Megkíséreltünk fogalmat alkotni arról, mi tulajdonképpen az alapja a Lukács-evangélium első fejezetének. Csak ha ismerjük az előzményeket, amelyek az emberiség fejlődésében lejátszódtak, és aminek tárgyalásával oly behatóan és sokáig kellett foglalkoznunk, akkor fejthető meg az, amit a Lukács-evangélium írója a nagy Krisztus-esemény előtörténeteként mondott el. Így tudhatjuk meg, ki volt az, aki aztán életének harmincadik évében fölvette magába azt a kozmikus princípiumot, akit szintén jellemeztünk: a Krisztus-princípiumot. Annak megértéséhez, amit a Lukács-evangélium írója Jézus-Krisztusnak, azaz annak az individualitásnak a személyiségéről és tevékenységéről elmond, aki aztán három évig a világban működött, és aki egy emberi testen belül Krisztus hordozta, szükséges azonban még az is, hogy az emberiség fejlődésére néhány vonással rámutassunk, és ennek az emberiségfejlődésnek olyan sajátos vonásait vegyük tekintetbe, amelyekről a mi korszakunk olyan kevés fogalmat tud alkotni. A mi korszakunk sok tekintetben rövidlátó, és azt hiszi, hogy mindaz, ami ma vagy mondjuk, két-három évszázad lefolyása alatt az emberiséggel történik, ami az emberiségfejlődés törvényeként szerepel, az mindig is meglett volna, és nevezetesen, hogy ami ma nem érvényes, az soha nem is volt az. Azért olyan nehéz a mai embernek azokat az elbeszéléseket, amelyek a múltra vonatkoznak - például arra az időszakra, amikor Krisztus a Földön élt - felfognia, és elfogulatlanul átvennie.

A Lukács-evangélium írója Krisztus Jézusnak földi tetteit mondja el, éspedig úgy, hogyha azok értelmébe valóban behatolunk, mindinkább fogalmat kell, hogy alkossunk arról, milyen volt az emberiségfejlődés abban a korszakban. Ismét emlékeztetnem kell arra, amit az antropozófiai előadások során gyakran elmondtam, hogy a jelenlegi emberiség kiindulópontja az atlantiszi katasztrófa után volt, hogy elődeink - azaz tulajdon lelkeink más testekben - a régi Atlantiszon éltek, azon a kontinensen, amelyet egyrészt Európa és Afrika, másrészt Amerika között kell keresnünk. Aztán jött az atlantiszi katasztrófa, és a Föld arculata átalakult. Az emberek tömegesen keletre és nyugatra vonultak Atlantiszról, és úgy népesítették be a Földet, ahogyan már többször előadtam. Az Atlantisz utáni korszakban különböző kultúrák keletkeztek: az óindiai, az óperzsa, az egyiptomi-káldeai, a görög-latin kultúra, és az, amelyben ma élünk.

Az emberiség fejlődéséről azonban egészen hamis fogalmat alkot az, aki azt hiszi, hogy az ember az Atlantisz utáni fejlődésnek ebben az időszakában mindig olyan lett volna, mint amilyen ma. Az emberi természet újra meg újra átalakult, hatalmas változásokon ment keresztül. A külső történelmi dokumentumok csak néhány évezredről adnak felvilágosítást. Csupán és kizárólag a külső kutatás részére hozzáférhető ősforrás ad felvilágosítást az atlantiszi katasztrófa óta végbement fejlődésről, az az ősforrás, amit mi Akasha Krónikának nevezünk, és amelyet ennél a ciklusnál is kissé már jellemeztem. Ebben azt találjuk, hogy az atlantiszi katasztrófa után először az óindiai kultúra fejlődött ki, amelyben az emberek inkább még étertestükben éltek, és nem éltek olyan erősen a fizikaiban, mint később. Az indiai lakosság legnagyobb része - anélkül természetesen, hogy a mai éntudatot kifejlesztette volna - látnok volt, tompán, ködösen látó. Tudata hasonló volt az álomtudathoz, ezzel szemben olyan tudat volt, amely még betekintett a lét alapjaiba, a szellemi világba. Megszoktuk, hogy fogalmainknál kiemeljük azt, ami a megismeréssel és a megismerési formával függ össze. A mai embernek szükséges tudnia ezt, mert jövőbeni fejlődésében segítségére lehet. Mindig hangsúlyozzuk, hogy elődeink a régi Indiában hogyan ismerték meg, hogyan látták a világot, hogy még sokkal inkább látnokok voltak, mint a későbbi korok emberei. Ha azonban a Lukács-evangéliumot meg akarjuk érteni, egy másik tulajdonságot is ki kell emelnünk.

Abban a korban, amikor az étertest még minden irányban túlterjedt a fizikai testen, és azzal még nem volt olyan szorosan összekapcsolva, mint ma, az ember lelki erőinek és tulajdonságainak még nagyobb hatalmuk volt a fizikai test fölött. Minél inkább bevonult az étertest a fizikai testbe, annál gyengébb lett, és annál kevésbé tudott hatni a fizikai testre. A régi atlantiszi embereknél az étertest fejrésze még jelentős mértékben túlterjedt a fizikai testen. Bizonyos mértékig így volt ez a régi indiaiaknál is. Ez a körülmény megengedte nekik, hogy egyrészt a tisztánlátó tudatot kifejlesszék, másrészt azonban azt is, hogy nagy hatalmuk legyen a fizikai testben végbemenő folyamatok fölött.

Hasonlítsuk össze a régi indiai és a mai ember testét. A mi korunkban az étertest a legmélyebben ereszkedett alá a fizikai testbe, a legnagyobb mértékben össze van kapcsolva a fizikai test tényeivel. Ma erősen ahhoz a határhoz érkeztünk el, ahol az étertest ismét szabaddá teszi magát, kilép a fizikai testből, és önállóbb lesz. Míg az emberiség a jövő felé halad, az étertest mindinkább ki fog lépni a fizikai testből. Sőt, ma már kissé túl is haladtunk azon a legmélyebb ponton, ahol az étertestnek a fizikai testtel a legszorosabb volt a kapcsolata. Ha egy óindiai testet összehasonlítunk egy maival, azt mondhatjuk: az óindiai testnél az étertest még viszonylag szabad, és a lélek kifejtheti azokat az erőket, amelyek a fizikai testre hatnak, az étertest felveszi a lélek erőit, mert még nincs annyira a fizikai testhez kötve. Ennél fogva viszont jobban is uralkodik a fizikai test fölött, aminek az a következménye, hogy azok a hatások, amelyeket ebben a korban a lélek gyakorolt, óriási mértékben hatottak a testre. Ha az óindiai korszakban egy ember a másikat gyűlölte, ha egy gyűlölettel teljes szót mondott ki, akkor ez a szó a másikat „megszúrta”, egészen a fizikai test szövedékéig hatolt. A lélek még hatott az étertestre, és az étertest a fizikai testre. Ezzel szemben, ha a szeretet szava hangzott el, az átfogóan, melegítően, jótékonyan hatott a másik emberre, és ugyanígy a fizikai testre is. Ezért abban az időben igen fontos volt, hogy vajon egy szerető vagy gyűlölködő szó hangzik-e el, mert az a testnek minden folyamatára hatással volt. Ez a hatás az emberiségben az étertestnek a fizikai testbe való behúzódásával egyre jobban és jobban csökkent. Ma másképpen áll a helyzet. Ma egy szó, amit kiejtünk, csak a lélekre hat, és ma kevés az olyan ember, aki a gyűlölködő, a szeretet nélküli szót úgy érzi, mintha az őt összekötözné, és a szeretetteljes szót úgy, mintha kitágítaná és boldogítaná. Azok a sajátos hatások, amelyeket még ma is érezhetünk fizikai szívünkben egy szeretettel vagy gyűlölettel teljes szónak a hatásaként, óriási intenzitásúak voltak az Atlantisz utáni fejlődés kezdetén. Ezért a lélekre való ilyen hatással egészen mást lehetett elérni, mint ma. Mert ma nem olyan lényeges, hogy hogyan mondunk ki egy szót. Lehet egy szót még oly meleg szeretettel is kiejteni, ha az a mai ember organizációjához ütközik, az többé-kevésbé visszaveti, nem hatol bele, mert nem csupán az a fontos, hogy hogyan ejtette ki valaki a szót, hanem az is, hogy hogyan tudja azt a másik felvenni magába.

Ma tehát nem lehetséges olyan közvetlenül hatni az emberi lélekre, hogy egészen a fizikai organizációig nyomuljon. Közvetlenül ez nem lehetséges. Bizonyos azonban, hogy majd mégis lehetővé válik, mert közelgünk a jövő felé, amelyben a szellemiségnek ismét meglesz a maga jelentősége. Ma ismét rámutathatunk arra, hogyan lesz ez a jövőben. A mostani emberiség-ciklusban ezen a területen nagyon keveset tudunk tenni, hogy az, ami tulajdon lelkünkben, mint szeretet, mint jóindulat, mint bölcsesség él, közvetlenül átfolyjon a másik lélekbe, és ott olyan erős legyen, hogy egészen a fizikai testig hasson. Ma azt kell mondanunk, hogy egy ilyen hatást csak lassanként tudunk megteremteni. De ez a szellemi hatásmód ismét elkövetkezik. És elkezdődik éppen azon a talajon, ahol a szellemtudományos világnézet gyökeret ver, mert ez a világnézet a lelki hatások megerősödésének a kezdete. Ma csak kevés esetben lehetséges, hogy egy szó fizikai hatásokat érjen el. De lehetséges, hogy emberek összeállnak abból a célból, hogy a szellemi igazságok egyfajta sémáját lelkükbe felvegyék. Ezek a szellemi igazságok lassanként megerősödnek, a lélekben hatalomra jutnak, és ezzel olyan erőre tesznek szert, hogy a fizikai organizációra is hatnak, és azt annak megfelelően formálják, amilyenek ők maguk. Így a jövőben a lelki-szellemiség ismét nagy hatalmat fog kapni a fizikai fölött, és ezt a fizikaiságot a maga képmása szerint fogja alakítani.

Az indiai kultúrában, a régi időkben, például az is, amit „gyógyítás”-nak nevezünk, egészen más valami volt, mint későbben, mert azzal függött össze, amit most elmondtunk. Mivel azzal, ami a lélekre hatott, óriási hatást lehetett elérni a testre, a helyes akarat-impulzussal áthatott szóval a másik ember lelkére úgy lehetett hatni, hogy ez a lélek a hatásokat átvitte az étertestre, és az a fizikai testre. Ha tudta valaki, hogy milyen hatást akar a másik lélekre gyakorolni, akkor a megbetegedett organizációnál a helyes hatást az érintett módon ki lehetett fejteni a lélekre, és ezzel a fizikai testre is, ami aztán a gyógyulást előidézte. Nos, gondolják el ezt a legnagyobb mértékben felfokozva, és mivel az indiai orvos rendelkezett azokkal a lelki befolyásokkal és hatásokkal, amelyek szükségesek voltak, akkor elképzelhetik, hogy az indiai korszakban minden gyógyítás sokkal szellemibb feladat volt, mint amilyen az ma lehet. Ismét közeledünk azonban ilyen hatásmódok felé. Amit a kozmikus magasságokból világszemléletként, az igazságok összegzéseként megkapunk, ami a világ nagy szellemi tartalmának megfelel, az bele fog folyni az emberi lélekbe, és ahogy az emberiség a jövő felé halad, az ember legbensőbb lényéből kiindulóan gyógyító eszközzé válik. A szellemtudomány a lelkek nagy gyógyszere lesz az életben, az eljövendő időkben. Csak meg kell értenünk, hogy a szellemi hatások mindinkább visszahúzódtak, hogy mi a fejlődés mélypontján állunk, és csak fokozatosan tudunk fölemelkedni azokra a magasságokra, ahol egykor álltunk.

Egészen lassan vesztek el azok a hatások, amelyek a régi Indiában olyan eminens mértékben megvoltak. Hasonló organizáció - hogy a lélek a lélekre hatni tudott - megvolt még, például az óegyiptomi kultúrában is. Minél jobban visszafelé megyünk az egyiptomi kultúrában, annál inkább úgy találjuk, hogy az egyik lélekről a másikra megvolt az a közvetlen hatás, amely aztán a fizikai organizációra át tudott jutni. Sokkal kevésbé volt ez meg a régi perzsa kultúrában. Mert ennek más volt a feladata. Arra volt hivatva, hogy az első lökést megadja a fizikai világba való behatoláshoz. A most jellemzett tulajdonságokat illetően az egyiptomi emberiség közelebb állt az óindiai emberhez, mint a perzsa kultúra. A perzsáknál a lélek mindinkább kezdte magát körülzárni, mind kevesebb hatalommal rendelkezett a külső organizáció felett, mivel az éntudatot kellett magában egyre jobban kialakítania. Ezért kellett annak az iránynak, amely a szellemiségnek a fizikaira irányuló uralmát megőrizte magának, egy olyan másik kultúráramlattal összefolynia, amely elsősorban a belső elmélyülésre, az öntudat megteremtésére volt hivatva. És ez a két áramlat kiegyenlítődik abban, amit a görög-latin kultúrának nevezünk. Ez az Atlantisz utáni negyedik kultúrperiódus. Az emberiség ekkor már olyan mélyen beleszállt a fizikai világba, hogy most a fizikaiság és a lelki-szellemiek között egyfajta egyensúly jött létre. Azaz, ebben a negyedik kultúrperiódusban a szellem és a lélek akkora uralmat gyakorolt a test fölött, mint a test a lélek fölött. A kettő között egyfajta kiegyenlítődés jött létre. Az emberiség az egyensúly állapotáig szállt alá.

Most azonban az emberiségnek ismét egy bizonyos kozmikus próbát kell kiállnia ahhoz, hogy a szellemi magasságokba újra felemelkedhessen. Ez azért van így, mert az emberiség a görög-latin korszak óta tulajdonképpen még mélyebben szállt alá a fizikai anyagba. Mindaz, ami a testiséggel, a fizikaisággal összefügg, még mélyebbre merült. Az ember a mi korszakunkban, az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban, alapjában véve az egyensúlyi vonal alá szállt le, és csak a maga benső világában tudott felemelkedni, és volt képes olyan tudatot kialakítani a szellemi világról, amely inkább teoretikus jellegű volt. Bensőleg kellett megerősödnie.

Ezek szerint a görög-latin kultúrában egy viszonylagos egyensúlyi állapotot látunk, míg most, a mi korunkban a fizikaiság túlsúlyra jutott, és uralkodik a szellemi-lelkiség fölött. Azt tapasztaljuk, hogy a szellemi-lelkiség bizonyos vonatkozásban ájult állapotba került, inkább csak teoretikusan fogható fel. Az ember belső világának évszázadokon keresztül arra kellett korlátozódnia, hogy belsőleg megerősödjön, olyan megerősödés jöjjön létre, amely nem a nyilvánvaló tudatban játszódik le. Fokról-fokra azonban ismét erősebbé és hatalmasabbá kell válnia azért, hogy egy újonnan kifejlődő tudatosság erre is kiterjeszthesse a maga világosságát. És ha majd az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszakban egy bizonyos fokra eljutott, akkor ez a szellemi-lelkiség, azáltal, hogy az ember mind több és több szellemi táplálékot vett fel magába, ennek a szellemi tápláléknak következtében már nem teoretikus, hanem eleven bölcsességgel, eleven igazsággal fog rendelkezni. Akkor ez a szellemiség olyan erős lesz, hogy ismét - és most már a másik oldalról - uralomra jut a fizikai test fölött.

Hogyan magyarázhatjuk meg tehát ebből a szempontból a szellemtudománynak az emberiségre vonatkozó misszióját? Ha a mi korszakunkban a szellemtudomány mindinkább bensőleg elevenné válik a lélekben, ha képes lesz arra, hogy ne csak az értelmet, az intellektust mozgassa meg, hanem a lelket is fölmelegítse, akkor a lélek olyan erőssé válik, hogy a fizikaiság fölötti uralmat elnyeri. Ehhez természetesen bizonyos átmenet szükséges, sok minden, ami egyelőre visszaesésnek, veszteségnek látszik. De ezek olyan átmeneti formák, amelyeket a jövő állapot ki fog szorítani, amikor majd az emberek eszméikbe fölveszik a spirituális életet, és az egész emberiség részére beáll az az állapot, amely a szellemi-lelkiségnek a fizikai anyagiság feletti uralmát fogja jelenteni. És minden egyes ember, akit ma a szellemtudományos bölcsesség nemcsak azért érdekel, mert értelmét megmozgatja, hanem aki gyönyörködni tud a szellemtudományos igazságokban, aki belsőleg eleven kielégülést talál azokban, az előfutára lesz azoknak az embereknek, akik a lélek helyes uralmát a test fölött ismét el fogják nyerni.

A mi korszakunkban már kimondhatjuk a nagy igazságokat az olyan folyamatokról, mint amilyeneket az utóbbi napokban lelkünk elé állítottunk: a Buddha-elem és a Zarathustra-elem egybefolyásának hatalmas történéseit, mindazt, ami időszámításunk kezdetén Palesztinában végbement. Ki tudjuk fejezni, hogy a bölcsesség a világ fejlődési folyamatában hogyan alkotta meg a nátháni és a salamoni két Jézus-gyermek alakját, és e nagy, hatalmas történések útján hogyan ömlesztette egymásba azokat a világ-áramlatokat, amelyek korábban egymástól elválasztva áramlottak a Földre.

Kétféle felfogás alakulhat ki arról, amit az utóbbi napokban tárgyaltunk. Valaki így szólhatna: „mindez a mai tudat számára egy kissé fantasztikus, de ha mindazt mérlegre teszem, ami külső hatásokban megfigyelhető, akkor mindez nagyon plauzibilisnek tűnik, és a evangéliumokat csak akkor érthetem meg, ha elfogadom, amit a Akasha Krónikában közöltek velem”. Valaki érdeklődhet, például az iránt, amit a két Jézus-alakról halott, és így szólhat: „most sok mindent meg tudok magamnak magyarázni, amit azelőtt nem tudtam”. És másvalaki ismét így szólhatna: „Most még valami a birtokomba került. Ha ezeket a folyamatokat áttekintem, ha átgondolom, amit az okkult kutatás tanít a Buddha nirmanakajájának arról a csodálatos hatásáról, ami felülről, a pásztoroknak adott kinyilatkoztatás alapját képezte, és ha a másik áramlatra tekintek, és látom, ahogy a csillag Zarathustra követőit vezette, amikor vezetőjük a Földön ismét megjelent - amikor így látom, hogyan folyik egybe világ-áramlat világ-áramlattal, hogyan egyesül az, ami korábban külön haladt, ha mindezt lelkemre hatni engedem, akkor mindenek fölött azt érzem, hogy mindez leírhatatlanul szép a világlét folyamatában”. - Az a benyomása is lehet az embernek, hogy ez fenséges, hatalmas, nagyszerű. Ez valóban olyasmi, aminél a lélek tüzet foghat, ami minket izzásba hozhat a valódi kozmikus történések iránt.

És ez a legjobb, amit a nagy igazságokból nyerhetünk. A kisebb igazságok ismeret-szükségleteinket fogják kielégíteni, a nagyok pedig lelkünket melegítik fel, és így szólhatunk: ami a világfolyamatokban végbemegy, az egyszersmind kimondhatatlanul szép is. Ha ezt így a maga szépségében, a maga fenségében átérezzük, akkor gyökeret kezd verni bennünk, és a puszta teoretikus megértést túlszárnyalja. - Hogyan beszél Krisztus Jézus a Lukács-evangélium szerint?

„Kiméne a magvető, hogy elvesse az ő magvát, és magvetés közben némely esék az útfélre, és eltapostaték, a égi madarak megevék azt. És némely esék a kősziklára, és amikor kikelt, elszárada, mert nem vala nedvessége. Némely esék a tövis közé és a tövisek vele együtt növekedvén megfojták azt. Némely pedig esék a jó földbe, és amikor kikelt, százannyi hasznot hoza”. (Luk. 8, 5-8)

Így van ez az antropozófiai szemlélettel is, alkalmazható rá, amit Krisztus Jézus tanítványainak a magvetőről szóló példázat magyarázataként ad. A mag az istenek birodalma, az egek birodalma, a szellem birodalma. A szellemnek ez a birodalma magként bele kell, hogy áradjon az emberi lelkekbe, hatnia kell a Földön. Vannak emberek, akik csak olyan lelki erőkkel rendelkeznek, amelyek a spirituális lelki életet, az isteni-szellemi lények birodalmát elutasítják. Az emberi lélekben lévő akadályok felfalják a magokat, visszautasítják, mielőtt kicsírázhatnának. Sokakra ráillenek Krisztus Jézus e szavai, sokakra ráillenek azzal szemben, amit az antropozófia kell, hogy megadjon a világnak: visszautasítják, a madarak felfalják, és egyáltalán nem engedik, hogy a talajba behatolhasson. Lehet a lélekhez beszélni - legyen az Krisztus Jézus szava, vagy a spirituális bölcsességé -, de a lélek nem elég mély. A lélek csak olyan mértékben van előkészítve, hogy meg tudja érteni, hogy ezek egészen hihető igazságok, de szubsztanciájával és lényével nem egyesülnek. Még az is meglehet, hogy beszél a bölcsességről, de nem egyesül vele, ahhoz a maghoz hasonlít, amely kősziklára esett, és nem tud felnőni. A harmadik mag a tövisbokorba esett, kikelt ugyan, de nem tudott felnövekedni. Ezt Krisztus Jézus úgy magyarázza, hogy vannak olyan emberek, akiknek lelkét annyira betöltik a gondok és a mindennapi élet iránti érdeklődés, hogy noha képesek a spirituális igazság szavait megérteni, de minden egyéb úgy hat a lelkükben, mint a tövis, és megfojtja azokat. Vannak ma olyan lelkek is - nem is kevesen -, akik szívesen befogadnák a szellemtudományos igazságokat, ha a másik, a külső élet nem tartaná őket mindig újból vissza. És csak kevesen képesek arra, hogy a spirituális igazságot a negyedik maghoz hasonlóan szabadon kifejtsék. Ezek azok az emberek, akik az antropozófiát eleven igazságként kezdik érezni, életelemükként veszik fel lelkükbe, és egészen benne élnek. Ők azok, akik a spirituális igazságok hatásának előfutárai a jövő számára. Senki nem győzhető meg azonban valamilyen külső úton a spirituális bölcsesség igazságáról és hatóerejéről, akinek belső lelki erejében nem él a spirituális bölcsesség iránti igazi bizalom és igazi meggyőződés.

Nem bizonyíték a spirituális bölcsesség hatóereje ellen, ha a ma sok embernél már fizikailag nem hat. Azt mondhatnánk: a spirituális bölcsesség egészséges voltát bizonyítja, hogy gyakran negatív értelemben hat azokra az erőteljes fizikai testekre, amelyekkel találkozik, mint például, ha egy gyenge fizikumú városi gyermek, aki kora gyerekségétől kezdve csak városi levegőt szívott, és ezáltal bizonyos mértékig legyengült, nem lesz szükségképpen egészséges, ha erős, egészséges hegyi levegőt szív be, hanem talán még inkább megbetegszik. Ez éppoly kevés bizonyíték az egészséges hegyi levegő ellen, mint a spirituális bölcsesség hatása ellen az, ha bizonyos emberi organizációba jutva, átmenetileg bajt okozna, mert abba hatol be, ami évszázadok és évezredek óta az ember-testekben öröklődött, olyasmibe hatol be, ami nem hozzá van szabva.

A külső világban e tekintetben még nem találunk bizonyítékot, ezekbe a bölcsességekbe be kell hatolnunk, és az irántuk való erős meggyőződést magunkban kell megalkotnunk. Bármennyi közvetett bizonyíték lehet is a külvilágban, rendelkeznünk kell a lehetőséggel, hogy bensőnkbe behatoljunk, ki kell alakítanunk magunkban a meggyőződést, hogy így szólhassunk: ha az antropozófiai bölcsességet ma itt vagy ott túlságosan is erősen támadják, ez azért van, mert az emberek egészségtelen körülményeibe ütközik. A spirituális bölcsesség egészséges, az emberek azonban nem mindig azok. Érthető ezért, hogy nem mindent lehet ma felfedni, ami az idők folyamán spirituális bölcsességként az emberekhez eljutott. Gondoskodás történik arról, hogy ne okozzon nagy kárt: nem küldenek városi gyerekeket túl erős hegyi levegőre. Ezért időről-időre csak a közölhető, amit az emberek általánosságban el tudnak hordozni. Ha a mélyebb bölcsességet teljesen feltárnánk, akkor bizonyos organizációjú emberek ez alatt összeroppannának, mint a fizikailag megzavart egészség a hegyi levegőn. Csak lassanként lehet a nagy bölcsesség-kincset az emberiség előtt felfedni. De ez meg fog történni, és az emberiség általános gyógyulására fog szolgálni.

Mindez benne rejlik a szellemtudományos mozgalom fogalmában. Az embereknek lassan kell ismét megszerezniük azt, amit el kellett veszíteniük: a szellemi-lelkiségnek a matéria feletti uralmát. Ez lassan ment veszendőbe az óindiai kultúra fejlődésétől kezdve a görög-latin korszakig. A görög-latin korszak alatt még voltak olyan emberek, akiknél a régi korokból való örökségként az étertest kiemelkedett, akik egész organizációjukban hozzáférhetők voltak a szellemi-lelki hatások számára. Ezért kellett Krisztus Jézusnak éppen ebben a korszakban megjelennie. Ha a mi korunkban jelent volna meg, nem tudott volna úgy hatni, mint akkor, és nem állíthatta volna elénk a nagy előképet úgy, mint akkor. A mi korunkban olyan emberi organizációkra találna, amelyek sokkal mélyebben szálltak alá a fizikai anyagba. Ma neki magának is egy olyan fizikai organizációba kellene alászállnia, amelyben a lelki-szellemiségnek a fizikai organizációra való hatalmas hatása nem lenne lehetséges úgy, mint akkor.

Ez azonban nemcsak Krisztus Jézusra érvényes, hanem minden hasonló jelenségre, és az emberiség fejlődését csak úgy tudjuk megérteni, ha ebből a szempontból vizsgáljuk meg. Érvényes, például Buddhára is, és földi fellépésére. Láttuk mi volt Buddha missziója. Ő adta az emberiségnek legelőször azt a tant, amely a szeretetről és a részvétről szól, és mindarról, ami ezzel összefügg, és amit nyolcágú ösvénynek nevezünk. Gondolják, hogy ha Buddha ma megjelenne, ugyanúgy végrehajtaná ezt? Nem. Mert ma nem lehetséges olyan fizikai organizáció, amely Buddhának azt a fejlődését megengedné, amelyet abban az időben végrehajtott. A fizikai organizációk folyton változnak. Pontosan ezt az időpontot kellett betartani, hogy létrejöhessen egy olyan minta-organizáció, amelybe Buddha leszállhatott, és ezt az emberi organizációt felhasználhatta, hogy a nyolcágú ösvény hatalmas tettét létrehozhassa, aminek tovább kellett hatnia, hogy abba az emberek szellemileg belemerüljenek. Ma az emberiség arra van utalva, hogy ezt a nyolcágú ösvényt szellemileg, lelkileg magáévá tegye. Különös és mégis így van: mindaz, amit később az emberiség az összes filozófiai és morális tanokban összehozott, mindaz csak gyenge kezdet annak elérésére, amit Buddha egyszer példaképpen az emberek elé állított. Megcsodálhatnak az emberek minden lehető filozófiát, rajonghatnak a kantiánizmusért és hasonlókért, mindez csak kicsiség, csak kezdetleges a nyolcágú ösvény átfogó alaptételeihez képest. És csak lassan tud az emberiség felemelkedni ismét annak megértéséhez, ami a nyolcágú ösvény szavai mögött rejlik. Először a helyes időpontban átfogó tanként hozza valaki, aztán ebből kiindulva a fejlődés tovább halad. Az emberiség innen veszi a kiindulási pontot, és csak hosszú idő múlva éri el azt, amit először egy hatalmas tettben eszményként elébe állítottak. Buddha a maga idejében az eljövendő generációk útmutatójaként úgy hozta meg a világnak a szeretet és részvét tanát, hogy az emberek lassanként megszerezzék a képességet, hogy önmaguktól felismerjék azt, ami a nyolcágú örvényben rejlik. És a hatodik kultúrkorszakban már elég sokan lesznek olyanok, akik erre képessé válnak. Ma még eléggé messze vagyunk attól, hogy az emberek így szóljanak: amit Buddha időszámításunk előtt 500-600 évvel eszményként elénk állított, azt mi most tulajdon lelkünk erejével elérhetjük, és saját tulajdon lelkünkben hasonlókká válhatunk Buddhához.

Így kell az emberiségnek lassanként a csúcsra feljutnia. Az első tanítványok azok, akik megfelelő individualitásukkal egy nagyjelentőségű korszakba beleszülettek, majd örökségként magukkal hozzák annak megértését. Az emberiség nagy része lassan halad fölfelé, és csak sokkal később jut el ahhoz, amit elérendő célként eléje tűztek. Majd amikor sok ember el fog érkezni oda, hogy a nyolcágú ösvényt lelkének saját megismeréseként birtokolhassa - nem úgy, ahogy azt a buddhizmus adja, mint leírást -, akkor az előbb említett emberek más tekintetben már messze előttünk fognak járni. Olvassák el „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvemet, és látni fogják, hogy a tizenhat levelű lótuszvirág összefügg a nyolcágú ösvénnyel. Az emberek el fognak jutni oda, hogy a tizenhat levelű lótuszvirágot a nyolcágú ösvény útján kifejlesszék. A kettő bensőleg összefügg. És aki az emberiségfejlődésbe be tud pillantani, annak egy jel mutatja meg, mennyire haladt az emberiség a fejlődésben: annyira haladt, amennyit a tizenhat levelű lótuszvirág kifejlesztésében elért. Ez az egyik első szerv lesz azok közül, amelyeket az ember a jövőben szolgálatába állít. Ha azonban ez a szerv kifejlődött, akkor a lelki-szellemiség bizonyos hatalommal fog rendelkezni a fizikaiság fölött. Csak aki ma ezoterikus értelemben vett szellemi iskolázást végez, az beszélhet arról, hogy azon az úton van, amelyen a nyolcágú ösvényt felveszi magába. A másik ember csak tanulmányozza azt. Természetesen ez is nagyon hasznos, ösztönző hatású.

Azt is látjuk azonban, hogy a szellemi-lelkiség alapjában véve csak azoknál az embereknél képes hatni, akik már elkezdték lelkükkel szervesen összekapcsolni azt, amit nekik a spirituális bölcsesség megad. Olyan mértékben, ahogy a nyolcágú ösvény a lélek saját elemévé válik, vissza is hat a fizikaiakra. Most természetesen a jelenkor nagyon okos emberei, akik a matérián csüngenek, jöhetnek és mondhatják: sajátos tapasztalatokat tettünk, itt volt ez vagy az az ember, aki ápolni kezdte a spirituális fejlődést, azaz, a te felfogásod szerint elkezdte magában elevenné tenni a spirituális bölcsességeket, azonban ötven éves korában meghalt, ez tehát csak kevéssé járult hozzá életének meghosszabbításához. Ez egy igen okos igazság, megéltük ezt már sokszor, csak az a kár, hogy az ellentétes érveket nem lehet felhozni, ugyanis hogy meddig élt volna az illető, ha nem törekszik spirituális fejlődésre. Vajon nem élt volna csak negyven éves koráig? Ezt a kérdést előbb el kellene dönteni. A emberek mindig csak azt állapítják meg, ami látható, és nem fordítanak figyelmet arra, ami nem látható. Az a lényeges, hogy a dolgokat így nézzük.

Az emberiség tehát a szellemi-lelkiségnek a fizikaiság feletti uralmát fokról-fokra veszítette el a negyedik kultúrkorszakig terjedő idő alatt, amelyben Krisztus megjelent, és amikor még elegendő olyan ember élt, akiknél látni lehetett, hogyan hat a szellemiség a fizikaiakra. Ekkor kellett Krisztusnak megjelennie. Ha később jelent volna meg, mindazok a cselekedetek nem lettek volna végrehajthatók, amelyek akkor megtörténtek. Ennek a nagy megjelenésnek a megfelelő időpontban kellett bekövetkeznie.

Mit jelent Krisztusnak a világban való megjelenése? Azt, hogy az ember, ha Krisztust helyesen megérti, megtanulja, hogy öntudatát teljes mértékben a maga szolgálatába állítsa, hogy teljes éntudatát megtanulja birtokba venni, hogy énjének tökéletes uralma legyen mindazok fölött, ami benne van. Ezt jelenti Krisztusnak a Földön való megjelenése. Ez az én, ez az önmagát tudatosító én lesz az, aki újból mindent visszahódít, ami a korszakok folyamán az emberiség számára veszendőbe ment. Ahogy Buddhának a nyolcágú ösvényt az emberek elé kellett állítania, ugyanúgy kellett a régi idők leforgása előtt egy ízben láthatóan megjeleníteni az én princípiumának uralmát is, mindazok fölött, ami a világban külső testiség-folyamatként létrejöhet. A mi időnkben már nem volna lehetséges, hogy a Krisztus-princípiumnak a világban való megjelenésével kiáradhassanak a környezetre azok a hatalmas gyógyító hatások, amelyek az akkori időkben kiáradtak. Ehhez az a kor volt szükséges, amikor még életek olyan emberek, akiknek éterteste annyira kívül volt a fizikai testen, hogy a puszta szó útján, a puszta érintés útján olyan hatalmas hatásokat tudtak felvenni, amelyek ma legfeljebb gyenge visszhangként létezhetnek. És az emberiség elkezdte az én kifejlesztését, hogy mindenekelőtt képes legyen Krisztust megérteni, majd ebből kiindulva ismét visszaszerezze azt, amit egykor elvesztett. Az előző korok emberiségének utolsó példányain kellett bemutatni, hogy az én, amely most tökéletesen benne volt egy emberben, Krisztus Jézusban, olymódon, ahogyan az a Föld-korszak végén egykor a többi emberben is benne lesz, minden téren hatalmasan hatott az akkori idők embereire. Ezt állítja elénk a Lukács-evangélium írója, hogy megmutassa: most hoz be Krisztus a világba egy ént, amely az emberi fizikai testet, étertestet és asztráltestet olymódon hatja át, olyan hatásokat tud kifejteni, hogy azok a testiség egész organizációját befolyásolni képesek. Ennek a ténynek létre kellett jönnie annak megmutatására, hogy ha az emberek mindazt, ami erőként a Krisztus-énből a jövőben kiindulhat, évezredek alatt magukévá teszik, akkor az ember-énekből olyan hatások indulhatnak ki, mint amilyenek Krisztusból kisugároztak az emberiségbe. Ezt minden területen be kellett mutatni, de csak az akkori emberiségnek volt bemutatható.

Krisztus rámutatott, hogy vannak olyan betegségek, amelyeknek eredete az ember asztráltestében van. Megnyilatkozásuk összefügg az ember egész lényével. Ha ma az embernek rossz morális tulajdonságai vannak, azok talán egyelőre csak arra szorítkoznak, hogy lelkének rossz tulajdonságai. Mivel ma a lélek nem rendelkezik azzal a test fölötti uralommal, amivel Krisztus Jézus idejében rendelkezett, nem válik minden bűn külső betegséggé is. Lassanként ismét ahhoz az állapothoz közeledünk, amikor az étertest újra kijjebb vonul. Ezért az emberiség részére olyan korszak közeledik, amikor ugyancsak vigyázni kell arra, hogy a morális és intellektuális vonatkozású lelki bűnök fizikailag betegségként ne nyilvánuljanak meg. Ez az időszak már most elkezdődik. És sok olyan betegség, amelyet félig lelki, félig testi betegségnek tekintenek - mint korunk ideges megbetegedései - jelzik e korszak kezdetét. Mert a mai emberek a külvilág diszharmóniáját fölvették vágyaikba és gondolkodásukba. Természetesen az ilyen dolgok náluk csak külsőleg, hisztériában és ehhez hasonlókban nyilvánulhatnak meg. Ez azonban fejlődésünk sajátosságával, az étertest kibontakozásával függ össze, aminek elébe megyünk.

Abban az időben, amikor Krisztus a Földön megjelent, sok olyan ember volt a környezetében, akiknél a bűnök és vétkek, illetve a korábbról származó rossz tulajdonságok, jellembeli bűnök, betegségekben nyilvánultak meg. Ami alapjában véve az asztráltestben rejlik, mint betegség, és így is jelenik meg, azt a Lukács-evangélium megszállottságnak nevezi. Ekkor az ember idegen szellemeket von be asztráltestébe, és jó tulajdonságaival nem tud egész emberi mivolta felett úrrá lenni. A palesztinai események idejében azoknál az embereknél, akiknek éterteste és fizikai teste lazán függött össze, nagymértékben észlelhető volt, hogy a rossz tulajdonságok és rossz kvalitások olyan betegség-formákban nyilvánultak meg, amelyeket a Lukács-evangélium írója megszállottságként ír le. A Lukács-evangéliumból látjuk, hogy az ilyen emberek a Krisztus Jézusban lakó individualitásnak közelsége és szavai következtében meggyógyultak, minthogy ő a gonoszt, aki bennük működött, kiűzte. Így példaképe annak, hogy a Föld-fejlődés végén a jó tulajdonságok minden tulajdonságra gyógyítóan fognak hatni.

Az emberek rendszerint nem veszik észre a szavak mögött rejlő finomságokat. Abban a fejezetben is egészen más megbetegedésről van szó, amelyet rendszerint „az inaszakadt meggyógyítása” címmel látnak el (Luk. 5, 17-26). Tulajdonképpen a „béna meggyógyítása” volna a helyes cím, mert a görög szöveg a „paralelyménosz” szót használja, ami béna tagút jelent. Ezekről a betegség-formákról abban az időben még tudták, hogy az étertest tulajdonságaiból származnak, és amikor Lukács elmondja, hogy Krisztus Jézus olyanokat is meggyógyított, akik bénák voltak, ezzel azt mondja, hogy individualitásának erői nemcsak a asztráltestre hatottak, hanem a étertestre is. Így az olyan emberek is, akiknek éterteste sérült volt, megkapták a gyógyító hatásokat. Éppen ott, ahol Krisztus arról beszél, ami „mélyebb bűnként” az étertestbe fészkelte be magát, egy sajátos kifejezést használ. Láthatóan arra utal, hogy a beteggé tevő szellemiséget előbb el kell távolítani, mert nem azt mondja először a bénának: „Kelj fel és járj” - hanem az okra mutat rá, amely a betegséget egészen az étertestbe viszi bele, és így szól: „A te bűneid meg vannak bocsátva”. Vagyis: ami bűn az étertestbe belemarta magát, azt előbb el kell távolítani. Ezekre a finom különbségekre a szokásos Biblia-kutatás nem terjeszti ki a figyelmét. Nem látja, hogy itt mire mutat rá az evangélium, hogy ez az individualitás mind az asztráltest, mind az étertest titkaira hatni tudott, sőt a fizikai test titkaira is befolyást gyakorolt.

Miért szerepelnek ebben az összefüggésben a fizikai test titkai a legmagasabb titkokként? Már a közönséges életben is a legnyilvánvalóbb az asztrátesttől asztráltestig terjedő hatás. Megsérthetünk valakit egy gyűlölködő szóval. Ez a másik ember asztráltestében egy folyamatot idéz elő. Hallja a sértegető szót, és asztráltestében azt fájdalomnak érzi. Ekkor egy asztráltest és egy másik asztráltest között kölcsönhatás ment végbe. Már sokkal rejtettebb az a hatás, ami étertest és étertest között megy végbe. Itt már embertől emberig terjedő finomabb hatások szükségesek, amelyekre ma már egyáltalán nem fordítanak figyelmet. A legrejtettebbek azonban a fizikai testig eljutó hatások, mert a fizikai test a szellemiség hatását a sűrű matériával a leginkább eltakarja. Az evangélium azonban azt is megmutatja számunkra, hogy Krisztus Jézus a fizikai testen is uralkodik. Hogyan érzékelteti ezt az evangélium írója? Itt egy olyan fejezetet érintünk, amelyet a mai materiálisan gondolkodó emberek meg sem értenek. - Jó, hogy ennél a ciklusnál a szellemtudománynak már felkészült ismerői vannak jelen, mert ha valaki csak úgy az utcáról beállítana, és az előbb elmondottakat fél, vagy negyed őrületnek tartotta volna, amit most elmondok, azt teljes őrületnek tartaná.

Krisztus Jézus megmutatta, hogy át tud látni a fizikai testiségen, és hogy arra teljes mértékben hatni tud. Ezt azzal mutatja meg, hogy erejével gyógyítóan tud hatni azokra a betegségekre, amelyek a fizikai testben gyökereznek. Ehhez azonban ismerni kell azokat a titokzatos hatásokat, amelyek az egyik ember fizikai testéből a másik ember fizikai testére hatnak, ha a fizikai testben lévő betegségeket el akarjuk távolítani. Ha szellemileg akar valaki hatni, akkor az ember nem tekinthető a bőrébe bezárt lénynek. Gyakran említettem már, hogy az ujjunk okosabb, mint mi. Az ujjunk tudja, hogy a vér csak azért kering benne, mert az egész testben szabályszerűen kering, és tudja, hogy el kell száradnia, ha a szervezet többi részétől el van választva. Így az embernek is tudnia kellene, ha testének körülményeit áttekintené, hogy fizikai szervezetével a egész emberiséghez tartozik, hogy az egyik ember szüntelenül hat a másikra, és hogy fizikai egészségét minden egyes ember nem tudja elválasztani az egész emberiség egészségétől. A durvább hatásokban az emberek ma ezt felismerik, de a finomabb hatásokban nem, mert a tényeket nem ismerhetik. Itt a Lukács-evangéliumban a finomabb hatásokra történik utalás. Olvassák el a 8. fejezetben a következőket:

„És lőn, hogy mikor Jézus visszatért, a nép örömmel fogadá őt, mert mindnyájan várják vala őt. És ímé eljöve egy ember kinek Jairus vala a neve, ki a zsinagógának feje volt, és Jézus lábai előtt leesvén kéré őt, hogy menjen be az ő házába, mert vala néki egy egyetlen leánya, mintegy tizenkét esztendős, és az halálán volt. Mikor pedig ő méne, a sokaság szorongatá őt. És egy asszony, ki vérfolyásban volt tizenkét esztendőtől fogva, bár minden vagyonát az orvosokra költötte, senki meg nem tudta gyógyítani. Hátulról hozzá járulván illeté az ő ruhájának peremét, és azonnal elálla vérének folyása. (Luk. 8, 40-45)

Arról van szó tehát, hogy Krisztus Jézusnak Jairus tizenkét éves haldokló leánykáját kellene meggyógyítania. Hogyan lehet őt meggyógyítani, miután közel van a halálhoz? Csak akkor lehet ezt megérteni, ha tudjuk, hogy az ő fizikai betegsége egy másik embernél lévő más jelenséggel függ össze, és hogy nem gyógyítható meg anélkül, hogy ezt a másik jelenséget szemügyre ne vennénk. Mert amikor ez a most tizenkét esztendős leány megszületett, bizonyos karmikus vonatkozásban állt egy másik személlyel. Azért mondja el az evangélium, hogy hátulról Krisztushoz férkőzött egy asszony, aki tizenkét év óta bizonyos betegségben szenvedett, és megérintette ruhája szegélyét. Miért említi itt ezt az asszonyt? Mert karmájában a Jairus gyermekével össze volt kötve. A tizenkét éves leányka és a tizenkét éve beteg asszony összefügg egymással. És nem ok nélkül áll előttünk ez a szám titokként: Jézushoz lép a tizenkét év óta beteg asszony, és meggyógyul. És csak most lehetett Jairus házához menni, most lett meggyógyítható a tizenkét éves gyermek, akit már halottnak tartottak.

Ilyen mélyen kell behatolni a dolgokba ahhoz, hogy az embertől emberig terjedő karmát felfoghassuk. Itt láthatjuk Krisztus Jézusnak az egész emberi organizációra kiható harmadik hatásmódját. Főleg ebből a szempontból kell nézni Krisztus magasabb hatását, ahogyan azt a Lukács-evangélium elmondja.

Szemléletesen utaltam rá, hogyan hatott Krisztus én-lénye az ember többi részére. Ez a leglényegesebb. És a Lukács-evangélium írója, aki ezekben a részekben elsősorban a gyógyító hatást hangsúlyozza, azt akarta megmutatni, hogy az én gyógyító hatásai hogyan jelenítik meg számunkra az én kibontakozását az emberiségfejlődés csúcsán, és megmutatja, hogyan kellett Krisztusnak hatnia az emberi asztráltestre, étertestre és fizikai testre. Lukács mintegy elénk állította az emberi fejlődés nagy eszményét: nézzétek a jövőtöket. Ma a ti énetek, amennyire kifejlődött, még gyenge, még kevés hatalommal bír, de fokról-fokra úrrá lesz az asztráltest, az étertest és a fizikai test fölött, és azokat át fogja alakítani. Előttetek áll Krisztus nagy ideálja, aki megmutatja az emberiségnek, milyen lehet az én uralma az asztráltest, az étertest és a fizikai test fölött.

Ezek az evangélium alapját képező igazságok, amelyeket csak olyan emberek írhattak meg, akik nem külső dokumentumokra támaszkodnak, hanem azoknak a tanúbizonyságára, akik szellemi látók, és a „ige szolgái” voltak. Az emberiség csak lassan fog meggyőződni afelől, mi rejlik az evangéliumok mögött. Akkor azonban olyan intenzitással és erővel teszi magáévá mindazt, ami a vallásos források alapjául szolgál, hogy az valóban az emberi organizáció összes többi részére hatással lehet.