A elmúlt napokban igyekeztünk azokról a lényekről fogalmat alkotni, akikről a Lukács-evangélium szól. Átfogó fogalmakat szereztünk arról, ami ennek a forrásnak az alapját képezi. Egy dologra azonban szükségünk van, hogy a fő lény fejlődését - aki egyúttal Földünk fő lénye is - magát Krisztus Jézust tovább kövessük. Eközben szükségessé válik, hogy elsősorban arra emlékezzünk vissza, amit már elmondtam, hogy Krisztus Jézus, aki aztán később előttünk áll, ahogy a Lukács-evangélium leírja, testileg a Dávid nemzetség nátháni Jézusaként jött a világra. Ez a gyermek körülbelül a tizenkettedik életévéig felnövekszik. Abban az időben, amelyben fejlődése idáig haladt előre, testébe az a lény szállt alá, aki egykoron abban a lényben inkarnálódott, aki a perzsa kultúrát kialakította. A nátháni Jézusban tehát tizenkét éves korától kezdve Zarathustra énje élt. Most az a feladatunk, hogy ennek a lénynek a fejlődését tovább kísérjük. Itt azonban emlékeznünk kell valamire, amire előző szellemtudományos fejtegetéseink alapján már előkészültünk.

Tudjuk, hogy az ember fejlődése normális esetben úgy halad előre, hogy egy fontos időszak az első és a hetedik életév közötti időre esik, majd egy további fontos szakasz a hetedik és a tizennegyedik életév közé, azaz a nemi érettség idejéig terjed. Egy további szakasz a tizennegyediktől a huszonegyedik évig, aztán a huszonnyolcadik, majd a harmincötödik évig. Ezeket az évszámokat természetesen nem kell pedánsan felfogni, mintha végük pontosan egybeesne az évvel, de az ember fejlődésében igen fontos az, ami a hetedik életév lejártával megy végbe, vagyis a fogváltás ideje. Ez az átmenet tehát nem egyszerre megy végbe, hanem fokozatosan, a fogváltás egész ideje alatt. Ugyanígy minden szakaszban fokozatosan folyik le. Tudjuk - ezt pontosabban „A gyermek fejlődése szellemtudományos szempontból” című kis írásomban ábrázoltam - hogy a hetedik életév lefolyása alatt olyasvalami történik, mint az anyatest elhagyása fizikai értelemben: az éterikus születés, majd a tizennegyedik életévben, a nemi érettséggel az asztrális születés megy végbe. Ekkor az asztráltest válik szabaddá. Ha most az emberi fejlődést szellemi szemmel pontosan követjük, akkor a még sokkal bonyolultabbá válik. Az ember a közönséges életben nem veszi észre ezeket, valamint a későbbi életkorban bekövetkező fontos fejlődési szakaszokat sem. Azt hiszik, hogy egy bizonyos időponttól kezdve nem sok változáson megy át az ember. Ez azonban csak felületes megfigyelés, mert valójában a további életévekben is, ha finomabban megfigyeljük, bizonyos különbségeket észlelhetünk az emberi fejlődésben.

Amikor a fizikai anyaburok leválik, akkor tulajdonképpen csak a fizikai test születik meg, úgy, hogy az első hét életévben a fizikai test áll előttünk. A gyermekneveléssel kapcsolatos különböző előadásaimban hangoztattam, milyen fontos a nevelő számára, hogy ezt tudja, mert amikor az éter-burkot veti le az ember, szabadon marad az étertest. Pontosabban, csak akkor érthetjük meg az ember lényét, ha abból a tagozódásból indulunk ki, amelyet „A világ és az ember szellemi megismerése” (Theosophie) című könyvemben adtam meg. Ebben az emberi természet magasabb lelki részeinek további felosztását ismertettem. Ott az élettesthez kapcsolódva megtalálható az, amit érzőtestnek nevezünk, és tulajdonképpen a huszonegyedik életévig a külvilággal szemben csak az érzőtest válik teljesen szabaddá. A huszonegyedik életévtől kezdődően válik az emberben fokozatosan szabaddá az, amit érzőléleknek neveznek. A huszonnyolcadik életévvel az értelmi vagy kedélylélek válik szabaddá, majd aztán a tudati lélek. A mai embernél így áll a dolog, és akik a szellemtudomány nyomán az emberi életet megfigyelik, jól tudják, hogy ezek a fejlődési fokozatok valóban léteznek. Az emberiség nagy vezetői tudják, miért olyan fontos a harmincötödik életév. Dante tudta, miért mutat rá különlegesen a harmincötödik esztendőre, amikor elmondja, hogy akkor voltak azok a hatalmas kozmikus víziói, amelyeket nagy költeményében örökített meg. Az „Isteni Színjáték” elején rámutat arra, hogy ezeket a víziókat harmincötödik életévében élte át. Ebben az időben az ember lénye odáig jut, hogy azokat a képességeket, amelyek az érzőtesthez, az érzőlélekhez és az értelmi vagy kedélylélekhez kapcsolódnak, tökéletes műszerként képes használni.

Akik fejlődésünk értelmében pontosan beszéltek az emberről, ezt a beosztást mindig ismerték. Keleten ez kissé másképpen volt. Ott az időszakok némileg eltolódnak. Ezért a keleti kultúra szempontjából helyes, hogy nem ugyanezt a beosztást alkalmazták. Nyugaton azonban mindig ez volt a helyes. A görögök például, más szavakkal ugyanazt fejezték ki, amire mi gondolunk. Amikor a lelkiséget akarták megjelölni, azzal kezdték, amit mi élettestnek nevezünk, és ezt treptikonnak nevezték, amit mi érzőtestnek nevezünk, azt jellegzetes kifejezéssel esztétikonnak, az érzőlelket orektikonnak, az értelmi lelket kinetikonnak, és a tudati lelket, ezt az értékes kincset, amit az ember most szerez meg, dianoetikonnak. Így áll előttünk az ember fejlődése, ha azt pontosan és egzakt módon szemléljük.

Bizonyos körülmények miatt, amelyeket ma részben meg kell világítanunk, a nátháni Jézus fejlődése kissé előretolódott, valamivel gyorsabbá vált. Ez azért is lehetséges volt, mert a nemi érettség azokon a vidékeken korábban állt be. De nála még más okok is közrejátszottak ahhoz, hogy ami egyébként a tizennegyedik életévben jelenik meg, az nála a tizenkettedik életévben, ami a huszonnyolcadik és harmincötödik évben, az nála a huszonhatodik és harmincharmadik évben teljesedett be.

Ez úgyszólván földi központi lényünk fejlődésének sémája. Figyelembe kell vennünk, hogy a tizenkettedik évig testileg a nátháni Jézus áll előttünk, a tizenkettedik életévtől kezdve azonban a nátháni Jézusban Zarathustra énje élt tovább. Mit jelent ez tulajdonképpen? Nem mást, minthogy ez az én, ez az érett én a tizenkettedik életévtől kezdve dolgozott a nátháni Jézus érzőtestén, érzőlelkén, értelmi lelkén, és a emberi természet e tulajdonságait úgy dolgozta ki, ahogyan csak egy ilyen érett én - amely a különböző inkarnációk során a Zarathustra-én sorsait élte át - az emberi képességeket kidolgozni képes. Így azzal a csodálatos ténnyel állunk szemben, hogy a nátháni Jézus testében 12 éves korában a Zarathustra-én testesült meg, és hogy ez a lélekben a képességeket az elképzelhető legfinomabb módon dolgozta ki. Olyan érzőtest fejlődött ki tehát, amely képes volt úgy feltekinteni a kozmoszba, hogy a régi Ahura Mazdaó-ról olyan benyomásai lehettek, amilyen ez a szellemi lény valóban volt, majd olyan érzőlélek fejlődött ki benne, amely azt a tudást, azt a bölcsességet rejtette magában, amely a Ahura Mazdaó-tan alapján a emberiségen belül fokozatosan kifejlődött. Aztán egy olyan értelmi lélek fejlődött ki benne, amely mindazt felfogta, azaz fogalmakba, szavakba, könnyen felfogható szavakba tudta önteni, amit az emberiség korábban csak a szellemi áramlatok útján kívülről szerzett meg.

Így fejlődött ki a nátháni Jézus, magában hordozva a Zarathustra-ént. És mindaddig így fejlődött, amíg a harmincadik év el nem érkezett. Akkor egy új tény jutott érvényre. Az a jelenség, ami bizonyos módon a nátháni Jézusnál tizenkét éves korában történt, hogy bensejét egy új én töltötte ki, újból végbement, most azonban univerzálisabb, jelentősebb módon. Harmincadik évében látjuk, hogy a Zarathustra-én a maga feladatát a nátháni Jézus lelkében végrehajtotta, hogy a képességeket a legmagasabb mértékben kifejlesztette. Misszióját erre a lélekre vonatkozóan teljesítette. Mindazt, amit korábbi inkarnációi folytán megszerzett, ebbe a lélekbe beledolgozta, és most már így szólhatott: Feladatomat elvégeztem. - És ekkor a Zarathustra-én a nátháni Jézus testéből eltávozott.

Zarathustra énje ezek szerint a salamoni Jézus testében annak tizenkét éves koráig élt. Ez a gyermek most már nem fejlődhetett volna tovább a Földön, megállt akkori fejlettségi fokán, mivel a Zarathustra-én, aki benne lakott, elhagyta. Mindenesetre egy magas, rendkívüli érettségi fokig jutott el, mivel ilyen magas én lakott benne. Aki a salamoni Jézus-gyermeket külsőleg megfigyeli, azt találta volna, hogy a legnagyobb mértékben koraérett gyermek volt, attól a pillanattól kezdve azonban, amikor a Zarathustra-én elhagyta, nem tudott tovább fejlődni. Elkövetkezett az az időpont, amikor a nátháni Jézus anyja aránylag korán meghalt, szellemi részei a szellemi világba távoztak, és ami örök érték és építő erő volt a salamoni Jézus-gyermekben, azt magával vitte. Ez a gyermek is meghalt, körülbelül abban az időben, amikor a nátháni Jézus anyja.

Értékes életburok volt az, amely a salamoni Jézus-testet elhagyta. Tudjuk, hogy az étertest a gyermek hetedik életévétől a nemi érettségig különleges fejlődési fokot ér el. Ez tehát olyan étertest volt, amelyet Zarathustra én-erői alakítottak ki. Tudjuk, hogy a halállal az étertest elhagyja a fizikai testet, mindaz azonban, ami a halállal a fizikai testet elhagyja, és ami az örökkévalóság szempontjából használhatatlan, az a normális emberi életben leválik, és az ember az étertestből egy extraktumfélét visz magával. A salamoni Jézus-gyermeknél az étertest elképzelhető legnagyobb része használható volt az örökkévalóság számára. Ennek a gyermeknek az egész élettestét a nátháni Jézus édesanyja magával vitte az.

Az étertest azonban a fizikai emberi test felépítője és alakítója. Elképzelhetjük tehát, hogy valóban mély rokonság létezett a salamoni Jézusnak a szellemi világokba felemelkedett éterteste és a Zarathustra-én között, mert tizenkét éves koráig ez az étertest egységben élt a földi pályán a Zarathustra-énnel. Mikor aztán a názáreti Jézus fejlődése következtében annak testét elhagyta, és a nátháni Jézus testéből mintegy eltávozott, akkor a Zarathustra-én és a salamoni Jézus-gyermektől származó étertest között a vonzóerők érvényre jutottak, ismét egyesültek, és egy új fizikai testet építettek fel maguknak. A Zarathustra-én olyan érett volt, hogy a devachánon való átmenetelre nem volt szüksége. Aránylag rövid idő múlva a fentebb jelzett étertest segítségével új fizikai testet tudott felépíteni. És így született meg most már elsőízben az a lény, aki attól kezdve újból és újból megjelent, és mindig úgy jelent meg, hogy aránylag rövid idő folyt le fizikai halála és új megtestesülése között. Ez a lény, aki fizikai testét a halálban elhagyta, a Földön új inkarnációiban ismét megjelent.

Ez a lény tehát, aki a vázolt módon levetett étertestét ismét felkereste, ettől kezdve az emberiség történetén halad keresztül. Elképzelhetik, hogy a legnagyobb segítője azoknak, aki a palesztinai nagy eseményt felfogni igyekeznek. Ő az az individualitás, aki mint „Jézus mester” halad át az idők fordulóján. Így tehát Zarathustra, miután étertestét újra megtalálta, pályafutását az emberiség fejlődésén keresztül, „Jézus mester”-ként kezdte meg. Azóta Földünkön újra és újra megtestesülve él annak a szellemi áramlatnak a vezetésére és irányítására, amelyet kereszténynek neveznek. Ő az inspirátora azoknak, akik az eleven, fejlődő kereszténységet meg akarják érteni, ő inspirálta a ezoterikus iskolákon belül azokat, akiknek hivatása volt a kereszténység tanainak állandó ápolása. A kereszténység nagy szellemi alakjai mögött áll, mindenkor tanítva azt, amit a nagy palesztinai esemény tulajdonképpen jelent.

Ez a Zarathustra-én, amely a nátháni Jézus testét tizenkét éves korától a harmincadikig éltette, ettől kezdve rajta kívül volt. Most egy másik lény hatolt ebbe a testbe. Amikor a Zarathustra-én helyét a nátháni Jézusban a „legmagasabb én” foglalta el, ezt az időpontot az összes evangélium a Jordán vizében lefolyt János-keresztelővel mondja el. A János-evangélium megbeszélésének alkalmával már felhívtam a figyelmet arra, hogy a keresztelés azokban az időkben más volt, mint amivé később lett, vagyis csak szimbólummá. Keresztelő János másképpen is hajtotta végre. Akiket megkereszteltek, azokat egész testükkel a vízbe merítették. A különböző előkészítő antropozófiai előadásokból már tudják, hogy egy ilyen ténynél valami egészen különleges dolog megy végbe. Már a közönséges életben is, amikor valaki közel van a vízbefulladáshoz, és sokkot kap, megtörténhet, hogy addigi életét egy nagy tablóban maga előtt látja. Ennek az a magyarázata, hogy akkor egy pillanatra végbemegy az, ami egyébként a halál után következik be: az étertest kihúzódik a fizikai testből, fölszabadul a fizikai test erői alól. Ez ment végbe a legtöbb embernél, akiket Keresztelő János megkeresztelt, és ez ment végbe főként a nátháni Jézus megkeresztelésénél. Éterteste kiemelkedett. És ez alatt a pillanat alatt a nátháni Jézus testébe belemerülhetett, és azt elfoglalhatta az a magas lény, akit Krisztus-lénynek nevezünk.

A János-keresztelő pillanatától kezdve a nátháni Jézust a Krisztus-lény hatja át. Ezt jelentik a régi, kézzel írott evangéliumi forrásokban található szavak: „Ez az én szerelmetes fiam, ma nemzettem őt”. Azaz, most született meg az Ég fia, a Krisztus. A megtermékenyítő, az egyetemes Istenség volt, aki a világ teremtője és fenntartója, és a befogadó a nátháni Jézus teste és egész organizációja, amely előkészült, hogy a csírát a magasságból befogadja. „Ez az én szerelmetes fiam, ma nemzettem őt” Így szóltak a régi evangéliumi kéziratok, és igazság szerint ennek így is kellene állnia az evangéliumokban (Luk. 3,22).

Ki ez a lény, aki ekkor a nátháni Jézus testével egyesült? Ezt a Krisztus-lényt ismét nem tudjuk megérteni, ha tekintetünket csak a földfejlődésre irányítjuk. Ez a Krisztus-lény azoknak a szellemi lényeknek a vezetője volt, akik akkor, amikor a Nap a Földtől különvált, a Nappal együtt a Földről eltávoztak, és a maguk részére egy magasabb színteret alapítottak, hogy erről a Napról, tehát kívülről hassanak a Földre. Ha tehát a kereszténység előtti földi időre visszatekintünk - attól az időtől kezdve, amikor a Nap a Földtől elvált, Krisztus megjelenéséig - ezt kell mondanunk: amikor az ember a Napra feltekintett, érzésvilágának bizonyos érettségi fokán meg kellett volna éreznie azt, amit Zarathusztra tanított, hogy a hozzánk hatoló napfény és napmeleg csak fizikai ruhája azoknak a lényeknek, akik a napfény mögött állnak, mert azok mögött rejlenek azok a szellemi erősugarak, amelyek a Napból a Földre leáramlanak. Mindannak a többi lénynek azonban aki jótevő hatását a Napról a Földre leárasztja, az a lény a vezetője, akit később Krisztusnak neveztek. A kereszténység előtti időkben tehát nem a Földön kellett őt keresni, hanem a Napon. És Zarathustrának igaza volt, amikor Ahura Mazdao névvel jelölte, a Napra helyezte, és így szólt: Földön jártunkban nem találjuk meg őt, ezt a Fényszellemet, ha azonban a Napra tekintünk, akkor az, ami a Napon szellemileg él, az Ahura Mazdao, és ami mint fény hozzánk áramlik, az a Napszellemnek, Ahura Mazdaónak a teste - ahogy az emberi fizikai test az emberi szellem teste. Ez a magas lény azonban mindinkább közeledett a nagy kozmikus folyamatokon keresztül a Föld szférájához. Látnokian mindinkább érezni lehetett Krisztus közeledését a Földhöz. És ennek a Krisztusnak világos felismerése megtörtént akkor, amikor Krisztus Jézus elődje, Mózes, a sinai hegyen villámlások tüzében a kinyilatkoztatást kapta.

Mit jelentettek Mózes kinyilatkoztatásai? Azt jelentették, hogy ami Krisztus-lényként a Földhöz közeledett, mintegy visszavetítve, tükörképként mutatkozott meg. Gondoljuk el azt a jelenséget, amelyet minden holdtöltekor a teliholdon észlelünk szellemileg. Ha a teliholdra feltekintünk, a napsugarakat visszavetítve, tükrözve látjuk. Napfény az, ami itt felénk áramlik, csak holdfénynek nevezzük, mert a hold által visszatükrözve jelenik meg. Mit látott Mózes az égő csipkebokorban, és a tűzben a sinai hegyen? Krisztust. De ahogy a napfényt a Holdon nem közvetlenül látjuk, hanem tükrözve, Mózes is Krisztus visszatükröződését látta. És ahogy a napfényt, ha azt a Holdról tükrözve látjuk, holdfénynek nevezzük, úgy akkoriban Krisztust Jahvénak vagy Jehovának nevezték. Ezért Jahve vagy Jehova nem más, mint Krisztus visszatükröződése, mielőtt ő maga a Földön megjelent volna. Így hirdette meg magát Krisztus közvetve annak az emberi lénynek, aki őt őseredeti lényében még nem volt képes meglátni, mint ahogy holdtölte éjjelén a napfény a holdsugarak útján ad hírt maga felől. Jahve vagy Jehova: Krisztus, de nem közvetlenül szemlélve, hanem visszavert fényként.

Az emberi megismerés, az emberi észlelés számára egyre jobban és jobban kellett Krisztusnak közelednie. Vagyis egy ideig neki magának kellett itt a Földön járnia, emberré kellett válnia a többi ember között, Földünk lakójává kellett válnia, mint ahogy elsőként a beavatottaknak adott hírt maga felől a kozmoszból. Ehhez azonban el kellett érkeznie a megfelelő időpontnak. Azt, hogy Krisztus létezik, mindenkor tudták ott, ahol a világ bölcsességét áttekintették. És mivel a legkülönbözőbb módokon tette meg kinyilatkoztatásait, a legkülönbözőbb nevekkel illették. Zarathustra Ahura Mazdaonak nevezte, mert neki a napfény ruhájában nyilatkozott meg. Az emberiségnek azok a nagy tanítói, akik az atlantiszi nagy katasztrófa utáni első korszakban a régi Indiában megjelentek, a szent risik, mivel beavatottak voltak, tudtak erről a lényről. Tudták azonban, hogy az ő korszakukban földi bölcsességgel nem lehet hozzá felemelkedni, hogy a földi bölcsesség számára csak későbbi korszakokban ismerteti meg magát. Ezért abban az időben ez a formula élt: ez a lény a hét risi régióján túl él. Visva Karman-nak nevezték. Íme, ők is tanítottak arról a lényről, akit Zarathustra Ahura Mazdaónak nevezett, ők pedig Visva Karmannak. Különböző nevek ezek annak a lénynek a megnevezésére, aki a szellemi magasságokból, a kozmikus régiókból a Földhöz közeledett.

Az emberiségfejlődésnek azonban elő kellett készülnie arra, hogy ennek a lénynek a testét képes legyen befogadni. Előbb egy olyan lénynek kellett inkarnációról inkarnációra éretté válnia, mint aki Zartathustrában élt, hogy aztán egy olyan tiszta testben, mint a názáreti Jézusé, az érzőtest, érzőlélek és értelmi lélek képességeit oly mértékben kidolgozza, hogy ez az emberi lény képessé váljon egy ilyen magas lény befogadására. Ennek az előkészületnek lassan kellett végbemennie. Ahhoz, hogy egy érzőlélek egy értelmi lélek így előkészülhessen, előbb egy énnek kellett keresztülmennie azon a sok tapasztalaton és élményen, amelyet Zarathustra átélt, és a názáreti Jézusban lévő képességeket át kellett alakítania. Ez a korábbi időben nem volt lehetséges, mert a nátháni Jézus-gyermeken nemcsak a Zarathustra-lénynek kellett dolgoznia, hanem annak a magas lénynek is, akit Buddha nirmanakajájaként jellemeztem. Ő főleg kívülről dolgozott befelé a születéstől a tizenkettedik évig. Ezért a nirmanakajának előbb kellett megjelennie. A bódhiszattvának előbb a buddha-létbe kellett felemelkednie, hogy önmagát képessé tegye arra, hogy a nirmanakaja szellem-testét kifejlessze, hogy a nátháni Jézus-kisdeden annak születésétől tizenkét éves koráig dolgozhasson. A bódhiszattva előbb el kellett, hogy érje a buddha-fokot, hogy rendelkezzen azzal az erővel, amellyel egy testet e nagy eseményhez éretté tud tenni. Abban az inkarnációban, amelyben buddhává lett, még nem jutott el odáig, hogy ezt a képességet kifejlessze. Ehhez az ő buddha-élete volt szükséges.

Ha egykor az emberiség valóban meg fogja érteni, milyen mély bölcsességet őriztek meg a legendák, akkor a megfelelő helyen olvashatják, hogy mindaz, amit mi az Akasha-krónikából kibetűztünk, csodálatos módon benne van a régi legendákban. A legendák elmondják, és helyesen mondják el, hogy a Krisztus-lényről a régi Indiában is tanítottak, mint olyan kozmikus lényről, aki a hét szent risi szféráján túl él. Tudták, hogy ez a lény a magasságokban él, és csak fokozatosan közeledik a Földhöz. Zarathustra is tudta, hogy tekintetét a Földről a Napra kell emelnie, és az óhéber nép a tegnap említett tulajdonságaival és képességeivel abban a helyzetben volt, hogy Krisztus visszatükröződését kinyilatkoztatás útján elnyerhesse. Egy elbeszélésből az is kitűnik, hogy Buddha éppen akkor, amikor bódhiszattvából buddhává készült válni, érintkezésbe került Visva Karmannal, akit később Krisztusnak neveztek. A legenda elmondja, hogy amikor palotáját elhagyta, ahol eddig dédelgették és gondozták, először egy öregembert látott, aztán egy beteget, majd egy holttestet. Így fokról-fokra megismerte az élet nyomorúságát. Később egy szerzetest látott, aki visszavonult ettől az élettől, amelyben öregség, betegség és halál van. Akkor elhatározta - így mondja el a mély igazságokat hirdető legenda - hogy azonnal nem távozik el hazulról, hanem még egyszer visszatér. A legenda szerint azonban ennél az első távozásnál a szellemi magasságokból felruházták azzal az erővel, amelyet a neki megjelenő isteni művész, Visva Karman a Földre küldött. Magának Visva Karmannak az ereje ékesítette fel a bódhiszattvát. Az ő számára tehát Krisztus még valami külső volt, még nem egyesült vele. A bódhiszattva is a harmincadik évéhez közeledett akkor, de még nem lett volna képes arra, hogy Krisztust fel tudja venni egy emberi testben. Ehhez előbb éretté kellett válnia, és éppen buddha-léte által tette magát erre képessé. És amikor a nirmanakajában megjelent, az volt a feladata, hogy a nátháni Jézus-testet, amelybe maga nem költözött bele, éretté tegye Visva Karmannak, Krisztusnak a felvételére.

Így működtek együtt a földfejlődés erői, hogy a nagy esemény megtörténhessen. Most feltehetjük a kérdést: hogyan viszonylik Krisztus - Visva Karman - az olyan lényekhez, mint a bódhiszattvák, akik közül az egyik buddhává vált?

Ezzel a kérdéssel földfejlődésünk legnagyobb titkait érintjük. Az emberek mai érzésével és gondolkodásával általában nehéz csak sejteni is annak fenségét, ami e titok mögött rejlik. Olyan lényből, akik közül az egyik az a bódhiszattva, aki buddhává vált, és akinek az volt a missziója, hogy a részvét és a szeretet tanát az emberiségbe beleplántálja, ilyen lényből a mi kozmoszunkban, amelyhez a Föld is tartozik, tizenkettő van. Az a bódhiszattva, aki időszámításunk előtt 500-600 évvel buddhává vált, az egyik a tizenkettő közül. Minden bódhiszattvának van egy meghatározott missziója. Ahogy az egyiknek az volt a missziója, hogy a részvét és a szeretet tanát lehozza a Földre, a többinek is megvan a maga missziója, és ezeknek a különböző földi korszakokban be kell teljesedniük. Buddha azért áll különösen közel a földi misszióhoz, mert a morális lelki beállítottság kifejlődése éppen a mi korunk feladata az ő buddhává válásának időpontjától, azaz időszámításunk előtt 500-600-tól kezdve mindaddig, amíg bódhiszattva utóda, Maitreja-buddhaként meg nem jelenik a Földön. Így halad a földfejlődés előre. A bódhiszattvák leszállnak, és a földfejlődésbe beépítik azt, ami missziójuk tárgya. Ha az egész földfejlődést áttekintenénk, éppen tizenkét ilyen bódhiszattvát találnánk. Ahhoz a hatalmas szellemi közösséghez tartoznak, amely időről-időre egy bódhiszattvát, mint különleges hírnököt leküld a Földre a nagy tanítók egyikeként. A tizenkét bódhiszattva nagy páholyát egész földfejlődésünk kormányzó páholyának kell tekintenünk. Lényegében a tizenkét bódhiszattva fogalmát fedi az a fogalom, amit a lét alacsonyabb fokain tanítónak nevezünk Tanítók ők, nagy inspirátorai ennek vagy annak a részletnek, amit az emberek el kell, hogy sajátítsanak.

Honnan kapták a bódhiszattvák azt, amit korszakról-korszakra hirdetniük kell? Ha bepillanthatnánk a bódhiszattvák nagy szellemi páholyába, a tizenkét bódhiszattva körébe, azt találnánk, hogy földi létükben a tizenkét bódhiszattva között középen egy tizenharmadik lény ül, akit ugyanabban az értelemben nem nevezhetünk tanítónak, mint a tizenkét bódhiszattvát, hanem akit úgy kell megjelölnünk, mint olyan lényt, akiből szubsztanciálisan maga a bölcsesség áramlik ki. Ezért ha a tényállást ki akarjuk fejezni, teljesen helyes, ha ezt mondjuk: a tizenkét bódhiszattva ül a nagy szellemi páholyban egy központ körül, el vannak merülve a nagy lény szemlélésében, aki mindent hozzájuk áraszt, amit aztán missziójukként a földfejlődésbe bele kell vinniük. Így áramlik ki ebből a tizenharmadikból az, amit a többieknek tanítaniuk kell. Ők a tanítók, az inspirátorok, a tizenharmadik pedig mint lény, maga az, amit a többiek tanítanak. Róla adnak hírt mindig korszakról-korszakra. Ez a tizenharmadik az, akit a régi risik Visva Karmannak neveztek, Zarathustra Ahura Mazdaonak, mi pedig Krisztusnak. És ez a viszonya minden bódhiszattvához, ő a bódhiszattvák nagy közösségének a vezetője és irányítója. A bódhiszattvák nagy kórusán keresztül ez a kinyilatkoztatás tartalma: a Krisztusról, a Visva Karmanról szóló tanítás. Aki az időszámításunk előtti 5-6. században bódhiszattvából buddhává lett, azt Visva Karman erőivel ékesítették fel, ő az, aki mint nátháni Jézus, felvette magába Krisztust, nemcsak „felékesített”, hanem „felkent” lett, azaz áthatotta, átitatta Visva Karman, vagyis Krisztus.

Mindenütt, ahol sejtik, vagy beavatás útján ismerik az emberiségfejlődés nagy titkát, kialakult erről a titokról egy kép, egy szimbólum. Látjuk, hogy például az észak-európai népeknél alig ismert titokzatos misztériumokban - a Trotten-misztériumokban - a kereszténység megjelenése előtt a tizenkét bódhiszattva páholyának szellemi tényéről egy földi szimbólumot alkottak. A Trotten-misztériumokban Európa régi korszakában, azokhoz, akik a szellemi fejlődésen belül tanítók voltak, egy tizenkettes közösség tartozott. Ezeknek a kinyilatkoztatás volt a feladatuk. És volt köztük egy tizenharmadik, aki nem tanított, hanem puszta jelenlétével kisugározta a bölcsességet, amit a többiek magukba fogadtak. Ez egy égi, szellemi valóság földi képe volt. Másfelől Goethe „Die Geheimnisse” című költeményében, ahol saját rózsakeresztes inspirációjára utalt, arra emlékezett, hogy tizenketten ülik körül a tizenharmadikat, és ennek a tizenharmadiknak nem kell tanítónak lennie, mert a tizenkettes közösség a tizenharmadik távoztával Márkus testvért a maga egyszerűségében a tizenharmadiknak választotta. Neki nem egy tant, hanem egy spirituális szubsztanciát kellett meghoznia. És mindenütt így volt ez, ahol sejtéssel vagy tudással rendelkeztek erről a nagy tényről.

A jordáni János-keresztelővel tehát elérkezett az emberiség fejlődésében az az időpont, amikor az égi Tizenharmadik a Földön megjelent, akiről mindannyian - bódhiszattvák és buddhák - tanítottak, és hatalmas előkészületek voltak szükségesek, hogy ez a lény egy emberi testbe belemerülhessen. Ez a János-keresztelő titka. Ez az a lény, akiről az evangéliumok beszélnek: Visva Karman, Ahura Mazdao vagy Krisztus, ahogy később nevezték a nátháni Jézus testében. Ez volt az a lény, aki három évig emberi alakban a Földön járt az emberek között, abban a próbákat kiállt földi lényben, aki harminc éves koráig átélte mindazt, amit ezeknek az előadásoknak a folyamán hallottunk. Ezt a nátháni Jézust átvilágította, átsugározta az a lény, aki korábban a fénylő és melegítő napsugarakban rejtőzött, amelyek a kozmoszból világítottak le, az a lény tehát, aki a Nappal, annak a Földtől való elválásakor kivonult.

Most feltehetünk egy másik kérdést is. Azt a kérdést, miért egyesült ez a lény oly későn az emberi fejlődéssel? Miért nem szállt alá a Földre korábban? Miért nem hatott át korábban egy emberi étertestet úgy, mint ahogy a Jordán folyóban a János-keresztelő alkalmával tette? Ezt pontosabban megérthetjük, ha megismerjük azt az eseményt, amelyet az ótestamentumi bűnbeesés ábrázol. Ez az esemény abban állt, hogy bizonyos lények akik a régi Hold-fejlődés fokán visszamaradtak, a lemúriai korszakban bevonultak az ember asztráltestébe. Ezt akkoriban áthatották a luciferi lények. Képszerűen ezt állítja elénk a paradicsomi bűnbeesés. Azzal, hogy ezek az erők az emberi asztráltestbe benyomultak, az ember mélyebben bonyolódott bele a földi dolgokba, mint különben történt volna. Ha ezt a luciferi hatást nem kapta volna meg a magasabb szférákban, a földi anyagba kevésbé belebonyolódva hajtotta volna végre pályafutását a Földön. Az ember ezzel korábban szállt le a Földre, mint kellett volna. Ha egyébként semmi más nem történik, ha csak az megy végbe, amit éppen most érintettem, akkor a luciferi erők egész hatása, amelyek a emberek asztráltestében vetettek horgonyt, a emberi étertestben is érvényre jutottak volna. Ezt azonban a kozmikus hatalmak meg kellett, hogy akadályozzák. Így valami rendkívüli dolognak kellett történnie. (Amire célzok, az más oldalról kap megvilágítást a nemsokára megjelenő „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben.) Az ember nem maradhatott így, miután a luciferi erőket felvette az asztráltestébe. Meg kellett őt óvni attól, hogy ezek az erők hatásukat az étertestre is kiterjesszék. Ezért az étertest egy részét az emberi önkény hatása alól kivonták. Ha az istenek e jótéteménye nem következik be, ha az ember éterteste feletti teljes erejét megtartotta volna, sohasem találta volna meg megfelelő módon a maga útját a földi fejlődésen keresztül. Az emberi étertest bizonyos erőit akkor ki kellett vonni, hogy a későbbi időkre megőrizzék. Kíséreljük meg most szellemi szemeink elé állítani, mely részek voltak ezek.

Az ember ma olyan részekből áll, amelyeket kinn a világban látunk: földből, vagyis szilárdból, vízből, vagyis folyékonyból, és levegőből, vagyis gázszerűből. Ezek azok az elemek, amelyek az ember fizikai testét alkotják, mint mindent, ami fizikai. Az éteriség azzal az első éter-állapottal kezdődik, amit röviden hő-éternek, vagy tűznek nevezünk. A tűz vagyis a hő, amit a mai fizika nem szubsztanciának, hanem csak puszta mozgásnak tekint, ez az éter első állapota. A második állapot a fény-éter, vagy röviden a fény, és a harmadik állapot, ami az ember előtt egyáltalán nem jelenik meg eredeti állapotában, csak visszfényét, mintegy árnyékát veheti észre a fizikai világban hangként. De ami külsőleg hang, annak valami finomabb, éterikus, valami szellemi képezi az alapját, úgy, hogy a fizikai hangot csak a szellemi hang, a hang-éter vagy zengő-éter árnyképének tekinthetjük. A negyedik éter-terület az élet-éter, ami minden élet alapja.

 A mai fizikai emberben mindaz, ami lelki jellegű, egyrészt fizikai testiségében, másrészt éteri testiségében fejeződik ki. Minden lelki azonban úgyszólván bizonyos éterszubsztanciához tartozik. Ami akarati jellegű az éterikusan abban jut kifejezésre, amit tűznek nevezünk. Aki némi fogékonysággal rendelkezik bizonyos érzésbeli összefüggések iránt, érezni fogja, hogy joggal beszélünk úgy az akaratról, hogy az az éteriség tűz-elemében él, de fizikailag a vérben jut kifejezésre, pontosabban a vérkeringésben. Amit érzésnek nevezünk, az az étertestnek abban a részében fejeződik ki, ami a fény-éternek felel meg, és mivel így áll a dolog, azért látja az éterikus látnok az ember akarat-impulzusait tűzlángoknak, amelyek étertestét átfonják, és asztráltestébe besugároznak. Az érzéseket fényformában látja. Amit viszont az ember gondolkodásként él át lelkében, és amit szavakkal fejez ki, az a gondolkodásnak csak árnyképe. Ez könnyen elképzelhető, mivel a fizikai hang is csak árnyképe egy magasabb valaminek. A szavak szerve a hangéterben van. Szavainknak a gondolat az alapja. A szavak a gondolatok kifejezési formái. Ezek a kifejezési formák megtöltik az éterikus teret, amikor rezgéseiket a hangéteren átküldik. És a hang, a tulajdonképpeni gondolat-rezgéseknek éppen csak árnya. De ami minden gondolatnak a legbensőbb mivolta, ami gondolatunknak értelmet ad, az a maga éterikus állapota szerint a tulajdonképpeni élet-éterhez tartozik.

E négy éterforma közül a lemúriai időszakban a luciferi befolyás után az embernek a két utolsót hagyták meg szabad rendelkezésre: a hő-étert és a fény-étert. Ezzel szemben a két felső éterfajtát elvonták tőle. Ez a belső értelme annak, hogy amikor az emberek a luciferi befolyásra a jó és a gonosz között különbséget tudtak tenni - képletesen kifejezve ettek a megismerés fájának gyümölcséből -, megakadályozták őket, hogy az „élet fájáról” is egyenek. Azaz, elvonták tőlük azt, ami szabadon, akaratuktól függően áthatotta volna a gondolat-étert és a szellem-étert. Ennek következtében az emberek a következő módon kellett, hogy fejlődjenek: az emberi önkény uralma alá helyezték azt, ami akaratának megfelel. Az ember a maga akaratát személyes akaratként érvényesítheti, ugyanígy érzelmeit is. Érzés és akarat az egyes ember számára szabaddá vált. Innen van az érzés- és akaratvilág individuális jellege. Az individuális jelleg azonban azonnal megszűnik, mihelyt az érzéstől a gondolkodáshoz, sőt a gondolatok kifejezéséhez, a szavakhoz emelkedünk fel. Míg mindenkinek saját érzése és akarata van, mihelyt a gondolatok világába emelkedünk, azonnal valami általánoshoz jutunk el. Nem alkothat mindenki saját egyéni gondolatot. Ha a gondolatok olyan individuálisak lennének, mint az érzések, nem érthetnénk meg soha egymást. A gondolatot és értelmet tehát kivonták az emberi önkény uralma alól, egyelőre az istenek szférájában őrzik, hogy majd később az embereknek átadják. Ezért a földkerekségen mindenütt találkozhatunk individuális érzésekkel és individuális akarat-impulzusokkal rendelkező individuális emberekkel, de a népeknél mindenütt egyenlő gondolkodást és egyforma nyelvet találunk. Ahol közös a nyelv, ott egy közös népszellem uralkodik. Ezzel a szférával nem rendelkezik az ember kénye-kedve szerint. Ebben egyelőre az istenek működnek.

Amikor tehát Zarathustra az ő tanítványainak felmutatott a szellemiség birodalmába, így szólhatott: az égből áramlik le a meleg, a tűz, az égből áramlik le a fény. Ezek Ahura Mazdao ruhái, és ezek mögött a ruhák mögött az rejlik, ami nem szállt alá, ami még odafent maradt a szellemi magasságokban, csak árnyékát vetítette le a fizikai gondolatokba és az ember fizikai szavaiba. - A Nap melege mögött rejtőzik az, ami a hangban, az értelemben él. Ez csak azoknak nyilatkozott meg, akik képesek voltak a fény mögé tekinteni, ami viszont úgy viszonylik a fizikai szóhoz, mint az égi szó az életnek ahhoz a részéhez, amelyre jelenleg az ember hatalma nem terjed ki. Ezért Zarathustra így szólt: tekintsetek fel Ahura Mazdao-ra, látjátok, hogyan nyilatkozik meg a fény és a meleg fizikai köntösében. E mögött azonban az isteni alkotó szó él. Az közeledik a Földhöz.

Kicsoda Visva Karman? Ki Ahura Mazdao? Ki Krisztus az ő igazi alakjában? A isteni teremtő Szó! Ezért találkozunk a Zarahustra-tanban azzal a csodálatos közléssel, hogy Zarathustra azért nyerte el a beavatást, hogy a fényben az ő Ahura Mazdao-ját észlelje, de még az isteni temető Szót is, Honover-t, akinek le kellett szállnia a Földre, és aki a János-keresztelőnél először merült bele egy egyedi ember étertestébe. Amit a lemúriai korszak óta őriztek, a Szó, a szellemi Szó, az a János-keresztelőnél az éteri magasságokból benyomult a nátháni Jézus étertestébe. És amikor a keresztelő végbement, mi történt akkor? A Ige testté lett.

Zarathustra, vagy akik titkáról tudtak, mit hirdettek elejétől fogva? Mint látók hirdették a „Igét”, aki a melegség és a fény mögött rejlik. Az „Ige szolgái” voltak. És a Lukács-evangélium írója azt jegyezte fel, amit a látók hirdettek, akik ezáltal az „Ige szolgáivá” váltak.

Ebből a példából is látjuk ismét, mennyire szó szerint kell venni az evangéliumokat. Amit a luciferi princípium miatt olyan sokáig el kellett venni az emberiségtől, az egy egyedi személyben testté lett, a Földre szállt, itt élt a Földön. Ez a lény ezért ideálja mindazoknak, akik lassanként meg akarják érteni. Ezért kell, hogy a mi bölcsességünk a Földön a bódhiszattvákat állítsa magának példaképül. Ezeknek mindig az a feladatuk, hogy azt hirdessék, aki a tizenharmadik közöttük. Nekünk azonban össze kell szednünk a magunk szellemtudományát, és bölcsességünket, ismereteinket, a szellemi kutatás eredményeit arra kell felhasználnunk, hogy Visva Karman, Ahura Mazdao - vagyis Krisztus lényébe és természetébe behatoljunk.