Az előzőkben az emberiség Atlantisz utáni fejlődésének törvényszerűsége foglalkoztatott bennünket. Igyekeztünk megérteni, hogy a kereszténység megalapításának miért éppen az Atlantisz utáni fejlődésnek egy pontosan meghatározott időszakában kellett bekövetkeznie. Említettük a tegnapi előadás végén, hogy a fejlődés törvényének ezoterikus-keresztény értelemben való szemléletéből meríthetjük a János-evangélium és vele együtt az egész kereszténység fontos kérdéseinek megértését. A „Szent-Lélek” vagy „Jézus apja és anyja” kifejezések jelentőségét is csak ugyanilyen módon érthetjük meg teljesen. Emlékezzünk mindenekelőtt arra, ami előadásainkból már eddig is kiviláglott, hogy az Atlantisz utáni emberiség, amelyhez szűkebb értelemben magunk is tartozunk, és amely az atlantiszi áradat után fejlődött ki, hét alcsoportra oszlik. Szándékosan kerülöm az „alfaj” fogalmát, mert a „faj” fogalma tulajdonképpen nem fedi teljesen azt, amiről most szólunk. Mi jelenleg az Atlantisz utáni kor kultúrfejlődési korszakairól beszélünk, ezzel szemben az, amit az emberiség ma fajtörvénynek érez, az voltaképpen még az atlantiszi fejlődés utórezgése.
Az atlantiszi áradatot megelőző emberi fejlődés, ami nagyrészt a régi Atlantiszon, a mai Európa és Amerika közötti kontinensen játszódott le, szintén hét egymást követő szakaszra oszlik, ezekre még érvényes a „fajfejlődés” kifejezés. A régi Atlantiszon ugyanis az emberiségnek ez a hét egymást követő fokozata testileg, mégpedig mind a belső, mind a külső testiséget illetően (a külső testhez számítjuk az agy, a vér és az egyéb nedvek belső alkatát is) tényleg még nagyon eltért egymástól. Ezzel ellentétben Atlantisz után már az első korszak emberei, a régi indiaiak sem különböztek tőlünk annyira, hogy esetükben külön fajról beszélhetnénk. A régi fajfogalom használatát sokszor csak a szellemtudományos folytonosság fenntartása teszi szükségessé. A faj szó azonban könnyen szülhet hamis képzetet, mert ha a mai viszonyokra alkalmazzuk, nem jön tekintetbe az, hogy az emberiség megoszlása ma már sokkal mélyrehatóbb alapon történik. A hetedik alcsoport utáni kultúrára pedig, ami jelenlegi kultúránkat váltja majd fel, egyáltalán nem lehet már a faj kifejezést alkalmazni, mert az emberiség akkor egészen más alapelvek szerint fog tagolódni.
Nézzük meg ebből a szempontból az Atlantisz utáni kor beosztását: 1. a régi indiai korszak, 2. a régi perzsa, 3. az asszír-babilóniai-káld-egyiptomi, 4 a görög-latin és 5. a mai kor, ami után még egy hatodik és egy hetedik fejlődési korszak következik. Jelenleg tehát az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban élünk, a kereszténység pedig teljes mélységében és jelentőségében a negyedik korszakban jelent meg a emberiség fejlődésében. Azóta olyan mértékben fejtette ki hatását, amilyen mértékben az ötödik korszak emberét meg tudta hódítani, és - amennyire a szellemtudomány alapján prófétailag jósolni tudunk - előre megmondhatjuk, hogy ez a hatás miképpen terjed majd ki a jövőre is. Említettük azonban már tegnap is, hogy a kereszténység hivatását már a harmadik kultúrkorszak előkészítette. Az Ótestamentum hívő serege a egyiptomi kultúrából kiindulva a harmadik kultúrkorszakban úgy irányította a héber kultúra fejlődését, hogy úgyszólván ennek a korszaknak a méhéből kibontakozhatott a kereszténység, ami azután a negyedik kultúrkorszakban Krisztus-Jézussal teljesen megszületett. Elmondhatjuk tehát: az emberiség az Atlantisz utáni kornak már a harmadik kultúrkorszakában bizonyos szellemi befolyáson ment át, ez a negyedik korszakban tovább hatott, Krisztus-Jézusban összpontosult, aztán hatása kiterjedt az ötödikre, a mi korunkra, s innen terjed majd tovább a miénket követő hatodik korszakra. Igyekezzünk alaposan megérteni, miben álltak ezek a hatások.
Tudjuk, hogy az emberi fejlődés útján az ember alkatának részei is folyton fejlődnek. Emlékezzünk vissza az atlantiszi korszak végére, amelyről elmondtuk, hogy az éterfej akkor vonult vissza a fizikai testbe, ez tette lehetővé, hogy az ember önmagáról „én vagyok” formájában beszéljen. Az atlantiszi áradat korában ennek az „én vagyok”-nak az ereje áthatotta már az ember fizikai testét, vagyis megvolt már az ereje ahhoz, hogy az én-tudathoz, vagyis az öntudathoz előkészíthette a szükséges fizikai szervet. Az atlantiszi kor közepén ez az öntudat még nem volt meg, az ember még nem mondhatta el magáról, hogy én egy „én” vagyok. Csak akkor születhetett ez meg, amikor az éterfej és a fizikai fej említett része egybeesett. Ekkor, egészen Atlantisz elsüllyedéséig, alakította ki az ember az öntudat előfeltételét: a fizikai agyat, és a test egyéb megfelelő adottságait. Az atlantiszi áradatig lett tehát a fizikai test érett arra, hogy az én hordozója lehessen. Arra a kérdésre tehát, hogy mi volt a régi atlantiszi kor hivatása, a felelet az, hogy az emberbe beoltsa, belevésse az ént.
Ez a hivatása aztán átment az atlantiszi áradaton, az özönvízen túl, mai korunkba. Mai Atlantisz utáni korszakunknak azonban más valamit is kell hoznia: a manasznak, a szellem-énnek kell lassanként bevonulnia az emberbe. Az Atlantisz utáni kornak ebben a jelenlegi szakaszában kezdődik a manasznak, a szellem-énnek beáramlása, úgyhogy mire a hatodik vagy hetedik korszak különböző megtestesülésein átmegyünk, a manasz, a szellem-én már bizonyos mértékben besugározza lényünket. Ehhez azonban hosszabb előkészítésre van szükségünk, hogy a manasznak, a szellem-énnek egyáltalán alkalmas eszköze lehessünk. Ezért kellett már előzőleg, természetesen évezredekkel korábban a szó valódi értelmében én-hordozókká válnunk, oly módon, hogy nem csupán fizikai testünket, hanem lényünk egyéb részeit is az én eszközévé kellett tennünk.
A Atlantisz utáni kor első kultúrkorszakában az ember először is étertestét tette az én hordozójává, miután fizikai testét már korábban azzá tette. Ennek az ős-indiai kultúrkorszaknak lényege az volt, hogy az ember megszerezte azt a lehetőséget, hogy az énnek ne csak a fizikai eszköze legyen meg, hanem az ehhez való étertest is. Ezért kapta az alábbi táblázatban az első korszak a régi indiai kultúra az „étertest” megjelölést.
Fizikai test
|
Atlantisz
|
Szellem-én
Élet-szellem
|
Étertest
|
Atlantisz utáni 1. kultúrkorszak
|
Érzőtest
|
Atlantisz utáni 2. kultúrkorszak
|
Érzőlélek
|
Atlantisz utáni 3. kultúrkorszak
|
Értelmi lélek
|
Atlantisz utáni 4. kultúrkorszak
|
Tudati lélek
|
Atlantisz utáni 5. kultúrkorszak
|
Szellem-én
|
Atlantisz utáni 6. kultúrkorszak
|
Élet-szellem
|
Atlantisz utáni 7. kultúrkorszak
|
A kultúrkorszakok további fejlődését az emberrel való vonatkozásukban tovább követve a lelki elemhez jutunk. Ezt a lelki elemet azonban nem szabad felületesen asztráltestnek tekinteni. Alaposabban kell eljárnunk, és az ember tagozódását „A világ és az ember” című könyvemben leírtak értelmében kell felfognunk. Tudjuk onnan, hogy nem elegendő az ember lényében egész általánosságban hét részt különböztetni meg, mert a középső rész ismét tovább tagolódik érzőlélekre, értelmi lélekre és tudati lélekre, és ezek után következik a szellem-én, az élet-szellem és a szellem-ember. Rendszerint csak hét részt különböztetnek meg, a negyediket azonban, amelyet az „én” szóban foglalunk össze, további részekre kell osztanunk, mert az emberi fejlődésben tényleg ezt a tagolódást látjuk.
A régi perzsa kultúrkorszakban alakul ki a tulajdonképpeni asztráltest, vagyis az érzőtest, ez a hordozója az emberi tevékenység lényegi erőinek. A átmenetet az indiai kultúrából a perzsába tényleg az jelenti, hogy az ember áttér az anyag megmunkálására. Az óperzsa kultúrkorszakot a kezek munkája, és ezzel összefüggésben a munkára való átmenet jellemzi. A régi indiai ember még inkább arra hajlott - sokkal inkább, mint hinnénk -, hogy kezét meg se mozdítsa, hanem szemlélődésbe merülve felemelkedjék az anyag fölé, a magasabb világokba. Erősen el kellett mélyednie önmagába, hogy visszaemlékezhessen korábbi állapotára. Ezért is például az indiai jóga általában az étertest különleges ápolásában és kialakításában áll.
A régi perzsák kultúráját már az jellemzi, hogy az én belemerül az érzőtestbe. Tovább menve, az asszírok, babilóniaiak káldok, egyiptomiak kultúrája abból fakadt, hogy az én egészen az érzőlélekig jut el. Mi az érzőlélek? Az, ami az érző embernél főleg kifelé irányul, amin az észlelő ember szemének és egyéb érzékeinek tevékenysége alapul, és amivel a természetben működő szellemet észlelni tudja. Ezért tekint a szem ebben a korban a világűrt betöltő anyagi dolgok, a csillagok és azok pályája felé, a térben kiterjedt dolgok hatnak itt az érzőlélekre. Az egyiptomi-káld-asszír-babilóniai korban már van az emberben valami kevés abból, ami belső személyiségi vagy értelmi kultúrának volna nevezhető.
A egyiptomi kor bölcsességének igazi mivoltát a mai ember alig tudja helyesen elképzelni. Nem gondolkodás volt ez tulajdonképpen, nem spekuláció, mint a későbbi korokban, hanem amikor az ember maga körül széttekintett, készen kapta a törvényt, amit érzékeivel csak leolvasott onnan. Bölcsessége a törvények leolvasása volt, nem fogalmi tudomány, hanem szemléletből, érzésből fakadó tudomány. Ha tudósaink elgondolkodnának ezen - kissé súlyosan hangzó kijelentés ez - szinte ujjmutatást kapnának az imént elmondottakra, mindenesetre szellemi ujjakkal. Mert hogy akkor az ember nem a tulajdonképpeni belső értelmi erőkkel gondolkodott, ez azt jelenti, hogy az igazi fogalmi tudomány, a logikus tudomány akkor még nem létezhetett. De nem is létezett! A történelem tanítja, hogy a logika voltaképpeni megalapítója Arisztotelész. Hiszen ha már korábban lett volna logika, ha lett volna fogalmi tudomány, akkor nem lett volna nehéz könyvbe is foglalni. Csak a negyedik kultúrkorszakban születik meg a logika, az énben való gondolkodás, amikor az ember az énben fogalmakat köt össze és választ szét, tehát az, amikor logikus ítélettel van dolgunk, nem pedig egyszerűen a dolgok leolvasásával.
Ma pedig már abban a korban vagyunk, amikor az én a tudati lélek fokára emelkedik. Ebbe a korba a középkor közepe táján léptünk be, a X-XI-XII. századtól kezdődően. Csak ilyen későn, körülbelül a középkor derekán jutott az én a tudati lélekhez. Mindezt könnyű volna történelmileg is igazolni, és minden oldalról megvilágítani, ha volna időnk minden ide vonatkozó dolgot vizsgálat tárgyává tenni. Ugyanakkor az embert egy egészen meghatározott fogalom hatja át: az egyéni szabadság, az egyéni érvényesülés fogalma. A középkor elején még mindenütt azt látjuk, hogy az embernél valamiképpen a társadalomhoz való viszonya a mértékadó: állását, rangját, méltóságát apjától és hozzátartozóitól örökli, és ezek a személytelen dolgok, amelyek énjével nincsenek tudatos kapcsolatban, vezérlik cselekedeteit és működését. Csak később, a kereskedelem elterjedése, a találmányok, az újkor felfedezései korában kezd az én-tudat kitágulni. A tudati lélek megnyilvánulását mutatják Európában a városok alkotmányai, a városok szervezetének bizonyos formái. Hamburg történelméből például könnyű volna a dolgok történelmi fejlődését igazolni. A középkori „szabad város” külső kifejezése annak, hogy az én-tudatos lélek előszele már meglegyintette az emberiséget. A jövőbe tekintve pedig elmondhatjuk, hogy most tartunk ott, hogy a személyiség-tudatot a tudati lélekben is kifejlesszük.
A újabb kor összes követelései onnan erednek, hogy a tudati lélek kívánalmai az emberekből tudattalanul felszínre törnek. Ha pedig még messzebbre elkalandozunk a jövőbe, egyebet is láthat szellemünk: azt, hogy a következő kultúrkorszakban a manaszig, a szellem-énig emelkedik fel az ember. Ez lesz az az idő, amikor az emberekben a mainál sokkal nagyobb mértékben meglesz a közös bölcsesség, szinte belemerülünk ebbe a közös bölcsességbe. Kezdjük majd megérezni, hogy ami a legsajátabb az emberben, az egyben a legegyetemesebb érvényű is. Amit az emberben mai értelemben egyéninek gondolunk, az magasabb fokon nem feltétlenül az. A emberek egyéniségéhez, személyiségéhez ma még nagymértékben hozzátartozik a vitatkozás, a vélemények különbözősége: eltérő vélemény nélkül nem is érzik magukat önálló embereknek. Éppen, mert önálló emberek akarnak lenni, ezért jutnak különböző véleményre, nem látva be, hogy ez alárendelt szempont. Éppen akkor lesznek az emberek a legbékésebbek és legharmonikusabbak, amikor az egyes ember a legegyénibb lesz. Amíg az embereket egészen be nem ragyogja a szellem-én, mindig lesznek egymástól eltérő nézeteik. A vélemények ma még nem az emberi lélek belső átérzéséből fakadnak. Egyelőre még kivétel a dolgok igazi belső átérzése. Ilyenek például a matematikai, geometriai igazságok, amelyekről nem lehet szavazattal dönteni. Mondhatja millió ember, hogy kétszer kettő öt, ha mi belsőleg belátjuk, hogy négy, akkor tudjuk is, hogy így van, és hogy a többiek tévednek, mint ahogyan az is téved, aki azt állítja, hogy a háromszög szögeinek összege nem 180 fok.
Az lesz az igazi manasz-kultúra, amikor az ember megerősödött egyéniségében, személyiségében mind erősebben érzi az igazság forrásait, amikor a magasabb igazságokban mindenki éppen úgy megegyezik majd, mint ma a matematikaiakban, amelyeknél, mint köznapi igazságoknál már ma sincs nézeteltérés. Más kérdéseken még vitatkoznak, nem mintha egy dologról kétféle helyes nézet lehetséges volna, hanem mert még nem jutottak el odáig, hogy ezt így felismerjék, és leküzdjék magukban az őket egymástól elválasztó rokonszenveiket és ellenszenveiket. Hiszen ha az egyszerű matematikai igazságoknál az egyéni vélemény volna a döntő, talán nem egy háziasszony szavazna arra, hogy kétszer kettő ne négy legyen, hanem öt. Aki azonban belelát a dolgok mélyébe, az a dolgok magasabb mivoltában nem vitaanyagot, hanem elérendő fejlődési célt lát. Ebben az esetben pedig az az igazság, amire az egyik lélek ráeszmél, pontosan megegyezik a másikéval, úgy hogy vitáról szó sem lehet. Ez lesz az igazi béke, az igazi testvériség biztosítéka, mert akkor csak egyetlen igazság lesz, és ez az igazság valóban olyan lesz, mint a szellemi nap. Gondoljuk csak el, milyen rendesen nőnek a növények. A növények valamennyien a nap felé nőnek, az egyetlen nap felé. Ugyanígy ténylegesen csak egyetlen szellemi nap lesz akkor, amikor a hatodik kultúrkorszak folyamán az emberekbe bevonul a szellem-én: feléje fordul majd minden ember és belőle meríti egyetértését. Ez a jövő hatalmas képe, a hatodik kultúrkorszak kilátása. A hetedik korszakban pedig az élet-szellem, vagyis a budhi vonul be bizonyos módon az emberi fejlődésbe.
Távoli jövő ez, csak sejtve keresik fel gondolataink, de már most is tudjuk, milyen fontos lesz ez a hatodik kultúrkorszak, mert a közös bölcsesség meghozza a békét, a testvériséget. Békét és testvériséget azáltal, hogy nem csupán egyes kiválasztottakba, hanem minden normálisan fejlett emberbe bevonul a magasabb én, bár egyelőre még alacsonyabb formájában, mint szellem-én, mint manasz. Akkor megszületik az így fokozatosan kifejlődő emberi én kapcsolata a magasabb énnel, a mindeneket egyesítő énnel. Szellemi manasznak nevezhetnénk ezt, a keresztény ezotériában valóban mindig így is nevezték az emberi én kapcsolatát a manasszal, a szellem-énnel. A világ dolgai között azonban mélységes összefüggések vannak. A manasz, a szellem-én után nem elég a kezünket kinyújtani, még sokkal magasabb fejlődési fokot kell elérnünk, hogy ezekben a dolgokban egyedül tudjunk önmagunkon segíteni. Az emberi fejlődésnek segítséget kell kapnia, hogy az ember és a magasabb én egyesülése az Atlantisz utáni korban egyáltalán lehetséges legyen. Minden előkészítésre szorul, amihez később el akarunk jutni. Ha azt akarjuk, hogy a gyerekből 15 éves korára legyen valami, ezen már 6-7 éves korától kezdve dolgoznunk kell. Minden fejlődéshez elő kell készíteni a megfelelő indíttatásokat. A emberiség hatodik korszakának eredményeit is már korábban, lassan elő kellett készíteni, s ehhez az erőnek és hatalomnak kívülről kellett jönnie. Az előkészítés teljes mértékben kívülről indult meg, abból a szellemi hatásból, ami eddig még nem szállt le a fizikai világba.
A héber nép nagy hivatásából látjuk ezt. Mózes, aki beavatását az egyiptomi misztériumokból szerezte, azt a feladatot kapta a világ szellemi vezetésétől, amit ezek a szavak jellemeznek: „Amikor törvényeimet adod nekik, mondd, hogy az én nevem az „én vagyok”. E szavakban a következő utasítást kapta: „Készítsd őket elő, hívd fel a figyelmüket az alak nélküli láthatatlan Istenre. Értesd meg velük, hogy bár az Isten-atya most még a vérben működik, az ’én vagyok’ már készülődik azokhoz, akik ezt megértik, és aztán leszáll egészen a fizikai síkig!” A harmadik kultúrkorszakban szinte beleoltották ezt az emberekbe. A héber népből áradt ki aztán az a hivatás, hogy közvetítője legyen az Istennek, aki majd leszáll, és testben jelenik meg. Előbb megjövendölték, később megjelent testben, külsőleg láthatóan. Ez volt az igazi beteljesülése annak, amit Mózes előkészített.
Vegyük szemügyre ezt az időpontot: Mózes szellemi híradását és híradása beteljesülését, a megjövendölt Messiás eljövetelét Krisztusban. Ettől a kortól kezdve, amelyet a kereszténység történetében az első szakasznak nevezhetünk, kapja az emberiség fejlődése a reális indíttatást, amely a hatodik korszakban elvezet az egységhez és a testvériséghez. Minden erőnek már előbb kell működnie, hogy gyümölcse egykor megteremhessen. Így hatott tovább, egészen korunkig, ez az erő, amelynek jellemzője az, hogy az emberiség értelmi és szellemi erőivel egészen belemerült az anyagba. Felmerülhet ezek után az a kérdés, hogy miért éppen a leganyagiasabb kor előfutáraként jött a kereszténység?
Ha az emberiség a kereszténység nélkül lépett volna be ebbe a leganyagiasabb korba, nem tudta volna megkapni az indíttatást ahhoz, hogy újból felfelé haladjon. Képzeljük el az emberiséget a Krisztus által beléoltott indíttatás nélkül: le kellett volna züllenie, örökre egybe kellett volna kapcsolódnia az anyaggal. Az okkultizmus kifejezése szerint „az anyag súlya ragadta volna meg”, és kivetette volna teljesen fejlődéséből. Úgy képzeljük el ezt, hogy az Atlantisz utáni kultúrkorszakban egy lökés beledönti az embert az anyagba, de mielőtt eléri a legmélyebb fokot, kap egy másik lökést, ami az ellenkező irányban felfelé viszi.
A Krisztus-impulzus volt ez. Ha ez a hatás korábban kezdődik, az emberiség egyáltalán nem juthatott volna el a materiális fejlődésig. Ha a régi indiai kultúra korszakába esik, a kereszténység szellemi eleme bizonyára akkor is áthatja az emberiséget, de az nem szállt volna le olyan mélyre, hogy létrehozhatta volna a mai külső fizikai kultúrát. Különösen hangzik ugyan, hogy a kereszténység nélkül ma nem volna vasút, gőzhajó, stb., de aki felismeri a dolgok összefüggését, az tudja, hogy valóban így van. A régi indiai kultúra korszakából soha nem származhattak volna mai kultúránk vívmányai. Van valami rejtett összefüggés a kereszténység és azok között a dolgok között, amik ma az emberiség úgynevezett büszkeségei. Azzal, hogy a kereszténység várt a helyes időpontig, lehetővé tette a külső kultúrát, azzal pedig, hogy megjelent a kellő időben, lehetővé tette, azt, hogy akik összekapcsolódnak a Krisztus-princípiummal, újból kiemelkedhessenek az anyagból.
A kereszténység azonban, minthogy az emberek megértés nélkül vették fel magukba, rendkívül anyagiassá vált. Teljesen félreértették, anyagiasan fogták fel, és ennek következménye az idők folyamán kialakult nagyon eltorzított alakja. Ezt a kort, amely egészen napjainkig terjed, a kereszténység második szakaszának nevezhetjük. Az utolsó vacsora magas szellemi eszméjét például nem értették meg, egészen anyagiasan fogták fel, durva szubsztancia-átváltozást láttak benne. Száz és száz példát lehetne felhozni arra vonatkozóan, hogy a kereszténységet, mint szellemi jelenséget mennyire nem értették meg. Ez a második korszak körülbelül most jár le, és szükségképpen újból keresnünk kell a kapcsolatot a spirituális kereszténységhez, ahhoz, amivé a kereszténységnek válnia kell, hogy igazi szellemi tartalma kibontakozhasson. Ennek útja a kereszténység antropozófiai elmélyítésén át vezet. Csak a történelmi szükségszerűség parancsát követjük azzal, hogy a kereszténységre az antropozófiát alkalmazzuk. Így kell előkészítenünk a kereszténység harmadik korszakát, amely elébe megy a manasz beáramlásának a hatodik kultúrkorszakban. Ez lesz a kereszténység harmadik szakasza.
Az első szakasz az első híradástól egészen Krisztus-Jézus megjelenéséig tartott, kissé még azon túl is. A második az emberi szellem legmélyebb belemerülése volt az anyagba, és magának a kereszténységnek anyagivá válása. A harmadik szakasz pedig a kereszténység szellemi felfogása lesz az antropozófiai elmélyítés segítségével. A teljesen materialistává vált fejlődés következménye, hogy egy olyan kútfőt, mint a János-evangélium, egészen korunkig nem értettek meg, az idők folyamán kialakult anyagias kultúra meg sem érthette teljesen. Az antropozófiai mozgalommal kezdődő szellemi kultúra azonban ezt a kútfőt igazi szellemi mivoltában érti majd meg, egyben pedig előkészíti az átmenetet a hatodik kultúrkorszakba.
Aki akár a keresztény beavatáson, akár a rózsakeresztes, sőt bármely más beavatáson átment, egészen különös jelenséget tapasztal. Mindennek kettős értelmét látja: az egyik a dolognak kint a fizikai világban kifejeződő jelentése, a másik pedig annak a felismerése, hogy a fizikai világban lejátszódó dolgok nem egyebek, mint utalások nagy, átfogó szellemi történésekre. Érthető tehát, hogy röviden vázolni szeretném azt, mit érezhetett a János-evangélium írója egy bizonyos esetben.
Krisztus-Jézus életének volt egy különleges eseménye, amely a fizikai síkon játszódott le. A János-evangélium úgy írja le ezt az eseményt, ahogyan csak beavatott írhatta meg. Ő ugyanis ebben az eseményben egyidejűleg a beavatási eljárás alatti észleléseket és folyamatokat is látja. Gondoljuk csak el a beavatás lezáró jelentét.
Az a három és fél nap, amit a beavatandó a régi időkben halálszerű álmában töltött, ugyanannyi korszak jelképe. A három nap mindegyikében mást és mást élt át a szellemi világokra vonatkozóan, élménye minden nap a szellemi világ más és más történését ábrázolta. Első nap voltak bizonyos élményei, amelyek a szellemi világ történéseiként mutatkoztak, a második napon más élményei voltak, és harmadnap ismét mások. Akiről itt szó van, az előtt - mint ilyen esetben mindig - feltárult az emberiség jövője. Márpedig ha a jövő indíttatásait ismerjük, akkor beleolthatjuk őket a jelenbe, és ezáltal a jelent a jövő felé vezethetjük.
Képzeljük el az akkori korszak látnokát. Élményévé vált a kereszténység említett első szakaszának teljes szellemi jelentősége, attól kezdve, amikor elhangzik a szózat: mondd népednek, én az „én vagyok” vagyok - egészen a Messiás eljöveteléig. A második szakaszban átélte Krisztus leszállását az anyagba, a harmadik szakaszban pedig az emberiség fokozatos előkészítését, hogy a hatodik korszakban befogadhassa a szellem-ént, a manaszt. Mindezeket asztrális látásban élte át. Átélte az emberiség és a szellem nászát, mint igen lényeges élményt, amit az emberiség csak azért tud külsőleg kifejezésre juttatni, mert Krisztus belépett az idők folyamába, a történelembe. Korábban nem volt az emberekben olyan testvéri érzés, amelyet csak az emberi bensőben kibontakozó szellem hozhat meg, békét teremtve az emberek között. Régebben csak az a szeretet volt meg, amit a vérrokonság készített elő anyagi úton. Ebből a szeretetből fejlődik ki fokozatosan a szellemi szeretet, és ez a szellemi szeretet aztán leárad, úgyhogy a beavatás harmadik szakaszának eredményeképpen végül el lehet mondani: az emberiség nászát üli a szellem-énnel, a manasszal. De ez csak akkor lesz meg, amikor itt lesz az ideje, amikor az idő megérett Krisztus indíttatásának teljes megvalósulására. Amíg ennek az ideje nem jött el, addig még a vérrokonságon alapuló viszony van érvényben, addig a szeretet még nem szellemi.
Ahol a régi forrásművekben számokról beszélnek, ott mindig a szám titkáról van szó. Itt is, amikor ezt olvassuk: „és harmadnapon menyegző lőn a galileai Kánában...”, tudja minden beavatott, hogy ez alatt a „harmadik” nap alatt valami különleges dolog értendő. Miről is van itt szó? A János-evangélium írója arra akar rámutatni, hogy nem csupán valóságosan átélt eseményről van szó, hanem egyben egy nagy, hatalmas prófétai jövendölésről is. Ez a menyegző az emberiség nagy nászát jelenti, ami a beavatás harmadik napján jött létre. A első napon a beavatott azt látta, ami az első keresztény korban, a harmadik kultúrkorszakból a negyedikbe való átmenetnél játszódott le, a második napon azt, ami a negyedik korszakból az ötödikbe való átmenetnél, a harmadik napon pedig azt, ami akkor lesz majd, amikor az emberiség az ötödik kultúrkorszakból a hatodikba megy át. Íme a beavatás három napja.
A Krisztus-impulzusnak várnia kellett a harmadik időpontig, korábban még nem jött el az ideje annak, hogy hatni tudjon. A János-evangélium rámutat a „nekem és neked” és a „mi ketten” különös vonatkozására, amit lehetetlen módon így fordítanak „asszony, mi közöm hozzád”. Amikor Krisztust felszólítja anyja, hogy tegyen jelet, azt feleli „nem jött még el az én időm” - vagyis, hogy hasson a házasságokra, nevezetesen arra, hogy az embereket egybe vezesse, mert ennek az ideje csak később jön el. Egyelőre még, és a továbbiakban is, az hat, aminek alapja a vérségi kapcsolat, ezért is mutat rá a menyegzőn a anya és a fiú közötti viszonyra. A János-evangéliumban ilyen szempontból minden tényleges külső történés jelentőségteljes szellemi háttérből indul ki. A szellemi élet örvényszerű mélységeibe látunk be, ha át tudjuk tekinteni mindazt, amit ez a nagy beavatott, a János-evangélium írója adott az emberiségnek, amit csak azért adhatott, mert Krisztus már beoltotta impulzusát az emberi fejlődésbe.
Az elmondottak mutatják, hogy ezeket a dolgokat nem üres allegóriákból, nem jelképes értelmezésből, hanem a beavatott által átélt asztrális valóságból kell magyarázni. Szó sem lehet egyszerű, jelképes magyarázatról, az elbeszélés azt tartalmazza, amit a beavatott a valóságban átélt. Ha ezt nem hangsúlyoznánk kellően, jogos volna a kívülállók vádja, hogy a szellemtudomány nem ad egyebeket allegorikus magyarázatoknál. Ha azonban szellemtudományos alapon a most említett értelemben magyarázzuk, világosan látjuk, hogy miképpen hat a Krisztus-impulzus három világnapon át a emberiségben - a harmadik kultúrkorszakból a negyedikbe, a negyedikből az ötödikbe és az ötödikből a hatodikba. És akkor a János-evangélium szellemében látjuk ezt a fejlődést, úgyhogy azt kell mondanunk: a Krisztus-impulzus olyan nagy volt, hogy az emberiség ma még csak egészen csekély részében fogta fel, és teljes megértése a későbbi időkre vár.