"A valóság nem olyasmi, amiről az embernek véleménye lehet. A valóságot vagy ismeri az ember, vagy nem. ...ahogy nem lehet vitatkozni azon, hogy mennyi a háromszög szögeinek összege, úgy nem lehet vitatkozni a magasabb igazságokról sem."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A János-evangélium (Hamburg) (4)

4. Lázár feltámasztása

Már az eddigi három előadásból is némileg kitűnhetett, hogy a János-evangéliumban megtalálhatjuk a szellemtudomány igazságait. De éppen így világossá válhatott az is, hogy a János-evangélium minden szavát a legfinomabban kell mérlegelnünk, ha ezeket az igazságokat meg is akarjuk találni. Ennél a vallási kútfőnél valóban az a fontos, hogy az igazi, a valódi szöveget teljesen megértsük, mert ahogy a különböző esetekben látni fogjuk, itt mindennek az elképzelhető legmélyrehatóbb jelentősége van. De nem csupán az egyes mondatok szövegét kell megfigyelnünk, hanem ezen túlmenően az egész mű tagozódását, szerkezetét, összetételét is. A mai embernek tulajdonképpen nincs kellő érzéke az ilyen dolgok iránt. A úgynevezett régi írók műveiben sokkal több művészi felépítés, sokkal több belső tagozódás van, mint hinnénk. Ennek igazolásául gondoljunk egy aránylag késői költőre, Dantéra. Milyen művészi az „Isteni Színjáték” felépítése: minden a hármas szám szerint tagolódik, és az sem ok nélkül való, hogy mindegyik rész a „csillagok” szóval végződik. Ezzel csak arra akartunk rámutatni, milyen művésziesen építették fel műveiket a régi írók. A felépítésnek ezt a művészi voltát különösen a nagy vallási kútfőknél nem szabad szem elől tévesztenünk, mert ennek bizonyos körülmények között igen nagy jelentősége van - feltéve, hogy ezt a jelentőséget meg tudjuk találni.

Gondoljunk vissza ezért a János-evangéliumban a 10. fejezet végének egyik mondatára, s tartsuk meg jól emlékezetünkben. A 41, vers így hangzik:

És sokan menének őhozzá, és mondják vala: János nem tett ugyan semmi csodát, de mindaz, amit János erről mondott, igaz vala.

Vagyis a 10. fejezetnek ez a verse arra utal, hogy János bizonyságtétele a Krisztus-Jézusról igaz. Még külön ki is fejezi, hogy igaz ez a bizonyság. Ha aztán a János-evangélium végére érünk, ott egy ezzel egyező verset találunk. A 21. fejezet 24. verse így szól:

Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, s aki megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.

Az egésznek a végén tehát újból van egy adat arra nézve, hogy aki megírta, annak bizonyságtétele igaz. A régi írásokban az ilyen egyezések és egybevágások, amikor különböző helyeken ugyanaz a szó szolgál valami kiemelkedő dolog kifejezésére, soha nem jelentőség nélkül valók, sőt, éppen az ilyen dolgok mögött rejlik rendszerint valami igen jelentőségteljes. Rá kellett erre mutatnunk, hogy fejtegetéseink helyes megvilágításba kerüljenek.

A János-evangélium közepén van valami, aminek megértése nélkül az egész János-evangélium nem érthető. Közvetlenül az után a rész után, ahol a bizonyságtétel megerősítéséről van szó, a Lázár feltámasztásáról szóló fejezet következik. Ez a fejezet az egész János-evangéliumot két részre osztja. A első rész vége arra mutat rá, hogy mindarra nézve, amit eddig Krisztus-Jézusra vonatkozóan állított, s ami megerősítésre vár, Keresztelő János bizonyságtétele a mérvadó. A mű végén pedig azt olvassuk, hogy mindazokra nézve, amik a Lázár feltámasztásáról szóló fejezet után következnek, annak a tanítványnak bizonyságtételét kell elfogadnunk, akiről gyakran halljuk e szavakat: „akit a Úr szeret vala”. Mit jelent tehát voltaképpen Lázár feltámasztása?

Felhívom a figyelmet arra, hogy a Lázár feltámasztásáról szóló elbeszélés után egy látszólag rejtélyes mondatot találunk. Képzeljük el az egész helyzetet. Krisztus-Jézus véghez visz valamit, amit közönséges értelemben csodának neveznek, amit maga az evangélium „jel”-nek nevez, véghez viszi Lázár feltámasztását. Ezt mindjárt követi néhány mondat, köztük ez: „ez az ember sok jelet tesz”. Mindaz, ami ezután következik, azt bizonyítja, hogy vádlói semmi közösséget nem vállalnak vele ezek miatt a jelek miatt. Aki ezeket a szavakat olvassa - bármilyen fordításban is - (erre különben már utaltam „A kereszténység mint misztikus tény” című könyvemben), annak fel kell vetnie ezt a kérdést: mi voltaképpen ennek a dolognak a háttere? Egy ember feltámasztása az, ami fellépésre bírja Krisztus-Jézus ellenfeleit. Miért izgatja fel őket éppen Lázár feltámasztása? Miért éppen ez indítja meg az üldözést?

Aki tud olvasni, annak látnia kell, hogy e fejezet mögött misztérium rejtőzik. És ez a misztérium adja a kulcsot ahhoz, ki tulajdonképpen a János-evangélium szerzője, ki az, aki az abban foglaltakat elmondja. Hogy ezt megérthessük, vessünk egy pillantást arra, amit a régi misztériumokban beavatásnak neveztek. Hogyan ment végbe a beavatás a régi misztériumokban?

Aki beavatásban részesült, az élményeket, tapasztalatokat szerezhetett a szellemi világokban, és ezekről tanúságot tehetett. Akiket a beavatásra érettnek tartottak, belevonták ezekbe a misztériumokba. Mindenütt, Görögországban, a káldoknál, az egyiptomiaknál, Indiában voltak ilyen misztériumok. Ezekben a beavatandók hosszú időn át oktatásokat kaptak azokról a dolgokról, amiket a szellemtudományban tanulunk. Kellő oktatás után következett az, ami megadta nekik a képességet, hogy maguk is látni tudjanak. A régi időkben ezt csak úgy lehetett elérni, hogy az embert egészen különleges állapotba hozták négy részének, a fizikai testnek, étertestnek, asztráltestnek és énnek egymáshoz való viszonyát illetően. Az iniciátor, a beavató, aki mestere volt a dolognak, három és fél napra halálhoz hasonló állapotba merítette a beavatandót, mégpedig a következő okból.

Tudjuk, hogy fejlődésünk mai korszakában a közönséges értelemben alvásnak nevezett idő alatt fizikai testünk és étertestünk az ágyban, énünk pedig az asztráltesttel együtt, rajtuk kívül van. Ilyenkor az ember nem tudja észlelni a körülötte lévő szellemi eseményeket, mert asztráltestének ehhez szükséges szellemi érzékszervei ma még hiányoznak. Csak amikor asztrálteste és énje újból visszahózódik a fizikai és étertestbe, amikor tehát szemét, fülét újból használhatja, akkor érzékelheti a fizikai világot, általában a külvilágot. A beavatandókat megtanították arra, amire szükségük volt asztráltestük szellemi érzékszerveinek kialakításához. Amikor aztán ezeket kialakították, a következő feladat az volt, hogy az asztráltest benyomásai belevésődjenek az étertestbe, mint ahogyan a pecsétnyomón lévő szavak lenyomatai megmaradnak a pecsétviaszban. Röviden ez a dolog lényege.

A beavatás összes előkészületei arra irányultak, hogy az ember megfelelő belső folyamatok segítségével átszervezze az asztráltestet. Valamikor fizikai testünkből is hiányzott szemünk és fülünk, helyükön közömbös szervek voltak. Az olyan állatoknak, amelyeket soha nem ér fény, ma sincs szemük. A fény alakítja ki a szemet, a hang a fület. A meditáció és koncentráció gyakorlatainak és belső átéléseinek azonban ugyanolyan hatása van az emberre, mint a fénynek a szemre, a hangnak a fülre: átalakítják az asztráltestet, kifejlesztik a megismerő szerveket, amelyekkel látni lehet a magasabb világban, a asztrálvilágban. Az így szerzett benyomások azonban még nem rögződnek eléggé az étertestben, szükség van arra, hogy minden belevésődjék, ami előzőleg az asztráltestben kialakult. Ez azonban addig nem történhet meg, amíg az étertest szorosan beékelődik a fizikai testbe. Ezen a korábbi időkben úgy segítettek, hogy az étertestet kiemelték a fizikai testből. Ha azután a halálszerű alvás állapotában a fizikai testből három napra kiemelték az étertestet, ebbe benyomódhattak az asztráltestben előkészített élmények.

Az ember ily módon átélte a szellemi világot, s amikor a pap-iniciátor újból visszahozta a fizikai testbe, saját bizonyságtétele alapján tanúságot tehetett a szellemi világok történéseiről. Ezt az eljárást Krisztus-Jézus megjelenése feleslegessé tette: a három és fél napos halálszerű alvást azóta a Krisztusból kiáradó erő helyettesítheti. A János-evangéliumban ugyanis - mint meg fogjuk látni - olyan erők rejlenek, hogy az asztráltest ma már a fizikai testben benne lévő étertestbe is bele tudja vésni azt, amit előzőleg előkészített. Ehhez azonban Krisztus-Jézus eljövetelére volt szükség. Korábban az emberek még nem voltak annyira fejlettek, hogy a leírt eljárás nélkül is belenyomódott volna az étertestbe az, amit a meditáció és a koncentráció előzőleg kifejlesztett. Igen gyakori eljárás volt ez a misztériumokban. A beavató pap a beavatandót halálhoz hasonló alvásba merítette, átvezette a magasabb világokon, majd visszahozta fizikai testébe, és most már azon keresztül, amit átélt, tanúja lehetett a szellemi világoknak.

Mindez a legnagyobb titokban folyt le, a külső világ semmit sem tudott arról, ami a régi misztériumokban történt. Ezt a régi beavatást Krisztus-Jézus újjal helyettesítette, azoknak az erőknek a segítségével, amelyekről még szólnom kell. A beavatás régi formájának meg kellett szűnnie, de átmenetet kellett teremteni a régi korszakból az újba. Még utoljára valakinek, átmenetként, a régi módon kellett a beavatásban részesülnie, de már a keresztény ezotériában. Ezt pedig csak maga Krisztus vihette végbe, és beavatandónak az volt kiszemelve, akit Lázárnak nevezünk. „Ez a betegség nem halálos” - így van a szövegben. Ez a három és fél napos alvás, erre történik hivatkozás egészen érthetően.

A leírás erősen fátyolozott formája mellett is mindenki előtt világos lehet a dolog beavatás jellege, csak ki kell hámoznunk a fátyolosságból. Lázárnak beavatásban kellett részesülnie, hogy a szellemi világok tanúja lehessen. Közben pedig egy olyan mondat hangzik el, amelynek a misztériumok nyelvében igen nagy jelentősége van, azt halljuk, hogy „az Úr Lázárt szereti vala”. Mit jelent a misztériumok nyelvén ez a szó: „szeretni”? A tanítvány viszonyát fejezi ki mesteréhez. Akit „az Úr szeret vala”, az a legközelebb álló, a legbeavatottabb tanítványa. Maga az Úr avatja be Lázárt, s ő, mint beavatott lép ki sírjából, a beavatás helyéről. És ugyanezeket a szavakat: "„kit az Úr szeret vala”, mondja később Jánosról, pontosabban a János-evangélium írójáról, mert magáról a „János” névről sehol sincs említés. Ő az a kedvelt tanítvány, akit a János-evangélium szerzőjének kell tartanunk, ő maga a feltámasztott Lázár.

A János-evangélium írója ezt akarta kifejezni: ami mondanivalóm van, azt annak a beavatásnak köszönhetem, ami magától az Úrtól jutott osztályrészemül. Ezért tesz különbséget a között, ami Lázár feltámasztása előtt volt, s ami utána történt. Lázár feltámasztása előtt még egy régi beavatottra hivatkozik, aki szellemi megismeréshez jutott, ezért is emeli ki, hogy bizonyságtétele igaz. „Ami mondanivalóm azonban a legmélységesebb dolgokról van, a palesztinai misztériumról, arról én magam beszélek, én a feltámasztott, de erről csak a feltámasztás után szólhatok!” - Ezért van a János-evangélium első részében a régi János bizonyságtétele, a másodikban pedig az új Jánosé, akit maga az Úr avatott be, mert ő a feltámasztott Lázár. Csak így érthetjük meg helyesen ezt a fejezetet. Ez van benne, ezt akarta János mondani: érzékfeletti szerveim, szellemi megismerő erőim tanúságtételére hivatkozom, amiket elbeszélek, azokat nem a közönséges fizikai világban láttam, hanem a szellemi világban, oda pedig úgy jutottam, hogy magától az Úrtól kaptam beavatásomat.

Ezzel ellentétben Krisztus-Jézusnak a János-evangélium első fejezeteiben - egészen a 10. fejezet végéig - megadott jellemzéséhez elegendő volt a megismerésnek az a foka, amelyre az Ő legmagasabb értelemben vett beavatása nélkül is szert lehetett tenni.

Igaz, hogy erre azt lehet mondani: de hiszen éppen ezekből az előadásokból hallottuk, hogy már az első fejezetek milyen mély értelmű szavakban szólnak Krisztus-Jézusról, hogy már ott van szó a testet öltött Logoszról, a világ világosságáról. Ne csodálkozzunk azon, hogy ezek a szavak már az első fejezetekben elhangzanak. Krisztus-Jézus, illetve a jövőben eljövendő Krisztus nem volt ismeretlen lény a régi misztériumokban. Valamennyi misztérium rámutat az Egyre, az Eljövendőre. Azért nevezik prófétáknak a régi beavatottakat, mert előre megjövendölték az elkövetkezendőket. A beavatások éppen azt akarták világosan megértetni, hogy Krisztus a jövőben az egész emberiség előtt feltárja magát. A Keresztelő is meglátta a teljes igazságot abból, amit már ő is megtudhatott, ezért is jövendölhette meg, hogy Krisztus-Jézusban az jött meg, akikről a misztériumok szóltak. Hogy mindezek hogy függenek össze, hogy milyen viszonyban áll Krisztus-Jézushoz az, akit Keresztelőnek nevezünk, világossá válik előttünk, ha előzőleg két kérdésre felelünk. Az egyik kérdés: milyen szerepet játszik a Keresztelő a maga korában? A másik pedig a János-evangélium elejével kapcsolatban egyes dolgok magyarázatát teszi szükségessé.

Milyen szerepet játszik a maga korában a Keresztelő? Kicsoda ő voltaképpen? Olyan embert látunk benne, aki tudott az eljövendő Krisztusról. Mások is hallottak ugyan róla a beavatások alkalmával, azonban őt tekinthetjük az egyetlennek, aki előtt a Krisztus-Jézusra vonatkozó titok teljes egészében feltárult: az, hogy aki eljött, az Krisztus maga. Már most azok, akiket farizeusoknak vagy hasonlóknak neveztek, Krisztus-Jézusban tulajdonképpen régi beavatási módszerük megtagadóját látták, aki szerintük olyasmit vitt véghez, amit maradi felfogásuk nem tartott megengedhetőnek. Maradiak voltak, és azt hangoztatták, hogy a beavatás régi elveinél kell megmaradni. Éppen abban az ellentmondásban nyilvánult meg maradiságuk, hogy folyton beszéltek az eljövendő Krisztusról, de soha nem hitték, hogy itt a ideje az eljövetelének. Amikor tehát Krisztus-Jézus Lázárt beavatta, ezt természetesen a régi misztériumi hagyományokkal való szakításnak tekintették: ez az ember sok jelet tesz, ezzel mi nem tarthatunk közösséget. Az volt a véleményük, hogy elárulta a misztériumokat, nyilvánossá tette azt, aminek a misztériumi titkok mélyén rejtve kellett volna maradnia. Megérthetjük tehát, hogy ezt árulásnak tekintették, és ez szolgáltatott okot arra, hogy fellépjenek ellene. Ezzel megkezdődik a hangulatváltozás, Krisztus-Jézus üldözése.

Hogyan látjuk ezek után a Keresztelőt a János-evangélium első fejezetében? Először is olyasvalakinek, aki az eljövendő Krisztusról szóló misztériumi igazságokat igen jól ismeri, olyan jól, hogy a János-evangélium írója maga is csak megismételheti mindazt, amit már a Keresztelő is tudott, és amiről meggyőződött a később elmondandók alapján.

Láttuk, mit jelentenek a János evangélium legelső szavai. Figyeljük most meg, mit mond magáról a Keresztelőről. Olvassuk át még egyszer, lehetőleg helyes fordításban, hiszen eddig csak az első szavakat hallottuk.

Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige. Ez vala kezdetben az Istennél. Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. Vala egy Istentől küldött ember, kinek neve János. Ez jött tanúbizonyságul, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy minden higgyen ő általa. Nem ő vala a világosság, hanem jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról. Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az egyes emberek közé jött (az én-emberig jött), de az egyes emberek (az én-emberek) nem fogadták be őt. Valakik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek. Azoknak, akik az ő nevében hiszenk, akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk, és mi hallottuk tanítását, a tanítást az Atya egyszülöttjéről, ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett ő róla, és kiáltott, mondván: ez vala, akiről mondám: aki utánam jő, előttem lett, mert előbb volt nálamnál. És az ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus-Krisztus által lett. Az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki a Világ Atyjának kebelében volt, vezet el bennünket az Atya látásához.

Ezek a szavak alkotják nagyjából a János-evangélium első mondatainak értelmét. Mielőtt azonban magyarázatukba fognánk, valamit még meg kell említenünk. Hogyan jellemzi János önmagát? Emlékezhetünk arra, hogy jönnek kutatni, kicsoda Keresztelő János. Papok és leviták jönnek, kutatják, ki ő. Majd meglátjuk később, miért adja az előbbi feleletet, először azonban hallgassuk meg, mit mond ő maga.

Azt mondja: „Én a magánosságban kiáltónak hangja vagyok” - ezek a szavak vannak ott. Ott áll a magányosságban, a szó szoros értelmében véve. A görög nyelvben az „eremit” szó jelentése: a magányos. Helyesebb tehát így fordítani: „én a magányosságban kiáltónak hangja vagyok”, mint így: „kiáltó szó vagyok a pusztában”. De még jobban megértjük mindazt, amiről a János-evangélium szavai szólnak, ha magunk elé idézzük János önjellemzését. Miért nevezi magát „a magányosságban kiáltó hangjának”?

Az emberiség fejlődését követve láttuk, hogy a Föld tulajdonképpeni hivatása a szeretet kifejlesztése, ez azonban csal az öntudatos ember önkéntes adományaként képzelhető el. Azt is láttuk, hogy az ember fokozatosan hódítja meg énjét, és ez lassan és fokról-fokra merül bele az ember lényébe. Az állatokról tudjuk, hogy nincs egyéni énjük. Ha az oroszlán „én”-t mondhatna, azon nem az egyes állatot, hanem az asztrális világban élő csoport-ént értené, ezt nevezné énnek minden oroszlán. Valamennyi azonos fajú állat az asztrális világban érzékfelettien észlelhető csoport-ént érzi énjének. Az ember nagy fölénye az állattal szemben éppen az, hogy saját egyéni énje van, ami azonban csak fokozatosan fejlődött ki. Az ember is a csoport-énnel kezdte, olyan énnel, amely egy egész embercsoporthoz tartozott.

Régi népekre, régi fajokra visszatekintve, mindenütt azt látjuk, hogy az emberek eredetileg kis csoportokat alkottak. A germán népeknél is így volt, még nem is nagyon régen. Tacitus írásaiban tisztán látjuk, hogy az egyes germán többre tartja törzsének összességét a maga egyéniségénél. Inkább érzi magát a keruszk vagy szigamber törzs tagjának, mint külön személyiségnek. Ezért is száll síkra az egyes ember az egész törzs sorsáért, teljesen mindegy, ki torolja meg a sértést, ha a törzset vagy annak valamelyik tagját sérelem éri. Később, az idők folyamán egy-egy ember kilép a törzsek közösségéből, a törzsek bomlani kezdenek, elvesztik tömörségüket. A csoport-lélek jellegéből bontakozott ki az ember és emelkedett fel fokozatosan oda, hogy énjét a maga személyiségében megérezhesse. Bizonyos dolgokat, különösen a vallási kútfőket csak úgy lehet megérteni, ha ismerjük a csoport-lelkek, a csoport-én titkát.

Még azoknál a népeknél is azonban, amelyek a saját én bizonyos fokú megértéséig már eljutottak, még mindig volt egy olyan én, amely nem csupán a térbelileg elhatárolt, egyidejűleg élő csoportokat ölelte fel, hanem az időbelileg elválasztott csoportokat is. Jelenleg emlékező tehetségünk olyan, hogy csak a magunk múltjára emlékezünk. Volt azonban olyan korszak, amikor az emlékező tehetség még egészen másfajta volt, amikor az ember nemcsak a maga cselekedeteire emlékezett, hanem apja, nagyapja tetteire is éppen úgy emlékezett, mint a sajátjaira. Az emlékezés túlért születésen és halálon, egészen addig terjedt, ameddig a vérrokonságot követni lehetett. Az ős vérével, amikor az úgyszólván végigfolyt a nemzedékeken keresztül, évszázadokon át fennmaradt az emlékezet is, az unoka vagy a törzs későbbi sarja éppen úgy „én”-t mondhatott elődei cselekedeteihez, gondolataihoz, mint önmagához. Az ember nem érezte magát élet és halál közé zárva, hanem a nemzedéksor egyik láncszemének. A nemzedékek e sorozatának középpontját pedig az ős képezte. Az én összetartója az volt, hogy az ember visszaemlékezett apja, nagyapja és a többiek cselekedeteire.

A régi időkben mindez már külsőleg is megnyilvánult a nevek adásában. A fiú nem csupán a maga tetteire emlékezett, hanem apja, nagyapja tetteire is. Az emlékezés messze túlért a nemzedékeken, ezért a régi időkben például a „Noé” vagy az „Ádám” nevet mindazok viselhették, akikre a rájuk való emlékezés kiterjedt. Az egyes nevek alatt nem az egyes embert értették, hanem mindazokat az „én”-eket, amelyek évszázadokon át megőrizték az emlékezést. Ez a titok rejlik a pátriárkák neve mögött is, ez a titka hosszú életüknek. A régi időkben senkinek eszébe sem jutott volna, hogy minden élő embert külön névvel jelöljön. Az „Ádám” név megmaradt közös emlékezésként, mert a térbeli és időbeli elhatárolás egyáltalán szóba sem jöhetett a régi névadás szempontjából.

A csoport-lélekből, a csoport-énből csak lassanként vált ki az egyes emberi én, az ember fokozatosan ébredt tudatára külön énjének. Korábban a törzs közösségében érezte énjét, a térbelileg vagy időbelileg vérrokonok csoportjában. Ez a magyarázata annak a mondásnak, hogy „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”, vagyis hogy egy „én” vagyunk. Az egyes ember az összességhez tartozónak érezte magát, mert a nép minden tagjában ugyanaz a vér folyt. Aztán a fejlődés tovább haladt. Az idő megérett arra, hogy az egyes ember megérezze a maga külön énjét a nép keretén belül. Krisztus hivatása volt ez, Ő adta az embereknek azt, hogy mindenki a maga külön egyéni énjében biztosan és erősen érezze magát. Így kell értenünk ezt a mondást is, amit olyan könnyű félreérteni: „Aki nem tagadja meg feleségét és gyermekét, apját és anyját, fivérét és nővérét, az nem lehet az én tanítványom!” Nem köznapi értelemben kell e szavakat érteni, nem utasításként a család elhagyására, igazi értelme ez: érezzétek, hogy mindegyikőtök külön-külön én, ez a külön én közvetlenül egy a szellemi Atyával, aki szétárad a világban. Azelőtt az Ótestamentum hívője még elmondhatta: „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”, mert az ént a vérrokonság kereteiben érezte. De aztán szabaddá kellett válnia, és egynek éreznie magát a szellemi Atya-háttérrel. Az összességhez tartozás biztosítéka többé már nem a vérrokonság, hanem az, hogy tudomásunk van a tiszta szellemi Atya-princípiumról, amellyel mindannyian egynek érezhetjük magunkat.

A János-evangélium ilyen módon megtanít bennünket arra, hogy Krisztus a nagy impulzus-adó, Ő adja meg az embernek azt, amire szüksége van, hogy most már örökké külön egyéni énjében érezze magát. Az Ószövetségben mindig volt valami a csoport-lelkiségből, az egyik én a többiekhez kapcsolódva látta magát, sem önmagát, sem mások énjét nem érezte át teljesen, hanem ehelyett egynek tudta magát a nép-énnel, vagy a törzs-énnel, amibe mindnyájan be voltak ágyazva.

Mit érezhetett tehát az olyan én, amely annyira megérett, hogy már nem érezte az összefüggést a csoport-lélek többi egyéni személyiségével? Milyen érzése lehetett az ilyen elszigetelt énnek ebben az időben? Mert erről a korról joggal el lehetett mondani, hogy annak valódi életigazsága már nem a másokkal, az úgynevezett csoport-lékhez tartozó többi énnel való összetartozásban van, de azt is elmondhatta, hogy még csak ezután jön el az, ami meghozza a léleknek a szellemi élet kenyerét, az egyes én táplálékát. Az ilyen egyes én magányosnak érezhette magát, és Krisztus előfutára joggal elmondhatta: én olyan „én” vagyok, aki kibontakozva a közösségből, magányosnak érzi magát. Mivel pedig magányos voltomat teljesen átérzem, prófétának érzem magam, akinek a „én” a magányosságban adja meg igazi szellemi táplálékát.

Ezért mondhatta magát ő, az előhírnök, a magányosságban kiáltó szónak, a magányossá vált, a csoportlélektől elszakadt énnek, amely hangosan követeli az egyes én táplálékát. Azért is mondja: én kiáltó szó vagyok a magányosságban. És újból halljuk a nagy igazságot: minden egyéni én teljesen önmagára van utalva. Az ilyen énnek hangja vagyok, amely elszakadt a többitől, és keresi azt az alapot, amelyen ebben az elszakadt mivoltában meg tud állni. Ez adja meg a magyarázatát szavainak: én kiáltó szó vagyok a magányosságban.

Hogy pontosan megértsük a János-evangélium szavait, merüljünk bele kissé a nevek és megjelölések adásának akkori módjába. Abban a korban ezek nem voltak olyan elvontak és semmitmondóak, mint ma. Ha a bibliai források magyarázói csak némileg is meggondolnák e tény jelentőségét, igen sok köznapi értelmezés nem látott volna napvilágot. Rámutattam már arra, hogy amikor Krisztus azt mondja: „én vagyok a világ világossága”, e szavaknak a valóságban az az értelmük, hogy Ő volt az első, aki az „én vagyok”-ot kifejezésre jutatta, és hozzá az indítékot is megadta. Éppen ezért az első fejezetekben mindenütt, ahogy az „én vagyok”-ról van szó, ott ezt különösképpen ki kell emelni. A régi időkben a neveket és megjelöléseket valahogyan teljesen a valóságnak megfelelően, egyben pedig mély jelképes tartalommal használták. E téren két irányban is követnek el igen gyakran óriási tévedéseket. Egyrészt a felületes megfigyelők azt szokták hangoztatni: hiszen ilyen felfogás mellett mindennek csak jelképes értelme van, márpedig kerülni kell a jelképes magyarázatokat, mert mellettük a Biblia történelmi tényei igen könnyen elpárolognak. Velük szemben azok, akik a történelmi eseményekből egyáltalán semmit sem értenek meg, arra szeretnek hivatkozni, hogy a dolgokat jelképesen kell érteni.

Akik viszont így beszélnek, azok az a evangéliumokból nem értenek meg semmit. Maga a jelképes magyarázat nem teszi kérdésessé a történelmi valóságot. Az ezoterikus magyarázat pedig - és ezt különösen ki kell emelnünk - mindkét vonatkozást felöleli: egyrészt a tényeknek történelmi tényekként való felfogását, másrészt történelmi voltuk mellett a nekik tulajdonított értelmezést is. Természetesen, aki csupán a durva külső tényeket látja, csak annyit, hogy valamikor valahol született egy ember, az nem tudja megérteni, hogy ebben az emberben nemcsak egy életrajz tárgyát lehet látni. A szellemi összefüggések ismeretében meg lehet érteni, hogy valaki születése és élete külső körülményein túl szimbóluma is lehetett korának, és hogy neve kifejezheti jelentőségét az emberiség fejlődése szempontjából. Ugyanaz a dolog lehet jelkép is és történelmi tény is egy időben, nem külön egyik vagy másik: az igazi evangélium-magyarázatnál mindig így kell látnunk a dolgokat. Ezért van az, hogy János, illetve a János-evangélium írója, aki tulajdonképpen érzékfeletti szemléletben lát, csaknem az összes eseményekben és utalásokban nem csupán magukat a tényeket látja, hanem egyben mély szellemi igazságok megnyilvánulását is: előtte áll a Keresztelő történelmi alakja, annak is látja őt.

Ugyanakkor azonban ezt a valóságos történelmi alakot mindazok jelképének is érzi, akik a régi időkben, bár hivatva voltak már az én felvételére, egyelőre csak az ehhez vezető úton voltak, akiknek egyéni énjébe a világ világossága tehát már beküldhette sugarait. Nem tekintette azonban a Keresztelőt azok jelképének, akik a világ világosságát még nem tudták befogadni a maguk sötétségébe. Ami Krisztus-Jézusban mint élet, világosság és Logosz jelent meg, az mindig ott fénylett a világban, csak nem ismerték fel azok, akik még az érés útján voltak. A világosság mindig megvolt, mert ha nem lett volna meg, nem fejlődhetett volna ki az adottság sem az énhez.

A Holdon a mai emberből csak a fizikai teste, éterteste és asztrálteste volt meg, én még nem volt benne. Csak amióta a világosság olyan lett, ahogyan most világít ránk, azóta van meg az ereje az egyes én felgyújtására és lassú megérlelésére. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” Eljutott az egyes emberekhez, behatolt az én-emberekbe, mert én-emberek egyáltalán nem is lehettek volna, ha a Logosz nem árasztotta volna beléjük a világosságot. A én-emberek azonban nem fogadták be, kivéve egyeseket, a beavatottakat. Ezek felemelkedtek a szellemi világokba, ezért nevezték őket „Isten gyermekei”-nek, mert felismerték a Logoszt, a világosságot, az életet, és erről mindenkor tanúságot tehettek. Ők mindig tudtak a régi misztériumok révén a szellemi világokról.

Mi élt bennük? Az, ami az emberben örök. Ez egészen tudatosan élt bennük. Előre átérezték ezt a nagy mondást: „én és az Atya egyek vagyunk”, vagyis, hogy én és a nagy ős-ok, egyek vagyunk. Énjüket, a legfőbbet, ami tudatukban élt, nem apától és anyától kapták, hanem a szellemi világba való beavatásukból, nem a vérből, nem a testből, sem az apa vagy az anya akaratából, hanem „istentől”, vagyis a szellemi világból. Ez a magyarázata annak, hogy az emberek nagy száma, bár megvolt az én-emberhez való adottsága, nem fogadta be a világosságot, hiába szállt le az a csoport-énig, az egyes emberek nem fogadták be. Azok a kevesek azonban, akik befogadták, Isten gyermekei lehettek ezáltal, bizalommal telve átengedték magukat neki, a beavatás által Istentől születettek lettek. Így láthatjuk tisztán a dolgokat. Hogy azonban minden ember földi érzékkel is meg tudja ismerni a létező Istent, testi szemmel látható formában kellett a Földön megjelennie, testi alakot kellett öltenie, mert földi szem csak így láthatja. Azelőtt csak a beavatottak láthatták Őt a misztériumokban, most azonban mindenek üdvére testi alakot öltött: „az Ige, a Logosz testté lett”. Krisztus-Jézus történelmi megjelenése így kapcsolódik be az emberek fejlődésébe a János-evangélium értelmében. „Mi hallottuk az Ő tanítását - így folytatja az evangélium - a tanítást az Atya egyszülött Fiáról”. Miféle tanítás ez? Milyen szülöttek akkor a többiek?

Azokban az időkben, amikor az evangéliumokat írták, kettőtől szülötteknek nevezték a testtől szülötteket, a apa és a anyag vérkeveredése alapján. Ami pedig nem testtől született, ami nem emberi hatás és vér keveredése alapján keletkezett, az „Istentől született”, vagyis „egyszülött” volt. Akiket régen „Isten gyermekeinek” neveztek, azok bizonyos tekintetben mindig „egyszülöttek” is voltak. A Isten Fiáról szóló tan egyben az egyszülöttről szóló tan is. A fizikai ember kettőtől született, a szellem-ember egyszülött. Másképpen nem szabad ezt magyarázni, az egyszülött a kettőtől született ellentéte. Maga a szó arra utal, hogy a fizikai születésen kívül szellemi születésen is átmehet az ember, nevezetesen a szellemmel történő egyesülésen át, ami őt egyszülötté, az istenség gyermekévé, fiává teszi.

Ezt a tanítást csak attól kaphatta az ember, aki a testté lett Igét képviselte. Ő általa lett általános ez a tanítás, az Atya egyszülött Fiáról szóló tanítás, „aki teljes vala odaadással és igazsággal”. Ezen a helyen a „odaadás” szó jobb fordításra szorul, mert bár az istenségből születéssel van itt dolgunk, egyben azonban a vele együtt maradással is, és minden illúzió félretevésével, ami a kettőből való születésből fakadhat, és ami az embert érzéki csalódásokkal veszi körül. Ezzel ellentétben az Isten egyszülött fiáról szóló tan a Krisztus-Jézusban való igazságot foglalja magában, azt, hogy Ő itt élt, itt lakott az emberek között, mint a testet öltött Logosz. Az Ő előhírnökének, előfutárjának - ez a szószerinti jelentés - nevezte magát János, mert megelőzte Őt, hogy hirdetője legyen az én-nek. Jánosnak - saját jellemzése szerint - kettős hivatása volt: tudta, hogy az én-nek önállóvá kell válnia az egyes emberben, emellett pedig tanúságot kellett tennie a Eljövendőről, mindezek véghezvivőjéről.

János világosan hirdette: „az aki eljövendő, az az „én vagyok”, Ő az, aki örök, és aki joggal elmondhatja magáról: mielőtt Ábrahám volt, megvolt a „én vagyok”. János elmondhatta: a „én”, akiről itt szó van, megvolt már előttem, ezért bár előhírnöke vagyok, megelőzött engem. Tanúságot teszek tehát arról, ami már azelőtt megvolt minden emberben, utánam jön az, aki előttem volt. És ezek után jelentőségteljes szavak következnek: „és az Ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért”. Sokan, akik kereszténynek mondják magukat, egyszerűen átsiklanak a „teljesség” szó felett, és nem értenek rajta semmi határozottat. „Pleroma” a görög nyelvben azt jelenti: „teljsség”. Így beszél róla a János-evangélium is: „és a pleromából vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért”.

Említettem, hogy a János-evangéliumban minden szót finoman kell mérlegelnünk, ha egyáltalán meg akarjuk érteni Mert mi is ez a pleroma, a teljesség? Csak az érti meg, aki tudja, hogy a régi misztériumokban a pleromáról, a teljességről, mint valami egészen határozott dologról beszéltek. Mert már akkor tanították, hogy amikor először nyilatkoztak meg az Elohák, a régi Holdon isteni fokra emelkedett szellemi lények, egyikük elszakadt közülük. Ott maradt a Holdon, onnan sugározta vissza a szeretet erejét, míg az emberek eléggé érettek lettek a többi hat Eloha világosságának befogadására. Ilyen módon különbséget tettek Jahve, az Egy-Isten, a visszasugárzó, és az istenség hat tagból álló teljessége, a pleroma között. Minthogy pedig a Nap-Logosz össztudata alatt Krisztus értendő, az istenek teljességéről kellett beszélni, amikor Őrá akartak rámutatni. Ez a mély igazság rejlik e szavak mögött: „és a pleromából vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért”.

Menjünk most vissza a csoport-lélek korszakába, amikor az ember még csoport-énként érezte a maga énjét. Nézzük, milyen szociális rend élt a csoportokban. A emberek mind külön lények éltek. Ők ugyan még a csoport-ént érezték, de kifelé, a világ szeme előtt külön emberekként szerepeltek. Ezt a külön emberi voltukat azonban nem tudták átérezni, és ezért a szeretet sem lehetett meg még belső világukban teljes mértékben. A emberek azért szerették egymást, mert vérrokonságban voltak egymással, a szeretet alapja a vérrokonság volt. Először csak a vérrokonok szerették egymást, és a vérrokonságból fakadt a szeretet, amennyiben nem nemi szeretet volt. Ettől a csoportlélek-szeretettől kell az embereknek mindinkább megszabadulniuk, mert a szeretetnek az én szabad adományaként kell jönnie. A Föld-fejlődés végén eljön majd az a kor, amikor az önállóvá vált én belső világában a teljes odaadás megszüli az indítékot a helyes, a jó cselekedethez. Az én azért teszi majd a helyeset, a jót, mert megvan benne ez az indíték. Ha a szeretet annyira szellemivé válik, hogy mindenki csak ezt az indítékot követi, akkor teljesedik be az, amit Krisztus-Jézus a világnak hozni akart.

A kereszténység titkainak egyike ez a tanítás: tekintsetek Krisztusra, teljetek el az Ő alakjával. Igyekezzetek Őhozzá hasonlóvá válni, Őt követni, akkor felszabadult éneteknek nem lesz szüksége a törvényre. Akinek lénye belsőleg szabaddá válik, az magától fogja tenni a jót, a helyeset. Ilyen értelemben Krisztus a törvény alól való felszabadulás impulzusának hozója, hogy ne a törvény alatt cselekedjük a jót, hanem a bennünk élő szeretet indíttatásából. Krisztus impulzusának azonban még szüksége van a Föld-korszak egész hátralevő részére, hogy megvalósulhasson. Krisztus-Jézus elindította a folyamatot, és az Ő alakja marad mindenkor a nevelő erő. Amíg az emberek nem voltak eléggé érettek, hogy az önálló ént birtokukba vegyék, amíg csak egy csoport tagjai voltak, addig társadalmi irányításukhoz kívülről kinyilatkoztatott törvényre volt szükség. Tulajdonképpen még ma sem emelkedtek az emberek mindenben a csoport-én fölé. Sok dologban még ma sem egyéni az ember, hanem még mindig csoport-lény. Még ma is csak eszmény az az ember, aki már szabad lény. Az ilyennek neve az ezoterikus iskolázás bizonyos fokán „hontalan ember”. Aki önkánt áll a világ szolgálatában, az már egyéni lény, azt már nem a törvény irányítja. A Krisztus-princípium hozza meg azt, hogy túlnőhetünk a törvényen, „mert Mózes által kaptuk a törvényt, Krisztus által a kegyelmet”. Kegyelemnek nevezték keresztény értelemben a léleknek azt a képességét, hogy önmagától cselekedje a jót. A kegyelmet és a belsőleg felismert igazságot Krisztus hozta nekünk. Így látjuk, milyen mélyen hatol be ez a gondolat a emberi fejlődésbe.

Akik a korábbi időkben beavatáson mentek keresztül, magasabb szellemi észlelőszerveket szereztek meg. Fizikai szemmel soha senki Istent azelőtt nem láthatott. Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az első, aki elvezet bennünket oda, hogy egy Istent oly módon láthassunk, ahogyan az emberek fizikai érzékszerveikkel környezetüket látják. Isten korábban láthatatlan maradt, csak a beavatási helyeken nyilatkozott meg érzékfeletti úton, álomban vagy más módon. Most Isten történelmi tapasztalati tény lett, testi alakot öltött. Ezt fejezik ki ezek a szavak: „Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, vezetett el az Ő látásához”. Ő vezette el az embert oda, hogy földi érzékszerveivel Istent megláthassa.

Láthatjuk, milyen élesen és jelentőségteljesen mutat rá a János-evangélium a palesztinai eseményre, milyen példaszerű, erősen körvonalazott szavakkal. Ezeket azonban finoman kell mérlegelnünk, ha az ezoterikus kereszténység megértésére akarjuk felhasználni őket. A következő előadásokban meg fogjuk látni, hová jutunk ezzel a módszerrel. De azt is meglátjuk majd, hogy Krisztus nem csupán azok vezetője, akik még a csoport-lélekkel kapcsolódnak össze: külön-külön behatol minden egyes emberbe, hogy egyéni énjüket áthassa impulzusával. A vérrokonság megmaradt, de az alapját képező szeretet szellemivé vált. Ehhez a szeretethez, amely most már a szabad ént a szabad énhez fűzi, Ő adta meg az indítékot.

A beavatás előtt álló ember napról-napra új igazságokat lát maga előtt (a fontos igazságok mindig harmadnapra tárulnak fel). Ilyen igazság annak teljes megértése is, hogy van egy időpont a Föld fejlődésében, amikor a vérhez fűződő anyagias szeretet mind szellemibbé válik. Krisztus-Jézus jelentős szavakkal mutat rá erre: eljön az az idő, és ez lesz az én időm, amikor a legfontosabb dolgokat olyan emberek viszik véghez, akiket már nem a vérrokonság fűz egybe, hanem akik már különálló emberek. Ennek az időnek azonban még el kell jönnie.

Maga Krisztus volt az, aki ehhez az első indítékot megadta. A egyik fontos alkalommal kijelenti, hogy ez az eszménykép egyszer beteljesül, de az ideje még nem érkezett el. Prófétailag akkor mutat rá erre, amikor édesanyja felszólítja, hogy tegyen meg valamit az emberiség érdekében, szinte célozva arra, hogy joga van Őt erre a fontos tette rábírni. Krisztus ekkor ezt a választ adja: amit most tehetünk, az még a vérségi kapcsolatokkal függ össze, az „én” és „te” egymásközti viszonyával, mert az én időm még nem jött el. - A kánai menyegző elbeszélésében olvassuk, hogy eljön majd az az idő, amikor az egyes embernek önmagában kell megállnia, ezért is felel Jézus arra a felszólításra: „nincs az embereknek boruk”, ezekkel a szavakkal: ez még az, ami az emberek „köztem és közted” viszonyán alapul, az én időm még nem érkezett el. Ezért használja ezeket a szavakat: „köztem és közted”, és „az én időm még nem érkezett el”. Erre a titokra vonatkoznak szavai. Mint igen sok egyebet, ezt a részt is igen durván fordítják le mindig. Nem úgy kellene fordítani: „asszony, mi közöm hozzád?” - hanem így: „ez még az ember és ember közötti vérrokonsággal függ össze”. Ilyen finom és kényes ezen a helyen a szöveg, csak azok számára érthető, akikben megvan a szándék a megértéshez. Amikor azonban mindenféle emberek magyarázgatják ezeket a vallási kútfőket, fel kell merülnie mégis annak a kérdésnek: hát minden érzés hiányzik ezekből az emberekből, akik keresztényeknek mondják magukat, hogy - helytelenül fordítva - ilyen szavakat adnak Krisztus szájába: „asszony, mi közöm hozzád?”

Valóban sok esetben fel kell vetni a kérdést olyan emberekkel kapcsolatban, akik keresztényeknek vallják magukat, és az evangéliumra hivatkoznak: vajon értik-e egyáltalán az evangéliumot? Mert mégis csak az volna a fontos, hogy az evangéliumot megértsük. Ezért van az, hogy egy olyan mélyen járó kútfőnél, amilyen a János-evangélium, valóban azt kell lényegesnek tartanunk, hogy előbb minden szót a legfinomabban mérlegeljünk, mert csak így tudjuk teljes értelmében felfogni.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként