"Ha a lelkek közösen, belső tisztességgel keresik a szellemet, megtalálják egymáshoz is az utat."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A János-evangélium (Hamburg) (9)

9. A prófétai híradás és a kereszténység keletkezése

Eddigi előadásaink megmutatták, hogy a szellemtudomány alapján állva milyen viszonyban vagyunk a János-evangéliumnak nevezett kútfővel. Célunk, mint láttuk, nem a volt, hogy magából a kútfőből merítsük a szellemi világokra vonatkozó igazságokat. Inkább azt akartuk bemutatni, hogy minden emberi vagy bármilyen más forrásműtől függetlenül is behatolhatunk a szellemi világba, mint ahogyan a matematika tanulásához sincs már szükségünk az első forrásművekre, amelyekben az emberiség fejlődése folyamán a matematika egyes részeit első ízben közölték. Amikor például az iskolában a geometria elemeit tanuljuk, amihez mai képességeink maguk is elegendők, egyáltalán nem is tudunk Euklidesz geometriájáról, arról a műről, amelyből az emberiség úgyszólván először hallott a geometria elemeiről. Amikor aztán már magunktól megtanultuk, még inkább méltányoljuk ennek a forrásműnek lényegét és jelentőségét. Ezt a tényt annak bizonyításául hoztuk fel, hogy a szellemi életről szóló igazságokat ugyanúgy magából a szellemi életből meríthetjük. És ha ily módon megismertük őket, s ezek után foglalkozunk a történelmi kútfőkkel, akkor ezekben már jól ismert dolgokkal találkozunk. Ez az út vezet el e kútfők helyes és valóban emberi méltánylásához. A János-evangélium sem veszített ezáltal értékéből, amint erről előadásaink folyamán meggyőződhettünk. A szellemtudomány művelőjének tisztelete és megbecsülése semmivel sem kisebb, mint azoké, akik kiindulási pontként magát a kútfőt fogadták el, annál kevésbé, mert a kereszténység legmagasztosabb tanításait leljük fel benne, amiket méltán nevezhetünk a bölcsesség tanainak. Végül azt is láttuk, hogy a keresztény tanítás ilyen megértése után világossá válik előttünk, miért kellett Krisztusnak éppen időszámításunk kezdetén megjelennie az emberiség fejlődésében.

Eddig az emberiség fejlődését mutattuk be az Atlantisz utáni korszakban. Rámutattunk arra, hogy ez a korszak az atlantiszi áradat után kezdődött az ősi indiai kultúrával. Megemlítettük azt is, hogy ezt az ősi indiai kultúrát az emberi kedélyek sóvárgása és emlékezése jellemzi. Kifejtettük, miben állt ez az emlékezés, ez a sóvárgás, hogy ezt az emlékezést az atlantiszi áradatot megelőző korból fennmaradt élő hagyományok szülték, emlékei annak a kornak, amelyben a ködös tisztánlátás egy neme, természetéből és lényéből eredően, még megvolt az emberben. Ily módon be tudott tekinteni a szellemi világba, úgy ismerte ezt a maga élményei és tapasztalatai alapján, mint ahogyan ma ismerjük a természet négy birodalmát, az ásványok, növények, állatok és emberek világát. Láttuk, hogy az atlantiszi áradatot megelőző korban még hiányzott a nappali és éjszakai élet tudatállapotainak mai éles szétválása. Abban az időben éjszaka, alvás alatt nem voltak annyira tudattalanok és homályosak a belső élmények, mint ma, a nappali élet képei elhomályosultak, az ember benne érezte magát a szellemi világban, s annak képei kibontakoztak előtte. Reggel pedig, amikor újból belemerült fizikai testébe, az isteni-szellemi világ élményei és igazságai elhomályosodtak előtte, de kibontakoztak szemei előtt a mai valóság képei, az ásványok, növények, állatok világa.

Az éjszakai tudattalanság és a nappali éber lét éles elhatároltsága csak az atlantiszi áradat után, az Atlantisz utáni korszakban jött létre. A ember ekkor közvetlen észleléseit illetően bizonyos módon elszakadt a szellemi valóságtól, és mindinkább benne találta magát a tisztán fizikai valóságban. Csak az emléke maradt meg annak, hogy van egy másik világ, a szellemi lények és folyamatok világa. Ez az emlékezés szülte a kedélyek sóvárgását: felemelkedni újból valamilyen kivételes állapot segítségével azokba a világokba, amelyekből az ember leszállt. Ilyen kivételes állapot csak kevés kiválasztottnak jutott osztályrészül. Ezek belső érzékeit megnyitották a misztérium-helyeken, így betekinthettek a szellemi világokba, és hírt adhattak, tanúságot tehettek e világok valóságáról azoknak, akik maguk nem tudtak oda bepillantani. A jóga volt az a mód, amely az ősi indiai kultúra emberét visszavitte a régi ködös tisztánlátás állapotába. Ezek az egyes kivételes természetű emberek, az iniciáltak, a beavatottak lettek az emberiség vezetői, a szellemi világok tanúi.

E sóvárgás és emlékezés hatása alatt keletkezett a védák előtti ősi indiai korszakban az a hangulat, amely a külső valóságban maját, illúziót látott. A emberek úgy érezték, hogy az igazi valóság a szellemi világban van, ahová csak kivételes állapot, a jóga segítségével lehet visszajutni. A szellemi lényeknek és folyamatoknak ez a világa a valóság, amit szemünkkel látunk, az nem a valóság, az káprázat, maja. Ez volt az Atlantisz utáni kor első vallásos alaphangulata, és a jóga beavatás első formája. Akkor még egyáltalán nem tudták megérteni az Atlantisz utáni kor igazi hivatását. Hiszen az ember hivatása nem az, hogy az érzékelhető valóságot majának, káprázatnak tartsa, hogy meneküljön előle, és elidegenedjen tőle. Az Atlantisz utáni emberi fejlődés hivatása éppen ellenkezőleg az, hogy mindinkább meghódítsa a fizikai világot, hogy a fizikai jelenségek világának urává váljon. Teljesen érthető azonban, hogy az emberiség, amely akkor lépett ki a fizikai síkra, kezdetben még majának, csalódásnak tartotta azt, amiről korábban a szellemi valóság körében élve alig tudhatott, s amit csak most kezdett észlelni. A valóságnak ez az ősi elgondolása azonban nem maradhatott meg. Az Atlantisz utáni kor életszemlélete nem lehetett az, hogy a fizikai valóság illúzió, ezért is teremtett az ember mindig újabb és újabb kapcsolatot a fizikai valósággal Atlantisz után, a különböző kultúrkorszakokban.

Ezután következett az a kultúra, amelyet mi ős-perzsának nevezünk, mert amit a történelem perzsa- illetve Zarathustra-kultúraként ismer, az csak utórezgése az itt elmondottaknak. Ebben a második kultúrkorszakban teszi meg az ember az első lépést ahhoz, hogy kinőve a régi indiai elv kereteiből, meghódítsa a fizikai valóságot. Még hiányzik a szeretetteljes elmerülés a fizikai valóságban, még semmi sincs, amit a fizikai valóság tanulmányozásának nevezhetnénk, de már mégis több, mint a régi indiai kultúrában, amelynek minden emlékéből az a hangulat csendül ki, ami a fizikai valóságot illúziónak látja. Ezért is nem származhatott volna mai kultúránk az indiaiból, amelyben minden bölcsességnek az volt a célja, hogy a figyelmet elterelje a fizikai világról, és azt az emlékezetében megmaradt szellemi világok felé irányítsa, mert nem tartotta érdemesnek, hogy a fizikai valóságot tanulmányozza, és dolgozzék rajta.

Ez az oka annak, hogy a tulajdonképpeni indiai életfelfogás soha nem tudott a földi lét számára hasznosítható tudományt létrehozni. A természet törvényeinek azt a fölényes kezelését, ami mai kultúránk alapját képezi, soha nem tudta volna megteremteni. A régi indiai kultúrából mindez nem fakadhatott volna - hiszen mire való megismerni annak a világnak erőit, amely csupán tévedésen alapul! Hogy aztán ez később az indiai kultúrában is másképpen lett, az nem belőle eredt, hanem későbbi idegen befolyásokból.

A óperzsa kultúra a külső fizikai valóságot már munkaterületnek tekinti. Egyelőre ugyan még az ellenséges istenség kifejeződését látja benne, de már él a reménység, hogy a valóságnak ezt az anyagi területét a fény istensége segítségével átváltoztatja, és a szellemi hatalmak és a jó istenek lényével átitathatja. A perzsa kultúra híve már kezdi érezni a fizikai világ valóságát. Még a sötétség istenének területeként látja ugyan, de már megvan a reménye, hogy bele tudja oltani a jó istenek erőit.

Aztán az a kultúrkorszak következik, amely a történelemben mint asszír-babilón-káld-egyiptomi kultúra szerepel. Most már nem maja többé a csillagos ég, hanem olyasmi, aminek írásjegyeiben olvashat az ember. A csillagok pályájában és fényében, amit az indiai még majának érzett, a harmadik kultúrkorszak embere isteni-szellemi lények elhatározásainak és szándékainak kifejezését látja. Lassanként az válik világszemléletévé, hogy a külső valóság nem csalódás, hanem az isteni-szellemi lények megnyilatkozása, kifejezésre jutása. Az egyiptomi kultúra már kezdi a Föld beosztására is alkalmazni azt, amit a csillagok írásából kiolvas. Miért lettek az egyiptomiak a geometria tanítómesterei? Mert úgy érezték, hogy a Föld beosztásának gondolata hozzásegíti őket az anyag leigázásához és átformálásához is, feltéve, hogy az emberi szellem meg tudja hódítani az anyagot. A későbbi emberiség az anyagi világot, amelyet kezdetben majának tekintett, így lassanként áthatotta szellemmel, és ez a szellem aztán az emberi bensőben is egyre jobban kibontakozott.

Láttuk, hogy az ember tulajdonképpen csak a késő atlantiszi korban kezdte megérezni az ént, az „én vagyok”-ot. Amíg a szellemi képeket látta, tisztában volt azzal, hogy ő maga is a szellemi világhoz tartozik, hogy ő maga is egy kép a többi szellemi kép között. Most kezdte csak felfogni, hogy ez a szellem benne is él.

Eddig a korábban hallottakat ismételtük el, most már vizsgálat tárgyává tehetjük az ember belső világának fejlődését.

Amíg az ember az atlantiszi korban álomszerű tisztánlátó tudatát a külvilág felé irányította, addig tulajdonképpen nem figyelte meg saját belső világát. Ez a belső világ, amit az én, az én-vagyok fog át, még nem rajzolódott ki előtte éles körvonalakban. Amilyen mértékben azonban eltűnt előle a szellemi világ olyan mértékben kezdte a maga szellemiségét is tudatosan érezni. Az óindiai kultúrában még az a sajátságos hangulat élt benne saját szellemiségét illetően, hogy ha be akar hatolni a szellemi világba, ha fel akar emelkedni az illúzió fölé, akkor lényének eggyé kell olvadnia a szellemi világgal, lehetőleg ki kell oltania az „én vagyok”-ot, és fel kell oldódnia az egyetemes szellemben, a brahmában. A régi beavatás a személyes mivoltnak ezen az elvesztésén alapult, a beavatás legrégibb formáját elsősorban ez jellemzi, ez a személytelen feloldódás a szellemi világban.

Másképpen volt ez a harmadik kultúrkorszakban, amikorra az ember öntudata már erősebben kifejlődött. Az emberi bensőben mindinkább tudatossá vált saját énje. Miközben a körülötte lévő anyagot megkedvelte, és belemerült az emberi szellem által kigondolt, nem pedig a korábbi tompa álomtudatban kapott törvények segítségével, mindinkább észrevette a maga énjét, úgyhogy a személyiségtudat a régi egyiptomiaknál már bizonyos fokra emelkedett. Volt azonban ebben a személyiségtudatban még valami, ami alsőbbrendűnek látszott, ami kötve volt a külső világhoz, és abban teljesen feloldódott. Volt benne valami, aminek nem volt módjában megszerezni a kapcsolatot ahhoz a világhoz, amelyből az ember származott. Az emberi fejlődés két alaphangulatát kell lelkünk elé tárnunk, hogy helyesen megérthessük a dolgok egész folyamatát.

Emlékezzünk vissza arra, hogy az atlantiszi kor és az óindiai kor emberei sóvárogva vágytak az után, hogy lerázzák személyiségüket. Az atlantisziaknak könnyű volt ez, egészen természetes volt, hogy személyiségük minden éjszaka kitörlődött, és benne éltek a szellemi világban. Az indiaiaknak szintén nem volt nehéz, mert beavatási módszerük, a jóga, felvitte őket a személytelenbe. Minden törekvésük az volt, hogy az általános emberiben nyugodjanak. Ennek az egyetemesben nyugvásnak a csökevénye maradt meg a nemzedékek összetartozóságának tudatában, abban a tudatban, hogy az egyes ember a vérén át kapcsolatban áll a nemzedékek sorozatával, fel egészen az ősig. Ez a hangulat alakult ki abból a korábbi hangulatból, amely szellemileg beágyazva érezte magát az isteni-szellemi létbe Így történt, hogy a harmadik kultúrkorszakban a normális fejlődésű emberek, bár már kezdték magukat egyes embereknek érezni, még mindig beágyazva érezték magukat az összességbe, az isteni-szellemibe. A vérrokonság összekapcsolta őket az ősök hosszú sorával, és a nemzedékeken át lefolyó vérben érezték istenük létét.

Láttuk, hogy ez a hangulat az Ótestamentum híveinek körében a tökéletesség bizonyos fokára emelkedett. „Én és Ábrahám atya egyek vagyunk!” Ez azt jelentette, hogy az egyes ember beágyazva érezte magát az összefüggésbe, fel egészen Ábrahám atyáig. Ez volt akkor nagyjából minden normálisan fejlett néptörzs hangulata, a harmadik kultúrkorszak összes néptörzseié. Csak az Ótestamentum hívői kaptak azonban a próféták által híradást arról, hogy van valami, ami szellemileg mélyebben járó, mint a nemzedékek vérén át leáramló isteni atyaság. Rámutattunk az emberiség fejlődésének e nagy pillanatára, amikor ezt a prófétai híradást kapta. Amikor Mózes ezt a szózatot hallja: „Ha a nevemet hirdeted, tudasd velük, hogy az „én vagyok” mondta ezt neked” - akkor hangzik fel először a Logosz, Krisztus híradása, megnyilatkozása. Ez volt az első prófétai híradás, amit azok kaptak, akik meg tudták érteni, hogy Istenben a vérkapcsolaton túl, valami tisztán szellemi is él. Ez a prófétai szellem vonul végig az egész Ótestamentumon.

Ezek után feleletre vár az a kérdés: ki volt az, aki Mózesnek akkor prófétai híradásként első ízben mondta meg a nevét? Íme egy újabb eset, amelynél a János-evangélium magyarázói egészen felületesen járnak el, mert nem ismerik el, hogy ezeket a kútfőket a lehető legnagyobb alapossággal kell olvasni. Ki volt az, aki prófétai úton hírül adta nevét, ki volt az, akinek az „én vagyok” nevet kell adni?

Megtudjuk, ha pontosan, kellő komolysággal és méltósággal igyekszünk megérteni a János-evangélium 12. fejezetét a 40. verstől kezdődően Krisztus-Jézus ott Ézsaiás próféta egyik mondásának beteljesüléséről szól, egy jóslatról, amelyben arról beszél, hogy a zsidók nem akarnak benne hinni. Itt maga Krisztus idézi Ézsaiást:

Megvakította az ő szemeiket és megkeményítette az ő szívüket 
hogy szemeikkel ne lássanak és szívökkel ne értsenek, és meg ne
térjenek és meg ne gyógyítsam őket.
Ezeket mondta Ézsaiás, mert látta az ő dicsőségét és beszélt vele.

Ézsaiás beszélt vele! Kivel beszélt Ézsaiás? Meg is mondja, hogy Ézsaiás 6. versében beszél róla:

Amely esztendőben meghala Uzziás király, látám az Urat ülni
magas és felemeltetett székben és palástja betölté a templomot.

Kit látott Ézsaiás? A János-evangélium világosan megmondja: Krisztust látta! Hiszen Ő a szellemi világban mindig látható volt. Éppen ezért könnyen megérthető a szellemtudomány tanítása, amely azt mondja, hogy akit Mózes látott, aki az „én vagyok” kijelentésben tudatta vele a nevét, ugyanaz a lény volt, aki később, mint Krisztus jelent meg a Földön. Amikor az ókorban „Isten szellemé”-ről van szó, ez nem más, mint Krisztus. Aki ezt nem gondolja át rendszeresen, az a vallási kútfők ilyen helyeit nehezen érti meg. Már azért is szükség van a világos megkülönböztetésre, mert az „Atya”, „Fiú” és „Szent-Lélek” szavakat a legkülönösebb módon cserélték össze. Éppen azért használták a legkülönfélébb módon ezeket a szavakat külső exoterikus vonatkozásukban, hogy ne lássák mindjárt tulajdonképpeni ezoterikus értelmüket. Amikor a régi zsidóság által használt értelemben az „Atyá”-ról volt szó, akkor elsősorban arról az Atyáról beszéltek, aki nemzedékek vérén át áramlott le hozzájuk materiálisan. Amikor pedig, mint Ézsaiás is, a „Úr”-ról beszéltek, arról, aki szellemileg nyilvánult meg, akkor ugyanúgy a Logoszról volt mindig szó, mint a János-evangéliumban. Éppen azt akarja a János-evangélium írója mondani, hogy aki szellemileg mindig látható volt, az most testté vált, és közöttünk lakozott! Ha így világosan látjuk, hogy az Ótestamentum is bizonyos vonatkozásban Krisztusról beszél, akkor megérthetjük, mi volt az óhéber nép szerepe fejlődésünkben. Az óhéber princípium viszont az egyiptomiból nőtt ki, annak hátteréből emelkedett ki.

Láthatjuk tehát, hogy az emberiség fejlődésének rendes menete a tegnap vázolt irányban halad. Az Atlantisz utáni korban az első kultúra az ősi indiai, a második az ősi perzsa, a harmadik az asszír-babilóniai-káld-egyiptomi, és ezt követi a negyedik, a görög-latin kor, majd az ötödik, a mi korszakunk. Mielőtt a negyedik korszak megkezdődik, a harmadik korszakból titokzatos ágként nő ki hagyományaival együtt az a nép, amely a kereszténység talajául szolgált. Eddigi előadásaink eredményeit összefoglalva még inkább érthetőnek kell találnunk, hogy Krisztusnak a negyedik kultúrkorszakban kellett megjelennie.

A negyedik korszakban tehát - amint ezt már eléggé kiemeltük - annyira jutott az ember, hogy saját szellemiségét, énjét tárgyiasítva, kihelyezi a világba. Látjuk, hogy az ember lassanként áthatja az anyagot saját szellemével. Itt vannak a görög szobrászok, a görög drámaírók művei, amelyekben az ember saját lelki tartalmát állítja megtestesítve önmaga elé. Tovább menve, a római világban az ember már tudatosan látja saját mivoltát, és azt a „jus”-ban, a jogban rögzíti le a külső világ számára. Bármint igyekszik is elpalástolni ezt a tényt a mai ferde jogtudomány, alapos ismerői előtt nem kétséges, hogy a tulajdonképpeni jog, amely az embert jogalanynak tekinti, ebben a negyedik kultúrkorszakban keletkezett. A ember ekkor már annyira tudatában volt személyiségének, hogy állampolgárnak érezhette magát. Görögországban az egyes ember még a városállam tagjának érezte magát, egyéni embervoltánál fontosabbnak érezte athéni mivoltát. De egészen más is az, amikor valaki azt mondta: én római polgár vagyok, mint az, hogy athéni vagyok. Abban hogy „római vagyok”, benne van az, hogy az embernek, mint egyes embernek az állam szempontjából megvan a maga értéke, a maga akarata. Könnyű volna azt is bebizonyítani, hogy például a végrendelet fogalmának keletkezése is csak ebbe a korba eshetett, hogy ez teljesen római fogalom. Csak ebben a korban tette az ember a maga akaratát annyira egyénivé, hogy azt még a halál utánra is ki tudta terjeszteni. A szellemtudomány közlései még részletekben is megegyeznek a való tényekkel.

Így jutott el az ember odáig, hogy az anyagot mindinkább áthatotta szellemével, és ez később is egyre jobban megnyilatkozott. A negyedik korszak az, amikor az ember mindazt, amit szellemével felfog, maradéktalanul beleviszi az anyagba. Az egyiptomi piramisban még láthatjuk, hogyan küzd egymással szellem és anyag, még nem tud az anyagban teljesen kifejeződni az, amit a szellem felfogott. Az Atlantisz utáni kor fordulópontját e tekintetben a görög templom jeleníti meg. Aki valamit is ért az építészethez, az a görögöknél látja legjelentősebb, legbefejezettebb megnyilvánulását, ahol a legtisztábban jut kifejezésre a tér belső törvényszerűsége. A görög templomban érezzük, hogy az oszlop a teher hordozója, s ami az oszlopon nyugszik, azt hordani kell, mert nyomást gyakorol. A görög templom teljes következetességgel valósítja meg a szuverén és mindentől független tér-gondolatot, amit később kevesen éreztek át ennyire. Mert akik később érezték, azok is legfeljebb a festő érzékével érezték át.

Ha a szixtuszi kápolna térhatását akarjuk látni, s a hátsó falhoz állva, ahol a „utolsó ítélet” nagy képe van, felfelé nézünk, észrevesszük, hogy a hátsó fal ferdén emelkedik felfelé, mert építője a tér-gondolatot érezte, és nem elvontan gondolta, mint az emberek általában. Ezért áll a fal oly csodásan szög alatt. Íme ő már nem görög módra érzi a tér-gondolatot. Van olyan művészi érzék, amely megérzi a térben rejlő méretarányokat. Építészetileg érezni, nem azt jelenti, hogy a szemmel érzékelhetőt érezni, hanem valami mást. Könnyű ma azt gondolni, hogy jobboldal-baloldal, fenn-lenn, elől-hátul, teljesen mindegy. Pedig nem kell másra gondolni, csak azokra a képekre, amiken angyalok lebegnek. Lehet ezeket úgy festeni, mintha le akarnának esni. Ha azonban valakinek megvan az igazi térérzéke, az úgy festi őket, hogy ez a gondolat fel sem merülhet, érezzük, hogy nem eshetnek le, mert tartják egymást. Ilyenkor a tér dinamikai viszonyait a festő szemével látjuk.

A görög azonban építész szemmel látott, a vízszintest nem csupán vonalnak érezte, hanem kiérezte belőle a nyomás erejét, az oszlopot pedig nem közönséges botnak, hanem tartó erőnek. Így a tér vonalaival együtt érezni azt jelenti, hogy az eleven szellem geometrizálását érezzük. Ezt érezte Platon ebben a nagyszerű kijelentésében: „Isten folyton geometrizál”. A térben benne vannak a vonalak, és ezek szerint építették templomaikat a görögök. Hiszen voltaképpen mi a görög templom? Szükségképpen Isten lakása. Egészen más, mint a mai székesegyház. A mai székesegyház prédikáló hely. A görög templomban maga az Isten lakott, az emberek nem szükségszerűen voltak benne, csak amikor éppen Istennél akartak lenni. Aki a görög templom formáit megérti, az megérzi titkos kapcsolatát a templomban lakó Istenhez, mert az oszlopokban és abban, ami felettük nyugszik, nem az emberi fantázia művét látja, hanem megérzi azt, hogy Isten is így alkotta volna meg, ha lakóházat akart volna teremteni magának. Az anyag szellemmel telítése a görög templomban érte el a tetőfokát.

Hasonlítsuk össze a görög templomot egy gót stílusú székesegyházzal, nem bírálatképpen, mert bizonyos szempontból a gót stílus áll magasabb fokon. A gót templomnál azt látjuk, hogy amit formái kifejeznek, az tulajdonképpen el nem gondolható és át nem érezhető az áhítatos tömeg nélkül. A gót stílus csúcsíves formáiban van valami - természetesen csak annak, aki ezt át tudja érezni - aminél az embernek az az érzése, hogy az egész nem teljes, ha nincs benne az áhítatos tömeg, és nem kapcsolódnak össze a kezek ív formájában. A gót templom nem csupán Isten lakóhelye, hanem egyben az Istenhez imádkozó tömeg gyülekező helye is. Itt az emberiség bizonyos módon már túlment fejlődésének tetőpontján, és már kezd visszafejlődni az, amit a görögök térérzéke a tér vonalaiban, az oszlopokban és gerendákban oly csodásan megérzett. Azt az oszlopot, ami nem a terhet hordja, ami csak díszítő motívum, a görög megérzés nem tekintette oszlopnak. Az emberi fejlődésben minden tökéletes összhangban van. A görög kultúrkorszakban is a legszebb összhangban olvad egybe az, hogy az ember felfedezi önmagában öntudatát, s a térben megérzi az istenit. A kultúra e korszakában az ember teljesen összenőtt a fizikai-érzéki világgal.

Teljesen értelmetlen dolog, hogy a mai tudósok el akarják homályosítani azt, amit az előző korokban az emberek átéltek. Mi az Atlantisz utáni időszak negyedik korszakát szellemtudományos értelemben olyannak látjuk, hogy az ember ekkor teljesen összhangban állt az őt környező világgal. Csak ez a kor, amelyben az ember szinte összenőtt a külső valósággal, tudta megérteni azt, hogy az isteni az egyes emberben megjelenhet. Minden előbbi kor bármit inkább megértett volna, mint ezt. Minden előbbi kor úgy érezte volna, hogy az isteni túlságosan magasztos ahhoz, hogy fizikai emberi alakban megjelenhessen. Éppen a fizikai emberi alaktól akarták az istenit megóvni. „Ne csinálj magadnak faragott képet” - ezt a tanítást éppen az a nép kapta, amelynek hivatása volt, hogy az isten-eszmét szellemi alakjában fogja fel. Ilyen felfogásból fejlődött ki ez a nép, s őbelőle sarjadt ki a Krisztus-eszme, az az eszme, hogy a szellem testben fog megjelenni. Ez volt e nép rendeltetése, és ide, az Atlantisz utáni negyedik korszakban kellett esnie a Krisztus-eseménynek.

A keresztény tudat éppen ezért az emberré válás folyamatát a Krisztus előtti és a Krisztus utáni korra osztja. Az Isten-embert csak egy meghatározott időben érthette meg az ember. Ezért is van az, hogy a János-evangélium teljesen tudatosan és érzelmileg is, azzal keres kapcsolatot, ami köznapi kifejezéssel szólva egyenesen időszerű volt, ami közvetlenül a kor tudatából fakadt. Egészen önként adódott tehát, hogy a János-evangélium írója azoknak a gondolatképeknek a kifejezésére, amelyekkel a világtörténelem legnagyobb eseményét igyekezett megérteni, szinte belső rokonság révén a görög gondolat formáit tartotta a legalkalmasabbnak, amiket aztán a keresztény érzés teljesen átvett. Hogy aztán a fejlődés további folyamán meg kellett születnie a gót stílusnak, annak okát a kereszténységnek abban a hivatásában kell keresnünk, hogy az embert újból kivezesse az anyagból. Keletkezése azonban csak arra a korra eshetett, amikor az ember már belemerült ugyan az anyagba, de azt még nem becsülte többre igazi értékénél, ennek folytán nem süllyedt bele olyan mélyen, mint napjainkban, s így azt szellemmel meg tudta tölteni, és át tudta hatni.

Így bontakozik ki a kereszténység keletkezése az emberiség szellemi kialakulásából teljes szükségszerűséggel. Ha ezek után meg akarjuk érteni, milyen alakot kellett lassanként felvennie, milyen alakot jövendöl meg neki a János-evangélium írója, ez a nagy prófétai egyéniség, akkor figyelmünket a legközelebbi előadásban néhány lényeges és fontos fogalomra kell irányítanunk.

Már eddig is rámutattunk arra, hogy mindent betű szerint kell vennünk, ezt azonban előbb valóban meg kell értenünk. Nem közömbös dolog az, hogy a „János” név sehol sem fordul elő, hanem mindig arról a tanítványról van szó, „akit az Ur szeret vala”. Láttuk, milyen titok rejtőzik e mögött, és milyen mély jelentősége van ennek a kifejezésnek. Ugyanígy szemügyre kell vennünk egy másik kifejezést is, amely közvetlenül lehetővé teszi, hogy megtaláljuk a kapcsolatot a kereszténység fejlődésének következő korszakaihoz.

Rendszerint nem szokták megfigyelni azt, hogyan beszél a János-evangélium Jézus anyjáról. Ha egy közönséges átlag kereszténytől megkérdezzük, ki volt Jézus anyja, azt feleli: Jézus anyja Mária volt! Sőt sokan azt is hiszik, hogy a János-evangélium szerint is Mária a neve. Pedig a János-evangéliumban sehol sincs szó arról, hogy Jézus anyjának neve Mária. Ahol őróla beszél, mindenütt teljesen szándékosan - aminek jelentőségét majd megismerjük - csak „Jézus anyjá”-nak nevezi. A kánai menyegzőről szóló fejezetben is így van: „...és Jézus anyja is ott volt...”. Később pedig azt mondja: „anyja szólt a szolgálóknak...”, de sehol a Műária név. Aztán Jézus anyja akkor jelenik meg újból, amikor a Megváltót a kereszten látjuk. Erről így ír a János-evangélium:

Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja és az ő
Anyjának nőtestvére, Mária, a Kleofás felesége és a Magdalai
Mária.

Világosan és érthetően megmondja, ki állt a keresztnél: ott volt anyja, aztán anyja nővére, aki Kleofás felesége volt, és akinek Mária volt a neve, és rajtuk kívül még Mgdalai Mária. Aki kissé elgondolkodik e felett, azt kell, hogy mondja: mégis csak különös, hogy mindkét nővérnek Mária a neve! Ma az ilyesmi szokatlan dolog volna. - Akkor is a volt. Világos tehát, hogy Jézus anyjának neve nem lehetett Mária, mivel nővérét nevezi így a János-evangélium írója. A görög szöveg világosan és érthetően mondja: „Ott állt Jézus anyja és az ő anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt, és a Mgdalai Mária.” Magyarázatra vár tehát az a kérdés, hogy ki volt Jézus anya. És ezzel a János-evangélium egyik legnagyobb kérdését érintjük, amikor felvetjük ezt a kérdést: ki tulajdonképpen Jézus apja és ki az anyja?

Ki az apja? Hát lehet ezt egyáltalán kérdeznünk? Ezt kérdezhetjük nemcsak a János-evangélium, hanem a Lukács-evangélium szellemében is. Mert egészen különös figyelmetlenség kell ahhoz, hogy elkerülje a figyelmünket az, amit az angyali híradás mondott:

A Szent-Lélek száll terád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg
téged, azért ami születik is, Isten Fiának hívatik.

Még a Lukács-evangélium szerint is a Szent-Lélek Jézus atyja. Ezt betű szerint is így kell értenünk. Azok a teológusok, akik ezt nem ismerik el, egyszerűen nem tudnak olvasni az evangéliumban. Fel kell tehát vetnünk azt a nagy kérdést: hogyan függenek össze az eddig elmondottakkal ezek a szavak: „én és az Atya egyek vagyunk” és „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”, vagy „mielőtt Ábrahám volt, megvolt az én-vagyok”? Hogyan hozható összhangba mindezekkel az a tagadhatatlan tény, hogy az evangéliumok a Szent-Lélekben látják az atya-princípiumot? És hogyan kell gondolkodnunk az anya-princípiumról a János-evangélium szellemében?

Hogy mindezeknek a kérdéseknek helyes megfogalmazásával holnapra szellemileg jól előkészüljünk, említsük fel még azt is, hogy a Lukács-evangéliumban a nemzedékek egész sorát találjuk. Leírja, hogy Jézust János megkeresztelte, hogy harminc esztendős korában kezdett tanítani, és hogy azt állították, hogy fia „Máriának és Józsefnek, ez pedig Hélié...” és így tovább. És ezután nemzedékek hosszú sora következik, amit ha követünk, eljutunk egészen Ádámig, aztán pedig valami egészen különös dolog következik, ezek a szavak: „ez pedig az Istené”.

A Lukács-evangélium szerint tehát ugyanolyan viszonyban van Ádám az Istenhez, mint a fiú az atyjához. Az ilyen kijelentést egészen komolyan kell vennünk! Ezekben foglaltuk össze nagyjából azokat a kérdéseket, amelyek holnap a János-evangélium középpontjába vezetnek.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként