Tegnap lelkünk elé tártuk a halál pillanatának lezajlását, amikor az étertest az asztráltesttel és az én-hordozóval eltávozik a fizikai testből, és az emlékezet tablója tárul a lélek elé. Ennek a tablónak sajátságos tulajdonsága van. Az események ugyanis mintegy egyidejűleg tárulnak a lélek elé, és panorámaszerűen tekinthetők át. A lényeg azonban az, hogy valóban képnek érezzük. A valóságos fizikai életben az eseményekhez öröm és fájdalom fűződik; ezek az érzelmi tartalmak eltűnnek a halált követő néhány napon belül. Ez az emlékkép olyan, mint egy objektív festmény. Próbáljuk ezt egy példán megvilágítani. Valamilyen roppant végzetes, fájdalmas helyzetben látjuk magunkat, átéljük a lefolyását, de fájdalmassága elmarad. Olyan, mintha egy meggyötört ember képét szemlélnénk: a fájdalmat valójában nem érezzük, csak tárgyilagosan nézzük. Így van ez a halál utáni emlékképpel. Ez abban a pillanatban jelenik meg, amikor étertestünk nagy része kihúzódik, eloldódik a fizikai testtől, és azután szétoszlik az általános kozmikus éteriségben. De megmarad egy kivonata, amely az elmúlt élet eredményét tartalmazza. Most valóban lényegesen más időszak kezdődik a lélek számára, annak az ideje, hogy leszokjon a fizikai világhoz való ragaszkodásról. Ezt legjobban úgy képzelhetjük el, ha azt mondjuk: az okkultistának az ösztönök és vágyak összessége realitás. Ami az asztráltestben van, az nem szűnik meg a halál után, valamennyi ösztön és kívánság megmarad. Aki az elmúlt életében ínyenc volt, halálakor nem veszíti el a fizikai ételekben lelt örömét, mert ez az asztráltesthez kötődik, csak most nincsenek meg mohóságának csillapítására a fizikai eszközei, az íny, a fog és a többi. Helyzetét az olyan emberéhez hasonlíthatjuk - ez más okból is ilyen -, aki nem tudja rettenetes szomjúságát oltani. Vágya miatt szenved, vágyának teljesítését kénytelen nélkülözni. Ennek a szenvedésnek az az értelme, hogy átérezze a csak fizikai eszközökkel teljesíthető vágyak létezését. A kamaloka a leszoktatás ideje, ezt az állapotot „a vágyak helyének” nevezik. Az ember születése és halála között eltöltött idejének harmadrészéig tart; ezzel talán még pontosabban is foglalkozhatunk majd. Ha tehát valaki hatvan éves korában hal meg, úgy azt mondhatjuk, hogy húsz évet, eltelt életének harmadrészét tölti a kamalokában. A kamaloka általában tehát addig tart, amíg az ember minden fizikai síkhoz kötődő vágyáról leszokott. Ez a kamaloka-idő egyik oldala, de megnézzük még másfelől is.

Amit az ember fizikai testében átél, azért értékes számára, mert tapasztalataival, földi tevékenységei révén egyre magasabbra fejlődik. Ez a lényeges. Az embernek másfelől sok olyan alkalma adódik születése és halála között, hogy fejlődése elé akadályokat gördítsen. Ide tartozik minden embertársunknak ártó tevékenységünk. Akadályt gördítünk saját fejlődésünk elé, valahányszor embertársaink rovására elégítjük ki haszonlesésünket, vagy önző módon cselekszünk a világban. Hogyha arcul ütünk valakit, fizikai és morális fájdalma akadályozza a fejlődésünket. Az akadály hozzánk tapadna minden elkövetkező időben és életünkben, ha nem tennénk félre az utunkból. Az ember a kamaloka idején kap indítékot arra, hogy fejlődésének akadályait az útjából eltávolítsa. A kamaloka ideje úgy játszódik le, hogy az ember egész életét háromszor olyan gyorsan éli át, visszafelé. A kamalokának, az asztrális világnak az a sajátossága, hogy minden tükör- képszerűen jelenik meg benne. Ez a tanítványt is megzavarja, amikor az asztrális világba belép. A 346-os számot például 643-nak kell olvasnia. Az asztrális világ látásánál mindent meg kell fordítania. Ez mindazzal így van, ami az asztrális világra vonatkozik, valamennyi szenvedéllyel is. Ha valaki iskolázással vagy patologikus állapotok révén szellemi látó lesz, legelőször saját, belőle kiáramló ösztöneit és szenvedélyeit látja meg. Ezek mindenféle alakzatban és formában jelennek meg előtte, és körös-körül minden irányból közelednek felé. Aki az asztrális térben szabályosan vagy szabálytalanul látóvá válik, először ezeket a torzképek vagy démoni alakzatok formájában feléje tartó alakokat látja. Ez különösen azoknál fatális, akik látók lesznek, és még sohasem hallottak erről a jelenségről. Ma a fejlődésnek éppen olyan állapotában élünk, amikor számos ember szeme nyílik meg a szellemi világ számára, ezért az ilyesmi egyre gyakrabban fordul elő. Ezért is mondjuk ezt el, hogy akivel megesik, ne rémüljön meg. Hiszen a szellemtudomány azért van, hogy az embert vezesse a szellemi világban. Sok lelki megrázkódtatás azért éri a szellemi látáshoz jutókat, mert nem ismerik ezeket a tényeket és állapotokat. A fizikai világban először a tyúkot látják, és azután a tojást, amikor a tyúk tojik, asztrálisan úgy látják ezt a folyamatot, hogy a tojás visszamegy a tyúkba. Mindent visszafelé élnek át. Gondolják el, hogy valaki hatvanéves korában hal meg, és a kamalokában elért ahhoz a ponthoz, amikor negyvenévesen arcul ütött valakit: ekkor átéli mindazt, amit a másik általa élt át, teljesen a másik ember természetében él. Életünket így visszafelé éljük át, egészen a születésünkig. De nemcsak a fájdalmat éljük át, hanem azt az örömet, boldogságot is, amit másoknak okoztunk. Így veti le a lélek egyenként mindazt, ami a fejlődését gátolja. Hálával tartozik annak a bölcs irányításnak, amely megadja neki a kiegyenlítés lehetőségét. Mert a jóvátétel szándékával mindenkor felvesz valamilyen jelet, akarati impulzust, hogy kiküszöbölje fejlődésének akadályait. Erre következő életében kap lehetőséget. Látjuk tehát, hogy az objektív tabló egészen más, mint a kamaloka visszafelé történő átélése. A kamalokában azt éljük át egészen pontosan, amit viselkedésünknél a másik ember érzetett, saját tetteink másik oldalát éljük át. De nemcsak ezt a megpróbáltatást kell átélnünk, hanem azt a boldogságot és örömet is, amit itt, mint fájdalmat éltünk át. Tehát a fizikai világ örömét és szenvedését ellentétesen éljük át. A kamaloka éppen azt adja meg lelkünk- nek, amit az emlékezet tablója nem nyújt: a fájdalom és öröm fordított átélését.

A kamaloka átélése után mintegy megtörténik a harmadik holttest levetése. Az első volt a fizikai holttest, azután az általános kozmikus éteriségben feloldódó éteri, most pedig az asztrális holttest. Ez magában foglalja mindazt, amit az én még nem tisztított meg az asztráltestében és nem rendezett el. A kamaloka állapota után az oldódik el, amit az ember egykor ösztöneinek és szenvedélyeinek hordozójaként kapott és énjével nem dolgozott, nem szellemesített át. Az ember további pályájára asztráltestének kivonatát viszi magával: először is jó akarati impulzusainak összességét, azután pedig mindazt, amit énjével átalakított. Tehát, amit az ösztöneiből megnemesített: asztráltestének kivonatát a szép, a jó, a morális alkotja. Az ember a kamaloka ideje végén az énjéből áll, ezt körülveszi asztráltestének és étertestének a kivonata, akaratának jó impulzusai.

Most új állapot kezdődik az ember számára, a szenvedésektől mentes szellemi életé, a devachán. Nagyon felemelő élmény, amikor az okkultista ezeket, mint tényeket éli át és azután újra rájuk talál a szent iratokban és vallásos írásokban. Ilyen az Újtestamentumnak az a helye, amely így hangzik: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem juthattok be a mennyek országába.” Ez a születésig történő visszafelé élésre utal: ezek azok a nagy pillanatok, amelyeket a vallásos írásoknál átélhetünk. Értsék meg jól: az okkultista nem esküszik semmiféle írásra és tekintélyre, csak a szellemi világ tényeit tartja mérvadónak, de az írások újra objektív értékekké válnak számára. A szellemtudomány nem épül valamilyen vallásos iratra, hanem közvetlenül a szellemi tények kutatására. Minden szellemtudomány alapja az objektív kutatás; ha az írások tartalma hasonló, akkor az okkultista megfelelően értékeli ezeket.

Most a devachánban elkezdődik a szellemi területen folytatott élet. Ez a szellemi világ mindig megfigyelhető, mindig itt van; a halott csak most lép be ide, de mindig itt van. Később megismerhetjük azokat a módszereket, amelyekkel észlelni lehet. A szellemi világot nagyon nehéz leírni, mert szavaink a fizikai világ számára formálódtak meg. Ezért csak hasonlatokkal élhetünk. Földi világunkban szilárd földet találunk, ahol járkálunk, folyékony víz, légtér vesz körül bennünket, és az egészet meleg hatja át. Hasonlatszerűen ilyesformán képzelhetik el a szellemi területet is. A devachán földrésze különlegesen kialakított szárazföld: itt megvan minden ásványiság formája. Tudják, hogy ahol szilárd ásvány van, ott a szellemi látó semmit sem lát a térben, a tér üresen marad, köröskörül szellemi erőket lát, éterikus fényformák alakjában. Képzeljenek el egy kristályt: a szellemi világba felemelkedett tudat számára nem az a lényeges, amit fizikai anyag tölt ki, hanem a kristály szelleme, a körülötte látható erők. A kristálykockának mintegy a negatívja jelenik meg a szellemi látó számára. Ami világunkban fizikai forma, az a devachánban a szilárd talaj. Sok egyéb is van a devachánban. A földi élet minden növényi, állati és emberi formája, és ennek különféle megoszlása, a szellemi világ folyékony elemeként jelenik meg a látó előtt, mint tengeri vagy folyami terület. Az ott áramló folyékony élet elrendeződését nemigen hasonlíthatjuk azonban a mi folyóinkhoz és tengereinkhez, sokkal inkább az emberi testen átáramló vérhez. Ez a devachán óceánja, és folyami területe. Ez a szilárd és folyékony terület nem jelenik meg süllyedő vagy emelkedő, sem pedig fokozatos módon, viszonyuk hasonló a mi szárazföldünk és tengerünk viszonyához.

A harmadik terület a légkörünkhöz hasonlítható. Ez a devachánban abból alakult ki, amiből az érzelmeink és az állatok érzései állnak. Mindannak az összessége, ami az asztráltestben él. Ami itt levegő, annak szubsztanciáját a devachánban a fájdalom és az öröm alkotja. Képzeljék el, hogy a szellemi látó egy csatát néz végig a devachánból. Fizikailag harcosokat, ágyukat és egyebeket lehet látni, a szellemi látó azonban a fizikai emberi alakoknál és eszközöknél többet lát, a harcolók szenvedélyeit látja, ahogy szemben állnak egymással. A lelkekben élő szenvedélyek összecsapását. Egy ilyen csata a devachánból magas hegységben tomboló szörnyű viharnak látszik. De kedves érzelmeket is észlel ott az ember: ezek, mint bűbájos hangok lengik át a devachán légterét. Földünkhöz hasonlítva tehát a devachán három területét említettük: szilárdat, folyékonyt, és légneműt.

Ahogy nálunk a meleg hatja át a három alsó területet, úgy a devachán három említett területét is áthatja egy közös elem. Mindent áthat gondolataink szubsztanciája, ezek ott, mint formák és lények élnek. Az itt átélt gondolat csak az igazi gondolat árnyképe. Képzeljenek el egy kifeszített vásznat, mögötte pedig élőlényeket és alakokat, a vásznon csak képmásaikat láthatnák. Így viszonyulnak az ember fizikai világban megismert gondolatai a szellemi területen lévő gondolatokhoz. Ezek ott olyan lények, akikkel érintkezni lehet, és mint hőállapotok hatják át a devachán egész területét. Az ember ebbe a világba lép be. Halál utáni életében nagyon pontosan érzi, amikor a devachánba belép.

Meg kell még említenünk, hogy az ember tudata olyan mértékben világosodik meg újra, ahogy a kamalokában leszokik a fizikai összefüggésekről. Életének éles, tiszta áttekintő képe után tudata annál intenzívebben elhomályosul halál utáni életében, mennél erősebb a fizikai utáni vágyódása. De mennél inkább leszokik a fizikaihoz való ragaszkodásról, annál világosabb lesz elhomályosult tudata. Az ember tudatosan, nem álom- szerűen éli át a devachánban ennek történéseit és összes élményét. Beszélni fogunk még arról, hogy ehhez hogyan alakulnak ki a szervei.

Az ember pontosan tudja, hogy a szellemi világba lépett. A devachán első benyomása az, hogy előző életének fizikai formáját az énjén kívül látja. Hiszen ez a fizikai test a szellemi világ földrészéhez tartozik; a devachán szárazföldjéhez. A fizikai életben azt mondják: én cselekszem. Megállapítják, hogy fizikai testükben élnek és „énnek” nevezik magukat, ez a devachánban nem így van. Itt kívül vannak a fizikai testen, de formájának azonnal a tudatára ébrednek, amint a de- vachánba lépnek, akkor azt mondják: ez te vagy! Fizikai testüket már nem nevezik énjüknek. A lélek döntő, igen lényeges élménye, amikor megérti, hogy nem a fizikai világban, hanem a szellemi világban van. Ezért nem is szólítják fizikai testüket már énnek, hanem azt mondják: ez te vagy! Valójában erre vonatkozik a Védák filozófiájának mondása is: „tat tvam asi”: ez te vagy. A keleti filozófia a szellemi világ tényeiről beszél. Amikor tehát a Védák az „ez te vagy” meditációjára tanítják a tanítványt, ez azt jelenti, hogy már itteni életében felkelti magában azokat a képzeteket, amelyek a devachánba lépéskor merülnek fel benne. A meditáció igazi megfogalmazásai a szellemi világ tényeit képezik le. A „tat tvam asi” az a határkő, az a jelzés, amely megmutatja, hogy a szellemi világba léptünk. A továbbiakban annak az objektív szemléletét ismerjük meg, ami saját fizikai életünkkel függ össze, rokonszenv és ellenszenv nélkül tekintünk rá, mint a képekre.

A lélek másképpen éli át a devachán áramló életét. A fizikai világban az élet sok individuális lényre oszlik szét. A devachánban az élet ezzel szemben, mint egész jelenik meg. Itt az egyetlen, mindent átfogó élet tárul elénk, ami roppant intenzív átérzés, hiszen ebben az egyetlen életben nem elvont módon van jelen az, amit átélünk. Gondolják csak el, hogy amit a nagy vallásalapítók tanítottak, azt az ember belevitte asztráltestébe és étertestébe: mindezt felemelő módon éljük át újra a de- vachánban. A szellemi területen annak az átélése történik, amit ezek a nagy alapítók árasztottak az egyes megtestesülésekbe, és éppen a legértékesebb tapasztalatokat helyezték az étertestünkbe. Nagy, hatalmas képekben látják meg mindazt, ami beleáradt a fizikai életbe. Azt élik át, ami az embereket egyesíti. A de- vachánban azt élik át a lelkek, ami harmonizálja őket, ott összhangba hozzák, ami itt elválaszt, ami idegen tőlük. Itt az öröm és a fájdalom bensőséges intenzitással érint bennünket, ott úgy jelennek meg, mint a szél és az időjárás. Amit azelőtt magunkban éltünk át, azt most körülöttünk lévő képekben éljük át: ez a körülöttünk lévő légkör. Fontos, hogy amit fizikai életünkben személyesen érzünk át, azt ott, az egésszel való összefüggésében tapasztaljuk. Az örömöt csakis az öröm egészével való összefüggésében, a fájdalmat csak a fájdalom egészével való összefüggésében érezzük át. Így mutatkozik meg örömünk és bánatunk egész horderejének a teljességre gyakorolt hatása. Így tapasztaljuk a halál utáni életünkben az örömöt és a bánatot. A gondolatokkal úgy élünk együtt, mint a tárgyakkal.

Most azt kérdezzük: hogyan hat az ember lényére, ha a devachánban mindebben benne él? Ezt egy hasonlattal világítjuk meg. Minek a révén lát az ember a fizikai világban? Azáltal, hogy a fény belehatol és kialakítja ennek szervét. Goethe nem véletlenül mondja, hogy a szemet a fény a fény számára alkotta. Ennek a ténynek a helyessége kiderül abból, hogy a sötét barlangba költöző állatok szeme elsatnyul, és az ott szükséges egyéb szervek, például tapintószervek, finomabbá válnak. Az észlelés szervét a külső elem alakítja ki. Ha a Nap nem volna, szem sem létezne, a szemet a fény hozta létre. Organizmusunk a körülötte található elemek eredménye, amit fizikailag magunkon viselünk, azt környezetünk alakította ki. A devachánban is a szellemi környezet alakítja ki az ember szellemi szerveit. Az ember a devachánban állandóan felvesz valamit környezetének életéből, és a környezet elemeiből épít fel magának valamilyen szellemi organizmust. Állandóan alakulófélben érzi magát, ahogy a szellemi organizmusa ízenként létrejön. Gondolják csak meg, hogy az eredményesség mindig boldoggá tesz, ez a fizikai életben is ezzel kapcsolatos! Gondoljanak a művészre, a feltalálóra. A devachánban vándorló embert boldogság érzése tölti el, amikor apránként növekszik és kialakul. Így alakítja ki az ember saját szellemi ősképét. Ezt már sokszor kialakította magának, valahányszor halála után a devachánban tartózkodott, de mindig beledolgozza legutóbbi életének új eredményét, amelyet mint kivonatot hozott magával étertestében.

Amikor az ember első ízben lépett a devachánba, akkor is felépítette már az ember a maga szellemi ősképét, ez sűrűsödött azután fizikai emberré. Most már sok inkarnáción haladt át és mindig magával hozta eltelt életének kivonatát, amely szerint új emberi ősképét megalkotta. Ez a munka sokáig tart, ezt ma csak általánosságban akarjuk említeni. Az ember nem feleslegesen jelenik meg tehát egymást követő inkarnációiban a Földön, mindig újra áthaladva a devachánon. A Föld mindenkor más arculatot mutat, külső kultúrájában és összes lehetséges viszonyaiban is újat nyújt. A lélek csakis akkor jelenik meg a fizikai síkon, amikor ott már újat tanulhat. A reinkarnációk közt eltelt időt számokban is meg fogom adni; az embernek az új őskép felépítéséhez is ennyire van szüksége. Amikor ez az őskép felépült, ez mindig egy újabb földi megjelenés impulzusa, hiszen ez az őskép voltaképpen maga az ember. Nem könnyű ezt az impulzust leírni. Nézzünk meg egy példát. Valakinek támad egy gondolata, és ki is szeretné fejezni: a gondolat az impulzus révén öltött fizikai alakot. Ma nem áll még az ember hatalmában, hogy a devachánban alkotott ősképet saját erejével hozza létre. Az ember ebben az életszakaszban nem képes még reinkarnációinak önálló vezetésére, magasabb szellemi lényekre van szüksége, ők vezetik olyan szülőpárhoz, aki megfelelő fizikai testet tud az ősképének nyújtani. Az ősképéhez legjobban illő néphez és fajhoz vezetik el. Amikor elérkezett az újratestesülés időpontja, az ember először körülveszi magát a devachánban kialakított ősképnek megfelelő asztrális szubsztanciával, ez mintegy magától alakul ki: úgyszólván hirtelen körülveszi. Ekkor kezdik a magasabb lények a szülőpárhoz vezetni. Mivel a szülőknél csak nagyjából található meg az asztráltesthez és énhez illő fizikai test, ezért illesztenek ezek a lények olyan étertestet közéjük, amely lehetőleg alkalmazkodást hoz létre a földi adottság és a szellemi világ adománya között. Az étertest betagozódásáról és a fizikai születésről majd holnap beszélünk. Azt azonban már ma is látjuk, hogy a Földön újra megjelenő ember útja a halála után végigjárt út fordítottja. Most először az asztráltest csatlakozik hozzá, azután az étertest, és utoljára a fizikai test. Halálánál először a fizikai testet veti le, utána az étertestet, és végül az asztráltestét.

Amikor az ember megkapja az étertestét, hasonló történik vele, mint a halál kapuján való áthaladáskor. Akkor elmúlt életére pillantott vissza, most prófétikusan előre pillant arra az életre, amelyet el akar kezdeni. Ez nagyon jelentős számára, és az étertest betagozódásának pillanatában történik. Ez a pillanat azután kiesik az emlékezetéből. Nem részleteket lát, ez az élet lehetőségeinek a képe. Ez az előre pillantás csak annyiból válhat végzetessé, ha úgynevezett megrendülés éri általa, vonakodik a fizikai életbe lépni. Szabályos belépés esetén az étertest és a fizikai test fedi egymást; az ilyen megrendülés esetében nem. Az étertest nem hatol be teljesen a fizikai testbe, különösen a fejnél nyúlik ki belőle, és így nem tudja az értelem szerveit megfelelően kidolgozni. Az idiotizmus eseteinek egy része ebből ered, de semmi esetre sem valamennyi, ezt külön hangsúlyozzuk.

Így a fizikai életet a mögötte lévő szellemi révén értjük meg. Ez a megismerés segít majd abban, hogy tudásunkat a segítőkész élet szolgálatába állítsuk.