A János-evangélium egész tartalma annak hangsúlyozására irányul, hogy az emberiség történetében végbemegy az az esemény, ami a „golgotai misztérium” nevét viseli, s aminek ezoterikus módon való megértése egyben a János-evangélium mély értelmét is feltárja. Ha azt kutatjuk, hogy voltaképpen mi az egész golgotai misztérium középpontja, s ha ezt a kérdést az okkultizmus értelmében akarjuk megvilágítani, akkor a keresztre feszítés pillanatára kell gondolnunk, amikor a Megváltó vére hull sebeiből. Emlékezzünk vissza arra, amit az előadások folyamán már ismételten mondtunk, hogy minden, ami materiális, anyagi, fizikai, az a szellemi világok ismerője előtt csak külső kifejeződése, külső megnyilvánulása valami szelleminek. Ezt tudva, peregtessük le lelki szemeink előtt magát a fizikai eseményt, azt, amikor a kereszten a vér hullik Krisztus-Jézus sebeiből. Nézzük, hogy az, aki a János-evangéliumot helyesen megérti, milyen szellemi jelentését látja ennek a fizikai eseményt tartalmazó képnek.

A golgotai esemény - mint fizikai történés - annak a szellemi folyamatnak a kifejezője, külső megnyilvánulása, amely a Föld minden történésének a középpontjában áll. Aki ezt a mai anyagias világszemlélet értelmében fogja fel, az valóban vajmi keveset képzelhet el róla. El sem tudja gondolni. Hogy ezzel az egyedülálló eseménnyel olyasmi történt a Golgotán, ami eltér minden más, fizikai tekintetben talán hasonló vagy egyező eseménytől. Hatalmas különbségek vannak a földi történések két csoportja között, azok között, amelyek megelőzik a golgotai eseményt, és azok között, amelyek utána történtek.

Hogy mindez részletesen álljon lelkünk előtt, tudnunk kell - s ezt előző előadásainkban már különböző vonatkozásban vázoltuk is -, hogy nem csupán az egyes embernek vagy más lénynek van fizikai teste, éterteste és asztrálteste. Az égitest sem csupán az a fizikai anyag, aminek a csillagászok és a fizikusok képzelik, az égitesteknek is van éterteste és van asztrálteste is. Földünknek szintén van éterteste és van asztrálteste is. Ha nem volna saját éterteste, nem létezhetnének rajta növények, ha nem volna saját asztrálteste, nem élhetnének rajta állatok. A Föld étertestét úgy kell elképzelnünk, hogy középpontja egybeesik Földünk fizikai középpontjával. Földünk fizikai teste be van ágyazva étertestébe, mindkettő pedig asztráltestébe. Ha valaki a Föld asztráltestét a Föld fejlődése folyamán szellemi látással megfigyelte volna, azt láthatta volna, hogy a Föld asztrálteste és éterteste nem maradt mindig olyan, amilyen egykor volt, hanem időközben megváltozott.

Hogy erről képet alkothassunk, képzeljük magunkat szellemileg a Földön kívül valamelyik csillagon, és gondoljuk azt, hogy onnan tekintünk szellemi látással Földünkre. Ilyen látással nem pusztán fizikai égitestként látnánk a Földet: aurát látnánk körülötte, s ez a fény-aura nem más, mint a Föld éterteste és asztrálteste. Ha valaki azon a távoli csillagon olyan sokáig tudna időzni, hogy szellemi látása előtt elvonulnának a kereszténységet megelőző idők, és maga a golgotai esemény is, az előtt a következő kép bontakozna ki: azt látná, hogy a Föld aurája, vagyis asztrálteste és éterteste, ami a golgotai esemény előtt bizonyos színeket és formákat mutatott, egy meghatározott időponttól kezdve teljesen megváltozik. S ha azt kutatná, hogy melyik időpontban történik ez, azt találná, hogy ez az a pillanat, amikor a Golgotán a vér folyik Krisztus-Jézus sebeiből. Ebben a pillanatban a Föld összes szellemi viszonyai megváltoztak.

Azt mondtuk, hogy amit Logosznak nevezünk, az a hat Eloha összessége, akik a Naphoz tartoznak, és onnan küldik le szellemi adományaikat, amikor a Nap fizikailag is lesüt a Földre. A Nap fényében tehát az Elohák, vagyis a Logosz szellemének és lelkének külső fizikai testét láthatjuk. A golgotai esemény pillanatában az az erő, az az impulzus, amely korábban csak a Napról áradt le annak fényében, most egyesülni kezdett a Földdel: ez változtatta meg a Föld auráját.

A golgotai eseményt azonban más szempontból is nézhetjük. A ember és a Föld kialakulására eddig már a legkülönbözőbb nézőpontokból tekintettünk vissza. Tudjuk, hogy Földünk a Szaturnusz, a Nap és a Hold hármas megtestesülésén ment át, ezek közül a legutóbbi a régi Hold volt. Amikor valamely égitest elérte fejlődésének célját, ugyanaz történik vele, mint az emberrel, amikor egy megtestesülésében már betöltötte élete célját: az égitest is átmegy egy másik, láthatatlan létbe, aminek a neve pralaja, és aztán újból testet ölt. Földünk korábbi, Hold-inkarnációja és a mai közt is volt ilyen közbeeső állapot Ebből a belsőleg élettel áthatott, de kifelé láthatatlan szellemi létből ragyogott fel a Föld abban az első korszakban, amelyből a tegnap leírt állapotok fejlődtek. Amikor Földünk ebben az ősi korban feltündökölt, még minden együtt volt benne, ami mai naprendszerünkhöz tartozik. Olyan nagy volt akkor, hogy naprendszerünk legtávolabbi bolygójáig terjedt. Még minden együtt volt, csak később szakadtak ki belőle az egyes bolygók. Földünk egy bizonyos időpontig együtt volt a mai Nappal és Holddal.

Volt tehát egy idő, amikor a Nap, a Hold és a Föld egyetlen égitest volt, mintha ezt a hármat összegyúrnánk, és hármukból csinálnánk egyetlen nagy égitestet. Ilyen volt egykor Földünk, ilyen volt akkor, amikor asztráltestünk és énünk még vízgőzszerű képződményben lebegett benne, és ilyen volt ezt megelőzően is. Nap, Hold, Föld akkor még egy test volt. Azok a szellemi és fizikai erők tehát, amelyek ma a Napban vannak, akkor Földünkhöz tartoztak. Azután következett az az idő, amikor a Nap kiszakadt a Földből. A fizikai Nappal együtt azonban nemcsak fizikai fénye vált ki belőle, együtt távoztak vele azok a szellemi lények is, akiknek élén az Elohák állnak, a tulajdonképpeni fény-szellemek, a Nap lakói. Csak a Föld és a Hold együttes tömege maradt vissza, mert a Föld ugyan már különvált a Naptól, de egy ideig még egy testet alkotott a Holddal. Maga a Hold csak a lemuriai korban szakadt el a Földtől, akkor keletkezett szükségszerűen a három égitest, a Nap, a Hold és a Föld egymás közti viszonya. Így az Elohák egyelőre csak kívülről tudtak hatni. Egyikük aztán a Hold ura lett, s onnan sugározta vissza a többi Eloha hatalmas erejét. Így lett Földünk ez a mostani sziget a világűrben, amikor elszakadt Naptól és Holdtól. Eljön majd azonban az az idő, amikor újból egyesül a Nappal, és egy testet alkot majd vele. Akkorra az embereket már annyira áthatja a szellem, hogy a Nap nagyobb erőit újból el tudják viselni, azokat birtokukba tudják vonni, és eggyé válnak velük. S akkor közös lakóhelyük lesz az embereknek és az Eloháknak.

Miféle erő hozza majd ezt létre?

Ha a golgotai esemény nem történt volna meg, a Föld és a Nap soha nem egyesülhetne. Mert az, hogy a golgotai esemény a Napon lévő Elohák erejét, a Logosz-erőt, a Földdel egybefűzte, ez adta meg a indíttatást ahhoz, amely Logosz-erőt Logosz-erőhöz terel, és így a Napot és a Földet újra egyesítheti. A szellemi tekintet látja, hogy a golgotai esemény óta a Földben benne van az az erő, amely őt ismét egyesítheti a Nappal. Ezért mondhatjuk, hogy a golgotai esemény behozta a Föld szellemi létébe azt, ami azelőtt kívülről áradt feléje: a Logosz erejét. Mi élt azelőtt a Földben? Az az erő, ami a Napról sugárzik a Földre. És mi él benne azóta? Maga a Logosz, aki a Golgotán keresztül a Föld szelleme lett.

Testünkben lelki-szellemi mivoltunk él. Ugyanígy Földünk testében - ami kőből, növényből és állatból áll, s amin ide-oda járunk - a Föld lelki-szellemi mivolta lakik. Ez a lelki-szellemi, a Föld szelleme, nem más, mint Krisztus. Krisztus a Föld szelleme. Amikor tehát Krisztus legmeghittebb tanítványaihoz szól, még hozzá olyan alkalommal, amely a legbizalmasabbak közé tartozik, mit mondhat nekik? Miféle titkot bízhat rájuk?

Azt mondhatja: „Ha magatokba tekintetek, testetekben lelketeket láthatjátok. Ugyanígy van, ha a Földkerekséget nézitek. Énbennem is, akit most itt egyelőre magatok előtt testben láttok, ne csupán a testben jelenleg lakozó szellemet lássátok, az egész Föld szelleme az, és mindinkább az lesz a jövőben”. A Földet mondja igazi testének. „Itt a fűszál, és itt ez a kenyér, ami benneteket táplál. Mit esztek valójában ebben a kenyérben? A én testemet eszitek! A növénynek nedve pedig, amit isztok, az ugyanaz nekem, ami a vér a ti testetekben. A Föld vére az, az én vérem!” - Szó szerint ezt mondta Krisztus legmeghittebb tanítványainak, és ezeket a szavakat valóban betű szerint kell vennünk. Amikor összehívja őket, és jelképesen megismerteti velük a keresztény beavatást, igen figyelemreméltó kijelentést tesz, ugyanakkor, amikor azt is bejelenti, hogy egyikük árulója lesz. A János-evangélium 13. fejezetének 18. versében ezt mondja: „Aki a kenyeremet eszi, lábbal tapos engem”.

Ezt a kijelentést szó szerint kell vennünk. A Föld kenyerét esszük, lábaink a Földön járnak. Ha a Föld a Föld-szellem teste, vagyis Krisztus teste, akkor az, aki a Föld testén járkál, lábával tapossa annak testét, akinek a kenyerét eszi. Az utolsó vacsora eszméjének végtelen elmélyítéséhez jutunk, ha a János-evangélium értelmében veszünk tudomást ezekről a dolgokról, Krisztusról, a Föld szelleméről és a kenyérről, amit a Föld teste ad nekünk. Erre mutat rá Krisztus is ebben a mondásában: „Ez az én testem!” Úgy, ahogy az ember húsa a lélek testéhez tartozik, ugyanúgy a kenyér a Föld testéhez, Krisztus testéhez. A növényeket átható, a szőlőben pezsgő nedveket pedig az emberi testen átáramló vérhez hasonlíthatjuk. Erre vonatkoznak Krisztusnak ezek a szavai: „Ez az én vérem!”

Csak aki nem akarja ezt megérteni, sőt az ehhez való képességet sem akarja megszerezni, az gondolhatja, hogy az utolsó vacsora ezzel a valóságnak megfelelő értelmezéssel bármit is veszíthet szentségéből. Aki azonban meg akarja érteni, az kénytelen elismerni, hogy ez a magyarázat semmit sem vesz el belőle, sőt általa magát a Földet is megszenteltnek kell éreznünk. Milyen hatalmas érzések járják át lelkünket, amikor az utolsó vacsorában a Föld legnagyobb misztériumára eszmélünk rá, a golgotai esemény összefüggésére a Föld egész fejlődésével: ha át tudjuk érezni benne azt, hogy a Megváltó sebeiből hulló vérnek nem csupán emberi, hanem kozmikus jelentősége van, mert belőle fakad az erő a Föld további fejlődéséhez!

Ha tehát fel tudjuk fogni a János-evangéliumnak ezt a mélyreható értelmét, akkor nem csupán fizikai testünknek a Föld fizikai testével való kapcsolatát érezzük át, hanem azt is, hogy mint szellemi-lelki lények is szoros kapcsolatban vagyunk a Föld szellemi-lelki lényével, aki nem más, mint maga Krisztus - hogy tehát Krisztus, mint a Föld szelleme áramlik át testünkön. Ha ezt így átérezzük, felmerülhet a kérdés: mi villanhatott fel a János-evangélium írójának lelkében, abban a pillanatban, amikor ráeszmélt a Krisztus-Jézusra vonatkozó mély titokra? Azt felelhetjük erre: abban a pillanatban meglátta a Krisztus-Jézusban működő erőket is impulzusokat, meglátta, hogy mindezek az indíttatások benne működnek az emberiségben, csak fel kell őket vennünk.

Hogy mindezt világosan áttekinthessük, jelenítsük meg még egyszer magunk előtt, miképpen megy végbe tulajdonképpen az emberiség fejlődése. Az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. Miképpen megy végbe fejlődése? Oly módon, hogy énje fokozatosan átdolgozza, áttisztítja és erővel hatja át másik három részét. Az én hivatása, hogy az asztráltestet lassanként megtisztítsa, megnemesítse, magasabb fokra emelje. Amikor majd megtisztul az egész asztráltest, és áthatja az én ereje, akkor szellem-én, manasz lesz belőle. Amikor majd az egész éter- vagy élettestet átdolgozza, áthatja, budhi, vagyis életszellem lesz belőle. Amikor végül az én a fizikai testet is teljesen hatalmába keríti és legyőzi, akkor atma, vagy szellem-ember lesz. Ez az az időpont, amikor az ember elérte jövendőbeli célját, természetesen csak a távoli jövőben. Amellett pedig azt, hogy az én négy részből - fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből - álló ember három másik részét szelem-énné, élet-szellemmé és szellem-emberré dolgozza át, úgy kell értenünk, hogy mindezek az én teljesen tudatos munkájának a következményei, ami azonban a mai embernél jórészt még egyáltalán nincs meg.

A mai ember alapjában véve csak most kezdi teljesen tudatosan kissé kidolgozni asztráltestében a manaszt, egyelőre még csak itt tart. Ellenben tudattalanul, magasabb lények segítségével már dolgozott három alsó részén a Föld fejlődése folyamán. Régi időkben tudattalanul dolgozott asztráltestén, és ennek következtében hatotta át asztráltestét az érzőlélek. Tudattalanul dolgozott étertestén, és ez a tudattalanul átformált étertest az, ami „A világ és a ember” című könyvemben leírt rendszer szerint mint értelmi lélek szerepel. Amit pedig az én a fizikai testen dolgozott tudattalanul, annak ugyanott tudati lélek a neve. A tudati lélek tehát az atlantiszi kor vége felé keletkezett, amikor az étertest, amelynek fej-része régebben még túlterjedt a fizikai testen, lassanként teljesen visszahúzódott. Ezáltal tanult meg az ember „én”-t mondani. A ember és lényének részei ilyen állapotban jutottak fokozatosan az Atlantisz utáni korba.

Mai korunk hivatása az, hogy a manasszal, vagy szellem-énnel fokozatosan kiegészítsük azt, amit már korábban tudattalanul felvettünk. Azoknak az erőknek a segítségével, amelyeket az ember azáltal szerzett meg, hogy most már fizikai teste, éterteste, asztrálteste, érzőlelke, értelmi lelke és tudati lelke van, ki kell alakítania a manaszt, ezen felül pedig ha kezdetlegesen is, az adottságot az élet-szellemhez, a budhihoz. Atlantisz utáni jelenlegi korunkra vár tehát az a nagy, jelentőségteljes feladat, hogy az ember tudatos munkájával kifejlessze magában lényének ezeket a magasabb részeit, a manaszt, vagyis a szellem-ént, a budhit, vagyis a élet-szellemet, és a atmát, a szellem-embert, bár ez a végső cél csak a későbbi jövőben lesz elérhető. Az embernek azonban már most kell ezeket az erőket fokozatosan kifejlesztenie, hogy alacsonyabb részeiből majd kialakíthassa a magasabbakat.

Ezek után felmerül a következő kérdés: minthogy az ember ezeket a magasabb részeket még nem fejlesztette ki, mi van meg már most is benne, és mi lesz még benne a jövőben? Mi lesz a különbség a ma és a jövő embere között?

Amikor majd a magasabb rendű ember teljesen kifejlődik, egész asztrálteste annyira megtisztul, hogy egyben manasz, vagyis szellem-én lesz, éterteste annyira áttisztul, hogy egyidejűleg élet-szellem, vagyis budhi is lesz, fizikai teste pedig annyira átalakul, hogy ugyanúgy lesz szellem-ember, vagyis atma is, mint fizikai test. A legalsóbb test legyőzéséhez lesz szükség a legnagyobb erőre, s ezért a fizikai test legyőzése és átalakítása jelenti majd az ember legnagyobb diadalát. Ha az ember ezt egészen véghez viszi, akkor a fizikai ember szellem-emberré, atmává válik. Ma mindezek csak adottságokként vannak meg az emberben, valamikor azonban teljesen meglesznek benne. Ehhez az átalakuláshoz a képességet az neveli belénk, ha Krisztus személyére, a krisztusi indíttatásra függesztve szemeinket, átitat és erővel tölt el bennünket a Ő impulzusa.

Mi következik abból, hogy az ember egyelőre még nem vihette véghez ezt az átalakulást? A szellemtudomány ezt egyszerűen így fejezi ki: mert asztráltestünk még nem tisztult át, még nem alakult szellem-énné, azért van önzés és egoizmus, mert az étertestet még nem hatotta át az én ereje, ez hozza létre a hazugság és tévedés lehetőségét, és mert az én erői még nem járták át a fizikai testet, azért lehet betegség és halál. Nem lesz önzés a teljesen kifejlődött szellem-énben, nem lesz betegség és halál, hanem csak üdv és egészség a teljesen kifejlődött szellem-emberben, vagyis a teljesen kifejlődött fizikai testben. Mit jelent tehát az embernek a Krisztus-impulzus felvétele? Azt, hogy megismeri a Krisztusban megnyilvánuló erőt, birtokába veszi azokat az erőket, amelyek úrrá teszik őt még fizikai teste felett is.

Képzeljük el, hogy valaki teljesen fel tudná venni magába a krisztusi indíttatást, s ez teljesen áthatná őt, úgy hogy Krisztus maga közvetlenül állna a ember előtt, és indíttatása közvetlenül járná őt át - mit jelentene ez? A vak látóvá válna a Krisztus-impulzus közvetlen hatása folytán, mert a fejlődés végső célja a betegség és a halál legyőzése. Amikor a János-evangélium szerzője a vakon született meggyógyításáról szól, akkor az ilyen misztériumok mélyéből merít, ilyen példán mutatva be azt, hogy ha a krisztusi erő a maga teljes hatalmában jelenik meg, akkor gyógyító erő. Hol van ez az erő? Krisztus testében, a Földben. Csak valóban át kell itatódnia a Földnek a Krisztus-szellemmel, a Logosszal. Lássuk, hogy érti-e ezt a János-evangélium írója, amikor erről beszél? Hogyan mondja el ezt?

Ott áll a vak: Krisztus földet vesz a kezébe, benyálazza, és ráteszi a vak ember szemére, szellemével átitatott testét teszi rá. A János-evangélium írója ebben az elbeszélésben olyan misztériumot mutat be, amit jól ismer. Tegyünk most félre minden előítéletet, és beszéljünk alaposabban Krisztus-Jézusnak erről a nagy jeléről, hogy e tény természetét pontosan megismerjük. Ne törődjünk azzal, hogy bölcs kortársaink őrültségnek, bolondságnak tartják azt, amit elmondunk. Vannak ugyanis a világon nagy, hatalmas titkok, amik még nem valók a mai embernek, mert ha mégoly fejlett is, nincs még elég ereje ahhoz, hogy az ilyen nagy misztériumokat ő maga vigye véghez. Lehet róluk tudomása, szellemi átéléssel beléjük is láthat, de az anyagba oly mélyen leszállt ember fizikai történéssé változtatni még nem tudja őket.

Minden élet tulajdonképpen ellentétekből, szélsőségekből áll. Ilyen szélsőségek az élet és a halál is. Valami egészen sajátságos jelenség az okkultista érzése és érzülete számára például egy holttest és egy élő ember egymás mellett. Az élő emberben, tudjuk, hogy lélek és szellem lakik, bár ezek az ébrenlét állapotában úgyszólván teljesen elvesztik kapcsolatukat a szellemi világgal, ezért is nem látunk bele a szellemi világba. Egy holttest esetében pedig az az érzésünk, hogy a hozzá tartozó szellem és lélek most a szellemi világok felé halad, ott ébred majd fel számára a tudat, a szellemi világ fénye. A holttestben tehát a szellemi világok történéseinek jelképét láthatjuk.

A fizikai dolgokban is megtalálható azonban a szellemi folyamatok képe, csak egészen különös formában. Minden új születésnél fel kell építeni a testet, s ehhez az anyagnak úgyszólván egybe kell áramlania. Az anyagnak ezt az egybeáramlását viszont a tisztánlátó a szellemi tudat halálának érzi a szellemi világban. Ott meghal valami - itt lent életre kel. Az anyagnak fizikai testté való tömörülésében bizonyos tekintetben a szellemi tudat elhalását láthatjuk, a fizikai test felbomlásakor vagy elégésekor, az egyes részek szétesésekor, feloszlásánál pedig szellemi téren az ellenkező folyamat megy végbe: szellemi tudat keletkezik. Fizikai feloszlás: szellemi születés. Ezért is a feloszlás, a bomlás folyamata a puszta bomlásnál többet jelent az okkultistának. A temető, ahol a fizikai testek felbomlanak, szellemileg (tehát nem szólva az ott lévő emberekről, csak a szellemi történésekről) igen érdekes jelenség: szellemi születések folytonos felvillanása, felfénylése.

Képzeljünk el - természetesen nem tanácsként mondjuk ezt, mert mai testünk ilyesmit semmi esetre sem bírna el - egy olyan iskolázást, melynek segítségével az ember arra tudná begyakorolni fizikai testét, hogy bizonyos ideig tudatosan rothadási levegőt szívjon be, és ezáltal az előbb leírt szellemi folyamatot hozhassa létre. Ha ezt megfelelő módon teszi, akkor - mindenesetre csak egy későbbi inkarnációban, mert egy megtestesülés ehhez nem elegendő - éltető és gyógyító impulzusokat adó erők birtokában születik majd meg. Halotti levegő rendszeres belélegzése lassanként megadja a nyálnak azt az erőt, hogy földdel keverve ugyanolyan hatású legyen, mint az volt, amit Krisztus a vak ember szemébe dörzsölt. Erre a misztériumra, amelynél az ember a halált eszi, a halált fogyasztja vagy lélegzi be, így szerezve meg a gyógyítás erejét, erre a titokra mutat rá a János-evangélium írója a vakon született ember gyógyításában. Ahelyett, hogy az emberek folyton-folyvást arról szónokolnának, hogy így vagy úgy kell-e az ilyen dolgot érteni, sokkal helyesebb volna, ha megtanulnák, hogy a vak gyógyítása szó szerint úgy történt, ahogy le van írva. S akkor tisztelet támadna bennünk az olyan személyiség irányában, amilyen a János-evangélium írója, és nyíltan hangoztatnánk: „íme egy ember, aki ezekbe a misztériumokba be volt avatva, igyekezzünk mi is azok megértésére.”

Mindenesetre szükségesnek tartottam már előzetesen felhívni a figyelmet arra, hogy antropozófusok körében vagyunk, ahol előítéletektől mentesen beszélhetünk az ilyen igazi misztériumokról, a föld benyálazásáról gyógyítás céljából, és ahol azt is elmondhatjuk, hogy ennek az eseménynek szó szerint ez a jelentése.

Megérthetjük ezek után, hogy mindezek tudása milyen szorosan egybeforraszt bennünket a ma tárgyalt gondolattal, azzal, hogy Krisztus a Föld szelleme, és a Föld az Ő teste. Láttuk egy példán, hogy Krisztus szellemmel telíti a Földet, önmagából ad hozzá. És így viszi végbe azt, amiről itt szó van. Menjünk ezek után tovább, és fűzzük a ma elmondottakhoz Krisztus tanítását: lényem legmélyebb titka az „én-vagyok, és az „én-vagyok”-nak, vagyis az „én” igazi és örök hatalmának bele kell áradnia a emberekbe, mert abban van az az erő, ami az ember másik három részét át tudja hatni. A Föld szellemében van ez az erő. - Gondoljuk át ezt, és vegyük egészen komolyan, hogy Krisztus azért akarja az embernek megszerezni az én-t, hogy mindenkiben életre keltse a istenit, és fokozatosan felgyújtsa az urat és királyt.

Mit látunk ebből? Azt, hogy Krisztus a karma-eszmét, a karma-törvényt juttatja a legmagasztosabb értelemben kifejezésre. Mert ha a karma-eszmét tökéletesen megértjük, akkor azt csak ebben a krisztusi értelemben érthetjük meg. A karma-eszme azt jelenti, hogy senki ne bíráskodjék más ember legbensőbb lénye felett: aki nem ebben az értelemben fogja ezt fel, az nem fogja fel teljes mélységében. Ha más ember felett ítélkezünk, rákényszerítjük a magunk énjét. Ám aki krisztusi értelemben hisz az „én-vagyok”-ban, az nem ítélkezik, hanem ezt mondja: tudom, hogy a karma a nagy kiegyenlítő, bármit cselekedtél is, és nem ítélkezem feletted. - Ha bűnöst állítanának az elé, aki Krisztus szavait a valóságban megérti, hogyan viselkedne az ilyen bűnössel szemben? Még ha mindenki, aki kereszténynek tartja magát, súlyos bűnnel vádolná is, az igazi keresztény ezt mondaná: bármit hoztok is fel ellene, akár megtette, akár nem, tiszteletben kell tartani az „én-vagyok”-ot, rá kell bízni a karmára, a nagy törvényre, a Krisztus-szellem törvényére. Engedjük őt át magának Krisztusnak. - Majd elintéződik a karma a Föld fejlődése folyamán, rábízhatjuk a büntetést a fejlődésre. Talán lehajolnánk a földre és ezt mondanánk a vádlónak: törődjetek magatokkal! A Föld feladata az, hogy érvényesítse a büntetést. Írjuk hát bele a Földbe, ahová, mint karma, különben is be van írva!

Jézus pedig elméne az Olajfák hegyére. Jó reggel azonban ismét ott vala a templomban, és az egész nép hozzá méne, és leülvén tanítja vala őket. Az írártudók és a farizeusok pedig egy asszonyt vivének hozzá, kit házasságtörésen kaptak vala, és a középre állítván azt, mondának neki: Mester, ez asszony tetten kapatott, mint házasságtörő. A törvényben pedig megparancsolta nekünk Mózes, hogy az ilyenek köveztessenek meg. Te azért mit mondasz? Ezt pedig azért mondták, hogy megkísértsék őt, hogy legyen mivel megvádolniok. Jézus pedig lehajolván, az ujjával ír vala a földre. De mikor szorgalmasan kérdezék őt, felegyenesedve monda nékik: aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ. És újra lehajolván ír vala a földre. Azok pedig ezt hallván és a lelkiismeret által vádoltatván, egymás után kimenének, a vénektől kezdve mind az utolsóig. És egyedül Jézus maradt vala és az asszony középen állva. Mikor pedig Jézus felegyenesedék és senkit sem láta az asszonyon kívül, monda neki: asszony, hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-é téged?

Ezt mondja, hogy minden külső ítélkezést elhárítson felőle, és a belső karmának engedje át.

Az pedig monda: senki, Uram!

Átengedte már karmájának, és most egyedül az a teendő, hogy ne gondoljon többé a büntetésre, ami a karmában úgyis be fog teljesülni, és javuljon meg.

Jézus pedig monda neki: én sem kárhoztatlak, eredj el, és többé ne vétkezzél!

Láthatjuk a karma-eszme összefüggését a legmélyebb Krisztus-gondolattal, az Ő lényének jelentőségével a Föld szempontjából. „Ha megértettétek lényemet, akkor megértettétek azt is, akinek lényét én juttatom kifejezésre, megértitek, hogy az én-vagyok hozza meg a kiegyenlítést”. Önállóságot és belső lezártságot Krisztus impulzusa hozott az embernek.

Az emberek ma még nem jutottak nagyon messzire az igazi, a bensőséges kereszténység megértésében. De majd ha megértik az ilyen írásokat, amilyen a János-evangélium, akkor lassanként felveszik az ezekben rejlő indíttatásokat. És akkor - a távoli jövőben - beteljesül a krisztusi eszmény.

Látjuk, mint árad be a Földbe az első indíttatás a felsőbbrendű ember kifejlődéséhez az Atlantisz utáni korban. Holnap majd meglátjuk, hogyan függ össze az ember fejlődése a Krisztus-princípiummal ebben az Atlantisz utáni korszakban, hogy innen kiindulva bemutassuk, hogy mivé lesz Krisztus a jövőben.