Ezekben az előadásokban rámutattunk már arra, hogy Krisztus-Jézus Nikodémusszal beszélgetve olyan személyiséggel áll szemben, aki észlelni tudta azt, amit az ember fizikai testén kívül észlelhet, és magasabb megismerő szerveit bizonyos fokig kifejlesztette. Akik megértik az ilyen dolgokat, azok az evangéliumban egészen világos és érthető utalást találnak erre: Nikodémusz - így áll ott - „éjszaka” jön Krisztus-Jézushoz, tudniillik abban a tudatállapotban, amelyben az ember nem külső érzékszerveit használja. Kerüljük azokat a köznapi magyarázatokat, amelyeket erre a „éjszakára” vonatkozóan egyesektől hallunk. Ismeretes dolog, hogy ebben a beszélgetésben arról van szó, hogy az ember újjászületik „víztől és szellemtől”. Nagyon fontos szaval azok, amiket Krisztus az újjászületésről mond Nikodémusznak a harmadik fejezet 4. versében.

Monda néki Nikodémusz: mi módon születhetik újjá az ember, ha vén... Felele Jézus: Bizony, bizony mondom neked, ha valaki nem születik víztől és szellemtől, nem mehet be Isten országába.

Nem egyszer mondtuk, hogy minden szót igen finoman kell mérlegelnünk, egyáltalán elvként tekintve azt, hogy egyrészt ezeket a vallási kútfőket betű szerinti értelemben kell vennünk, másrészt pedig, hogy ezt a betű szerinti értelmet előbb meg kell találnunk, fel kell ismernünk. Gyakran idézik ezt a mondást: „a betű öl, a szellem az, ami éltet”. Akik idézik, egészen különös módon szokták alkalmazni. Ürügyül használják arra, hogy saját fantáziájukat, amit ők a „tárgy szellemének” neveznek, olvassák ki a szavakból, annak pedig, aki fáradságot vett magának, hogy megismerje a betűt, mielőtt eljut a szellemhez, ezt mondják érvéként: „mit érdekel bennünket a betű, a betű öl, a szellem éltet”. Aki így beszél, ugyanolyan joggal mondhatná azt is, hogy „a szellem éltet, a test maga halott, üssük agyon a testet, akkor megelevenedik a szellem”. Aki így beszél, az nem tudja, hogy a szellem csak lépésről-lépésre fejlődik ki, s hogy az ember fizikai testének szervei nélkül nem veheti birtokába, és nem fogadhatja be szellemébe azt, amit a fizikai világban tapasztalt. A betűt is, mielőtt megölnénk, meg kell előbb értenünk, úgy, ahogy az emberi test is csak akkor hagyja el a szellemet, amikor az már mindent kivett belőle.

A János-evangéliumnak éppen ebben a fejezetében valami különösen mély értelem rejlik. Csak úgy lehet azonban megközelíteni, ha az ember fejlődését még messzebbre követjük visszafelé, mint amennyire fejtegetéseink során már eddig is tettük. Földünk fejlődésének még sokkal előbbi korszakaiba kell követnünk az embert.

Nehogy azonban a korábbi állapotok leírása már eleve túlságos meglepetést okozzon, kezdjük még egyszer a régi atlantiszi korszakkal. Ismételten említettük már, hogy Földünk nagy átalakulása előtt, amelyet az özönvíz mondái örökítenek meg, emberelődeink odaát nyugaton éltek azon a területen, amely ma már nem létezik, mert az Atlanti-óceán fenekén van. Ez a kontinens, Atlantisz volt őseink lakóhelye. Az atlantiszi kor vége felé az ember alakja még nem túlságosan tért el a maitól, legelső korszakaiban azonban a maitól teljesen eltérő emberi alakot találunk. De ennél messzebbre is visszamehetünk.

A atlantiszi kort megelőzően az ember a Lemuriának nevezett vidéken élt, amely ugyancsak Földünk hatalmas átalakulása következtében pusztult el, s amely körülbelül Dél-Ázsia, Afrika és Ausztrália között terült el. A lemuriai ember alakja a tisztánlátó szemével nézve a mai emberi formától már lényegesen eltérő képet mutat. A lemuriai kor és a legrégebbi atlantiszi kor emberi alakjának további részletezésére nincs is szükség, mert a régi lemuriai ember alakját a maitól teljesen eltérő mivoltában még azok is teljesen valószínűtlennek tartanák, akik a szellemtudomány leírásaiból sok minden elfogadnak. Hogy azonban megértsük azt a változást, amelyen az ember a Föld fejlődése folyamán átment, bizonyos vonatkozásban mégis csak le kell írnunk a lemuriai embert, ha csak egészen külsőségesen is.

A könnyebb megértés kedvéért tegyük fel - bár ez a valóságban teljesen lehetetlen - hogy mai érzékszerveinkkel, amelyek akkor még természetesen nem voltak meg, bele tudnánk látni a lemuriai kor utolsó és az atlantiszi kor első időszakába, és a Föld felületének egyes pontjait meg tudnánk figyelni. Ne higgyük, hogy ezzel az érzéki szemlélettel meg tudnánk találni az embert a Földön. Az ember akkor még nem volt meg mai érzékszerveinkkel látható formában. Az a látvány tárulna elénk, hogy Földünk felületének egyes részei szigetek formájában már nagyjából kiemelkedtek az egyébként még folyékony és helyenként a tenger vizétől körülvett, máshol pedig gőzbe burkolt Föld-tömegből. De még ezek a kiemelkedő szigetek sem voltak a mai szárazföldhöz hasonló szilárd területek, hanem lágy földtömegek, amelyek között a tűz erői működtek, és hol felbukkantak, hol újból elsüllyedtek az akkori vulkanikus erők működése következtében.

Röviden: akkoriban volt még a Földön egy tűz formájában működő elem, amelynek eleven áramlása folyton váltakozó alakzatokat teremtett. Egyes helyeken, amelyek már kiformálódtak és bizonyos mértékig lehűltek, itt-ott mai állatvilágunk elődeit is láthatnánk, furcsa alakokat, a mai csúszó-mászók és kétéltűek elődeit. Az emberből azonban még semmit sem lehetne látni, mert még egyáltalán nem volt sűrű, szilárd fizikai teste ebben a korban. Egészen másutt kellene keresnünk: az ember akkor a víz- és gőz-tömegekben beágyazva élt, és környezetétől alig lehetett megkülönböztetni, mint ahogyan ma is alig tér el a tenger vizétől az ott élő alacsonyabb rendű állatok lágy, nyálkás teste. Minél távolabbi korba megyünk vissza, annál hígabb anyagú az ember, és annál hasonlóbb gőzszerű, nedves környezetéhez. Csak az atlantiszi kor alatt lesz teste egyre sűrűbb.

Ha szemmel végig kísérhetnénk az ember kialakulásának egész folyamatát, azt látnánk, hogy mindig sűrűbb formában válik ki a vízből, míg végül leszáll a Földre. A fizikai ember ténylegesen aránylag későn lépett Földünk felületének szilárd talajára. A víz-levegő közegből szállt le, lépésről-lépésre kristályosodva ki belőle. Ennyiben foglaltuk össze a régi ember vázlatos képét abból a korból, amelyben környezetétől szinte még meg sem lehetett különböztetni, mert ugyanabból az anyagból állt, mint környezete. Minél messzebbre megyünk vissza Földünk fejlődésében, annál hígabbnak látjuk az emberi testet.

Tekintsünk most vissza Földünk kezdeti korszakára. Tudjuk, hogy a Föld a régi Holdból származott, amelyet a „bölcsesség kozmoszának” neveztünk. A régi Holdon a fejlődés akkori fokán még nem volt meg a mai szilárd talaj. Világegyetemünknek a Föld-korszakot megelőző inkarnációjában - legyünk ezzel tisztában - egészen mások voltak a fizikai feltételek. A régi Szaturnusz-állapotot pedig távolról se képzeljük mai Földünkéhez hasonlónak, ne gondoljuk, hogy például sziklák voltak rajta, amelyeken járni, vagy fák, amelyekre felmászni lehetett - mindezekből ott semmi sem volt meg. A régi Szaturnuszt, fejlődésének középső korszakában - valahonnan a távoli világűrből nézve - még csak külön égitestnek sem láthatnánk, legfeljebb valamilyen sajátos érzés jelezné a létezését: közelében mintha kemencébe jutottunk volna. A Szaturnuszon az egyetlen valóság az volt, hogy hőállapota eltért környezetétől. Ez volt az egyetlen, ami által tudomást lehetett szerezni róla.

A okkultizmus a jelenlegi fizikával ellentétben az anyagnak nem csak három halmazállapotát különbözteti meg. A fizikusok szerint szilárd, folyékony és légnemű testek vannak. A Szaturnusz azonban még csak légnemű sem volt, a légnemű állapot sokkal sűrűbb, mint a Szaturnusz legszilárdabb halmazállapota. Az okkultizmus a három halmazállapoton felül még egy negyediket is ismer, a hőt, ami nem egyszerű mozgási állapota az anyagnak, hanem egy negyedik szubsztanciális állapot. A Szaturnusz csupán hőből állt. Amikor aztán a Szaturnusz Nappá válik, a régi hőtömeg sűrűsödni kezd. A Nap Földünknek az első olyan megtestesülése, amely már gázszerű, légnemű test. A sűrűsödés folytatódik a Holdon, amely már folyékony test, és még sűrűbb lesz később, amikor a Nap kiszakad belőle. Fejlődésének közepén azonban, amikor még együtt van a Nappal, teljesen folyékony halmazállapotú. Mai ásványi földünk, ásványaival, sziklatömbjeivel, göröngyeivel még teljesen hiányzik a régi Holdon. Mindez csak Földünkön születik meg, itt kristályosodik ki elsőízben.

Amikor a Föld fejlődése megindul, először meg kell ismételnie a korábbi állapotokat. Minden test, minden lény a kozmoszban mindig megismétli korábbi állapotait, amikor új fejlődési fokra érkezik. Földünk is végigfut a Szaturnusz-, Nap és Hold-állapoton. Amikor a Hold-állapotot ismétli meg, vízgőzzel kevert vízből áll, nem a mai vízből, hanem vízszerű, vagyis folyékony anyagból, a folyékonynál sűrűbb halmazállapotig nem jut el. Vizes gömbként lebeg ekkor a világűrben, de nem a mai vízből áll, hanem a víz és vízgőz keverékéből: tehát gáznemű és folyékony anyagok összevisszasága, és benne van már az ember. Minthogy a szilárd anyagok még nem ülepedtek le, az ember még ebben a vizes gömbben él, de úgy, hogy a mai emberből csupán az én és az asztráltest, de ezek sem külön lényekként, hanem mintegy beágyazva az isteni-szellemi lények ölébe. A én és az asztráltest még nem érzi, hogy kibontakozott volna a vizes, gőzszerű Föld testéből. Ezekben az asztráltestekben azonban, amelyekben az én is benne van, kis részek elhatárolódtak: az emberi test egészen híg, finom kezdeményei. Ez látható az alábbi ábrán.

A rajz a külső szemlélet számára láthatatlan asztráltestet és ént ábrázolja a vizes Föld-golyóba beágyazva. Ezek termelik ki magukból az ember fizikai testének első csíráját, amely az étertesttel együtt még igen-igen híg állapotban van meg. Szellemi látással követve ezt a folyamatot, ezt a kezdeti állapotban lévő fizikai és étertestet az ábrán feltüntetett módon az asztráltesttel és énnel szinte körülvéve látnánk. Fizikai és étertestünk, az, ami belőlünk alvás közben az ágyban van, a Földnek ebben az állapotában kezdeti mivoltában első embercsíraként van meg, az asztráltest és az én még teljesen beburkolja őket. Amikor aztán a vizes gőztömeg sűrűsödni kezd, az asztráltest és az én idézik elő annak lehetőségét, hogy az embernek ez az első adottsága mindenütt beletagolódjék az eredeti víz-Földbe. (A állatok és növények fejlődési folyamatát itt nem követjük.) Az ezt követő állapot az, hogy a víz megsűrűsödik, a levegő és a víz bizonyos vonatkozásban egymástól elkülönülten jelenik meg, a gőz és a víz most már nincs egymással összekeverve, szétválnak egymástól. Ennek az a következménye, hogy az emberi test - a fizikai és étertest - újból valamivel sűrűbb lesz. Mivel pedig a levegő már elvált a víztől, az emberi test maga is levegőszerű lesz, és felveszi magába a tűz-elemet, vagyis ami korábban vízszerű volt, az most légnemű lesz. A fizikai és étertest tehát most levegőből áll, amelyen tűz áramlik át, mindez pedig most - az asztráltesttel és énnel körülvéve - ide-oda mozog abban, ami a vízből megmaradt, felváltva vízben és levegőben.

Ilyen lény volt tehát egykor az ember. Ami ma belőlünk alvás közben az ágyban marad, az a fejlődésnek ebben az állapotában a levegő-szerűségig jutott már el, egyben pedig tűz hatja át. Minden ilyen tűz-emberhez egy asztráltest és egy én tartozik, ezek azonban teljesen be vannak még ágyazva az istenség ölébe, és nem is érzik még magukat külön énnek.

A ilyen dolgokon mélyen el kell gondolkodnunk. Ezek az állapotok annyira különböznek a Föld mai állapotától, hogy megdöbbentőek, és érthetetlennek látszanak. Felmerülhet ezek után a kérdés: mi ez a tűz, amit itt a levegőbe berajzoltunk? Ez a tűz, az akkori tűz, ma is él bennünk, ez az a tűz, ami áthatja a vérünket, a vér melege. Ugyanígy az akkori levegő maradványai szintén élnek szervezetünkben. Amikor ki és belélegzünk, levegő van egyébként szilárd testünkben: állandóan ki- és beáramlik. Amikor mélyet lélegzünk, levegőt veszünk fel vérünkbe, így keletkezik bennünk a meleg levegő. Képzeljük most el, hogy ez a belélegzett levegő teljesen elárasztja testünket. Ha testünkből minden szilárdat és folyékonyt el tudnánk távolítani, úgyhogy csupán alakunk maradna meg, amit a belélegzett levegő teljesen kitölt, akkor az emberhez teljesen hasonló, de levegőből álló alakot kapnánk, az embert kitöltő levegő teljesen felvenné testünk alakját. Egy árny-test maradna, ami levegőből áll, és amit hő jár át.

Abban az időben még nem volt meg mai alakunk, de már a maihoz hasonló emberek voltunk, annyiban, hogy fizikai és étertestünket az énnel felruházott asztráltest burkolta be. Ez az állapot még az atlantiszi korba is belenyúlt. Téves volna az a feltevés, hogy a atlantiszi kor első időszakaiban az ember már úgy járt-kelt, mint ma. A ember akkoriban szállt még csak le a levegőből a sűrűbb anyagi régiókba. Legfeljebb az állatok voltak a Földön, amelyek nem tudtak várni a fizikaiba való megtestesülésükkel, ezért is állt meg a fejlődésük. A Föld akkor még nem volt elég érett arra, hogy az ember megtalálja rajta azt, amire szüksége volt. Az állatok azért maradtak a fejlődés alacsonyabb fokán, mert leszállásukkal nem tudtak várni.

A következő lépés az volt, hogy az ember fizikai teste levegőre, hőre és folyékony alkotórészekre tagolódott: okkult értelemben víz-emberré vált. Az az ellenvetés, hogy hiszen már korábban is víz-ember volt, nem egészen helytálló. Igaz, hogy a Föld már korábban is víz-golyó volt, de abban csupán szellemileg volt benne az asztráltest és az én: vízben úszva, mint szellemi szubsztanciák, tehát nem elkülönült lények formájában. Csak most kezd a fizikai test kocsonyaszerű állapotot felvenni a vízben. Most már láthatnánk a vízből megsűrűsödött még átlátszó alakot az akkori őstengerben. Ilyen volt akkor az ember. Kezdetben még víz-teste volt, asztrálteste és énje pedig még be volt ágyazva az isteni-szellemi lényekbe.

Amikor ez a víz-teste volt, tudati állapotának váltakozása is egészen más volt, mint később. Akkor még nem volt meg a mai tudattalan éj és tudatos nappal. Éjszaka ennek az isteni-szellemi lényekbe beágyazott embernek tompa asztrális tudata volt. Az igazi éjszaka azonban az volt, amikor nappal folyékony fizikai testébe merült, amikor pedig újból kint volt fizikai testéből, felgyúlt előtte a vakító asztrális fény. Amikor reggel fizikai testébe merült, elhomályosult és elborult előtte minden, és valami tudattalan állapot kezdődött. Fizikai testében azonban mindinkább kifejlődtek mai fizikai szervei. Megtanult lassanként látni. Nappali tudata így mindig világosabb lett, és ezáltal lefűződött az istenség öléből. Az atlantiszi kor közepe felé már annyira megsűrűsödött, hogy hús és csont lett, a porcok megkeményedtek, a csontok fokozatosan kifejlődtek. A Föld is egyre szilárdabb lett körülötte: az ember leszállt a Föld felszínére. Ennek során egyre inkább eltűnik az a tudata, amely az isteni-szellemi világokban volt sajátja, szemlélője kezd lenni a külső világnak, és előkészül arra, hogy valóban a Föld polgára legyen. Az atlantiszi kor utolsó harmadában az emberi testalkat egyre hasonlóbb lett a maihoz.

Így száll le az ember a szó szoros értelmében véve azokból a szférákból, amelyeket víz-, vízgőz-, végül pedig víz- és levegő-szféráknak nevezünk. Amíg a víz-levegő-szférában volt, tudata a világos asztrális érzékelő képesség volt, mert valahányszor elszakadt fizikai testétől, fent volt a isteneknél. Fizikai testének sűrűbbé válása folytán azonban úgyszólván lefűződött az isteni régiókból. Mint amikor külön burkot kap valami, úgy fűződött le lassanként az ember mindabból, amivel korábban összekapcsolódott, amikor megszűnt víz- és levegőszerű lenni. Amíg víz- és levegőszerű volt, fent volt az isteneknél. Énjét nem tudta ugyan kifejleszteni, de nem szakadt még el az isteni tudattól. A fizikai anyagba leszállva azonban asztrális tudata mindinkább elhomályosult.

Ennek a fejlődésnek a lényegét a következőképpen jellemezhetjük. Valamikor régen, amikor az ember még az istenek ölén nyugodott, fizikai és éterteste víz- és levegőszerű volt, csak a Föld sűrűbbé válásának arányában sűrűsödött meg ő maga is mai anyagi mivoltáig. Ez volt az ember útja lefelé. Ahogy azonban leszállt, ugyanúgy fel is fog emelkedni újból. Amikor már mindent megtanult, ami a szilárd anyagban tapasztalható, ismét felemelkedik azokba a régiókba, ahol fizikai teste újból víz- és levegőszerű lesz. Az emberben élnie kell annak a bizonyosságnak, hogy amikor tudata újból egybeforr az istenekkel, igazi léte ismét azokban a régiókban fog lezajlani, amelyekből származott. Vízből és levegőből sűrűsödött meg az ember, vízbe és levegőbe kell egykor újból visszaritkulnia. Ezt az állapotot ma csak úgy tudja szellemileg elővételezni, ha későbbi testi mivolta már most tudatosan él lelkében. Ha megszerezte ezt a tulajdonságot, amiből az erőt merítenie kell, elérte földi célját, földi hivatását.

Mit jelent ez? Azt, hogy úgy, ahogy az ember valamikor nem húsból és földből született, hanem levegőből és vízből, ugyanúgy kell egykor újraszületnie levegőből és vízből. A evangéliumok korának nyelvhasználata, amit szintén nem árt tanulmányozni, a vizet „víz”-nek nevezi ugyan, a „pneuma” szót azonban „levegő”-nek vagy „gőz”-nek, nehogy félreértés keletkezzék. A Nikodémusszal való beszélgetésnek ez a mondata tehát helyesen így hangzik: „Ámen, ámen, azt mondom néked, ha nem születik valaki vízből és levegőből, a nem jut be a mennyek országába”.

Ezzel Krisztus arra az állapotra mutat, ahová az embert jövőbeli fejlődése el kell, hogy vezesse. Fejlődésünk mély titkát tartalmazza ez a beszélgetés, csak helyesen kell a szavakat értenünk és magyaráznunk az antropozófia alapján. (A német nyelvben a mindennapi beszédben az illékony anyagokat még ma is „Geist”-nek, szellemnek nevezik.) A „pneuma” szó eredeti jelentése tehát: levegő. Látható ebből, milyen sok fordul meg azon, hogy a szavakat teljesen pontosan, szabatosan fogjuk fel, és hogy igen finoman mérlegeljük őket. De akkor aztán a betű szerinti értelemből a legcsodálatosabb szellemi jelentés bontakozik ki.

Fordítsuk most szellemi tekintetünket kissé a fejlődés egy másik ténye felé. Tekintsünk még egyszer vissza, messzire, egészen addig, amikor az ember asztrálteste és énje még az egyetemes isteni asztrális elem ölében nyugodott. Kialakulásukat - a fejlődés folyamatát követve - vázlatosan így írhatjuk le. Asztráltestünk az egyetemes asztrális elembe volt akkor beágyazva. A vázolt folyamatok által kialakult körülötte burokként a fizikai és étertest. Mint amikor kanállal meregetünk ki valamilyen folyadékot, úgy szakadtak ki az egyes emberek külön részekként az egyetemes asztrális elemből. A fizikai test kialakulásával párhuzamosan az egyes emberi tudatok is lefűződtek az isteni tudatból. Minél tovább haladunk fejlődésünkben, annál inkább látható, hogy az egyes egyedi emberek hogyan alakulnak ki a fizikai test burkában az egyetemes asztralitástól elkülönülő részekként. Ezt az önállóvá válást az ember természetesen asztrális tudatának elhomályosulásával fizette meg, ehelyett azonban ki tud tekinteni fizikai testi burkából és látja a fizikai síkot. Régi tisztánlátó tudata azonban fokozatosan elveszett. Így születik meg az ember belső mivolta, az önálló egyéni emberi benső, ami az én hordozója.

A mai ember fizikai és éterteste, ami alvás közben az ágyban marad, tartalmazza azt, ami az idők folyamán kialakult burokból sűrűsödés útján jött létre. Ami pedig az általános asztrális elemből korábban kivált, az minden éjszaka visszatér az egyetemes isteni szubsztanciába, hogy új erőt merítsen belőle. Természetesen nem oldódik fel benne annyira, mint valamikor, hiszen akkor ma is volna még szellemi látás. Megőrzi önállóságát: ez az önálló egyéniség tehát a Föld-fejlődés következménye.

Minek köszönheti létét eszerint az önálló egyéni emberi benső, amely megerősödését éjszaka a fizikai és étertesten kívül keresi? A Föld-fejlődés folyamán fokozatosan kifejlődött fizikai és étertestünknek. Ezekből született meg az, ami nappal, a fizikai érzékekbe belemerülve szemlélője a fizikai világnak, éjszaka pedig tudattalan állapotba süllyed, mert elszakadt korábbi állapotától. Az okkult nyelvhasználat az ágyban maradó részt nevezi tulajdonképpen földi embernek, ez volt „az ember”, azt pedig, ami az ént nappal és éjszaka magában foglalja, de ami fizikai és étertestből született meg, azt „az ember gyermekének” vagy „az ember fiának” nevezték. A ember fia tehát a Föld fejlődése folyamán a fizikai és étertestből megszületett én és asztráltest. Ennek technikai elvezése „az ember fia”.

Miért jött Krisztus-Jézus a Földre? Mit kellett a Földnek a Ő impulzusa révén kapnia?

Az „ember fia” lefűződött az istenség öléből, kiszakadt korábbi kapcsolatából, s ezzel megszerezte a fizikai tudatot. A jövőben azonban újból el kell jutnia a szellemi tudathoz a Földön megjelent Krisztus erejének segítségével. Nem elégedhet meg azzal, hogy fizikai érzékeivel fizikai környezetének szemlélője legyen, kell, hogy belső mivoltának ma még tudattalan ereje segítségével felgyúljon benne a isteni lét tudata. A Földre leszállt Krisztus ereje által kell az „ember fiának” újból az istenihez felemelkednie. Korábban csak egyes kiválasztottak tudtak a régi misztériumi beavatás útján az isteni-szellemi világokba betekinteni. A régi időkben megvolt erre a megfelelő technikai kifejezés: akik beláthattak az isteni-szellemi világba, és annak tanúi lehettek, azokat „kígyók”-nak nevezték. A régi időkben azokat az embereket nevezték „kígyók”-nak, akik ilyen módon be voltak avatva a misztériumokba, s így előfutárai voltak Krisztus-Jézus cselekedeteinek. Mózes azzal igazolta küldetését, hogy a nép előtt jelképesen bemutatta azok felemelkedését, akik beláthattak a szellemi világokba, felmagasította a kígyót. Amilyenek ezek az egyes emberek voltak, olyanná kell válnia minden egyes ember fiának a Földön Krisztus erejének segítségével.

Ezt fejezi ki Krisztus a Nikodémusszal való beszélgetés további folyamán, amikor azt mondja: „amint egykor Mózes által a kígyó felmagasodott, úgy kell az ember fiának felmagasodnia”. Teljesen az akkori idők technikai kifejezéseit használja, csak ki kell kutatnunk szavainak betű szerinti értelmét, és akkor megértjük a valódi lényeget, ami teljesen megegyezik az antropozófia tanításával. Éppen ezért a régi időkben az „én vagyok”-tannak is csak előre jelzéséről lehetett szó. Egyelőre csak a beavatottak külső tekintélyére támaszkodva hallhattak a népek az „én vagyok” erejéről, addig, amíg majd minden ember fiában felgyúlhat. Erről később még majd fogunk hallani.

Láttuk, mit jelent a János-evangéliumban a „én vagyok”. Kérdés, hogy fokozatosan jutott-e el az ember ehhez az „én vagyok”-hoz is, és kapott-e róla időnként híradást? Utalnak-e és előkészítenek-e a próféták az Ótestamentumban arra az indíttatásra, amit a megtestesült „én vagyok” leszállása hozott az embernek?

Emlékezhetünk arra, hogy minden lassan és fokozatosan készül elő az idők folyamán. Amit Krisztus-Jézus hozott, annak - mint anyaméhben a gyermeknek - lassan kellett megérlelődnie a régi misztériumokban, az Ótestamentum hívei körében. Ami pedig az ő korukban készült elő, az már a régi egyiptomiaknál érlelődött. Az egyiptomiaknak nagy beavatottjaik voltak, akik előre tudták az eljövendőket. Később majd meghalljuk, hogy az Atlantisz utáni faj harmadik alfajánál alakult ki fokról-fokra az „én vagyok” teljes impulzusa. Ők szolgáltatták úgyszólván az anyaméhet, a külső szervezetet az „én vagyok”-hoz, de nem jutottak annyira, hogy belőlük születhetett volna meg a Krisztus-princípium. Az ő körükből vált ki aztán a régi héber nép. Hallottuk, hogy Egyiptomban kapta Mózes azt a hivatást, hogy előhírnöke legyen Istennek, aki a testet öltött „én vagyok”, hogy hirdesse őt azoknak, akik meg tudtak érteni belőle valamit. Neki kellett hirdetnie, hogy ezt a mondást: „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”, egy másik váltja majd fel, az, hogy „én és az Atya egyek vagyunk” - vagyis, hogy én és a világ szellemi ősoka közvetlenül egyek vagyunk. Az Ótestamentum vallóinak nagy része a nép csoportlelkére emelte fel tekintetét, benne érezte magát biztonságban, mint valami isteniben. De Mózes, ez a régi értelemben vett beavatott, már korábban hirdette Krisztus eljövetelét, vagyis más szavakkal azt, hogy van egy isteni princípium, amely magasabb, mint a nemzedékeken át lefolyó véré. Bár Isten Ábrahám óta a vérben működik, ez a vér-atya azonban csupán külső megnyilvánulása a szellemi atyának.

Mózes pedig monda az Istennek: kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kihozzam az Izrael fiait Egyiptomból? És felele Isten: én veled leszek! És a lesz a jel, hogy én küldöttelek téged, hogy amikor kihozod a népet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek. Mózes pedig mondá az Istennek: ímé én elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nékik: a ti atyáitok Istene küldött engem tihozzátok. Ha azt mondják nekem, mi a neve, mit mondjak nekik? 

Prófétaként egy magasabb istent hirdet, aki benne rejtőzik ugyan Ábrahám-atya Istenében, de mint magasabb princípium. Mi az ő neve?

És mondá Isten Mózesnek: én vagyok az „én vagyok”. Íme, előre hirdeti, mint mély igazságot, a Szót, ami később Krisztus-Jézusban megtestesülve jelenik meg. És mondá: így szólj az Izrael fiaihoz: az „én vagyok” tanított meg erre!

Így mondja szó szerint. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a „név”, az a név, amelyen a vér-név alapul, az „én vagyok”. És ugyanez jelenik meg testet öltve a János-evangélium Krisztusában.

És ismét mondá Isten Mózesnek: így szólj az Izrael fiaihoz: az Úr, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene, Jákobnak Istene küldött engem tihozzátok.

Vagyis, amit eddig csak külsőségesen láttatok, ami eddig a véren át jutott el hozzátok, az mélyebb értelemben az „én vagyok”. Ez a bejelentése annak, ami Krisztus-Jézussal jött a világba. Szinte halljuk a Logosz nevét, halljuk, amint Mózesnek kiáltja: én vagyok az „én vagyok”! A Logosz kiáltja oda a nevét, azt kiáltja, amit az értelem, az intellektus egyelőre meg tud érteni belőle. Amit odakiált, az jelenik meg testben Krisztus-Jézusban, mint testet öltött Logosz.

De külső jelét is láthatjuk annak, hogy a Logosz leáradt az izraelitákra, már amennyire tisztán, fogalmilag, gondolatokban fel tudták őt fogni. Ez a külső jel a sivatag "mannája". Manna a valóságban - a szellemtudomány ismerői jól tudják - ugyanaz a szó, mint a „manasz”, vagyis a „szellem-én”. Így árad be az emberiségbe, amely fokozatosan megszerezte az én-tudatot, a szellem-én első lehelete. Ezt, ami a manaszban él és leárad, másképpen is nevezhetjük azonban: de ekkor már nemcsak tudást, hanem erőt is ad az embernek. Mert amikor a Logosz testté lesz, és megjelenik az emberiség körében, akkor már nem csupán tanítás, nem fogalom formájában él a világban, mint amikor még csak a nevét kiáltotta oda, hanem mint erő-impulzus, amiben része lehet az embernek. Ekkor azonban már nem „manna” a neve, hanem „az élet kenyere”, ami a budhi, a élet-szellem technikai kifejezése.

A szellem által átváltoztatott víz, amit jelképként a szamaritánus nőnek nyújt, és az élet kenyere, ezek az első híradásai annak, hogy a budhi, az élet-szellem beáramlik az emberbe. Ennek tárgyalásával folytatjuk holnap.