A János-evangéliumot fejtegetve sehol sem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tegnap hangoztatott elvi szempontot, hogy szerzőjének személyében Krisztus-Jézus kedvelt tanítványát kell látnunk, akit Ő maga avatott be. Természetszerűleg felmerülhet az a kérdés, hogy az okkult tudáson kívül van-e más bizonyíték is, ami rávezet arra, hogy a János-evangélium szerzőjének a feltámasztás, az úgynevezett lázári csodatételben leírt beavatás szerezte meg a Krisztusra vonatkozó magasabb tudást.

Figyelemmel olvasva a János-evangéliumot, észrevehetjük, hogy a Lázár feltámasztásáról szóló fejezet előtt egyáltalán sehol sincs szó arról a tanítványról, „akit az Úr szeret vala”. A János-evangélium tulajdonképpeni szerzője ezzel azt akarja mondani: a korábbi dolgok még nem abból a tudásból erednek, amire a beavatás segítségével tettem szert, ezeknél még hagyjatok engem figyelmen kívül. Csak később említi azt a tanítványt, „akit az Úr szeret vala”. Ilyen módon a János-evangélium két fő részre oszlik: az elsőben még nem említi azt a tanítványt, akit az Úr szeretett, mert még nem volt beavatva, csak Lázár feltámasztása után beszél róla. Magában a műben sehol sincs ellentmondás az utóbbi előadásokban elmondottakkal. Az evangéliumot csak külsőleg szemlélők, természetesen könnyen átsiklanak ezen, anélkül, hogy megfigyelnék. Ma, amikor mindent népszerűsítenek, amikor mindenféle bölcsességgel árasztják el a közönséget, sokszor látjuk azt a sajátos jelenséget, hogy e mögött a bölcsesség mögött valójában igen kétes értékek húzódnak meg.

Ki nem tekintené például áldásnak, hogy az olcsó irodalom, amilyen a Reclam-féle „Universal Bibliothek” is, a legkülönbözőbb fajta tudást terjeszti a nép körében. Legutóbb a „Biblia eredete” címen jelent meg egy ilyen füzet. A címlapon teológiai doktornak nevezi magát a szerző, tehát teológus. Az ő véleménye az, hogy a János-evangéliumban az első fejezet 35. versétől kezdve az összes fejezetekben mindenütt maga a szerző, János szerepel. Amikor ez a kis könyv a kezembe került, valóban nem hittem a szemeimnek. Azt mondtam, itt valami egészen különös dolog lehet, ami teljesen felborítja azt az eddigi okkult felfogást, amely azt tanítja, hogy a János-evangélium Lázár feltámasztása előtt sehol sem említi a kedvelt tanítványt. Teológustól elvégre elvárná az ember, hogy ezt tudja. Nehogy azonban elhamarkodottan ítélkezzünk, vegyük elő a János-evangéliumot, halljuk, mit mond erről. „Másnap ismét ott állt vala János és kettő az ő tanítványai közül”. Keresztelő Jánosról van itt szó, és az ő két tanítványáról. Még a legkedvezőbb, amit teológusunk szempontjából feltételezhetnénk, az volna, hogy nem tud szabadulni attól a régi exoterikus hagyománytól, amely e két tanítvány egyikében Jánost látja. Ez a hagyomány Máté 4,21. versére támaszkodik, de a János-evangéliumot nem szabad más evangéliumokkal magyarázni. Egy teológusnak köszönhetjük tehát, hogy a népszerű irodalom ilyen egyenesen káros könyvvel szaporodott, márpedig aki tudja, hogy az olcsó irodalom eszméi milyen gyorsan terjednek el a nép között, az teljes mértékben tudja az ebből eredő károkat. Ez csak közbevetett megjegyzés, hogy védekezzünk minden nemű kifogás ellen, ami az itt elmondottak ellen esetleg felhozható.

Vegyük most már figyelembe azt, hogy bár Lázár feltámasztását megelőzően is igen súlyos dolgokról ír a szerző, mégis a Lázár feltámasztását követő fejezetekre tartotta fenn a legmélyebbre ható közlendőit. Mindenütt arra akart rámutatni, hogy evangéliuma tartalmában csak az ismerheti ki magát, aki maga is bizonyos mértékig beavatott. Ezért van több helyen is utalás arra, hogy az első fejezetekben még csak bizonyos fokú beavatással van dolgunk. A beavatásnak ugyanis különböző fokai vannak. A keleti beavatás egyik formájánál például hét fokozatot különböztettek meg, és ezeknek mindenféle jelképes nevet adtak. Az első fok volt a „holló”, a második az „okkult”, a harmadik a „harcos”, a negyedik az „oroszlán”. A ötödik fokot a különböző népeknél, amelyek bizonyos fokú vérségi kapcsolatot éreztek csoportlelkükhöz, magának a népnek nevével jelezték, a perzsáknál például a ötödik fokú beavatottnak „perzsa” volt a neve. Világítsuk meg e nevek jelentését, és akkor majd indokoltnak érezzük az egyes elnevezéseket.

Első fokú beavatott az, aki az okkult és a külső élet között közvetít, akit ide-oda küldözgetnek. Ezen a fokon az ember még teljes odaadással szenteli magát a külső életnek, értesüléseiről azonban be kell számolnia a beavatási helyeken. Hollókról tehát ott van szó, ahol szavakkal kell valamit közvetíteni a külvilágból befelé. Csak Illés próféta hollóira gondoljunk, vagy Wotan, de akár még a Barbarossa-monda hollóira is: ezektől várták a hírt, itt van-e az ideje annak, hogy elő lehessen jönni. A második fokon beavatott már teljesen benne élt az okkult életben. A harmadik fokon már síkra is szállhatott érte, a harcos nem olyan embert jelent, aki harcol, hanem olyat, aki képviseli az okkult tanokat. Aki oroszlán, az már meg is valósítja önmagában az okkult életet, nem csupán szavakkal száll síkra érte, hanem tettekkel is, a mágikus tettek egy nemével. A hatodik fok a „Nap-hős” foka, a hetedik a „Atya”. Bennünket most az ötödik fok érdekel.

A ember, különösen a régi korokban, közössége keretein belül élt. Ilyenkor magát - énje átérzésének szempontjából - inkább a tömeglélek tagjának érezte. Aki azonban ötödfokú beavatott volt, az meghozta azt az áldozatot, hogy a maga személyiségét levetkőzve a nép lényét vette fel magába. Más ember a saját lelkét a néplélekben érezte, ő a néplelket vette fel magába, nem a saját személye, hanem az általános népszellem lett a fontos számára. Az ilyen beavatottat éppen ezért az illető nép nevén nevezték.

Tudjuk most már a János-evangéliumból, hogy Krisztus-Jézus első tanítványai között volt Náthánáél is. Elviszik Krisztushoz. Még nincs olyan magas fokon, hogy Krisztust fel tudná ismerni. Krisztus természetesen a mindent átfogó tudás szelleme, Őt tehát Náthánáél, egy ötödfokú beavatott még nem tudja felismerni. Krisztus ellenben tekintetével teljesen belé tud hatolni. Ezt két dologból látjuk. Hogyan jellemzi őt Krisztus? „Íme egy igaz izraelita” - vagyis a nép nevén nevezi. A perzsáknál az ötödfokú beavatott neve „perzsa” volt, az izraelitáknál „izraelita”. Ezért nevezi Krisztus Náthánáélt „izraelitá”-nak. A másik dolog pedig az, hogy ezt mondja neki: „Mielőtt Fülöp hívott téged, láttalak a fügefa alatt”. Ez éppen úgy jelképes megjelölése a beavatottnak, mint amikor Buddháról mondjuk, hogy a bódhi-fa alatt volt. A fügefa az egyiptomi-káld beavatás jelképe. Krisztus ezzel azt akarja mondani: „Tudom én jól, hogy bizonyos mértékben beavatott vagy, hogy bele tudsz látni egyes dolgokba, hiszen láttalak téged”. Erre aztán felismerő őt Náthánáél: „Mester, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya”. A „király” szó jelentése ebben a vonatkozásban az, hogy te nagyobb vagy nálam, különben nem mondhatnád: „láttalak a fügefa alatt”. Krisztus erre azt feleli: „Hogy azt mondtam neked, láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobbakat látsz majd ezeknél”. (A „bizony, bizony” szavakról egyelőre még nem szólunk.) Aztán azt mondja: „Mostantól fogva látjátok a megnyílt eget, az Isten angyalait, amint fel- és leszállnak!” Az eddigieknél nagyobb dolgokat látnak azok, akik Krisztust fel tudják ismerni.

Íme újból egy jelentőségteljes mondás, amelynek magyarázatául gondoljunk arra, mi voltaképpen az ember. Említettük már, hogy más nappal és más éjjel. Nappal mind a négy része, a fizikai test, étertest, asztráltest és én szoros kapcsolatban áll egymással és hatnak egymásra. Úgy fejezhetjük ki, hogy az ember fizikai és étertestét nappali ébrenlétében az asztralitás és az én szellemisége hatja át és tartja fenn. Átgondoltuk azonban azt is, hogy az éteri és a fizikai testben még valami másnak is közre kell működnie, hogy a fejlődés mai fokán egyáltalán életben tudjunk maradni. Az ember ugyanis minden éjjel kivonja asztráltestét és énjét fizikai testéből és étertestéből, átengedve őket éjszakára sorsuknak. Minden éjjel hűtlenül elhagyjuk fizikai és étertestünket. Mint látjuk, nem ok nélkül hivatkozik a szellemtudomány arra, hogy fizikai és étertestünket éjszaka isteni-szellemi hatalmak és erők hatják át, szinte beléjük fonódnak. Arra is rámutattunk, hogy a Jahve- vagy Jehova-kornak nevezett régi időkben Jehova inspiráló hatása éppen akkor működött, amikor az asztráltest és az én elhagyta a fizikai és étertestet.

A igazi világosság, az istenségnek, vagyis az Eloháknak teljessége, a pleroma, a fizikai és étertestet mindig átsugározta, csak az ember nem tudta ezt felismerni, mert hiszen a Krisztus-princípiumtól - ennek földi megjelenése előtt - nem kaphatta meg a szükséges indíttatást. A fizikai testben kifejezésre jutó princípiumok a magasabb szellemi világban, a devachánban vannak. Azoknak a szellemi lényeknek és hatalmaknak, amelyek a fizikai testre hatnak, a magasabb mennyei szférákban, a felső devachánban van az otthonuk, azoknak pedig, amelyek az étertestre hatnak, az alsó mennyei szférákban. Elmondhatjuk tehát, hogy a fizikai testre állandóan a felső devachán, az étertestre pedig az alsó devachán lényei hatnak. Ezeket az ember azonban csak akkor tudja felismerni, ha felveszi magába a Krisztus-impulzust. „Ha igazán megismeritek az Emberfiát, akkor felismeritek azt, hogy a mennyei szférák szellemi erői szállnak fel és alá az emberben”. Ezt adja majd tudomásotokra az az indíttatás, amit Krisztus hoz meg a Földnek.

Ami ezután következik, arra már tegnap rámutattunk: a kánai menyegző Galileában. Krisztus-Jézus első csodájának szokták nevezni, helyesebben a „első jel”-nek. Hogy az ebben rejlő hatalmas dolgot megértsük, a legutóbbi előadásokban hallottakból egyet-mást össze kell foglalnunk.

Az első az, hogy menyegzőről van szó - de miért éppen galileai menyegzőről? Mindjárt megértjük, mihelyt újból lelkünk elé tárjuk Krisztus hivatását. Az Ő hivatása az, hogy az emberi léleknek meghozza az én teljes erejét, belső önállóságát, hogy az egyes én teljesen önállónak, önmagában lezártnak, egészen önmagára utaltnak érezze magát, s a szeretet szabad adományként fűzze egymáshoz az embereket. A Krisztus-princípiumnak kellett a Föld hivatásába azt a szeretet beoltani, amely az anyagi fölé emelkedve, mindinkább felhatol a szellemibe.

A szeretet az érzéki szeretettel, a legalacsonyabb fokkal kezdődött. Az emberiség ősi korszakaiban a vérséghez volt kötve, ebben élte ki magát. Különösen fontosnak tartották mindenkor, hogy a szeretet a vérrokonság anyagi alapján épüljön fel. Krisztus azért jött, hogy ezt a szeretetet szellemivé tegye, kiszakítsa egyrészt a vérrokonság kötelékeiből, másrészt pedig erőt és indíttatást adjon a szellemi szeretethez. Az Ószövetség hívői körében még teljesen a csoport-lélekhez való tartozás jut kifejezésre, ez adja náluk az egyes én alapját az egyetemes énben. Az a kijelentés, hogy „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”, mint láttuk, a tudatnak azt a biztonságát jelentette az Ótestamentum hívője számára, hogy az a vér, amely már Ábrahám atya ereiben is folyt, eljutott hozzá, a hívőhöz. Biztonságban érezte magát az összességben, és összetartozóknak is csak azokat érezte, akik a vérközösség keretein belül születtek.

Az emberi fejlődés legelső korszakaiban általában csak teljesen szűk körökön belül, teljesen a vérrokon családok körében házasodtak a Földön az emberek, és a „közeli házasságokhoz” ragaszkodtak. A vérrokonság szűk keretei aztán mindinkább kitágultak, később kezdtek már a törzsön kívül is házasodni, de még nem idegen népbe. Az Ószövetség népe szigorúan ragaszkodott a vérrokonság fenntartásához: zsidó az, aki vére szerint az.

Krisztus-Jézus nem erre az alapelvre épít. Ő azokhoz fordul, akik a szigorú vérrokonság gondolatát áttörik, ezért is nem Judeán belül, hanem Galileában mutatja be azt a fontos dolgot, amit be akar mutatni. Galilea volt az a vidék, ahol a népek minden elképzelhető törzsből keveredtek össze, „galileai” egyértelmű volt a keverék-néppel. Krisztus-Jézus ezekhez a galileaiakhoz megy, mert a keveredés náluk volt a legerősebb Az ilyen keveredés útján létrejött szaporodásból bontakozik ki az, aminél a szeretetnek már nincs anyagi alapja. Ezért megy el a menyegzőre. Miért éppen oda? Mert a menyegző utalás az emberi fajfenntartásra. Nem ott mutatja be tehát azt, amit be akar mutatni, ahol a házasságokat tisztán belső keretek közt, a vérségi köteléken belül kötik, hanem ahol nincsenek már meg ezek a vérségi kötelékek. Ezért is mondja el, amit akar, egy menyegzőn, mégpedig galileai menyegzőn. Hogy megérthessük, amit ezzel be akar mutatni, vessünk újból egy pillantást az emberiség egész fejlődésére.

Gyakran hangsúlyoztuk, hogy az okkultista semmit sem tekint pusztán külsőséges, csupán anyagi természetű dolognak, az ő szemében minden anyagi valami lelki-szelleminek a kifejeződése. Arcunk lelki-szellemi mivoltunk visszatükröződése, ugyanígy a Nap fénye a lelki-szellemi világosság kifejeződése. Minden látszólagosan tisztán anyagi történésben egyidejűleg mélyen fekvő szellemi folyamatok fejeződnek ki. Az okkultizmus nem tagadja az anyagit, számára azonban még a legdurvább anyagi is valami lelki-szelleminek a megnyilvánulása. Így a világon minden szellemi fejlődési folyamatnak vele párhuzamosan haladó anyagi tények felelnek meg.

Tekintsünk vissza szellemi szemekkel a fejlődésnek abba a korszakába, amikor az emberiség még az Európa és Amerika közötti kontinensen, a régi Atlantiszon élt. Ezután következett a későbbi Atlantisz utáni kor, s ez vezet át a nemzedékek hosszú sorozatán keresztül mai korunkhoz. Az ember így a negyedik fajból a ötödikbe fejlődött fel. Ez a fejlődés a faj szempontjából azt jelenti, hogy a még teljesen csoport-lélekbe merült atlantiszi emberből fokozatosan ki kellett fejlődnie, lassanként ki kellett érlelődnie az Atlantisz utáni időkben az emberi személyiség külön énjének. Amit Krisztus hatalmas szellemi impulzusa hozott szellemi téren, azt előbb más indíttatásoknak lassanként elő kellett készíteniük. Jahve műve volt az, hogy az asztráltestet, amelybe a csoportlélek-ént beoltotta, előkészítette arra, hogy lassú érlelés után majdan felvehesse a teljesen önálló „én vagyok”-ot. Az ember ezt az „én vagyok”-ot csak akkor tudta birtokába venni, amikor fizikai teste is alkalmas lett arra, hogy az „én vagyok” otthona lehessen. Nem nehéz ugyanis elképzelni, hogy bármilyen érett is az asztráltest az én felvételére, mégsem tudja birtokába venni az „én vagyok”-ot, ha a fizikai test nem alkalmas erre. Szükséges, hogy a fizikai test is alkalmas eszköze legyen mindannak, ami itt a Földön történik, ezért elő kellett készíteni arra, hogy az „én vagyok” eszköze lehessen, amikor az asztráltest erre megérett.

Így is történt ez az emberi fejlődés folyamán. Nyomon követhetjük a fizikai test előkészítésének útját, amíg az öntudattal, az „én vagyok”-kal felruházott ember hordozója lett. A Biblia is rámutat erre: Noé, az Atlantisz utáni kornak bizonyos tekintetben ősatyja, az első borivó, ő az első, aki az alkohol hatását átéli. Ez a tény sok embert nagyon megdöbbenthet. Az Atlantisz utáni kor különleges szertartása volt a Dionüzosz kultusz, amelyről tudjuk, hogy a borivással függött össze. Ezt a különös italt tulajdonképpen csak az Atlantisz utáni korban ismerte meg az ember, és azóta mindig éreztette hatását. Minden anyagnak van valamilyen hatása az emberre, az alkohol azonban egészen különleges módon hat a szervezetre. Ezért is - bármilyen különösen hangozzék is - az volt a hivatása az emberiség fejlődésében, hogy az emberi testet úgyszólván előkészítse a istenihez való kapcsolat megszakítására, és a személyes „én-vagyok” kibontakoztatására. Az alkoholnak ugyanis az a hatása - s ez ma is megvan - hogy az embert elszakítja a szellemi világtól, amelyben korábban élt.

Ez a hatása ma is megvan. A alkoholnak megvolt a maga hivatása az emberiség fejlődésében. A jövő embere teljes mértékben elmondhatja majd, hogy az alkohol feladata az volt, hogy az embert lehúzza az anyagba, egoistává tegye. Az alkoholnak köszönheti az ember, hogy az ént önmagának követelheti, és nem állítja a nép szolgálatába. Az alkoholnak tehát éppen ellenkező feladata volt, mint a csoport-léleknek: az embert megfosztotta attól a képességétől, hogy a magasabb világokban egynek érezhesse magát az összességgel. Ezen alapult a Dionüzosz-kultusz, amely a közösségi életet külső mámor révén ápolta, úgy hogy fel lehetett oldódni az egyetemességben, annak szemlélete nélkül. Az Atlantisz utáni kor fejlődése szoros kapcsolatban volt a Dionüzosz-kultusszal, mint az alkohol hatásának és hivatásának a jelképével.

Ma, amikor az ember újból a szellemi felé vezető utat keresi, amikor az én már annyira kifejlődött, hogy ismét megtalálhatjuk kapcsolatainkat az isteni-szellemi hatalmakhoz, most már - bár kezdetben tudattalanul - bizonyos ellenhatás állt be az alkohollal szemben. Ez azért van, mert az emberek kezdik megérezni, hogy aminek valamikor megvolt a maga különleges jelentősége, annak nincs meg minden időben a jogosultsága. Ne értsük félre: nem az alkohol érdekében említettük az elmúlt korokra vonatkozó hivatását. Éppen ellenkezőleg, azt akartuk megvilágítani, hogy az alkoholnak ez a hivatása betelt, mert különböző koroknak különböző dolgok valók. Szerencsére amikor az alkohol a legmélyebben húzta le az emberiséget az önösségbe, akkor jelent meg a leghatalmasabb erő, a legerősebb indíttatás ahhoz, hogy az ember újból megtalálja a kapcsolatát a szellemi egyetemességgel. A egyik oldalon az embernek le kellett szállnia a legmélyebb fokra, hogy önálló lehessen, a másik oldalon pedig meg kellett jönnie a legnagyobb erőnek, ami újból megadhatta az indíttatást ahhoz, hogy megtalálja útját vissza az összességhez. Ezt a hivatását akarta bemutatni Krisztus az első jelben. Először arra kellett rámutatnia, hogy az énnek önállóvá kell válnia, azután pedig arra, hogy azokhoz fordul, akik már elszakadtak a régi vérségi kapcsolatoktól. Olyan menyegzőt kellett keresnie, ahol a testek a bor hatása alatt álltak, mert ezen a menyegzőn bort ittak. Ott aztán bemutatta, milyen vonatkozásban áll az Ő hivatása a Föld különböző korszakaival.

A víz borrá változtatásának jelentőségét egészen különös módon szokták értelmezni. Még szószékről is hallhatjuk azt a magyarázatot, hogy az Ószövetség vizét az Újszövetség erős borának kell felváltania. (Valószínűleg szerették a bort e magyarázat hívei.) A szimbólumok talán mégsem ilyen egyszerűek. Figyeljük csak meg, mit mond Krisztus: az én hivatásom a legtávolabbi jövőbe mutat, az emberek akkor, mint önálló lények, újból megtalálják kapcsolatukat az istenséggel a szeretet útján, az istenség irányában önállóvá vált én szabad adományaként. Ez a szeretet szabadon fűzi majd az embert az istenséghez, nem úgy, mint korábban, amikor a csoport-lélek belső kényszere kapcsolata vele egybe.

Nézzük most a hangulat oldaláról, mit élt át e kor embere, hogyan gondolkodott. Azt mondták: az ember valamikor a csoport-lélekkel függött össze, ezen át érezte kapcsolatát az istenséggel. Később fejlődése lefelé vezetett. Ezt úgy fejezték ki, hogy behálózta az anyag, elfajult, elszakadt az istenitől. Feltették tehát a kérdést: mi hozta létre eredetileg az embernek ezt az állapotát? Mi az, amitől elszakadt? Visszamenve a Föld fejlődésében, a mai szilárd anyagokat a hő hatása alatt fokozatosan folyékonyabbnak találjuk. Azt is tudjuk azonban, hogy a Föld e folyékony állapotában is megvolt már az ember, mégpedig kevésbé elszakadva az istenségtől, mint később. A Föld aztán mindig szilárdabb lett, az ember pedig bizonyos mértékben az anyaghoz kötöttebb. Amikor a Föld még folyékony volt, az ember benne volt a vízben, járni azonban csak a szilárddá vált Földön tanult meg.

Ezért az ember szilárd anyagba való öltözését így fogták fel: az ember akkor született a Földre, amikor a még vízből állt. Akkor azonban teljesen össze volt kötve az istenséggel, s ami őt az anyagba vitte, az tisztátalanná is tette. Akinek ezt emlékezetükbe akarták idézni, azokat megkeresztelték vízzel. Ennek azt kellett jelképeznie: maradjon meg tudatotokban régi kapcsolatotok az istenséggel, egyben pedig az is, hogy ide süllyedve tisztátalanok lettetek. A Keresztelő is így keresztelt, hogy az ember megértse az istenséghez való kapcsolatát. Ez volt a keresztség értelme a régi időkben, radikális kifejezési mód, de legalább ráeszméltek értelmére.

Krisztus-Jézus máshogy keresztelt. Ő nem a múltba akarta az embereket vezetni, hanem - kifejlesztve lelkükben a szellemiséget - a jövőbe: hogy a ember szellemi mivoltán, a „szent”, a szeplőtelen szellemen át találja meg kapcsolatát az istenséghez. A vízkeresztség az emlékezés keresztsége volt, a „Szentlélekkel keresztelés” prófétai keresztség, amely a jövőbe mutat. A ember teljesen elvesztette azt a kapcsolatát, amire a vízkeresztségnek kellett őt emlékeztetnie, egyben azonban elvesztette azt is, aminek jelképes kifejezője a bor volt, az áldozati bor. Dionüzosz, a szétdarabolt isten, minden léleknek jutott belőle, de úgy, hogy az egyes részek nem tudnak egymásról. Az alkoholnak, Dionüzosz jelképének köszönheti az emberiség, hogy sok darabra szétporlott, s az anyagba merült.

A kánai menyegzőben azonban egy nagy elv fejeződik ki, a pedagógiai fejlődési elv. Mert vannak ugyan általános érvényű igazságok, ezek azonban nem válhatnak bármikor örök érvényűekké. Minden kor megkívánja a maga kifejezési lehetőségét, a maga külön igazságait. Miért lehetséges az, hogy ma reinkarnációról és más effélékről beszélhetünk, hogy összegyűlhetünk a szellemtudomány ápolására? Azért mert lelkeink már nem először és nem első testben jelentek meg itt a Földön. Sokan vannak közülünk, akiknek lelke valamikor a germán vidékeken élt, ahol druida papoktól kapta meg a szellemi igazságok ismeretét mítoszok és mondák alakjában. Hogy a lelkek akkor mindezt befogadták, ez adta meg számukra azt a képességet, hogy most más alakban, az antropozófia formájában tudják birtokukba venni, akkor képekben fogadták be, ma az antropozófia formájában. Abban az időben még nem lehetett volna az igazságot a mai formában tanítani, tehát a régi druida pap sem tudta volna ezt megtenni.

A antropozófia a mai és a közvetlenül utánunk jövő kor emberének megfelelő forma. Valamikor a jövőben, későbbi megtestesüléseinkben megint egészen már alakban fogjuk hirdetni az igazságot, másként fogunk dolgozni érdekében, s akkor az antropozófiáról éppen úgy beszélnek majd, mint ma a régi emlékekről, mondákról és regékről. Esztelenség volna, ha az antropozófus azt mondaná, hogy a régi korok nézetei bárgyúságok, és gyerekségek voltak, és „csak mi vittük ilyen csodásan messzire”. (Így beszélnek például azok, akik monistáknak adják ki magukat.) Mi a szellemi tudományokat a jövő korszak előkészítése céljából műveljük. Mert ha a mi időnk még nem érkezett volna el, a következő korszak sem jöhetne el. Éppen olyan hiba volna azonban a jövőt a jelen mentségének tekinteni. A reinkarnáció tanával is sok helytelenséget követnek el. Jöttek hozzám olyanok, akik azt mondták, hogy minek legyenek már mai életükben becsületesek, lesz arra még később is idejük. Pedig aki ma nem kezdi meg, az a következő megtestesüléseiben érzi majd meg a következményeket.

Láthatjuk mindebből, hogy az igazság formája nem örökérvényű, mindenkor azt ismerjük el igaznak, ami az illető kornak megfelel. Azokban az időkben is a legmagasabb impulzus a kornak megfelelő életformákig kellett, hogy leszálljon. A legfőbb igazságot is a kor számára megérthető szavakba és formákba kellett öltöztetnie. Ezért Krisztus is a Dionüzosz- vagyis a bor-áldozat egyik nemén keresztül közölte az emberiséggel, hogyan emelkedhet fel újból az istenséghez. Ne kérdezzük tehát vakon, miért változtatja Krisztus borrá a vizet, hanem vegyük tekintetbe a kort, azt hogy a Dionüzosz-áldozat egy nemével kellett Krisztusnak előkészítenie az elkövetkezendőket.

Krisztus elmegy a Galilea-beliekhez, akik mindenféle nemzetekből verődtek össze, tehát nem kötötte őket egybe a vérségi kapcsolat. Itt viszi végbe küldetésének első jelét, beleilleszkedik életmódjukba, vizüket borrá változtatja. Szögezzük le, mit akar ezzel tulajdonképpen mondani: meg akarom szerezni a szellemi kapcsolatot azoknak is, akik már egészen a borivással jelképezett anyagiság fokáig süllyedtek. Nem csupán azokért volt ő itt, akik a vízkeresztségben látták felemelkedésük jelképét. Az is igen jelentőségteljes dolog, és egyenesen felhívja a figyelmünket, hogy hat tisztálkodási veder állt ott (a vedrek számára még visszatérünk). A keresztség hatása a „tisztulás” volt. Azokban az időkben, amelyekből az evangélium származik, a keresztség tényét úgy fejezték ki, hogy a „keresztelés”-ről mint tisztulásról beszéltek. Tulajdonképpen nem is használták a „keresztség” szót, hanem „megkeresztelés”-ről beszéltek, s annak eredményét „tisztulás”-nak nevezték. A János-evangéliumban az ennek megfelelő szó, vagyis a „baptidzo” mindig csak ige formájában található. Amikor azonban főnévként használja, mindig a tisztulást, a hatást fejezi ki, hogy az ember visszaemlékezzék a tisztaság állapotára, az istenséggel való kapcsolatára.

Ezekben a tisztulási áldozatot jelképező vedrekben viszi tehát véghez Krisztus-Jézus azt a jelet, amivel - az akkori korszaknak megfelelő módon - küldetését jelzi, s amivel legmagasztosabb hivatásából be akar mutatni valamit a kánai menyegzőn. Így beszélt ott: eljön majd az én időm, ma azonban még nincs itt. Itteni tennivalóm részben még azzal függ össze, amit éppen az én küldetésemnek kell megszüntetnie. - Ott áll abban a korban, de egyben a jövőre utal, ezzel mutatva meg, hogy koráért nem abszolút, hanem kultúr-pedagógiai értelemben működik. Amikor anyja felszólítja, és azt mondja: „nincs boruk”, akkor ő azt feleli: amit most véghez kell vinnem, az még a régi időkkel függ össze, a „veled és velem”-mel, mert az én igazi időm, amikor a bor visszaváltozik vízzé, még nem jött el. - Egyáltalán nem is lehet értelme ennek a mondásnak: „asszony, mi közöm hozzád?”, hiszen mégis megteszi azt, amit anyja kíván tőle. Csak úgy lehet ezt megérteni, ha átlátjuk, hogy két dologra akarja egyidejűleg felhívni a figyelmünket. Az egyik az, hogy az emberiség akkori állapotát a vérrokonság idézte elő, a másik pedig az, hogy ez az első jel még a régi szokásokon alapul, amikor még az alkohol hatására volt szükség, hogy utalni lehessen arra az időre, amikor az önálló én kibontakozik a vérségi kapcsolatokból. Mert egyelőre a borral jelképezett régi állapotot kell még tekintetbe venni, de eljön egy későbbi idő, ami az Ő ideje lesz.

A továbbiakban fejezetről-fejezetre két dolgot láthatunk a János-evangéliumból: az egyik az, hogy amit leír, azt azok számára írja, akik az okkult igazságokat már bizonyos mértékben meg tudják érteni. Ma lehet exoterikusan beszélni a szellemtudományokról, akkor azonban a szellemtudományos igazságokat csak azok tudták megérteni, akik bizonyos fokig valahogyan ténylegesen be voltak avatva. Ki tudott valamit is megérteni azokból a magasztos tényekből, amikről Krisztus-Jézus beszélt? Csak az, aki a testen kívüli észlelés tehetségével ki tudott lépni a testéből, és tudatosan élni tudott a szellemi világban. Krisztus-Jézust csak azok tudták megérteni, akik bizonyos módon beavatottak voltak, akik már valamiképpen szellemileg látni tudtak. Amikor például a Nikodémussal való beszélgetésről szóló fejezetben a lélek újbóli születéséről beszél, mindjárt meglátszik, hogy ezt az igazságot olyan embernek hirdeti, aki szellemi érzékeivel lát. El kell csak olvasnunk:

Volt egy ember a farizeusok között, név szerint Nikodémus, egy magas rangú a zsidók közt, ez odajött Jézushoz éjszaka...

Szokjuk meg a szavak finom mérlegelését. Azzal, hogy Nikodémus „éjszaka” jön, azt akarja jelezni, hogy fizikai testén kívül veszi át azt, amit Krisztus-Jézus vele közölni akar. „Éjszaka” jön, vagyis akkor, amikor szellemi érzékszerveit használja. Éppen úgy, ahogyan Náthánáél és Krisztus-Jézus, mint beavatottak, a fügefáról beszélve értetik meg magukat, úgy ezekben a szavakban is a megértő-képességre történik utalás.

A másik dolog pedig, amit itt láthatunk, az, hogy Krisztus mindig azt tekinti hivatásának, hogy túltegye magát a tisztán vérségi kapcsolatokon. Egészen világosan látható ez ott, amikor a kútnál odamegy a szamaritánus nőhöz, és azt a tanítást adja neki, amit csak olyanok kaphatnak, akiknek énje már elszakadt a vérségi közösségtől.

Megy vala azért Szamáriának Sikár nevű városába, annak a teleknek szomszédjába, amelyet Jákob adott vala az ő fiának, Józsefnek. Ott vala pedig a Jákob forrása. Jézus azért az utazástól elfáradva, azon mód leüle a forráshoz. Mintegy hat óra vala. Jöve egy Szamária-beli asszony vizet meríteni. Monda néki Jézus: adj innom! Az ő tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Monda azért néki a szamáriai asszony: hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem, aki szamáriai asszony vagyok? Mert a zsidók nem barátkoztak a szamáriaiakkal.

Különös dolog - és éppen erre hívja fel a figyelmünket a szöveg -, hogy Krisztus olyan néphez megy, amelynek énjei elszakadtak már a csoport-lélektől, nem gyökereznek már benne. Ez a fontos a dologban, ezen van a hangsúly.

A királyi emberről szóló elbeszélésből azután még más is látszik: az, hogy Krisztus a vérségi kapcsolatokat nem csupán a nép keretein belül való házasság, hanem az osztályokba különülés terén is áttöri. Azért jön azokhoz, akiknek énje úgyszólván gyökerét vesztette: meggyógyítja a királyi ember fiát, aki a zsidók felfogása szerint tulajdonképpen idegen. Mindenütt az világlik ki, hogy Krisztus a minden egyéniségben felfogható önálló én misszionáriusa. Ezért is mondhatja: amikor magamról szólok, magasabb értelemben véve egyáltalán nem a bennem lévő énről beszélek, hanem amikor az „én vagyok”-ról szólok, akkor arról a lényről beszélek, akit mindenki megtalál önmagában. A én lényem egy az Atyával, egyáltalán minden én, bármely személyiségben él is, egy az Atyával. - Ez egyben mélyebb értelme annak a tanításnak, amit Krisztus a szamáriai asszonynak ad a kútnál.

Különösen egy mondásra szeretném itt felhívni a figyelmet, ami helyesen felfogva mély megértéshez vezethet: a harmadik fejezet 31-34. verseire, amiket természetesen úgy kell olvasni, hogy tisztában legyünk azzal, hogy ezeket a szavakat Keresztelő János mondta:

Aki felülről jött, feljebb való mindenkinél. Aki a Földről való, földi az, és földieket szól. Aki a mennyből jött, feljebb való mindenkinél, és arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott, és az ő bizonyságtételét senki sem fogadja be. Aki azonban az ő bizonyságtételét befogadja, az megpecsételte, hogy az Isten igaz. Mert akit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja, mivel hogy az Isten nem mérték szerint adja a szellemet.

Szeretném látni azt az embert, aki ezeket a szavakat ebben a fordításban igazán megérti. Mert miféle ellentét ez: „aki Istentől jött, az Isten beszédeit szólja, mivel hogy az Isten nem mérték szerint adja a szellemet”. Mi az értelme ezeknek a szavaknak?

Krisztus ezt akarja mondani számtalan beszédében: amikor az énről szólok, az emberben lévő örök énről beszélek, ami egy a világ szellemi ősokával. Amikor erről az énről szólok, arról beszélek, ami az emberi lélek legbelső mivoltában lakik. Aki engem meghallgat - most csak az alsóbb énről beszél, ami az örökkévalóból semmit érez meg -, az nem fogadja el a én tanúbizonyságomat, egyáltalán meg sem ért engem. Hiába is beszélnék olyasmiről, amit ő befogadna tőlem, hiszen akkor nem volna önálló lény. Az Istent, akit én hirdetek, mindenkinek önmagában kell megtalálnia, mint saját örök ősokát! - Néhány verssel előbb pedig ezt olvassuk:

János pedig szintén keresztel vala Énonban, közel Sálimhoz, mert ott sok volt a víz. És odajárulának és megkeresztelkedének. Vetélkedés támada azért a János tanítványi és a judeaiak közt a tisztálkodás felől (tudniillik a keresztelés formája felől).

Amikor ezek között az emberek között ilyen kérdések vetődtek fel, mindig az istenivel való kapcsolatról és az embernek az anyagba való merüléséről beszéltek, valamint arról, hogy a régi Isten-eszme értelmében az istenivel való kapcsolatot a csoport-lélek közvetítette. Jöttek azután a többiek, és azt mondták Jánosnak: Jézus is keresztel! Jánosnak akkor meg kellett magyaráznia, hogy Jézus valami egészen különleges dolgot hozott a világnak, s ezt a következőképpen világította meg: Jézus nem azt a kapcsolatot tanítja, amit a régi keresztség jelképez, hanem azt, hogy az ember vezetője a maga önállóvá vált és szabad adományként kapott énje. Mindenkinek önmagában kell felfedeznie az „én vagyok”-ot, az Istent, csak így találhatja meg magában az istenit. Aki így olvassa ezeket a szavakat, az meglátja, hogy ő maga az „én vagyok”, az Isten küldötte. S akit így Isten küld, akit azért küld, hogy ilyen formában gyújtsa fel az Istent, az aztán helyes értelemben hirdeti, már nem a vérrokonságon át. Fordítsuk le most már ezt a részt úgy, ahogyan valóban értenünk kell.

A adatokat megkapjuk hozzá, ha tisztán áll előttünk, milyen művészien jegyezték fel tanításaikat könyveikben a régi írók. Gondoljunk csak a zsoltárokra, milyen szépen megszerkesztett mondásokban hirdetik az isteni-szellemit az Ószövetségben. Itt azonban csak a régi vérségi kapcsolatokat említik az istennel való összefüggésben. Ennyit meg lehetett belőlük tanulni, de ennél többet nem, csak azt, hogy az embernek kapcsolata van ezzel a régi istenséggel. Aki azonban Krisztust akarta megérteni, annak nem volt szüksége mindezekre a régi törvényekre, ezekre a régi mesterfogásokra. Amit Krisztus tanított, azt mindenki meg tudta érteni olyan mértékben, amilyen mértékben felismerte a szellemi ént önmagában. Bár teljes tudást az istenségről ezzel még nem lehetett szerezni, de meg lehetett érteni azt, ami Krisztus-Jézus ajkairól elhangzott, megvolt ennek az előfeltétele. Nem volt aztán már szükség a zsoltárokra, sem a művészien megszerkesztett tanításokra. Csak a legegyszerűbbre volt szükség: együgyű, dadogó kifejezésekre. Csak dadogó szavakban kell szólnia az embernek, és ezzel tanúságot tesz Istenről. A legegyszerűbb dadogó szavak is elegendőek voltak, nem kellett más, csak egyes szavak, amelyekben még „mérték” sem volt. Aki csak dadogott, de érezte énjében, hogy őt Isten küldte, az meg tudta érteni, amit Krisztus mondott.

Aki csak a földi kapcsolatot ismeri Istennel, az a zsoltárok versmértékében beszél, de minden versmérték csak a régi istenekig vezet el. Aki azonban érzi, hogy létének alapja a szellemi világokban van, az felette áll mindezeknek, mert tanúságot tehet arról, amit a szellemi világokban látott és hallott. Tanúságát azonban nem fogadják el azok, akik csak a megszokott formában ismerik el a tanúbizonyságot. De akik elfogadják, azok bizonyságát adják ezzel, hogy Istentől küldötteknek érzik magukat. Nem csupán hiszik, de meg is értik, amit mondanak nekik, és azzal, hogy megértik, maguk pecsételik meg szavaikat. „Aki érzi az ént, az dadogva is, de Isten szavait szólja”. Ez ennek a versnek a jelentése. Mert a szellemnek, amiről itt szó van, nincs szüksége arra, hogy metrummal, a szótagok mértékével fejezze ki magát, a legegyszerűbb dadogó módon is ki tudja magát fejezni.

Igaz, hogy az ilyen kijelentést könnyen fel lehet használni arra, hogy a bölcsesség hiányára mentséget találjanak. Vannak, akik a bölcsességet visszautasítják, mert véleményük szerint a legmélyebb titkokat a legegyszerűbb formában kell kifejezni. Az ilyen emberek ezt - mindenesetre gyakran tudattalanul - csak a lelki kényelmesség iráni hajlamból teszik. Amikor arról van szó, hogy „Isten nem mértékkel méri a szellemet”, akkor annak csak az az értelme, hogy a „mérték” nem segít hozzá a szellemhez, de ahol a szellem valóban jelen van, ott mindjárt jelentkezik a „mérték” is. Nem mindenkinél van meg a szellem, akinél megvan a „mérték”, de akinél jelen van a szellem, a bizonyára eljut a „mérték”-hez. Természetesen vannak dolgok, amelyeket nem szabad megfordítani. Az, hogy valakinél nincs meg a „mérték”, még nem jele annak, hogy megvan a szellem, noha megfordítva is, a szellem létének sem jele az, hogy valahol megvan a „mérték”. A tudomány bizonyára nem jele a bölcsességnek, de a tudatlanság egészen bizonyosan szintén nem az.

Láthatjuk mindebből, hogy Krisztus a mindenki lelkében lévő, önállóvá vált énhez fordul. A „mérték”-et itt olyan értelemben kell venni, mint „versmérték”-et, mint művészien felépített beszédet. Az idézett mondat szószerinti értelme tehát az, hogy aki Istenben megérzi az „én vagyok”-ot, az dadogva is isteni nyelvről, Isten nyelvéről tesz tanúságot, és megtalálja az utat Istenhez.