztus-impulzus miért éppen Európában talált akadálytalan befolyást magának és miért itt honosodott meg.

Vajon miért? Krisztus megjelenhetett volna Európában, megtestesülhetett volna Európában fizikai testben? Nem, nem tehette volna meg. A görög-latin korban jelent meg, amelyben az értelmi lélek fejlődött ki. Ez volt alkalmas arra, hogy Krisztust úgyszólván befogadja. De nem lett volna szabad Krisztusnak Európában megjelennie, mert ott egy erős énérzet volt jelen. Ez az erős individuális énérzet nem volt alkalmas arra, hogy létrehozzon egy olyan kivételes embert, aki mindenki más előtt rendelkezik azzal a nagy képességgel, hogy magába fogadhatja a legmagasabbat. Az európai területeken kifejlődött egy korai énérzet, egy túl erős érzés az emberek saját identitása iránt. Itt lehetetlennek bizonyult volna, hogy egy személyiség kimagasodjék úgy a többiek közül, ahogyan az a személyiség magasodott ki kortársai közül, akinek Palesztinában kellett burkot képeznie Krisztus számára. Európához hasonló intenzitással az énérzésnek nem volt szabad megjelennie azon a korai fokon, amikor Krisztusnak egy testet kellett találnia a megtestesüléséhez. Éppen az egyiptomi-káldeus és a görög-latin kultúra találkozásánál kellett tehát megjelennie, ahol lehetséges volt egy olyan testet kialakítani, amely még nem hordozta magában a korai énérzetet, de amelyben a legmélyebb megértés volt megtalálható a szellemi világ megragadása iránt, amit az egyiptomi és káldeus kultúrában sajátítottak el.

Ha Európának nem is volt meg az a képessége, hogy Krisztus számára testet szolgáltasson, mégis azáltal, hogy túl korán fejlesztette ki az ént az új létezés hajnalán, minden egyéb vívmány előtt már megvolt benne az arra való igazi érzék, hogy az embereknek megmutassa az énről való teljes tudatot és hogy ezt az éntudatot meg is értse, miután Krisztus megjelent. Ez éppen annak volt köszönhető, hogy az európai népek az énérzetet túl korán szerezték meg és azzal mintegy már összenőttek.

Ezt figyelembe kell vennünk, ha az egész újabb kultúra felemelkedését meg akarjuk érteni. Ázsiában és Afrikában olyan embereket találunk, akik sokat tudnak a világ titkairól, sokra képesek bizonyos szimbólumok megalkotásában. Röviden: érző lelküket úgy művelték ki, hogy gazdag lelki életre tettek szert, de gyenge az énérzetük. Európában viszont olyan embereket találunk, akiknek csekélyebb kultúrájuk van abban az irányban, ami kívülről elsajátítható a kinyilatkoztatások által, viszont itt egy olyan embertípusra bukkanunk, amely önmagát saját magában keresi, és önmagában találja szilárd támaszát. - Így Ázsiában előkészítették a talajt Krisztus megjelenése számára; itt adódhatott egy olyan test, amelybe Krisztus behúzódhatott. Európában pedig az emberek a leginkább arra készültek elő, hogy az éntudat elhozójának megértői legyenek. Az európai népeknek Krisztus azt hozta, amire ott az emberek szomjaztak. Ezért éppen Európában fejlődik ki az a csodálatos misztika, amely Krisztust a saját lélekben, az énben akarta felvenni: a keresztény misztika.

Így a föld különböző pontjain a világ bölcs vezetése előkészíti az emberiséget, hogy a fejlődés minden mozzanata a maga jogához jusson. A szellemtudományos világszemlélet nagy vívmányainak egyike, hogy az ember mindinkább szert tesz arra az érzésre, hogy tulajdonképpen mennyire bölcsen zajlott minden az emberiség fejlődésében és az egész világban. Évezredeken át Európa területén arra készültek elő a lelkek, hogy olyan korán amennyire csak lehetséges, egy szilárd pontot alakítsanak ki a saját bensőjükben. De e fejlődésük közben vissza lettek tartva bennük azok az erők, amelyek Ázsiában olyan magasrendűen kifejlődhettek. Ezért a kultúráramlat áttevődik Ázsiából, és Európában veszi kezdetét az én-személyiség erős érzése.

Egészen határozottan kimutatható, hogy az Adriai-tenger szinte egy élesen meghúzott határt képez egyfelől a Görögországban jelentkező még valamennyire gyenge énérzet között, ahol az ember még nem érezte magát igazán individuális személynek, hanem inkább athéninak, spártainak, thébainak, a poliszához tartozónak, másfelől a római kultúrterület között, ahol az erős énérzet már teljesen kifejlődött a római polgár tudatában, aki mint személyiség szilárdan áll a maga lábán. Görögországban azt látjuk az emberben, amit így jellemezhetünk: az én még némiképp visszaszorul benne, inkább még a külvilágból veszik, olyasmi módon, amikor az énnek még nem kell jelen lennie. Ha ellenben átmegyünk az Adriai-tengeren, eljutunk Rómába, és látjuk a római polgárt szilárdan állni a lábán, egy már átérzett énnel.

Mindez mélyebb, jelentőségteljes okokkal függ össze. Ezek a dolgok nem történnek meg anélkül, hogy a fizikai síkon lejátszódó folyamatokkal párhuzamosan a megfelelő események ne mennének végbe a szellemi világban. Látjuk, hogy a görög kultúrában még egy erősen visszatartott én érvényesül. Itt sok mindent még személytelenül fogadnak be. A görög ember nem érzi magát individuális polgárnak, hanem az athéni, a spártai, a thébai organizmus egy tagjának. Ezt a vonást kell majd levetni. Az ember azon vágyának kell eltűnnie, hogy kívülről vegyen fel valamit, és az embernek be kell vonulnia a bensejébe, ha egyre inkább nyugati ember akar lenni.

Aminek a széles tömegekben ki kell fejlődni, azt előbb meg kell élniük az emberiség nagy vezetőinek, nagy személyiségeinek. Ha felidézzük azt, amire már ismételten utaltunk, látjuk, hogy a görög embernek még arra hajlott erősen a tudata, azt tekintette különösen mérvadónak, hogy ami kívülről adódott számára, azt személyiségének benseje nélkül alakítsa. Emlékezzünk újból egy nagyműveltségű görög azon kijelentésére, amely mélyen bepillantást enged a görög nép törekvésébe: Inkább lennék koldus a fenti világban, mint király az árnyak birodalmában. - Még nem fogták fel a láthatatlannak, az érzékfeletti életnek a nagy értékét. A környezetből ragadják meg azt, ami az én nélkül megragadható. És lenyűgöző éppen ezen a ponton látni, ahogyan az idők fordulóján mint egy határkő áll egy nagy vezető személyiség, hogy levesse a korábbi felfogásmódot és felvegyen egy újabbat, és mintegy messzire hallatszóan azt mondja a szellemi világ felé: Most kell jönnie annak az időnek, amikor többé már nem csupán azt kell befogadnunk, ami az én nélkül áramlik be emberi személyiségünkbe, hanem amikor azt kell megragadnunk, ami az én által kerül az ember személyiségbe.

Ez a tett ment végbe Empedoklészben, a görög ókor - amely részben Szicília szigetén zajlott le - egyik nagy bölcsében. Némely legendában, amit ma mesélnek valami rendkívüli mélység húzódik meg. Empedoklész a nagy bölcs nemcsak nagy filozófus, hanem a kor mély titkaiba is beavatott volt, minden idők egyik legnagyobb államférfija és egyúttal áldozópap Agrigentumban. A legenda róla meséli, de amely okkult igazságokról is tudósít, hogy miután teljesítette feladatát Szicíliában, a testét az Etnába vetette, hogy egyesítse külső burkait Szicília földjével. Ezzel mintegy azt dokumentálta: Most kell eljönnie a szilárd hitnek az énben, ha a külső el is enyészik. - Empedoklész külső burkainak feláldozása akkor történt meg, amikor burkait átadta az Etnának. Emögött egy mély okkult igazság rejtőzik. Aki ma Szicíliába megy, az annak a spirituális eseménynek hatása alá kerül, hogy Szicília levegőjében, ha azt szellemileg belélegzi, még ma is Empedoklész tettének utóhatása érezhető. Empedoklész lelke tovább inkarnálódott; de teste különös jelentőséget kapott azáltal, hogy Empedoklész tudatosan átadta az elemeknek, és így azt ma Szicília szellemi atmoszférájában találja meg az ember. Empedoklész teste Szicília szellemi atmoszférájának alkotórészét képezi.

Emlékezetes pillanat volt számomra - hiszen Zweigünkben ilyen dolgokról is szabad beszélnünk -, amikor néhány héttel ezelőtt palermói barátainknak ama eseménynek a közvetlen közelében Empedoklészükről ugyanazt mondhattam, amit most önöknek említettem: „Aki szellemileg tudatosan lép a ti vidéketekre itt Szicíliában, az ma szellemileg még ugyanazt lélegzi be, ami Szicília levegőjébe Empedoklész áldozati halála által jutott.”

Így amire külsőleg, térbelileg az Adriai-tengerrel utaltunk - hogy határvonal Kelet és Nyugat között -, azt az emberiség egyik nagy alakja, Empedoklész által is megtesszük volna, aki - amennyiben tovább kellett hatnia nyugaton - tudatosan levetette azt, ami alapján az emberek fejlődtek odaát keleten, és meg akarta menteni a további fejlődés számára azt, ami a külső fizikai sík bármi eleme felett áll.

Hatalmas dolog ezekbe a különbözőségekbe betekinteni, mert megmutatják, hogy az elválasztó területeken az elválasztott is elő lett készítve, azért, hogy a különféleségben a legmagasabb is elérhető legyen. Az emberiség számára a különféleségek együttműködésével kell az összfejlődés célját elérhetővé tenni. Ebből is láthatjuk, hogy Krisztus, miután megjelent Keleten, átvonult Nyugatra, és ott befogadták azok, akik egy erős éntudattal már felkészültek arra, hogy megértsék a szilárd éntudat elhozóját. Az volt a titka Krisztus belépésének Nyugatra, hogy ott előkészült lelkeket talált, és ezek a lelkek be is fogadták őt.

Keleten az emberiség előkészített mindent, ami lehetővé tette, hogy létrejöhessen egy test, avagy egy olyan testiség, amely fizikai testből, étertestből és asztráltestből áll, amibe Krisztus beleereszkedhetett. Krisztus az éntudaton keresztül, vagy az éntudattal együtt elhozta a Földre a szeretet impulzusát. A szeretet az, ami a maga leglelkibb, legszellemibb formájában Krisztussal került a Földre. A szeretetet először úgy figyeljük meg, ahogy az a maga lelki-szellemi formájában létrejön Keleten; amennyiben pedig elterjed Nyugaton és itt már meg is értik az emberek, a további fejlődést kísérhetjük nyomon.

Minek köszönhetően tudott éppen Nyugaton az éntudat úgy működni, hogy rokonságot érzett Krisztussal? Mi történt a lelkekkel, akik idejekorán felvették magukba az éntudatot?

Az egyiptomi-káldeus népek vártak az énfejlődéssel egészen a tudati lélek megjelenéséig. A görög-latin népek kifejlesztették az ént már az értelmi vagy kedélylélekben. Az európai Észak kultúrája pedig már idő előtt kifejlesztette az énérzetet az érző lélekben. Itt korán jutott az énérzet az emberi lélekbe. Itt tehát az érző lélek egészen más módon működött együtt az éntudattal, mint bárhol a világon. Az emberiség fejlődésében először Észak-Európában hatotta át egymást az érző lélek és az éntudat. Mi történt azáltal, hogy az európai népeknél már azelőtt megszilárdult az éntudat az érző lélekben, hogy Krisztus belépett volna az emberiség fejlődésébe, illetve mielőtt magukba fogadták volna e népek azt, ami Ázsiában kifejlődött?

Ezáltal kibontakozott az érző lélekkel az emberi lélek bizonyos ereje, amely csak azért fejlődhetett ki, mert az érző lelket, amely még egészen szűzies volt és nem befolyásolták más kultúrák, áthatotta az énérzet. És ez a fajta lelki erő lett a lelkiismeret: az énérzet áthatása az érző lélekkel. Innen van a lelkiismeret különös ártatlansága. Hogyan beszél a lelkiismeret? Ugyanúgy szól a legegyszerűbb, legnaivabb emberben, mint a legbonyolultabb lélekben. Ezt mondja: Ez helyes! Ez nem helyes! - Semmi elmélet, vagy valamilyen tan. Az ösztön, a megérzés hatalmával működik az, ami így szól hozzánk: Ez helyes! Ez nem helyes! - Sehol másutt nem találják meg önök azt, ami így Nyugaton azon a módon kifejlődött, ahogyan ezt ma fejtegettük. Ezért hajnalpírként beleveti első sugarait Görögországba és onnan Rómába, ahol már nagyon szilárdan lép elénk. A római íróknál jelenik meg először a szó: lelkiismeret, conscientia. Miközben a görögöknél csak alkalomszerűen találjuk meg - első utalásokban Euripidésznél -, a rómaiaknál már nagyon erős hangsúlyt kap, mint általánosan használt kifejezés. Ez annak a kultúráramlatnak a befolyása, amely azáltal keletkezett, hogy az érző lélek és az énérzet áthatotta egymást, és hogy az énérzet - ami az embert felviszi az alacsonyabbtól a magasabba - már az érző lélekben mint isteni hang beszél, ahogy egyébként csak az ösztönök, vágyak és szenvedélyek beszélnek az érző lélekben, és ott arra int, hogy a helyeset cselekedje az ember, hogy eltaláljon a magasabb énhez.

Így az emberiség fejlődésében az európai népeknél látjuk először megjelenni a lelkiismeretet. Onnan sugárzik szét és terjed át a föld többi emberére. A bölcs világvezetés előkészítette azt, hogy az emberiség egy ponton befogadja a lelkiismeretet, amely hozzákapcsolódik az emberiség összfejlődéséhez. Ezzel lényegében mindent elmondtunk, ami a lelkiismeretet érthetővé teszi. Beszéltünk a lelkiismeret meghatározhatatlanságáról, hogy a lelkiismeret a lélek mélységeiből tör elő. A lelkiismeret úgy beszél, ahogy egy ösztön beszél, és mégsem valami ösztön. Azok a filozófusok, akik ösztönként ábrázolják, nagyon melléfognak. A lelkiismeret ugyanazzal a nagyszerűséggel beszél, amivel maga a tudati lélek beszél, amikor megjelenik; de egyúttal elementáris, őseredeti erővel szól.

Így azt látjuk a Földön, hogy odaát Keleten megjelenik a szeretet, itt Nyugaton pedig a lelkiismeret. Ez két olyan valami, amelyek összetartoznak: Keleten megjelenik Krisztus, és Nyugaton felébred a lelkiismeret, hogy Krisztust mint lelkiismeretet befogadja. A Krisztus-esemény tényének és a Krisztus-esemény megértésének ebben az együttes létrejöttében, illetve a Föld különböző pontjain e kettő előkészítésében egy végtelen bölcsesség működését láthatjuk, amely a fejlődést mozgatja. Mindezzel rámutattunk a lelkiismeret eredetére.

Ha most felidézzük azt, amit gyakran hangsúlyoztunk, hogy jelenleg, miután a Káli Júga véget ért, egy átmeneti szakaszban élünk, amikor új erőket kell kifejlesztenünk magunkban, akkor érthetőnek fogjuk találni, hogy ma szembetalálkozunk fontos kérdésekkel lelkiismeretünk fejlődésére vonatkozóan is. Utolsó alkalommal határozottan és erőteljesen hangsúlyoztuk, hogy egy új Krisztus-eseménynek nézünk elébe, amikor a lélek képessé válik arra, hogy Krisztust bizonyos éteri tisztánlátásban érzékelje, és a damaszkuszi élményt újraélje magában. Itt felvethetjük a következő kérdést. Mi lesz a párhuzamos eseménnyel, a lelkiismeret fejlődésével abban a korszakban, amit most átélünk? - Ezzel a kérdéssel fogunk foglalkozni a következő vasárnap, május 8-án, és ezzel a legméltóbban üljük meg emléknapunkat, amennyiben rá fogunk mutatni a szellemtudományos mozgalom elevenségére, és kifejtjük, hogy az emberi lelki erők ma átmeneti állapotban vannak. Látni fogjuk, hogy a lelkiismeret a legkülönfélébb oldalakról megvilágítható. A következő csütörtökön a nyilvános előadáson ennek egészen exoterikusan kell történnie, de már ott is néhány dolog előfeltételezhető, minthogy ezek a nyilvános előadások hosszú évek óta zajlanak. Így tehát beszélhetünk mélyrehatóan a lelkiismeretről, ahogyan ma beszéltünk, beszélhetünk exoterikusan, mint majd a következő csütörtökön, és még ennél is mélyebbre tekinthetünk a lelkiismerettel kapcsolatban. De ez még egy kis időbe bele fog telni, amíg ebben a helyzetben leszünk.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként