Most meg kell világítanunk, hogy fizikai világunk körülményeit milyen kapcsolat fűzi a tegnap leírt szellemi világhoz, amelyen az ember a halál és az újabb születése között áthalad. Aki szellemtudományos igazságokkal foglalkozik, magától értetődőnek találja, hogy a fizikai világ minden történése szellemi hatások és lények kifejeződése, tehát minden fizikai történés alapját a szellemi világban a devachánban kell keresnünk. Most azt kérdezhetik, hogy létezik-e az ellentétes irányú, a fizikai világunkból a szellemi világba történő hatás? Létezik: ezeket az összefüggéseket legjobban az emberi élet áttekintése útján fogjuk megérteni. A fizikai világban szövődnek a lelkek különféle életkörülményekből adódó kötelékei, baráti, szerelmi és egyéb szálak kötődnek. Az emberek között létrejött minden kapcsolat nemcsak a fizikai világ számára jelentős és lényeges, hanem a szellemi világnak is. Azt mondhatjuk, hogy mennél szellemibbek voltak az itteni kapcsolatok, annál nagyobb a jelentőségük a devachán világa számára. Amikor az ember meghal, minden fizikai lehullik a szeretet és barátság viszonyairól is, csak a lelki-szellemi marad meg. Így például az anya és gyermeke közötti viszonyban. A kettejük közötti viszony először természetes alapokból szövődik, majd lassanként szellemivé válik, sőt az idők folyamán az eredeti természetes alap valójában csak alkalmat adott a lelkük közötti kötelék létrehozásához. Amikor az ember meghal, a természetes alap lehullik, de a lelkek közötti kötelék fennmarad. A Föld egész emberi nemét, a barátság és szeretetet összes kötelékével lel- kük elé tárva, az ilyen összefüggéseket hatalmas hálónak, szövedéknek kell elképzelniük, ez a devachánban valóban létezik. Amikor a szellemi látó a devachán nézőpontjából tekint a Földre, a szellemi összefüggések ilyen szövedékét látja. Az ember halála után a devachánba lépve ismét rátalál a szellemi összefüggések szövedékére. Ott van mindazok közt a szellemi összefüggések között, amelyeket maga szőtt. Ez feleletet ad arra a kérdésre is, hogy viszontlátjuk-e szeretteinket a devachánban? Viszontlátjuk őket, a tér és idő minden olyan akadályától mentesülve, amely idelent fátyolként borul valamennyi lelki kapcsolatra. A devachánban maguk a lelkek állnak egymással szemben. A lelkek közötti kapcsolat sokkal mélyebb, mint a fizikai világban, és sokkal bensőségesebb is. Sohasem lehet kétséges, hogy felismerik egymást, ha egyikük előbb is lépett be a devachánba, a másik pedig sokkal később, hosszú közbeeső idő után. Szeretteinket egyáltalán nem nehéz felismernünk, hiszen belső szellemi lényét ott mindenki szellemi arculatán viseli. Sokkal megfelelőbb módon mondja ki saját nevét, mint ahogy itt lehetséges, ez saját alaphangja - ahogy az okkultizmusban nevezik -, ez ő maga a szellemi világban. Az egymást szerető emberek csak akkor lehetnek ilyen zavartalanul együtt, ha mindketten a devachánban vannak. De a test nélkül élő tudata azt sem veszti el, aki még a Földön tartózkodik, sőt követni is tudja a tevékenységét. A devachánban élő természetesen nem lát földi-fizikai színeket és formákat, mert nincsenek már fizikai szervei. De a fizikai világ minden jelenségének megvan szellemi területen a megfelelő szellemi képe, ezt észleli az eltávozott. A fizikai ember minden változásának, a fizikai világban végzett minden kézmozdulatnak megvan a megfelelő szellemi képe, mert tudatos vagy nem-tudatos akarat előzi meg, amelyet a devachánban észlel. A szellemi területen folytatott élet nem valamilyen álom vagy alvás, hanem nagyon is tudatos. Gondolják el, hogy az ember a devachánban kapja meg azokat a hajlamokat és impulzusokat, hogy szeretteivel közelebbi kapcsolatban maradjon és egy későbbi megtestesülésben, újra megtalálja őket a Földön. A földi megtestesülésnek sok tekintetben az az értelme, hogy egyre bensőségesebb kötelékeket hozzon létre. A devachánban való együttélés legalább olyan bensőséges, mint minden itteni élet. Az együttérzés ott sokkal energikusabb, intimebb, mint a Földön; a fájdalmat, mint saját fájdalmunkat éljük át. A Földön a személyes boldogság többé-kevésbé mások rovására is lehetséges, ez a devachánban kizárt. Ha boldogságát valaki a másnak okozott szerencsétlenség árán akarná elérni, ez visszaverődne reá, nem lehetne más rovására boldog. Ez a devachánból induló kiegyenlítés. Onnan hozunk olyan impulzusokat magunkkal, hogy a Földön testvériséget valósítsunk meg. Ami a devachánban magától értetődő törvény, az a Földön, megvalósításra váró feladat.
Sok mindent el kellene még mondanunk a szellemi világ és a Föld összefüggéséről. Most átgondolhatják ezeket, és maguk is sok kérdésre válaszolhatnak a szeretteik viszontlátásáról és a devachánban való együttlétről.
Tegnap azt mondtuk, hogy amikor az ember kialakította szellemi ősképét a devachánban, impulzust kap a fizikai síkra való visszatéréshez úgy, mint amikor egy gondolata megérett és tettre kívánja váltani. Ezt még félig elvontan mondtuk. Mi indítja a lelket valójában arra, mi ad impulzust különösen ahhoz, hogy ismét leszálljon a fizikai világba? Amikor a lélek a kamaloka idején lassanként leszokik a fizikai élethez való ragaszkodásáról, élményeivel állandóan felveszi azokat az impulzusokat, amelyek olyan akaratot ébresztenek fel benne, hogy fejlődésének akadályait eltegye az útjából. Önmaga éli át azt a fájdalmat és kínt, amit másoknak okozott. A mások fájdalmának átélésével jön benne létre az az impulzus, hogy ezt jóvátegye; ez egyelőre csillapíthatatlan. Így a lélek a kamalokától a devachánig lépésről-lépésre magával viszi a hibák kijavításának az impulzusait. A magasabb világokban még sokkal inkább megvan annak a lehetősége, hogy ami létrejön, az megfelelőképpen fenn is maradjon. Amikor az ember a kamaloka ideje után leveti az asztráltestét, mint harmadik holttestet, mindaz eloldódik tőle, amin az énje még nem dolgozott. Az asztrális világban azonban mintegy szövedékként marad vissza az, amit fejlődésének akadályaként vitt bele a világba. Az ember a világon átvezető útját valóban azokkal a formákkal kövezi ki, amelyek a másoknak okozott károkat kifejezik. Amikor az ember befejezte a devachánban az ősképének elkészítését és beleszőtte mindazt, amit mint legutóbbi megtestesülésének étertesti kivonatát magával hozott, úgy valamilyen megtermékenyítés történik. Az ősképet saját kiegyenlítetlen tetteinek szövedéke termékenyíti meg. Miután tehát a lélek megérlelődött a devachánban, legelőször is úgynevezett karmája termékenyíti meg. Ezáltal kap impulzust ahhoz, hogy a Földre leszállva minél többet kiegyenlítsen a régebben okozott kárból. A devacháni tartózkodás végén a lelket saját tetteinek a következményei termékenyítik meg. Csak akkor válik teljesen éretté az új földi létéhez való leszállásra.
A szellemi látó az asztrális világban mindenütt olyan lelkeket lát, akik meg akarnak testesülni. Az asztrális világban mindenesetre a tér és idő másmilyen viszonyai uralkodnak, mint a fizikai világban. Egy ilyen lélek óriási sebességgel mozog az asztrális térben, és különleges erők sodorják oda, ahol a lélek számára megfelelően felépített fizikai- és étertest jön létre. Egy olyan távolság, mint amilyen például Budapest és New York között van, itt egyáltalán nem játszik szerepet. Az idő viszonyai is csak annyiban jönnek tekintetbe, amennyiben befolyásolják a megtestesülés legjobb földi feltételeinek az elérhetőségét. Az asztrális téren átrepülő lélek egy felülről lefelé szélesedő harang alakjához hasonlít, és a Földről az átöröklési vonalból kialakított fizikai rész fogadja.
Még arról is beszélnünk kell valamit, ami a lelket idelent vonzza, és ami meg akar testesülni. Tudják, hogy a szaporodásnak bizonyos érzelmi impulzusok felelnek meg, ezek többé-kevésbé szellemi szeretet-impulzusok, szimpátiák. A szaporodás folyamatát megelőzi a szeretet szimpátiája, ezt a szellemi látó asztrális erők hullámverésének, a férfi és a nő közti asztrális áramlások játékának látja. Itt olyasmi él, ami egyébként nincs meg, ha az ember egyedül van. Az asztrális áramlások hullámverésében a lelkek együttélése fejeződik ki. Azonban a szeretet minden folyamata individuális, játéka egy bizonyos individualitásból indul ki. Ebben a szerelmi vágyban asztrális játékban a földi megtermékenyítés fizikai aktusa előtt, annak a lénynek a természete, individualitása tükröződik, aki ismét leszáll a Földre. Ez az egyes szerelmi aktusok sajátossága. Így azt mondhatjuk, hogy ami a szellemi világból leszáll, az már a fizikai megtermékenyítés előtt hatni kezd; a férfi és a nő egymásra találását a szellemi világ is meghatározza. A szellemi világ erői itt csodálatosan intim módon szerepelnek. A leereszkedő, leszálló lény általában kezdettől fogva hozzákapcsolódik a megtermékenyítés eredményéhez. Nem arról van szó, hogy ehhez csak bizonyos idő múlva kapcsolódik valamilyen individualitás. A leszálló individualitás a megtermékenyítés pillanatától kezdve hozzátartozik a fizikai szaporodás eredményeihez. Kivételek mindenesetre itt is előfordulnak. Ez a leszálló szellemi individualitás természetesen nem hat még a fizikai ember fejlődésére a megtermékenyítést követő első napokban, de már mintegy jelen van, és kapcsolat fűzi a fejlődő embrióhoz. Beavatkozása a megtermékenyítést követő tizennyolcadik, tizenkilencedik, huszadik, és huszonegyedik naptól kezdődik; ekkor a magasabb világból leereszkedő lény már dolgozik a létrejövő emberen. Így kezdettől fogva előkészül az a régebbi képességeknek megfelelő, finom, intim, organikus szövedék, amelyre szükség van, hogy a fizikai test az emberi individualitás eszköze lehessen. Az ember egyöntetűsége abból adódik, hogy a legkisebb szerve is megfelel egész organizmusának, bizonyos jelleget tehát a legcsekélyebbnek is fel kell öltenie ahhoz, hogy az egész ilyen lehessen, és az én már a tizennyolcadik-huszonegyedik naptól fogva közreműködhessen a fizikai- és étertest kialakításában.
Milyen szerepe van az ember létrejöttében a fizikai megtermékenyülésnek, annak, amit a szülők nyújtanak, vagyis a női és férfi elemnek? Sok minden érthetővé válik, ha azzal foglalkozunk, ami okkult-szellemi módon képezi a fizikainak az alapját. Itt természetesen csak a leglényegesebbet vázolhatjuk. Hallani fogjuk, hogy régebben a nemek szétválása előtt a szaporodás a férfi hozzájárulása nélkül történt. Mi történnék, ha az emberi szaporodásban ma is csak a nőiség venne részt? Nézzük meg, hogy a nőiség mennyiben vesz részt ebben, mint női jelleg? Ha csak a nőiség hatna, akkor a további fejlődés során a gyermek a legnagyobb mértékben hasonlítana az elődeire. Mindig csak egészen egyformán kialakított lények jönnének létre. Az általános, azonos jelleg a női elemtől származik. Az emberi individualitás kibontakozása csak a nemek kettéválása révén vált lehetségessé. A férfi befolyásán múlik, hogy az utód eltérést mutat az elődeitől. A férfi-elem specializál, a női megőrzi a fajt, az azonos jellegűt reprodukálja; az individualitást a férfi adja.
Az egymást követő megtestesülések vagy reinkarnációk is csak akkor váltak lehetségessé, amikor a Földön létrejött a kétneműség. Az embernek csak akkor nyílt lehetősége arra, hogy a régebbi eredményét megtestesíthesse a Földön. A földi történés illeszkedik ahhoz az individuális történéshez, amelynek egyik inkar- nációról a másikra kell fejlődnie és kiteljesednie, ez pedig abból ered, hogy a férfi és női elem együttműködik. Az emberi én nem találna már hozzá illő testet, ha a férfi elem nem módosítaná az általános emberi princípiumot, vagyis az általános típus nem alakulna individuálissá. Az étertest lényegében a női elemből kiindulva működik. Az állandó hajlamok az étertestben rejlenek, ez a női elem hajtó eleme. Ebben gyökerezik az általános, a faji jellegű. A nő étertestében ma is benne van annak a vetülete, amit kint, mint néplelket, faji szellemet találunk meg. A néplélek és a faj szelleme egymáshoz hasonlók. Ha megfigyeljük a megtermékenyítés szellemi alapját, azt kell mondanunk: a megtermékenyítés nem egyéb, mint az étertest eleven erőinek valamilyen megölése. Az emberi testbe már a megtermékenyítéssel beleszövődik a halál. Az étertest egyébként a végtelenségig sokszorozódnék, ez keményíti meg és mintegy megöli. A női természettől származó étertest egyébként csak másolatokat készítene, ezt a férfi befolyása sűríti be, és ezáltal formálja meg az új emberi individualitást. A szaporodás a női étertest másolatának létrehozásából áll, ez azáltal individualizálódik, hogy a megtermékenyítés révén bizonyos vonatkozásban megkeményedik, elhal. Az elhalt étertestben rejtőzik az a formáló erő, amely létrehozza az új fizikai embert. Így kerül közel egymáshoz a megtermékenyítés és a szaporodás. Látjuk tehát, hogy kétféle megtermékenyítés történik: idelent a fizikai, emberi, fent pedig az ősképnek a saját karmánkkal történő megtermékenyítése. Azt mondtuk, hogy az én már a tizennyolcadik-huszonegyedik naptól fogva dolgozik az embrión, de csak sokkal később, hat hónap múlva dolgoznak rajta azok az erők, amelyek az emberi karmában rejlenek. Ezt úgy fejezhetjük ki, hogy a karmából szőtt szövedék ekkor avatkozik be. Ezek az erők fokozatosan avatkoznak be. Kivételek azonban itt is előfordulnak, úgyhogy a későbbi időben megtörténhet az én kicserélése. Erről később beszélünk. Az ember kialakításánál legelőször az én hatása érvényesül.
Ha vázlatos képet akarunk alkotni arról, ami a szellemi világokból ereszkedik alá, azt kell mondanunk, hogy a megtestesülő individuum egymáshoz vezeti a szerelmeseket. A megtestesülni szándékozó őskép felvette asztrális szubsztanciáját és ez az asztrális szubsztancia fejti ki hatását a szerelemben, a szenvedélyekben. Ami a Földön asztrális szenvedélyként hullámzik, az a leszálló lény asztralitását tükrözi. A fenti asztrális szubsztanciát a szerelmesek asztrális érzése fogadja, ezt a megtestesüléséhez leszálló lény szubsztanciája befolyásolja. Ha ezt a gondolatot teljesen végig gondoljuk, azt kell mondanunk: az újratestesülő embernek nagyon is része van szülei megválasztásában. Saját mivoltának megfelelő szülőpárhoz sodródik. Méltányos ellenvetés azt állítani, hogy a szülők kiválasztásának ilyen indokolásával elveszítjük azt az érzést, hogy gyermekeinkben újjászületünk, és ez csökkenti a szeretet olyan megalapozását, hogy gyermekeinknek őseredeti mivoltunkat adtuk át. Ez alaptalan aggodalom, mert az anyai és apai szeretetet még sokkal magasztosabb és szebb értelemben fogjuk fel, ha azt látjuk, hogy a gyermek, szüleit bizonyos értelemben már a megtermékenyítés előtt szereti, és hogy ez sodorja feléjük. A szülői szeretet tehát a gyermeki szeretet viszonzása, annak visszaadása, ami gyermeki szeretet- ként még az ő fizikai létrejötte előtt alakult ki.
Már említettük, hogy az új ember megtestesülésénél magasabb lények működnek közre. Ezt megértik, ha meggondolják, hogy a megtestesüléséhez felülről leszálló lény sohasem talál tökéletesen megfelelő, magára ölthető burkokat odalent. A felső és az alsó tökéletes megfelelése csak akkor jöhet létre, amikor az ember már elérte fejlődésének célját, elérte az atmát. Amikor az ember fizikai testét atmává, étertestét buddhivá, asztráltestét manasszá alakította át, akkor fejlődésének olyan pontjához érkezett, hogy utolsó inkarnációját teljesen szabad akarattal maga választja meg. Előbb nem lehetséges igazi egymáshoz illeszkedés. Gondolják meg, hogy az ember mai állapotában asztráltestének, étertestének és fizikai testének csak egy részét dolgozta át, és csak ezen tud uralkodni. Amit még nem dolgozott át, azt kívülről kell rákristályosítani. Más lényeknek kell hozzáfűzniük. Ebben kétféle lény vesz részt, vannak, akik étertestét csatlakoztatják hozzá, és vannak olyanok, akik a szülőpárhoz vezetik el. Az ember a fejlődés mai fokán nem tudná még az étertestét magára ölteni. Az ember számára az étertestében rejlő erők révén jön létre az előretekintésnek az a pillanata, amelyről tegnap beszéltünk. Amikor az embernek megvan az éter- és asztrálteste, és magára ölti a fizikai testet, akkor érkezett el annak az ideje, hogy ez az előrepillantás eltűnjék; ekkor kell az étertestnek a fizikai testbe illeszkednie. Hiszen az étertest nemcsak az emlékezet hordozója, hanem minden időbeliségé is: az emlékezésé és az előrepillantásé. Amikor azonban behúzódik a fizikai testbe, a fizikai törvényekhez kell igazodnia és ezek bizonyos vonatkozásban, kioltják a hatalmát. Az ember fizikai testének hatása alatt csak bizonyos fokig bontakoztathatja ki az emlékezetét, halála után azonban éterteste ismét szabaddá válik és létrehozza a teljes emlékképet. Ez az előrepillantással is ugyanígy van: az eljövendő időbe való betekintést is a fizikai test korlátozza a fizikai világban. Ez a testet öltés szabályos lefolyása. A múltkor említett megrendülés a későbbi élet súlyos körülményeire való szabálytalan előrepillantás útján éri a lelket.
Most eljutottunk ahhoz a pillanathoz, amikor a tulajdonképpeni ember, maga az én, azon kezd dolgozni, amit megkapott, és amivel a fizikai világban találkozni fog. A különböző szellemi részek erőinek már az ember születése előtt működniük kell, ezek először az anya lényének megfelelő részei révén hatnak. Hiszen az ember a születése előtti első időben csak azáltal tud élni, hogy az anyai burok mindenfelől körülzárja. Születésekor ezt a fizikai anyai burkot veti le magáról. Először csak a fizikai test válik szabaddá, az étertestet - ahogy a szellemi látó látja - még körülveszi egy éterikus anyai burok; fizikai testének fogváltásáig ez védi és óvja. Az emberiség fejlődésének fontos pontja, amikor leveti az anyai éterburkot, és megtörténik a második születése. Amikor az étertest levetette anyai burkát, megszületett saját éterteste, szabaddá vált. Ez az ember fejlődésének nagyon lényeges pillanata. A fogváltásig még lehetősége van annak, hogy az emberi formák valamilyen irányban rugalmasak maradjanak, változhassanak, ettől az időtől fogva már csak növekednek. A fogváltással a formák lényegében kialakultak. Ezt fontos tudnunk. Ezért kell a fogváltás idejéig mindent gondosan tekintetbe venni és kialakítani, ami a fizikai testet kívülről formálja, és aminek maradandónak kell lennie rajta. Az ember finomabb tagjait és szerveit minden ráható külső jelenség is formálja, így a fény és a szív is. Minden lényegében a hetedik évéig alakítja az embert. Így hát nem közömbös, hogy a gyermeket milyen szín és környezet veszi körül, mit kell megtennie. Ha a kezünket sohasem használnánk, elsatnyulna. Ez így van minden szervvel. A finomabbakat is a tevékenység alakítja ki. Az ember kialakulóban levő finomabb szerveire más hatása van például a pirosnak, mint a kéknek; így a gyermeket körülvevő minden szín másképpen hat. A szem a megszokott módon lát, de amit lát, az az egész emberi természetre hat. A gyermek fejlődésének nem mindegy, hogy a szeme pirosat vagy kéket lát-e. A szellemtudomány a nem is nagyon távoli jövőben itt fog kiváltképpen gyakorlatiasnak bizonyulni. Miért foglalkozunk szellemtudománnyal? Emberszeretetből, mivel az itt is módot ad arra, hogy ilyen finom összefüggésekbe hasznosan beavatkozzunk.
A hetedik évvel tehát szabaddá válik az étertest, az emlékezés hordozója. A gyermek emlékezetével kapcsolatban az a legfontosabb, hogy hetedik éve előtt ne hassunk rá pedagógiai eszközökkel. Csak hetedik évétől jött el annak az ideje, hogy az emlékezésre igazi neveléssel hatni tudjunk. Néha azt az ellenvetést teszik, hogy hiszen a természet maga is gondoskodik arról, hogy a gyermek már jóval hetedik éve előtt is gyakorolja az emlékezetét. Ez így van, de ezt az előkészítő munkát a természet végzi. Hiszen a gyermek szeme már születése előtt is készen van a természet révén az anya testében, de mi történnék, ha az embrió szemére a napfény hatását bocsátanánk rá? A természetnek éppen azért kell a szemen még a születés előtt dolgoznia, hogy a napfény, később helyesen hathasson rá. Ez a többi szervnél is így van a fizikai születés előtt. A természet előbb készíti el ezeket, de azután az anyai burok külső öltözéke védi. Így a gyermek emlékezetén is a természetnek kell dolgoznia a hetedik évig, hogy ettől fogva helyesen tovább lehessen képezni. Hogyan kell ezután a gyermek emlékezetére hatni? Úgy ahogy a természet hat a gyermek fizikai születéséig.
Az ember tizennegyedik, tizenötödik évéig, a nemi érettségig, asztrális anyai burkot hordoz magával. Ekkor leveti, asztrálteste szabaddá válik: mintegy harmadik születés megy végbe. Az asztráltest az emberi ítéletalkotás, a kritika hordozója. Meg kellene változnia annak a véleménynek, hogy a gyermek lehetőleg korán jusson önálló ítéletalkotáshoz. A hetedik és tizennegyedik év között arra van szükség, hogy életünk számára összegyűjtsük a bölcsesség emlékeinek a kincsét, és így lehetőleg érett és gazdag lelki tartalmat hozzunk létre, mire az asztráltestünk megszületik. Az ítéletalkotásnak csak ekkor kell megkezdődnie. Az iskolák régebbi módszerük szerint egyszerűen kívülről tanították meg az egyszeregyet: Egyszer egy az egy; és így tovább, ez tisztán emlékezésszerű, ezért lényegesen kedvezőbb a mostani elvont módszernél, amikor az egyszeregyet piros és fehér golyókkal „bizonyítják” az úgynevezett számológépen. Ez kifejezetten káros. Itt is az érvényes, ami a kisgyermeknél; ő is sokkal előbb érti a nyelvet, mint ahogy beszélni tudna. Így ítéletének megalkotását is csak akkor akarjuk vele létrehozatni, amikor éterteste már összegyűjtötte az emlékezet jó kincsét, kifejlesztett bizonyos maradandó hajlamokat és szokásokat. Nagyon fontos a gyermek érzelmi életének a fejlesztése: a hála, a tisztelet, a szent áhítat olyan érzések, amelyek a későbbi életben, mint áldásos erők, kiáradó emberszeretet formájában nyilatkoznak meg. Az étertest legerősebb impulzusait a vallásos élmények, az isteni-szellemihez, a világ egészéhez való tartozás érzése révén kapja meg. Az elvont ítélkezés kialakításának csak akkor kell megtörténnie, amikor az étertestből kiáradó tartalmat olyan lággyá és hajlékonnyá tettük, hogy elhárult az elvont és tiszteletlen gondolkodás megszokásának a veszélye. Mennél képszerűbben és szimbolikusabban nyújtjuk a gyermeknek a megismerést, annál jobb. Az érzelmi életet a hasonlatok és jelképek fejlesztik, különösen mindaz, amit érdekes jellemű emberek történetéből mutatunk be, és ha belemerülünk a természet titkaiba és szépségeibe. Itt nagyon lényeges, hogy hogyan felelünk a gyermek kérdéseire. Például az ember keletkezésének, halálának és születésének magyarázatára a lepkének a bábból való kifejlődése szolgálhat. Ez az ember fizikai testből kifelé igyekvő lelkiségének a képe. Ezt a gyermek természetesen csak akkor hiszi el, ha mi magunk is hiszünk abban, amit elmondunk. A természetben mindenütt megtaláljuk a képek igazságának megfelelő tényeket. Az okkultista tudja, hogy éppen a pillangó és a báb képe egy sokkal magasztosabb folyamat jelképéül szolgálhat. Meg kell tanulnunk, hogy újra higgyünk abban, amit ma csak az elvont filozófia bélyegez mondának és mesének. A gólyamesét és a „Szállj el, bogárka” típusú dalokat is értelmesen tárhatjuk fel. Ezt a mesét nem azért találták ki a régi korokban, hogy a gyermeket becsapják, aki kitalálta, az tudta, hogy a születésnél leszáll valami a szellemi világból. Később ugyanígy elmondhatják: hazugság, hogy egykor olyan emberek éltek, akik állítólag azt hitték, hogy egy új ember keletkezésénél, születésénél csupán két ember fizikai kapcsolta megy végbe. Ez a XIX és XX. század meséje; ezt mi már jobban tudjuk!, mondják majd a jövőben. Reméljük, hogy utódaink megértőbbek és elnézőek lesznek a gyengeségeink iránt, mint mi az elődeinkkel szemben.
Az asztráltestre legjobb a jelképpel hatni. A képzeletet a szabaddá vált asztráltest kialakulásáig kell ápolnunk, az ítéletet pedig csak azután. Sajnos, jelenkorunk sok embere lelki nyomorék. Miért? Mert nagyon is korán tanultak a jelenségekre „igent” és „nemet” mondani. A nemi érettségig terjedő időben a nagy példaképek, a természet nagy folyamata iránti tiszteletet kell megtanulni. Az ítéletalkotásnak tizennégy és huszonegy éves kor között kellene érlelődnie. Akkor kevesebb olyan író szabadulna rá az emberiségre, aki összevissza írogat. Korunk sekély materializmusa az éretlen, de író emberek túl korai ítéletalkotásának az eredménye. Ez a rejtett materializmus sokkal rosszabb a harcoló, tudományosnál. A véleménynek akkor van csak súlya, ha lelki tapasztalatra támaszkodik. Az ítéletalkotást tanulnia kell az embernek; a vélemények azért is annyira különbözőek, mert túlságosan korán alakították ki azokat. Az én csak huszonegy évesen születik meg, csak ettől kezdve lehet szó arról, hogy az ember önállóan ítélje meg a világot. Csak ekkor áll önállóan a világgal szemben.
Az érzőlélek azután a huszonegyedik évtől a huszonnyolcadikig alakul ki, majd pedig hét éves időszakok alatt az értelmi és a tudati lélek. Okkult törvény ezért, hogy okkult téren nem lehet valamit harmincöt éves kor előtt adni vagy elérni. A harmincötödik év különösen fontos. Emlékezzenek csak Dantéra, akinek látomása, a szellemi világba való betekintése - számítsák ki - harmincöt éves korában történt.
Ahol az okkult hagyomány élt, ott tudták, hogy ilyen periódusok az emberben is élnek. Tudták, hogy a leereszkedett emberben hogyan dolgoznak a szellemi erők, hol kezdenek el működni, és mennyi idő kell a megfelelő kibontakozásukhoz. Tudták, hogy minden élet egységet, egy nagy egészet alkot. Ennek a belátásából kell az emberi társadalom együttélésének is kialakulnia. A szellemtudománynak arra kell megtanítania bennünket, hogy a bölcsességnek tetté, szociális tetté, és a közvetlen élet mindennapjaivá kell válnia. A szellemtudomány annál értékesebb, mennél kevésbé marad elvont bölcsesség, mennél inkább beleáramlik a lélek útján a kéz ügyességébe. Akkor lesz a kézügyesség a világ szellemének valamilyen fizikai kifejeződése, a spiritualitás érzéki kifejezése.