Tegnap abból indultunk ki, hogy váltakozó állapotokat figyelhetünk meg az ember életében. Az esti elalvástól a reggeli ébredésig az ember fizikai teste és éter-, vagy életteste az ágyban fekszik, amit pedig asztráltestnek és én-nek nevezünk, kívüle van. Ugyanakkor hangsúlyoznom kellett, hogy ami az ágyban maradt, - a fizikai és az étertest - nem maradhatna fenn, ha egy isteni szellemi asztralitás és egy isteni szellemi „én” nem áramlana bele.

Más szóval, az ember életében a mindennapi állapotváltozás abban áll, hogy este, amikor elalszik, emberi énjével és emberi asztráltestével elhagyja fizikai testét és étertestét, viszont ebbe a fizikai testbe és étertestbe isteni-szellemi asztrális lények és isteni-szellemi én-lények költöznek be. Nappali állapotában az ember fizikai testét és étertestét saját asztráltestével és saját énjével tölti be. Ez volt az egyik kiindulópontunk. A másik pedig emberi fejlődésünk átfogó áttekintése volt, figyelembe véve Földünk előző megtestesüléseit, a Szaturnuszt, a Napot és a Holdat. Megbeszéltük a részleteit is ennek az átfogó áttekintésnek. Láthattuk, hogy a Föld előrehaladása érdekében a Hold-fejlődés alatt szétválás történt, - hogy bizonyos lények, akiknek mintegy alacsonyabb rendű szubsztanciákra volt szükségük továbbfejlődésükhöz, kiváltak a régi Holddal, a magasabb rendű szellemi lények pedig a Napfejlődés régebbi formájához hasonló módon váltak külön. Azután láthattuk, hogy később ismét egyesült a két rész, közösen mentek át egy világ-devachánon, vagy pralaján, azután pedig eljutottak a földfejlődéshez.

A Föld-fejlődés során megismétlődött a Nap kiválása, ilyenformán egyfelől a sűrűbb, durvább anyagú Föld+Hold jött létre, másrészt a különlegesen finom szubsztanciájú Nap, a magasztos lények lakhelye, egy időre. Megtudtuk, hogy ha a Föld együtt maradt volna a Hold szubsztanciáival, elszáradt, megkeményedett volna, és kihalt volna minden élet, múmia lett volna belőle. Egy bizonyos időpontban a Holdat ki kellett vetni a Föld-fejlődésből mindazzal együtt, amit ma foglal magába. Ettől az ember-lény fejlődésében egy fiatalodási folyamat indult meg. A Napon fejlődő magasztos lények az emberi szubsztanciákra és lényekre nem tudtak hatni addig, amíg ki nem vált a Hold, de miután kivált, újra fiatalító erővel hatottak rájuk. Az emberiség fejlődése tehát lényegében csak attól fogva vált lehetővé, amikor a Hold elvált a Földtől. A Hold különválása az egész fejlődés szempontjából mérhetetlenül fontos, ezért vele közelebbről is foglalkozunk. Előbb még azonban arra szeretnék rámutatni, hogyan kapcsolódik egymáshoz tegnapi megbeszélésünk két kiindulópontja.

Ha megnézzük az embert, amikor nappal áll előttünk, egy olyan lényt látunk, aki fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. Az éjjel alvó ember fizikai teste és éterteste az ágyban fekszik. Ekkor szellemi látó tudattal észlelhető, hogy a fizikai testbe és az étertestbe magasabb lények költöznek be. Kik ezek a lények? Olyanok, akikről azt mondtuk, hogy általában a Napon lakoznak. Ez nem lehetetlen. Csak az mondhatja, hogy „egy ember fizikai és étertestébe hogyan költözhetnének be a Napon lakozó Nap-szelle- mek”, aki mindent, ami szellemi, fizikai módon képzel el, és szellemi tényekre fizikai törvényszerűségeket akar vonatkoztatni. A Napon lakozó, fenségesen magas fokon álló lényekre nem ugyanolyan térbeli feltételek vonatkoznak, mint a fizikai világban élőkre. Annak ellenére, hogy ezek a magasztos lények a Napon lakoznak, erőiket leküldik éjjel az ember fizikai testébe.

Nappal tehát ébren van az ember, azaz benne van fizikai és étertestében, éjjel alszik, vagyis fizikai és étertestén kívül van. Éjjel istenek, vagy más, a földön kívül létező, lények őrködnek az ember fizikai és éterteste fölött. Noha ez a leírás félig-meddig képletes, mégis találó. Tudjuk tehát, honnan jönnek azok a lények, akiknek éjjel fizikai és étertestünkbe kell költöznie. És az említett két kiindulópontból itt találkozik a két vonal. Látni fogjuk a továbbiakban, hogy nemcsak az éjszakai élet szempontjából jelentősek ezek a lények, hanem fokozatosan hatnak a nappali életre is. Előbb azonban meg kell vizsgálnunk még néhány más dolgot is, hogy megértsük a Hold Földből történő kiválásának teljes jelentőségét. Nézzük meg tehát, hogyan jöttek létre a bennünket körülvevő lények.

Ha visszapillantunk újra a Szaturnuszra, azt mondhatjuk, hogy a Szaturnusz kizárólag emberekből áll. Még nincs állatvilág, sem növényvilág, ásványvilág sincs. Emberi csírákból tevődik össze a Szaturnusz egész gömbje, mint egyes gömböcskékből a szeder. Ami a Szaturnuszhoz tartozott, körülvette és kívülről hatott rá. Feltehetjük a kérdést, hogy az, ami az ember fizikai testének első kezdeményét képezte a Szaturnuszon, honnan eredt?

Bizonyos nézőpontból azt mondhatjuk, hogy két oldalról eredt. Először is, magasabb szellemi lények adományozták szubsztanciájukat. A keresztény ezoterika szerint, Trónoknak nevezzük azokat a lényeket, akik ezt a hatalmas áldozatot hozták meg a Szaturnuszon. Alig merészelheti megközelíteni emberi gondolat, de még a szellemi látás is, a magasztos fejlődési folyamatot, amelyet megjártak a Trónok, mielőtt az ember fizikai testének első kezdeményét odaadhatták magukból. Próbáljuk megérteni, hogy egy ilyen áldozat mit is jelent.

Ha az embert vesszük szemügyre, azt a lényt, akit a legjobban ismerünk, azt mondhatjuk, hogy a mai ember elvár bizonyos dolgokat a világtól és ad a világnak, bizonyos dolgokat. Goethe ezt a következő szavakkal fejezte ki nagyon szépen: „Adni és kapni, - az ember élete e kettő metamorfózisai között zajlik.” A külvilágtól nemcsak fizikai táplálékát kapja az ember, onnan meríti anyagát az értelme is, ennek köszönheti növekedését és mindazt, ami szükséges a fejlődéséhez. Viszont ezáltal fejleszti ki azt a képességet, hogy adni tudjon, hogy át tudja adni a benne kiérlelődött eszméket, érzelmeket, végül a szeretetet is. Attól lesznek kifinomultabbak, fejlettebbek a képességei, hogy a külvilágból valamit átvesz, mást viszont odaad, - értelmes, intellektuális emberré válik, aki fogalmakat tud alkotni, amelyeket odaáldozhat azután az emberi közösségnek. Szeretetté alakulnak át az ember érzései, érzetei és azzal, hogy átadja őket embertársainak, életet ad nekik. Hiszen tapasztalhattuk, hogy embertársainkba milyen éltető erő áramlik át a szeretettel együtt. Aki valóban tud szeretetet adni, éltető erőt, vigaszt nyújt vele és felemeli embertársait. Ez az áldozatos adományozás képessége. De, ezt az áldozatkészséget bármennyire fokozzuk is, elenyészően csekély a Trónokéhoz képest. A fejlődés arra irányul, hogy egy lény egyre inkább elérje az önfeláldozás képességét, vagyis, amíg végül fel tudja áldozni saját szubsztanciáját, saját mivoltát is, ekkor az a legnagyobb boldogság a számára, ha mindazt odaadhatja, amit már kifejlesztett. Léteznek olyan magasztos lények, akik egy még magasabb fokra úgy jutnak el, hogy feláldozzák saját szubsztanciájukat. A materialista szemlélet erre azt mondaná, hogy ezek a lények, ha már olyan fejlettek, hogy saját szubsztanciájukat fel tudják áldozni, hogyan juthatnak még magasabb fokra? Ha feláldozták magukat, nem maradt már belőlük semmi! így gondolkodik egy materialista, mert nem képes megérteni, hogy van szellemi lét is, hogy az ilyen lény megmarad akkor is, ha odaadja azt, amit fokozatosan vett fel. A Trónok, olyan fokon voltak már a régi Szaturnuszon, hogy az előző fejlődésük során elsajátított szubsztanciájukat, oda tudták adni. Ettől magasabb fejlődési fokot értek el ők maguk is. Az ember fizikai teste felépítéséhez szükséges alap az volt, ami akkor kiáramlott a Trónokból. (Azzal hasonlítható össze, mint amikor a pók a hálószövéshez szükséges szálat választja ki magából.) A Trónok áldozatához hozzákapcsolódtak más, náluk kevésbé magas fokon lévő lények is. Személyiség-szellemeknek, vagy a keresztény ezoterika szerint Archéknak nevezzük őket, akik mintegy átdolgozták azt, ami kiáradt a Trónokból. A lények ezen két csoportjának együttműködéséből jött létre az ember fizikai testének első kezdeménye, amelyen majd hosszú-hosszú időn keresztül munkálkodtak.

Egy kozmikus éjszaka, vagy világ-devachán követte ezt, majd a Föld második megtestesülése, a Nap-fokozat. Hozzákapcsolódtak az ember fejlődéséhez más lények is, - a Tűz-szellemek, illetve a keresztény ezoterika szerint az Arkangyalok, valamint a Bölcsesség-szellemek, (más néven: Kyriotetes). Az újra megjelent ember fizikai testét ők fejlesztették tovább. Most tudták feláldozni szubsztanciájukat a Bölcsesség-szellemek, és ez által beáramlott az ember fizikai testébe az úgynevezett étertest. A Személyiség szellemei (Archai) és a Tűz-szellemek (Archangeloi) közösen munkálkodtak rajta. Így fejlődött növény-értékű lénnyé az ember. Azt mondhatjuk, hogy az ember ásvány-értékű lény volt a Szaturnuszon. A mai ásványoknak fizikai testük van csak, az embernek is csak fizikai teste volt a Szaturnuszon, tehát ásványi léte volt még. A Napon növény-értékű lény lett az ember, fizikai és éterteste volt. Most pedig meg kell ismerkednünk egy nagyon fontos fogalommal, ha az egész fejlődést meg akarjuk érteni.

A kozmoszban is előfordulhat olyasmi, mint a mindennapi életben, hogy a szülők legnagyobb bánatára és bosszúságára a gyermeküknek osztályt kell ismételnie, mert megbukik. Bizonyos lények az adott kozmikus fokozat célját nem érik el. A Személyiségszellemek (Archék) között is voltak, akik nem érték el a Szaturnuszon kitűzött céljukat és le is maradtak, nem tették meg mindent ahhoz, ami szükséges lett volna, hogy az ember az ásványi szintet elnyerje és tökéletesedjék azon a szinten. Az ilyen szellemi lényeknek a következő fokon kell mulasztásaikat pótolnia. Hogyan tudtak hatni a visszamaradt Archék, Személyiség-szellemek, a Nap-lét folyamán? Nem tudtak olyan lényt teremteni, amilyenné az embernek kellett válnia a Napon, vagyis akinek fizikai és éterteste van. Ehhez a Tűz-szellemek hatására volt szükség. A lemaradt Személyiség-szellemek a Napon is csak arra voltak képesek, amit a Szaturnuszon tettek, - ásvány-értékű fizikai testkezdeményt teremtettek. Az ő hatásuk következtében jöttek létre a Napon olyan lények, akik az embernél egy fokkal alacsonyabb rendűek voltak. Ők a mai állatvilág ősei. Miközben a régi Napon az emberiség már növény-értékű fokra emelkedett, mai állatvilágunk ásvány-értékű fokon állt a régi Napon, - csak fizikai teste volt.

Feltehetjük a kérdést, hogy melyik lény keletkezett a legrégebben a bennünket körülvevő lények közül? Melyik a Teremtés elsőszülöttje? - Az ember! A többi lény attól jött létre, hogy ami egy másik fokon emberré válhatott volna, visszatartották a fejlődés emberi léttel összefüggő erői és az alacsonyabb rendű lénnyé vált egy későbbi fokon. Ha a visszamaradt Személyiség-szellemek a Szaturnuszon végezték volna el azt a munkát, amelyet a Napon végeztek el, nem jött volna létre az állatvilág. Ugyanígy történt a Holdon a következő. Az ember egy fokkal előbbre jutott, mivel más szellemi lények, az Angyalok és a Mozgás-szellemek folytán (a keresztény ezoterika szerint: Angeloi és Dynamis ) asztráltestet kapott. Ennek eredményeképpen állat-szintű lény lett az emberből. Azok a lények, akik második világként jelentek meg a Nap-lét idején, növény értékű lényekké lettek a Holdon, a mai állatok előfutárai. Rajtuk kívül megjelentek a szellemi lények működése következtében, a már említett módon visszamaradt lények is, akik ma a növényvilágot alkotják. A Napon még csak ember- és állatvilág volt. A növényvilág csak a Holdon jött létre. De ásványvilág, szilárd talaj nem volt még a Holdon sem, amely hordozta volna a többi lényt. Így keletkeznek a természet világai egymás után. Elsőnek a legmagasabb rendű világ, az embereké fejlődött ki. Az állatvilág mintegy kitaszíttatott, visszamaradt ez emberek birodalmából, ami még inkább visszamaradt, abból a növényvilág lett.

A Hold-fejlődés végeztével elkezdődött a Föld-fejlődés. Vázoltuk már, hogy kivált a Földből a Nap, majd a Hold. Eközben megjelentek ismét a már kialakult teremtmények, az állatvilág, a növényvilág, végül, de amikor a Hold még egy volt a Földdel, az ásványvilág. Az ásványvilág, mint szilárd talaj megjelenésének eredménye a Föld megkeményedése, elszáradása, sivárrá válása volt. A bennünket ma körülvevő ásványvilág sem más, mint a magasabb világokból visszamaradt kiválasztódás. Csak figyelmesen végig kell gondolnunk, amit elismer a mai tudomány is, és köny- nyen elképzelhető, hogy az ásványvilág hogyan választódott fokozatosan ki. A kőszenet, ezt az ásványi terméket, a földből bányásszák ki. Mi volt hosszú-hosszú idővel ezelőtt a kőszén? A Földből kinőtt fák, növények voltak, amelyek tönkrementek, megkövesedtek, ásványivá lettek. A ma felszínre hozott kőszén növényi eredetű, később alakult csak ásvánnyá. Így értendő az is, hogy a Föld talaját alkotó más anyagok is magasabb világokból választódtak ki. Gondoljunk csak az állatoktól kiválasztott ásványi termékekre, például a csigaházra, kagylóra, stb. Kezdetben nem voltak ásványok, csak az idők folyamán választódtak ki. Az ásványvilág a Földön jelent meg, mégpedig azért, mert még a Földön is léteztek olyan lények, mint a Szaturnuszon és úgy is hatottak, mint ott. Az ásványvilág a Személyiség-szellemek tevékenysége folytán jött létre és minden magasabb fokon is működtek ilyen, visszamaradt lények. Ha a fejlődés így folytatódott volna, annyi ásványi impulzus, annyi szilárdító és sűrűsítő hatás jött volna létre, hogy lassanként ez, az egész Föld sivárrá válásához vezetett volna.

Ezzel a Föld-fejlődés egyik fontos pontjához értünk. Képzeljük el, hogy kivált már a Földből a Nap, a legfinomabb szubsztanciákkal és a jelenleg is a Napon élő szellemi lényekkel együtt. Látjuk, hogy elszárad a Föld, mind sűrűbbeké válnak az ásványi anyagok és ettől egyre jobban, elszáradnak a rajta élő alakzatok, - az ember-alakok is. Az ember-lények állapota ekkor már bizonyos váltakozást mutat. A növény fejlődésével tehetem érthetőbbé, hogy mi történt akkor az emberrel. Kicsírázik tavasszal a parányi mag, szárba szökken, virágot hajt, majd gyümölcsöt terem, ősszel pedig elhervad a növény. Annak, ami tavasszal és a nyáron a szemét gyönyörködtette, csak külsőleg látható, jelentéktelen része marad meg. De csak nagyon kevéssé értenénk meg a növényt, ha azt hinnénk, hogy valódi mivoltából semmi sincs meg télen, vagy a fizikailag látható magban keresnénk azt. Jelenleg a növény fizikai és étertestből áll ugyan, de a szellemi látó észleli azt is, hogy mintegy beszegélyezi fölül egy asztrális lény. Ezt, az asztrális lényt egy olyan erő élteti, amely a Napról, a Nap szellemiségétől árad le a Földre.

A szellemi látó észlelése számára mintegy felhő vesz körül minden virágot. Ez a felhő szinte be- és kilélegzi a Nap és a Föld között váltakozó életet. Tavasszal és nyáron, rügyfakadás és növekedés idején, ideközelít valami a Nap-lényből, és a növények felszínét körültáncolja. Ősszel az asztrális lény visszahúzódik és a Napbeli léttel egyesül.

A növényi asztralitás tehát, megkeresi tavasszal saját fizikai növénytestét a Földön, megtestesül, - ha nem is benne, de rajta, ősszel pedig visszatér a Napra, csak a csírát hagyja hátra. Mintegy zálogul hagyja szinte ott a csírát, hogy fizikai lényéhez visszataláljon. - A fizikai ember-lények és a Nap-lények között hasonlóképpen ment végbe egy kölcsönhatás féle dolog, holott az ember alakja egyszerű, primitív volt még. Bizonyos időszakokban úgy hatottak a Nap-szellemek, hogy asztralitással vették körül az ember-testeket, amint ma a növényeket lengi körül tavasztól őszig a növényi asztralitás. Akkoriban tehát az ember asztrális mivolta a Földön bizonyos időszakokban egyesült fizikai testével, azután a Napra húzódott vissza, újból visszament, csak a csíra maradt meg a fizikai síkon. A Föld azonban egyre jobban megszilárdult és akkor kiderült valamiféle nagyon lényeges és különösen fontos dolog, és kérem, hogy ezt jól jegyezzék meg. Régebben, közvetlenül az után, hogy kivált a Nap a Földből, az asztrális lények képesek voltak visszatérésükkor egyesülni a fizikai testtel, de a Hold fokozódó befolyása következtében annyira megkeményedtek a fizikai testek, hogy nem tudtak velük mit kezdeni a visszatérő lények. Most pontosabban ábrázoltam, amit absztrakt módon mondtam el tegnap. Azt mondtam, hogy a Nap erők nem voltak már arra képesek, hogy alakítsák a földi szubsztanciákat. Konkrétabban, - elszáradtak már a szubsztanciák és nem találtak már maguknak alkalmas testeket a lények. Ez oda vezetett, hogy sivár lett a Föld, a leszállni készülődő emberi lelkek pedig úgy találták, hogy az ilyen testek számukra már nem alkalmasak. Magukra kellett őket hagyniuk, csak a legerősebb testek vészelhették át ezt a sivár időszakot, amely akkor érte el csúcspontját, amikor éppen kiválni készült a Földből a Hold.

Ekkor már az ilyen testekbe képtelenek voltak beköltözni, azok a lelkek, akik még emberi lelkek akartak lenni. A kihalás képét mutató Földön ekkor már csak kevés ember lakozott. Eléggé pontos meghatározás, ha azt mondjuk, hogy amikor kivált a Hold, a lent megmaradt alakzatokkal már csak nagyon kevés ember volt képes egyesülni.

Igyekszem ezeket a körülményeket még pontosabban leírni. Menjünk oda vissza, ahol véget ért a Hold-fejlődés és kibontakozott a világ öléből a Föld. Nem olyan volt, mint a régi Szaturnuszon, hanem minden régebbi történés eredménye is benne volt, ami nem csak a fizikai matériára vonatkozik, hanem a mindezidáig működő szellemi lényekre is. Kezdetben a Trónok egyesültek a Szaturnusszal és ez azt jelentette, hogy kapcsolatban maradtak az egész fejlődéssel. Amikor előbukkant a világ ölének sötétjéből a Föld, újra megjelentek a Trónok is. A Személyiség-szellemek, a Mozgás-szellemek, stb. úgyszintén, valamint az ember-, állat-, növénycsírák is, hiszen mindez benne is volt. A fizika tudománya olyan hipotéziseket állít fel, amelyeket a fantázia szült. A világ keletkezéséről kidolgozott, feltételes elmélet szerint kezdetben egy hatalmas, a Szaturnuszon is túlra nyúló ősköd volt. Fantasztikus elképzelés az ilyen, csupán párákból, gőzökből álló ősköd, de ez nem létezett soha. Ha az akkori állapot csupán fizikai szemmel látható lett volna, valóban hatalmas ködtömeget pillantottunk volna meg. De volt valami abban a ködtömegben, amit a fizikai szem nem láthatott volna meg, - az összes, fejlődéssel kapcsolatban lévő lények, együtt.

A későbbi tagozódás és átalakulás nem forgó mozgás következménye, hanem az egésszel összefüggő lények működésének eredménye. Ezeknek a dolgoknak ésszel való megértéséhez meg kell szabadulnunk az olyan iskolai beidegződésektől, amilyeneket belesulykolnak a gyermekekbe. Például, hogy a régmúltban csak gyermekded nézetei és elképzelései voltak az embereknek: „Szegény ó-indiaiak elhitték, hogy Brahma betöltötte az egész világegyetemet. Az ó-perzsa Ormuzdban, a jó Istenségben hitt és Ahrimanban, aki ellentétben volt vele! Hát még a görögök, a maguk sok istenével, Zeusszal, Pallasz Athénével, meg a többiekkel! Már tudjuk, hogy a nép fantáziájának szüleményei ezek, kitalált lények, nem is beszélve az ó-germán istenekről, Wotanról, Thorról, akik mitológiai alakok. Mindezeken túl vagyunk már. Tudjuk, hogy ezeknek az isteneknek a világ fejlődéséhez semmi közük. Kezdetben volt az ősköd, forogni kezdett, levált belőle egy gömb, azután tovább kavargott, később egy második gömb is levált, majd a harmadik és így tovább.” - De ezek az elképzelések csak egy mai, fizikai-kopernikuszi mitológiából erednek. Később majd egy másik mitológia váltja le, csakhogy a régebbi mitológiák a későbbi, elvont, kizárólag materiális elgondolásúaknál igazabbak voltak. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy roppant kényelmes bemutatni a gyermekeknek, milyen ésszerűen jön létre a naprendszer. Veszünk egy zsírkupacot, kivágunk kartonpapírból egy kerek lapot, átszúrunk rajta és a zsírkupacon keresztül egy tűt az egyenlítőre merőlegesen, és vízbe tesszük: ott úszik, lám. Elkezdjük forgatni azután a tűt, „ahogyan egykor az ősköd kavargott”, mondjuk. A zsírcsepp lelapul, leválik róla egy kis csepp, egy második, meg egy harmadik, a nagy kupac pedig ott marad középen, - egy kis naprendszer keletkezett. Roppant érthetővé lehet tenni vele, hogy ami kicsiben így zajlik le, így történt nagyban is. A kísérlet bemutatója csak azt felejti el, amiről nem is árt talán más esetekben megfeledkezni, önmagáról feledkezik meg. Elfelejti, hogy a tűt ő maga forgatja. Helytállóbb lenne a hasonlat, ha a tanár, aki bemutatja a kísérletet, azt mondaná. „Ahogy én forgatom ezt a tűt, úgy gondoskodik a természetben egy óriás-professzor arról, hogy forgásba lendüljön ez az egész, és a bolygók úgy váljanak le, ahogyan az, látható, a zsírkupacon”. Így a magyarázat elfogadhatóbb lenne.

De mi tudjuk, hogy a természetben nem egy óriás-professzor pörgeti a tűt, hanem a megfelelő matériát különböző fokokon álló lények vonzzák magukhoz. Azok a lények, akiknek megfelelő életkörülményekre volt szükségük, matériát vonzottak magukhoz, miközben a Napra mentek. Szellemi erejükkel, helyet teremtettek maguknak, más lények pedig leválasztották a Föld szubsztanciáját. Szellem működik a legkisebb anyagi részecskében is, ha úgy tetszik, még az atomban is. Valótlant állít, aki arról beszél, hogy ami pusztán csak anyag, működőképes; hogy a legparányibb részecskében is mi megy végbe, akkor értjük majd csak meg, ha számunkra világossá válik, hogy szellem tevékenykedik a legnagyobb részben is. Mégpedig nem általánosságban szellem, ahogy mondják, hogy „a materiálisban általában szellem van”, egy „általános”, vagy „ősszellem” van. Ezt megint össze lehet mindenfélével keverni. Sehová nem vezet. Konkrétan meg kell ismernünk a „szellemeket”, részleteikben és különböző életfeltételeikben.

Most pedig szeretném kiegészíteni a tényt, amelyről szó volt már tegnap, hogy kivált a Nap a Föld+Holdból, majd pedig a Hold vált ki a Földből. Nagy vonásokban így van ez, de még ki kell egészíteni a képet valamivel.

Még mielőtt kivált volna a Nap, bizonyos lények szükségesnek tartották, hogy más, számukra megfelelőbb helyeket válasszanak le maguknak. Ma bolygóknak ismerjük ezeket a helyeket, Szaturnusznak, Jupiternek és Marsnak. A Nap és a Hold együttes matériája tehát még magába foglalta a Szaturnuszt, a Jupitert, stb., is, amikor kiváltak bizonyos lények ezekkel a bolygókkal együtt, mivel létfeltételeiket így tudták biztosítani. Azután vált ki a legfejlettebb lényekkel együtt a Nap és visszamaradt a Föld+Hold. A további fejlődés során azután kitaszították a Holdat a már említett módon a Földből. A Nappal kivonult lények közül viszont nem mindegyik tudott lépést tartani a napbeli fejlődéssel. Mivel ezeket a dolgokat nagyon nehéz a hétköznapi nyelv szavaival kifejezni, olykor hasonlatokkal kell élnünk, és így azt mondhatjuk, hogy amikor kivált a Nap, egyes lények úgy gondolták, ezen az úton lépést tudnak tartani vele. De valójában erre csak a legmagasabb rendű lények voltak képesek. A többieknek el kellett hagyniuk később a Napot, így jött létre a Vénusz és a Merkúr. A Szaturnusz, a Jupiter és a Mars tehát a Nap kiválása előtt szakadt le, a Vénusz és a Merkúr a Napból vált ki és a Hold csak ezután vált külön a Földtől. Így fest a fejlődés szellemi oldalról nézve.

Felvázoltuk a naprendszer fejlődését és láttuk, hogy más és más lények élnek a különböző égitesteken.

Ezt szem előtt tartva, választ kapunk arra a kérdésre, hogy mi történt azokkal az asztrális szellemi lényekkel, akik emberként akartak testet ölteni, amikor azonban csak megkeményedett testeket találtak a Földön, amelyekbe nem költözhettek be.

Ahhoz nem voltak eléggé érettek, hogy egyesüljenek a Napszellemekkel. A következő történt tehát. Azok a lények, akiknek a földi testeket el kellett hagyniuk egy időre, a Szaturnuszra, a Jupiterre és a Marsra vonultak vissza. Míg a Föld kihalófélben volt és olyan testeket produkált csak, amelyek ember-lelkek befogadására alkalmatlanok voltak, ezek a lelkek a planetáris világban várakoztak, amíg újra megfelelő ember-testet találhattak maguknak.

Az ember-testek közül csak nagyon kevesen, csak a legerősebbek tudtak befogadni lelkeket, hogy a Hold-krízisen átmentsék őket, a többi lélek más égitestekre távozott. Azután ki- taszíttatott a Hold a Földből. Ezáltal újból tudtak hatni az emberi alakzatokra a Nap erői. Az ember-alak puha, hajlékony és képlékeny lett az új impulzus hatására, az ilyen plasztikusan formálható ember-testek magukba tudták fogadni a Szaturnuszon, Jupiteren stb. várakozó lelkeket, akik korábban kénytelenek voltak a Földet elhagyni és most fokozatosan tértek vissza és népesítették be az újjáéledt ember-testeket. Így a Hold kiválása után folyamatosan új testek létesültek egy ideig. A Holdkrízis alatt csak igen csekély számú ember létezett. Utódaik voltak ugyan, de ezeket nem tudták felhasználni a megtestesülni szándékozó lelkek, tehát elcsökevényesedtek. Fokozatosan kihalt az emberi nem.

Amikor bekövetkezett az újra-feléledés, a Hold-krízist túlélő emberek utódai ismét képesek voltak a Szaturnuszról, a Jupiterről és a Marsról érkező lelkek befogadására. A Föld benépesült lelkekkel. Mindebből látható, milyen jelentős, lényegbevágó esemény volt a Hold kiválása, amelynek következtében megváltozott szinte minden.

Nézzük meg még egyszer a fejlődésnek a Hold kiválása előtti menetét. Láttuk, hogy a Teremtés elsőszülöttje, az ember, már a régi Szaturnuszon jött létre. A Napon alakult ki az állatvilág, a Holdon a növényvilág és a Földön az ásványvilág. A Hold kiválásától kezdve más a helyzet. Ha nem vált volna ki a Hold a Földből, minden kihalt volna a Földön. Először az emberek, majd az állatok, azután a növényzet. Múmia lett volna a Földből. A Földet ettől mentette meg a Hold kiválása. Feléledt, megújhodott minden. Hogyan is történt ez?

Mint a legalul lévőnek, az ásványvilágnak volt a legkevesebb segítségre szüksége. A növényvilág elszáradt bizonyos fokig, de hamar feléledt újra. Bizonyos szempontból fokozatosan felfejlődött az állatvilág is. Az ember-alakzatok tudtak legkésőbb olyan helyzetbe kerülni, hogy be tudják fogadni a legmagasabb régiókból feléjük áramló lelkeket. A Hold kiválása után tehát, az egész fejlődés megfordul, - míg kezdetben az ember jött létre elsőnek, utána csak az állat-, majd a növényvilág, végül az ásványvilág, a Hold kiválását követően elsőként az ásványvilág képes újraéledt erőit érvényre juttatni, utána a növényvilág éled fel és fejleszti ki legtökéletesebb formáit, ezt az állatvilág követi, az ember pedig csak utolsóként tudja elérni legmagasabb rendű formáját.

A fejlődés egész menete megfordul tehát. Azok a lények, akik úgyszólván a legtovább vártak arra, hogy egyesítsék szellemiségüket a fizikaiakkal, a Hold kiválása után szó szerint egy szellemibb körzetbe emelkedtek, akik pedig szellemi fejlődésüket hamarabb fejezték be, egy kevésbé tökéletes fokon álltak meg. A Hold kiválását követően a visszamaradottak jelentek meg hamarább. Mindjárt meglátjuk majd, hogy miért.

Nézzünk egy emberi lelket, vagy egy másféle lényt, aki a megszilárdulás miatt azelőtt nem akart testet ölteni. Emberi szavakkal kifejezve egy ilyen lény azt mondhatta: „Öltsek testet most, vagy még várjak?”. Tegyük fel, hogy csak nem régen vált ki a Hold, a Földön még igen sűrűk a dolgok. De az a lény, amely sietve testet akar ölteni, leszáll minden áron és egy még kevéssé fejlett testtel is megelégszik. Ezért kénytelen egy alacsonyabb fokon megállni. Egy másik lény azt mondja: „Inkább várok még, és itt maradok a világmindenségben, amíg még könnyebb, még oldottabb lesz a Föld fizikai mivolta.” Ez a lény kivár egy későbbi időpontot és így sikerül saját képmására formálnia az őt befogadó fizikai testet! A túl korán testet öltő lényeknek alacsonyabb fokon kell megállnia, magasabb fokot azok érnek el, akik tudtak várni. Magasabb rendű állataink azért maradtak állatok, mert a Hold kiválása után nem tudtak már várni. Megelégedtek az éppen akkor rendelkezésükre álló testekkel. A kicsit később testet öltők csak az alacsonyabb rendű, kihalófélben lévő emberfajtáknak megfelelően tudták alakítani testüket. A fejlődőképes embereket a még későbbi időpontokban testet öltő lelkek alkották.

A Hold kiválásáig tehát a Föld kihalófélben volt, de utána a földi viszonyok ismét virágzásnak indultak és ettől kezdve azok a lények, amelyek előzőleg kénytelenek voltak elhagyni a sivár Földet, újra le tudtak a Földre szállni. Ez azonban nem csak a magasabb embert alkotó lényekre vonatkozik, hanem azokra is, akik a Földre egészen más célból jöttek le. Az ő esetükben is lényeges, hogy kivárják a megfelelő időpontot, hogy megfelelő földi testet ölthessenek. Az ó-indiai korban magas fejlettségű emberek éltek. Amint a Marsról, a Szaturnuszról, a Jupiterről alászálló lelkek a nekik megfelelő testekbe költöztek, úgy a magasabb szellemi lények is magasabb fokra fejlődött ember-testeket kerestek fel, hogy működhessenek bennük. Az ó-indiai kor nagy tanítói, a szent Rishik, magasabb szellemi lények rendelkezésére bocsátották lényük egy részét, hogy abban lakozzanak. Más magasabb szellemi lények úgy gondolták, hogy: „Várunk még, amíg olyan lényeket találunk a Földön, akik maguk is magasabb fokra fejlődtek, nem megyünk le még, várunk, míg érettebbek lesznek az emberek, akkor szállunk majd le, mert az emberek nem készültek fel még kellőképpen fogadásunkra.” Azután, a perzsa kultúrkorszak idején, azt mondták egyes lények, hogy: „Most már beköltözhetünk a megfelelően fejlett emberekbe.” Ugyanígy volt ez az egyiptomi korban is. De a legmagasabb Nap-lény még mindig várakozott. Erejét kívülről árasztotta a szent Rishikre.

A szent Rishik arra néztek fel, akit Vishva-Karmannak neveztek, akiről azt mondták, hogy „Vishva Kármán túl van a mi szféránkon”. A Nap-lény várt, mert úgy gondolkozott, hogy „Nem készült fel még az ember belső világa arra, hogy belé költözhessem”. Ezután következett a perzsa kultúrkorszak, amikor felnézett Zarathusztra a Napra és Ahura Mazdao-t látta a Napban. De az a magas lény még mindig nem szállt alá a Föld szférájába. Ezt az egyptomi kultúrkorszak követte és annak a népnek a kultúrája, amely a legtovább tudott várni. Az, az ember pedig, aki a legtovább várt, és aki belső világát sok inkarnáción keresztül megfelelőképpen fejlesztette, eljött. Ekkor lenézett a Nap-lény a Földre, meglátta a názáreti Jézusban lakozó ember megfelelőképpen előkészített belső világát. Lenézett a Nap-lény és azt mondta: „Ahogyan egykor az alacsonyabb lények szálltak le a testekbe, úgy most leszállók én is annak az embernek a belső világába, aki a legtovább várt.” Igaz, hogy emberekkel már addig is egyesültek magasabb lények, de aki a legtovább tudott várni, Krisztust fogadhatta magába. A Jordán-keresztelőnél jutott el arra a fokra, hogy le tudott szállni rá, és az ő belső világával egyesülni tudott az a szellem, aki mindaddig a világmindenség szféráiban tartózkodott. Krisztus a názáreti Jézus testében volt a János-keresztelőtől fogva, mert a názáreti Jézust átható individualitás inkarnációi során megérett arra, hogy ezt a magas szellemet befogadja átszellemesített testébe. A Krisztus-szellem jelen volt mindig, de a lényeknek a Hold kiválását követően fejlődniük, érlelődniük kellett előbb.

Először az alacsonyabb rendű lények kerültek elő, azok, akik a legkevésbé tudtak várni, majd egyre magasabb fokú lények jöttek a Földre. Amikor pedig az ember egyre magasabbra fejlesztette belső világát és elérkezett az idő, amikor a názáreti Jézus már elég fejlett volt ahhoz, hogy magába fogadja Krisztust, a szellemi látó elmondhatta, hogy „Láttam a Szellemet alászállani a mennyből”. De mit mondhatott az, akire alászállt a Szellem, ha azt akarta kifejezni, ami belső világában élt? Hiszen Ő ugyanaz a lény volt, akit Vishva Kannának ismertek a Rishik! Mit mondott volna maga Vishva Karmán, ha Ő maga szólt volna, nem a Rishik? Hiszen Ő a fényben működő, magas Nap-szellem! így szólt volna: „Én vagyok a világ világossága!” Mit mondott volna Ahura Mazdao, ha saját magáról kellett volna szólnia? „Én vagyok a világ világossága!” És mit mondott ugyanez a lény, amikor eléggé éretté vált egy ember arra, hogy magába fogadja? Hogyan szólalt meg egy emberből, aki addig a világmindenségben, a Napon volt? „Én vagyok a világ világossága!”

Egy ember belső világában visszhangzik, ami a vezető kozmikus Szellem önmaga legbenső jellemzéseként, mint mennyei kórus hangzik fel és árad le a Földre, mert maga ez a lény egy ember belső világában foglalt helyet. Joggal csendül fel tehát a názáreti Jézus hangja, amikor benne él a Krisztus:

„Én vagyok a világ világossága!”