Tegnap szó volt arról, hogy az emberiségnek voltak kiemelkedő vezetői már az atlantiszi korszakban is. Tudjuk, hogy az emberiség fejlődésének ez a szakasza azon a földrészen játszódott le, amely egykor a mai Európa, Afrika és Amerika között terült el, és amelyet „a régi Atlantisznak” szoktunk nevezni. Abban az időben egészen más volt az emberi élet, mint ma, különösen tudatállapotát tekintve. A mai tudat fokozatosan fejlődött ki az akkori tompa szellemi látás állapotából. Az atlantiszi korszakban az ember teste a mainál lényegesen puhább, hajlékonyabb, képlékenyebb szubsztanciákból állt. A szellemi látással végzett kutatás azt mutatja, hogy akkoriban nem látta az ember az őt körülvevő dolgok éles körvonalait. Bár a külvilágot észlelte már, - az ásvány-, a növény- és az állatvilágot, - de csak homályosan, elmosódottan. Az atlantiszi ember a dolgokat körülvevő színes, úgynevezett „aurákat” úgy látta, mint ahogyan az utcai lámpák körül színes fénykarimát látunk a ködös, őszi estéken. Az „aurák” a dolgokhoz tartozó szellemi lények jelenlétére utaltak. A nap bizonyos szakaszában elmosódott, homályos volt a szellemi lények észlelése, máskor - különösen az éber és az alvó állapot küszöbén - az ember számára teljesen kivehetők voltak.

Ha élénken akarjuk felidézni az atlantiszi ember tudatát, azt mondhatjuk, hogy a rózsa éles körvonalait például nem látta az ember. A rózsa képe elmosódott volt, beleveszett egyfajta ködszerűségbe és valamiféle színes fénykarima vette körül. Ez a kép homályos volt már nappal is, de az ébrenlét és az alvás közötti átmenet idején még homályosabb lett, majd teljesen el is tűnt. Azt viszont, amit a rózsa szellemének, lelkének nevezhetünk, teljesen tisztán látta az ember. - Ugyanígy volt ez a környező tárgyakkal is. - A fejlődés során egyre élesebben körülhatároltakká váltak a külvilág tárgyai, a hozzájuk tartozó szellemi lények pedig mind elmosódottabbaknak látszottak. Ezzel szemben viszont kifejlődhetett az ember öntudata, megtanulta érezni saját magát. - Tegnap említettük az időpontot is, amikor a határozott „én” érzése felbukkant, - akkor történt, amikor az atlantiszi kor utolsó harmada közeledtével már éppen fedte egymást az étertest és a fizikai test.

Elképzelhetik, hogy ezt megelőzően teljesen más volt az ember vezetettsége. Az atlantiszi korban nem létezett az emberek ítéletére alapozott kölcsönös megértés. A tompa szellemi látás korában emberről emberre ható tudatalatti ráhatás révén érintkeztek egymás között az emberek. Különösen fejlett volt a szuggesztió, amit ma csak utolsó, félreismert, félremagyarázott és torz maradványa formájában ismerünk, vagyis az egyik ember tudatalatti ráhatása a másikra, anélkül, hogy különösen igényt tartana a másik ember lelkének együttműködésére.

Amikor a régi atlantiszi időkben az ember a lelkében megjelenő kép következtében a másik emberre irányította akaratát, nagyon erős hatást tudott gyakorolni rá. Minden befolyás erőteljes volt és erőteljes volt a ráhatás felvételére irányuló akarat is. Ennek ma csak a maradványait találhatjuk már meg. - Képzeljük el, hogy elmegy egy akkori ember egy másik ember mellett, bizonyos mozdulatot végezve közben. Ha csak egy kicsit is gyengébb a másik ember, aki észleli a mozdulatot, utánozni iparkodik minden mozdulatát. Ebből kései örökségként csak az maradt ma meg, hogyha valaki ásít, szintén elkezd ásítani a másik is, aki ezt látja. Akkoriban az emberek között sokkal bensőségesebb volt a kapcsolat, mivel a maitól teljesen eltérő légkörben éltek. Ma a levegő csak nagy esőzések idején telítődik vízzel, párával. Akkoriban állandóan tele volt vízgőzzel és Atlantisz első korszakában még az embernek sem volt sűrűbb a szubsztanciája azoknál a kocsonyástestű tengeri állatoknál, amelyeket a körülöttük lévő víztől alig lehet megkülönböztetni. Csak fokozatosan lett sűrűbbé, szilárdabbá az ember.

Arról is volt már szó, hogy mindenféle befolyás érte az embert, nemcsak azok az előrehaladó magasabb szellemi lények hatottak rá, akik a Napon, vagy naprendszerünk más bolygóin lakoztak, hanem a múltkor már megbeszélt módon hatottak az asztráltestére a luciferi szellemek is.

Az atlantiszi nép vezetőinek le kellett győzniük asztráltestükben a luciferi befolyást. Mivel, az embernek volt még szellemi látása akkor, észlelte a szellemi befolyásokat, amelyek végbementek benne.

Aki ma semmit sem tud a szellemtudományról, nevetne, ha azt mondanák neki, hogy „luciferi szellemek hatása működik az asztráltestedben”. Az illető nem tudja, hogy így ezek a lények sokkal nagyobb befolyással vannak rá, mintha tudomásul venné őket.

„Nem érzi a népség bizony a Sátánt,
Bár nyakukban ül rég! ”
(Jékely Zoltán fordítása.)

Ez a mély értelmű mondat Goethe „Faust”-jából való. Jó néhány materialista hatás nem tudna érvényesülni ma, ha tudomásul vennék az emberek, hogy a luciferi befolyástól nem szabadultak még meg. A régmúltban szigorúan ügyeltek a vezetőknél és tanítványaiknál arra, hogy a szenvedélyek, a vágyak, az indulatok a fizikai környezet iránt ne ébresszenek bennük nagyobb érdeklődést, mint ami a világmindenségben történő fejlődésüket szolgálja. Aki vezető akart lenni, elsősorban az önmegismerést kellett gyakorolnia, éberen kellett arra ügyelnie, hogy a luciferi befolyás mit eredményez benne. Saját asztráltestében kellett tanulmányoznia a luciferi szellemi lényeket.

Ezáltal tudta távol tartani őket magától és láthatta meg a többi, vezető isteni-szellemi lényt, különösen a Napra, vagy más bolygókra áttelepedetteket. Származásától függött, hogy melyik területet látta. Voltak olyan ember-lelkek, akik - mondjuk - a Marsról jöttek le, ha vállalták, hogy asztráltestükben legyőzzék a luciferi hatásokat, egy magasabb rendű, tiszta, jó szellemi látáshoz jutottak, meglátták annak a régiónak a szellemi lényeit, ahonnan ők maguk is jöttek, vagyis a Mars-lényeket. A Szaturnuszról érkezett lelkek a Szaturnusz lényeit láthatták meg, a Jupiterről, vagy a Vénuszról érkezők a Jupiter, a Vénusz lényeit. Mindenki a származásának megfelelő birodalmat látta. A legfejlettebb emberek, akik át tudták vészelni a Hold-krízist, fölkészülhettek arra, hogy ne csak a Mars, a Jupiter, vagy a Vénusz szellemi lényeit láthassák, hanem a magas Nap-szellemeket is. Mivel különböző bolygókról érkeztek a beavatottak, újból ezeknek a bolygóknak a szellemi világa vált számukra láthatóvá. Így érthető, hogy a régi Atlantisz idején olyan intézmények, beavatási helyek voltak, ahová például a Marsról származó, megfelelőképpen érett embereket vettek fel, hogy tanulmányozhassák a Mars misztériumait, más helyeken pedig a Vénuszról származókat ismertették meg a Vénusz titkaival. A későbbi keletű „orákulum” szót alkalmazva, azt mondhatjuk, hogy egy Mars-orákulum, egy Szaturnusz-orákulum, egy Vénusz-orákulum, egy Jupiter-orákulum, stb. működött Atlantiszon.

A legmagasabb szintű orákulum a Nap-orákulum volt, a Naporákulum legkiemelkedőbb beavatottja volt a legmagasabb beavatott.

Mivel az ember a szuggesztív hatásokra volt fogékony és az akarati befolyások érvényesültek, ennek megfelelően alakult ki az oktatás. Próbáljuk elképzelni, hogy a tanító és növendéke hogyan beszéltek egymással. Képzeljük el, hogy olyanok voltak a szellemi tanítók, hogy mintegy a kegyelem útján lettek tanítókká. Hogyan jutottak beavatáshoz az atlantiszi korban a tanítványaik?

Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a beavatottak egész magatartásukkal, puszta létükkel, óriási hatással voltak azokra, akik arra voltak hivatottak, hogy a tanítványaik legyenek. A leendő tanítvány lelkében az atlantiszi beavatott láttán olyan húrok pendültek meg, amelyek következtében lehetővé vált, hogy a tanítványa legyen. Nem volt olyanfajta tanításra szükség, mint amilyen a mai, nem volt a nappali, tárgyi tudathoz köze az emberről emberre ható befolyásnak. Az együttlét a tanítóval, az ő cselekedetei vezettek eredményre, a tanítvány utánzókészségével párosulva. Sok minden nem tudatosan jutott el a tanítótól a tanítványhoz. Azok számára, akik előző életfeltételeik következtében eléggé érettek voltak, a legfontosabb az volt, hogy bevezessék őket az orákulum-helyekre és ott tanítóik körében élhessenek. Látták tanítóik tetteit, hatottak rájuk az érzések, a benyomások.

Így készültek fel, hosszú, hosszú időn át. Azután eljött az, az idő, amikor olyan jelentős összhang jött létre a Tanító és a tanítvány lelke között, hogy a tanító átvihette tanítványára az összes, birtokában lévő magasabb, titkos tudását.

Így volt ez a régmúltban. De, hogyan történt, hogy azután fedte egymást az étertest és a fizikai test?

Noha az atlantiszi korban már teljesen fedte egymást az étertest és a fizikai test, a kapcsolat még nem volt nagyon szoros közöttük, a tanító megfeszített akarata elegendő volt az étertest bizonyos mértékű kilazításához. Arra már nem volt lehetőség, hogy mintegy magától menjen át a tanító tudásbeli tartalma a tanítványra, de tanítványa étertestét könnyen ki tudta emelni a tanító, miáltal ugyanazt láthatta a tanítvány, mint a tanítója. Az étertest és a fizikai test laza kapcsolata tehát lehetővé tette, hogy a Mester átvigye bölcsességét, szellemi-látó megfigyeléseit tanítványára.

Ezután következett be az atlantiszi kontinenst elsöprő nagy katasztrófa. A levegőben és a vizekben történt nagy horderejű események, a Föld hatalmas rázkódásai következtében a Föld egész arculata megváltozott. Kiemelkedett a vízből Európa, Ázsia és Afrika, amelyeknek idáig csak elenyésző része volt szárazföld, Amerika - szintúgy. Atlantisz eltűnt. Elvándoroltak az emberi Kelet és Nyugat felé, különféle települések jöttek létre. De az emberiség ismét tovább fejlődött ez után az óriási katasztrófa után. Újabb változás következett be az étertest és a fizikai test kapcsolatában. A fizikai test és az étertest közötti összefüggés már sokkal szorosabb az Atlantiszt követő időkben. A Mester most már nem emelheti ki akarati impulzusával a tanítvány étertestét, és nem adhatja így át neki megfigyeléseit. Ezért tehát a szellemi világba való betekintéshez vezető iniciációnak is új formában kellett végbemennie.

A tanítónak a tanítványra gyakorolt közvetlen lelki befolyásán alapuló tanítást fokozatosan egy olyan oktatás váltotta fel, amely a mai tanítás fogalmához kezdett közelíteni. Minél tovább haladt előre az idő az Atlantiszt követő korban, annál hasonlóbb lett az oktatás a tanítás mai módjához. Az atlantiszi korban orákulumok voltak. Az ezt követő időszakban olyan intézményeket rendeztek be az emberiség nagy vezetői, ahol fel lehetett lelni az atlantiszi orákulumok utócsengését. - Az Atlantiszt követő korban beavatási helyek - misztériumhelyek - jöttek létre. Amint, az erre alkalmas embereket az atlantiszi korban az orákulumokba vették fel, úgy most a misztériumhelyekre fogadták be a megfelelő tanítványokat. Mivel nem lehetett közvetlenül hatni rájuk, szigorú oktatással kellett őket gondosan előkészíteni.

Hosszú időn keresztül minden kultúrának voltak ilyen misztérium-helyei. Akár az ó-Indiában virágzott első Atlantiszt követő kultúrát nézzük, akár Zarathusztra kultúráját, vagy az egyiptomi, vagy a káld kultúrát, mindenütt a misztérium-helyeken foglalkoztak a tanítványokkal, amelyek olyan átmenet-félék voltak a templom és az iskola között. A tanítványoknak előbb meg kellett tanulniuk gondolkodni és érezni, de nemcsak az érzékelhető világ dolgaival kapcsolatosan, hanem arra vonatkozva is, ami nem látható, ami a szellemi világban történik. Legnagyobbrészt ugyanazt tanították a misztériumokban, amit ma antropozófiának ismerünk, ez volt a misztériumok tananyaga. Az akkori szokásokhoz és körülményekhez igazodva, szabályozott formában tanítottak, nem úgy mint ma, amikor a bizonyos vonatkozásban erre érett emberekkel legalábbis részben szabadon, viszonylag gyorsan meg lehet ismertetni a magasabb világok titkait. Az első fokon például csak egy bizonyos mennyiségű ismeretet közöltek, minden egyebet elhallgattak teljesen. A következő fokhoz tartozó ismereteket csak akkor közölték a tanítvánnyal, amikor teljesen feldolgozta már az előzőeket. Ilyen előkészítéssel ültetődtek el a tanítvány asztráltestében a szellemi világra vonatkozó fogalmak, eszmék, gondolatok, érzések. Ezáltal bizonyos módon Lucifer befolyását is legyőzte.

Mert minden közölt szellemtudományos fogalom a magasabb világokra, nem pedig az érzéki-fizikai világra vonatkozik, amire az ember érdeklődését Lucifer rá akarja irányítani. Az előkészítés ideje után eljött az az idő, amikor önálló szellemi látáshoz juthatott a tanítvány, maga is betekinthetett a szellemi világba. Ehhez arra volt szükség, hogy étertestében vissza tudja mindazt tükrözni, amit asztráltestében kidolgozott. A szellemi világot csak azáltal lehet látni, hogy olyan mélyen átérezze és átélje az ember, amit bedolgozott asztráltestébe a tanulással, hogy ne csak asztráltestére hasson, hanem a sűrűbb étertestére is. Ha el akart jutni a látásig a tanítvány a tanulástól, gyümölcsöt kellett teremnie mindannak, amire megtanították. Ezért ért véget befejező aktussal az indiai, perzsa, egyiptomi, görög korban a tanulás.

A befejező aktusra a tanítványt ismét hosszú ideig készítették elő, most már nem csak tanulással, hanem azzal, amit meditálásnak nevezünk és más, belső elzárkózottságot, belső nyugalmat, belső kiegyensúlyozottságot teremtő gyakorlatokkal. Előkészítették arra, hogy asztráltestét teljes egészében véve a szellemi világokhoz tartozóvá tegye, végezetül a megfelelő időpontban, képzésének befejezéseképpen, 3 és fél napon át halálhoz hasonló állapotba merítették. Az atlantiszi korban még olyan lazán kapcsolódott a fizikai testhez az étertest, hogy könnyebben ki lehetett onnan emelni, de a szóban forgó időben már halálhoz hasonló álomba kellett meríteni a misztériumokban a beavatandót. Erre az időre koporsóhoz hasonló ládába helyezték, vagy keresztre kötözték. Aki a beavatást végezte (a hierophantos), képes volt arra, hogy az asztráltestre és különösen az étertestre hasson, ugyanis a procedúra alatt kiemelkedett az étertest a fizikai testből. Más ez a folyamat, mint ami alvás közben történik. Alvás közben, a fizikai test és az étertest az ágyban marad, az asztráltest és az „én” rajta kívül vannak. Ezzel szemben a beavatás végső eseményénél csak a fizikai test marad ott, az étertestet pedig - legalább is túlnyomó részét - kiemelik belőle, a fizikai testnek csak a legalsó részeivel marad együtt, a felső részekből kiemelik. Ezért kerül halálszerű állapotba az illető. Ebben az állapotban belenyomódott az étertestbe minden, amit tanulás, meditáció és gyakorlatok útján sajátított el a tanítvány. Ez alatt a 3 és fél nap alatt valóban végigjárta a szellemi világokat, a magasabb lények lakhelyeit az illető. 3 és fél nap elteltével visszahívta a tanítványt a beavató, azaz képes volt arra, hogy feltámassza. Az illető pedig magával hozta a szellemi világról megszerzett tudását. Ettől kezdve bele tudott látni a szellemi világba, hirdetni tudta a szellemi világ tényeit és közölni tudta olyan embertársaival, akik még nem voltak arra eléggé érettek, hogy maguk is betekintést nyeljenek oda.

A kereszténység előtti idők tanítói tehát beavatást nyertek a misztérium-titkokba, a „hierophantos” vezette őket 3 és fél napon át. Élő tanúi lehettek, hogy van szellemi élet, hogy a fizikai világ mögött létezik egy szellemi világ, amelyhez lénye magasabb részei folytán az ember hozzátartozik, és amelybe bele kell növekednie. A fejlődés azonban tovább haladt. - Az atlantiszi katasztrófát követő első időszakban nagyon erőteljesen volt még érvényben az, amit a beavatásról most elmondtam. Azután a fizikai test és az étertest közötti kötelék egyre szorosabb lett. Emiatt egyre veszélyesebb lett az említett eljárás is, az emberek ugyanis mindinkább teljes tudatukkal a fizikai világhoz szoktak hozzá. Hiszen arra irányult az emberiség fejlődése, hogy minden hajlandóságukkal és vonzalmukkal együtt ebben a fizikai világban igyekezzenek az emberek élni. Nagy haladást jelent, hogy valóban kifejlesztette az ember a szeretetet a fizikai világ iránt.

Az Atlantiszt követő első kultúrkorszakban élénken emlékeztek még rá, hogy egy szellemi világ létezik. Azt mondták az emberek: „Mi, kései utódok, be tudunk még pillantani őseink szellemi világába”. Megvolt még a tompa, ködös tudatuk, tudták, hogy a világ igazsága, az ő hazájuk, hol rejtőzik. „Nappali tudatunknak olyan az, ami körülvesz bennünket, mintha az igazságra fátyol borult volna, szemünk elől elrejti a szellemi világot. Maja ez, csak illúzió!”

Amit az ember láthatott, nem szokta meg azonnal. Nem tudott egykönnyen belenyugodni, hogy el kell veszítenie a szellemi világról való eddigi tudatot. Ez jellemzi az Atlantiszt követő első kultúrkorszakot. Azért volt könnyű elvezetni a szellemiséghez az embereket, mert élénken ragaszkodtak még hozzá. Ez persze nem maradhatott így, mert a Föld missziója megkívánja, hogy megszeresse az ember a Föld erőit és meghódítsa a fizikai teret. Ó- Indiában hihetetlen magas fokon virágzott a szellemi élet, - azokat a dolgokat ma csak a szellemtudomány tanulmányozásával lehet megértetni az emberekkel, amelyekről beszéltek a régi tanítók. A többiek számára ostobaság, bolondság a szent Rishik tanítása, mert el sem tudják képzelni, hogy annak, amit a szellemi világ titkairól mondanak, értelme lehet. A maguk szemszögéből természetesen igazuk is van, hiszen a maga szemszögéből mindenkinek igaza van mindig.

Óriási volt a szellemi szemléletük, de nem ismerték még a legegyszerűbb eszközök használatát sem. A legkezdetlegesebb módon látták el magukat az emberek. Nem létezett természettudomány, vagy olyasvalami, amit ma annak neveznek, mert „maja”-nak, megtévesztésnek tartottak mindent, ami fizikailag látható. Csak a Nap-szellemhez, vagy más, hasonló lényhez való felemelkedés során találták meg a valóságot és az igazat. Ez nem maradhatott így. Az embereknek lassanként meg kellett szeretniük ezt a Földet. Olyanoknak is kellett lennie az Atlantiszt követő kor emberei között, akik meg akarták a földi világot hódítani.

Zarathusztra idejében kezdődött ez el. Hatalmas előrelépést látunk az ó-indiai embertől az ó-perzsáig. Zarathusztra számára már nem volt csupán „maja”, illúzió a külvilág. Megmutatta az embereknek, hogy értékes az őket körülvevő világ, de szellemiség van mögötte. Az ó-indiai embernek a világ csak „maja”, ő csak a mögötte lévő szellemet értékelte. Zarathusztra viszont azt mondta, hogy meg kell becsülni ezt is, mert a mindenség szellemének része, - ami anyagi, szellemiből születik.

Beszéltünk már arról, hogy Zarathusztra a fizikai Napra, mint szellemi lények tartózkodási helyére mutatott rá. De nehéz volt a beavatás. Aki a szellemi világról nem csak a beavatott útján akart tudomást szerezni, hanem a nagy Nap-aurába maga is be akart tekinteni, be kellett tartania a beavatás szigorú szabályait.

Lassanként megváltozott az emberi élet és a következő, az egyiptomi, - káld - kultúr-korszakban még jobban meghódította az ember a fizikai világot. Ekkor már nem csak a tisztán szellemi tudomány érdekli az embert, amely a fizikai világ mögött rejlő jelenséget kutatja, kutatja fizikai mögöttesét is. Felnéz a csillagos égre és iparkodik megismerni a csillagok járását, állását és mozgását, - az isteni-szellemi lények írását abban keresi, ami külsőleg látható. Megismeri az érzékelhető dolgokban az istenek akaratát. Összefüggéseiben tanulmányozza a dolgokat. Egyiptomban jön létre a geometria, amelyet külső dolgokra lehet alkalmazni. Így hódítja meg a külső világot az ember.

A görögök ezen az úton még tovább haladtak. Náluk találjuk meg a lelki élmény és a külső anyag összhangját. Pallasz Athéné, vagy Zeusz alakja azt fejezi ki az anyagban, ami először élt az ember lelkében. Mintegy beleáramlott a fizikai világba, amit meghódított magának az ember. A halál és az újabb születés között egyre idegenebbnek érezte magát a szellemi világban, annak arányában, ahogyan az érzékelhető világban egyre hatalmasabb lett és lelke egyre jobban megszerette. Amikor egy ó-indiai ember lelke elhagyta testét és a szellemi világba lépett, hogy ott fejlődjék újabb születéséig tovább, számára még eleven volt a szellemi lét. Hiszen egy szellemi világra vágyódott az ember egész földi élete folyamán, és ha ő maga nem is volt beavatott, minden érzését a szellemi világban folyó életről szóló híradások befolyásolták. Ezért a halál kapuján átlépve, a szellemi világ úgyszólván nyitva állt előtte, - világosság, fényözön tárult fel előtte. Viszont, amilyen mértékben kezdett az ember egyre nagyobb rokonszenvet érezni a fizikai világ iránt, ahogyan egyre ügyesebb lett a fizikai világ dolgaiban, olyan mértékben sötétedett el előtte a halál és az újabb élet között eltöltött idő. Ez odáig fokozódott az egyiptomi korban, hogy a szellemi látó megpillanthatja, hogy sötétség és komorság fogadja a testet elhagyó lelket a szellemi világban, a lélek magányosnak, a többi lelkektől elzártnak érzi magát, jeges érzés keríti hatalmába, mert nem talál kapcsolatot a többi lélekkel.

A görögök olyan korban éltek, amikor csodálatosan szép kultúrájukkal a Földet egészen különleges értékűvé varázsolták, de ekkor érezték a legsötétebbnek, legkomorabbnak, legfagyosabbnak a lelkek a halál és az újabb születés közötti időt. Nem legenda, valóságos tény, hogy amikor megkérdeztek egy előkelő görögöt, mi a véleménye az alvilágról, azt válaszolta, hogy „inkább vagyok koldus a felső világban, mint király az árnyak birodalmában”.

A kultúra fejlődésével egyre jobban elidegenedett az ember a szellemi világtól. Mind kevesebb lett a beavatott, aki belelátott a szellemi világba, mert egyre veszélyesebb lett a beavatás procedúrája, egyre nehezebb lett a 3 és fél napig tartó, halálszerű állapot, az étertest elválasztása a fizikai testtől, anélkül, hogy valóban beállna a halál.

Az impulzus, amelyről már szó volt, a Krisztus-impulzus megújulást hozott az egyetemes emberi életnek. Tudjuk, hogy Krisztus, a magasztos Nap-szellem, fokozatosan közeledett a Földhöz. Zarathusztra idejében az „Ahura Mazdao”-t még a Napon kellett keresni, Mózes már az égő csipkebokorban és a Sínai-hegy tüzében láthatta meg. Lassanként lépett be a megújulásra váró Föld szférájába. Először is azt akarta, hogy ismerjék fel az emberek a Földön. A régi beavatás mivel függött össze alapjában véve?

Azzal, hogy kiemelték az étertestet a fizikai testből, a halálhoz hasonló állapotot, azaz a fizikai tudat számára öntudatlanságot kellett előidézni, még az Atlantiszt követő beavatásoknál is. Ettől az ember egy másik „Én” hatalmába került. Ez mindig is ezzel függött össze. A tanítvány teljes mértékben a beavatója, iniciátora hatalmába került. Teljes egészében elhagyta fizikai testét, énje nem lakozott benne, nem hatott a fizikai testére. A Krisztus-impulzus nagy célja az, hogy menjen keresztül az ember az „én” fejlődésén és ennek következtében, ahhoz, hogy a szellemi világokba bejusson, benne maradhat saját magában, nem kell lemerülnie az énnél alacsonyabb állapotba. Annak érdekében, hogy ezt elérje, meg kellett hoznia valakinek az áldozatot, hogy befogadja emberi testébe a Krisztus-szellemet. Utaltunk már arra, hogy egy sok-sok inkarnáció folyamán erre éretté vált beavatott élete egy bizonyos pontján eltávolította az énjét magából és befogadta a Krisztus-szellemet. Erre mutat rá a Jordán-keresztelővel a János-evangélium. Mi ennek a keresztelőnek a jelentősége?

Ezt a keresztelést Jézus-Krisztus előfutára, hírnöke, Keresztelő János hajtotta végre azokon, akiket Krisztus megfelelő fogadására készített elő. A János-evangélium János-keresztségre vonatkozó szavait csak akkor érthetjük meg, ha meggondoljuk, hogy János azért keresztelt, hogy Krisztust megfelelő módon fogadhassák.

Ha egy mai keresztelőt képzelünk el, amely csak utánozza az eredeti szimbólumot, az eseményt, amely nem abból állt, hogy egyszerűen meghintették csak vízzel az embert, nem érthetjük meg. Teljesen víz alá merítették az illetőt, úgy, hogy hosszabb- rövidebb ideig a víz alatt is maradt. Az ember-lény misztériumából érthetjük meg, hogy ez mit is jelent.

Mint tudjuk, az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. Nappali, éber állapotában lényének ez a négy része szorosan egymáshoz kapcsolódik, mialatt alszik, az asztráltest és az „én” kihúzódik az ágyban fekvő fizikai testből és étertestből. A halál beálltával a fizikai test, mint holttest, hátra marad, - kivonul belőle az étertest is, és rövid ideig együtt marad az asztráltesttel, és az én-nel. Ebben a pillanatban bekövetkezik egy bizonyos élmény, - hatalmas tabló formájában látja maga előtt az ember az elmúlt életét, mintha élete eseményei a térben egymás mellett állnának előtte. Az étertest hordozza ugyanis az emlékezést, és csak a fizikai test akadályozza meg abban, hogy mindent maga előtt lásson az élet folyamán is. A halállal levetjük a fizikai testet, minden tudatossá válhat ekkor, amit átéltünk utolsó életünk során. - Mint már említettem, akkor is bekövetkezhet egy ilyen visszapillantás az életre, amikor életveszélyben van az ember, vagy egy nagy ijedtséget, sokkot él meg. Bizonyára hallották már, hogy az ember hatalmas tablóban látja addigi életét akkor is, amikor közel volt már ahhoz, hogy vízbe fűljön, vagy egy szakadékba zuhanjon. A János-keresztelőnél szinte mindenki átélte, hogy az ilyen veszedelem közelében, például a vízbe fulladás határán, mit él meg az ember. A keresztség abban állt, hogy addig kellett víz alatt maradnia a keresztelendőnek, amíg addigi életét átélte. Ezt az élményt, mint szellemi képet élte át Ekkor kiderült, hogy amit a szellem ebben a természetellenes állapotban élt át, mintegy a szellemi világhoz kapcsolódott. Aki a János-keresztség után kiemelkedett a vízből, tudta, hogy „létezik egy szellemi világ! Ami bennem van, valójában képes létezni test nélkül is.” A keresztség után az ember bizonyos volt abban, hogy egy szellemi világ létezik, amelyhez saját szelleme folytán hozzátartozik ő maga is. Mit ért el tehát Keresztelő János ezzel a keresztséggel?

Egyre jobban megszerették az emberek a fizikai világot, egyre otthonosabban érezték benne magukat, mindinkább tért hódított az elképzelés, hogy a fizikai valóság az egyetlen valóság. Akik eljöttek a Keresztelőhöz, szelleminek élték meg saját életüket. Tudták, miután megkeresztelkedtek, hogy „valami más is vagyok még, mint ami lettem a fizikai testem következtében.” Érzékszervei folytán úgy fejlődött az ember, hogy érdeklődése a fizikai világra irányult. János a megkereszteltekben felidézte a tudatot, hogy „létezik egy szellemi világ. Lényem egy magasabb rendű részével a szellemi világhoz tartozom.” Másképpen: „Változtassátok meg a csak a fizikai világra vonatkozó gondolataitokat!” Valóban változtattak is gondolkodásukon, ha a keresztséget a helyes módon fogadták. Akkor tudták, hogy „Van bennem valami, ami szellemi, énem a szellemi világból való.”

Fizikai testében juthatott erre a meggyőződésre az ember. Hiszen nem történt egy különleges procedúra, mint a beavatáskor, amit átélt, fizikai testében élte át. A János-keresztség élménye attól kapott különösen értelmet, ahogyan felvették, és a lélekkel egyesítették a Mózes kinyilatkoztatása óta érvényes tanokat. A keresztség után nem csak azt tudta az ember, hogy

„Én egy vagyok a szellemi világgal”, hanem felismerte azt is, milyen szellemi lény közeledik a Földhöz. Tudta, hogy átjárja a Földet, aki Mózesnek, mint „ejeh asher ejeh” nyilatkozott meg az égő csipkebokorban és a Sínai-hegy tüzében, - helyesen nevezik Jahvenek, vagy Jehovának, „ejeh asher ejeh”-nek, vagy „én az ÉN VAGYOK” - nak ezt a szellemiséget. A János-keresztség folytán nem csak azt tudta meg az ember, hogy egy a szellemi világgal, hanem azt is, hogy „az ÉN VAGYOK, abban a szellemi világban él, ahonnan megszülettem szellemi vonatkozásban.” így készítette elő János a keresztség által megkeresztelendőket. Felébresztette bennük ezt az érzést. Persze, csak kevesekben. A legtöbben nem voltak érettek arra, hogy ilyen élményük lehessen, amikor alámerülnek, de voltak, akik felismerték, hogy közeledik az a szellem, akit később Krisztusnak neveztek.

Próbáljuk meg összevetni a ma hallottakat a tegnap elmondottakkal. Egykor a vérségi kapcsolaton, fizikai közösségen alapuló szeretetben hatottak a szellemi lények. De a luciferi lények a saját személyiségét, a saját egyéniségét akarták hangsúlyozni minden egyes embernek. Lucifer együttműködött a magasztos szellemi lényekkel. Lassanként fellazultak a régi, vérségi kötelékek. Ez egy történelmileg is kimutatható folyamat. Gondoljunk csak a népek keveredésére a nagy Római Birodalomban, amely úgy jött létre, hogy a régi, vérségi kötelékek meglazulásával többé-kevésbé mindenki a saját egyéniségére akart támaszkodni. Ezáltal azonban elveszítették a kapcsolatot a szellemi világgal és a fizikai világgal nőttek szorosan össze, megszerették a fizikai térséget. Amilyen mértékben megnövekedett Lucifer hatására, az ember én-tudata, és a fizikai világgal nőtt össze, olyan mértékben lett a halál és az újjászületés között, sivárabb az élet. A Keresztelő az ember számára igen nagy jelentőségű dolgot készített elő. Azt, hogy az ember benne maradhatott személyiségében és a vízbemerülés során, személyiségén belül élhette azt át, amit egykor vízben éve, amikor a légkört még vízgőzök és vízködök járták át, „mint isteneket” élt meg. Most ez az istenek világában átélt élmény ismétlődött meg. Előkészítették az embert - annak ellenére, hogy én-lény - arra, hogy ismét megtalálja az embertől emberhez vezető utat, hogy el tudják vezetni rajta a szellemmel átitatott szeretethez.

Így a Krisztus-esemény lényegét egy másik oldaláról jellemeztük. Krisztus a ma még működése kezdetén lévő szellemi szeretet lejövetelét jelenti a Földre.

Ha ezt a gondolatot a János-evangélium és a Lukács-evangélium tanulmányozásával követjük nyomon, meg fogjuk látni, hogy a szellemi szeretet mennyire alapvető a Krisztus-impulzusban. Lelkük mélyére vonatkoztatva, visszavezeti egymáshoz az eddig különválasztott éneket.

Kezdettől fogva csak sejthették az emberek, hogy a világ számára Krisztus mit jelent. Mindmáig csak kevés, nagyon kevés vált valóra belőle, mert még mindig érvényesül az elkülönítő, a luciferi hatalmak utóhatása, a Krisztus-princípium viszont csak rövid ideje hat. Bár az élet bizonyos területein ma az emberek keresik a közeledést, de még csak nem is sejtik, - legfeljebb gondolataikban, intellektuálisan és ez még csak a legkevesebb, - hogy mit jelent a lelkek összhangja és harmóniája a legfontosabb dolgokban. A kereszténység valóban még csak működése kezdetén tart, egyre inkább be fog hatolni majd a lelkekbe és egyre nemesebbé teszi majd az ént. Ezt éppen a ma még fiatal népek tapasztalják. Észreveszik, hogy csatlakozniuk kell a Krisztus-erőhöz, át kell hatniuk magukat vele, ha tovább akarnak jutni. Egy Keleten élő kortársunk, a nagy orosz filozófus, Szolovjev hagyatékának végrehajtója mondta: „Bennünket, mint népet, a kereszténységnek kell egyesítenie, különben elveszítjük énünket és vele együtt annak lehetőségét is, hogy egy nép legyen belőlünk.” Hatalmas jelentősége van ezeknek a szavaknak, a kereszténység iránti intenzív érdeklődésből fakadtak. Ebből is látható, hogy milyen szükség van arra, hogy a kereszténység a lelkek mélyére hatoljon.

Vizsgáljunk meg egy radikális jelenséget, amely megmutatja, hogy éppen a lelki élet belső területére vonatkoztatva még a legnagyobbak és a legnemesebbek is távol állnak attól, ami akkor lesz majd úrrá rajtuk, ha egykor majd beáramlott már az ember legbensőségesebb gondolataiba, nézeteibe és érzéseibe a kereszténység. Gondoljunk csak Tolsztojra021, és az utolsó évtizedekben kifej-tett működésére, amely arra irányul, hogy felfedje a maga nemében a kereszténység valódi értelmét. Az ilyen gondolkodóra éppen Nyugaton kell mérhetetlen tisztelettel tekinteni. Nyugaton, ahol arról a témáról, amelyről „Az életről” című könyvében Tolsztoj oly lenyűgözően ír, úgyszólván egész könyvtárak telnek meg hosszú, filozófiai fejtegetésekkel. Az ilyen jelentős dologról legalábbis nagy terjedelmű irodalmat kellene a nyugat-európai filozófusoknak írnia, hogy a lényegét kifejthessék. Azt mondhatjuk, hogy megcsendül Tolsztojnál valami, amit Krisztus-impulzusnak nevezhetünk. írásaiba belemélyedve láthatjuk, hogy betölti őt a Krisztus-impulzus. Nézzük meg most azt a nagy kor-társát, aki már csak azért is érdekes, mert a valóban látnoki élet határára egy átfogó filozófiai világnézetből küzdötte fel magát és egy korszakot úgyszólván perspektivikusan, apokaliptikus módon képes áttekinteni. Ha látomásai - mivel nincsenek megfelelőképpen megalapozva - el is torzultak, Szolovjev mégis odáig emelkedik fel, hogy vízió-szerűen lássa a jövőt, leírja a jövő perspektíváját a XX. században. Művében nagy és nemes gondolatokra találunk, különösen a kereszténység vonatkozásában. De Tolsztojról, mint a kereszténység ellenségéről, mint az Antikrisztusról beszél! így lehetséges az, hogy korunkban két olyan ember, akik a lelkük mélyén a legőszintébben azt hiszik, hogy koruknak a legjobbat nyújtják, kölcsönös megértés hiányában úgy állnak egymással szemben, hogy egyikük „anti-másiknak”, a másik szöges ellentétének kiáltja ki magát! Ha külső harmóniára, a szeretettől átitatott élet valóra váltására törekszünk, a legmélyebb rétegekig le kell hatolnia a Krisztus-impulzusnak, úgy, hogy egészen más legyen az emberi szeretet, mint amilyen ma még a legnemesebb szellemű embereknél is.

Még csak most kezd hatni az impulzus, amelyet megjövendöltek és azután belépett a világba. Egyre jobban és jobban kell megértenünk. Mi után vágyódnak napjainkban mindazok, akik szükségszerűnek tartják, és mégsem tudják megközelíteni a kereszténységet? Az antropozófia, a szellemtudomány hiányzik nekik, Krisztus megértésének mai módja! Mert Krisztus annyira hatalmas, hogy megismerésére minden kornak új eszközöket kell majd találnia. Ha a régebbi korokban törekedtek a bölcsességre, más módra, más formára volt szükségük. Ma az antropozófiára van szükség. Krisztus megértéséhez még hosszú ideig érvényes lesz az antropozófia. Mert ki fog derülni az antropozófiáról, hogy megmozgatja az ember minden megismerő képességét. Az ember fokozatosan fog Krisztus megértésébe belenövekedni. De tudjuk, hogy múlandó az antropozófia tanítása is.

Azt is tudjuk, hogy még hatalmasabb keretbe kell foglalnunk majd azt a hatalmasat, amit múlandó fogalmakba öntöttünk.