A mai előadással egyfajta összefoglalását fogom adni a különböző téli előadásokon hallottaknak, amit hozzákapcsolhatunk a Lukács-evangéliumról és a Máté-evangéliumról szóló vizsgálódásokhoz, melyekről itt is beszámoltam és összekötöttem a János-evangéliumról nemrégiben Stockholmban tartott előadásaimmal. Ezekből az előadásokból világossá válhatott önöknek: bennük minden azt célozta, hogy az evangéliumok magyarázatát ne vegyük leszűkített értelemben, hanem az igazságokból, amelyek egyrészt már önmagukban is igazságok, másrészt megtalálhatók az evangéliumokban a keresztény írások helyes megértése esetén, a legkülönbözőbb módon mindig értelmezhetőek és megvilágíthatók az élet egyéb rejtélyei is.

Ha visszamegyünk a kereszténység megalapítása előtti időkbe, a beavatás kétféle módját, két formáját találjuk. Az északi beavatást, amit a Stockholmban tartott előadásokban közelebbről jellemeztem, és a déli beavatást, amit főleg azáltal ábrázoltam, hogy kitértem az óegyiptomi kultúra beavatás-menetére. A régi világ emberei számára kétféle módon adódott lehetőség, hogy a szellemi világba behatoljanak. Ha a régi Egyiptomban a beavatandó el akarta érni a szellemi világot, akkor leereszkedett saját lelkének mélységeibe, mindaz mögé hatolt, ami a mindennapi lelki életben mint gondolkodás, érzés, akarat stb. létezett. Ott megtalálta azt, amiből maga a lélek származott: a világ isteni-szellemi létét. A léleknek azon régiói alá kellett szállnia, amelyeket az én beragyog és átjár: ez volt a lényeges az egyiptomi vagy déli beavatásban általában. Ezzel szemben az ember magából való eksztatikus kilépésére, a világ jelenségeiben való feloldódására irányultak az északi beavatásban, mindenekelőtt a germán druida- és drotta-misztériumokban. Arról is volt már szó, hogy amit keresztény beavatásnak nevezünk, abban a beavatásnak ez a két fajtája összeolvadt, és hogy a keresztény beavatás mintegy a magasabb egységét jelenti az északi eksztatikus beavatásnak és a déli misztikusan elmerülő beavatásnak. Ezzel azonban a világtitkok mély alapjára utalunk, amely minden létezést átjár. Lényegében ennek a hatalmas ténynek a tárgyalása, vagyis az ókor e két beavatási formája egybefolyásának a keresztény beavatásba, egy még átfogóbb nagy törvénynek a példáját nyújtja, amely áthat minden emberi létezést és egyúttal a külső világ jelenségeinek létét is átszövi, amennyire azt az ember képes megismerni.

Mindenütt megtalálható ugyanis az, hogy fennáll egy kettősség, melynek tagjai ellentétként lépnek fel. Egy kettősség ilyen tagjait mint ellentéteket látjuk egymással szemben állni az északi és a déli beavatásban. Ez csak példa arra, ahogy az ellentétek - mondhatjuk polaritásoknak is - a világlétezésben megjelennek előttünk. A másik pedig, ahogy ez a két beavatási forma egybeárad és mintegy szellemi házasságra lép a keresztény beavatásban, annak példája, hogy az ellentétek, általában a kettősségek a világban egyesülnek egymással. Minduntalan megtörténik, hogy az egységek kettősségre válnak, azért, hogy a fejlődést továbbmozdítsák, és hogy a kettősségek ismét egy egységben egyesülnek. Külsőleges módon utalhatunk először egy nagy, hatalmas, szinte az emberiség egész fejlődésén végighúzódó tényre, ami bemutatja az egység széthasadását kettősségre és a kettősség újra egybeáradását az egységbe.

Gyakran rátekintettünk a lemúriai korra, amely többek között a világfejlődés egyik nagy eseményének is tanúja volt, mert a Hold akkor vált ki Földünkből. De ez a korszak még annak első kezdeteit is látta, amit az emberiségfejlődés mai értelmében a férfi és a nő különbségének nevezünk, miközben a lemúriai kort megelőző világkorszakokban a nemek egységét találjuk. Így egy eredeti egység kettéválik a férfiban és a nőben. De arra is utalhattunk, hogy a jövőben ez a kettősség ismét egy egységben fog egyesülni, vagyis hogy ebből a kettősségből megint egy egység jön létre. Külsőleges módon ezzel mutathatunk rá olyan átfogó események sorára, amelyek a kettő e kapcsolatában rejlenek az egyhez, és az egy kapcsolatában a kettőhöz.

Ami azonban így az emberiség fejlődésében elénk lép, az lényegében véve kifejeződése, leképezése egy még nagyobb, kozmikus ellentétnek, amely egy egységben gyökerezik, de mint kettősség jelentkezik a mai világ létében, és a távoli jövőben ismét egy egységben fog feloldódni. A szellemtudomány által megszerzett minden gondolatot a maga teljes mélységében kell felfognunk. Nem szabad rászoknunk arra, hogy az antropozófiai gondolatokat ugyanolyan felületes módon tekintsük, mint a többi gondolatot és fogalmat, amelyek ma a világban kavarognak, és amelyekhez jelenlegi civilizációnk rohanó életmódján és felszínes, banális szemléletén keresztül közelítünk. Az antropozófiai gondolatokat a lehető legmélyebben kell megragadnunk. Ezért azt a gondolatot is, amit gyakran hangsúlyozunk és mintegy benne rejlik az összes tanításunkban: hogy az ember mint kis világ, mint mikrokozmosz a makrokozmoszból, a nagy világból született meg, szintén nem szabad pusztán absztrakt gondolatként könnyen vennünk, mert ebben a gondolatban végtelen sok, száz és százféle tartalom húzódik meg. Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a világ mélyebb, mint ahogy azt általában hiszik, és hogy ha egy ellentétet vagy igazságot egy irányban felfogtunk, azzal még semmi esetre sem fogtuk fel a teljes igazságot arról az összefüggésről vagy ellentétről, hanem mindenütt türelmesen körül kell tekintenünk, hogy ha valami érvényes az egyik oldalt illetően, megismerjük még a másik oldalt is.

Az ember az egész kozmoszból született meg, ezért a kozmoszra úgy kell feltekintenie, mint az ő anyjához-apjához, aminek ő valamiféle leképeződése. Igen, az ember az egész világ képmása, amely neki ismerős lehet. Nincs semmi az emberlényben, ami bizonyos módon ne valamilyen viszonyt fejezne ki, ami valamiképpen ne lenne megtalálható a nagy kozmoszban is. Ha a ma elénk lépő - mégpedig szellemtudományosan tekintve elénk lépő - embert összehasonlítanánk egy viszonylag nagyon korai idő emberalakjával, akkor ezen a mai emberen egy rendkívüli jelentőségű ismertetőjegyet találnánk, természetesen egyebek mellett, felvilágosításul az ember lényéről.

Ez az ismertetőjegy megtaníthat bennünket arra, hogy annál, amit a világról tudunk, nemcsak arról van szó, hogy az ismeretek igazak legyenek, hanem még valami másról is. Azzal, hogy valaki bebizonyítja nekünk valamiről, hogy az igaz, még nem tárta fel ennek az igazságnak a legfontosabb mozzanatát. Sok igazságot tartalmaz például az, amit egy triviális természettudomány mond az ember és a magasabb rendű emlősállatok összehasonlításakor. Hogy az embernek ugyanannyi csontja és izma van, és több efféle dolog, ez mind igaz, vitathatatlan. De ha valamiről bebizonyítjuk, hogy igaz, azzal még nem tettünk meg mindent. Éppen a szellemtudományos elmélyedés és átszellemülés által kell ráébrednünk arra, hogy az egyes igazságok esetében annak az érzéknek a megszerzéséről is szó van, hogy valamely igazság vajon milyen súlyosan esik latba, azaz fontos-e vagy nem fontos, lényeges-e vagy lényegtelen egy dolog magyarázatában. Ezért ma vannak olyan emberek, akik triviális tudatukból kiindulva mindig újra bebizonyítják nekünk, hogy igaz az, amit mondanak. Ezt nem is kell kétségbe vonnunk. De hogy valamit a világ magyarázata szempontjából a maga igazi súlyában ismerjünk meg: ezen múlik minden.

Van egy bizonyos tény, ami kétségtelenül igaz, mindenki ismeri, mivel naponta számtalanszor találkozunk vele, és aminek ha az igazi jelentőségét és fontosságát akarjuk megragadni az ember szempontjából, csak a helyes módon kell átéreznünk. Azt a tényt ugyanis, hogy az ember egy felegyenesedett, két lábon járó lény, és tekintetével fel tud pillantani a világmindenségre. Erre csak az ember képes! Mert a majomról azt kell mondanunk, hogy ő ugyan úgy néz ki, mintha ezen a lehetőségen fáradozott volna, mégis a dolgot végül elpuskázta. Ő nem képes arra. Az ember az egyetlen lény, aki e cél tekintetében a dolog végére jutott, és pillantását szabadon felemelheti a világmindenség felé. Ez a tény végtelenül fontosabb, mint minden, amit egy triviális természettudomány nevében mondhatnak nekünk az ember helyéről az állatokhoz viszonyítva. Minden egyéb igaz lehet, de ez végtelenül fontosabb. Aki valamit e tényből meg akar érezni, annak meg kell ismernie az indítékot is, hogy az ember egy ilyen felegyenesedett lény lett, egy olyan lény, aki bár a Földhöz kötődik, de szemlélete által, sőt már érzéki észlelése révén is kiemelkedik szellemileg a világmindenségbe.

Ez az indíték abban rejlik, hogy létezik bizonyos ellentét, kettősség, ami a kozmoszban éppúgy fennáll, mint egy másik kettősség az emberben. Utalhatunk egy kettőségre a mindenségben és egy kettősségre az emberben, mint két olyan ellentétre, amelyek megfelelnek egymásnak a mikrokozmoszban és a makrokozmoszban. Az ellentét, ami a makrokozmoszban, a kozmikus világban van, a Nap és a Föld ellentéte; és ugyanaz az ellentét, ami a Nap és a Föld között létezik a világmindenségben, megtalálható az emberben is: ez a fej és a kezek és lábak közötti ellentét, a fej és a végtagok ellentéte. Ezek a dolgok az idők során egyre inkább ismertté válnak, de nekünk ezzel már most legalább utalásszerűen meg kell ismerkednünk, és rá kell éreznünk arra, hogy bizonyos vonatkozásban a fej és a végtagok mint kettősség az emberben úgy viselkednek, ahogyan a Nap és a Föld viszonyul egymáshoz Naprendszerünkben. Földünkben az idők során kiképződtek bizonyos erők, amelyek jelenleg benne nyugszanak. Ezek olyan titokzatos erők, amelyek az embert a Földön legrögzítik, megszilárdítják, és kezeink és lábaink jelenlegi alakját és mozgáslehetőségeit teremtik meg. Viszont azoknak az erőknek, amelyek az ember pillantását a mindenség felé fordítják, amelyek az embert egy olyan lényből, aki csak a földet látja, olyanná tették, aki a világ végtelen messzeségeibe pillanthat ki: a Napban van a székhelyük. És aki ezt képes átérezni, az ugyanazt érzi, amikor a fejnek és a végtagoknak az embernél megjelenő ellentétét tekinti, mint amikor engedi érzéseire hatni a Nap és a Föld ellentétét. Ez egy olyan ellentét az emberi létezésben, amely nagy sokára egyszer ismét egyesülni fog, mint ahogy a kozmoszban is ez lesz. Ahogy egykor a Nap és a Föld egyetlen létező volt, majd elváltak és kettősséggé különültek, éppúgy ismét egyesülni fognak. Hasonlóképpen, ami az emberben a fej és a végtagok közötti ellentét, egyszer ismét egységbe olvad, noha ezt a mai embernek talán nehéz elképzelnie, olyannyira szokatlan fogalom számára.

Utaltunk így az emberben egy ellentétre és említettük a hozzátartozó ellentétet a világegyetemben. De az emberben vannak még más ellentétek is, amelyek megfelelő ellenképe megtalálható a mindenségben. A fej és a végtagok közötti ellentét tekintetében a földön, mondhatni, minden ember egyforma. A férfiak és a nők azonos módon hordozzák ezt a kettősséget. Ebben nincs különbség férfi és nő között, mert ami egyébként ellentétként még fellép bennük, például a lelki felépítésükben, azt nem ez az ellentét okozza. Ha csupán ez a fajta ellentét állna fenn a makrokozmoszban és a mikrokozmoszban, akkor a férfi és a nő teljesen azonos lenne. De a férfi és a női mivolt egy másikféle ellentét az emberlényben. És megkérdezhetjük: található-e a világegyetemben is olyan ellentét, ami megfelel az emberlétben a férfi és a nő ellentétének? Fennáll-e a világmindenségben olyan ellentét, ami a földi létben mint férfi és nő jelenik meg?

Hogy ehhez az ellentéthez közelebb kerüljünk, egy kevéssé meg kell ismerkednünk most a férfi és a nő ellentétével okkult értelemben. Nem fogunk abba a hibába esni, amibe materialista korszakunk szokott, amely arra törekszik, hogy a hímneműség és nőneműség ellentétét, ahogyan az egyszerűen mint nemi ellentét megjelenik a fizikai világban, az egész világmindenségre is alkalmazza. Ez nemcsak trivialitás, hanem tudományosságunk egyik neveletlensége is, amikor azt, ami valamely területen tapasztalható, kiterjesztik minden más területre is.

Ami Földünkön a férfi és a nő ellentéteként fejeződik ki, annak egy másik ellentét felel meg a mindenségben, de amit hímneműnek és nőneműnek nem nevezhetnénk. Ez képtelenség lenne. Mégis ezt az ellentétet egyszer éppen okkult alapja szempontjából szemügyre kell vennünk. Hangsúlyozom, hogy a férfi és a női mivolt ezen ellentétének a Föld-fejlődésben természetesen semmi dolga nincs az „emberrel”: az ember ugyanaz a férfiben és a nőben. Ha tehát férfiről és nőről beszélünk, megállunk a fizikai test és étertest konfigurációjánál, aminek semmi dolga nincs az ember bensőjével, úgyhogy okkult értelemben nem szabad úgy beszélni, ahogyan ma materialista korunkban beszélnek. Mert a férfinak és a nőnek van asztrálteste és énje is, míg a szokásos szemlélet általában semmit sem tud arról, ami az embert emberré teszi, és ezért csakis férfiről és nőről beszél. Mi tehát most nem beszélünk az emberről mint ilyenről a férfiban és a nőben, hanem arról, ami az embert férfivá vagy nővé teszi, és ez csak a külső burokra vonatkozik. Ezt kell jól megértenünk. Ha az emberre alkalmazzuk azt, amit a következőkben mondok, akkor minden téves lesz. A férfi és a nő ellentéte, e határon belül, a következő.

Az emberiség ősi időiben a külső emberi alak egészen másmilyen volt. A jelenlegi emberalak, tehát a mostani férfi, illetve női alak egy korábbi egységes alakból fejlődött ki, amely még nem esett szét a férfi és nő ellentétére. A férfinak és a nőnek tehát egy korábbi egységét és a mai ellentétét figyelhetjük meg. Azt is tudjuk, hogy ez a korábbi egység finomabb, szellemibb volt. A sűrű anyagi alakhoz csak az idők során jutott el az ember. Így nem pusztán az alak egységéhez megyünk vissza, hanem egy olyan egységhez is, amely a mai alakkal ellentétben szellemibb jellegű volt. Létezett tehát egy ősi ember, amely nem mutatkozott sem férfinak, sem nőnek, amikor még nem történt meg ennek az ellentétnek a szétválása, hanem egységben volt, és az az ősi ember finomabb, éteribb, szellemibb volt, mint a későbbi materiális ember, amely a férfi és a nő ellentétében formálódott ki.

Hogyan jött létre később az eredeti egységből a férfi és a nő? Amikor az egység kettőségbe lépett, akkor a nő egy olyan fizikai testet alakított ki, amely a korábbi alakból nem ment át teljesen - ha mondhatjuk így - a normális anyagi alakba. A női test megállt egy szellemibb fokon, vagyis teljes mértékben nem ereszkedett le az anyagiságba. Anyagivá, sűrűvé lett ugyan, de ebben az anyagiságban megtartott egy korábbi, szellemibb formát. Egy szellemi fok tehát anyagivá változott. De a női test mintegy visszatartott magában egy korábbi szellemi alakzatot, nem ereszkedett bele teljesen az anyagba. Vagy megtette ugyan az anyagiság, de nem a forma vonatkozásában. A női test részben megőrizte azt a formát, amilyen korábban volt az ember. Ezért azt mondhatjuk: a nő egy korábbi alakzat, konfiguráció megnyilatkozásaként mutatkozik, amelynek igazából szelleminek kellene lennie, és úgy, ahogyan ma mutatkozik, voltaképpen téves, valami maja, valami illúzió. Ha kijelölnénk valamilyen alapvető pontot a fejlődésben, ahol az anyag kikristályosodik, akkor úgy fogalmazhatnánk: a nő nem nyomult előre, nem hatolt el eddig a pontig, ő egy korábbi formát kristályosított ki, szilárdított meg. Így aki az élet tényeit valóban érzékeli, vagy képes imaginatíven megismerni, annak számára az emberi női test valamelyest csak a fejre és a végtagokra vonatkozóan tekinthető igazi alakzatnak, a neki alapul szolgáló szellemi kifejezésének; azaz csak a fejben és a végtagokban fejeződik ki valami, ami materiális megjelenésként hasonlít a mögötte rejlő szellemihez. De ez a mögötte rejlő szellemi nem hasonlít az egyéb anyagi alakhoz, mert az egy valótlan, pontatlan alak.

Így tehát minden régióba menően érvényes az a tétel, hogy a világ maja. Ezt valóban komolyan kell vennünk. Kényelmes elgondolni absztrakt módon, hogy a világ maja. Csak az fogja fel ezt a tételt, aki komolyan veszi és megkérdezi: ezek az alakzatok milyen mértékben illúziók? - Egyesek inkább, mások kevésbé. Vannak alakzatok, amelyek legalább megközelítőleg, a külső látszatban kifejezik a mögötte rejlő szellemit: ezek a fej és a végtagok. De vannak olyan alakzatok, amelyek közvetlenül valótlanok, amelyek torzultak, és ezekhez tartozik az ember egyéb testisége. Ezek közvetlenül elrajzoltak, eltorzítottak. És ha ezt egyszer meg fogja érteni a világ, azontúl nem beszélnek majd olyan balgán, mint manapság, hanem látni fogják, hogy létezik egy bizonyos mélyebb, finomabb művészi érzék, amely megállapítja, hogy a női alakzat elrajzolt jellegű, ha eltekintünk a fejtől és a végtagoktól, és hogy korrigálni kell azt, ha művészileg ábrázolni akarjuk. A jobb művészeti korokban ezt valóban végre is hajtották, mert aki képes a formákat valóban szemügyre venni, nem zárkózhat el attól a benyomástól, hogy a Milói Vénuszon a formákat bizonyos fokig korrigálták, helyesbítették. Csak ezt rendszerint észre sem veszik az emberek.

Az embert tehát itt olyan részekre tagoltan látjuk, amelyek részben igaziak, kevésbé illúziók, és amelyek olyanok, hogy inkább illúzió jellegűek, vagyis teljesen elrajzoltak, torzultak. De ez nemcsak a nőre érvényes. Csakhogy a dolog a férfi esetében fordítva van. Épp ez az ellentétük. Amiként a női forma nem ereszkedett le egészen addig a normális pontig, hogy a megfelelő szellemit fejezze ki az anyagban, hanem egy korábbi fokon kristályosodott ki, úgy a férfi test a normális ponton túlhaladt, és éppen annyival ment túl azon, mint amennyivel megállt az előtt a női forma. Ennélfogva a férfi test mélyebben ereszkedett bele az anyagiságba, mint ahogy ez normális módon történt volna, ami meg is mutatkozik a férfi külső alakjában. Másképp nézne ki, ha nem ment volna túl azon a középső ponton. Az emberi test általában csak a fej és a végtagok vonatkozásában jelent legalább megközelítőleg valami igazságot. Egyéb alakja tekintetében azonban azt kell mondanunk, hogy a női test egy bizonyos ponton megállt, azaz megszilárdult még mielőtt az anyagi létezés hullámaiba belevetette volna magát, ezért egészen más alakot mutat, mint amelyik az lett volna, ha csak akkor ölt szilárd formát, amikor megérintik őt az anyagi létezés hullámai; a férfi test viszont még tovább merült alá, és ugyanolyan mértékben mutatkozik valótlan, torzult alaknak, mint a női test. Így a női test a szellemibe, a férfi test pedig az anyagiba elhajló alakot mutat. Az igazi alak középen lenne, a kettőjük középaránya.

Ez természetesen az egész emberre befolyással van földi létezésében, amennyiben fizikai burokkal rendelkezik. Nem vonatkozik ugyan a fej és végtagok ellentétére, de amit most mondtunk, kiterjed az egész emberre a születés és halál közötti egyes inkarnációkban. Hiszen az ember férfinak vagy nőnek inkarnálódik. Ezáltal számolni kell azzal, ami a férfinál és a nőnél ilyen elhajlásként jelentkezik. Mindez kiterjed az egész emberre, és ha valakinek egy inkarnációban női teste van, annak az a következménye, hogy ez az egész női test át van itatva ezzel az eredeti, lágyabb formaállapotban való visszamaradtsággal. A férfi-inkarnációban pedig az egész férfi testet átjárja a túl erősen történő belemerültség a durva, kemény anyagba.

Ha valaki csak a legkisebb mértékben is megértette, hogy mit jelent a szellemben gondolkodni, a szellemben élni, és a fizikai testet mint puszta eszközt használni, ha valaki nem érzi magát annyira belesüllyedve a fizikai testbe, hogy azonosítsa magát vele, akkor megénekelheti azt a nyomorúságot, hogy férfi testet kell használnia egy inkarnációban - amely természetesen az agyát is megformálja. Mert az ember észreveszi, hogy agyának formái, mivel azok keményen belementek az anyagba, nehezebben kezelhetők, mint a női agy finomabb, az anyagba nem olyan mélyen behatoló formái. Ha a magasabb világokba akarunk felemelkedni, olyankor valóban nehezebb a férfiagynak begyakorolnia azt, hogy az igazságokat gondolatokba tegye át, mint egy női agynak. Ezért aki képes gondolkodni, nem csodálkozik azon, ha egy olyan világszemléletet, amely újként lép a világba - amilyen a szellemtudomány is - jobban megérti a könnyebben felkészíthető női agy, mint a férfiagy, amelynek nehezebben esik bizonyos gondolatoktól elszakadnia, amelyek ma benne találhatók; mert a férfi agya nehezebben megdolgozható, nehezebben alakítható. Ezért talál a szellemtudomány is olyan nehezen utat azokhoz a férfiakhoz, akik ma a világban a kultúrát hordozzák és mai életünk szokásos műveltségi képzeteivel azonosulnak. Tisztában kell lennünk azzal, mennyire nehézkesnek bizonyul egy tudós agya nemcsak arra, hogy elfogadja a szellemtudományt, hanem hogy el is gondolja mindazt, amit a szellemtudomány tanít. De nem szabad a dolgot a feje tetejére állítanunk és ebből valamilyen következtetést levonnunk, legfeljebb csak azt, hogy annál jelentőségteljesebbnek érezzük, ha valóban sok férfi az agyát úgy használta, hogy igazán bensőségesen közel került a szellemtudományhoz. E dolgokra most csak utalhattam, de ha önök engedik hatni ezeket magukra és elgondolkodnak róla, roppant távlatokat találnak bennük az emberi életre nézve.

Ha az emberi életet a férfi és a nő ellentétében magunk elé állítjuk, akkor látunk egyrészt valamit, amit egy korábbi fokon megállt állapotnak nevezhetünk, és másrészt valamit, ami tulajdonképpen a jelenkor bizonyos fokán túlhaladt, és ami egyfajta karikírozott formában behoz a jelenbe egy jövőbeli állapotot, ami éppen ezért karikírozottan jelenik meg. A test korábbi alakját konzerválta a női jelleg, és egy későbbi alakját vette fel a férfi jelleg, amit úgy alakított ki, amilyennek annak a jövőben nem lenne szabad lennie. Ezért a férfi test torz lett, mert későbbi életfeltételeket helyezett bele egy korábbi korszakba.

A férfi és női jelleg eme ellentétének van-e valamiféle megfelelője a kozmoszban? Van-e valami a világűrben, ami egyfelől olyan létet, fejlődésfokot mutat, ami mintegy megtartott korábbi formákat, és azokat behozta egy későbbi létbe? És másfelől vannak-e olyan formák, amelyek egy bizonyos fokot átléptek, tehát karikírozott formában egy jövőbeni állapotot mutatnak be? Ha megnézzük a konkrét fejlődést, ahogyan azt az Akasha-krónikából ismerjük, feltehetjük a kérdést: van-e kint a kozmoszban valami a régi Hold-létből, ami nem akart bejönni a mostani Föld-létbe, hanem a régi Hold-létből visszatartott valamit - mint a női forma - a kozmoszban? Létezik-e valami, ami régi Hold-létként megőrzött a jelenben egy korábbi fokot? - És van-e valami a világűrben, ami egy bizonyos fokot túllépett, be- és megsűrűsödött, úgyhogy egy későbbi állapotra, a Jupiter-állapotra utal?

Léteznek ezek. Ugyanaz az ellentét, ami az embernél a jellemzett értelemben mint női és férfi jelleg mutatkozik, megvan kint a kozmoszban is: ez az üstökös jellegű és a Hold jellegű ellentéte, az üstökös és a Hold ellentéte. Ha az üstököst meg akarjuk érteni a maga lényege szerint, ahogy ma, mintegy áthágva a naprendszer egyéb törvényeit, le-föl jár a világűrben, akkor világosan kell látnunk, hogy tulajdonképpen a régi Hold-korszak törvényei azok, amelyeket az üstökös a mi létünkbe behoz. Megőrizte ezeket és ezekkel jött be a mi létünkbe. Felvette a Nap-Föld-rendszer jelenlegi anyagát, de létezése megállt a fejlődés tekintetében, illetve megmaradt a természettörvényeknek azon a fokán, amelyekkel Naprendszerünk akkor rendelkezett, amikor a Föld még Hold volt. Behozott egy korábbi állapotot egy későbbibe, a jelenlegibe, ahogy a női test is egy korábbi állapotot hozott be a mostani létbe.

Az üstökös jelleg az egyik fele egy ilyen ellentétnek, a Hold jelenti a másik oldalt. Amikor a lemúriai korban a Hold kivált a Földből, bizonyos részt magával vitt, amit el kellett távolítani a Földből, hogy az ember mint ember ki tudjon fejlődni. A Földnek nem volt szabad olyan sűrűvé válnia, mint amilyen lett volna, ha a Holdat magában tartja. A Hold valójában egy karikírozott Jupiter-állapotot jelenít meg. Amilyennek egy friss, érett gyümölcs mutatkozik egy olyannal szemben, amelyik egészen megráncosodva belekövesedett az anyagba, úgy a Hold is a maga konfigurációjában túlment egy bizonyos középső alakzaton, miként a férfi jelleg az emberben formáját tekintve túllépte a középarányt kialakulása során. Teljesen ugyanolyan fajta ellentétet találunk a kozmoszban a Hold és az üstökösök között, mint amilyet az emberi létben a férfi és a nő ellentéteként mutattunk be.

Így tartoznak össze a dolgok: a Nap és a Föld úgy, ahogy a fej és a végtagok, a Hold és az üstökös úgy, ahogy a férfi és a nő. De megint csak nem szabad ezzel olyképpen hazamennünk, hogy azt mondjuk: na, van itt ismét valami, amit szépen megjegyezhetünk magunknak mint ellentétet. - A dolgokat mélységükben kell felfognunk, és tisztában lennünk azzal, hogy más alkalommal még egyebet is mondtunk. Tekintetbe kell vennünk, hogy a férfi csak a fizikai teste vonatkozásában férfi jellegű, étertestét illetően viszont női jellegű, és megfordítva: hogy a nő csak fizikai teste tekintetében nőszerű. Ami a nő női jellegére a fizikai test vonatkozásában érvényes, az a férfi éterteste vonatkozásában érvényes, úgyhogy a férfi éterteste úgy viszonyul a nő étertestéhez, ahogy az üstökös a Holdhoz. Persze azt mondhatják erre: ezzel minden elmosódik! - De a dolgok ilyenek. Minden olyan kultúrában, amely fogalmait megkeményedett aggyal teremtette meg, a fogalmai arra irányulnak, hogy lehetőleg vastag kontúrokat húzzanak, melyeknél semmi sem ingatható meg; így ha ilyen fogalmaink vannak, mereven ragaszkodnunk kell hozzájuk. Ebbe azonban nem nyugodhat bele a szellem. A szellem mozgékony jellegű, és ha fogalmakat alakítunk ki, azokat mozgékonyaknak kell megőriznünk. Ezért a nőben levő férfiszerűséget és a férfiben levő nőszerűséget úgy kell tekintenünk, amit a férfivel és nővel kapcsolatban a Holdról és az üstökösről mondtunk. Itt éppen arról van szó, amit a női és férfi jelleg szempontjából említettünk, ahogy ezek az emberlétben megjelennek, és nem arról, ahogy a férfi és a nő külsőleg lép elénk.

Találtunk így egy különösen fontos és érdekes összefüggést az emberiség fejlődése és a kozmosz fejlődése között. Egészen biztosan lesz olyan valaki - ezzel is tisztában vagyok -, aki ma az igazi tudományos világszemlélet pozíciójából az efféle dolgokat az üstökösről és a Holdról rendkívül esztelennek és bolondosnak fogja tartani. Megteheti. Mert hiányzik belőle az akarat, hogy az igazságba valóban belebocsátkozzon. Mi a szellemtudomány talaján állva hidat építhetünk aközött, ami a szellemből jön, és aközött, ami a fizikai síkon mutatkozik számunkra. A többiek erre nem törekszenek.

1906-ban a párizsi kongresszuson felhívtam a figyelmet arra, hogy a szellemi kutatás az üstökös természetének megismerése alapján elmondhatja: mivel a földön ugyanazt a szerepet játssza a szén és az oxigén vegyülete, amit a régi Hold-korszakban a szén és a nitrogén, azaz a ciánvegyületek, azért az üstökösöknek ciánsavas vegyületeket kell tartalmazniuk, ciánvegyületeket, amelyek szénből és nitrogénből tevődnek össze. Akik az ilyenfajta dolgokat figyelemmel kísérték, nem fogadták el ezeket. A szellemtudomány alapján tehát már régóta kimondtuk, hogy az üstökösök valamilyen ciánszerű vegyületet tartalmaznak. És az elmúlt hetekben éppen erről a tényről írtak az újságok, mint amit külső spektrumanalízissel megállapítottak. Ez csak az egyik eset, de száz másikat éppúgy említhetnénk, hogy a szellemi kutatás hidat teremt a külső kutatás tényeihez. Ebben az esetben a spektrumanalízis évekkel később csak azt állapította meg, amit a szellemtudomány évekkel ezelőtt már kimondott. A külső materialista kutatás tényei sohasem mondanak ellent a szellemi kutatás tényeinek! Ilyesmikre, mint az éppen mondottak, hivatkozhatunk olyankor, amikor a külső tényekre mutogatnak azok, akik a hivatalos tudomány párnás bársonyszékeiben ülnek. - Csak nem szabad összekevernünk a külső tényeket azokkal a szűkre szabott fogalmakkal, melyeket maguk az emberek alkotnak. Ha mindaz tény lenne, amit ma a természettudomány állít, akkor a természettudomány nagyon ellentmondana a szellemtudománynak; de ezek korántsem valódi tények, hanem csak azoknak korrupt fogalmai, ahogy mai korviszonyaink alapján éppen hivatottak a dolgokkal bánni.

Mármost megkérdezhetjük a következőt, miután ezt az ellentétet felidéztük, amely megtalálható éppúgy az emberi életben, mint a kozmoszban. A világmindenségből kiindulva tulajdonképpen milyen hatása van ránk az üstökösszerű és a holdszerű ezen ellentétének?

Igencsak nehéz viszonylag rövid idő alatt jellemezni azt az egészen óriási dolgot, ami e tény alapjául szolgál. Ezért engedjék meg, hogy összehasonlításképpen az emberi élet ábrázolásából induljak ki, ahogy az végbemegy, amennyiben külső folyamatában tekintjük. Itt először is arról van szó, amiről azt mondhatnánk, hogy jó értelemben „polgáriasan” zajlik le napról napra. Az ember felkel reggel, megreggelizik, majd megy az után, amit minden egyes nap hoz a nap szokásos törvényei szerint. De az ember életében előfordulnak olyan események is, amelyek berobbannak és egy csapásra változásokat idéznek elő a mindennapok menetében. Tegyük fel, egy férfi és egy nő már egy idő óta éli a maga szabályos polgári életét, annak megszokott, csak kevéssé változatos napi programjaival. De jön valami egyéb, ami ténylegesen egyfajta lökést hoz azoknak szokványos külső életébe, akiket ilyen körülmények jellemeznek. Egy efféle külső lökés lehet az is, amikor megtestesül egy új emberi lény, és földi polgárként belép a létbe. Ez hatalmasan különbözik a mindennapi élet szokott menetétől. Ha azonban egy új világpolgár belép egy férfi és nő látóhatárába, akkor azzal ténylegesen megjelenik valami, ami egész családi összefüggéseknek ad új jelleget. Összehasonlításképpen segítségül akarom ezt hívni, hogy az üstökös-lét mély okkult hátterét egy kevéssé érthetőbbé tegyem.

Az élet a kozmoszban is úgyszólván „szabályos polgári” módon zajlik napról napra, évről évre. Minden nap ugyanaz történik. A Nap feljön és lemegy, a növények kivirágoznak tavasszal, ősszel elszáradnak; ha pedig egyszer eső vagy napsütés van, esetleg jégverés vagy efféle, az még megfelel az olyan eseményeknek, amelyek egyébként a megszokott életünkben is megtörténnek, ha például a szokott napi tea helyett egyszer egy ünnepi kávédélutánt rendezünk. Az ilyen dolgokat még teljesen a rendes kerékvágásban látjuk haladni. Mindez még hozzátartozik azokhoz a törvényekhez, amelyek a Nap, a Föld stb. mozgásának alapul szolgálnak, ahogy azok évről évre, napról napra végbemennek. De ebbe a folyamatba különleges módon belenyúlnak az üstökösök ugyan ritka, de újra és újra megismétlődő megjelenései. Éppúgy belenyúlnak a kozmikus történések menetébe, mint egy új földi polgár, aki belép egy férfi és egy nő látókörébe. Az üstökös kozmoszbeli megjelenése által ténylegesen bekerül valami az emberlétbe, ami nem lenne megadható az élet szokásos menetével. Hogy a fejlődés tovább haladhasson, nem elég csupán az, ami napról napra megismétlődik, hanem szükséges mindig valami újat beilleszteni ebbe az összefüggésbe. Ahogyan egy új földi polgárral valami teljesen különleges jön be az egyes család életébe, úgy az emberi nem haladásában az üstökösnek a világlét szokásos folyamatát megtörő megjelenése is valami teljesen mást kezd érvényesíteni a földön. Ténylegesen valami új születik meg, amikor az üstökös a világba lép.

Aki szellemileg vizsgálni tudja ezeket a dolgokat, az egészen pontosan rámutathat arra, hogy az egyes üstökösöknek milyen funkcióik vannak, milyen szellemi újszerűséget hoznak be a világba. Így a Halley-üstökös azok közül egy, amely periodikus megjelenése során mindig ismét kivált az emberlétben valami teljesen újszerűt. Miközben egyébként a dolgok csak megismétlődnek a szokásos módokon, az üstökös egy lelki-kulturális újjászületést idéz elő. Hogy ezen mit értek, azzal jellemezhetem önöknek, ha utalok a Halley-üstökös három utolsó megjelenésére 1759-ben, 1835-ben és arra, ami előtt most állunk. Milyen feladatok társultak e három utolsó megjelenéshez? A többi üstökösnek egyébként más feladatai vannak.

A világegyetemben nemcsak olyasmik születnek meg, amelyeket ugyanolyan örömmel üdvözlünk, mint egy ifjú földi polgárt, aki belép egy család életébe. A világegyetemben minden megszületik, ami az emberiséget előreviszi, vagy éppen visszaveti. A Halley-üstökös megjelenése, vagyis az, amit szellemileg jelent az emberiség továbbhaladása számára, összefügg azzal, amit a Káli Júga különböző időiben az emberiségnek fel kellett vennie magába a kozmoszból, hogy a gondolkodásával egyre inkább belemerüljön az anyagiságba. Minden új megjelenésével egy új impulzus született az emberiség számára, hogy a spirituális világszemléletből kiszakadjon az én, vagyis hogy a világot materialistábban fogja fel. Nem az anyagba való leszállást jelenti ez, hanem csak azt, amit az emberi énnek a világegyetemből fel kell vennie mint szellemi szubsztanciát, hogy kényszerítve legyen a spirituális létből leüzze a materialista szemlélet szférájába. A 18. század második felének mindazon szemlélete, amit „sekélyes felvilágosodásnak” neveznek, és amelyeket Goethe úgy kigúnyolt a „Költészet és valóság”-ban, mint olyan szemléleteket, melyeket például Holbach „A természet rendszere” című művében képviselt, kozmikusan a Halley-üstökös 1759-es megjelenésével magyarázható. A XIX. század második harmadának banális materialista irodalmát is megelőzte a Halley-üstökös 1835-ös megjelenése. A földön mikrokozmikusan történő események összefüggnek makrokozmikusan a kozmikus világ eseményeivel. A Halley-üstökös 1835-ös megjelenésével ismét belekerült egy új impulzus a materializmusba. Büchner, Vogt és Moleschott azok voltak, akik a földön kiélték azt, ami a kozmoszból mint hatalmas jel jelent meg a Halley-üstökössel. - Mivel pedig az emberiségnek ki kell állnia a próbát, azt, hogy önmagát önmagából küzdje ki, alkossa meg, és így a spiritualitással való szembeszegülést is meg kell élnie, hogy azután annál több erővel fogjon hozzá felemelkedéséhez, azért most az előtt állunk, hogy a Halley-üstökös új megjelenésével a világegyetemből érkezve olyan erőket kapjunk, amelyek az emberiséget egy még sekélyesebb és még borzasztóbb materializmusba fogják taszítani. Kifejlődik majd valami, amit talán még a büchneriánizmus leglaposabb lapossága sem tudott volna elgondolni. Ez a lehetőség ténylegesen létezik. Mert csak ha az ember a vele szembeszegülő hatalmakat legyőzi, sajátíthatja el a világegyetemből a felfelé vezető hatékony erőket!

Ezt szem előtt tartva fogunk a helyes módon rápillantani arra, amit égi jelzésnek nevezhetünk. Mert ha nem babonásan fogjuk fel, hanem a nagy világtörvény értelmében, a következőről van szó: az Úristen akkor majd ismét felmutatja az égi útmutatót, hogy az embereknek jelezze, mit kell tenniük. És a Halley-üstökös mostani megjelenése olyan lesz, amit figyelembe kell vennünk. Mert azt a felemelkedésre való hatalmas impulzusnak kell követnie, hogy a materialista világszemléletben való elmerültségből eltaláljunk a spiritualitáshoz. Ahogyan adott számunkra a lehetőség, hogy teljesen elmerüljünk a materializmusban, éppúgy megvan számunkra annak lehetősége is, hogy felemelkedjünk a tisztultabb, szellemibb magasságokba.

Az utóbbi előadásokban egyértelműen és világosan említettem, hogy még a XX. század első felében egyes embereknél természetes tulajdonságként fejlődhet ki az éteri tisztánlátás. Azért, hogy az embernek ne kelljen tovább süllyednie a materializmusba, amire most, már 1910-ben jelek utalnak, és akiknek van érzékük a szellemtudomány iránt, ma már tudhatnak arról, hogy az emberi lélek ölén olyan erők vannak kibontakozóban, amelyek az embert kivezethetik minden materializmusból. Ha megértjük ezeket az erőket, akkor megtaníthatják nekünk azt, hogy Krisztus éteri természetét lássuk. Egy fontos metszésponton élünk, ahol égi jellel hívják fel az ember figyelmét arra, hogy az út egyfelől még tovább mehet a materializmus ingoványába, de másfelől arra is, hogy olyan erőknek kell kifejlődniük az emberben, melyek a Káli Júga letelte után az éteri tisztánlátáshoz vezethetnek. Valóban az a helyzet, hogy a mi korunk számára éppúgy érvényes Keresztelő János kiáltása: Változtassátok meg lelkiségeteket! Ezt kell kihangsúlyozni. Ahogyan egyrészt adott a lehetőség, hogy belevesszünk a materialista mocsárba, úgy másrészt annak lehetősége is fennáll, hogy egyfajta éteri tisztánlátáshoz jussunk, azáltal, hogy a Nap a tavaszponton a Halak csillagképben elérkezik egy bizonyos ponthoz. A spirituális felemelkedés számára is jelek mutatkoznak a kozmoszban, melyek jelzik számunkra, hogy a kozmoszból erők érkeznek hozzánk. A szellemtudomány felhasználásával érzéket kell elsajátítanunk e döntés számára. És csak aki igazán megérti a szellemtudományt, az tehet szert erre a döntésképességre. Végig kell mennünk azon a megpróbáltatáson, amit kiszabtak ránk az égi jelek, melyeket most pl. a Halley-üstökös megjelenésében ismerhetünk fel.

Képzeljük most el a Krisztus-eseményt, ahogy az elkövetkező 2500 évben az első kiválasztottaknak jelentkezik, miként Damaszkusz előtt Pállal történt. Az ember fel fog emelkedni a spirituális világ megismeréséhez, a fizikai világot áthatva fogja látni egy új világgal, egy új birodalommal. A fizikai környezet látványa meg fog változni az ember számára a következő 2500 évben, amennyiben belép egy éteri terület, amely jelen van, de amit az embernek még meg kell tanulnia látni. Ez az éteri terület most már mindazok előtt megjelenik, akik ezoterikus iskolázásukat a megvilágosodásig vitték, mint ahogy a Káli Júga beavatottja előtt is megnyílik. Így amit a jövőben az emberek egyre inkább látni fognak, a beavatott számára a legmagasabb magasságokig jelen lesz. Bizonyos idő után, ha szükséges, a beavatott mindig új erőket hozhat magának erről a területről. Ha valamit elvégzett, erőit a földi szférának arról a számára látható területéről szerzi, amely jelen van, de csak annak számára létezik, aki bele tud látni. Így megérthetjük, hogy annak a birodalomnak egy része, ahonnan a Káli Júga idején a beavatott mindig újra erőt merített, az emberiség nagy része számára elérhető lesz az előttünk álló 2500 év folyamán.

Korábban, az ősi tisztánlátás időiben az ember erős éntudat nélkül tudott belenézni a szellemi világba. Akkoriban bizonyos módon már azt látta, amit most ismét látni fog, de most úgy, hogy új öntudatával fog oda belépni. Akkoriban azt álomszerű eksztatikus állapotban látta, vagy a saját lelkébe való betekintéskor. Annakidején létezett ez a világ az emberi pillantás előtt, amely a Káli Júga alatt már csak fizikai pillantássá változott.

Ezért a régi tisztánlátás emlékét megőrző hagyományok mesélnek nekünk egy ismeretlen meseországról, amelynek már nyoma veszett a mai ember pillantása számára. Vannak a keleti irodalomban csodálatos írások egy különösen tragikus mondáról, amely így hangzik: Valaha az emberi világban megvolt a lehetőség elzarándokolni egy országba, ahol kiáradt minden szellemi a fizikailag érzékelhető létbe. Ez az a hely volt, ahonnan a különböző korokban a beavatottak és a bodhiszattvák újra és újra erőt merítettek maguknak. Erről az országról mély bánatban beszélnek a keleti írásokban, és néhányukban megkérdezik: merre található? Felsorolnak helyeket, utakat neveznek meg, de az még a tibeti föld legtekintélyesebb lámái elől is elrejtőzött. Csak a beavatottak számára elérhető. Ám azt mondják, ez az ország ismét a földre fog jönni! És ez igaz is. Eljön megint a földre. És a vezető ide az lesz, akit az emberek megláthatnak, ha a damaszkuszi élmény által eljutnak „Samballa” országába. Samballának hívják azt az országot, amely visszahúzódott az emberek tekintete elől. Ma még csak azok léphetnek be oda, akik mint beavatottak időnként onnan merítik erejüket. De a régi erők többé már nem vezetnek el Samballa földjére. Ezért beszélnek a keleti írások olyan tragikus bánattal az elveszett Samballa országáról. De a Krisztus-esemény, amellyel meg lesznek ajándékozva az emberek még ebben az évszázadban a saját felébredt új képességeiknek köszönhetően, vissza fogja hozni nekik Samballa meseországát, amit a Káli Júga idején lényegében csak a beavatottak ismerhettek.

Így az emberiség döntés előtt áll. Vagy mindazzal, ami a Halley-üstökös által jön, lezuhan a sötétségbe, ami még a Káli Júgán is túl fog tenni, vagy az antropozófiai megértés segítségével nem téveszti szem elől azt, amit az új képességek nyújtanak számára, hogy az utat megtalálja abba az országba, ami a keleti irodalom szerint mára eltűnt ugyan, de amit Krisztus az emberiségnek ismét meg fog mutatni: Samballa országát. Ez a nagy válaszút: vagy lefelé, vagy felfelé megyünk; vagy oda jutunk, ami valamiféle világ-kamalokaként még lejjebb taszít bennünket, mint a Káli Júga, vagy oda, ami lehetővé teszi az embernek, hogy elérje azt a szférát, amit hajdan Samballának neveztek.