Odáig jutottunk tegnap, hogy miképp változtatják át az asztráltestet a koncentráció, a meditáció és a különböző beavatási módszerekkel járó egyéb gyakorlatok. Láttuk, hogy ezek révén az asztráltest átdolgozható, úgy, hogy kialakulnak benne a magasabb világok meglátásához szükséges szervek. Azt is mondtuk, hogy bár a gyakorlatok teljesen a megfelelő kultúrkorszakokhoz igazodnak, a beavatás alapelve eddig a pontig tulajdonképpen mindenkinél ugyanaz. A nagy elvi különbség ott kezdődik, ami ezek után következik. Hogy ugyanis az ember valóban bele tudjon látni a magasabb világokba, ahhoz az kell, hogy az asztráltestben kialakított szervek benyomódjanak az étertestbe.

A asztráltest átdolgozását a meditáció és koncentráció segítségével, régi kifejezéssel élve „katarzis”-nak, tisztulásnak nevezik. Ennek a katarzisnak, tisztulásnak az a célja, hogy mindent eltávolítson az asztráltestből, ami harmonikus és szabályos átszervezését és a magasabb szervek kifejlődését megakadályozhatja. Minden adottság megvan benne ezekhez a szervekhez, csak - hogy úgy mondjam - ki kell bontakoztatnia ezeket az erőket. Említettük, hogy a katarzist a legkülönbözőbb módszerekkel lehet előidézni. Már azzal is igen sokat ér el az ember, ha például „A szabadság filozófiája” című könyvemet olyan bensőséggel tanulmányozza és éli át, hogy keletkező érzését így fejezi ki: „ez a könyv eredetileg csak ösztönzésként hatott rám, most azonban már magam is úgy tudom reprodukálni a gondolatokat, ahogyan itt állnak”.

Ez a könyv úgy íródott, hogy ha olvasója olyan viszonyba kerül vele, mint amilyenbe például egy zenedarabot zongorázó virtuóz kerül a zeneszerzővel, azáltal, hogy ez egész darabot újra temeti magában - természetesen megfelelő módon - akkor e könyv szigorúan tagolt gondolatmenete révén máris igen nagymértékben létrehozható a katarzis. A ilyen dolgoknál, mint ennél a könyvnél is az a fontos, hogy a gondolatok fogalmazása és csoportosítása olyan, hogy előidézi ezt a hatást. Sok mai könyvnél könnyű volna - rendszerüknek némi megváltoztatásával - az egyes részeket előbbre vagy hátrább tolni. „A szabadság filozófiájá”-nál ez nem lehetséges. Éppen úgy nem lehet a százötvenedik oldal tartalmát ötven oldallal előbbre tolni, ahogyan lehetetlen a kutya hátsó lábait az elsőkkel felcserélni. Ez a könyv ugyanis szigorúan tagolt szerkezetű, ezért is gondolatainak átdolgozása belső gyakorlatozásként hat az emberre. Többféle módja van tehát a katarzis előidézésének. Aki e könyv átolvasásával ezt nem tudta elérni, ne azt gondolja, hogy a mondottak nem igazak, hanem azt, hogy a könyvet nem helyesen vagy nem elég erőteljesen és alaposan tanulmányozta át.

A másik dolog, ami tekintetbe jön, a, hogy amikor a katarzis beálltával az asztrális érzékszervek kifejlődtek az asztráltestben, mindent bele kell nyomni a étertestbe. A kereszténység előtti beavatásoknál ezt a következőképpen érték el. Amikor a tanítvány a néha éveken át tartó gyakorlatok végére ért, megállapították, hogy most már kifejlődtek benne az asztráltest megismerő szervei, s így sor kerülhet arra, hogy az étertestbe bevésődjenek. A tanítványt ekkor olyan eljárásnak vetették alá, ami jelenlegi kultúrkorszakunkban már sem nem szükséges, sem komolyan keresztül nem vihető: három és fél napig tartó halálszerű álomba merítették. Ezalatt nemcsak az történt vele, ami éjszakánként történik, amikor az asztráltest elhagyja a fizikai és étertestet, hanem ezen felül az étertestet is bizonyos fokig kiemelték, és természetesen gondoskodtak arról, hogy a fizikai test emellett sértetlen maradjon, s a beavatandó se haljon meg időközben. Az étertest így megszabadult a fizikai test rá ható erőitől, rugalmas és átalakítható állapotba került, úgyhogy amikor az asztráltest kialakult érzékszerveit belesüllyesztették, bele rajzolódott az egész asztráltest. Amikor aztán a beavató hierofant újból mindennapi állapotba hozta az illetőt, amikor az asztráltest és az én újból egyesült a fizikai és étertesttel - a hierofant jól értett ehhez a eljáráshoz - akkor már nemcsak a katarzison volt túl, hanem az is beállt, aminek a neve „megvilágosodás”, „photismos” volt. Most már nemcsak a körülötte lévő világ fizikailag érzékelhető dolgait tudta észlelni, hanem használni tudta szellemi érzékelő szerveit is: látta, észlelni tudta a szellemieket. A beavatás lényegileg ebből a két folyamatból állt: a megtisztulásból és a megvilágosodásból.

A emberi fejlődésben aztán beállt az az időszak, amikor lassanként lehetetlenné vált az étertest kiemelése a fizikai testből az összes testi folyamatok messzemenő megzavarása nélkül, hiszen az egész Atlantisz utáni fejlődés célja éppen az volt, hogy az étertest kapcsolata a fizikai testtel minél szilárdabb legyen. Más módszerek alkalmazására volt tehát szükség, hogy amikor a katarzisban eléggé kiformálódott asztráltest újból visszatér a fizikai és étertestbe, akkor ezektől el nem szakadva, és a fizikai test gátlása ellenére is létrejöjjön az étertestben az asztráltest szerveinek lenyomata. A meditáció és a koncentráció segítségével kellett tehát nagyobb erőket működésbe hozni, és ezáltal az asztráltestben olyan erős impulzusokat létrehozni, hogy azokkal a fizikai test ellenálló erejét le lehessen győzni. Erre való volt először a specifikusan keresztény beavatás, amely a tegnap ismertetett hétfokozatú eljárást tette szükségessé. Ezek az érzések és érzelmek olyan erővel hatnak az asztráltestre, hogy észlelő szerveit előbb-utóbb, esetleg csak évek múlva alakíthatóvá tudja tenni, és azokat bele tudja nyomni az étertestbe, hogy ezzel megvilágosodottá tegye az embert. A specifikusan keresztény beavatási mód kimerítő tárgyalása azonban nem napokba, hanem hetekbe kerülne, de hiszen most nem is erről van szó. Tegnap csak az volt a szándékom, hogy leírjam egyes részleteit, mert csupán az elvvel akartunk megismerkedni.

Aki tehát ezen a hét fokozaton átmegy, a három és fél napig tartó halálszerű alvás nélkül is ténylegesen hozzá tud jutni a beavatáshoz. Csak folytonosan meditálnia kell a János-evangélium mondatai felett, naponta alávetnie magát az első mondatok hatásának, onnan, hogy „Kezdetben vala az Ige...”, egészen addig, hogy „aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal”. Rendkívül hatásos meditációk ezek, nagy erő van bennük. Általában a János-evangélium egész teljességében nemcsak olvasásra és értelmünknek van szánva, hanem arra is, hogy belsőleg egészen átéljük és átérezzük. És akkor a benne lévő erő elősegíti a beavatást, dolgozik rajta, és így átéljük a „lábmosást”, a „megkorbácsolást”, és a többi lelki folyamatot, az asztrális víziókat, teljesen annak megfelelően, ahogy meg van írva a János-evangéliumban a tizenharmadik fejezettől kezdődően.

A rózsakeresztes beavatás bár teljesen keresztény alapon nyugszik, inkább más jelképes képzetekkel idézi elő a katarzist, nevezetesen imaginációs képekkel. Erre a módosításra azért volt szükség, mert a emberi fejlődés időközben tovább haladt, a beavatási módnak pedig mindig alkalmazkodnia kell a fejlődés fokához.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember a beavatáson átmenve egészen megváltozik. Azelőtt csak a fizikai világ dolgaival érintkezett, most megszerzi azt a lehetőséget, hogy ugyanígy érintkezzen a szellemi világ folyamataival és lényeivel is. Ehhez azonban a ma szokásos elvont, prózaian józan megismerésnél reálisabbra van szüksége az embernek. Aki ezt a szellemi megismerést megszerzi, annak ez még egyebet is hoz, tökéletes megvalósulását ennek a gyönyörű mondásnak: ismerd meg magad! E mondás helytelen értelmezése azonban, ami napjainkban oly gyakran megtörténik, nagy veszéllyel jár a megismerés terén. Sokan ugyanis úgy értelmezik, hogy ne nézzük a külvilágot, hanem csak bensőkbe bámészkodjunk, s ott keressük a szellemieket. Nagyon félreértett értelmezés ez, mert ennek a mondatnak egyáltalán nem ez a jelentése. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az igazi magasabb megismerés egyben továbbfejlődés is a már elért fokról egy más, el nem ért magasabb fokra. Ha az önismeretet úgy gyakoroljuk, hogy csak önmagunkba bámészkodunk, akkor csak azt láthatjuk, ami már eddig is megvolt bennünk. Ezzel azonban semmi újat nem szereztünk meg, hiszen csak a mai értelemben vett alacsonyabb énünket ismerjük meg. Az emberi benső csak egyik része annak, ami a megismeréshez kell, van azonban egy másik rész is, amire szükség van, s ami éppen olyan fontos. Bensőnk segítségével ugyanis csak belső megismerő szerveink kialakításáig jutunk el. Ahogy azonban a szem, mint külső érzékszerv pusztán önmagába tekintve soha nem ismerné meg a napot, hanem e célból kifelé kell irányítania tekintetét, éppígy belső megismerő szervünknek is kifelé, a szellemi értelemben vett külső felé kell tekintenie, hogy valóban megismeréshez jusson.

A „megismerés” fogalmának azokban az időkben, amikor a szellemi dolgokat még inkább a valóságon alapulónak fogták fel, mélyebb és igazabb értelme volt, mint ma. Olvassuk csak a Bibliában, mit jelent ez: „Ábrahám ismeri vala feleségét” - nem nehéz megérteni, hogy a megtermékenyítést gondolja. Épp így ez a mondás is: „ismerd meg magad”, jól elgondolva nem azt jelenti, hogy bámészkodjál lelkedbe, hanem azt, hogy termékenyítsd meg magad azzal, ami a szellemi világból leárad. Ismerd meg magad - egyértelmű ezzel: termékenyítsd meg magad a szellemi világ tartalmával.

Két dolog szükséges ehhez. Az egyik az, hogy az ember a katarzissal és a megvilágosodással előkészítse önmagát, a másik pedig, hogy belső világát teljesen feltárja a szellemi világ előtt. Ebben az összefüggésben látva a megismerést, az emberi bensőt a női, a kívülről jövőt pedig a férfi elemmel hasonlíthatjuk össze. A bensőt fogékonnyá kell tenni a magasabb én befogadására, s ha ez megtörtént, a magasabb én beáramlik a emberbe a szellemi világból. Mert hol van az ember magasabb énje? A személyes emberben? Nem! A Szaturnuszon, Napon és Holdon a magasabb én szétáradt az egész kozmoszban, a kozmosz énje akkor kiáradt az emberre. Az ember feladata, hogy ezt az ént engedje magára hatni. Benső világát azonban ehhez elő kell készítenie, ami azt jelenti, hogy asztráltestét megtisztulva, megnemesedve vesse alá a katarzisnak. Akkor számíthat arra, hogy kívülről beléje árad a szellemi elem, és meghozza a megvilágosodást, de csak akkor, ha annyira előkészítette magát, hogy asztráltestét a katarzisnak alávetve, kialakította belső megismerő szerveit. Ilyen módon asztrálteste minden körülmények között úgy fejlődik, hogy amikor belemerül az étertestbe és fizikai testbe, beáll a megvilágosodás, a „photismos”. Az asztráltest most valójában benyomja szerveit az étertestbe, és ennek következtében az ember észlelni tudja a körülötte lévő szellemi világot, mert belső világa, asztrálteste, átveheti azt, amit éterteste nyújt neki, amit kiszív az egész kozmoszból, a kozmikus énből.

Ezt a megtisztult asztráltestet, amelyben a megvilágosodás pillanatában a fizikai világ tisztátalan benyomásaiból már semmi sincsen, hanem csupán a szellemi világot megismerő szervei, a keresztény ezotéria a „tiszta, bölcs Szűz Szofiának” nevezte. Amit az ember a katarzis során felvesz, mind arra szolgál, hogy asztrálteste a Szűz Szofiává tisztuljon és nemesedjék. A Szűz Szofiával szemben jön a másik oldalról a kozmikus én, a világ-én, a megvilágosodás előidézője - így világosság támad az ember körül, szellemi világosság. Ezt a második dolgot, ami a Szűz Szofiához hozzájárul, ezt nevezte a keresztény ezotéria „Szent Szellem”-nek. Ma is így nevezik. A keresztény ezotéria értelmében tehát így fejezzük ki magunkat helyesen. A keresztény ezoterikusnál a beavatási eljárás eredménye az asztráltest megtisztulása, az asztráltest átváltozása Szűz Szofiává, amit aztán beragyog, vagy akár beárnyékol a Szent Szellem, a kozmikus világ-én.

Aki így megvilágosodott, vagy más szavakkal, aki a keresztény ezotéria szellemében befogadta a Szent Lelket, az ezentúl más szellemben beszél. Hogyan beszél? Úgy, hogy nem a saját véleménye az, amit bármiről is mond, a Szaturnuszról, a Napról, a Holdról, vagy az ember lényének részeiről, a világfejlődés folyamatairól. Saját nézetei már egyáltalán nem jönnek tekintetbe. Amikor a Szaturnuszról beszél, a Szaturnusz szól belőle, és amikor a Napról beszél, ennek szellemi lénye. Ő maga csak eszköz, énje elsüllyedt, vagyis az ilyen pillanatokban teljesen személytelenné vált, mert már a kozmikus világ-én használja őt megnyilatkozása eszközéül. Ezért a valóban ezoterikus tanoknál, amelyek a keresztény ezotériából erednek, nem lehet nézetről vagy véleményről beszélni, hiszen itt ilyen már nincs is. A keresztény ezotéria szellemében helyes beállítottsággal így kell például a külvilág dolgairól beszélni: nem az a fontos, hogy a közül a két dolog közül ott kint az egyik nem tetszik nekem, mert rossznak tartom, hanem az a lényeges, hogy pontosan a tényeknek teljesen megfelelően írjam le őket. Mindig az a fontos, hogy amit a szellemi világban megfigyelek, azt minden személyes vélemény kizárásával írjam le, Minden szellemtudományos iskolázásnak egyedül a tények sorrendjét kell elbeszélnie, s ahhoz az elbeszélő nézeteinek semmi köze nem lehet.

Két fogalom szellemi jelentőségét ismertük meg ilyenformán. A egyik a Szűz Szofia, ami a megtisztult asztráltest, a másik a Szent Szellem, a kozmikus világ-én, amit a Szűz Szofia befogad - ez szól aztán a illető asztráltestéből. Még ennél magasabb fokot is el lehet érni, másokat hozzásegíteni ehhez, indíttatást adni nekik ahhoz, hogy ezt a kettőt megszerezzék. Fejlődésünk mai korszakában az ember már be tudja fogadni a vázolt módon a Szűz Szofiát, a megtisztult asztráltestet és a Szent Szellemet, a megvilágosodást, de ami ehhez kellett, azt csak Krisztus-Jézus adhatta a Földnek. Ő oltotta be a Föld szellemi mivoltába azokat az erőket, amelyek lehetővé teszik, hogy a keresztény beavatásról mondottak egyáltalán megtörténhessenek. Hogyan történt ez?

Két dolog kell ennek megértéséhez. Először is meg kell ismerkednünk egy tisztán történelmi dologgal, a névadás módjával, ami abban a korban, amikor az evangéliumokat írták, egészen más volt, mint most.

Az evangéliumok mai magyarázói egyáltalán nem ismerik az evangéliumok korabeli névadások elvét, és ezért nem is beszélnek róla helyesen. Rendkívül nehéz ezt leírni, de megérthetjük vázlatos ismertetés alapján is. Képzeljük el, hogy valakinél nem elégednénk meg a szokásos elvont módon kapott nevével, amely tulajdonképpen nem is tartozik hozzá, hanem igyekeznénk legkirívóbb tulajdonságait, jellemének legszembetűnőbb ismertetőjeleit megismerni, azután lényének alapvonásait is fel tudnánk kutatni szellemi látásunkkal, és az így felismert legfontosabb tulajdonságai alapján adnánk neki nevet. Ilyen utat követve a névadásnál, eljárásunk alacsonyabb, elemibb fokon bár, de nagyjából hasonló volna a János-evangélium írójának szellemében való névadáshoz. Hogy helyesen magyarázzam meg, miképp végezte a névadást a János-evangélium írója, a következőket kell elmondanom.

A János-evangélium írója Jézus történelmi anyját legszembeötlőbb tulajdonságai alapján szemügyre véve felvetette azt a kérdést: hol találok nevet, amely lényét tökéletesen fejezi ki? És mivel Jézus anyja korábbi megtestesülései révén feljutott ennek az életnek nagy szellemi magaslatára, külső személyiségében pedig szinte kifejeződését, megnyilvánulását mutatta annak, amit a keresztény ezotéria a Szűz Szofiának nevezett, elnevezte őt Szűz Szofiának. Így nevezték őt mindenütt, ahol a kereszténységet ezoterikusan tanították: Szűz Szofiának. Exoterikus néven egyáltalán nem is nevezi - ellentétben a többiekkel, akik világi néven Máriának mondják. Ezt a világi nevet János nem használhatta, hiszen nevében az egész nagy világtörténelmi fejlődést kellett kifejezésre juttatnia. Ezért is - éppen azáltal, hogy melléje állítja Mária nevű nővérét, Kleofás feleségét - sejtteti, hogy nem is nevezhető Máriának, és ezért egyszerűen „Jézus anyjának” nevezi. Ezzel érezteti, hogy nem akarja nevén nevezni, nehogy igazi neve ismertté váljon. Ezoterikus körökben mindig is Szűz Szofiának nevezték. Ő volt az, aki mint külső történelmi személy reprezentálja a Szűz Szofiát.

Ha a kereszténységnek és alapítójának lényébe még mélyebbre akarunk behatolni, egy másik misztériumot is fel kell tárnunk. Tisztába kell jönnünk azzal, hogy különbséget tegyünk a keresztény ezotéria „názáreti Jézus” és Krisztus-Jézus” elnevezései között. Ezt a különbséget a következőkben vázoljuk.

Ami a názáreti Jézus történelmi személyiségét illeti, abban egy magasan fejlett embert kell látnunk, aki sok megtestesülésen ment keresztül, és akit, amikor e magasrendű fejlődési periódus után ismét testet öltött, ez a János-evangélium írója által Szűz Szofiának nevezett tiszta anya vonzott magához. A názáreti Jézus, tehát egy igen magas fejlettségi fokon álló ember, aki előző megtestesülésében érte el ezt a fokot, és így ebbe a megtestesülésébe igen magas szellemi fokon lépett be. A többi evangélista nem olyan magas fokban megvilágosult, mint a János-evangélium írója, ezért ők inkább az érzékelhetőség külső világát látják benne - a názáreti Jézus képében - mesterüket és messiásukat. Ezzel szemben a titokzatosabb szellemi összefüggések rejtve maradnak előttük, legalább is azokban a magasságokban, amelyekbe a János-evangélium írója bele tud pillantani. Ezért ők elsősorban azt tartják fontosnak, hogy a názáreti Jézusban az az Atya élt, aki mindenkor benne élt a zsidóságban, és mint a zsidók istene nemzedékről nemzedékre kísérte őket.

Ki is fejezik ezt a következőképpen. Ha visszafelé követjük a názáreti Jézus származását, ki lehet mutatni, hogy benne ugyanaz a vér folyik, ami őseiben folyt nemzedékeken keresztül. Felállítják tehát származásának tábláját, mégpedig saját fejlettségük fokának megfelelően. Máté annak beigazolását tartja elsősorban fontosnak, hogy a názáreti Jézusban Ábrahám atya él, ennek vére jutott el egészen őhozzá, ezért is viszi fel a nemzedékek sorozatát egészen Ábrahámig. Ő anyagiasabb alapon áll, mint Lukács, akinél már nem csupán annak bemutatása fontos, hogy Jézusban az az Isten él, aki már Ábrahámban is élt, hanem abban látja a lényeget, hogy a leszármazás, a vérség folytonossága még tovább is követhető, fel egészen Ádámig. Ádám pedig magának az Istennek a fia, mert annak a kornak a szülötte, amikor az emberiség a szellemi létből éppen átmegy a testibe.

Mindkettőnél, Máténál éppúgy, mint Lukácsnál annak a beigazolása a fontos, hogy a korukban élő názáreti Jézus lényege magára az isteni Atya-erőre vezethető vissza. A János-evangélium írója, aki a szellemiekbe látott, nem ezt tartotta fontosnak. Ő a lényeget nem az „én és Ábrahám atya egyek vagyunk” kifejezésben látta, hanem abban, hogy bemutassa: van az emberben mindig valami örökkévaló, ami megvolt benne már Ábrahám atya előtt is, mert kezdetben volt a Logosz, akinek neve „én vagyok”, aki megvolt minden teremtett dolognál és lénynél korábban, megvolt már az őskezdetkor. Akik viszont inkább a názáreti Jézust akarták leírni, és csak őt tudták leírni, azok a nemzedékről nemzedékre átáramló vérre akartak rámutatni, megmutatni, hogy Józsefben a názáreti Jézus apjában az a vér élt, ami nemzedékeken át áradt le hozzá.

Természetesen itt most, ha egészen ezoterikusan beszélhetnénk, a „szeplőtelen fogantatás” a „conceptio immaculata” fogalmáról kellene beszélnünk. Ez a tárgy azonban csak a legszűkebb körben tárgyalható, mert a legmélyebb misztériumok közé tartozik, amik egyáltalán léteznek. Azok a félreértések, amik e fogalomhoz fűződnek, onnan származnak, hogy az emberek nem tudják, mi értendő egyáltalán a conceptio immaculata alatt. Az általános vélemény szerint az apaság hiányát jelenti. Pedig nem erről van szó, sokkal mélyebb, titokteljesebb dolog rejtőzik mögötte, és éppen ami mögötte rejtőzik, az teljes összhangban van azzal, amit a többi evangélista akar bemutatni, hogy ugyanis József az apa. Hiszen ha ezt kétségbe vonnák, nem volna egyáltalán értelme annak, aminek beigazolásán fáradoztak. Azt igyekeztek bemutatni, hogy a régi Isten él a názáreti Jézusban. Különösen Lukács akarja ezt teljes világossággal beigazolni, ezért vezeti fel a nemzedékek sorát egészen Ádámig és onnan Istenig. Hogyan volna lehetséges ez az eredmény, ha pusztán csak annyit akarna mondani: íme itt a törzsfa, de Józsefnek ehhez tulajdonképpen nincs is köze. Valóban különös dolog volna vesződni azzal, hogy Józsefet annyira fontos személyiségként mutassák be, s aztán félrelökni őt az egész dologból.

A palesztinai eseményeknél azonban nem csupán a názáreti Jézus igen fejlett személyiségével van dolgunk, akinek sok megtestesülése után és a fejlődés igen magas fokára eljutva egy ilyen kiváló anyára volt szüksége: még egy másik misztériummal is találkozunk itt.

Amikor a názáreti Jézus harminc éves volt, akkori életének élményei következtében olyan magasra emelkedett, hogy egy egészen kivételes folyamatot vihetett végbe. Tudjuk, hogy fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből állunk, a mai ember ilyen négytagú lény. Igen magas fejlődési fokon álló ember képes arra, hogy énjét egy bizonyos időpontban kiemelje három testéből, amelyeket teljesen épen és sértetlenül hagy vissza. Ilyenkor az én átmegy a szellemi világba, a három test pedig visszamarad. A világ fejlődése folyamán előfordul ilyen folyamat. Jöhet egy különösképpen magasztos, átszellemült pillanat - ami esetenként hosszabb ideig is tarthat - amikor az én eltávozik az emberből, és átmegy a szellemi világba. Minthogy pedig a három test a kivonuló én munkája folytán igen magas fejlettségi fokot ért el, használható eszköze lesz egy még magasabb lénynek, amely őket birtokába veszi. Így vette birtokába a harminc éves názáreti Jézus fizikai testét, étertestét és asztráltestét az a lény, akit Krisztusnak nevezünk. Minthogy a Krisztus-lény még soha nem élt fizikai testben, nem testesülhetett meg közönséges gyermektestben, hanem csak olyanban, amelyet egy magasan fejlett én erre előkészített. A názáreti Jézusban tehát harmincadik évétől kezdődően Krisztussal van dolgunk.

Mi történt ekkor valójában? A názáreti Jézus énjétől elhagyott testi mivolta a valóságban olyan érett, olyan tökéletes volt, hogy bele költözhetett a Nap-Logosz, az Elohák lénye, amit Nap-szellemként jellemezhetünk. Három évre testet ölthetett, testté válhatott benne. A Nap-Logosz, amely a megvilágosodás által besugározhatja az embert, Ő maga, a Szent Szellem költözött belé, a világ-én, a kozmikus én, és ezentúl, az alatt a három év alatt a Nap-Logosz, Krisztus szólt Jézus testéből. Az említett folyamatot a János-evangélium és a többiek is azzal érzékeltetik, hogy a galamb, a Szent Szellem leszáll a názáreti Jézusra. Az ezoterikus kereszténység pedig úgy fejezi ezt ki, hogy e pillanatban a názáreti Jézus énje elhagyja testét, és ettől fogva a Krisztus-szellem szól belőle, Ő tanít és fejti ki hatását ebből a lényből. A János-evangélium szerint ez az első esemény, ami történik. A názáreti Jézus asztráltestében, étertestében és fizikai testében most már Krisztus van jelen. Ő működik abban az értelemben, ahogy azt leírtuk, egészen a golgotai misztériumig.

Mi történt a Golgotán? Hogy ezt megértsük, azt a pillanatot idézzük szemeink elé, amely tulajdonképpen a legfontosabb: amikor a vér folyik a Megfeszített sebeiből. Hogy jobban megértsenek, egy hasonlattal világítom meg azt, ami ebben a pillanatban történt.

Képzeljünk magunk elé egy edény vizet. A vízben só van feloldva, úgy, hogy a víz meglehetősen átlátszó. A víz felmelegítése által készítettük ezt a sóoldatot. Most hűtsük le a vizet. A só kiválik, látjuk, amint alul kicsapódik és kezd lerakódni. Fizikailag ezt a folyamatot látjuk, szellemi szemmel nézve azonban más is történik. Ahogy a só lent egyre sűrűbbé válik, szelleme a vízben felfelé áramlik, s azt egészen megtölti. A só sűrűsödésének előfeltétele az, hogy a szellem kiválik a só anyagából és szétterjed a vízben. Aki az ilyen dolgokat ismeri, az tudja, hogy az anyag sűrűsödésével mindig szellemiesülési folyamat jár együtt. Lefelé sűrűsödés, felfelé pedig, mint ellenkép, a szellemi felé irányulás, teljesen úgy, mint ahogy a só szellemének kiáramlása és szétterjedése kapcsolatban áll a só anyagának leülepedésével és megsűrűsödésével.

Teljesen ugyanígy volt, amikor a kereszten a vér csorgott a sebekből, ez is nem csupán fizikai folyamat volt, hanem egy szellemi folyamat is kísérte. Ez a szellemi folyamat abban állt, hogy a Szent Szellem, aki annak idején a keresztségnél leszállt, most egyesült a Földdel: Krisztus maga áradt bele a Föld lényébe. Ettől a pillanattól kezdve megváltozott a Föld. Ez az alapja a korábbi előadásokban elmondottaknak: egy távoli csillagról látni lehetett volna, hogy a golgotai esemény a Földet teljesen megváltoztatta. A Nap-Logosz egyesült a Földdel, szövetséget kötött vele, a Föld szellemévé vált azáltal, hogy a názáreti Jézus testébe harminc éves korában bevonult Krisztus, három éven át ott működött, és aztán továbbra is megmaradt a Föld számára.

Az igazi kereszténységben meg kell lennie az esemény hatásának, kell benne lennie valaminek, ami fokozatosan megadja az adottságot a keresztény értelemben megtisztult asztráltesthez. Kell benne lennie valaminek, aminek segítségével asztráltestét lassanként hasonlóvá teheti a Szűz Szofiához, és rajta keresztül felveheti a Szent Szellemet, akit - bár szétárad az egész Földön - csak az tud befogadni, akinek asztrálteste hasonlóvá vált a Szűz Szofiához. Kellett tehát lennie valaminek, ami az erőt adja ahhoz, hogy az ember Szűz Szofiává változtassa asztráltestét. Miben van ez az erő? Abban, hogy Krisztus-Jézus ezt a hivatást hagyta arra a tanítványra, akit szeretett, tehát a János-evangélium írójára: jegyezze fel a palesztinai eseményeket a valóságnak megfelelően, és hűen a maga megvilágosodásához, hogy ezek így az emberekre hassanak. Ha az emberek megfelelő mértékben engedik magukra hatni a János-evangéliumban feljegyzett dolgokat, akkor asztráltestük lassanként Szűz Szofiává alakul, és fogékonnyá válik a Szent Szellem befogadására. Fogékonnyá válik a János-evangéliumból kiáradó indíttatás ereje által arra, hogy átérezze, és később megismerje mindazt, ami valóban szellemi.

Ezt a hivatást, ezt a feladatot adta Krisztus-Jézus a János-evangélium írójának. Csak el kell olvasni az evangéliumot. Ott áll a keresztnél Jézus anyja, a kereszténység ezoterikus értelmében a Szűz Szofia, és a keresztről szól Krisztus a tanítványhoz, akit szeretett: „imhol a te anyád!” - és attól az órától fogva a tanítvány magához fogadta őt. E szavak jelentése ez: rád ruházom azt az erőt, ami asztráltestemben volt, s ami ezt a Szent Szellem hordozására alkalmassá tette, írd le mivé válhatott fejlődése által ez az asztráltest! „És ettől az órától magához fogadá őt a tanítvány” - vagyis megírta a János-evangéliumot. A János-evangélium valóban az az evangélium, amelybe írója belerejtette a Szűz Szofia kibontakoztatásához szükséges erőket. A keresztről kapta azt a hivatást, hogy fogadja őt anyjának, és legyen a Messiás valódi, igaz tolmácsolója. Ezeket a szavakat így kell tehát értenünk: éljétek bele magatokat egészen a János-evangélium értelmezésébe, ismerjétek meg szellemileg, mert benne van az az erő, ami a keresztény katarzishoz vezet, az az erő, ami meghozza nektek a Szűz Szofiát is: s akkor a Földdel egyesült Szent Szellem által részetek lesz a megvilágosodásban, a keresztény értelemben vett „photismos”-ban!

Ezek a palesztinai élmények olyan erős hatást gyakoroltak legbensőbb tanítványaira, hogy attól fogva megvolt bennük a szellemi látás, legalább is adottság formájában, ezt ők megkapták. A szellemi látás ugyanis keresztény értelemben abban áll, hogy a palesztinai események ereje által úgy alakítja az ember asztráltestét, hogy fizikailag érzékelhető módon nem is kell jelen lennie annak, amit látnia kell, mert van még valami az ember birtokában, amivel a szellemiekbe beleláthat. Voltak ilyenek Krisztus meghitt tanítványai között, példa erre az a nő, aki őt Betániában megkente. Ő is a palesztinai eseményekből merítette a hatalmas erőt szellemi látásához, s egyike volt azoknak, akik elsőként tudták meg, hogy az, ami Jézusban élt, megmaradt a halál után is, hogy feltámadt. Megvolt benne ez a képesség, és pedig azért, mert megszülettek belső érzékszervei. Van szó erről valahol? Igen. Olvashatjuk, hogy Magdalai Mária odamegy a sírhoz, a holttest eltűnt, de ő két szellemi alakot lát. Ez a két szellemi alak mindig látható, amikor a holttest huzamosabb ideig marad egy helyben. Az egyik oldalon az asztráltest, a másikon a fokozatosan szétfoszló és a világéterben feloldódó étertest látható. Tekintet nélkül a fizikai testre, két szellemi alak van ott, amelyek a szellemi világhoz tartoznak.

Visszamenének ezért a tanítványok az övéikhez. Mária pedig künn
áll vala a sírnál sírva. Amíg azonban siránkozék, behajol vala a
sírba. És láta két angyalt fehér ruhában ülni.

Látta, mert a palesztinai események ereje és hatása alatt szellemileg látó lett. De még többet is látott, látta a Feltámadottat. Ehhez pedig szellemi látásra volt szükség. Mert hiszen elképzelhetetlen, hogy akit néhány nappal előbb fizikai testben láttunk, azt ne ismerjük fel, amikor találkozunk vele.

És amikor ezeket mondotta, hátrafordula, és látá Jézust ott állani,
de nem tudja vala, hogy Jézus az.
Monda néki Jézus: asszony, mit sírsz? Kit keressz? Az pedig azt
gondolván, hogy a kertész az...

Sőt, a pontosság kedvéért nem is egyszer van erről szó, hanem így van a Feltámadott másik megjelenésénél is, amikor a Genezáret tavánál jelenik meg.

Mikor pedig immár reggeledék, megálla Jézus a parton, a
tanítványok azonban nem ismerék meg, hogy Jézus van ott.

Az ezoterikus tanítványok megtalálták Őt. Akiket a palesztinai események teljes ereje áthatott, azok felismerték a helyzetet, megértették, hogy a feltámadt Jézus az, akit most szellemileg láthatnak. Ezek a tanítványok és Magdalai Mária látták Őt. Voltak azonban egyesek, akiknek hiányzott a teljes szellemi látóképességük. Ilyen volt például Tamás. Tudjuk, hogy ő nem volt jelen, amikor a tanítványok elsőízben látták az Urat, ezért is kívánja, hogy kezét betehesse a sebekbe, és testileg érinthesse a Feltámadottat. Mi történt most? Segíteni kell rajta, hogy ő is szellemileg látó legyen. Hogyan történik ez? Úgy, ahogy meg van írva.

És nyolc nap múlva ismét benn valának az Ő tanítványai, Tamás
is velük. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus és megálla a
középen és monda: békesség nektek!

Aztán monda Tamásnak: hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én
kezeimet, és hozd ide a te kezedet és bocsásd az én oldalamba,
és ne légy hitetlen, hanem hívő.

Vagyis. Fogsz látni valamit, ha nemcsak a külső látásra bízod magad, hanem áthatod magad belső erővel!

Ennek a belső erőnek, aminek a palesztinai eseményekből kell kiindulnia, a neve „hit”. Nem hétköznapi erő ez, hanem belső szellemi látóerő. Engedd, hogy áthasson a belső erő, s akkor nem csupán azt tartod valónak, amit szemeid látnak, mert boldogok azok, akik arról is tudhatnak, ami szemmel nem látható!

A feltámadás teljes valóságát és igazságát ismerhetjük fel mindezekből, de azt is láthatjuk, hogy a feltámadást csak az értheti meg teljesen, aki előbb szert tesz a szellemi látást adó belső erőre. A János-evangélium utolsó fejezete érteti ezt meg velünk, amely egyre erőteljesebben mutat rá arra, hogy Krisztus-Jézus legmeghittebb tanítványai azzal szerezték meg a Szűz Szofiát, hogy ő előttük játszódott le az esemény. Mégis, amikor először kellett volna helytállniuk, és valóban szellemi eseményt látniuk, még elvakította őket a jelenség, és magukhoz kellett, hogy térjenek, mert nem tudták, hogy Azt látják, aki azelőtt velük volt. Ezt csak a legfinomabb fogalmazásban foghatjuk fel, mert a durva anyagi értelem a feltámadás gondolatának megdöntését látná benne. Pedig a feltámadás csodáját egészen szó szerint kell vennünk, sőt még azt is, amikor ezeket mondja: „veletek maradok mindenkor az idők végezetéig”.

Itt van Ő, és újból eljön, nem testi alakban ugyan, de láthatóan azoknak, akik fejlődésüket a János-evangélium erejének köszönhetik. Ők valóban látják majd, szemlélhetik Őt, és nem lesznek hitetlenek, ha a látáshoz meglesz a szellemi erejük. Éppen a szellemtudományos mozgalom hivatása az, hogy Krisztus újbóli földi megjelenésére előkészítse az emberiségnek azt a részét, amelyben megvan ehhez az akarat. Ez a szellemtudomány világtörténeti jelentősége: előkészíteni az emberiséget, nyitva tartani a szemeket, hogy amikor Krisztus a hatodik kultúrkorszakban megjelenik, és újból hatni fog az emberek között, az emberiség nagy része számára teljesüljön az, amit a kánai menyegző előre jelzett.

A szellemtudományból kiáradó világnézetet ezért úgy tekinthetjük, mint a kereszténység végrendeletének végrehajtását. Hogy az ember az igazi kereszténységhez eljusson, a jövőben be kell fogadnia azokat a szellemi tanításokat, amiket csak a szellemtudomány adhat meg. Nem baj, ha ma még sokan mondják, hogy a szellemtudomány tulajdonképpen ellene mond az igazi kereszténységnek. Ezek azok a pápácskák, akik dönteni akarnak arról, amiről nincs tudomásuk, és dogmává szeretnék tenni azt, hogy amiről ők nem tudnak, az nem is létezik.

Ez a türelmetlenség a jövőben egyre nagyobb lesz, és a legnagyobb veszedelem éppen azok oldaláról fenyegeti a kereszténységet, akik ma jó keresztényeknek mondják magukat. E névleg keresztények részéről a szellemtudományon át súlyos támadások érik majd a kereszténységet. A kereszténység igazi szellemi megértéséhez az összes fogalmaknak át kell alakulniuk. Mindenekelőtt arra van szükség, hogy a lelkekbe mindinkább beoltódjék és megértésre találjon a János-evangélium írójának hagyatéka, a Szűz Szofia nagy iskolája, maga a János-evangélium. Ennek mélyébe azonban csak a szellemtudomány vezethet be.

Ezekkel a előadásokkal csak próbaképpen kívántuk bemutatni azt, hogy a szellemtudomány nyitja meg a kaput a János-evangélium megértéséhez, hiszen lehetetlen volna a egész János-evangéliumot megmagyarázni. Maga a János-evangélium mondja ezt.

De van sok egyéb is, amiket Jézus cselekedett vala, amelyek ha
egyenként megíratnának, azt vélem, hogy maga a világ sem
foghatná be a könyveket, amelyeket írnának.

Ahogy maga a János-evangélium sem térhetett ki kimerítően a palesztinai események minden részletére, éppúgy nem merítheti ki a leghosszabb előadás-sorozat sem a János-evangélium egész szellemi tartalmát. Elégedjünk meg tehát az elmondottakban foglalt utalásokkal, elégedjünk meg velük abban a tudatban, hogy éppen az ilyen utalások képezik a kereszténység valódi végrendeletének végrehajtását az emberiség fejlődése folyamán. Hassanak át bennünket mindezek olyan értelemben, hogy szilárdan meg tudjunk állni a János-evangélium talaján azokkal szemben, akik így beszélnek: „ti túl nehéz fogalmakat hoztok, túl sok fogalmat, amiket előbb el kellene sajátítanunk, hogy megértsük az evangéliumot, márpedig az evangélium az egyszerű emberek, a naivak számára van, azoknak pedig nem való ez a túl sok fogalom és képzet”. Ez a felfogása azoknak, akik talán erre a mondásra hivatkoznak: „Boldogok a lelki szegények, mert övéké a mennyek országa”. Pedig erre a mondásra csak addig hivatkozhatnak, amíg nem értik meg helyesen. Mert igazi értelme ez: „Boldogok a szellemet koldulók, mert önmagukban találják meg a mennyek országát”. Vagyis akik a szellemet koldulják, akik mindig több és több szellemet akarnak befogadni, azok önmagukban találják meg a mennyek országát.

Napjainkban túlságosan elterjedt az a felfogás, hogy a vallási dolgok és a kezdetleges, egyszerű dolgok, teljesen azonos fogalmak. Csak a tudomány jogát ismerik el a sok és bonyolult fogalomhoz, a hitét és a vallásét nem. Hit és vallás - mondja sok „keresztény” - legyen egyszerű és naiv, ez az ő követelésük. Arra a felfogásra hivatkoznak, ami ma - ha ritkán nevezik is nevén - erősen kísért a lelkekben, s amit Voltaire, a materializmus egyik nagy tanítója, e szavakkal fejezett ki: „Aki próféta akar lenni, az hitet vár az emberektől, azt akarja, hogy higgyék el, amit mond. Márpedig hitre csak az talál, ami egyszerű, s amit a maga egyszerű voltában újra és újra elismételnek.”

Valóban sok esetben így van ez a mai prófétáknál, igazaiknál és hamisaknál egyaránt, mondanak valamit, s azt mindig újból és újból elismétlik, úgyhogy az emberek lassanként el is hiszik. A szellemtudománynak azonban nem szabad ilyen prófétaságra törekednie, és nem is törekszik erre, sőt, egyáltalán nem kíván próféta lenni. Nem érzi magát hibásnak, ha azzal vádolják, hogy ő is folyton ismételget, sőt, mindig más és más oldalról világítja meg a dolgokat, más és más módon tárgyalja őket. A próféta azt akarja, hogy higgyenek benne, a szellemtudomány azonban nem a hithez, hanem a megismeréshez akar elvezetni. Ezért is mi Voltaire mondását megfordítjuk, s ha ő azt mondja, hogy az egyszerű az, ami hitre vár, és ez a próféták dolga, úgy a szellemtudomány azt tartja, hogy ami sokoldalú, ahhoz csak a megismerés vezet el. Igyekezzünk tehát mindinkább felismerni a szellemtudomány sokoldalú voltát. Nem hibája ez a sokoldalúság, hiszen nem hitvallás, hanem megismerési út.

Ezért nem is sajnáljuk, hogy mindent összegyűjtöttünk, aminek a segítségével a kereszténység egyik legfontosabb kútfőjét, a János-evangéliumot megérthetjük, hogy igyekeztünk egybe hordani a legkülönbözőbb dolgokat, hogy magasztos igazságaink fokozatos megértésre találjanak. Megtanultuk ilyen módon, hogy Jézus szülőanyja annak a tanítványnak a számára, akit Krisztus szeretett, a Szűz Szofia. Tudjuk azt is, hogy a másik három evangélistánál, akik a testi származásra néznek, még szerepet játszik a test szerinti apa, akinek ott van a jelentősége, ahol arról van szó, hogy az isten-fogalom kifejezésre jusson a vérben. Végül pedig megértettük azt, mit jelent Jánosnál a „Szent Szellem”, aki Jézusban Krisztust nemzette a három év folyamán, aminek jelképes kifejezése a János-keresztségnél leszálló galamb.

Ha ezek után most már megértjük, hogy a „Szent Szellem” néven nevezzük Krisztus-Jézus atyját, aki Jézus testében létrehozta Krisztust, akkor egész mivoltában könnyű lesz megértenünk azt, hogy a kevésbé beavatott tanítványok nem is rajzolhattak olyan mélyreható képet a palesztinai eseményekről, mint az, „akit az Úr szeret vala”. Az emberek ma azért beszélnek mindig a nekik egyedül és kizárólag mérvadó szinoptikusokról, mert hiányzik belőlük az akarat, hogy a János-evangélium igazi mivoltának megértéséhez fellendüljenek, mert mindenki ahhoz a szellemhez hasonlít, amit meg tud érteni. Ha érzéssé, érzelemmé igyekszünk változtatni mindazt, amit a szellemtudomány a János-evangéliumra vonatkozólag tanít, akkor tapasztaljuk majd, hogy a János-evangélium nemcsak oktató mű, hanem erő is, ami hatni tud lelkünkre.

Ezeknek a rövid előadásoknak a célját az érti meg teljesen, aki megérezte belőlük, hogy a János-evangéliumból nemcsak az elmondottakat meríthetjük, hanem a szavakon át azt az erőt is, ami lelkünket előbbre viszi. Nem is tisztán az értelemnek, az értelmi felfogóképességnek szántuk ezeket az előadásokat, az volt a távolabbi céljuk, hogy érzésekké és érzelmekké sűrűsödjék az, amit az értelem felfogott, s ezek az érzések és érzelmek legyenek az előadások végső eredményei. Ezért, ha helyesen fogjuk fel, világossá válik a szellemtudományos mozgalom igazi hivatása, ami abból áll, hogy a kereszténységet a bölcsesség fokára emelje, hogy azt a szellemi bölcsesség kerülő útján helyesen tudjuk megérteni. Így jutunk el annak felismeréséhez is, hogy a kereszténység ma még hatásának kezdetén áll csupán, és igazi hivatását akkor tölti majd be, amikor az emberek valódi, vagyis szellemi mivoltában értik meg. Minél inkább ebben az értelemben fogjuk fel ezeket az előadásokat, annál inkább értettük meg őket az eredeti elgondolás szellemében.