Aránylag könnyen megérthetjük a Lukács-evangélium részleteit, ha megfelelő módon előkészítettük, hogy azok a lények és individualitások, akik tekintetbe jönnek, bizonyos mértékig elevenen álljanak előttünk, ha tudjuk, hogy tulajdonképpen kivel van dolgunk. Ezért ne kedvetlenedjenek el, ha sok az úgymond „előtanulmány”. Először meg kell ismernünk azt a hatalmas alakot, a maga teljes bonyolult lényében, aki az evangéliumok középpontjában áll. És más egyebet is, ami nélkül sohasem tudnánk felfogni, hogy tulajdonképpen mi az, ami a maga teljes egyszerűségében a Lukács-evangéliumban elénk tárul.

Itt elsősorban emlékeznünk kell valamire, amit az utóbbi napokban már volt alkalmunk megbeszélni: annak a páratlan lénynek nagy jelentőségére, akit Buddhaként említettünk, és akiről elmondhattuk, hogy az időszámításunk előtti 5-6. században bódhiszattvából buddhai rangra emelkedett. Jellemeztük, hogy mit jelentett az emberiség számára, és ezt most pontosan lelkünk elé állítjuk.

Amit Buddha tanítása tartalmaz, azt egyszer úgyszólván, mint sajátját, át kellett adnia az emberiségnek. Ha a Buddhát megelőző korba mennénk vissza, az összes előző emberi korszakokra nézve azt kellene mondanunk, hogy ezekben az időkben nem létezhetett a Földön olyan ember, aki saját magából kiindulva a könyörületnek, részvétnek és szeretetnek tanát meglelhette volna, azt a tant, amely a „nyolcágú ösvényben” jut kifejezésre. Az emberi fejlődés még nem jutott el odáig, hogy valamely lélek saját gondolataiba, saját észrevételeibe elmerülve ezekre az igazságokra rátalálhatott volna. A világban minden keletkezik, mindennek létesülnie kell, és mindennek meg kell teremteni az előfeltételeit. Mi módon tudták például, az előző korok emberei a nyolcágú ösvény alaptételeit követni? Csak úgy voltak erre képesek, hogy azokat mintegy hagyományként kapták, az okkult iskolák beavatottjai és látói mintegy beléjük csepegtették azokat. A misztériumokon, az okkult iskolákon belül, a látókon keresztül éppen a bódhiszattva tanított, mert az ilyen iskolákban megvolt a lehetőség a magasabb világokba való felemelkedésre, és annak befogadására, ami a külső értelem, a külső emberi lélek részére még nem volt megadható. Ezt azonban a régi időkben azok, akik abban a kegyben részesültek, hogy az okkult iskolák tanítóival kapcsolatba kerültek, az emberiség többi részébe úgyszólván bele kellett, hogy csepegtessék. Anélkül, hogy az emberek maguktól rájöttek volna az alaptételekre, életüket úgy kellett befolyásolni, hogy az ezeknek az alaptételeknek értelmében folyjon le.

Azok az emberek tehát, akik a misztériumokon kívül éltek, bizonyos módon öntudatlanul követték azt, amit tudatukon kívül kaptak azoktól, akik nekik ezt az okkult iskolákon keresztül adhatták. Még nem létezett a Földön olyan emberi test, amelyet úgy lehetett volna kialakítani - még ha minden szellemiség belé is hatolt volna - hogy az ember önmagában a nyolcágú ösvény tartalmát megtalálhatta volna. Ez felülről, megfelelő úton közvetített kinyilatkoztatás kellett, hogy legyen. Ebből következett volna azonban az, hogy egy olyan lény, mint a bódhiszattva, egyáltalán nem lett volna abban a helyzetben, hogy a Buddha előtti korban egy emberi testet teljesen használni tudott volna. Nem találhatott a Földön olyan testet, amelyben mindazokat a képességeket megtestesíthette volna, amelyeken keresztül az emberiségre hatnia kellett. Ilyen emberi test nem létezett. - Mire volt tehát szükség? Hogyan testesült meg egy ilyen bódhiszattva? Ezt a kérdést fel kell tennünk.

Ami ő, mint szellemi lény volt, azt nem testesíthette meg teljes mértékben. Ha tisztánlátó szemmel néztünk volna egy olyan testet, amelyet egy bódhiszattva lelke megszállt, akkor azt láttuk volna, hogy az a bódhiszattva lényét csak részben zárta magába, az, mint éterikus test az emberi testen messze túlterjed, és ily módon kapcsolatban áll a szellemiséggel, amelyet sohasem hagyott el egészen. Így a bódhiszattva a szellemi világot soha teljesen el nem hagyta. Egyidejűleg élt fizikai és szellemi testben. Éppen az volt az átmenet a bódhiszattvából a buddhaságba, hogy most először létezett egy olyan test, amelybe a bódhiszattva úgyszólván teljesen beleszállhatott, és ezen a testen belül képességeit kifejleszthette. Ezáltal példaképül állított egy olyan emberi alakot, amelyhez az embereknek fel kellett emelkedniük, hogy ahhoz hasonlóvá váljanak, és éppen úgy saját magukból leljék meg a nyolcágú ösvény tanításait, ahogyan azt a bódhifa alatt a bódhiszattva önmagából felhozta. Ha tehát ezt a Buddhában megtestesült lényt korábbi inkarnációiban megvizsgáltuk volna, azt mondhattuk volna: olyan volt, hogy részben a szellemi világban kellett, hogy maradjon, és lényének csak egy részét tudta a testbe beleküldeni. Csak most, az időszámításunk előtti 5-6. században létezett az első emberi organizmus, amelybe a bódhiszattva teljesen beleköltözhetett, és így példáját adhatta annak, hogy az emberiség saját lelkének morális érzületéből megtalálhatta a nyolcágú ösvényt.

Azt a jelenséget, hogy voltak olyan emberi lények, akik lényük egyik részével a szellemi világban tartózkodtak, az összes vallások és világszemléletek elismerik. Tudták, hogy léteznek olyan lények, akiknek a Földön kell hivatásukat betölteniük, de teljes individualitásuk befogadására az ember lénye úgyszólván szűk. Az elő-ázsiai világszemléleten belül egy magasabb individualitásnak egy fizikai testtel való ilyen kapcsolódását úgy nevezték, hogy a „Szent Szellemmel eltöltött”. Ez egy teljesen technikai kifejezés. És az elő-ázsiai nyelvekben egy olyan lényre, mint a Földön megtestesült bódhiszattva, ezt mondták volna: „Szent Szellemmel teljes”, vagyis azok az erők, amelyekből egy ilyen lény áll, nincsenek teljesen benne ebben a lényben, itt kívülről kell valami szelleminek hatnia. Ugyanígy mondhatnánk tehát: Buddha előző inkarnációiban Szent Szellemmel volt teljes.

Ha ezt megértettük, abba is bele tudjuk magunkat élni, amit a Lukács-evangélium elején olvashatunk, és amit tegnap már érintettünk. Tudjuk, hogy az egyik Jézus-gyermek - aki fizikailag Dávid házának nátháni ágából származott - étertestében annak az étertestnek az addig érintetlen részét hordozta magában, amelyet az emberiségtől annál az eseménynél vettek el, amit „bűnbeesés”-nek neveznek. Ezt az éterikus szubsztanciát tehát, amelyet Ádámtól a bűnbeesés előtt elvettek, megőrizték, és belehelyezték ebbe a gyermekbe. Így kellett ennek történnie, hogy létrejöjjön egy olyan fiatal, a földfejlődés minden élményétől érintetlen lény, aki mindazt magába fogadta, amit magába kellett fogadnia. Egy köznapi ember, aki a lemuriai időktől kezdve inkarnációit leélte, vajon képes lett volna-e annak befogadására, hogy Buddha nirmanakajája beárnyékolja? Nem, sohasem! És még kevésbé lett volna képes magába fogadni azt, ami később bele kellett, hogy költözzék. Egy olyan megnemesedett emberi testnek kellett létrejönnie, amely éppen csak azáltal létezhetett, hogy ennek a Jézus-gyermeknek az étertestébe Ádám minden földi élménytől érintetlen éterikus szubsztanciája került bele. Így azonban ez az éterikus szubsztancia kapcsolatban volt mindazokkal az erőkkel, amelyek a bűnbeesés előtt hatottak a Földre, és ezért most ebben a gyermekben hatalmas erőkifejtésre voltak képesek. Így vált lehetségessé az, amit tegnap már érintettünk: az a különös befolyás, amit a nátháni Jézus-gyermek anyja Keresztelő János anyjára gyakorolt, és magára Jánosra, mielőtt az megszületett volna.

Ehhez tisztában kell lennünk azzal, milyen lénnyel van dolgunk Keresztelő Jánosban. Ezt a lényt csak akkor érthetjük meg, ha lelkünk elé állítjuk azt a különbséget, amely az Indiában Buddhán keresztül leáramló kinyilatkoztatás - amit céljainknak megfelelően eléggé jellemeztünk - és a között a kinyilatkoztatás között áll fenn, amelyet az óhéber nép Mózesen és utódain, az óhéber prófétákon keresztül kapott meg.

Buddha azt adta meg az emberiségnek, amit a lélek a saját törvényszerűségeként megtalálhat, amit maga elé szabályként felállíthat, hogy megtisztuljon, és olyan morális magaslatra jusson, amely a Földön elérhető. A lélek törvényét, a dharmát hirdette Buddha, és úgy hirdette, ahogy azt az emberi természet legmagasabb fejlődési fokán saját lelkéből felszínre hozhatja. És Buddha volt az első, aki ezt legelőször kiárasztotta. A emberi fejlődés azonban nem halad egyenes vonalban. A különböző kultúráramlatok kölcsönösen meg kell, hogy termékenyítsék egymást.

Ami Elő-Ázsiában, mint Krisztus-esemény meg kellett, hogy történjen, az szükségessé tette, hogy bizonyos vonatkozásban ez az elő-ázsiai fejlődés időben az indiai mögött maradjon, hogy később frissen fogadhassa magába azt, ami az indiai fejlődésnek más módon adatott meg. Elő-Ázsiában egy olyan nép kellett, hogy létrejöjjön, amely egészen más módon fejlődött, jobban hátra maradt, mint a keletebbre fekvő népek. Ha a világbölcsesség értelmében a keleti népeket odáig fejlesztették, hogy azok a bódhiszattvát, mint Buddhát láthatták, Elő-Ázsia népeinél - elsősorban az óhéber népnél - az embereket egy alacsonyabb, gyermeki fokon kellett visszatartani. Ez szükséges volt, mert az emberi fejlődésnél nagyban ugyanazt kellett elérni, amit kicsiben megfigyelhetnénk akkor, ha létezne egy olyan ember, aki a huszadik életévéig egy bizonyos érettségi fokra fejlődik, bizonyos képességeket sajátít el, az elsajátított képességek azonban bizonyos vonatkozásban egyszersmind béklyót, akadályt is jelentenek számára.

Ha egy bizonyos életkorban képességeket szereztünk meg, akkor azoknak megvan az a sajátosságuk, hogy meg akarnak maradni ezen a fokon, az embert ezen a fokon akarják tartani. Erősen fogva tartják, és később, 30 éves korában nehezen tud a fölé emelkedni, amit 20 éves korában elért. Ha azonban van egy másik emberünk, aki 20 éves korában még nagyon keveset ért el, és aztán ezeket a képességeket a másiktól tanulja meg, akkor az, aki tovább megmaradt gyermekinek, könnyebben jut fel erre a fokra, és 30 éves korában inkább állhat magasabb fokon, mint az előző. Aki megfigyeli az életet, azt fogja látni, hogy ez valóban így van. Elért képességek, amelyeket úgyszólván tulajdonunkká tettünk, egyúttal béklyói is későbbi fejlődésünknek, míg az, amit az ember nem kapcsolt annyira a lelkéhez, amit inkább külsőségesen tulajdonított el, kevésbé hátráltat.

Ha az emberiség fejlődni akar, mindenkor úgy kell berendezkednie, hogy legyen egy kultúráramlat, amely a képességek egy bizonyos mennyiségét belsőleg felveszi és feldolgozza, és ugyanakkor egy másik áramlatnak is kell mellette haladnia, amelyet a fejlődésben bizonyos mértékig visszatartanak. Az egyik kultúráramlat bizonyos képességeket megfelelő fokra fejleszt, ezek a képességek összekapcsolódnak az áramlat legbensőbb lényegével és az emberi természettel. De a világ tovább halad, valami új keletkezik. Ez az áramlat azonban nem volna képes a maga erejéből magasabb fokra fejlődni. Azért kellett ezt úgy elrendezni, hogy egy másik folyamat is haladjon az első mellett. Ez a második bizonyos módon fejletlen marad, tehát semmiképpen sem éri el az első magaslatát, tovább halad, és átveszi a másiktól annak eredményeit. És miközben fiatalságát megtartotta, később magasabbra fejlődhet. Így termékenyíti meg az egyik a másikat. Így kell az emberi fejlődésben a szellemi áramlatoknak egymás mellett haladniuk, és a világ szellemi vezetése gondoskodik arról, hogy ez így is legyen.

Mi módon történhetett gondoskodás a világ szellemi vezetésében, hogy a nagy Buddhában kifejezésre jutó áramlat mellett egy másik haladjon, amely csak később fogadja magába azt, amit az emberiségnek a buddhizmus hozott? Ez a gondoskodás csak úgy történhetett meg, hogy az óhéber áramlattól megvonták a lehetőséget, hogy olyan embereket termeljen ki magából, akik saját morális beállítottságuk folytán a dharmát ki tudnák fejleszteni, vagyis a nyolcágú ösvényhez el tudnának jutni. Ez az áramlat nem hozhatott létre egy Buddhát. Amit Buddha mint belső erőt hozott saját szellemi áramlata részére, azt a másik szellemi áramlatnak kívülről kellett megadni. Ezért jóval Buddha megjelenése előtt, éspedig azért, hogy a dolog különösen bölcs lefolyású legyen, ennek az elő-ázsiai népnek a törvényt nem belülről, hanem kívülről a „dekalog”-ban, a Tízparancsolat kinyilatkoztatásában adták meg (2 Móz. 20,2-17). Amit egy másik emberiség-áramlat benső tulajdonságként kapott meg, azt az óhéber nép a Tízparancsolat törvényében, mint külső törvények összességét kapta meg, kívülről kapta, és ez a lélekkel még nem forrt egybe. Ezért az óhéber nép fia, a törvényeket úgy tekinti, mint amit az égből kapott, fejlődési fokának gyermeki volta miatt.

Az indiai nép tehát úgy fejlődött, hogy felismerje, hogy az emberek saját magukból is kifejleszthetik a dharmát, a lélek törvényét, az óhéber nép pedig úgy, hogy engedelmeskedjen a kívülről adott törvénynek. A héber nép ily módon csodálatosan kiegészítette azt, amit Zarathustra nyújtott az ő kultúrája és mindazon kultúrák részére, amelyek abból kifejlődtek.

Hangsúlyoznunk kellett, hogy Zarathustra tekintetét a külvilágra irányította. Míg Buddhánál mélyenszántó tanításokat találunk az emberi benső megnemesítésére, addig Zarathustránál a kozmosz nagy, hatalmas tanát találjuk. A világ felől ad tájékoztatást, amelynek öléből származunk. Míg Buddha pillantása befelé fordult, a zarathustrai nép fiai tekintetüket a külvilágra irányították, hogy abba szellemileg behatoljanak.

Kíséreljünk meg belemélyedni abba, amit Zarathustra az emberiségnek első fellépésétől kezdve adott, amikor Ahura Mazdao-t kinyilatkoztatta, egészen a legkésőbbi időkig, amikor mint Nazarathosz jelent meg. Mind bensőségesebb tanításokat adott a nagy szellemi törvényekről és a kozmosz lényeiről. Először csak bizonyos utalásokat adott a perzsa kultúrának a Napszellem felől, aztán kidolgozta azokat, és most úgy találkozunk velük, mint a csodálatos, de ma oly kevéssé értett kaldeai tanítással a kozmoszról és annak szellemi okairól, amelyek bennünket, embereket létrehoztak. Ha megvizsgáljuk ezeket a kozmoszról szóló tanításokat, egy fontos sajátosságot tapasztalhatunk.

Amikor Zarathustra még az óperzsa népnek az érzéki világ külső szellemi okairól beszélt, akkor a két hatalmasságot állította a emberek elé: Ormuzdot és Ahrimánt, vagyis Angra Mainju-t, akik a világmindenségben egymás ellen dolgoznak. A lelket átható morális melegséget azonban ebben a tanításban nem találjuk meg. Az ember az óperzsa tanítás szerint úgyszólván az egész kozmikus folyamatba bele van szőve: nem más ez, mint az egymás ellen küzdő Ormuzd és Ahrimán, és a harc az emberi lélekben folyik le. Miután ők egymással harcolnak, azért dúlnak szenvedélyek az emberi lélekben. Hogy mi a belső emberi lélek, azt még nem ismerték. Kozmikus tan az, amit Zarathustra adott. Amikor jóról vagy rosszról beszéltek, a jó és hasznos, valamint a káros hatásokra gondoltak, amelyek a kozmoszban szemben állnak egymással, és amelyek az emberben is megnyilvánulnak. A „morális világszemlélet” ebben a bizonyos mértékig kifelé tekintő tanban még nem volt benne. Megismerték belőle mindazokat a lényeket, akik az érzéki világon uralkodnak, mindazt, ami a világban kiváló, és ami a világban sötét és ártalmas. Úgy érezték, hogy ebbe bele vannak szőve. A tulajdonképpeni morálisat, ami az emberi lélek része, még nem érezték úgy a lelkükben, mint később. Egy „gonosz” embernél például, úgy érezték, hogy azon keresztül a világ gonosz lényeinek erői áramlanak, úgy érezték, hogy őt a világ e gonosz lényei „megszállták”. Nem is tartották ezért bűnösnek. Úgy érezték, hogy az ember a morális tulajdonságoktól még át nem hatott világrendbe van belehelyezve. Egy olyan tannak, amely tekintetét kifelé irányította, még ha ez szellemi tekintet volt is, ez volt a sajátossága.

Azért olyan csodálatos kiegészítője a héber tan e kozmológiai tannak, mert a kívülről jövő kinyilatkoztatásba a morális elemet vitte bele, és lehetőséget nyújtott arra, hogy azzal összekapcsolja a bűnnek, az emberi bűnnek a fogalmát. A héber elem megjelenése előtt egy gonosz emberről csak azt lehetett mondani, hogy gonosz erőktől megszállott. A Tízparancsolat törvényeinek kihirdetése tette szükségessé, hogy különbséget tegyenek olyan emberek között, akik ezt a törvényt tisztelték, és olyanok között, akik nem tisztelték. Megjelent a bűnnek, az emberi bűnösségnek a fogalma. És hogy ez mi módon lép az emberi fejlődésbe, ezt akkor érezzük, ha lelkünk elé állítunk valamit, amiből világosan kitűnik, hogy az emberek még nincsenek tisztában azzal, mit mond tulajdonképpen a bűn fogalma, ahol tragikussá válik, hogy bizonytalanság uralkodik a bűn fogalma körül. Jób könyvéből kiérezzük a bűn fogalma körüli bizonytalanságot, azt, hogy még nem ismerték fel helyesen, milyen legyen az ember magatartása a szerencsétlenséggel szemben. De mégis kiérezhető belőle, hogy a bűn fogalma már felderengett.

Ahogy a természet többi birodalmaira nézve kívülről jött a kinyilatkoztatás, az óhéber népnek is kívülről jövő kinyilatkoztatás adta meg a moralitást. Ez csak azáltal vált lehetségessé, hogy Zarathustra gondoskodott művének folytatásáról, olymódon, ahogy ezt elmondtam, úgy, hogy étertestét Mózesre, asztráltestét pedig Hermészre ruházta át. Ezáltal Mózes, ahogy Zarathustra, képes volt ugyanúgy észlelni mindazt, ami a külső világban működik, most azonban már nem közömbös, semleges erőket érzett, hanem azt, ami a világot morálisan kormányozza, ami törvénnyé válhat. Ezért élt az óhéber nép úgy, hogy kultúrájában megőrizte azt, amit engedelmességnek, törvénytiszteletnek nevezhetünk, míg a másik áramlat, Buddha szellemi áramlata azt az eszményt foglalta magában, hogy az ember életének mértéke a nyolcágú ösvény legyen.

Ezt az óhéber népet azonban vissza kellett tartani addig a megfelelő időpontig, amit éppen most akarunk jellemezni: a Krisztus-princípium megjelenéséig. A buddhai kinyilatkoztatástól távol kellett tartani, át kellett menteni - mondjuk így - egy kevésbé érett kultúr-állapotba. Kellet tehát, hogy legyenek az óhéber népben olyan egyéniségek, akik mint emberek, egy individualitás teljes lényét - amely mondjuk a törvényt kellett, hogy képviselje - nem voltak képesek befogadni. Nem támadhatott az óhéber nép kebeléből olyan személyiség, aki olyan lett volna, mint mondjuk, Buddha. Csakis külső megvilágosodás útján volt lehetséges a törvényhez eljutni, azáltal, hogy Mózes Zarathustra étertestét kapta meg, és hogy be tudta fogadni azt, ami nem a saját lelkében született meg. A törvényt saját szívéből felébreszteni az óhéber nép képtelen volt. Mózes művét azonban tovább kellett vezetni, tovább kellett vinni olymódon, ahogy minden más művet is tovább kell vinni, hogy a megfelelő időben megfelelő gyümölcsöt teremjen. Ezért kellett az óhéber népben azoknak az individualitásoknak megjelenniük, akik mint próféták és látnokok jelentek meg. Az egyik legjelentősebb ilyen látnok az az egyéniség volt, akit Illésként ismerünk.

Hogyan kell egy ilyen személyiséget elképzelnünk? Illés a héber népben egyike kellett, hogy legyen azoknak, akik kormányozzák Mózes művét. A saját nép-szubsztanciából azonban nem tudtak olyan emberek megszületni, akik teljesen át lettek volna szőve azzal, amit Mózes törvénye tartalmazott, amit csak, mint felülről jövő kinyilatkoztatást kaphattak meg. Amit tehát az indiai időkre nézve szükségesként jellemeztünk - ahogy a bódhiszattva különleges természetét is - ez a héber népnél ismételten be kellett, hogy következzék. Kellett, hogy legyenek olyan individualitások, akik nem olvadnak fel teljesen az emberi személyiségben, akik lényük egy részével a földi személyiségben, más részével pedig a szellemi világban tartózkodnak. Ilyen lény volt Illés. Abban, ami a fizikai síkon, mint Illés jelent meg, Illés lénye csak részben volt benne. Illés énsége nem tudott teljesen behatolni Illés fizikai testébe. Olyan egyéniségnek kell őt neveznünk, aki „szellemmel volt teljes”. Lehetetlen volna egy olyan jelenséget, mint Illés pusztán a világban létező erők által - ahogy egy közönséges ember a világba lép - létrehozni.

Normális esetben, ha egy embernek meg kell születnie, akkor a fizikai események következtében az anya testében az emberi lény úgy fejlődik, hogy egy meghatározott időpontban egy olyan individualitás, amely korábban már inkarnálódott, egyszerűen kapcsolódik a fizikai lénnyel. A közönséges embernél úgyszólván minden egyenes úton halad, anélkül, hogy különleges, a normálistól eltérő erők lépnének közbe. Egy olyan individualitásnál, mint Illés, ez nem volt lehetséges. Itt más erőkre volt szükség, amelyek az individualitásnak azzal a részével foglalkoztak, amely a szellemi világba nyúlt fel. Itt kívülről kellett a fejlődő emberre hatni. Ezért jelennek meg az ilyen individualitások - ha a világba inkarnálódnak - inspirált-ként, a „szellemtől űzött”-ként. Mint extatikus személyiségek jelennek meg, akik messze túlhaladják azt, amire közönséges intelligenciájuk révén képesek lehetnek. Az ótestamentumi próféták mind így jelennek meg. A szellem űzi őket, az én nem tud mindig számot adni arról, amit cselekszik. A szellem a személyiségben él, de kívülről táplálják.

Az ilyen személyiségek időnkint a magányba vonulnak vissza, ekkor azonban az énnek az a része vonul el, amelyre a személyiségnek van szüksége, hogy kívülről jövő szellemi sugallatot kaphasson. Egy ilyen lény bizonyos extatikus, öntudatlan állapotban a felülről jövő sugallatokra figyel. Különösen így volt ez Illésnél. Ahogy élete folyamán, mint Illés élt, amit szájával mondott, amit kezével cselekedett, mindez nem csupán attól a résztől származott, ami benne élt, hanem isteni-szellemi lények megnyilatkozásai voltak, akik cselekedetei mögött álltak.

Amikor ez a lény újra meg kellett, hogy szülessen, kapcsolódnia kellett annak a gyermeknek a testéhez, aki Zakariás és Erzsébet gyermekeként született meg. Magából az evangéliumból tudjuk, hogy Keresztelő Jánost úgy kell tekintenünk, mint az újraszületett Illést (Mt.17,10-13). Itt azonban olyan egyéniséggel van dolgunk, aki korábbi inkarnációi során nem szokott hozzá, hogy a normális életfolyamatokban lévő erők által fejlessze ki mindazt, aminek létre kellett jönnie. A normális életfolyamatnál, amíg az emberi test az anyatestben fejlődik, az én belső ereje mozdul meg, ami belső kapcsolatban áll vele. Ezt az illési egyéniség a korábbi időben még nem élte át, ilyen mélyre még nem szállt alá. Az én nem a saját erői által mozdult meg, mint a normális viszonyok között lenni szokott, hanem külső erő által. Ennek kellett most újból megtörténnie. E lény énje még távolabb van a szellemi világtól, és közelebb van a Földhöz, sokkal inkább földhöz kötött, mint azok a lények, amelyek Illést korábban vezették. Hiszen meg kellett teremteni az átmenetet a buddhai és zarathustrai áramlat összekapcsolásához. Mindennek meg kellett ifjodnia. Most éppen annak a lénynek kellett kívülről hatnia, aki a Földdel és annak ügyeivel úgy kapcsolódott, mint Buddha, aki most a nirmanakaja útján a nátháni Jézussal állt kapcsolatban. Ez a lény, aki egyrészt a Földhöz kapcsolódott, másrészt azonban attól mégis távol volt, és csak a nirmanakaja útján hatott, amelynek földöntúli léte volt, mert újból felemelkedett, és most a nátháni Jézus fölött lebegett, ez most kívülről kellett, hogy hasson, és Keresztelő János én-erőit kellett kibontakoztatnia.

Buddha nirmanakajája volt tehát az, ami János énjére hatott, ahogy korábban a szellemi erők hatottak Illésre. Akkor Illés lénye bizonyos időszakokban extatikus állapotba került. Ekkor Isten szólt, énjét reális erővel töltötte be, és ezt aztán képes volt közölni a külvilággal. Most ismét létezett egy szellemi lény, aki mint Buddha nirmanakajája, a nátháni Jézus felett lebegett, ez hatott Erzsébetre, amikor Jánosnak meg kellett születnie, ez mozgatta meg a terhesség hatodik hónapjában Erzsébet testében János csíráját, és keltette fel benne az ént. Csakhogy ez az erő - miután most közelebb állt a Földhöz - nemcsak inspirációt hozott létre, hanem János énjének kialakulását is előidézte. Keresztelő János énje annak látogatása következtében mozdult meg, akit Máriának neveztek. Így Buddha nirmanakajája ébresztőleg, és a fizikai szubsztanciáig menően felszabadítólag hatott az egykori Illés énjére - Keresztelő János mostani énjére. Mit remélhetünk most?

Ahogy egykor az időszámításunk előtti kilencedik században Illés kimondta hatalmas szavait, ahogyan ezek tulajdonképpen Isten szavai voltak, és ahogyan az, amit kezeivel cselekedett, isteni cselekedet volt, ennek Keresztelő Jánosnál is hasonlóan kellett történnie, mivel az éledt fel, ami Illésben volt jelen. Ami Buddha nirmanakajájában volt, az Keresztelő Jánosra inspirációként hatott. Ami a pásztoroknak megjelenhetett, ami a nátháni Jézus fölött lebegett, az belebocsátotta erejét Keresztelő Jánosba. És Keresztelő János prédikációja elsősorban az újraéledt Buddha-prédikáció. Valami egészen különös nyilvánul meg számunkra, és mélyen kell, hogy hasson lelkünkre, ha a benáreszi prédikációra emlékezünk, amikor Buddha az élet szenvedéseiről és az élet szenvedéseinek megváltásáról beszél a nyolcágú ösvény útján, amit a léleknek kell keresnie. Buddha akkor azt hirdette, amit mint nyolcágú ösvényt ismert fel, egyik prédikációját több ízben is megismételte, amikor kijelentette: „Eddig a bráhminok tanításait ismertétek, ők származásukat magától Brahmantól vezetik le. Azt mondják, hogy különbek, mint a többi ember, mert ilyen nemes eredetűek. Ezek a bráminok azt mondják, hogy az ember értéke származásától függ. Én azonban azt mondom nektek, az ember azáltal válik értékessé, amit magából kifejlesztett, és nem azáltal, ami származása folytán került bele. A világ nagy bölcsessége számára csak azáltal jelent értéket, amit, mint egyedi ember magából kifejlesztett”. Buddha azáltal keltette fel a bráhminok dühét, hogy az individuális kvalitásokra mutatott rá, és ezt mondta: valóban mondom nektek, bármennyire brahminnak mondja is valaki magát, ez nem lényeges, hanem az a lényeges, hogy saját személyi erőitek révén váljatok megvilágosodott emberré. - Ez volt, ha nem is szó szerint Buddha első prédikációjának értelme. És ezt a tanítást rendszerint azzal folytatta, hogy rámutatott: ha az ember a szenvedés világát megérti, ha szánalmat tud érezni, ha vigasztalóvá és segítővé tud válni, akkor azért tud osztozni mások sorsában, mert tudja, hogy ugyanazt a fájdalmat és ugyanazt a szenvedést érzi, mint a másik.

Buddha most nirmanakajájában nyilvánult meg, besugározta a nátháni Jézus-gyermeket, és aztán folytatta prédikációját, amikor szavait Keresztelő János szájába adta. Amit Keresztelő János mondott, az Buddha inspirációjára történt. És számunkra úgy tűnik, hogy ez annak a beszédnek a folytatás, amelyet Buddha egykor tartott, amikor János például ezt mondja: Ti, akik sokat adtok arra, hogy magatokat azoktól származtassátok, akiket a szellemi hatalmak szolgálatában a kígyó fiainak neveznek, és a kígyó bölcsességére hivatkoztok, ki által jutottatok ide? Azt hiszitek, a bűnbánat méltó gyümölcsit csak úgy hozhatjátok, ha azt mondjátok: Ábrahám a mi atyánk?

Most azonban János Buddha prédikációját folytatja: ne mondjátok, hogy Ábrahám a ti atyátok, hanem váljatok igaz emberekké, ott, ahol a világban álltok. Igaz ember annak a kőnek a helyén is támadhat, amelyre lábatokat teszitek. Bizonnyal az Isten a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak! (Luk. 3,7-8) - És aztán ezt mondja Buddha beszédének igaz folytatásaként: „Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek egy sincs” (Luk. 3,11). - Jöttek hozzá és kérdezték: „Mester, mit cselekedjünk?” (Luk. 3,12) - Éppen úgy, mint ahogy egykor a szerzetesek jöttek Buddhához, és kérdezték: mit cselekedjünk? - Ezek mind olyan szavak, amelyek úgy hatnak, mint Buddha szavai, mintha azok folytatásai lennének.

Így jelennek meg a fizikai síkon ezek a lények a korszakfordulók során, és így értjük meg a vallások és az emberiség szellemi kinyilatkoztatásának egységét. Hogy ki volt Buddha, azt nem a tradíciókhoz való ragaszkodás által tudjuk meg, hanem ha arra figyelünk, hogy mit mondott a valóságban. Időszámításunk előtt 500-600 évvel Buddha úgy beszélt, ahogy ezt a benáreszi prédikációból tudjuk. Buddha szája azonban nem némult el. Szól ott is, ahol már nem öltött testet, ahol nirmanakajája által inspirál. Keresztelő János szájából halljuk azt, mit mondott Buddha hat évszázaddal azután, hogy egy fizikai testben élt. Ilyen a „vallások egysége”. Minden vallást az emberiségfejlődés megfelelő időszakában kell felkeresnünk, és az élőt kell keresnünk benne, nem a holtat. Mert minden tovább fejlődik. Meg kell tanulnunk, hogy ezt megértsük és felfogjuk. Aki azonban Keresztelő János szájából nem hallja meg Buddha szavait, az olyan embernek tűnik, mint aki egy rózsafa csíráját látta, és egy idő múlva, amikor rózsafa megnőtt és virágzik, nem akarja elhinni, hogy ez a rózsafa abból a csírából keletkezett, és ezt mondja: ez valami más. Ami a csírában élt, az most a rózsafán virágzik. És ami a benáreszi prédikációban élő volt, az virágzik a Jordán mellett keresztelő János prédikációjában.

Ezzel egy másik individualitást ismertünk meg a maga lényegében, aki abban az időben lép fel, és akiről a Lukács-evangélium oly behatóan szól. Ezeket az evangéliumokat csak azáltal ismerjük meg, hogy fokonként emelkedünk fel oda, hogy minden szót tényleg megértsünk, úgy, ahogy azokat elgondolták. A bevezetésben azt írja Lukács, hogy újból el akarja mondani azok közléseit, akik mint „szellemi látók” működtek. Ezek a látnokok azonban a tényleges viszonyokat látták, ahogy azok az idők folyamán fokról-fokra megmutatkoztak, ők nem csak azt látták, ami a fizikai síkon történik. Aki csak ezt látja, az azt mondaná: időszámításunk előtt 500-600 évvel élt egyszer egy ember Indiában, aki Suddhódana király fia volt, és akit Buddhának neveztek, és aztán élt egy Keresztelő János. Nem találja meg azonban ez az ember azt, ami az egyiktől a másikhoz átvezet. Mert ez csak a szellemi világban látható. Lukács azonban azt mondja, hogy azok nyomán beszél, akik „láttak”, akik szellemi látók voltak. Nem elég, hogy a valóságos bizonyságokat csak elfogadjuk, meg kell tanulnunk ezeket a szavakat igaz értelmük szerint olvasni. Ehhez azonban az szükséges, hogy azok az individualitások, akik itt megjelennek, igazán szemléletesen álljanak lelkünk előtt, ha tudjuk azt, hogy mi minden áramlott beléjük.

Egy valamit el kell még mondanunk. Bármilyen individualitás száll is le a Földre, olyan képességek szerint kell fejlődnie, amelyek kihozhatók abból a testből, amelyben inkarnálódott. Ezzel ennek a lénynek számolnia kell. Vegyük azt az esetet, hogy egy magas lény akarna most leszállni a Földre. Ez az egyéniség csak azokkal a törvényszerűségekkel számolhatna, amelyekkel ma egy emberi test éppen rendelkezik. Megismerni, hogy ez az individualitás tulajdonképpen kicsoda, csak a látnok tudja, aki látja, hogyan szövődnek e lény bensejében az intimebb fonalak. Egy ilyen, a bölcsesség magas fokán álló lény kell, hogy a testet gyermekkorától fogva éretté tegye arra, hogy egy bizonyos időben előtérbe léphessen az, ami ez a lény valamikor, korábbi inkarnációiban volt. Ha egy ilyen lény egészen különös érzéseket kell, hogy keltsen az emberekben, akkor a földi inkarnációnak is ennek megfelelően kell alakulnia, úgy, hogy a test is el tudja viselni azt, ami az individualitás missziója. A szellemi világok valóban nem olyanok, mint a fizikai világ. Ha egy lény a fájdalomból való gyógyulást, a szenvedéstől való megváltást akarja kinyilatkoztatni, akkor a szenvedés egész mélységét meg kell járnia, hogy megtalálja a helyes szavakat, amelyek emberi értelemben alkalmazhatók.

Amit később az a lény mondott, aki a nátháni Jézus testében rejtőzködött, az egész emberiséghez szólt. Ez olyasvalami volt, ami az emberiséget minden korábbi, szűkebb vérrokonsági kötöttség fölé kellett, hogy emelje. Nem elvenni kellett a vérrokonságot, nem megszüntetni azt, ami atya és fiú, nővér és fivér között fennáll, hanem a szeretethez, amely a vérrokonsághoz kötött, hozzá kellett kapcsolni azt, amit általános emberszeretetnek neveznek, ami lélektől lélekhez áramlik, ami minden vérségi kötelék fölött áll. Ezt kellett annak a lénynek meghoznia, aki később a nátháni Jézusban jelent meg. Olyan szeretetet kellett hoznia, a szeretetnek olyan elmélyítését, amelynek semmi köze sincs ahhoz, ami a vérrokonsághoz kötött. Ehhez azonban ennek a lénynek, aki a nátháni Jézus testében élt, előbb a Földön saját magának kellett tapasztalnia, mit jelent az: semmi köteléket nem érezni, másokhoz vérségileg nem kapcsolódni. Csak ekkor tudta tisztán azt átérezni, ami embertől emberhez árad. Előbb mentestnek kellett magát éreznie minden vérségi köteléktől, a vérségi kötelék lehetőségétől. Nemcsak „hazátlan” emberré kellett válnia, mint Buddhának, aki hazájából idegenbe ment, hanem úgy kellett a nátháni Jézus individualitásának a világ elé állnia, mint aki minden családi összetartozásból, mindenből, aminek köze van valamilyen vérségi kapcsolathoz, ki van zárva. Át kellett éreznie mindazt a mély fájdalmat, amit az ember átérezhet, ha attól, ami különösen közel állhat hozzá, el kell búcsúznia, ha magára kell maradnia. A nagy egyedülvalóságból, a családtól való elhagyatottságból kellett annak az individualitásnak szólnia, aki a nátháni Jézusban élt. Ki volt ez a lény?

Tudjuk, hogy az a lény volt, aki körülbelül a tizenkettedik életévéig a salamoni Jézusban élt, akinek a salamoni atya és a salamoni anya voltak a szülei. Az atya azonban korán meghalt, a fiú atyai ágon árva volt, rajta kívül ebben a családban fiú- és nőtestvérei voltak. Zarathustra ehhez a családhoz tartozik, mindaddig, amíg a salamoni Jézus testében lakik. Ezt a családot aztán 12 éves korában elhagyja, elhagyja anyját, elhagyja fiú- és nőtestvéreit, hogy a nátháni Jézus testébe menjen át. Ekkor ez az anya is meghal, és meghal később az apa is. És amikor a világ elé kell lépnie, hogy működését megkezdje, akkor mindentől elbúcsúzott, aminek a vérségi kapcsolatokhoz köze van. Ekkor nemcsak teljesen árva, nemcsak fiú- és lánytestvéreit kellett elhagynia, hanem ekkor, mint Zarathustra-lénynek arról is le kellett mondania, hogy valaha is utódai lehessenek, hogy valaha is családot alapíthasson. Mert a zarathustrai lény nemcsak atyját és anyját, fiú- és lánytestvéreit, hanem saját testét is elhagyta, másik testbe költözött, a nátháni Jézus testébe. Ez a lény előkészítette egy még magasabb lény befogadását, aki aztán a nátháni Jézus testében előkészülhetett egy a nagy hivatásra, az általános emberi szeretet hirdetésére. És amikor aztán e lény anyja és bátyjai jöttek, és mondták neki: „anyád és testvéreid vannak itt, és beszélni akarnak veled”, akkor ez a lény lelke mélyéből minden kegyeletsértés nélkül mondhatta, úgy, hogy nem lehetett félreérteni: nem azok ők - mert Zarathustra elhagyta még a testet is, amely ehhez a családhoz fűzte. És akkor mondhatta azokra mutatva, akik vele szabad lelki közösségben voltak: ezek az én anyám és testvéreim, akik hallják Isten igéjét, és azt cselekszik! (Luk. 8, 20-21) Ilyen messzemenően kell a vallási forrásokat szó szerint venni.

Hogy valaki az általános emberszeretetet hirdesse, ahhoz egyszer ténylegesen egy olyan alakban kellett inkarnálódnia, amelyben tapasztalatot szerezhetett arra nézve, mit jelent az, ha minden vérségi kapcsolat megszűnik. Ehhez a magasztos alakhoz szállnak gondolataink, úgy, hogy szinte emberi közelségbe jutunk hozzá. Egy olyan alakhoz, aki hallatlan szellemi magasságokból száll alá, és kifejezésre juttatja, ami emberileg tapasztalható és elszenvedhető. Ezért dobogtatja meg szívünket. És minél szellemibben értjük meg őt, annál jobban fogjuk megérteni, és annál inkább fog szívünk érte dobogni, és fog lelkünk ujjongani.