Már többször hangsúlyoztuk, hogy a jelenkort legjobban a múltból és annak történéseiből érthetjük meg, és jövőnk spirituális ideáljainak jellegzetességét is a régen tovatűnt időkbe való visszapillantással találjuk meg, és fogjuk fel a legkönnyebben. Ezért utalunk ma arra, ami a régi Atlantisz pusztulása után alakult ki, és ennek során azzal fogunk foglalkozni, amit az ember a halála utáni időben élt át.

A lélek halála és újabb születése közti állapota nem volt ugyanis mindig egyforma, ez is változott az emberiség fejlődése során. A négy nagy kultúrkorszak az óindiai: a szent risik kora, az óperzsa: Zarathusztra kultúrája, az egyiptomi-káldeus, a görög-latin majd a mi korunk alatt az ember egyre szorosabban kötődött a fizikai világhoz, egyre jobban megszerette. Az emberi lélek minden ilyen időszakban mintegy mélyebbre ereszkedett az érzékelhető világba. Mennél jobban megértette ezt a világot, annál idegenebbé vált számára halála után a szellemi világ. Ez a görög-latin kultúrában volt leginkább így. A görögök azért szerették a fizikai világot, ezt az érzéki életet, mert csodálatos művészetükben a fizikai lét nagyszerű megszépítésében egész lelküket kiélhették. A római azért szerette ezt a világot, mert az én felfedezésében teljesen kibontakoztathatta saját személyiségének az érzését. Ennek a kul- túrkorszaknak a római polgár és a római jog a határköve. A római ember otthon érezte magát ebben a fizikai-érzéki világban. A jog fogalmai azóta jöttek létre, helyesen mondják, hogy a jogtudomány a római birodalomban alakult ki, ez az egyedi személyiség tiszteletének a jele. A halál volt a nagy ismeretlen, és félelmet keltett. Akhilleusz mondása jellemzi legjobban a lélek halál utáni életének állapotáról alkotott felfogást: „Inkább lennék koldus a felső világban, mint király az árnyak birodalmában!” Ez felelt meg annak, amit a lélek átélt a szellemi világban. Mennél inkább a földi birodalomban élték ki a lelkek valamennyi képességüket, annál kevésbé tudtak haláluk után a szellemi világba beilleszkedni. A lélek magányosnak érezte magát azokban a világokban, ahová ekkor belépett. A szellem területén is azt érezte, hogy sötétség, üresség és hideg veszi körül. Hiányzott belőle a túlvilági szellemiség átélésének a képessége. Ezen az állapoton az emberiség nagy vezetői, a beavatottak, sem tudtak változtatni, pedig ők nemcsak itt a Földön tanítják az embereket, hanem odaát is. Ha a halottaknak az itteni világról beszéltek el valamit, kétszer olyan fájdalmasnak érezték, hogy nélkülözniük kell ezt az annyira szeretett fizikai világot. Miután semmit sem vihettek át a halottaknak, ami értékes volt számukra, valamennyien újratestesülésükre vágyódtak. Az ember úgy érezte, hogy elzárták testvéreitől még a szellemi területen is elhagyatottnak érezte magát. Ha ez ennyiben marad, a Földön is egyre jobban eltűnt volna a szeretet és a testvériség. Mert a szellemi területen való tartózkodás semmi egyebet sem nyújtott volna a lelkeknek, minthogy az önzés hajlamát hozták volna magukkal az érzéki-fizikai életbe, a saját énjükben való életet.

Az ó-indiai korban az ember még majának tekintette a földi világot, de a fejlődés folyamán ez megváltozott. Már Zarathusztra is utalt arra, hogy az ember a fizikai világban is megtalálhatja a szellemiséget. Feltárta azt az utat, amelyen a népeknek be kell látniuk, hogy a külső napfény egy magasztos szellemi lény külső testisége, őt - a kis emberi aurával ellentétben - nagy aurának, Ahura Mazdának nevezte. Arra akart ezzel utalni, hogy ez a most még távoli lény egykor le fog szállni a Földre, hogy szubsztanciálisan egyesüljön az emberiség történetében a Földdel, és tovább működjék az emberiség létében. Ezzel Zarathusztra ugyanarra a lényre utalt, aki később, mint Krisztus élt a történelemben. Azt mondta a tanítványainak, hogyha lassanként megértik, hogy a szellemiség minden fizikai érzékelhető dologban benne van, és a fizikait áthatja a nagy Nap-aura, Ahura Mazda, akkor Ahrimán többet nem csábítja el őket.

Zarathusztra még a következőket is mondta: aki a Napban nyilatkozott meg nekem, olyan nagy és hatalmas, hogy mindent neki adok. Szívesen feláldozom neki testi létemet, érzékszerveim éteri létezését és tetteim kifejeződését, az asztráltestet.

Ezt a fogadalmat tette egykor a nagy Zarathusztra. Rávezette tanítványait, hogy a nagy Napszellem közvetlenül a Földben, a földi tényekben fog megnyilatkozni. Így bontakoztatta ki azt a tanítást, amely az érzékelhetőben csak a szellemiség arculatát, kifejezését látja.

Eljött azután az a kor, amikor a Zarathusztra által hírül adott lény megnyilatkozott Mózesnek az égő csipkebokorban és a Sínai-hegyen. Mózes azt tanítja, hogy ez a Naplény egyben az én-lény is, a legmagasztosabb, amit az ember magába fogadhat. De nemcsak az emberbe merült bele a Napszellem egy cseppje, hanem a külső természet minden elemébe. Ugyanazt az istenséget, aki Mózesnek „én vagyok az Én-vagyok” néven nyilatkozott meg, Zarathusztrának pedig egykor, mint Ahura Mazda, mint minden lény legbensőbb, legbensőségesebb ősi alapja nyilvánult meg, most ezzel egy egész nép legmagasztosabb, kimondhatatlan nevű istenének hirdették ki, akit csak a pap nevezhetett meg a legszentebb szentélyben. Itt azt az istenséget hirdették, aki az emberben él és nemcsak az elemek lényében, a tűz felvillanásában nyilatkozott meg.

Így Zarathusztrában Jahve előhírnökét láthatjuk, annak a lényét, aki időszámításunk kezdetén a Názáreti Jézus testében lakott, és három évig benne élt. Ez ugyanaz az isten, akit Mózes és Zarathusztra adott hírül.

„Hogyan hinnétek nekem, ha Mózesnek és a prófétáknak sem hittetek?”, mondja Krisztus. Ezzel azt erősíti meg, hogy az Ótestamentum ugyanazt az istent hirdette meg más néven, akit Krisztus meghirdetett. A világ minden eseményének szüksége van bizonyos időre ahhoz, hogy kiélhesse magát. Ez a szellemi magasságokból leereszkedő Naplény a Sínai-hegyen, az égő csipkebokorban ért el ahhoz a ponthoz, hogy az elemek révén fejezze ki magát az embernek. Most egyre közeledett a Földhöz, a Jordán-keresztelőnél húzódott be a Názáreti Jézus burkába, és amikor végbement a Földön a Golgotai Misztérium, és vér folyt a Megváltó sebeiből, akkor ez nemcsak egy nagy kozmikus esemény, hanem a legnagyobb földi esemény kifejeződése is volt: Krisztus, mint a Föld szelleme költözött be a Föld aurájába. Új impulzus jött létre. Szellemi látással ezt úgy lehetett követni, hogy a Föld aurája megváltozott ebben a pillanatban, egészen meghatározott színeket mutatott. Új színek jelentek meg benne, új erőket vett fel. Krisztus énje akkor kapcsolódott a Földhöz, amikor a Megváltó sebeiből kiömlött az ént fizikailag kifejező vér a Golgotán, de eljött az a pillanat is, amikor a lelkek halál utáni helyzete is megváltozott a szellemi világban. Ez az értelme Krisztus pokolra szállásának.

Akinek a Golgotai-esemény előtt volt szellemi látása, az nem látta volna a Föld aurájában, amit később észlelhettek, amikor Jézus Krisztus már áthaladt a Golgotán, a halálon. Nézzük meg a damaszkuszi eseményt: Saul a zsidó misztériumok beavatottja, nagyon jól tudta, hogy a Nagy Aura - Ahura Mazda - egyszer majd hozzákapcsolódik a Földhöz, de nem volt hajlandó elhinni, hogy ez a lény a szégyenletes kereszten végezheti. Átélte a palesztinai történéseket, mégsem hitte, hogy a Názáreti Jézusban ez a nagy szellem tartózkodott a Földön. A Krisztus-szellemet, az élő Krisztust, csak akkor látta meg a Föld aurájában, ahol régebben nem volt látható, amikor Damaszkusz kapui előtt szellemi látó lett. Ekkor azt mondta: Igen, most bekövetkezett, amit megjövendöltek, a Föld aurája megváltozott! Saulból Pál lett. Pál koraszülöttnek nevezi magát, aki kegyelemből lett szellemi látó; koraszülött, mert nem volt még teljesen érett, nem szállt le az anyagba olyan mélyen, és kevésbé szorosan kötődött a fizikai testhez. Aki a kereszténység útját követi az tudja, hogy Pál az a fontos személyiség, aki leginkább hozzájárult annak elterjedéséhez. Pált tehát okkult tény, érzékfeletti esemény térítette meg, és azt mondhatjuk, hogy az emberiséget ez a szellemi látó történés juttatta el Krisztushoz. A Föld-aura megváltozott, amikor a Megváltó sebeiből vér ömlött - azóta is másmilyen -, és akkor történt az, amit a János-evangé- lium szavai rejtenek magukban: „Aki az én kenyeremet eszi, lábbal tapos engem.” A Föld Krisztus teste, lakóhelye a Föld belsejében van. A János- evangélium mély értelmű kijelentését nemcsak rosszallónak vagy a Krisztust eláruló Júdásra való utalásnak kell felfognunk, hanem a Krisztus-Jahve istenségre és a Földhöz fűződő viszonyára kell vonatkoztatnunk.

Ha az okkult kutató összehasonlítja, hogy a görög művészet és a kereszténység utáni művészet hogyan hat arra a világra, ahová az ember halála után belép, a következőt találja: Amikor a szellemi látó fizikai szemmel nézi egy görög templom dór oszlopait, például Paestum romjait, akkor élvezheti azokat a harmonikus formákat, amelyek magukból a szellemi irányvonalakból eredtek és ezáltal valóban az isten lakóhelyévé tették ezt a templomot. Az isten úgy szállt le ezekbe a lényének tökéletesen megfelelő formákba, ahogy egy lélek vonzódik a neki megfelelő testhez. Amikor azonban a látó szeme akar a templom szellemi képére tekinteni, semmit sem talál belőle a szellemi világban. Ott mintha kioltódott volna ez a templom, helye üresen maradt a szellemi világban, nem látható belőle semmi. Ha viszont a látó ugyanilyen értelemben a kereszténység utáni művészetet, vagy például a János- evangéliumot, a Krisztus Jahvével összefüggő Ó- és Újtestamentumot vagy Raffaello madonnáit nézi meg először érzékletes, azután szellemi látással, úgy ezek nem vesznek el a szellemi világban, hanem még sokkal csodálatosabban ragyognak. A János-evangéliumnál ez egészen különösen így van. Csak akkor lehet megérteni ennek az alkotásnak a nagyságát. Ami a Golgotai-eseménnyel függ össze, az csak a szellemi világban válik világossá és érthetővé.

A fizikai síkon végbement történelmi eseménnyel egy időben valami spirituális és egyben jelképes is történt, amikor a Megváló sebeiből vér ömlött. Amikor Krisztus nem élt már a Názáreti Jézus fizikai testében, golgotai halálának pillanatában megjelent a halál és születés közt élő lelkeknek a szellemi világban, és ott ekkor eloszlott a sötétség. A szellemi világot hirtelen átragyogta a fény. Fény áradt az eltávozottak világába, mint ahogy egy fénysugár behatolásával egyszerre minden tárgy láthatóvá válik egy sötét helyiségben, ahol hirtelen mindazt meglátják, ami mindig is ott volt. Újra észlelni tudták a körülöttük levőket, megint kapcsolatot érezhettek testvéreikkel a szellemi területen, és behozhatták a fizikai világba a szeretet és testvériség képességét. Így új fény jutott a halottak világába, mert a Golgotai Misztériumnak nemcsak abban a világban van jelentősége, amelyben fizikailag végbement, jelentős mindazoknak a világoknak is, amelyekhez az emberi fejlődésnek valami köze van. Ha a szellemi világban minden úgy maradt volna, ahogy a görög-latin kor halottai számára, ha a lélek az akkori jeges hidegben és magányosságban maradt volna, a testvériség és szeretet egyre jobban kiveszett volna a fizikai világból. Az ember a lezáródás hajlamát hozta volna magával a devachánból. Mert a testvériség és a szeretet birodalmát annak a fénynek kell a Földön megalapítania, amely akkor áramlott a földi világba és beleragyogott a halottak világába is. Ez a Krisztusimpulzus missziója.

Tisztázzuk most a Golgotai Misztériumot, a Megváltó sebeiből ömlő vér titkát másfelől is.

Tudjuk, hogy a földi ember örökséget hozott magával a Holdról. A három alsó teste, a fizikai-, az éter- és az asztráltest már elkészült, az én, az emberi szabadság és önállóság kifejeződése, csak a Földön csatlakozott ezekhez. A régi korokban fontos volt az emberiség összetartozásának a megalapozása. Ez eleinte úgy történt, hogy az emberek egymáshoz fűződő kapcsolatait csak a nekik nyújtott fizikai alap mentette meg. Az ént a vér fejezi ki. Az emberi nemen a vérrokonság és a vérségi kötelékek uralkodtak. Az emberek közötti hatás eszköze közege a fizikai vér volt. A régi korokban ez így volt. Jézus Krisztus révén azonban a szeretet már nem volt érzéki kötelék. Az emberi csoport-én működése visszaszorult. Az egyes ember azelőtt közös törzsi énhez tartozott, ebben érzett védettséget Ábrahám atya kebelén. Ez az összetartozás individuális személyénél sokkal fontosabb volt. Magasabb énje a vérrokonság összetartozásából állt. Noéról és más ősatyákról azt halljuk az Ótestamentumban, hogy évszázadokig éltek. Ezt úgy kell felfognunk, hogy a leírás olyan korokba vezet vissza bennünket, amikor az ember nemcsak saját élményeire emlékezett, hanem a távoli nemzedékekre is kiterjedően. Önmagát nem nevezte „énnek”, távoli elődeinek életében, mint saját énjében élt. Élete nem saját születésével kezdődött, nem ekkor kezdte magát énnek nevezni, hanem mindarra ént mondott, amit az ősei átéltek.

A luciferi lények minden korban a legerősebb támadásokat intézték a vérségi szeretet ellen. Minden egyes embert önállóvá akartak tenni. Az emberekbe haláluk és újabb születésük között akarták beoltani az öntudatot. A szeretetet hordozó isteni lények nem a szabadsággal számot nem vető vérségi kötelékek révén akarták az embereket szeretettel összehozni. A Krisztusprincípium egyesíti az én teljes kiformálódását a szeretet szelleméből kiáradó erővel, és ezt működteti az emberek között. Ezért mondták: „Christus verus Lucife- rus”: „Krisztus az igazi fényhozó”, és végül a bukott Lucifer ellenfele. A vérségi szeretetet Krisztus szellemi szeretetté változtatta, a lelkek között ható áradó testvéri szeretetté. Krisztus mondását: „Aki nem hagyja el atyját és anyját, nem lehet a tanítványom”, úgy kell értenünk, hogy a vérségi szeretetnek olyan testvéri szeretetté kell átalakulnia, amely minden embert egyforma erővel karol át. A szellemtudomány semmit sem akar a bibliai mondásokból elvenni, de ha helyes értelemben fogadjuk el azokat, hozzájuk fűzheti a keresztény kegyelem mélyebb megértését. Krisztus földi megjelenésével először hozta el az emberi léleknek a szellemi szeretet erejét, a Megváltó sebeiből a Golgotán kiömlő vérrel mintegy az emberiség felesleges vérét áldozta fel, ez a tett pecsételte meg azt a tanítást, hogy az individuumoknak, mint emberi testvéreknek kell egymással szemben állniuk. Krisztus megértése ma még nagyon csekély a világon. Még meg kell értenünk ennek a leghatalmasabb kozmikus történésnek egész nagyságát. Mindig voltak néhányan, akik megsejtették Krisztus lénynek és földi megjelenésének egész jelentőségét. Hogyan sejtették meg? Nézzék meg azokat az embereket és népeket, akik hosz- szabb ideig fenntartották a szellemi világhoz fűződő kapcsolatukat. Az indiaiak nem igen értékelték a fizikai világgal való kapcsolatot. A szellemi világban akartak érzékfeletti igazságokat és magasztos spirituális életet elérni, a fizikai életet nem akarták megszeretni. Elmondanék egy keleti mesét, amely kitűnően utal arra, hogy ott hogyan sejtették meg a Krisztusprincípiumot.

Elmondja, hogy az idők folyamán megjelent a Földünket irányító hatalom. Tibet északi templomaiban mondtak el erről egy keleti mondát a Buddha-i ősbölcsesség tanítványának, azóta maradt fenn. Ez a keleti legenda elmondja, hogy Buddha legjobb tanítványa Kasszapa, olyan korban élt, amikor még Keleten is kevés megértés volt található a bölcsesség iránt. Amikor közeledni érezte a halálát, visszavonult egy barlangba; sokáig élt ott és ott őrizték meg a holttestét, hogy megvárja a Maitréja Buddha megjelenését, és felszállhasson a mennybe.

Ez a legenda azt mondja el, hogy ha nem történik semmi különös, tehát Krisztus nem jelenik meg a Földön, akkor sem Kelet, sem Nyugat nem talált volna rá a szellemi világba vezető útra. Kasszapa testét addig őrzik, amíg a Maitréja Buddha meg nem szabadítja a holttestet a Földről, vagyis az embernek újra olyan erői lesznek a jövőben, amelyek át tudják szellemesíteni a földit. Az a magasztos lény, aki a szellemi világba viszi fel Kasszapa testét, olyan mélyre fog leszállni, amennyire ilyen lény még sohasem szállt alá. Maga Krisztus szabadítja meg Kasszapa testét. Az eseményt követő korban a test már nincs itt. Mit jelent ez? A testet ekkor átvitték a szellemi világba. Kasszapa testét a tűz eleme által lehet megszabadítani. Hol van ez a tűz? Szellemivé vált, ahogy Pál Damaszkusz előtt látta. Így Krisztus földi megjelenése az a nagy fordulópont, amikor az ember újra felemelkedhet a fizikai világból a szellemi világba.

Most nézzék meg Buddha tanítását. Buddha a születés, az öregség, a betegség, és a halál meglátása révén ismerte fel a szenvedés nagy igazságát. Azt tanította, hogy a születés, az érzéki megtestesülés utáni vágy kioltása szünteti meg a szenvedést, ez szabadít meg tőle.

Most nézzék meg az emberiséget hatszáz évvel később. Mit ismernek fel? Az ember egy holttestet tisztel: feltekint a kereszten függő Krisztusra, aki meghalt és halálával életet adott. Az élet legyőzte a halált.

Először is: szenvedés-e megszületni? Nem, mert Krisztus születéssel érkezett Földünkre, a kereszténynek már nem szenvedés megszületni.

Másodszor: szenvedés-e a betegség? Létrejön a nagy gyógyír a lelki erő, amelyet a Krisztus-impulzus lobbantott lángra. Az ember a Krisztus-impulzushoz kapcsolódva átszellemesíti az életét.

Harmadszor: szenvedés-e az öregség? Míg teste törődötté válik, ő maga egyre erősebb és hatalmasabb lesz.

Negyedszer: szenvedés-e a halál? Krisztus révén a holttest annak jelképe lett, hogy az élet, a szellem legyőzte a halált, a fizikait, az élet végleg diadalmaskodott a halál felett.

Ötödször: szenvedés-e elszakadni attól, amit szeretünk? Aki megértette Krisztust, az sohasem szakad el attól, amit szeret, mert Krisztus világosságot hozott a halál és újabb születés közti világba, így az ember kapcsolatban marad azzal, amit szeret.

Hatodszor: szenvedés-e ha nem kapjuk meg, amire vágyunk? Aki Krisztussal él, nem kíván olyat, ami nem illeti meg, ami nem adatik meg számára.

Hetedszer: szenvedés-e ha együtt vagyunk azzal, amit nem szeretünk? Aki felismerte Krisztust, az nagy átfogó szeretetet éleszt fel magában, ez minden lényt és tárgyat körülvesz és értéke szerint szeret.

Nyolcadszor: már nem szenvedés elválni attól, amit szeretünk, mert Krisztusban nincs már elválás.

Így a Buddha által felismert és tanított szenvedés betegségére Krisztus adott gyógyírt.

Az emberiség Krisztushoz és a kereszten függő holttesthez való fejlődése a legnagyobb fordulat, amely valaha is megtörtént.