Május 8-án, a mai napon tartjuk itt a Teozófiai Társaságban a Fehér Lótusz napját, amit a külső világban - ahogy ezt ma nevezik - ama szellemi áramlat kezdeményezője halálának napjaként tartanak nyilván, amelyhez mi is tartozunk. Helyénvalóbb lenne másik kifejezést választanunk a mai nap ünnepélyességéhez, olyat, amit a szellemi világ ismereteiből szerzünk, és amit úgy kellene megfogalmaznunk: a fizikai síkon történő tevékenységből való átmenet a szellemi világban történő tevékenységhez. Mert nekünk nemcsak legbensőbb meggyőződésünk a szó mindennapi értelmében, hanem egy egyre inkább feltárulkozó megismerés is, hogy amit a külvilágban halálnak neveznek, egy átmenet egyik munkából, tevékenységből a másikba, amelyet a külső fizikai világ benyomásai ösztönöznek, átmenet egy olyan tevékenységhez, amelyet már közvetlenül a szellemi világ inspirál. És amikor ma megemlékezünk Helena Petrovna Blavatskyról (1831-1891), a nagy kezdeményezőről, és azokról, akik mint vezető személyiségek ma már szintén átmentek ebbe a szellemi birodalomba, megkísérlek képet alkotni különösen arról, hogy mi magunk hogyan őrizzük szellemi mozgalmunkat, hogy annak a hatékonyságnak folytatása lehessen, amit az alapító mutatott fel a fizikai síkon távozásáig. Egyfelől tehát ennek a hatékonyságnak az általunk történő továbbfolytatásáról beszélnék, de annak lehetőségéről is, hogy maga az alapító a szellemi világból tovább tudjon hatni jelenünkben és a jövőben.

Egy ilyen napon úgy illik, hogy némileg megszakítsuk azt a módot, ahogy ezeken az összejöveteleken egyébként átadjuk magunkat a szellemtudományos elmélkedéseknek és a spirituális életnek, és egyfajta lelkiismereti vizsgálódásba fogjunk, visszapillantva mindarra, ami a teozófiai mozgalomból fakadóan elénk tárhatja e mozgalom lényegét és kötelességeit, másfelől előre is kell tekintenünk, hogy a jövőben milyennek kell lennie a teozófiai mozgalomnak, mi a dolgunk, és mit ne tegyünk.

Az újabb időkben egészen különös körülményeknek, bizonyos történelmi szükségszerűségnek köszönheti születését a teozófiai mozgalom. Tudjuk, hogy itt nem arról van szó, mint más szellemi vagy egyéb mozgalmak és egyesületek esetében, hogy egy vagy több személy ezt vagy azt az eszményt kitűzi, és mivel éppenhogy lelkületük, szívük hajlamai alapján lelkesedtek fel ezen eszmények iránt, azért rávesznek más embereket is arra, hogy egyesületeket, társaságokat alapítsanak, és ezeket az eszményeket, melyek iránt személyesen lángra gyulladtak, a valóságba is átültessék. A teozófiai mozgalmat nem szabad ilyennek tekintenünk, ha helyesen akarjuk felfogni. Csak akkor fogjuk valóban megérteni, ha jelenkori életünk történelmi szükségszerűségének fogjuk fel, mint olyan valamit, aminek függetlenül attól, hogy az emberek érzékelik és átélik-e, el kellett jönnie, mert mintegy az idő méhében szunnyadt és meg kellett születnie.

Minek tekinthető tehát ez a teozófiai mozgalom? Egy leereszkedésnek, a szellemi élet, a szellemi bölcsesség és szellemi erők egy újabb alászállásának az érzékfeletti világból az érzékelhető-fizikai világba. Az emberiség továbbfejlődése érdekében mindenkor meg kellett történnie és a jövőben mindig újra meg kell majd történnie a szellemi élet, a szellemi bölcsesség és szellemi erők ilyen leáramlásának. Ma persze nem lehet feladatunk, hogy minden egyes nagy impulzusra utaljunk, melyeken keresztül a szellemi élet leáramlott az érzékfeletti világból, hogy az emberiség elöregedett lelki életét ismételten megújítsa. Ez az idők folyamán gyakran megtörtént. Csak egynéhányra szeretnék itt utalni.

A távoli múltban, nem sokkal a nagy atlantiszi katasztrófa bekövetkezése után, ami a különböző népek hagyományaiban mint özönvíz-monda őrződött meg, megjelent az az impulzus, amit az ősi szent risiken keresztül a szellemi élet hatásaként jelölhetünk az emberiség fejlődésében. Azután a szellemi életnek az a másik áramlata jött, amely az emberiség mozgásába a nagy Zarathusztra, vagy Zoroaszter által érkezett. Majd a szellemi élet egy további áramlatát találjuk meg abban, ami az óizraeli néphez a Mózes-kinyilatkoztatásban érkezett meg. Végül bekövetkezik a legnagyobb impulzus, az érzékfeletti világ leghatalmasabb beleáradása a fizikai világba, Krisztus Jézus földi megjelenése által. Ez a leghatalmasabb impulzus az emberiség fejlődésének minden múltbeli és - miként már hangsúlyoztuk - minden jövőbeli impulzusához képest. De éppúgy kiemeltük azt is, hogy mindig kell jönniük új impulzusoknak, és hogy mindig új szellemi életnek kell beáramolnia az emberiség fejlődésébe, vagyis a régi szellemi élet megragadása egy újabb módjának. Mert különben az emberiség fejlődésének fája, amelynek zöldellnie kell, ha az emberiség el akarja érni fejlődésének célját, kiszáradna és elhalna. Így a hatalmas Krisztus-élethullámot, amely beleáradt az emberi fejlődésbe, egyre mélyebben és mélyebben kell megragadnunk az újabb szellemi impulzusok által, amelyek földi életünkbe bekerülnek.

Amikor korszakunk, a XIX. század elérkezett, akkor az emberi történelemben ismét egy olyan idő jött el, ami egy új behatást, egy új életimpulzust követelt meg. Az érzékfeletti világból megint új ösztönzéseknek, új megnyilatkozásoknak kellett leáradniuk fizikai világunkba. Ez szükségszerű volt, amit az ember érezhetett földön is, de főként azokban a régiókban érezte, ahonnan minden földi élet irányítása kiindul: a szellemi régiókban. Csak rövidlátó emberi szemléletre vall, ha efféléket akarna valaki mondani: Miért kell egészen újszerű igazságoknak mindig beáradniuk? Minek kellenek mindig új ismeretek és új életimpulzusok? Ami például a kereszténységben megtalálható, az már megvan, és ez egyszerűen továbbélhetne változatlan formában!

Ez a szemléletmód egy magasabb nézőpont előtt teljesen egoistának tűnik. Valóban az is! És hogy ilyen egoista szemléletmódok manapság éppen azoknál az embereknél érvényesülnek oly gyakorta, akik azt hiszik, hogy igazán jámborak és keresztények, ez annál inkább bizonyíték arra, hogy szükség van a szellemi élet felfrissülésére. Mennyire gyakran halljuk ma e nézetet: Mire jók ezek az új szellemi áramlatok? Vannak régi hagyományaink, melyek megőrződtek a történelmi idők során, ne hagyjuk ezeket elveszni olyasmik által, amivel csak azok hozakodnak elő, akik mindig azt állítják, hogy ők mindent jobban tudnak! - De ez az emberi lélek egy egoista megnyilatkozása. Csak azok, akik ezt hangoztatják, nem tudják, hogy ez a kijelentés teljesen egoista. Mert akik ezt mondják, azok mintegy csak a saját lelkük szükségleteiről akarnak gondoskodni. Azt érzik magukban: elégedettek vagyunk azzal, amink van! - És felállítják a következő dogmát, ezt a félelmetes lelkiismereti dogmát: Ha mi elégedettek vagyunk a magunk módján, akkor az utódaink is, akiknek tőlünk kellene tanulniuk, ugyanolyan elégedettek kell hogy legyenek, mint mi. Mindennek a mi felfogásunk, a mi tudásunk szerint kell mennie! - Ez afféle nézet, amit a külső világban nagyon, nagyon gyakran hallhatunk. És ez nem pusztán a lélek szűklátókörűsége, hanem olyasmi, ami az emberi lélek egoista vonásával kapcsolatos. A vallási életben a jámborság leple alatt talán éppen a legegoistábbak lehetnek az emberek.

Egy pillantás környezetünkre - amennyiben azt meg akarjuk érteni - arra taníthatja meg azokat, akik komolyan veszik az emberiség szellemi fejlődését, hogy az emberi lélek fejlődik ugyan, de mindinkább leromlott benne az a látásmód, ahogy évszázadokon át ráirányította pillantását az emberiség fejlődésének éppenséggel legnagyobb impulzusára, a Krisztus-impulzusra. Nem szívesen említek egyébként kortárs dolgokat, mivel ami ma a külső szellemi életben történik, többnyire valóban túlságosan jelentéktelen, semhogy a komoly vizsgálódó mélyebb dolgokat említhetne. De a kor szemlélője számára mégis lelkiismereti kérdés marad az, ami ma a szellemi életben legtöbbször történik. Az utóbbi hetekben Berlinben például szinte nem lehet elmenni úgy egy hirdetőoszlop mellett, hogy ne találnánk rajta egy előadás vagy gyűlés meghirdetését a következő témával: „Vajon élt-e Jézus? - Önök talán tudják, hogy az ösztönzést az ilyen vitára, amit helyenként igazán radikális eszközökkel a legszélesebb körökben ápolnak, egy német filozófiaprofesszor nézete adta meg - Eduard von Hartmann-nak, „A tudattalan filozófiája” szerzőjének egyik tanítványáé -, dr. Arthur Drews professzoré, különösképpen „A Krisztus-mítosz” című könyvében. Ami ebben a könyvben található, azt azután tovább népszerűsítette Drews professzor egy előadásban, amit itt Berlinben tartott ezzel a címmel: „Vajon élt-e Jézus?”

Ma természetesen nem lehet az a feladatom, hogy a drewsi nézetek részleteibe belemenjek. Csak néhány fő gondolatot kívánok önök elé idézni.

„A Krisztus-mítosz” szerzője tehát egy modern filozófus, aki felhasználva korunk tudományát és gondolkodását felülvizsgálja az egyes forrásokat, amelyekből történelmileg megállapítható lenne, hogy keresztény időszámításunk kezdetén élt egy bizonyos személyiség, akit názáreti Jézusnak hívtak. És megkísérel valamit összehozni a tudomány által megállapított kritika alapján, amiből azután ahhoz az eredményhez jut, hogy megkérdezi: Az egyes evangéliumok olyan történelmi dokumentumok-e, amelyekből bizonyítható, hogy Jézus valóban élt? - Majd mindent összeszed, amit a modern teológia erről vagy arról az oldalról megszült, és igyekszik kimutatni, hogy egyik evangélium sem bizonyulhat történelmi forrásműnek, és nem bizonyíthatjuk be az evangéliumok alapján, hogy élt Jézus. És itt megkísérli igazolni, hogy minden egyéb tisztán történelmi jellegű híradás sem mérvadó, amivel rendelkezünk, úgyhogy belőlük sem következtethetünk egy történelmi Jézusra.

Mármost aki a dolgokat ismeri, tudja, hogy tisztán külsőleg vizsgálva Drews professzornak ez a szemléletmódja sok mindent rejt magában, és éppen a modern teológiai kritika egyfajta következményeként lép fel. A részletekbe most nem kívánok belebocsátkozni. De éppen arról van szó, hogy korunkban bárki kijelentheti a következőt, aki úgy véli, hogy filozófiai oldalról rendelkezik a tudományossággal: Semmiféle történelmi dokumentum nincs, aminek alapján bizonyítható lenne, hogy Jézus élt; a történelmi források közül erre egyik sem alkalmas, amelyekből ezt bizonyítani akarnánk.

És mihez tartják magukat Drews és követői? Ahhoz, amit Pál apostoltól tudunk! Vannak ugyan olyanok, akik kétségbe vonják az összes Pál-levél hitelességét is, de ilyen messzire nem megy el „A Krisztus-mítosz” szerzője, tehát nekünk sem kell itt elidőznünk. Pálról ezt mondja Drews: Pál nem a názáreti Jézussal való valamiféle személyes találkozásból indult ki, hanem abból, amit kinyilatkoztatásként megélt a damaszkuszi eseményben. - Ez teljesen igaz. De Drews a következő megállapításhoz jut: Hogyan keletkezett Pál Krisztus-fogalma? Pál egy tisztán szellemi Krisztus fogalmát alkotta meg, amely minden emberi lélekben mintegy benne lakozhat, avagy mindenkiben fokozatosan kialakítható. De Pál számára egyáltalán nem volt szükséges, hogy Krisztus, akit ő tisztán szellemi lénynek tekintett, jelenvaló legyen a történelmileg mégsem bizonyítható Jézusban. Ezért csak annyit mondhatunk: Hogy élt-e vagy sem egy történelmi Jézus, nem tudjuk; Pál Krisztus-képe tisztán szellemi, egy igazi eszme, ami csak annak kifejeződése, ami minden emberi lélekben mint tökéletessé válási impulzus él, mint egyfajta isten az emberben.

„A Krisztus-mítosz” szerzője a továbbiakban arra tér ki, hogy hasonlóan a keresztények Krisztus Jézusról való elképzeléseihez, bizonyos képzet már korábban is létezett mint valamiféle kereszténység előtti Jézus-kép, majd a különböző keleti népeknél rámutat a Messiás-fogalomra. Ezáltal szükségét érzi Drews, hogy megkérdezze: Tulajdonképpen miben különbözik a Krisztus-eszme - amiről a maga nemében nem tagadható, hogy Pálban megtalálható volt -, tehát ez a Pál fejében és szívében levő Krisztus-kép miben különbözik attól, amit az emberek korábban Messiás-fogalomként kialakítottak? És erre azt mondja: Pál előtt az emberek rendelkeztek egy isten Krisztus-képével, egy isten Messiás-képével, aki viszont nem lett emberré valóságosan, aki nem ereszkedett le az individuális ember szintjéig. A különböző ünnepeiken, misztériumaikban stb. pusztán szimbolikus folyamatokat ünnepeltek: a szenvedést, a halált, a feltámadást. De arról náluk nem volt szó, hogy egy egyedi személy a fizikai földön valóban keresztülment volna ilyen szenvedésen, halálon és feltámadáson. Ez csak mintegy általános absztrakt eszme volt. - És most a „Krisztus mitosz” szerzője megkérdezi: Mi az újszerű Pálnál? Maga Pál hogyan alakította tovább a Krisztus-eszmét?

Azt feleli erre: A haladás, amit Pál tett hozzá a korábbiakhoz az, hogy nem csupán egy általános, a magasabb régiókban lebegő istent képzelt el, hanem egy olyan istent, aki individuális emberré lett. - Kérem, hogy még egyszer vegyék figyelembe: „A Krisztus-mítosz” szerzője szerint Pál egy olyan Krisztust képzel el, aki valóban individuális emberré lett. De most jön a módfelett sajátos megállapítás. Pálnak ugyanis ennél az eszménél mindjárt meg is kellett állnia. Vagyis Pál megalkotta egy olyan Krisztus eszméjét, aki „emberré lett”, csakhogy Pál számára ez a Krisztus mint ember nem létezett a valóságban! Pál csak annyit mondhatott: A legmagasabb eszme az, hogy Isten, a Krisztus nemcsak a magasabb szférákban lebeg, hanem leszáll a Földre és emberré lesz. De ezt nem úgy érti Pál, hogy ez a Krisztus a Földön ténylegesen benne élt volna egy emberben. Másszóval: „A Krisztus-mítosz” szerzője Pálnak egy olyan Krisztus-fogalmat tulajdonít, amely önmagában véve minden egészséges gondolkodás megcsúfolása. Pálnak így kellett beszélnie: Krisztusnak valóban individuális emberré kellett lennie, de tagadom, még ha őt hirdetem is, hogy ez a Krisztus történelmileg élt volna!

Ez a dolog lényege, amiről szó van, és ami nem olyasminek mutatkozik, amihez sok teológiai-kritikai tudomány kellene, hogy megcáfoljuk, hanem itt „A Krisztus-mítosz” szerzőjét teljesen filozófusként vehetjük. Ez a Krisztus-fogalom azonban még filozófiailag tekintve is képtelenség. A páli Krisztus-fogalom - még drewsi értelemben is - egyáltalán nem létezhetne a történelmi Jézus feltételezése nélkül. Így tehát magának Drewsnek e könyve szintén megkívánja a történelmi Jézus létezését. - Ennélfogva a legszélesebb körökben komoly tudományos munkának tekintenek egy könyvet, amely egy ilyen belső ellentmondást hordoz magában, ami minden logikából gúnyt űz. De lehetséges, hogy az emberi gondolkodás mostanság valóban ilyen görbe utakon jár. Honnan van ez? Aki tisztába akar jönni az emberiség fejlődésével, annak meg kell válaszolnia ezt a kérdést: honnan származik ez?

Onnan, hogy amit az emberek ebben vagy abban a korban hisznek vagy gondolnak, arról végsősorban nem a logikájuk dönt, hanem az érzéseik és érzelmeik, vagyis az, amit hinni és gondolni szeretnének. Ezt messzemenően megtaláljuk arra vonatkozóan is, ami a Krisztus-fogalmat készíti elő az eljövendő korszakok számára. Vagyis a szívükből mindent ki akarnak zárni, amit a külső dokumentumok tartalmaznak, miközben megvan bennük az a törekvés is, hogy mindent a külső dokumentumok alapján bizonyítsanak. Ezek a dokumentumok azonban, ha tisztán materiálisan tekintjük őket, bizonyos idő elteltével elveszítik értéküket. Ez az idő elérkezik, és éppen úgy, ahogy eljött Homérosz számára, és ma már Shakespeare számára is, el fog jönni Goethe számára is, hogy az emberek majd azt próbálják bizonygatni, hogy egy történelmi Goethe soha sem létezett.

Tisztán materiálisan nézve, a történelmi forrásoknak idővel el kell veszíteniük értéküket. Mi szükséges tehát ma egy olyan korban, amely belső indíttatásból azt tűzi ki célul hangadó képviselőiben, hogy a történelmi Jézust kétségbe vonja? A szellemi élet milyen új behatása szükséges? Az vált szükségessé, hogy a történelmi Jézust már szellemi módon ragadjuk meg.

Milyen másik kifejezést találunk erre a tényre? Hogy Pál a damaszkuszi élményből indult ki, mindannyian tudjuk. Azt is tudjuk, hogy ez volt számára a nagy kinyilatkoztatás, miközben mindaz, amit hallhatott Jeruzsálemben konkrét tudósításként a fizikai síkon, nem volt elegendő, hogy Saulból Pállá tegye. Ami meggyőzte őt, az a szellemi világ megnyilatkozása volt Damaszkusz előtt. Csak ezáltal keletkezett valóban a kereszténység, és Pál ebből merített erőt, hogy hirdesse Krisztust. De ebből talán egy puszta absztrakt eszméhez jutott, ami önmagában ellentmondásos is? Nem! Hanem amit a szellemi világban látott, abból nyerte meggyőződését, hogy Krisztus a Földön élt, szenvedett, meghalt és feltámadt. „Ha Krisztus nem támadt volna fel, az én tanításom is semmi volna!”, ezt Pál joggal mondhatta. Ő a szellemi világból nem pusztán Krisztus fogalmát kapta, hanem a valóságot Krisztusról, aki meghalt a Golgotán. És ez számára bizonyítékot szolgáltatott a történelmi Jézusról is.

Bekövetkezik hát az az idő, amikor a korszak materializmusa folytán a történelmi források értéküket vesztik, és bárki kis fáradsággal kimutathatja, hogy azok a kritika előtt mennyire törékenyek, és hogy külső történelmi módon semmi sem bizonyítható. Mi válik ekkor szükségessé? Ekkor az embereknek azt kell megérteniük, hogy Krisztust mint történelmi Jézust történelmi dokumentumok nélkül is meg lehet ismerniük, azáltal, hogy minden ember számára megújítható lett a damaszkuszi esemény az iskolázás útján, sőt a legközelebbi jövőben már az egész emberiség számára is, és ezzel egyúttal bizonyságot szerezhetünk a történelmi Jézusról is. Ez az az új, aminek a világba kell jutnia: ezt az utat megtalálni a történelmi Jézushoz.

Az, hogy bizonyos tények, amelyek megfigyelhetők, igazak vagy sem, nem erről van szó, hanem arról, hogy ténylegesen jelen vannak. Nem azon múlik, hogy egy könyv, mint „A Krisztus-mítosz” is, ezt vagy azt a tévedést tartalmazza, hanem hogy azt egyáltalán megírhatták. Ez azt mutatja, hogy egészen más módszerek kellenek ahhoz, amivel Krisztus az emberiség számára megőrizhető és újra megtalálható lesz. Aki az emberiségre gondol, a szükségleteire, és arra a módra, ahogyan az emberi lélek megnyilatkozik, nem fog arra az álláspontra helyezkedni: Mi közöm az olyanokhoz, akik másképp gondolkodnak? Megvan a meggyőződésem, elég nekem az! - A legtöbben nem is gyanítják, milyen félelmetes egoizmus rejlik ebben.

Nem valamilyen külső eszme, külső eszmény vagy személyes kedvtelés volt az, hogy létrejött egy mozgalom, amin keresztül az emberek megtanulhatják, hogyan lehetséges utat találni a szellemi világ felé, és hogy mindabban, ami ott található, bizonyságot nyerhetnek Krisztusról is, hanem egy szükségszerűségből fakadt ez a mozgalom. Ez a szükségszerűség a XIX. század során jelentkezett. Ennek alapján annak a lehetőségnek kellett leáradnia a szellemi világból a fizikai világba, hogy az emberek képesek legyenek a szellemi igazságot új módon és formában megszerezni, mert a régi mód és forma elhalt. És amint a tél folyamán láttuk, termékenynek bizonyul ez az út.

Állandóan hangsúlyoztuk, hogy mozgalmunkon belül nem az a legelső tennivalónk, hogy valamilyen forrásra vagy külső dokumentumra támaszkodjunk, hanem hogy legelőször is megkérdezzük: Mit ad nekünk a tisztánlátó tudat, ha felemelkedünk a szellemi világba? Mit mondana az önálló szellemi tudat, ha valamilyen katasztrófa során elpusztulna minden történelmi utalás a történelmi Jézusra, az evangéliumokra, a páli levelekre vonatkozóan? Mit mond az út, amelyre minden nap, minden órában ráléphetünk, a szellemi világról? Azt mondja: Megtalálod a szellemi világban Krisztust, még ha történelmileg semmit sem tudsz is arról, hogy Krisztus a Földön volt időszámításunk kezdetén! Mert ez egy olyan tény, amiről a damaszkuszi esemény megújítása által mindig újra megbizonyosodhatunk: létezik egy eredeti, egy elementáris bizonyíték a názáreti Jézus történelmi személyét illetően! És ahogy nem csupán az iskolatáblán jelentik ki a tanulónak: neked el kell hinned, hogy a háromszög szögeinek összege 180 fok, mert valamikor az ókorban egy ember ezt megállapította, - hanem azt ma is bebizonyíthatjuk neki, hogy a háromszög három szöge 180 fokot tesz ki, éppúgy megmutathatjuk a szellemi tudat alapján, hogy nemcsak Krisztus van jelen mindig, hanem a történelmi Jézus is megtalálható a szellemi világban, hogy ő is valóság, és éppen ama kor számára lehet valóság, ami ránk hagyományozódott.

Ezek után továbbmentünk és megmutattuk, hogy amit az evangéliumok nélkül, csupán a szellemi megismerés alapján megállapítottunk, azt utóbb megerősítve láthatjuk magukban az evangéliumokban. És most az evangéliumokat illetően is érezzük magunkban azt a tiszteletet és nagyra értékelést, amit semmi sem tud felülmúlni, mert viszontlátjuk bennük azt, amit az evangéliumoktól függetlenül találtunk a szellemi világban, és most már tudjuk: az érzékfeletti megvilágosodás ugyanazon forrásaiból kellett származniuk, ahonnan mi merítünk ma, és a szellemi világból való dokumentumoknak kell lenniük.

Hogy egy ilyenfajta szemlélet lehetséges, és hogy a szellemi élet beilleszthető az emberi tudományosságba, ez adja értelmét a teozófiai mozgalomnak. Hogy aminek meg kell történnie, meg is történhessen, ehhez kellett ösztönzést adni a teozófiai mozgalom által. Ez a dolog egyik oldala. A másik az, hogy ennek az ösztönzésnek éppen abba a korba kellett esnie, amely erre a legkevésbé volt érett. Ez abban is megmutatkozik, hogy ma, miután a teozófiai mozgalom már 30 éve megjelent a világban, még mindig szól a nóta a „nem-történelmi Jézusról”, és hasonlókról.

De vajon mozgalmunkon kívül ma hányan tudják azt, hogy lehetséges a történelmi Jézust egészen más módon megtalálni, mint a külső források alapján? Az emberek folytatják, amit a XIX. században tettek, aláássák a vallási dokumentumok tekintélyét. Így a lehető legnagyobb volt annak szükségessége, hogy az emberiség ezen új lehetőségei végre megjelenjenek, miközben az emberek felkészültsége, hogy ezeket a kinyilatkoztatásokat befogadják, a lehető legcsekélyebb volt. Vagy talán azt hiszik önök, hogy az emberek, a mai filozófusok különösen érettek lennének erre? Hogy a XX. század elején mennyire messze vannak ettől a filozófusok, az látható abból a képből, amit a Pál Krisztusáról alkotnak. Aki ismeri a tudományos életet, tudja, hogy ez a tudományos élet ugyan kifejlett és végső következménye annak, ami évszázadok óta mint materializmus előkészült, és hogy ez a tudományos élet bár azt állítja, hogy a materializmusból ki akar nőni, de a materializmusban megmutatkozó gondolkodásmódja kifejezetten már valami elhaló. Jóllehet a ma létező tudomány egy érett gyümölcs, egy olyan, amelyre minden érett gyümölcs sorsa vár: sorvadni kezd. Aki megérti ezt a tudományt, semmi olyasmit nem talál benne, hogy új törekvés származhatna belőle gondolkodásmódja és bizonyításmódja megújítására.

Ha ezt most végiggondoltuk, akkor eltekintve minden egyébtől, felfoghatjuk annak az ösztönzésnek a súlyát, amit Helena Blavatsky indított el, függetlenül attól, hogy miképpen kívánunk gondolkodni életének és képességeinek részleteiről. Ő volt az eszköz az ösztönzésre, és valóban ő bizonyult a legalkalmasabb eszköznek erre. De sajátos helyzetben vagyunk mi, a Teozófiai Társaság tagjaiként, amikor ezen a napon egy ilyen ünnepséget ülünk. Egy egészen személyes ünnepet ünnepelünk, ami valami személyes elemre is utal. A tekintélytisztelet már a külső világban is igen veszélyes; ott azonban talán még nem annyira, mert a féltékenység, irigység stb. olyan nagy szerepet játszik benne, így ha az egyes személyek tisztelete külsőleg egy eléggé erős tömjénezésben érvényesül is, mégis az embereket a saját egoizmusuk és irigységük mozgatja. De a teozófiai mozgalomban rendkívül nagy minden tekintélytisztelet és személyi kultusz kártékonyságának veszélye. Ezért vagyunk egészen különleges helyzetben, amikor egy olyan ünnepet ülünk, amit egy személyiségnek szentelünk.

Nemcsak a kor szokásai alapján, hanem a dologból fakadóan is különös nehézségre bukkanunk, hiszen a kinyilatkoztatásokat a magasabb világból mindig egy személy kerülőútján kell megkapnunk. Egyes személyeknek kell a kinyilatkoztatások hordozóinak lenni, és mégis őrizkednünk kell attól, hogy e személyeket összekeverjük a kinyilatkoztatásokkal. A kinyilatkoztatásokat a személyiségek közvetítésével kapjuk. Mennyire közel esik ezért a kérdés, ami mindig újra felmerül: hiteles-e az adott személyiség? Mi mindent tett ekkor vagy akkor, ami a mi fogalmainkkal egyáltalán nem egyezik. Vajon hihetünk-e benne?

Ez megfelel korunk bizonyos hajlamának is, amit úgy jellemezhetnénk, hogy az igazsághoz való odaadás bizonyos hiánya. Mennyire gyakran tapasztaljuk manapság azt, hogy egyetértően nyilatkoznak az emberek egy személyiség működéséről talán évtizedekig: minden tetszik nekik, túl kényelmesek ahhoz, hogy bármit is megvizsgáljanak. Ha azután évtizedekkel később kiderül, hogy ez a személyiség a magánéletben ilyennek vagy olyannak mutatkozott, amibe az ember esetleg beleakaszkodhat, akkor ezt a személyiséget elutasítják. Hogy ez jogos, vagy sem, most nem erről van szó, hanem arról, hogy az emberben kialakuljon az az érzés, hogy a személyiség ugyan az út, amin keresztül a szellemi élet eljut hozzánk, kötelességünk azonban őt magát ellenőrizni, mégpedig az igazságban vizsgálni meg a személyiséget, és nem az igazságot a személyiségben! Éppen a személyekkel szemben kell mindig így viselkednünk teozófiai mozgalmunkban. És alapjában véve akkor tiszteljük őket a leginkább, ha nem tekintélytisztelettel akaszkodunk rájuk - miként ezt oly szívesen teszik az emberek -, mivel tudjuk, hogy egy elhalálozott személyiség működése csak áthelyeződik a szellemi világba a halál után.

Helyénvaló azt mondani: Helena Blavatsky tevékenysége továbbtart, és azon belül, amire ő az ösztönzést adta, képesek vagyunk e működését támogatni vagy akadályozni. Ezt a tevékenységet a leginkább akkor akadályozzuk, ha Helena Blavatskynak vakon hiszünk, ha esküszünk mindenre, amit akkor gondolt, amikor a fizikai síkon élt, ha úgy akarnánk hinni, ahogy ő éppen hitt, és vak tekintélytisztelettel közelednénk hozzá. És akkor támogatjuk és tiszteljük őt a leginkább, amikor tudatosítjuk: Megadta az ösztönzést egy nagyon mély, az emberiség fejlődésének szükségszerűségében gyökerező mozgalomhoz. Ezt az érdemet neki tulajdonítjuk, és belátjuk, hogy ennek a mozgalomnak el kellett jönnie. De azóta évek teltek el, és ehhez az ösztönzéshez méltónak akarunk bizonyulni, amikor azt mondjuk: a kezdeményezést tovább kell fejlesztenünk.

Belátjuk, hogy e személyiségen keresztül kellett jönnie az ösztönzésnek. Nem ütjük bele az orrunkat Helena Blavatsky magánéletébe, különösen nem a mai napon. Tudjuk, mit jelent kezdeményezni, de azt is, hogy egy kezdeményezés még csak tökéletlen módon mutathatja be azt, aminek meg kell jelennie. Ha pedig figyelembe vesszük azt, amiről az elmúlt télen volt szó, akkor ezt kell mondanunk: Ami Helena Blavatskyt ösztönözte, az ugyan rendkívüli jelentőségű, de ezen első tettével Blavatsky még nem végezhetett el valamit. Azt ugyanis, ami csak most, ezekben az órákban bebizonyosodott: a teozófiai mozgalom szükségessége a Krisztus-élmény szempontjából. Ez olyan valami, ami még teljesen elzárva maradt Helena Blavatsky elől. Az ő feladata volt rámutatni az árja népek vallásaiban rejlő igazságmagra. De teljesen elzárkózott attól, hogy megértse az Ó- és Újtestamentum kinyilatkoztatásait. Azt tiszteljük e személyiségben, ami pozitívat nyújtott, és nem pillantunk arra, amit ő nem tudott elvégezni és ami el volt előle zárva, de amivel nekünk ki kell őt egészítenünk. Akire hatással volt Helena Blavatsky, és tovább akar menni annál, mint ameddig ő hatolt el, az azt fogja mondani: Ha az általa adott ösztönzést tovább kívánjuk vezetni a teozófiai mozgalomban, akkor a Krisztus-esemény megértéséhez kell eljutnunk.

Éppen az az első teozófiai mozgalom hiányossága, hogy az ószövetségi és újszövetségi vallási és szellemi életet nem volt képes megragadni. Ezért alapjában véve minden téves, ami ebben az első kezdeményezésben e témáról található. A teozófiai mozgalom feladata ezt helyrehozni, és mindazzal kiegészíteni, amit ez az első kezdeményezés nem tartalmazott. Ha érezzük ma magunkban ezeket a dolgokat, az egyúttal egy felszólítás is teozófiai lelkiismeretünk számára.

Így éppen Helena Blavatskyban egy új fény hajnalhasadásának elhozóját látjuk. De mit használna ez az új fény, ha nem az emberiség számára legfontosabbat akarná megvilágítani? Egy olyan teozófia, amelynek nincs eszköze arra, hogy a kereszténységet megragadja, a jelenlegi kultúra számára abszolút értéktelen lenne. Ha azonban mégiscsak a kereszténység megragadásának eszköze, akkor ezt az eszközt a helyes módon kell használnunk. Mit csinálunk, ha ezt nem tesszük, vagyis ha Blavatsky kezdeményezését nem arra használjuk fel, hogy a kereszténységet megértsük? Akkor akadályozzuk Blavatsky szellemének tevékenységét is a mi korunkban! Minden fejlődésben van, így Helena Blavatsky szelleme is. És ez a szellem ma úgy hat a szellemi világban, hogy a teozófiai mozgalom előbbre haladjon. Ha azonban odaállunk Helena Blavatsky elé az általa írt könyvekkel, mondván: a saját műveidből emelünk halmot neked! Meg kell állnod annál, amit a fizikai életben tettél! - Ki lesz akkor az, aki Blavatsky szellemét földhözkötötté teszi, és aki arra ítéli őt, hogy ne juthasson túl azon, amit a földön létrehozott? Mi magunk leszünk azok! De azáltal tiszteljük és ismerjük el Helena Blavatskyt, ha meghaladjuk őt, ahogy ő haladta meg azt, ami előtte volt, hogy azután oly sokáig a világfejlődés kegye szellemi kinyilatkoztatásokat adhatott számunkra a szellemi világból.

Ezt szeretném a mai napon mint lelkiismereti kérdést lelkünk elé állítani, és végül leginkább arra a kortársra, Henry Steel Olcottra (1832-1907), a Teozófiai Társaság első elnökére gondolva, aki már szintén a szellemi világba távozott. Ezt kellene ma egészen mélyen a lelkünkbe vésni! Mert éppen az eleven teozófiai élet el nem ismerése miatt keletkeztek a teozófiai mozgalom árnyoldalai is. Ha a teozófiai mozgalom az eredeti nagy impulzusait szent lelkiismerettel töretlenül továbbfolytatná, erejénél fogva mindent könnyen kigyomlálhatna, ami az idők során káros behatásként jelentkezett és egészen biztosan még fog is jelentkezni. Mert azt valóban meg kell tennünk, hogy az impulzusokat elevenen továbbalakítsuk. Ma azonban sok helyen látjuk, hogy ahol teozófusok lépnek fel egészen kényelmesen érzik magukat, mondván: Most valami olyat művelünk, amit a külső tudomány is alátámaszt számunkra. - Némely vezető teozófus mennyire örül, ha utalhat arra, hogy a valláskutatók is megerősítik azokat a dolgokat, amelyek a szellemi világból jöttek, de a legkevésbé sem veszik észre, hogy éppen a vallási dokumentumok szellemtelen jellegű összehasonlítását kellene legyőzniük. Itt például a teozófia erősen érintkezik azzal, ami elhalóban van és végül a történelmi Jézus tagadásához vezetett, sőt bizonyos belső rokonság is fennáll nála ezekkel a dolgokkal.

Eredetileg a teozófia a történelmi Jézust csak annyiban ismerte el, mint más vallásalapítókat. Helena Blavatskynak mindenesetre nem jutott eszébe a történelmi Jézusban kételkedni. Életét ugyan az időben száz évvel kitolta - ami mindenesetre tévedés -, tehát nem tagadta létezését, de Krisztus Jézus lényét már nem ismerte el. Bár ösztönzést adott arra, hogy az általa megindított mozgalomban Krisztus lényét egyszer majd elismerjék, ő maga ezt nem tette meg. A teozófiai mozgalom első szakasza itt rendkívül érdekesen találkozik azzal, amit ma a történelmi Jézus tagadóinál látunk.

Drews professzor például rámutat arra, hogy a golgotai eseményt megelőző történések megtalálhatók a régi istenmagyarázatokban is, például az Adonisz- és Tammuz-kultuszban. Szó van ezekben a szenvedő istenhősről, a meghaló istenhősről és a feltámadó istenhősről, és így tovább. Mindig összevetik itt és ott a vallási hagyományt, majd így következtetnek: Beszélnek nektek a szenvedő, meghaló és feltámadó názáreti Jézusról, aki a Krisztus volt, de látjátok, hogy ezt már más népek is ünnepelték Adoniszban, Tammuzban stb. - Mindenütt emlékeztetnek ennek vagy annak a régi istenalaknak a hasonlóságára mindazzal, amit a palesztinai eseményekben írtak meg.

Szélesebb körökben lényegében véve ezt űzték a teozófiai mozgalomban is. Egyáltalán nem veszik észre ennél a vallási összehasonlításnál, hogy semmit sem mondanak azzal, ha egybevetik Adoniszt vagy Tammuzt a palesztinai eseményekkel. Csak egy példát akarok felhozni önöknek, hogy miben rejlik a tévedés egy ilyen vallási összehasonlításban. Külsőleg teljesen helyes lehet, mégis hatalmas tévedésnek van alávetve. - Tegyük fel, van egy egyenruhája egy tisztviselőnek, aki, mondjuk, 1910-ban él. Az egyenruha, amit ez a tisztviselő hord 1910-ben, egyidejűleg kifejezi a tevékenységének, a hivatalának külső jellegét. Továbbá képzeljük el, hogy 1930-ban egy másik ember bújik ugyanabba az egyenruhába, aki teljesen másféle. De nem is az egyenruhán, hanem a személyen múlik, hogy miképp végzi valaki a munkáját. Most azonban gondoljuk el, hogy jön egy történész 2090-ben, aki így szól: Tudomásunk van arról, hogy 1910-ben volt egy ember, aki ezt a kabátot, ezt a nadrágot és ezt a mellényt viselte. 1930-ban azonban ugyanezt a kabátot, ugyanezt a mellényt és nadrágot figyeljük meg, látjuk tehát, hogy a kabát, nadrág és mellény átöröklődött, így mindkét alkalommal valójában ugyanazzal a lénnyel találkozunk!

Egy ilyen következtetés természetesen ostoba. De nem okosabb ennél, amikor azt mondják: Ha megnézzük az elő-ázsiai vallásokat, azt látjuk, hogy Adoniszban, Tammuzban szenvedést, meghalást és feltámadást ábrázoltak, vagyis ugyanazt találjuk, mint Krisztusnál is! - De nem arról van szó, hogy szenvedést, meghalást és feltámadást ábrázolnak, hanem arról, hogy ki támadt fel! Szenvedés, halál, feltámadás: ez egyöntetű a világtörténelmi fejlődésben, és nem a legendákban megjelenő egyformaságokra kell rámutatnunk, hanem azokra az individualitásokra, akik beleragadnak. Hogy az emberek megértsék őket, ezek az individualitások ugyanazon a módon jelentek meg, úgyszólván „Krisztus-tetteket” hajtottak végre, amelyek azt a látszatot keltik, hogy Krisztus is olyan tetteket vitt végbe, amelyet egykor például Tammuz. Csakhogy mindig másik lény áll e tettek mögött. Ezért minden olyan vallási összehasonlítás, hogy például a Siegfried-alak megegyezik a Baldur-alakkal, a Baldur-alak a Tammuz-alakkal stb., csak azt jelezheti, hogy a legendák és mítoszok bizonyos formái előfordulnak ennél vagy annál a népnél. De ennek csak annyi értéke van, mintha annak megmutatásával akarnánk megismerni az embereket, hogy a hivatalukban milyen egyenruhafajtát vesznek magukra. Ez alapvető tévedés, ami mindenhova beférkőzik, így a teozófiai mozgalomba is, és ami nem egyébnek, mint a materialista gondolkodásmódnak a következménye.

Helena Petrovna Blavatsky hagyatéka csak akkor fog teljesedésbe menni, ha a teozófia mozgalma képes lesz a szellem életét saját magában gondozni és őrizni. Ha a szellemet fogja keresni, amely nem valakik által megírt könyvekben, hanem szakadatlanul az eleven életen keresztül nyilatkozik meg. Nálunk a szellemet kell ápolni. Nem pusztán könyveket akarunk tanulmányozni, melyeket évszázadokkal ezelőtt írtak, hanem élő módon továbbfejlődni akarunk a szellemet követve. Mi emberek olyan egyesülése szeretnénk lenni, akik nem egyszerűen könyvekben és emberekben hisznek, hanem az élő-eleven szellemben hisznek, és akik nem csupán arról beszélnek, hogy Helena Blavatsky eltávozott a fizikai síkról és halála után tovább él, hanem akik olyannyira elevenen hisznek a teozófia által megnyilatkozó dolgokban, hogy a fizikai síkon a saját lényükkel nem akarnak akadályai lenni annak, hogy Helena Blavatsky szelleme érzékfeletti módon továbbhasson. Csak akkor érünk valamit a teozófiai mozgalom számára, ha így gondolkodunk róla, és csak akkor tehet valamit Helena Blavatsky is a teozófiai mozgalomért, ha olyan emberek élnek a földön, akik képesek ilyen módon gondolkodni.

Ehhez azonban szükséges a további szellemi kutatás, és hogy mindenekelőtt abban higgyünk - amit különösen az utolsó nyilvános előadáson említettem -, hogy az emberiséget továbbhaladásában kell megragadnunk, illetve hogy Krisztus Jézus idején valóban megjelent a történelemben a lelkiismeret, és hogy egyáltalán fellépnek ilyenfajta dolgok és jelentőségük van az egész fejlődés számára. Mert a lelkiismeret csak egy bizonyos időpontban jelent meg, a lelkiismeret korábban valami más volt, és majd ismét valami mássá válik, miután az emberi lelkek a lelkiismeret fényében fejlődtek egy ideig. Hogy a lelkiismeret hogyan változik meg a jövőben, erre már szintén utaltunk.

De a damaszkuszi élmény bekövetkezésével, amely a XX. század folyamán nagy számú embernél lesz megfigyelhető, párhuzamosan megtörténik majd az is, hogy az emberek, ha valamilyen tettet hajtanak végre az életben, meg fognak tanulni rátekinteni erre a tettre. Megfontoltabbak lesznek, egy belső képben rátekintenek cselekedeteikre, először csak kevesen, azután mind többen az elkövetkező két-három évezred folyamán. Egy tettet követően megjelenik annak képe is az emberekben. Először még nem fogják érteni, mi az. Akik azonban megismerkednek a szellemtudománnyal, azt fogják mondani: Van itt egy kép bennem! Ez nem álom, egyáltalán nem álomkép, hanem ez annak képe, ami ennek a tettnek a karmikus beteljesülését mutatja, mindannak következményeként, amit éppen csináltam. Ez pedig egyszer be fog következni, mint annak beteljesedése, karmikus kiegyenlítése, amit cselekedtem! - Ez a XX. században veszi kezdetét. Kialakul az emberben egy olyan képesség, hogy egy egészen távoli, még nem megtörtént esemény képét fogja előrelátni. Ez mostani cselekedetének belső ellenképeként jelenik meg, mint mostani tettének karmikus következménye, amit valamikor végre fog hajtani. - Az ember ezt mondja magának: Ezt most megtettem. De megmutatkozik számomra az is, hogy majd mit kell tennem kiegyenlítődés gyanánt, mert az mindig visszatartana a tökéletesedésben, ha ezt a kiegyenlítődést nem végezném el. - Ekkor a karma már nem puszta elmélet lesz, hanem ezt a most említett belső képet fogja előidézni az emberben.

Ilyen képességek egyre inkább felszínre törnek. Új képességek fejlődnek ki, de a régi képességek lesznek a csírák az újak számára. Vajon honnan nyerik az emberek azt, hogy ez a karmikus kép jelentkezni fog bennük? Onnan, hogy a lélek egy bizonyos ideig a lelkiismeret fényében állt! Hiszen ez a fontos a lélek számára: nem az, hogy ezt vagy azt a külső fizikai eseményt éli át, hanem az, hogy általa előbbre halad. A lelkiismeretben készül elő a lélek arra, amire most utaltam. És az emberek minél inkább olyan inkarnációkon mennek keresztül, amelyekben különösen a lelkiismeretüket képezik ki, minél inkább ápolják magukban a lelkiismeretet, annál inkább megszerzik azt a magasabb képességet, ami szellemi látásban azt az isteni hangot fogja ismét felidézni, ami korábban egy másik módon egyszer már birtokukban volt. Aiszkhülosz egy olyan Oresztészt ábrázolt, aki még maga előtt látta bűnös tette következményeit. Oresztész még észleli, hogy tettének hatása kilép a külvilágba. Az új képesség, ami kifejlődik a lélek számára, olyasmi lesz, hogy az ember képekben fogja látni tettének jövőbeli következményét. Ez valami új. De a fejlődés mindig ciklikusan zajlik, mindig kör alakúan, spirálisan, és amit az emberiség az ősi látásban birtokolt, az megújult formában ismételten jelentkezni fog.

Így a szellemi világ ismeretei által előkészítjük magunkat arra, hogy valóban a helyes módon ébredjünk fel a következő inkarnációban, és megfelelő mértékben gondoskodunk azokról az emberekről is, akik az utódaink lesznek. Ezáltal belső lényegét tekintve a szellemi kutatás önzetlen irányba fordul, mivel nem az foglalkoztatja, ami az egyes embernek hasznot hajt, hanem az, aminek segítségével megvalósítható az egész emberiség haladása.

Már kétszer rákérdeztünk arra, hogy mi a lelkiismeret? Most is megkérdezzük: mi lesz a lelkiismeretből, ami ma fejlődik ki bennünk? Minek mutatkozik a lelkiismeret, amennyiben egy olyan magnak tekintjük az időben, amelyet az emberiség most vet el? Mi lesz abból, amit a lelkiismeret mint csíra eredményez? Ezek az említett magasrendű képességek válnak belőle! A fontos az, hogy higgyünk a lélek inkarnációról inkarnációra, korszakról korszakra történő fejlődésében. Hinni fogunk, ha megértjük az igazi kereszténységet. És itt Páltól még nagyon sokat kell tanulnunk.

Nézzék meg az összes keleti vallást, a buddhizmust is, megtalálják bennük azt a tanítást, hogy a külső világ csak maja. - Bizonyára az, de Keleten ezt abszolút igazságként veszik. Pál is ismeri ezt az igazságot, épp elégszer hangsúlyozza. De valami mást is hangsúlyoz Pál, tudniillik a következőt: Csakugyan nem látja az ember az igazságot, ha kifelé tekint a szemeivel; nem a valóságot érzékeli, ha arra néz rá, ami kívül van. Miért nem? Mert az ember az anyagba való leereszkedésével a külső valóságot illúzióvá tette. Maga az ember az, aki a külső világot a tetteivel illúzióvá változtatta. Nézzék meg a Bibliában a „bűnbeesést”, vagy bármit, ami azt eredményezte, hogy a külső világ az embernek most illúzióként jelenik meg. A keleti vallási tanok az „isteneket” okolják, hogy a világ majaként mutatkozik előttünk. Csapj a melledre - így szól Pál -, leereszkedtél és a saját szemléleted homályosult el annyira, hogy a színek és hangok valóban nem szellemiként jelennek meg előtted. Azt hiszed, hogy a színek és a hangok olyan valamik, amik materiálisan önmagukban léteznek? Maja csak az! Te magad tetted majává őket. Ember, neked kell ettől ismét megváltanod magad! Amit elvesztettél, újból el kell sajátítanod! Leszálltál az anyagba, és most meg kell attól váltanod magad, ki kell belőle szabadítanod magad, de nem azon a módon, amit Buddha mond: Fojtsd el magadban a létezés iránti vágyat! Nem! A földi létet neked már a maga valóságában kell látnod. Amit majává tettél, azt újra helyre kell hoznod magadban. De ezt csak úgy tudod elvégezni, ha felveszed magadba a Krisztus-erőt, amely a külső világot a maga valóságában mutatja meg számodra!

A nyugati élet nagy impulzusa rejlik ebben, egy új alapvonás, amely az egyes területekre még egyáltalán nem hatolt be. Mit tud a világ ma arról, hogy egy területen már megkíséreltek egy - mondhatnánk - a páli értelemben vett ismeretelméletet megalkotni? Egy ilyen ismeretelmélet nem mondja a kanti felfogásnak megfelelően, hogy a dolgok lényege teljesen megismerhetetlen, hanem csak ennyit jelent ki: Ami te most vagy, ember, azáltal egy téves valóságot teremtesz és hordozol magadban. Neked egy belső folyamatot kellene a lényedben végrehajtanod. Akkor végre átváltozik számodra a maja igazsággá, szellemi valósággá!

Az ismeretelméletet ebben az értelemben páli alapokra helyezni: ezt a feladatot tűzte ki célul két könyvem, az „Valóság és tudomány” és „A szabadság filozófiája”. Ez a két mű belehelyezkedett abba, ami a páli felfogás nagy vívmánya az emberről a nyugati világban. Azért értették meg őket oly kevéssé, legfeljebb csak szűkebb körökben, mert e könyvek éppenséggel feltételezik azt az egész impulzust, amely a szellemtudományos mozgalomban jutott kifejezésre. A legkisebben kell a legnagyobbnak megmutatkoznia!

Az ilyenfajta vizsgálódások révén, amelyek kiemelnek bennünket korlátolt emberi viszonyaink közül, és megmutatják, hogy mindennapi munkánk során kapcsolódhatunk ahhoz, ami fokról fokra, életről életre egyre inkább bevezet bennünket a szellemi létezésbe, ilyen vizsgálódások révén válunk igazi teozófusokká. És éppen azon a napon kell átadnunk magunkat efféle gondolatoknak, amelyet annak a személyiségnek szenteltünk, aki ösztönzést adott egy olyan mozgalom számára, amely tovább és tovább fog hatni, amely nem maradhat az emberek számára szürke elmélet, hanem életerőt kell hordoznia magában, hogy a teozófiai világmozgalom fája újra és újra kizöldüljön.

Ebben a szellemben akartam megkísérelni azt, hogy alkalmassá tegyük magunkat mozgalmunkban egy olyan talaj megteremtésére, amely Helena Blavatsky impulzusát nem akadályozza és gúzsba köti, hanem elősegíti az egyre előbbre haladó fejlődés érdekében.