Hogy előadás-sorozatunk folyamán eljussunk a János-evangélium mélyebb megértéséhez, a „Jézus atyja és anyja” kifejezésekhez, s így általában a kereszténységnek a János-evangélium szellemében felfogott lényegéhez, ahhoz össze kell most gyűjtenünk a szükséges adatokat, hogy megértsük ezt az anya- és atya-fogalmat a maga szellemi értelmében, úgy, ahogyan a János-evangélium érti, s ami egyben az igazi értelme is, mert itt nem allegorikus vagy jelképes magyarázatokról van szó.
Mindenekelőtt meg kell értenünk, mit jelent a magasabb szellemi világokkal való egyesülés, a készség a magasabb világok befogadására. Ennél a kérdésnél szemügyre kell vennünk a beavatás lényegét, különös tekintettel a János-evangéliumra. Kit nevezünk beavatottnak?
Az Atlantisz utáni fejlődés minden korszakában azt tekintették beavatottnak, aki fel tudott emelkedni a külső fizikai érzéki világ fölé, és közvetlen élményekre és tapasztalatokra tehetett szert a szellemi világokban, aki tehát a szellemi világot úgy élte át, mint ahogyan mi éljük át a fizikai-érzéki világot szemünkkel, fülünkkel és a többi érzékszervünkkel. Az ilyen beavatott tehát tanúja a szellemi világoknak és azok igazságainak - ez az egyik oldala a dolognak. A másik lényeges dolog, amit a beavatott a beavatás folyamán különös tulajdonságként szerez meg, az, hogy fel tud emelkedni azok fölé az értelmek és érzések fölé, amelyek a fizikai világon belül nemcsak teljesen jogosultak, hanem alapvető módon szükségesek is, amelyek azonban ugyanilyen formában a szellemi világban nem jelenhetnek meg.
Ne értsük félre, ne gondoljuk, hogy a beavatottnak, aki a fizikai világon kívül a szellemit is át tudja élni, le kell szoknia a fizikai világban minden értékes emberi érzésről és érzelemről, cserében a magasabb világ értékeiért. Nem így van a dolog, nem cserébe kapja egyiket a másikért, hanem megszerzi egyiket a másikhoz. Igaz ugyan, hogy egyrészt érzéseit szellemi fokra kell emelnie, de másrészt fokozott mértékben van szüksége azokra az érzésekre, amelyekből erőt meríthet a fizikai világ munkáihoz. Ebben az értelemben kell felfognunk azt a kifejezést, hogy a beavatottnak bizonyos tekintetben hontalan emberré kell válnia. Nem mintha a legcsekélyebb mértékben is el kellene idegenednie hazájától és családjától, amíg a fizikai világban él, a hontalanság szó e tekintetben legfeljebb csak azt fejezi ki, hogy a fizikai világra irányuló érzései finomabban és szebben alakulnak ki, ha a szellemi világ megfelelő érzéseire szert tett.
Milyen ember a hontalan ember? E jelző nélkül a szó igazi értelmében senki sem érheti el a beavatást. A „hontalan ember” azt jelenti, hogy a szellemi világban nem fejleszthet ki az ember olyan egyoldalú rokonszenveket, amilyeneket itt a fizikai világban érzünk különböző téren és különböző kapcsolataink irányában. A fizikai világban mindenki egy néphez, családhoz, állam-közösséghez tartozik - ez így teljesen rendben is van. Ezekről nem kell lemondania a beavatottnak, minderre szükség van itt. Igen káros útravalót vinne azonban magával a szellemi világokba, ha ott is alkalmazná ezeket az érzéseket. Ott nem szabad, hogy a rokonszenv vezérelje, mindent tárgyilagosan kell vennie a dolog belső értékének megfelelően. Úgy is lehet mondani, bár ezt általában nem igen értik meg, hogy a beavatottnak a szó teljes értelmében tárgyilagos emberré kell válnia.
Az embert régi homályos tisztánlátó tudatával kapcsolatos korábbi hontalanságából éppen a Földön elért fejlődése szakította ki. Szellemi szférákból szállt alá a fizikai világba, onnan, ahol a hazafiság vagy más hasonló érzés még ismeretlen volt. A szellemi szférákból leszálló emberiség különböző csoportjai a Föld különböző részeit népesítették be, és az egyes közösségek lakóterületeik jellege szerint alakultak ki. A néger nemcsak belső okok miatt lett fekete, a lakóhelyhez való alkalmazkodás is hozzájárult ehhez, és ugyanígy áll a dolog a fehér fajjal is. Mind a szín és faj nagy különbözőségei, mind a nép-egyéniségek kisebb eltérései is a környezethez való kapcsolat folyamán szerzett tulajdonságok. Ez viszont összefügg azzal is, hogy a szeretet a Földön specializálódott. Azáltal ugyanis, hogy az emberek egymástól eltérőek lettek, a szeretet kezdetben csak kis közösségek keretei között fejlődhetett ki. E kis közösségekből kiindulva csak fokozatosan fejlődhetnek az emberek a szeretet nagy közössége felé, amely olyan mértékben fog konkrétan kialakulni, amilyen mértékben beoltódik az emberekbe a szellem-én.
A emberi fejlődésnek ezt az irányát a beavatottnak úgyszólván előre át kellett élnie, le kellett bontania, át kellett hidalnia a korlátokat, és ki kellett fejlesztenie a nagy összhangot, a nagy békét, a testvéri szeretetet. A beavatottnak hontalanságában már előre magába kellett fogadnia a nagy testvéri szeretet csíráit. Ennek jelképéül írták le a régi időkben azt a sok vándorlást, amelyen a beavatottnak, például Püthagorásznak át kellett esnie. Ezzel azt akarták kifejezni, hogy a kis közösségen belül kifejlődött érzelmeik most már mindenki irányában tárgyilagosak lettek. A kereszténység feladata az, hogy a testvéri szeretetet, ami a beavatottaknál csak egyéni indíttatás volt, az egész emberiségbe belevigye.
Gondoljuk át a kereszténységnek a legmagasztosabb eszméjét, hogy Krisztus a Föld szelleme, a Föld pedig az Ő teste, az Ő ruhája. Vegyük ezt szó szerint, hiszen mondtuk, hogy a János-evangéliumhoz hasonló kútfők minden egyes szavát a legfinomabban kell mérlegelnünk. Mire tanít a fejlődés a Föld „ruhájára” vonatkozóan? Arra, hogy először ezt a ruhát, a Föld szilárd felületét osztották szét. Az egyik az egyik darabot vette birtokába, a másik a másikat, mindegyik rész másé lett. A birtok, a személyiségnek a tulajdonba vétel által megnyilvánuló kibővülése az, amivé bizonyos tekintetben Krisztusnak, a Föld szellemének ruháját az idők folyamán felosztották. Csak egyet nem tudtak felosztani: azt, ami mindenkié, a Föld levegőburkát, amiből a paradicsomi mítosz szerint az élő leheletet oltották az emberbe: így jutott a fizikai testben a én első adottságához. A levegőt nem lehet felosztani. Lássuk csak, érezteti-e ezt valamiképpen az, aki a János-evangéliumban a kereszténység legmélyebb képét adja:
Szétosztották ruháit, köntösét azonban nem osztották szét.
Ezek azok a szavak, amelyek felvilágosítást adnak arról, hogy a Föld a maga egészében, a levegőréteggel együtt, Krisztus teste, vagy ruhája és köntöse. Krisztus ruháját világrészekre, országokra osztották fel, köntösét azonban nem. A levegő feloszthatatlan maradt, mindenki közös tulajdona, külső anyagi jelképe a földkerekséget átható és a jövőben megvalósuló szeretetnek.
A kereszténységnek sok egyéb vonatkozásban is ahhoz kell hozzásegítenie az embereket, hogy mint emberiség fogadjanak be valamit a régi beavatási elvből. Hogy ezt megértsük, jellemezzük kissé a beavatást. Elég lesz, ha lényegileg három fő típusát nézzük: a régi jóga beavatást, a tulajdonképpeni különleges keresztény beavatást, és azt, ami voltaképpen minden tekintetben a mai embernek való, a keresztény-rózsakeresztes beavatást. Jellemezzük e célból először azt, hogyan játszódik le általában a beavatás az egyes formáknál, mi a lényege és mit fejez ki.
Mi teszi képessé az embert arra, hogy betekintsen a szellemi világokba? A fizikai világot azért tudjuk észlelni, mert fizikai testünknek megvannak ehhez az érzékszervei. Ha az emberiség fejlődését igen régi korokba követjük, láthatjuk, hogy az ősi időkben a fizikai világban még nem volt az embernek szeme a látásra, füle a hallásra, mindezek egykor Goethe mondása szerint „differenciálatlan közömbös szervek” voltak. Gondoljunk ennek bizonyítékául arra, hogy egyes alacsonyabb rendű állatfajoknak még ma is vannak ilyen közömbös szervei. Csupán bizonyos pontjaik vannak, amelyekkel megkülönböztetik a világosságot a sötétségtől. Ilyen közömbös szervekből alakult ki, formálódott ki az idők folyamán mai szemünk és fülünk, beleidomulva a fizikai test képlékeny anyagába. Csak amikor kiformálódtak, akkor tárult föl előttünk a színek és hangok fizikai világa.
Nincs jogunk valamely világról azt állítani, hogy az nem valóság, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy mi magunk nem vesszük észre. Mert a világot a maga mivoltában látni egyértelmű azzal, hogy vannak szerveink az észlelésére. Azt szabad mondanunk: én csak ezt vagy azt a világot ismerem - de azt nem, hogy nem ismerem el létezőnek azt a világot, amit mások észlelni tudnak. Aki így beszél, hogy mások se lássanak többet, mint ő maga, az tekintélyi alapon kizárólag annak érvényességét követeli, amit ő lát. Ha valaki feláll ma, és azt mondja: mindez csak teozófiai álmodozás, egyáltalán nem is létezik az, amit ezek mondanak - úgy ez csak azt bizonyítja, hogy ő és a hozzá hasonlók nem tudják érzékelni ezeket a világokat.
Mi igenlő álláspontot foglalunk el a dolgokkal szemben. Mert aki csak a maga észlelését ismeri el érvényesnek, az nem elégszik meg azzal, hogy mi elismerjük azt, amiről ő tud, hanem arra nézve is a maga döntését tartja illetékesnek, amiről nem tud. Nincs rútabb türelmetlenség, mint a mai hivatalos tudományé a szellemtudománnyal szemben, és a jövőben ez még rosszabb lesz, mint bármikor is volt. Már ma is a legkülönbözőbb formákban jelentkezik. Az emberek nem is eszmélnek rá, hogy olyat mondanak, amit egyáltalán nem volna szabad mondaniuk. Akárhány gyűlésen, amelyeken egyébként jó keresztények vesznek részt, lehet ilyesmit hallani: „az antropozófusok valami titkos keresztény tanról beszélnek, a kereszténységnek azonban erre nincs szüksége, mert csak annak van jogosultsága, amit a legegyszerűbb naiv kedély is tud észlelni és felfogni” - vagyis természetesen csak annak, amit ő maga, a beszélő észlelni és felfogni tud. Azt követeli tehát, hogy mindenki csak azt értse és észlelje, amit ő. Az ilyen keresztény gyülekezetekben kétségbe vonják a pápa csalhatatlanságát, de saját személyük csalhatatlanságára ma (keresztények is) a legteljesebb igényt tartanak. Az antropozófia ellen a pápaság szempontjából azok küzdenek, akik maguk akarnak kis pápákként szerepelni.
Ha meggondoljuk, hogy a fizikai-érzéki világról azért tudunk, mert a fizikai testünknek megvannak hozzá az érzékszervei, akkor nem lesz feltűnő a következő kijelentés sem: a magasabb világok észlelésének alapfeltétele az, hogy a emberi lény magasabb részeiben, az étertestben és az asztráltestben is kiépítsük a szükséges magasabb szerveket. A fizikai test más kellően fel van szerelve érzékszervekkel, az étertest és az asztráltest még nem, ezekbe még be kell vésni a hiányzó szerveket. Ha aztán megvannak, akkor megszületik az, amit a magasabb világok észlelésének nevezünk.
Beszéljünk most arról, hogyan lehetne ezeket a szerveket beépíteni az éter-és asztráltestbe. Említettük, hogy aki a beavatásra törekszik, és azt el is éri, annál kiformálódnak a magasabb érzékszervek. Mi az útja ennek? A lényeg az, hogy az ember asztráltestére annak szabad állapotában kell hatni. Éber nappali állapotunkban asztráltestünk belemerül a fizikai testbe, s így annak erői hatnak rá. Ilyenkor tehát az asztráltest nem szabad, mert a fizikai test akaratát követi, s így úgyszólván semmit sem lehet vele kezdeni. Csak amikor az alvás állapotában a fizikai testen kívül van, akkor lehet átalakításához hozzáfogni. Az ember asztráltestében csak úgy alakíthatók ki a magasabb érzékszervek, ha olyankor véssük őket bele, amikor a fizikai testen kívül van, tehát alvás közben. Az alvó emberen azonban nem dolgozhatunk. Lehetetlen a mai emberen alvása közben úgy dolgozni, hogy ezt észre is vegye, hiszen tudattalan állapotban van, tehát nem veheti észre. Ezt a látszólagos ellentmondást az okozza, hogy az asztráltest az alvás alatt nem tud a fizikai testtel való kapcsolatáról.
Van azonban egy közvetett mód: az, hogy a fizikai testre nappal, éber állapotban hassunk, de olymódon, hogy ezek a benyomások akkor is megmaradjanak az asztráltestben, amikor kivonul a fizikai testből. A fizikai világ benyomásai máskor is bejutnak az asztráltestbe, most azonban a fizikai testnek valami egészen különleges eljárásra van szüksége, hogy ami az asztráltestbe benyomódik, az megfelelően ki is alakuljon benne. Ennek útja az, hogy az ember ne a megszokott módon élje napjait, felszedegetve mindenhonnan a benyomásait, hanem a rendszeres iskolázás által előírt módon vegye munkába belső életét. Ezt nevezzük meditációnak, koncentrációnak és kontemplációnak. Ezeket a gyakorlatokat a megfelelő iskolák éppen olyan szigorúan előírják, mint például a laboratóriumok a mikroszkópiai gyakorlatokat. Ha az ember ilyen gyakorlatokat végez, azok olyan erővel hatnak rá, hogy a fizikai testéből kikerülő asztráltest képlékenyen átalakul. Ahogy a szivacs a kéz formájához alkalmazkodik, amíg markunkba szorítjuk, de mihelyt kiengedjük, a benne lévő erők után igazodik, ugyanígy van asztráltestünkkel is. Ez is, amikor alvás közben kilép az ember testiségéből, a benne rejlő asztrális erőket követi. Ezért nappal kell azokat a szellemi műveleteket elvégeznünk, amelyek következtében az asztráltest az éjszaka folyamán annyira képlékennyé alakul, hogy kifejlesztheti magában a magasabb észlelés szerveit.
A meditációt háromféle módon lehet végezni. Lehet a gondolati anyagra helyezni a hangsúlyt, arra, amit bölcsesség-elemnek nevezünk. Ez a jóga-iskolázás, ami főképpen a gondolati elemmel, a kontemplációval dolgozik. Lehet azonban inkább az érzésre hatni, elsősorban ezt kifejleszteni: ez a specifikusan keresztény irány. De lehet a hatást az érzés és az akarat kombinálásával is elérni: ez a keresztény-rózsakeresztes módszer. A jóga tárgyalása messzire vezetne, de egyébként sincs összefüggésben a János-evangéliummal. Meg fogjuk azonban vizsgálni, hogy min alapszik a specifikusan keresztény beavatás. Meg kell azonban állapítanunk, hogy a mai társadalom embere nehezen tudná megszerezni ezt a beavatást, mert e célból időnként teljesen el kellene szigetelődnie a világtól. A rózsakeresztes beavatási módszer egyenesen arra való, hogy az ember kötelességei elhanyagolása nélkül fel tudjon emelkedni a magasabb világokba. Elvi oldalát azonban a keresztény beavatás is tökéletesen megvilágítja.
A keresztény beavatási mód kizárólag érzésekkel dolgozik. Hét érzés-élményt kell felsorolnom, amelyek átélése ténylegesen annyira befolyásolja az asztráltestet, hogy szervei éjszaka kifejlődhetnek. Lássuk, hogyan kell élnie a keresztény tanítványnak, hogy ezeket a fokozatokat elvégezhesse. Az első fokozat a „lábmosás”. Ennél a tanító ezt mondja a tanítványnak: nézd a növényt, gyökerei a földben vannak. Az ásványi talaj alacsonyabb lény, mint a növény. Ha a növény fel tudná fogni saját mivoltát, azt kellene mondania a talajnak: én vagyok ugyan a magasabb rendű lény, de nélküled nem tudnék meglenni, mert táplálékom java részét tőled kapom. Ha ezt érzésekbe tudná önteni, lehajolna a kőhöz és így folytatná: te kő, lehajolok hozzád, az alacsonyabb rendűhöz, mert neked köszönhetem létemet. Hasonlóan viselkedne az állat a növénnyel szemben, ő is azt mondaná, hogy bár magasabb fokon áll, mint a növény, létét a természet alsóbb birodalmának köszönheti. Így tovább menve eljutunk az emberhez. Itt is a magasabb társadalmi fokon állónak le kellene hajolnia az alacsonyabban állóhoz, és el kellene ismernie, hogy létét annak köszönheti. Ez az út elvezet egészen Krisztus-Jézusig. Tizenkét tanítványa, akik körülveszik, alatta állnak egy fokkal, de miként a növény a kőből, Ő ebből a tizenkettőből nő ki. Lehajol hozzájuk, és azt mondja, hogy létét nekik köszönheti.
Amikor a tanító mindezt elmagyarázta tanítványának, így folytatta: „engedd át magad heteken át ennek a kozmikus érzésnek, hogy a magasabbnak le kell hajolnia az alacsonyabbhoz, ha ez az érzés teljesen kifejlődött benned, egy belső és egy külső jelenség lesz az élményed”. Nem ezek alkotják azonban a dolog lényegét, mert csak azt mutatják, hogy a tanítvány már elég gyakorlatot végzett. Ha a lélek kellőképpen hatott a fizikai testre, ennek eredménye az a külső jelenség, hogy a tanítvány úgy érzi, mintha a lábát víz mosná. És ez teljesen reális érzés. A másik valóságos érzés pedig az, hogy egy hatalmas asztrális vízióban mintegy maga előtt látja a lábmosást, a magasabb én lehajlását az alacsonyabb énhez. Az asztrális átélés teljesen egyezik azzal, amit a János-evangélium történelmi tényként ír le.
A második fokozat abban áll, hogy a tanítványnak ezt mondják: „most egy másik érzést kell magadban kifejlesztened. Képzeld el, mi volna akkor, ha a világ összes fájdalmai és szenvedései rád támadnának. Mit éreznél, ha minden elképzelhető akadály egyszerre rohanna meg, és azt kellene érezned, hogy közöttük emelt fővel meg kell állnod, ha mindjárt a világ minden nyomorúsága támadna is rád!” Elegendő gyakorlat után itt is két jelenséget él át a tanítvány: az egyik az, mintha minden oldalról ütnék, a másik pedig a „megkorbácsolás” asztrális víziója. - Csak azt mondom el, amit száz és száz ember átélt már, akik ezzel megszerezték azt a képességet, hogy fel tudtak emelkedni a szellemi világokba.
A harmadik fokozat az volt, hogy a tanítványnak el kellett képzelnie, hogy gúnnyal és megcsúfolással halmozzák el azt, ami neki a legszentebb, amiért egész énjével síkra száll. Azt kellett ilyenkor mondania: „bármi jöjjön is, helytállok, és síkra szállok azért, ami előttem szent!” Ebbe belehelyezkedve szúrásszerű érzés támadt a fejében, és asztrális vízióként átélte a „töviskoronázást”. Ebben az esetben is nem maga a jelenség a fontos, hanem az, hogy a gyakorlatok idézték elő. Természetesen gondoskodtak arról is, hogy szuggesztióról vagy autoszuggesztióról egyáltalán ne lehessen szó.
A negyedik fokozat az, hogy a tanítvány saját testét nem érezte többé énjéhez tartozónak, hanem épp oly idegennek, mint bármi más tárgyat, például egy darab fát. Annyira érzésévé kellett ennek válnia, hogy elmondhatta: úgy hordom testemet, mint a kabátomat. Testét többé nem köti össze énjével, s akkor beáll az, amit vérpróbának neveznek. Más esetekben az ilyesmi beteges állapot lehet, ebben az esetben azonban, amely minden beteges tünet híján van, a meditáció következménye. Maga a külső jelenség abban áll, hogy lábán, kezén, jobb mellén úgynevezett vérjelek mutatkoznak, belső jelenségként pedig asztrális vízióban a „keresztrefeszítést” látja.
Az ötödik, hatodik és hetedik fokot csak röviden vázolhatjuk. Az ötödik az, amit „misztikus halálnak” neveznek. Aki ezt átérzi, annak olyan élménye van, mintha egyszerre fekete függöny ereszkedne le a fizikailag látható dolgok elé, mindent eltakarva szemei elől. Ezt az élményt különösen fontossá teszi egy másik, amit szintén át kell élnie, hogy a szó valódi értelmében része legyen a keresztény beavatásban. Ez a másik élmény abban áll, hogy bele tud merülni a gonosz, a fájdalom, a szenvedés ősi mélységeibe, és így végig tudja ízlelni az emberi lélek mélyén élő gonoszt éppen úgy, mintha a pokolban volna. Ez a „pokolra szállás”. És amikor ezt átélte, mintha szétszakadna a fekete függöny - és belelát a szellemi világba.
A hatodik fok az, aminek neve a „sírbatétel és feltámadás”. Ennél a tanítvány egynek érzi magát a Föld egész testével, mintha belefektették volna, és az az érzése, hogy egybe tartozik vele. Élete planetáris életté tágul ki. - A hetedik érzést szavakkal nem lehet leírni, csak az tudná, aki a fizikai agy műszere nélkül tudna gondolkodni. Ezért nincsenek is rá szavak, mert kifejezéseink csak a fizikai sík számára vannak. Csak rámutatni lehet erre a fokozatra. Ez felülmúl mindent, amiről képzetet alkothatunk. „Mennybemenetelnek”, vagy a szellemi világba való teljes felvételnek nevezzük ezt a fokozatot. Ezzel le is zárul az érzések sorozata, amelybe a tanítványnak, teljes belső koncentrálás mellett, nappali éber tudata alatt bele kell merülnie. Ha átengedte magát ezeknek az élményeknek, azok olyan erősen hatnak asztráltestére, hogy belső érzékszervei éjszaka kifejlődhetnek, és plasztikusan kialakulhatnak. A rózsakeresztes beavatás útja nem ez a hétrészes érzés-fokozat, de a hatás ugyanaz, mint az előbbinél.
Láthatjuk mindebből a beavatás lényegét: a nappali élmények kerülő útján olyan befolyást kell gyakorolni az asztráltestre, hogy amikor éjszaka egészen szabaddá válik, új, plasztikus alakot öltsön. Ha az ember ilyen módon formálható alakot adott saját asztrális lényének, akkor az asztráltest tulajdonképpen új részünkké vált: teljesen áthatotta a manasz, a szellem-én.
Amikor az asztráltest ezt az új alakját megkapta, a következő teendő az, hogy amit így formálhatóvá tettünk, az belejusson az étertestbe is. Ahogy a pecsétviasz felveszi a pecsétnyomóba vésett nevet, ugyanúgy az asztráltestnek is mindazt, ami most már benne van, bele kell nyomnia az étertestbe. Maga a folyamat belső része, az asztráltest megdolgozása, az összes beavatási módoknál ugyanaz, csak az étertestre való átvitelben van eltérés közöttük. Erről a különbségről beszélünk holnap. Bemutatjuk, miben különbözik egymástól a beavatás három módszere, az Atlantisz utáni kor e legmélyrehatóbb fejlődési impulzusai, és hogy egyáltalán mi a beavatás jelentősége az emberiség fejlődésében. Akkor majd tisztán látjuk a János-evangélium eddig még nem tárgyalt részeit is.