A szellemi látó, a mai, fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből álló emberen egy fontos tényt észlelhet, azt, hogy az étertest nagysága és formája, különösen a felső részeknél, a fizikai testével megközelítőleg azonos. Elsősorban az ember fizikai fejét fedi szinte teljesen étertestének fejrésze, illetve ez utóbbi csak kevéssel nagyobb minden irányban, mint a fizikai feje. Az állatoknál nem ilyen a helyzet. A fizikai fej és az éterfej között óriási méretbeli és formai eltérés van már a magasabb rendű állatoknál is. A szellemi látó például a lónál a ló fejétől eltérő és annál lényegesen nagyobb éterfejet észlel. Nagyon meglepné Önöket, hogy milyen egy elefánt, ha lerajzolnám, hogy az ormánya és a feje fölött milyen éterikus alakzat látható. Mert egy ilyen állatnak csak a középső, megszilárdult, fizikai része észlelhető fizikai érzékszervekkel. Vizsgáljuk meg ezt a tényt közelebbről.

A fizikai síkon alapjában véve azon alapul az ember tökéletes volta, hogy ennyire fedi egymást az éterteste és a fizikai teste. Ez nem volt mindig így. Fejlődésünk során voltak olyan időszakok, - legutóbb foglalkoztunk éppen velük, - amikor az ember éterteste távolról sem fedte fizikai testét. A fejlődés előrehaladása abban állt, hogy a fizikai testnél jóval nagyobb étertest fokozatosan behúzódott a fizikai testbe és bekövetkezett végül, hogy csaknem fedik egymást. Ahhoz, hogy az emberiség a helyes módon fejlődhessen, az étertestnek a Földfejlődés egy bizonyos időpontjában kellett behúzódnia a fizikai testbe. Ha ez korábban történt volna, idő előtt érte volna el az ember fejlődésének egy bizonyos szakaszát, minek következtében megcsontosodott volna, fejlődésében megállt volna. Továbbfejlődése lehetőségét annak köszönheti, hogy a fizikai test és az étertest a megfelelő időpontban kezdte fedni egymást. Hogy ezt megértsük, a fejlődés, előző előadásokban felvázolt folyamatát alaposabban kell tanulmányoznunk.

Ismét képzeljük el, hogy a Föld a Föld-fejlődés kezdetén egy volt a Nappal és a Holddal. Az ember akkor éledt újjá a fizikai testből, étertestből és asztráltestből álló csíraállapotból, úgyszólván első földi formájában volt jelen, - úgy, ahogyan ez lehetséges volt akkor, amikor benne volt még a Földben a Nap és a Hold. A Földfejlődésnek ezt a korszakát, amelyen átment az ember és a bolygónk, általában „poláris korszaknak” szokták nevezni a szellemtudományos irodalomban. Fogadjuk csak el most ezt az elnevezést, mert megindokolnom túl messzire vezetne. Eljön azután az idő, amikor a Nap kiválni készül a Földből, amikor bizonyos lények nem képesek együtt maradni az egyre sűrűsödő, eldurvuló szubsztanciákkal és elhagyják a Földet a Nap finomabb szubsztanciáival együtt. Ezt nevezzük hiperboreus korszaknak.

Ezt az, az idő követi, amikor a Hold még együtt van a Földdel, és az élet egyre sivárabbá válik, a Földön. Az ember-lelkek elhagyják a Földet, ahol csak elkorcsosult ember-alakok maradnak hátra. Ezt a korszakot „lemúriai kornak” nevezi a szellemtudományos irodalom. Ekkor válik ki a Hold a Földből, újjáéled tőle minden, ami eddig jött létre a Földön. Az ásványvilágnak van szüksége a legkevesebb újjáéledésre, a növényvilág valamivel többet igényel, az állatvilág még többet, és a továbbfejlődéshez az emberi nemnek van a legjelentősebb erőkre szüksége. Ez az újjáéledés a Hold kiválásával indul meg. Ekkor - mint már említettem - a Földön csak csekély számú ember volt. Ezek az emberek a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-fejlődés idején elnyert három részből álltak. Ezekhez csatlakozott az én-kezdeménye a Földön. Amikor kivált a Hold a Földből, még nem olyan hús és vér-lény az ember, mint a későbbi korokban. Az akkor létező legfinomabb anyagból állt. A lemúriai korban olyan volt a Föld állaga, hogy például folyékony volt még az, ami ma ásvány, feloldódott más szubsztanciákban, mint amilyen ma például a víz. A levegőt a legkülönbözőbb anyagokból álló sűrű párák, gőzök hatották át. Akkoriban nem létezett még a mai értelemben vett tiszta levegő, tiszta víz, legfeljebb csak esetleg egészen kis területen a Földön. Az ember finom, légies testét tehát az akkori legtisztább szubsztanciákból alakította ki.

Ha, testét akkor durvább anyagokból építette volna fel, élesen körvonalazott, meghatározott alakot öltött volna. Ezeket a körvonalakat örökölték volna az utódok, és megállt volna az emberi nem fejlődése. Az ember tehát, nem alkothatta meg durvább anyagból a testét, sőt, arra kellett törekednie, hogy testiségének anyaga szabadon alakulhasson, követve a lélek impulzusait. A testét alkotó anyag annyira puha volt, hogy minden irányban engedelmeskedett az akarat indítékainak. Ma ki tudjuk nyújtani karunkat, de nem tudjuk meghosszabbítani akaratunkkal, három méteresre. Nem tudunk korlátlanul úrrá lenni az anyagon, mert a test mai formája szerint öröklődik. Akkor, régen, ez nem így volt. A formáját úgy változtathatta az ember, ahogyan azt a lelke akarta. Továbbfejlődésének ez volt úgyszólván az előfeltétele. A Hold kiválása után a legpuhább anyagban kellett testet öltenie, hogy puha és képlékeny teste mindenben követni tudja a lélek irányítását. - Ezután következett az az idő, amikor az anyag bizonyos részei - a számunkra ma létfontosságú anyagok, a víz és a levegő - megtisztultak a sűrűbb anyagoktól, ami fel volt oldva a vízben, mintegy kivált belőle, lecsapódott. Ahogyan a kihűlő vízben lerakodnak a benne feloldott anyagok, úgy csapódott le a Föld felszínére a feloldott matéria. Szabaddá lett a víz, kiválasztódott a levegőből a sűrűbb anyag, - kialakult a víz és a levegő. Ezt a finomabb anyagot fel tudta teste felépítésére használni az ember.

Ebből a harmadik korszakból léptek át lassanként az emberek a Föld-fejlődésnek abba a korszakába, amelyet atlantiszi kornak hívunk. Akkoriban az emberi nem jelentős része egy mára elsüllyedt földrészen, a mai Amerika, Európa és Afrika között elterülő Atlanti-óceán helyén élt. Az emberek tehát a lemúriai korszak után az atlantiszi földrészen fejlődtek tovább. Ott történt mindaz, amit a következőkben írok majd le, és aminek egy részére korábban is utaltam már.

A későbbiek során testet öltött emberek közül csak igen kevesen tartózkodtak abban az időpontban a Földön, amikor kivált a Hold a Földből, hiszen akkor az ember-lelkek többsége különféle égitesteken lakozott. Ezek a lelkek a lemúriai korszak utolsó és az atlantiszi kor első szakaszában jöttek le a Földre, - mint említettem már, csak nagyon kevesen tudták átvészelni a lemúriai kor kritikus időszakát. Csak a legerősebb emberek tudtak testet ölteni a Hold kiválása előtti sűrű matériában. A Hold kiválása után megint fokozatosan lágyabb lett minden, olyan utódok jöttek létre, akik mozgékonyak voltak, nem kényszerültek már merev körvonalak közé. Ekkor lejöttek a Földre a különféle égitestekről a lelkek és beköltöztek ezekbe a képlékeny testekbe. De voltak olyanok is, akik nagyon hamar váltak fizikai lényekké a Hold kiválását követően. Ezek megtartották öröklés útján merev formájukat, és nem tudtak már felvenni később ember-lelkeket. A Hold kiválása után sem. Képzeljük el, hogy a lelkek szükségesnek érzik újból lejönni a Földre. A Földön különféle alakzatok jöttek létre. A megszilárdulás különböző fokozatain álló alakzatokat találhatunk a hátramaradottak között még a Hold kiválása után is. Azok az ember-lelkek, lelki lények, akik a matériával való egyesülésnek a legkevésbé érezték szükségét, kiválasztották a legpuhább testeket és csakhamar el is hagyták őket ismét. Voltak ezzel szemben olyan lények is, akik a megszilárdult alakzatokkal már ekkor egyesültek, hozzájuk kötődtek és ennek következtében a fejlődésben visszamaradtak. Az emberhez legközelebb álló állatok attól jöttek létre, hogy a világmindenségből olyan lelkek szálltak alá, akik nem tudtak várni, a fizikai testekbe túl korán helyezkedtek bele: és még mielőtt teljesen áthatotta volna az étertest ezeket a testeket, körvonalaikat ezzel megmerevítették. Az ember-alak addig maradt képlékeny, míg az étertesthez teljesen hozzá tudott idomulni. Amiről már szó volt, - hogy az atlantiszi kor utolsó harmada óta a fizikai test és az étertest nagyjából fedi egymást, - így jött létre.

A leszálló emberi lélek ezt megelőzően a Földön cseppfolyós állapotban tartotta a testet és gondoskodott arról, hogy az étertest ne olvadjon össze a fizikai test egyik részével sem.

Az étertest és a fizikai test egymáshoz hasonulása egy pontosan meghatározható időpontban következett be. Az ember fizikai teste az atlantiszi korban öltött határozott formát és kezdett el megszilárdulni benne.

A fejlődés teljesen más irányba haladna, ha az atlantiszi fejlődésnek ezen a pontján semmi más nem történt volna. Az ember viszonylag gyorsan átlépett volna a megelőző tudatállapotból a következőbe. Mielőtt az ember teljes egységgé vált volna, fizikai és lelki szempontból, szellemi látása volt, bár szellemi látása tompa, elmosódott volt. Az ember képes volt meglátni a szellemi világot, de nem tudta „én”-nek nevezni önmagát, nem tudta megkülönböztetni magát a környezetétől. Nem volt öntudata, a fejlődésnek addig a pillanatáig, amíg a fizikai test az étertesttel nem egyesült. Rövid időn belül a következőkre került volna sor, ha nem történik valami más is.

Ez előtt az időpont előtt tudata volt az embernek a szellemi világról, a körülötte lévő állatokat, növényeket, stb. nem látta tisztán, de a szellemiséget észlelte ezek körül. Például egy elefánt határozott körvonalait nem látta volna, viszont látta volna az elefánt fizikai teste fölött kiterjedő étertestet. Az ember ilyen tudata fokozatosan csökkent és meg is szűnt volna, a fizikai test és az étertest egybeesésével kifejlődött volna az „én”, és az ember a világhoz egy másik oldalról közelített volna.

Ezelőtt szellemi látásával képeket észlelt, ettől kezdve érzékelte volna a külvilágot, de ugyanakkor a mögötte lévő szellemi lényeket és szellemi erőket is észlelte volna. A növény fizikai alakját nem úgy látta volna, mint mi látjuk ma, hanem egyszersmind a növény szellemi lényét is látta volna. Vajon a fejlődés során a tompa szellemi-látó tudatot miért nem váltotta fel közvetlenül egy olyan tárgyi tudat, amely egyúttal azt is lehetővé tette volna, hogy tudjon a szellemiségről az ember, és észlelje is egyúttal?

Ez azért nem történhetett meg, mert az ember a Hold-krízis idején bizonyos lények befolyása alá került, éppen akkor, amikor megéledt. Ezeket a lényeket, noha az embernél magasabb rendűek, mégis visszamaradottaknak kell tekintenünk. Már volt ilyen lényekről szó. Tudjuk, hogy vannak olyan lények, akik a Napot választották lakhelyül, mások a különféle bolygókat. Voltak olyan szellemi lények is, akik a számukra kitűzött feladatot nem teljesítették a. Holdon. Ezeket az isteneknél alacsonyabb rendű, de az embernél magasabb szintű lényeket luciferi lényeknek neveztük el vezetőjük, Lucifer után, aki közülük a legerősebb és leghatalmasabb.

A Hold-krízis idején fejlődésében odáig jutott el az ember, hogy volt fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje. Az én-t a Forma szellemeinek köszönhette, asztráltestét a Mozgás szellemeinek, étertestét a Bölcsesség szellemeinek, fizikai testét pedig a Trónok működésének.

Az én-csíra csatlakozását lénye másik három részéhez a Forma- szellemek tették lehetővé. (A keresztény ezoterika szerint az Exusiai.). A normális fejlődés szerint - vagyis ha az ember körül tevékenykedő lények a rájuk rótt feladatukat elvégezték volna, - egyes lények az ember fizikai testére hatottak volna akkor, mások az étertestére, megint mások, az asztráltestére és ismét mások az énjére, - mondhatnék, hogy úgy, ahogyan illett volna. Jelen voltak viszont a Hold-fokozaton visszamaradt lények, a luciferi lények. Helyes fejlődés esetén az ember énjére lettek volna hivatottak hatni, de a Holdon csak azt tanulták meg, hogyan hassanak az asztráltestre és ennek jelentős lett a következménye. Az ember a luciferi szellemek munkája nélkül vett volna fel egy én-csírát magába, és az atlantiszi kor utolsó harmadáig úgy fejlődött volna tovább, hogy tompa szellemi-látó tudatát a külső tárgyi tudat váltotta volna fel. Ezzel szemben az történt, hogy a luciferi szellemek hatásaként, az ember asztráltestébe áramlottak be erősugarak.

Miből állt ez a hatás?

Az asztráltest hordozza a hajlamokat, vágyakat, szenvedélyeket, ösztönöket. Az ember asztráltestének felépítése a luciferi szellemek hatása nélkül, merőben más lett volna. Olyan hajlamokat fejlesztett volna csak ki, amelyek csalhatatlanul előre vezették volna. Rávezették volna a szellemek, hogy szemlélje a tárgyak világát, amely mögött láthatta volna a szellemi lényeket, de nem ismerte volna meg a szabadság, a lelkesedés, az önállóság érzését és a magasabb szellemiség utáni vágyat. Az ember nem vesztette volna el régi szellemi-látó tudatát, s a világ csodálatos voltát úgy szemlélte volna, mint valamiféle isten, mert az istenség tagja lett volna. Ez a szemlélet a világ tökéletes tükörképét hozta volna létre az ember értelmében, de az ember a maga tökéletes voltában is csak a világmindenség nagy tükre lenne. Mielőtt ez bekövetkezhetett volna, a luciferi lények beoltották az asztráltestbe a szenvedélyeket, vágyakat, fellángolásokat, amelyek egyesültek mindazzal, amit addigi fejlődése során az ember felvett magába. Ezáltal az ember a csillagokat már nem csak látta, hanem fellángolt benne egyúttal a lelkesedés is irántuk, már nem csak az asztráltest isteni hajlandóságait követte, hanem szabad akaratából kifejleszthette vágyait is. Ezt oltották a luciferi szellemek az ember asztráltestébe. De nyújtottak egyúttal mást is, lehetőséget a gonoszságra, a bűnre. Ha az embert lépésről lépésre a magasztos istenek vezették volna, ez nem lett volna meg az emberben. A luciferi szellemek az embert szabaddá tették, elültették benne a lelkesedést, de egyúttal az alacsonyrendű vágyak lehetőségét is. A fejlődés normális menete szerint az ember normálisan érzett volna minden dolog iránt, így azonban a kelleténél jobban tetszhettek neki a fizikai világ dolgai, lenyűgözte érdeklődését az érzéki világ. Így azután az ember fizikai formája a tervezettnél korábban szilárdult meg. Voltaképpen az atlantiszi kor utolsó harmadában kellett volna csak leszállnia a légnemű halmazállapotból a szilárd formába.

De az ember idő előtt szállt le, és lett szilárd lénnyé. Ezt az eseményt úja le bűnbeesésnek a Biblia. Ebben a luciferi befolyás érvényesül. De továbbra is őrködnek magasabb szellemi lények az embernek adományozott „én” felett. Olyan mértékben árasztanak az emberbe kozmoszbeli útján előrevivő erőket, amilyen mértékben alá szállnak, és emberi testekkel egyesülnek az ember-lelkek. Ezek a magasabb szellemi lények oltalmazzák az embert. Másfelől működnek azok a lények is, akik az énre nem tudnak hatni, viszont különleges vágyakat ébresztenek asztráltestében.

Ha az ember fizikai életét nézzük ebben az időszakban, két, egymással ellentétes szellemi hatást észlelhetünk, az énre ható isteni-szellemi lények hatását és a luciferi lényekét. A folyamat szellemi oldalát nézve azt mondhatjuk, hogy mialatt a Föld pusztává változott, az ember-lelkek a naprendszer különféle égitesteire húzódtak. Most a szerint térnek vissza a Földre ezek a lelkek, ahogyan az öröklési áramlatnak megfelelő testekre találnak. Mivel a Föld éppen a Hold kiválásakor volt a legkevésbé lakott, nyilvánvaló, hogy kevesek utódaitól származott az emberi nem. De egyre jobban sokasodtak, mind több lélek szállott alá a Földön létrejött testekbe.

Az utódok hosszú ideig csak a Hold kiválásakor a Földön tartózkodó emberektől származtak. Ezekre az emberekre a magas Nap-erők hatottak, hiszen ezek az emberek voltak eléggé erősek ahhoz, hogy magukba fogadják még a Hold-krízis idején is, a Nap erőit. Ők és utódaik úgyszólván „Nap-embereknek” érezték magukat. Az egyszerűség kedvéért úgy képzeljük el, hogy csak egyetlen emberpár volt a Hold-krízis idején a Földön. (Nem akarom eldönteni, hogy valóban így volt-e.) Utódai vannak ennek az emberpárnak, akik ismét sokasodnak, stb. Így ágazott el az emberi nem. Míg szorosabb értelemben véve a Földet csak a Nap-emberek közvetlen leszármazottai népesítették be, addig náluk még egy különleges tudatállapot is megmutatkozott, régi szellemi látásuk következtében. Nem csak arra emlékezett az ember, amit születésétől kezdve, illetve egy azt követő időponttól kezdve ő maga élt át, hanem még mindarra is, amit apja, nagyapja, stb. éltek meg. Az emlékezés felölelte az elődök, a vérrokonok sorát. Ez onnan eredt, hogy a Nap-szellemek bizonyos vonatkozásban rajta tartották kezüket, a Hold kiválását túlélő, emberek vérrokonain, közvetlen leszármazottam. Miután az én-tudatot a Nap-erők kifejlesztették, a véráramlaton keresztül tartották fenn. Azután az emberek sokasodtak és visszaérkeztek a bolygókon lakozó lelkek. Voltak közöttük olyanok, akikben elég erősek voltak még a Nap erői ahhoz, hogy érezzék is őket, noha lejövetelük előtt egészen más szférákkal álltak kapcsolatban. Ezek kései utódai ezt a kapcsolatot elvesztették és ezzel megszűnt őseikkel közös emlékezésük. Minél jobban elszaporodott az emberi nem, a vérségi-öröklési áramlattal összefüggő eleven tudata annál jobban veszendőbe ment. Mégpedig attól ment veszendőbe, hogy az asztráltestre ható luciferi hatalmak szembeszegültek az embert irányító hatalmakkal, amelyek az ént adományozták neki. A luciferi hatalmak az embereket összetartó erők ellenében munkálkodtak. Szabadságot, öntudatot akartak az embernek adni. Szóval, a legrégebbi emberek a Hold kiválása után nem csak saját élményeiket érezték úgy, hogy az énjük élte át őket, hanem énjükkel átéltnek érezték elődeik élményeit is. Erezték a vérben működő, közös Nap-lényt. Amikor ez elhalt mintegy bennük, a Marsról érkező lelkek megérezték például a Mars védőszellemének kötelékét. Akik a Marsról jöttek le, éppen azért, mert Mars-lelkek voltak, úgy érezték, hogy a Mars-szellem védelmezi őket. A luciferi lények a szeretettől áthatott csoporthoz tartozás érzése ellen dolgoztak. Az ember egyéni énjét támogatták az ilyen csoportban kifejeződő közös-énnel szemben. A legrégebbi időkben a vérrokonsághoz kapcsolódik a közösség-tudat, az idő haladtával elhalványul, az ember egyre önállóbbnak érzi magát, úgy látja, hogy a közös énnel szemben egyéni énjét kell fejlesztenie. Két irányzat működik tehát az emberben, - a luciferi szellemek és az isteni-szellemi lények irányzata. Az isteni-szellemi lények az embert a vérségi kapcsolat folytán az emberhez vezetik, a luciferi lények iparkodnak elkülöníteni az embert az embertől. Ez a kétféle erő hat az egész atlantiszi korszakon keresztül, - és még akkor is érezteti hatását, amikor az atlantiszi földrész egy hatalmas katasztrófának esik áldozatul és Európa, Ázsia, Afrika, valamint Amerika elnyeri mai alakját. Ezek az erők egészen jelenkorunkig hatnak tovább.

A Föld-fejlődés öt nagy korszakát különböztetjük meg. A poláris kort, amikor a Föld még egy volt a Nappal, a hiperboreus kort, amikor a Hold és a Föld még egyek voltak, a lemúriai kort, az atlantiszi és végül a mai, az Atlantisz utáni korszakot. Láttuk, hogyan nyúltak bele az emberiség fejlődésébe a luciferi lények és hogyan dolgoznak az embereket egymáshoz közelítő isteni-szellemi lények ellen. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ha a luciferi lények nem nyúltak volna bele az emberiség fejlődésébe, teljesen más irányt vett volna a fejlődés. Az atlantiszi kor utolsó harmadában a szellemi-látó tudat helyéré egy tárgyi tudat lépett volna, de egy szellemiségtől áthatott tárgyi tudat, így azonban a luciferi szellemek az embert korábban juttatták megkeményedett fizikai testhez, ezáltal az ember a kelleténél hamarabb tekintett ki a fizikai világba. Ennek, az lett a következménye, hogy az atlantiszi kor utolsó harmadában egészen más állapotba került az ember, mint ahogyan ez akkor történt volna, ha csak az isteni-szellemi lények vezetik. Szellemi lényektől nyüzsgőnek, áthatottalak látta volna az ember a külvilágot, de így csak a fizikai világot látta és azt, hogy visszahúzódott tőle az istenek világa. A luciferi lények beleavatkoztak az ember asztráltestébe. Mivel az ember az érzéki világhoz, a külső szemléléséhez, az énnek, a külvilághoz, való viszonyához, olyan szorosan kötődött, az ahrimáni lények - akiket Zarathusztra nevezett így, de mefisztói lényeknek is nevezhetünk, - az embernek a külvilágtól való megkülönböztetésébe avatkoztak bele.

Így azután nem úgy van az emberben együtt a fizikai test, az étertest és az asztráltest, mintha csak a felső istenek hatottak volna rájuk. Az ember felvette asztráltestébe a luciferi lényeket, akik a paradicsomból hamarább vezették ki, mint ahogyan eredetileg kellett volna. A luciferi szellemek hatására bekapcsolódhattak az ember szemléletébe az ahrimáni, a mefisztói szellemek, akik csak érzékszervekkel észlelhetőnek láttatják az emberrel a külvilágot, nem olyannak, amilyen az valójában. Az ilyen valótlan képeket mutató szellemeket „mefiztopel”-nek nevezi a héber nyelv. „Mefiz”=megrontó, „topel”=hazug. Innen származik a „Mefisztófelész” szó. Ugyanaz a szellem, mint Ahriman. Mit eredményez - Lucifer hatásával ellentétben - Ahriman az emberben?

Lucifer azt érte el, hogy az asztráltest erői rosszabbak lettek a kelleténél és hogy az ember a tervezettnél hamarabb szilárdította meg fizikai anyagát, ezáltal viszont szabadsághoz jutott, amelyhez másképpen nem jutott volna. A mefisztói szellemek hatására nem látja az ember a világ szellemi alapjait. Mefisztó a világról csalóka képet mutat az embernek. Azt a nézetet oltja bele az emberbe, hogy a külvilágnak csak materiális léte van, és nincs mindenben és minden mögött szellemi háttér. A jelenet, amelyet a Faustban olyan csodálatosan ír le Goethe, gyakran ismétlődött meg a történelem folyamán. Egyik oldalon áll a szellemi világba vezető utat kereső Faust, vele szemben Mefisztó, aki a szellemi világot semminek nevezi, mert azt akarja, hogy Faust az érzékelhető, tárgyi világot tartsa a Mindenségnek. Faust úgy válaszol Mefisztónak, ahogyan minden szellemi kutató válaszolna ilyen esetben: „Semmid a Mindent rejti, azt remélem.” A külvilágról csak akkor lesz valóságnak megfelelő képünk, ha tudjuk, hogy a matéria legkisebb részecskéjében is szellem él, hogy a pusztán csak anyag képzete hazugság, ha felismerjük, hogy Mefisztó az a szellem, aki meghamisítja a világról való képzeteinket. Mire volt szüksége az emberiségnek, hogy ismét, előre haladhasson, és ne essen áldozatul annak a sorsnak, amit Lucifer és Ahriman szántak neki?

Már az atlantiszi időkben is gondoskodni kellett arról, hogy ne legyen túlságosan nagy a luciferi lények befolyása. Voltak emberek, akik úgy dolgoztak magukon, hogy asztráltestükben ne lehessen túl erős a luciferi befolyás, akik óvakodtak attól, ami Lucifertől érkezett, - akik lelkűkben szembefordultak a luciferi eredetű szenvedélyekkel, indulatokkal, vágyakkal. Vajon mi történt azáltal, hogy a luciferi tulajdonságokat kiirtották magukból? Lehetőséget teremtettek arra, hogy olyan tisztán lássanak, mint ahogyan a luciferi és később az ahrimáni befolyás nélkül láttak volna. Bizonyos emberek az atlantiszi korszakban tiszta életmóddal, gondos önmegismeréssel iparkodtak megszabadulni a luciferi befolyástól. Így vált számukra lehetővé, hogy abban az időben, amikor a régi szellemi látás maradványai megvoltak még, bele tudjanak látni a szellemi világba és lássanak mást is, mint azok, akik a luciferi hatásra belecsontosodtak a fizikai anyagba. Azok az emberek, akik határozott önmegismeréssel irtották ki magukból a luciferi befolyást, az atlantiszi kor vezetői lettek, úgy is mondhatjuk, hogy ők voltak az atlantiszi beavatottak. Mit is tett tulajdonképpen Lucifer?

Elsősorban azt támadta meg, ami összetartotta az embereket, ami szeretetből kapcsolódott a vérhez. Akik le tudták Lucifer befolyását küzdeni, elérték, hogy az összefüggést szellemi úton láthassák, és azt mondhatták, hogy „az embert előrevivő erő nem a szétválásban, az elkülönülésben rejlik, hanem abban, ami az embereket egyesíti.” Ezért iparkodtak azután helyreállítani az ősrégi állapotot, amikor nem veszélyeztette még Lucifer hatalma a magasabb szellemi világot, és azon fáradoztak, hogy a személyes elemet kiirtsák. „Öljétek meg azt, ami nektek személyes ént ad! A régi korokra tekintsetek vissza, amikor még annyira élő volt a vérrokonság, hogy legelső ősével is egynek érezte magát az utód, amikor szentnek tartották még a rég elhunyt őst.” Az atlantiszi kor vezetői az embereket az emberközösségnek ebbe az ősrégi korába akarták visszavezetni. A fejlődés során az emberiségnek mindig voltak olyan vezetői, akik azt mondták, hogy „Igyekezzetek ellenállni az olyan befolyásoknak, amelyek be akarnak benneteket szorítani a személyes énbe, iparkodjatok megismerni azt, ami az embereket összetartotta a régi időkben. Akkor találjátok meg az utat az isteni szellemhez!”

Ezt a szemléletet az ó-héber nép őrizte meg a legtisztábban. Próbáljuk meg csak egyszer jól megérteni az ó-héber nép vezetőinek tanítását. Kiálltak a nép elé és azt mondták: „Eljutottatok odáig, hogy mindenki saját énjét hangsúlyozza, és a maga saját lényét önmagában keresi. De a fejlődést akkor segítitek elő, ha a személyes ént elfojtjátok és, azokat az erőket mozgósítjátok, amelyek segítségével tudatosodik bennetek, hogy Ábrahámtól származtok mindannyian, az Ábrahámig felmenő egységes organizmussal függtök össze, és annak tagjai vagytok. Amikor azt mondják nektek, hogy 'én és Ábrahám atya egyek vagyunk' és ezt minden személyes színezetet mellőzve teszitek magatokévá, ez a megfelelő, az istenihez vezető tudat. Mert az istenséghez az ősapán át, vezet az út.”

A héber nép őrizte meg legtovább azt az alapvető tényezőt, amely a luciferi befolyást leküzdő vezetők sajátja volt. De nem az volt az ember feladata, hogy elpusztítsa az énjét, hanem az, hogy felépítse, kiművelje. Az énnel szemben a régi beavatottak nem tudtak mással érvelni, csak azzal, hogy Istenhez az ősökön át kell eljutni.

Amikor lejött a nagy impulzus, a Krisztus-impulzus a Földre, tisztán és világosan hangzott el egy másik szózat. Ezt a szózatot éppen az ó-héber nép tagjai hallhatták meg tisztán és világosan, mert a régi atlantiszi beavatottak tanításainak kicsengését ez a nép őrizte meg legtovább.

Krisztus megváltoztatta a régi beavatottak beszédét, és azt mondta, hogy „lehetőség van arra, hogy az ember ápolja saját személyiségét, ha nem csupán a vérrokonság kötelékeit követi, hanem Istent saját énjében keresi - és akkor meg is találja ott.” Ha egyesülünk a Krisztus-impulzusban rejlő erővel, az én egyéni mivolta ellenére is létrejöhet a szellemi, testvéri kötelék embertől emberhez. A Krisztus-erő más volt, mint az, az erő, amely abban a körben működött, ahová Krisztus alászállt. Ott azt mondták, hogy „én és Ábrahám atya egyek vagyunk. Ezt kell tudnom, ha meg akarom találni az Istenhez visszavezető utat.” Krisztus viszont azt mondta, hogy „van egy másik Atya, aki által az „én” megtalálja az istenihez vezető utat, mert az én, vagy az „én vagyok” egy az istenivel. Van egy örökkévaló, akit akkor találsz meg, ha megmaradsz önmagadban.”

Krisztus a János-evangélium szavaival így jellemezhette az erőt, amelyet közölni akart az emberekkel: „Mielőtt Ábrahám lett volna, volt az ‘én vagyok.’ Az ‘én vagyok’ pedig az a név, amellyel Krisztus önmagát nevezte meg, Ha tudatosítjuk magunkban, hogy „él valami bennem, ami már sokkal régebben létezett, mint Ábrahám, nem kell visszamennem akkor Ábrahámig, önmagamban megtalálhatom az Atya-szellemet”. Ekkor az én kiművelésére és az emberiség fejlődését gátló befolyás jóra fordítására fordíthatjuk a luciferi hatást. Krisztus tette, hogy jóra fordította Lucifer befolyását.

Tegyük fel, hogy csak a felső isteni-szellemi lények hatottak volna, azok, akik a szeretetet összefüggésbe hozták a vérségi kapcsolattal, és azt kívánták az embertől: „ha meg akarod találni az utat istenedhez, vissza kell menned a felmenőkre”, akkor az emberek tudatosságuk nélkül tereltettek volna egy közösségbe, és szabadságuk és önálló voltuk tudatát sohasem érték volna el. Ezt a luciferi szellemek oltották az ember asztráltestébe, még Krisztus megjelenése előtt. A luciferi lények elkülönítették egymástól az embereket. Minden embert a saját lábára akartak állítani. Aminek törvényszerűen be kellett volna következnie a túlzott luciferi befolyás következtében, Krisztus jóra fordította. Az elhatalmaskodó luciferi befolyás eredményeképpen szeretet nélküliek lettek volna az emberek. Lucifer az embernek szabadságot és önállóságot adott, Krisztus ezt a szabadságot szeretetté változtatta. A Krisztus-kötelék szellemi szeretethez vezérli az embert.

A luciferi szellemek tevékenységét más megvilágításban látjuk ebből a nézőpontból. Szabad-e tunyaságnak és lustaságnak tekintenünk, hogy egykor „visszamaradtak”? - Nem! Azért maradtak vissza, hogy a Földön teljesítsenek egy bizonyos missziót. Meg kellett akadályozniuk, hogy csak természetes kötelékek fűzzék össze egy tömegbe az embereket, előkészítették az utat, amely Krisztushoz vezet.

Mintha azt mondták volna a Holdon: „Lemondunk a Holdon kitűzött célunk eléréséről, hogy a Földön elősegíthessük a fejlődést”. Ez példa arra, hogy ami látszatra rossz, tévesnek tűnik, hogyan váltható jóra a világ összefüggéseiben. Bizonyos Holdszellemeknek fel kellett áldozniuk Hold-béli missziójukat, hogy Krisztus lejövetelét előkészíthessék, hogy Krisztus a megfelelő időben avatkozhasson be a Föld fejlődésébe. Ebből látható, hogy Lucifer lemaradását a Holdon tekinthetjük áldozatnak is. Ezzel egy nagy igazság közelébe érünk, amelyet magas erkölcsképpen kell a lelkébe vésnie az embernek: „Ha valamit látsz, ami rossz, gonosz, ne mondd, hogy az, gonosz, rossz, tökéletlen, hanem kérdezd meg, hogy a kozmoszban lévő bölcsesség magasabb összefüggésben hogyan változtatja jóra ezt a rosszat? Hogyan juthatok el odáig, hogy azt mondhassam, - ezt azért látom tökéletlennek, mert nem értem még el azt a fokot, hogy ennek a tökéletlenségnek is belássam a tökéletességét.” - Ha gonoszságot lát az ember, nézzen a saját lelkébe és tegye fel a kérdést: „Hogyan lehet az, hogy amikor gonoszsággal találom szembe magam, még nem tartok ott, hogy ebben a gonoszságban felismerem, mi a jó?”