"A kőzetek az isteni bölcsességből eredő fájdalmak megtestesülései. A növények az isteni erkölcsiség és hűség teremtményei. Az állatok darabokra tört isteniség."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A spirituális ökonómia elve és a reinkarnáció (21)

8. Földünk fejlődése a lemúriai, az atlantiszi és az Atlantisz utáni korokban

Budapest, 1909. június 10.

Tegnapi fejtegetéseinkben Föld-fejlődésünk úgynevezett lemúriai koráig jutottunk el. Ebben a korban egy nagy kozmikus esemény történt: Földünk szubsztanciájából kivált a Hold. Ez adta meg az emberi fejlődés megfelelő ütemének lehetőségét. Földünk alakja és hőmérséklete nagyon eltért a mai Földétől. Hőmérséklete sokkal magasabb volt, a mai ember nem élhetett volna azon a Földön. Alakja is lényegesen más volt. A Föld egésze lassanként sűrűsödött meg annyira, hogy szilárd szubsztanciák képződhettek rajta. Amikor tegnap arról beszéltünk, hogy a testek megkeményedtek, ezt nem fizikailag kell felfognunk, hanem az erőre és minőségre vonatkozóan. Bizonyos anyagok feloldódtak. Az egész Föld tüzes-folyékony állapotban volt, és csak fokozatosan szilárdult meg. Ezt nem úgy kell azonban felfogni, hogy a mai fizikai értelemben vált keménnyé és sűrűvé, hanem az erő és minőség vonatkozásában. Ezek olyan erők, amelyek mumifikálták volna az embert. A Föld tüzes-folyékony állapotából szigetszerű alakzatok tagolódtak ki, a rajtuk élő lények távoli hasonlóságot mutatattak a mi mai állatainkkal és növényeinkkel. Maga az ember nem élt azonban a lemúriai kor első felében közvetlenül a Földön, hanem híg, finom testiségben a Föld feletti szférában; szellemibb emberek voltak. A lemúriai kor elején nem volt még meg az ember későbbi testisége és nem vett magához szilárd táplálékot. Sőt, még Lemúria végén sem találnának a legsűrűbb szubsztanciájú emberi testformákban sem mai csontokat. Az ember fizikai teste lágy, kocsonyás szubsztanciából állt, így külsőleg alig különbözött a többi szubsztanciától. Azok a lelkek, akik túlságosan korán szálltak le a Földre, ezt a sűrűbb földi szubsztanciát vették fel a testükbe. A kevésbé szellemi emberek már a Földön éltek, a többiek pedig a Föld felett.

Az ásványiság első üledéke csak most, a lemúriai kor alatt jön létre, mintegy finom hamutömegek, tüzesen folyékony fémtömegek kiválasztásával. Ezek, mintegy szigetet kezdenek kialakítani. Ez inkább képszerű kifejezés, de a szellemi látó tekintetnek ez a fokozatos sűrűsödés így jelenik meg. Ebből a tömegből alakul ki olyasmi, amit növényvilágnak nevezhetünk, az állatvilág csak később jön létre. Túlságosan messzire vezetne, ha részletesen el akarnám mondani ezt a fokozatos fizikai sűrűsödést. Valóban minden a magasabb szférákból ereszkedett le, a sűrűsödő földrészek is. A mai ember azonban még úgyszólván egy Föld feletti szférában tartózkodott. Ebben élt, és ebben a lágy szférában alakította ki finom, puha testét. Az ember éterteste és asztrálteste nem függött össze még olyan szorosan a fizikai testével, szabadabbak voltak. De ahogy ez a megszilárduló fizikai test egyre sűrűbbé vált, az éter- és asztráltesthez fűződő kapcsolata is szorosabb lett, és az ember lebegő, úszó lénye a Földre lépett.

Ebben a korban igen fontos befolyás érvényesült az embernél. Mi is történt volna e nélkül az emberrel? Nagyon sokáig olyan lény maradt volna, akinek nincs saját kezdeményezése, belső önállósága, olyan automata maradt volna, akit a magasabb rendű szellemi lények erői mozgatnak. A fizikai, éter- és asztráltestbe állandóan a szellemi lények erői áramoltak be. Ezek között olyan lények is voltak, akik kiváltképpen az asztráltestében működtek, és akik saját fejlődésükben visszamaradtak: ezek a luciferi lények. Ők az embert sokkal gyorsabban húzták le a fizikai síkra, mint a jó, szabályosan fejlődő szellemi lények.

A luciferi lények olyan szellemek, akiknek voltaképpen a Holdon kellett volna a feladatukat elvégezniük. Ha az emberre gyakorolt befolyásukat ott érvényesítik, csak az asztráltestre tudtak volna hatni, mert a Holdon ez volt az emberi lény legmagasabb tagja. Ezt a Holdon nem tehették meg, mert visszamaradt lények voltak. Az énre sem tudtak hatni, mert ezt a Holdon nem tanulták meg. Most jutottak el a luciferi lények odáig, hogy az ember asztráltestére tudtak hatni. Az ember azonban időközben előrehaladt, és megkapta az ént. Az énre a luciferi lények nem tudtak még hatni; a magasabb rendű lények hatottak rá, valamint az asztráltestre is, de csak az énen keresztül. Az asztráltestre gyakorolt közvetlen hatást nem is engedték volna meg maguknak, ezt a feladatot ezek a magasabb rendű lények már a Hold-fejlődés alatt elvégezték. Ha a luciferi lények nem befolyásolják az embert, akkor csak a magasabb rendű lények hatottak volna az asztráltestre az énen keresztül, így megtisztítva azt. A lemúriai korban, ehelyett mindenfelől luciferi lények hatottak az asztráltestre, és ezt ezáltal olyan hatások érték, amelyeknek voltaképpen már a Holdon be kellett volna fejeződniük. Ezáltal olyan ösztönöket, vágyakat és szenvedélyeket oltottak be az emberbe, amelyeket nem kapott volna meg, ha csak a magasabb rendű lények hatottak volna rá. Az istenek egyszerűen nem engedték volna be ezeket a hatásokat. Az embernek a luciferi befolyás kétféle dolgot adott: egyfelől bizonyos lelkesedés, elragadottság tüzelte fel egyes cselekvésekre, de ezt nem az énje vezérelte, nem a magasabb rendű lények befolyására ment végbe az emberben. Másrészt lehetősége nyílt arra, hogy elszakadjon a magasabb rendű lényektől, és rosszat tegyen, de megkapta a szabadság lehetőségét is. Így az ember a luciferi lényeknek köszönhette a kezdeményezést, a lelkesedést, a szabadságot, de ugyanakkor a gonoszság lehetősége is létrejött benne. Az ember asztráltestébe befurakodtak a luciferi lények, és alapjában véve ma is benne vannak, egyfelől szabaddá teszik, másfelől viszont rosszra csábítják.

Az ember azáltal került korábban, túlságosan korán a Föld feletti atmoszférából a Földre, hogy asztráltestét luciferi lények hatották át. Ennek lényegében ezek a luciferi lények az okai. Elrontották az ember asztráltestét, amely így túlságosan hamar besűrűsödött, mert különben még sokáig abban az atmoszférában maradt volna, amelyet a Biblia Paradicsomnak nevez. A Paradicsomból való kiűzetés tehát az istenek befolyására történt. Képzeljék el a Földet tüzes-folyékony állapotban és azután az embert, akit a luciferi lények túlságosan korán vezettek le a Földre, ahol éppen kialakultak a földrészek. Az ember asztrálteste akkor még sokkal jobban befolyásolta a környezetét, nagyobb mágikus erőkkel rendelkezett, mint később, a természeti törvény nem vált el még olyan élesen az emberi akarattól. Egy gonosz ember nem tudna ma ilyen vonatkozásban különösebben ártani. Ma semmi sem történne miatta a természetben. Ez akkor másképpen volt. Az emberi lélek gonosz vágyai látható mágikus természeti hatást hoztak létre, vonzották a tűz Föld feletti és földi erőit, és az ember gonosz vágyaival, mágikus akaratával lángra lobbantotta a természeti erőket. Ma az ember nem tud villámot előidézni; akkor tűz villámlott át a levegőn, amikor az emberek gonoszak lettek.

Lemúria földrészén azáltal lobbantak lángra a tűz erői, hogy az emberek tömegesen gonosszá váltak, és nagyon is átadták magukat a luciferi lények befolyásának, a gonosz hajlamoknak. Lemúria a tomboló tűz által pusztult el, lakói nagy részének a gonoszsága folytán. Azok az emberek, akiket megmentettek, Nyugatra mentek, a mai Afrika, Európa és Amerika között elterülő Atlantisz földrészre. Az emberiség fejlődése nagyon hosszú időszakon át ott folytatódott. Az emberek lassanként újra szaporodni kezdtek, és azok a lelkek, akik az elsivárosodás idején a Jupiterre, a Marsra és a többi bolygóra távoztak, leszálltak erre a földrészre. Ez hosszú időt vett igénybe. Így a faj fogalma a régi Atlantiszon alakult ki. Az okkultizmusban azt mondják: a régi atlantiszi emberek testében olyan lelkek éltek, akik azelőtt a Marson, a Jupiteren, a Vénuszon és a több bolygón tartózkodtak. Ezeket Mars-embereknek, Jupiter-embereknek nevezték, és így tovább. Ezért testük külső alakja is különbözött egymástól. Az emberi test Atlantisz egész első felében sokkal lágyabb volt még, engedett a lélek erőinek. Ezek a lelki erők sokkal erősebbek voltak, mint ma, irányították, formálták a fizikai testet. A régi atlantiszi ember könnyűszerrel széttörhette volna például a vonatsíneket, de nem a nagy fizikai erejével, hiszen még csontrendszerét sem alakította ki, hanem mágikus-pszichikai erői által. Egy puskagolyó például lepattant volna erről a pszichikai erőről. A hús anyagának sűrűsége csak később alakult ki. Hasonló jelenségeket ma egyes őrülteknél találhatunk, akik intenzív pszichikai erők felszabadulása révén súlyos tárgyakat tudnak emelni és dobni, mert fizikai testük ebben az állapotban nincs megfelelő kapcsolatban a magasabb testekkel.

Mivel Atlantiszon a fizikai test még lágy volt, könnyebben tudott a lelki folyamatokhoz alkalmazkodni; fizikai alakja kisebbé vagy nagyobbá válhatott. Ha egy atlantiszi ember például ostoba, érzéki és ehhez hasonló volt, akkor mintegy beletágult az anyagba és alakja óriási lett. A szellemibb emberek finomabban tagolódtak, aljuk kisebb volt, az ostobáké pedig nagyobb. A külső alak lágy anyaga sokkal jobban alkalmazkodott a lelki erőkhöz, mint ma, amikor az anyag megmerevedett. A testek tehát a lelki tulajdonságok szerint alakultak, ezért voltak a fajok olyan különbözőek.

Amikor a mítoszok és mondák a törpéket okosnak, az óriásokat butának ábrázolták, ebben mélységes okkult vonás tükröződését látjuk. Amikor tehát egy ilyen lélek visszatért a Marsról a Földre, a vele rokonságban lévő ottani tulajdonságok még sokáig befolyást gyakoroltak rá, és arra a testre is, amelyben lakott. Ez a tény megmagyarázza a fajok különbségeit és sajátosságait.

Ha az emberiség fejlődése az atlantiszi kor közepéig Lucifer befolyása nélkül ment volna végbe, úgy az ember addig nagyfokú szellemi látó képtudatot fejlesztett volna ki. Lelkében olyasmi élt volna, amelynek az ereje belső képekben nyilatkoztatja meg a külső világot; nem a szemével észlelte volna a külső tárgyakat. A luciferi befolyás révén az ember hamarabb látta meg a fizikai világot, de nem helyesen, hanem mintegy fátyolon keresztül. Az isteni-szellemi lények úgy tervezték az ember fejlődését, hogy a homályos szellemi látó tudattal képszerűen észlelte volna a külső világot a belső világ helyén, de úgy, hogy minden érzéki dolog mögött szellemiség rejlik. Meglátta volna a fizikai világ mögött a reális szellemet. Lucifer nélkül bizonyos korban egy csapásra megjelent volna a külső világ - ezt ne vegyék, kérem, szó szerint, mindenképpen eltartott volna egy ideig -, az ember felébredt volna. A belső világ hirtelen eltűnt volna, de a szellemi eredet tudatának megmaradása mellett. Az ember nemcsak a növényeket, állatokat és a többi dolgot látta volna, hanem ugyanakkor azt a szellemet is, amelyből kisarjadtak. Mivel a luciferi lények az embert túlságosan korán lehúzták a Földre, a külső világ olyanná vált számára, hogy eltakarta a mögötte lévő szellemi világot. A fizikait most átlátszatlannak látja, különben meglátná ezen keresztül a világ ősi szellemi alapját. Az anyag azért vált túl sűrűvé az ember számára, mert túlságosan korán jött le ebbe az anyagba. Már nem tudott rajta áthatolni. Az atlantiszi kor közepétől fogva más, visszamaradt szellemi lények tudtak az anyaghoz kapcsolódni, ezt így mintegy füst itatta át, és az ember nem láthatta már a szellemiséget. Ezek az ahrimáni vagy mefisztói lények. Mefisztó-Ahrimán más, mint Lucifer. Valótlansággal - Zarathusztra hazugnak nevezi - homályosítja el a tiszta emberi szellemet, elrejti előle a szellemiséget. Ahrimán követi Lucifert, azt az illúziót kelti az emberben, hogy az anyag önmagában létezik. Míg tehát az ember előrehaladását isteni-szellemi lények akarták befolyásolni, két másik hatás alá került: az egyik Luciferé, aki az embert belül, az asztráltestében támadja meg és igyekszik megtéveszteni, a másik Ahrimáné, aki olyasmit hitet el vele kívülről, ami a külső világot majának, anyagnak tünteti fel számára. Lucifert olyan szellemnek kell neveznünk, aki belül tevékenykedik, Ahrimán viszont olyan szellem, aki fátyolként borítja az anyagot a szellemre, és lehetetlenné teszi a szellemi világ megismerését. Ez a két szellem tartja vissza az embert a spiritualitáshoz tartó fejlődésében. Az emberben különösen az ahrimáni befolyás érvényesült, és ez okozta a Föld egy részének, Atlantisznak a pusztulását.

Az emberek Lemúriában nagyon erősen hatottak mágikus erőikkel a természetre. Uralkodni tudtak például a tűzön. Erre az atlantisziak már nem voltak képesek. De uralkodni tudtak akaratukkal a magok erőin, amelyekben mélységes titkok rejtőznek, a levegő és a víz erőin; a tüzet megvonták tőlük. Értsük meg, hogy egészen más a helyzet, ha ma olyan mozdonyt látunk, amelyet az ember készített és most uralkodik rajta. Az ember szolgálatába tudja ma állítani a kőszénben rejlő erőket, mozgatóerővé alakítja át ezeket. Ez a folyamat azt jelenti, hogy az ebben lakó élettelen ásványi erőn uralkodik, az atlantiszi ember azonban magán a magban lakó életerőn uralkodott. Gondolják el, hogy elő tudta csalogatni és hasznosítani a magnak azt az erejét, amely eleven erőként sarjasztja ki a szárakat a földből. Járműveiket raktárakban tartották, és ezekben óriási magmennyiségeket tároltak, ahogy nálunk szénkészletek vannak. Járműveiket az ezekben felhalmozott erőkkel hajtották. Ha a szellemi látó visszatekint erre a korra, látja, hogy ezek a járművek a még sűrűbb atmoszféra levegőjében valamilyen kormányzással emelkednek és mozognak a föld közelében. Az atlantisziak ezeket az eleven erőket kezelték. De az elképzelhetetlen, hogy növényi, vagyis lelki erőket anélkül lehessen mágikusan alkalmazni, hogy ugyanakkor ne hassanak a levegő és a víz erőire is. Amikor az atlantisziak akarata gonosszá vált és ezeket a lelki erőket önző célokra használták, akkor ezzel felkeltették a víz és a levegő erőit, ezek elszabadultak, és ezáltal pusztult el a régi Atlantisz. A földrészek az elemek és az emberek együttműködéséből jöttek létre. Az ahrimáni befolyás azonban lassanként annyira megerősödhetett, hogy az ember már nem látta a szellemiséget. A fizikai anyag mögött már csak az ásványit, a szervetlent ismerte fel és ezzel egyre jobban elvesztette a mágikus erőit.

Az atlantiszi korban az ember az életerőn tudott uralkodni. A lemúriai korban az állati peték erőin való uralkodás hozzátartozott az ember erőihez és még az is megtörtént, hogy a lemúriai ember arra használta az állati pete erőit, hogy állati formákat emberivé alakítson át. Az ember a pete erőire gyakorolt mágikus hatásaival kapcsolatban hatott a tűzerőkre, elszabadította ezeket. Ha az ilyen akarat gonosszá válik, akkor a fekete mágia legrosszabb erőit bontakoztatja ki és kelti fel. Még ma is azáltal szabadulnak fel a Földön a legrosszabb erők, hogy a fekete mágusok olyan erőkkel élnek vissza, amelyekhez az emberiség általában nem fér hozzá. Ezek olyan hatalmas és szent erők, amelyek az erre méltó irányítók bölcs kezében az emberiség leg- magasztosabb és legtisztább szolgálatára hasznosíthatóak.

Az ember ekkor lassanként elveszítette azt a képességét, hogy a testét alakítani tudja. Beletagolódtak a porcok és a csontok, a kemény részek, az ember egyre hasonlóbbá vált mai alakjához. Ez csak az atlantiszi korban történt. Így érthető, hogy a kutatók nem találják meg a régi atlantiszi embert. Nem teljesülhet a tudósok reménye, hogy mégis rátaláljanak az emberi fejlődés ilyen régi korainak nyomára, mert az ember olyan lény volt, akinek a részei lágy anyagból voltak. Az ilyen test nem marad fent, mint ahogy a mai puha testű állatokból sem található száz év múlva semmi sem. Az ilyen régi korszakokból azért találnak még állati maradványokat, mert az állatok már akkor megkeményedtek, amikor az ember még lágy volt. Az állatok túlságosan korán szálltak le az anyagba, nem tudtak ezzel várni. A legelsatnyultabb emberi alakzatok azokból a legrégebbi emberalakokból jöttek létre, akik túlságosan korán váltak fizikaivá. A legnemesebbek maradtak legtovább odafent lágy állapotban. Megvárták, míg nem estek bele olyan korba, amikor az állatokhoz hasonlóan meg kellett volna maradniuk a megkeményedésnek egy fokán. Az állatok azért rekedtek meg egy megmerevedett, megkeményedett fokon, mert nem tudtak várni.

A Föld-fejlődést egészen addig írtuk le, amikor a víz erői elszabadultak, és elpusztult a régi Atlantisz. Az Atlantiszról elmenekülő emberek egyrészt Amerikába, másrészt a mai Európába, Ázsiába és Afrikába költöztek. Ezek a vándorlások, nagy vándorutak hosszú időt vettek igénybe.

Nézzük meg most még egyszer a régi atlantiszi kultúrát. A legősibb atlantiszi korban az embernek intenzív mágikus erői voltak. Ezekkel uralkodott a magerőkön, a természeti erőkön, és még bizonyos módon be tudott tekinteni a szellemi világba. A szellemi látás azután lassanként elsorvadt, hiszen az embereknek a földi kultúrát kellett megalapítaniuk; valóban le kellett szállniuk a Földre. Így Atlantisz végén kétféle ember létezett az összes népen és fajon belül: egyfelől az atlantiszi kultúra tetőpontján álló szellemi látók, nagy mágusok, akik mágikus erőkkel hatottak és betekintettek a szellemi világba, és ezek mellett voltak olyanok, akik előkészítették a mai emberiség megalapítását. Már megvoltak bennük a mai emberi képességek hajlamai. Már nem tudtak a régi atlantiszi értelemben működni, de előkészítették az intelligenciát, az ítélő erőt. Rendelkeztek a számolás, számítás, és kombinálás kezdeteivel. Ők fejlesztették ki a mai intelligenciát, de már nem használták azokat a mágikus erőket, amelyeket a régi atlantiszi mágusok abban az időben is alkalmaztak, amikor ez a nagy ahrimáni befolyás miatt már veszélyes volt. Ők voltak a lenézett „másmilyenek”, mint a kis gyülekezetekbe tömörülő mai teozófusok, vagy a régi római katakombákban összejövő első keresztények.

Voltak Atlantiszban hatalmas vezető kulturális és kultikus helyek is - nevezzük atlantiszi orákulumoknak -, ezekben művelték az atlantiszi bölcsességet. Az emberi lelkek különbözőek voltak, mivel különböző égitestekről szálltak le, ezért az emberek jellegének megfelelően különböző orákulumoknak kellett lenniük. Volt Mars-orákulum, Jupiter-orákulum, Vénusz- orákulum és így tovább. Ezek vezető kultikus helyek voltak, ahol a beavatott bölcsek a Mars-fajt, a Jupiter- fajt és a többit elvezették bizonyos fokra. Mindezeket az orákulumokat azonban a náluk hatalmasabb Naporákulum vezette. Ez volt a vezető misztériumhely, ahonnan a többiek kultúrája kiindult. Emellett valamennyi Mars-embert arról a helyről irányították, ahol a Mars-orákulum beavatottja élt a tanítványaival; minden Merkúr-lelket a Merkúr-orákulumból, minden Jupiter-lelket a Jupiter-orákulumból és így tovább. De az összes orákulum a Nap-orákulum nagy beavatottjának a fennhatósága alá tartozott.

A Nap-orákulum nagy vezetője, Atlantisz legnagyobb beavatottja mindenütt az embereknek arra a rétegére fordította a figyelmét, akik különböztek a régi Atlantisz szokásos népességétől. Egyszerű emberek voltak, már nem is voltak mágikus erőik; a nagy beavatott összegyűjtötte ezeket a lenézett embereket, akik ha kezdetlegesen is, de kifejlesztették magukban az új képességeket, és akiktől elvárhatta az új kor megértését. Kiválasztotta a megfelelő anyagot a jövő számára, és azokat a régi beavatottakat vagy mágusokat, akik nem ragaszkodtak önzően a régi formákhoz. Ha mai korunkat összehasonlíthatjuk ezzel a korral, hasonló képet nyújt, mint az akkori atlantiszi. Ma is megvannak az uralkodó kultúra hangadói, akik a maguk módján szintén mágusok, csak azzal dolgoznak, ami nem organikus, másfelől ma is léteznek lenézett emberek, akik a jövőért akarnak dolgozni. Atlantiszban is megvetéssel nézték a kultúrájukhoz tartozó régi mágusok azt a csekély számú embert, akik olyan új képességet fejlesztettek ki magukban, amelyet ott semmire sem lehetett használni. Csak a Nap-orákulum nagy beavatottja nem vetette meg őket. Ma a kultúránk nagy hordozói is így néznek le egy kis embercsoportra, a teozófusokra, akik kis gyülekezetekben jönnek össze, és mindenféle bolondságot művelnek, általában laikusok, és előre akarják hozni a jövőt. Olyan emberek, akik haszontalannak látszó képességeket akarnak kifejleszteni és előkészíteni, de ez alkalmas arra, hogy a jövő megsejtésével ismét megteremtse a kapcsolatot a szellemi, spirituális világgal. Atlantiszon a fizikai-érzéki világhoz fűződő kapcsolatot kellett megtalálni, ma az a feladat, hogy újra megtaláljuk a szellemit, a spirituálist. Ahogy a régi beavatott egy helyre gyűjtötte akkor a csoportját és hívó szavát a lenézett, egyszerű emberekhez intézte, úgy ma más feltételek között nem lokálisan ismét hívnak a bölcsesség nagy mesterei, akik a bölcsesség spirituális kincsét árasztják az emberiségbe. Hívásukat azok követik, akik bizonyos módon képesek erre, mint annak idején azok, akiknek hajlamuk volt a számoláshoz, számításhoz, és egyéb primitív tulajdonságokhoz. Ezeket a tanításokat nemcsak azért kapjuk, hogy felfogjuk értelmünkkel a szellemtudomány dogmáit, hanem hogy szívünkkel ragadjuk meg ezeket. Ezáltal kapunk erőt annak megértéséhez, hogy a szellemtudomány ma miért létezik. Azért, hogy megfeleljen az emberi fejlődés nagy követelményeinek. Aki ezt tudja, megtalálja az erőt az ellenállások legyőzéséhez, bármi következzék is; saját útját járja, mert tudja, hogy annak kell történnie, aminek a szellemtudomány révén kell megtörténnie az emberiség spirituális úton való továbbfejlődéséhez.

A Nap-orákulum nagy beavatottja irányította a maga kis csoportját, és Ázsiában alakított ki egyfajta kultúr-centrumot. Úgy nevelte fel magának bizonyos vonatkozásban ezeket az embereket, hogy megalapíthassák az Atlantisz utáni kultúrát. A nagy vándorutakon mindaz összekeveredett, elegyedett, ami Atlantiszon jött létre. Az Atlantisz utáni korban ezért már nem fajokról, hanem kultúrákról kell beszélnünk.

Nézzük most meg az Atlantisz utáni kor egymásra következő kultúráit. Az első az óindiai. Az atlantiszi katasztrófa után a népek különös keveréke menekült át és talált egymásra az ősi Indiában. Az ott élő emberek mindenekelőtt mélységesen vágyódtak a szellemi világ után, tudták, hogy onnan származtak, és most elveszítették. A Nap-orákulum nagy beavatottja odaküldte a hét szent risit. Az indiaiak fájdalmas vágyakozással elevenen érezték, hogy az érzékelhető világ nem valóságos, csak a szellemi világ igaz, ahonnan leszálltak. Így a szent risik könnyen átadhatták az ősi kozmikus bölcsességről, a misztériumokról szóló tanításaikat azoknak, akikben még megvolt a szellemi világ utáni vágyakozás. Az érzékelhető világ az ó-indiaiaknak maja, illúzió nagy megtévesztés volt.

Az Atlantisz utáni második, az óperzsa kultúrában már más szellem uralkodott. A nyugati gondolkodás és a fizikaiban való nyugati kutatás felismeri, hogy ezt a csodálatos, harmonikus törvények szerint felépült fizikai világot érdemes szellemünkkel áthatni. Zarathusztra népében felmerült ennek a sejtelme. Aki ismeri az óperzsa népet, pontosan megkülönböztetheti az indiai néptől. Azoknak minden körülöttük lévő dolog, csak maja, illúzió volt. Csak a szellemi világot tartották igaznak, és törekvésükre méltónak, csak ezt hatotta át, a legmagasabb én. Ilyen beállítottsággal nem hódíthatták meg a fizikai világot. Ez csak Zarathusztra kultúrájával vált lehetségessé, aki a Nap-orákulum nagy beavatottjának volt a tanítványa. Tudta és tanította, hogy a külső világ nem maja, hanem az isteni-szellemiség kifejeződése, e mögött rejlik az, amit Ahrimán takart el az emberek elől. Azt kellene leleplezni, ami az éréki világ mögött rejtőzik. Zarathusztra működése arra irányult, hogy megtalálja az érzékelhetőben a szellemet. Ez a missziója. Ormuzdban és Ahrimánban a Fény és a Sötétség áll egymással szemben.

A harmadik, az egyiptomi-káldeus-asszír-babilóniai kultúra már jobban hozzákapcsolódott a fizikai világhoz. Az égbolt hatalmas csillagírásában az istenek bevésődött tetteit, bölcsességét látta, tekintetét felemelte, és érteni, értelmezni próbálta ezeket. Ennek emlékműve a bölcs káldeus papok csodálatos csillagtudása.

A negyedik a görög-római kultúra volt, ez teljesen levezette az embert a fizikai síkra, amelyet már úgy megszeretett, hogy saját eredetéről teljesen megfeledkezett. Elveszítette a szellemi világ megértését. Ez mélységesen megmutatkozik Akhilleusz görög hős szavaiból: „Inkább lennék koldus a felső világban, mint király az árnyak birodalmában!”. Ennek a kultúrának a jellemző ismertetőjegyei a csodálatos görög szobrok, valamint a római polgár megjelenése. Az ötödik a mi kultúránk. A materializmus és az áruház jellemzi.

Mindezeknek a kultúráknak az az értelme, hogy az ember egyre jobban meghódítsa a fizikai síkot. A máig fennmaradó kultúrákban két áramlat, két alaphangulat jut kifejezésre. A keleti és a nyugati világ áll ma egymással szemben, ezeknek a szemléletei és érzelmi áramlatai. A keleti világ majának, vagy illúziónak nevezi a fizikai síkot, nem akar ezzel gondolkodásában cselekvésében érzelmi életében összekapcsolódni. A nyugati világszemlélet alapelve, hogy dolgozzék ezen az érzékelhető világon, alakítson rajta. Külsőleg összeütközésekre kerülhet sor, bár mindkettő teljesen jogosult. Ha a nyugatiak a külső kultúrán dolgoznak, és ezzel kibontakoztatják a lélek erőit, a keletiek meg saját útjukat járják, a tetőpont egymáshoz vezeti őket.

Voltak tehát az indiaiak, akik a külső érzékelhető világtól elfordult szellemi életüket élték, azután a perzsák, akik még ellenséget láttak az anyagban, de már beledolgozták a szellemet. Voltak az egyiptomiak, akik tanulmányozták a törvényeket, a káldeusok, akik a csillagok térbeli járásában isteni kézírást láttak, és a csillag-bölcsességét úgy tisztelték, mint az isteni-szellemi lények kifejeződését. Előttünk áll a görög ember, aki bele tudta vésni az anyagba a szépség ideáját és a természeti alkotások tökéletességét. Ez volt az a kor, amelynek nagyszerű művészeti alkotásaiban a szellem és az anyag egyesülését csodálhatjuk meg. Mindennek mélységes okkult háttere van. Nézzék meg a görög templom csodálatos tisztaságát és szépségét: valóban benne lakik az isten. Építészetük és szobrászatuk révén lényegében abban különböznek a többi kultúrkorszaktól, hogy a görög templom tiszta formája már építészeti művészi szempontból is olyan tökéletes vonalú, hogy szinte utolérhetetlen. Ha lelkükkel ebbe belemélyednek - Paestum templomainak romjaiban még észlelhetik -, rátekintenek egy dór vagy ión templomra és van némi térbeli tudatuk, akkor megérzik, hogy ezeket a vonalakat mintegy beleillesztették a térbe. Tudják, hogy a térben vannak bizonyos áramlások. A görög templom kialakulása felhasználja, és fizikailag ábrázolja ezeket a szükségszerű áramlásokat. A görög ember azt alkotja meg a térben, ami már benne megtalálható. A görög templomnál az a legfontosabb, hogy maga az isten lakik benne, míg a gótikus dómhoz hozzátartozik a hívő gyülekezet. A görög templom önmagában is teljesség, a gótikus dóm csúcsíves ablakaival csak a gyülekezettel együtt képzelhető el, formái az áhítatosan összekulcsolt kezeket tükrözik vissza. A görög templomban valóban benne volt a szellemiség, alkalmat adott a szellemi lényeknek, hogy leszálljanak, és benne lakhassanak.

Ez a kor ilyen csodálatos művekkel tudta a Földet ékesíteni, de az emberek egyre inkább elveszítették a szellemi világhoz fűződő kapcsolatukat. A fizikai világ fényes és világos volt az ember számára, de a halálon áthaladva sivár, hideg és sötét szellemi világban élt a görög-latin kultúra idején. Az Atlantisz utáni korban az ember meghódította a fizikai világot, de a szellemi világ szomorú és borús volt számára, még az emberiséget itt és ott tanító beavatottak sem hozhattak vigasztalást. Mert ha a halál és az újabb születés között élő emberi lelkeknek arról beszéltek, ami a fizikai világban történt, még boldogtalanabbak lettek, hiszen lelkük minden rostjával az érzékelhető világhoz tapadtak, amelytől meg voltak fosztva. A változás itt is a Golgotai-esemény és Jézus Krisztus földi megjelenése révén következett be. Krisztus kereszthalála után leszállt az alvilágba - ezt nevezik pokolra szállásnak -, és azoknak is hírül adta, hogy az élet valóban legyőzte a halált, akik már nem éltek fizikai testben. Ez ismét lehetőséget adott a lelkeknek, hogy a szellemi világba emelkedhessenek.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként