"Életünk a szabad és nem szabad cselekedetek láncolata. Az ember fogalmát azonban nem gondolhatjuk végig anélkül, hogy egyszer ne jutnánk el a szabad szellemhez mint az emberi minőség legtisztább kifejeződéséhez. Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaA szellemi lények működése az emberben (11)11. -- [Az állati csoportlelkek. Az elemi lények létrejötte. A méhek és a tündérek. A mai tudomány és az elemi lények. A világlény és a világlélek elmélete. A csoportlelkek lénye. Az ember fejlődése a csoportlélektől az individualitásig. A régi tisztánlátó tudat és a pátriárkák kora. A zsidó és a keresztény tudat közötti különbség. A történelemtudomány, mint fable convenue. Individualizálódási folyamat a középkorban (városalapítás). A matematikai igazságok általános elismertsége. Korábbi faji összefüggések és jövőbeni csoportlélek-szerűség. Az elemi lények (sellők és tündérek). Elemi lények ló és lovasa között, valamint a pásztor és a nyája között. Az istenek és az emberek közötti különbség. A szimbolika lényege.] Berlin, 1908. június 1. Egy kicsit merész terület volt, amellyel a legutóbb foglalkoztunk, amikor figyelmünket olyan lényekre irányítottuk, amelyek a valóságban szellemi lényekként léteznek, azonban bizonyos módon kiestek a fejlődés szabályszerű menetéből, és amelyeknek tulajdonképpeni jelentősége éppen abban áll, hogy kiestek a fejlődésből. Ez az elemi lények területe volt. Azokat az elemi lényeket vettük szemügyre, amelyeket korunk felvilágosult értelme természetesen a legnagyobb babonaságnak tart, amelyek azonban éppen a kozmoszban elfoglalt helyük alapján a nem is túlságosan távoli időben szellemi fejlődésünkben jelentős szerepet fognak játszani. Láttuk, hogy az ilyen elemi lények úgy jönnek létre, hogy mintegy a csoportlelkek szabálytalan, elszakadt részeit alkotják. Csak arra kell emlékeznünk, amit a legutóbbi előadás végén mondtunk, és akkor az ilyen elemi teremtményeket szellemi szemeink elé tudjuk állítani. Ezeknek az elemei lényeknek az egyik utoljára létrejött fajtájára utaltunk. Arra utaltunk, hogy minden egyes állati forma, vagy ha durvább értelemben akarunk beszélni, minden hasonló alakú állati lény összességének egy csoportlélek felel meg. Azt mondtuk, hogy ezek a csoportlelkek a szociális világban ugyanolyan szerepet töltenek be, mint a mi emberi lelkünk - amennyiben énnel áthatott - a fizikai világban. Tulajdonképpen az emberi én az asztrálsíkról a fizikai síkra alászállt csoport-én. Ezáltal individuális énné vált. Az állati ének ma még szabályszerűen az asztrálsíkon vannak, és amit egyes állati individuumokként itt a fizikai síkon látunk, az csak fizikai testtel, étertesttel és asztráltesttel rendelkezik, és énje az asztrális világban van, de úgy, hogy az azonos formájú állatok mintegy tagjai az állathoz tartozó csoport-énnek. Így azt is elképzelhetjük, hogy amit az emberi életben születésnek és halálnak nevezünk, annak az állatok számára nincs jelentősége. Mert amikor az egyes állat elpusztul, a csoportlélek vagy csoport-én életben marad. Ez éppen olyan, mintha - tételezzük fel, hogy ez lehetséges lenne - az ember elvesztené az egyik kezét, de képes lenne arra, hogy ezt újra létrehozza. Énje nem mondaná azt, hogy a kezem elvesztése miatt meghaltam, hanem úgy érezné, hogy egy tagja megújult. Az oroszlán csoport-énje ugyanúgy megújítja egyik tagját, amikor egy egyedi oroszlán individuum elpusztul, és egy másik jön létre. Így megérthetjük, hogy a születésnek és a halálnak az állati csoportlélek számára a jelenlegi fejlődési ciklusban egyáltalán nincs olyan jelentősége, mint az ember számára. Az állati csoportlélek ismeri, mondjuk így, a tagok leválását, amelyek belenyúlnak a fizikai világba, és ismeri a tagok elvesztését és megújítását. Azt mondtuk azonban, hogy vannak bizonyos állati formák, amelyek a leválásban túl messzire mennek, és már nem képesek arra, hogy mindazt, amit lehoztak a fizikai síkra, újra visszaküldjék az asztrális síkra. Mert egy elpusztuló állatnál annak, ami itt elhullik, vissza kell térnie a környező világba. Az viszont, amit az állat átszellemít és átlelkesít, vissza kell, hogy áradjon a csoportlélekbe, hogy aztán újra kinyújthassa, és egy új individuumot növesszen. Nos, vannak bizonyos állatformák, amelyek nem tudnak újra mindent visszaküldeni a csoportlélekbe, és ezek a visszamaradó részek, amelyek elváltak, elszakadtak a csoportlélektől, egyedi létet folytatnak, mint elemi lények. És minthogy fejlődésünk a legkülönbözőbb formákat hozta létre, és minden fokon leváltak ilyen elemi lények, könnyen elképzelhetjük, hogy az ilyen elemi lényfajtáknak nagy száma létezik körülöttünk, ott, amit a bennünket körülvevő érzékfeletti világnak nevezünk. Ha például a felvilágosult ember azt mondja: itt olyan elemi lényekről beszélnek, amelyeket tündéreknek, lemúroknak neveznek, ilyesmi nem létezik! - akkor mindazonáltal egy sajátos és paradoxul hangzó választ kell adnunk számukra: te azért nem látod ezeket a lényeket, mert elzárkózol azoknak a megismerési szerveknek a kifejlesztésétől, amelyekkel ezeket a lényeket felismerhetnéd. De kérdezd meg egyszer a méheket, vagy más szavakkal, a méhkaptár lelkét! Ez nem tudta elzárni magát a tündérek vagy lemúrok lététől! Mert azok az elemi lények, amelyeket ezekkel a nevekkel jelölünk meg, egy egészen meghatározott helyen tartózkodnak, nevezetesen ott, ahol az állati és növényi birodalom egyfajta érintkezése megtörténik, és itt sem mindenütt, hanem azokon a helyeken, ahol ez az érintkezés bizonyos kapcsolatot hoz létre. Ahol az ökör a füvet legeli, szintén létrejön egy érintkezés az állati és növényi birodalom között, de ez úgyszólván egy éhséget szabályozó folyamat, ami teljesen szabályosan beleillik a fejlődésbe. A világfejlődésnek egy egészen más területén áll az az érintkezés, ami a méhek és a virágok között jön létre, mégpedig azért, mert a méh és a virág ebben a szerveződésben sokkal inkább egymás mellett áll, és utólag újra összekapcsolódik, és mert a méh és a virág érintkezésénél - mindazonáltal csak az okkultisták számára - egy egészen csodálatos erő fejlődik ki. A szellemi-érzékfeletti világok érdekes megfigyeléséhez tartozik - ha szabad ezt a kifejezést használnom, de ilyen árnyalt dologra kevés találó kifejezés van - hogy egy sajátos aurikus burok jön létre, amikor egy méh vagy más hasonló rovar egy virágot megszív. Az az egyedi, sajátos élmény, amiben egy méhecskének része van, amikor egy virágot megszív, nemcsak mintegy a szívószervben vagy a méh testében jön létre, hanem, ami itt, mint ízlelés-csere létrejön a méh és a virág között, az kiterjed, mint valami kis éteri aura. Minden alkalommal, amikor a méhecske szív, létrejön egy ilyen kis éteri aura, és mindig, amikor ilyesmi történik az érzékfeletti világban, odajönnek azok a lények, amelyeknek ilyesmire szükségük van. Ez odahúzza őket, mert itt megtalálják a táplálékukat - ha ismét durván fejezzük ki magunkat. Egy más alkalommal már elmondtam, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem kellene, hogy az a kérdés foglalkoztasson bennünket, amit valaki feltehetne, aki azt mondja: honnan származnak ezek a lények, amelyekről beszélsz? Ahol erre alkalom adódik bizonyos lények számára, ott mindig jelen vannak. Amikor az ember kellemetlenül, rosszul érzi magát, akkor ezek a kellemetlen, rossz érzések körülötte vannak, és olyasmit jelentenek, ami bizonyos lényeket magához húz. Ezek a lények jelen vannak, és csak erre várnak, mint valamilyen fizikai lény, aki táplálékra vár. Egyszer már tettem egy ilyen összehasonlítást, hogy ha van egy tiszta szoba, amelyben nincsenek legyek, de van valamilyen ételmaradék, akkor a legyek odajönnek. Így van az érzékfeletti lényekkel is: csak arra van szükség, hogy táplálékot szolgáltassunk nekik. A méhecske, amikor a virágot szívja, egy kis éteri aurát hoz létre, és akkor az ilyen lények odajönnek, különösen akkor, ha egy fára egy egész méhraj letelepedik, aztán elvonul, úgyszólván az ízlelés érzésével a testükben, ami ekkor létrejön. Akkor az egész méhrajt beburkolja ez az éteri aura, de áthatják azok a lények is, amelyeket tündéreknek vagy lemúroknak nevezünk. Különösen azokon a határterületeken vannak jelen ezek a lények, ahol úgyszólván különböző birodalmak kerülnek egymással érintkezésbe, és ott valóban szerepük van. Ugyanis nemcsak akkor vannak jelen, amikor ez az említett finom éteri aura kialakul, hanem, mondhatnám, nem csupán jóllaknak, hanem éhesek is, és az éhségüket úgy juttatják kifejezésre, hogy a vonatkozó állatokat a vonatkozó helyre vezetik. Úgyszólván a vezetőik egy bizonyos módon. Látjuk tehát, hogy az ilyen lények, amelyek, mondjuk így, feladták a kapcsolatukat más világokkal, amelyekkel korábban összeköttetésben álltak, azt egy sajátságos szerepre cserélték fel, olyan lényekké váltak, amelyeket fel lehet használni más világokban. Mindazonáltal, amikor így felhasználják őket, egyfajta szervezetben működnek, magasabb rendű lények alatt állnak. A mai fejtegetés kezdetén azt mondtam, igencsak szükség van arra, hogy az ember a nem is távoli jövőben ismereteket szerezzen ezekről a lényekről. A tudomány is a nem túl távoli jövőben egy sajátos irányt fog venni. Egyre inkább érzéki-fizikai jellegű lesz, csupán a külső fizikai-érzéki tények leírására fog szorítkozni. A durván materiálisra korlátozódik, még akkor is, ha ma egy sajátos átmeneti állapotban van. A valóban durva materializmus korszaka jött el a tudomány számára. Ez még csak elkezdődött. Ez a durva materializmus leginkább azok részéről, akik a leglaikusabb állásponton vannak, még valamilyen lehetőséget rejt magában, bár csak a kevéssé gondolkodó fejek foglalkoznak azzal, hogy valami mással helyettesítsék. Látjuk, hogy az absztrakt elméletek egész garmadája jelenik meg, ahol mintegy szégyenlősen az érzékfelettire, a testen túlira utalnak. Az események menete és a külső érzékelhető tények hatalma azonban éppen ezeket a sajátosan fantasztikus elméleteket, amelyeket ma a fizikai tudománnyal elégedetlenkedők felállítanak, teljesen halomra fogja dönteni, és a tudósok ezekkel az elméletekkel szemben egy sajátos helyzetben fogják találni magukat. Mindaz, amit így kieszelnek ennek vagy annak a világnak a lényegéről és átlelkesítettségéről, mindezek a spekulációk halomra fognak dőlni, és az embereknek semmi más nem lesz a kezükben, mint a tisztán fizikai-érzéki tények, a geológia, a biológia, az asztronómia, és így tovább, területén. Azok az elméletek, amelyeket ma felállítanak, a legrövidebb ideig fognak élni, és azok számára, akik csak egy kicsit is képesek arra, hogy a tudomány sajátos menetébe betekintsenek, ennek a tisztán fizikai horizontnak az abszolút sivársága fog megmutatkozni. Aztán eljön az az idő is, amikor az emberiség egyedeinek nagy száma útján éretté válik arra, hogy az érzékfeletti világokat megismerje, amelyekről ma a szellemtudomány vagy a teozófiai világszemlélet beszél. Egy olyan jelenség, mint a méhek élete, összefüggésben azzal, amit az érzékfeletti világokról tudhatunk, nagyszerű választ ad a lét nagy rejtélyeire. És ezek a dolgok még egy másik oldalról is nagyon fontosak: az emberiség számára egyre inkább elengedhetetlenné válik, hogy a csoportlelkek mibenlétét megértse. Mert a csoportlelkek mibenlétének a megismerése az emberiség tisztán külső fejlődésében is nagy szerepet fog játszani. Ha ezer meg ezer évvel visszamegyünk az időben, akkor úgy találjuk, hogy az ember még egy csoportlélekhez tartozott. Mert az ember földi fejlődése a csoportlélektől az individuális lélek felé halad. Az ember mindig azáltal jut előre, hogy az énnel áthatott lélek előrenyomul a fizikaiságban, és abban alkalmat talál arra, hogy individuálissá váljon. Az emberiség fejlődésének különböző korszakait tekinthetjük át, és azt látjuk, hogy a csoportlélek fokozatosan individuálissá válik. Menjünk vissza például az atlantiszi kultúrkorszak első harmadának időszakába. Itt egészen más volt az ember élete. Azokban a testekben, amelyekben akkoriban megtestesültünk, lelkünk egészen más folyamatokat élt át. Egy ilyen folyamatot, amely ma az ember életében szerepet játszik, akár, mint egyedet nézzük, akár, mint szociális individuumot, szemügyre vehetünk, mint olyan folyamatot, amely azóta nagy változáson ment át - ez az ébrenlét és az alvás váltakozása. Az atlantiszi korban az ébrenlét és az alvás váltakozását nem ugyanúgy éltük át, mint ma. Mi a jellegzetes különbség, ha összehasonlítjuk a mai emberiséggel? Amikor a fizikai és étertest az ágyban fekszik, az asztráltest és az én kiemelkedik, és olyan mértékben, ahogy kiemelkednek, az, amit mai tudatnak nevezünk, alámerül egy meghatározatlan homályba. Reggel, amikor az asztráltest az énnel ismét behúzódik a fizikai és étertestbe, ismét igénybe veszi a fizikai szerveket, és a tudat felvillan. Ez a nappali éber állapot a tudatban és az éjszakai alvás alatt a tudattalanságban korábban nem volt meg. Sokkal inkább úgy volt, ha szabad ezt a kifejezést használnunk - nem felel meg teljesen az akkori viszonyoknak, de szükségünk van rá, hogy megjelöljük azt az állapotot, amelyben az ember fizikai testével össze van kötve - tehát úgy volt, hogy az ember nappal, amikor alámerült fizikai testébe, annyira, amennyire lehetett, a külső fizikai dolgokat és lényeket egyáltalán nem látta olyan határok között, mint ma, hanem mindenütt határozatlanul, elmosódott külső kontúrokban látott, mint amikor egy ködös estén az utcán járunk, és a lámpákat egy ködös aurával körülvéve látjuk. Így volt ez az akkori időkben az ember számára minden dologgal. És ha ilyen volt a nappali állapot, milyen volt az éjszakai? Amikor az ember az éjszaka folyamán eltávozott fizikai testéből és étertestéből, nem borult rá teljes öntudatlanság. Ez egy másfajta tudat volt. Az akkori időkben az ember még érzékelte a körülötte lévő szellemi folyamatokat és szellemi lényeket, nem olyan pontosan, mint az igazi tisztánlátásban, de annak utolsó maradványaként, ami a régi tisztánlátásból megmaradt. Nappal az ember egy elmosódott, ködösen határolt világban élt. Éjszaka szellemi lények között élt, amelyek körülötte voltak, mint ma a nappali tárgyak. Így nem volt éles határ nappal és éjszaka között, és amit a mondák és mítoszok tartalmaznak, nem egy tetszőleges népi fantázia termékei, hanem emlékezések azokra az élményekre, amelyeket a régi ember akkori tudatállapotában az érzékfeletti világról kapott. Wotan vagy Zeusz, vagy más érzékfeletti isteni-szellemi lények, akiket ilyen vagy olyan népek ismertek, nem a népi fantázia kitalációi, ahogy azt a tudósok a zöld asztal mellől állítják. Csak az tud ilyesmit állítani, aki soha nem ismerkedett meg a népi fantázia lényegével. A népnek egyáltalán nem jut eszébe, hogy megszemélyesítsen. Ez a régi korokban tapasztalat volt. Wotan és Thor olyan lények voltak, akik az embert úgy vették körül, mint a mai kortársai, és a mítoszok és mondák emlékezések a régi tisztánlátó időszakra. Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy ezzel a szellemi-érzékfeletti világba való beleéléssel még valami más is összekapcsolódik. Az ember ezekben a világokban nem érezte magát individuális lénynek. Szellemi lények tagjának érezte magát, úgyszólván a szellemi lényekhez tartozott, ahogy kezünk hozzánk tartozik. Azt a csekély individuális érzést, amellyel az ember ekkor már rendelkezett, akkor kapta meg, amikor fizikai testébe alámerült, amikor úgyszólván egy rövid időre függetlenné vált attól, hogy a szellemi lények irányítsák. Ez volt az individuális érzés kezdete. Ez abban az időben volt, amelyben az ember teljesen tisztában volt azzal, hogy van egy csoportlelke. Úgy érezte, hogy alámerül a csoportlélekbe, amikor eltávozott fizikai testéből, és érzékfeletti tudathoz jutott. Ez egy ősi korszak volt, amikor az emberben hatalmas erővel volt jelen az a tudat, hogy egy csoportlélekhez, egy csoport-énhez tartozik. Az emberiségfejlődés második korszakát tekintjük át - a közbeeső korszakokat kihagyjuk - azt a korszakot, amire az Ótestamentumban a pátriárkák története utal. Hogy ennek mi szolgálja az alapját, már említettük. Azt az okot említettük, hogy a pátriárkáknak, Ádámnak, Noénak, és így tovább, miért volt olyan hosszú életük. Azért volt olyan hosszú életük, mert ezeknek az embereknek az emlékezete egészen más volt, mint a mai emberé. A mai ember emlékezete is individuálissá vált. Az ember arra emlékszik, amit születése óta - többeknél ez csak egy jóval későbbi időpont - átélt. A régi időkben ez nem így volt. Akkoriban azok a dolgok, amelyeket az atya a születés és a halál között átélt, azok az élmények, amelyekkel a nagyapák és dédapák rendelkeztek, ugyanúgy az emlékezet tárgyai voltak, mint az egyéni élmények a születés és a halál között. Bármennyire különös is a mai ember számára, igaz az, hogy voltak olyan korok, amelyekben volt egy ilyen, az individuumon túlmenő, az egész vérrokonságra kiterjedő emlékezet. És ha megkérdezzük, hogy milyen külső jelei voltak annak, hogy volt egy ilyen emlékezet, akkor ezt éppen az ilyen nevek adják meg, mint Noé, Ádám, és így tovább. Ezeken nem egyes születés és halál közötti individuumokat értettek. Az ember, azt, akinek az emlékezete a születés és a halál közé korlátozódik, egy individuummal, egy névvel jelöli. A névadás korábban addig terjedt, ameddig az emlékezet a generációkhoz felért, odáig, ameddig a generációkon átáramló vér eljutott. Ádám semmi mást nem jelent, mint egy olyan nevet, ami annyi ideig tart, amíg az ember emlékezik. Aki nem tudja, hogy a névadás korábban egészen más volt, az ennek a dolognak a lényegét nem tudja megérteni. Ebben a régi korban egy egészen más, közvetítő alaptudat volt jelen. Gondolják el, hogy az ősapának lett volna két gyermeke, mindegyiknek megint kettő, a következő generációnak ismét kettő, és így tovább. Mindegyiküknél az emlékezet felért az ősapáig, és az emlékezésben egynek érezték magukat, ami úgyszólván ott fent egy pontban találkozott. Az Ótestamentum népe ezt kifejezésre jutatta, amikor ezt mondta, és ez érvényes is volt az Ótestamentum minden egyes hívére: „Én és Ábrahám atya egyek vagyunk”. Az egyes ember védettnek érezte magát a csoportlélek-tudatban, „Ábrahám atyában”. Az a tudat, amit Krisztus ajándékozott az emberiségnek, túlmegy ezen. Az én az ő tudatában közvetlenül összefügg a szellemi világgal, és ez a következő mondatban jut kifejezésre: „Mielőtt Ábrahám lett volna, megvolt az én - vagyis az én vagyok”[1]. Itt az „én vagyok” impulzus ösztönző erővel hat az egyes individuumokra. Látják így az emberiségfejlődés második korszakát, a csoportlélek-időszakot, amelynek külső kifejeződése a generációk vérrokonságában jelenik meg. Egy olyan nép, amely ezt kiváltképpen kialakította, különösen nagy értéket tulajdonít annak, hogy mindig hangsúlyozza: mint népnek van egy közös csoportlelkünk. Ez az eset áll fenn az Ótestamentum népénél. Ezért tiltakoztak az ótestamentumi nép konzervatívjai az „én vagyok”, az individuális én hangsúlyozása ellen. Aki a János-evangéliumot olvassa, annak számára kézzelfogható, szellemileg kézzelfogható, hogy ez így van. Csak arra van szükség, hogy elolvassuk azt a történetet, amikor Jézus a szamáriai asszonnyal beszélget a kútnál. Itt kifejezetten arra történik utalás, hogy Krisztus Jézus azokhoz meg, akik nem vérrokonok, akik a vérrokonság útján nem tartoznak össze. Olvassák el, milyen figyelemreméltóan történik utalás erre: „Mert a zsidók nem érintkeztek a szamáriaiakkal”[2]. Aki ezt valóban fokról-fokra, mégpedig meditatív úton át tudja élni, az látni fogja, hogy az emberiség a csoportlélektől előrehaladt az individuális lélekhez. A történelem, ahogy ma foglalkozunk vele, teljesen külsőségessé vált. Ma leginkább egyfajta „fable convenu”, mert dokumentumok alapján írjuk le, és a legfontosabb dokumentumok elvesztek! A véletlenül megmaradt, összerakosgatott dokumentumok alapján tájékozódunk. Azokhoz a dolgokhoz, amelyek a szellemi valóságban gyökereznek, nincs szükség dokumentumokra, mert a hűséges és mindent megőrző Akasa Krónikában vannak megírva. Nehéz dolog azonban az Akasa Krónikában olvasni, mert a külső dokumentumok még akadályt is képeznek a szellemi „írás” leolvasásakor. Láthatjuk azonban, hogy abban a korban, amely igen közel áll a miénkhez, a fejlődés tovább haladt a csoportlélektől az individuális lélekig. Aki a történelmet szellemileg nézi, az a korai középkorban egy igen fontos időszakot kell, hogy felismerjen. Korábban az ember, még ha csak külsőleg is, valamilyen csoporthoz kapcsolódott. A középkor első időszakában sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy a mai ember elképzeli, az emberi munka vonatkozásában a rokonság és más összefüggések jutottak érvényre és tettek szert jelentőségre. Úgyszólván magától értetődő volt, hogy a fiú ugyanazt csinálja, amit az apja csinált. Aztán jött a nagy felfedezések és feltalálások ideje. A világ egyre nagyobb követelményeket állított az ember tisztán személyes rátermettsége elé, és egyre inkább kikerült a régi összefüggésekből. Ennek a kifejeződését látjuk az egész középkorban a városalakításokban, amelyek egész Európában egy és ugyanazt a típust követik. Ma még meg lehet különböztetni azokat a városokat, amelyeket e típus szerint hoztak létre. A középkor közepén ismét egy ilyen előrelépés történt a csoportlélektől az individuális lélekhez. És ha betekintünk a jövőbe, azt kell mondanunk, hogy az ember egyre inkább függetlenedik minden csoportlélekszerűtől, egyre inkább leválik róla. Ha vissza tudunk tekinteni az emberiség korábbi fejlődési fázisaira, azt látjuk, hogy a kultúrák, mint például az egyiptomi vagy római, teljesen egyöntetűek. Ma csak kis mértékben van olyan kultúra, amely egyöntetű lenne. Az emberiség most addig a pontig ereszkedett alá, ahol nemcsak az erkölcsök és szokások individuálisak, hanem a vélemények és hitvallások is, és vannak köztünk olyan emberek, akiknek az a legmagasabb eszményük, hogy minden embernek meglegyen a maga vallása. Néhány ember előtt az az eszmény lebeg, hogy egyszer el kell jönnie annak az időnek, amelyben olyan sok vallás és igazság lesz, mint ahány ember van. Ez a fejlődés nem lesz az emberiség osztályrésze. Akkor lenne az, ha tovább követné azt az impulzust, amely ma a materializmusból következik. Ez diszharmóniához vezetne, az emberiség szétforgácsolódásához egyes individuumokra. A fejlődésnek ez a menete mindazonáltal csak akkor nem kerüli el az embert, ha egy olyan szellemi mozgalomhoz csatlakozik, mint a szellemtudomány. Akkor mi fog bekövetkezni? Akkor megéljük azt a nagy igazságot, azt a nagy törvényt, hogy a legindividuálisabb igazságok, amelyeket a legbensőségesebb módon találunk meg, egyúttal általános érvényűek lesznek. Már egyszer felhívtam a figyelmet a következőkre: ma általános megegyezés tulajdonképpen csak a matematikai igazságokban van, mert ezek a legtriviálisabbak. Senki sem mondhatja azt, hogy a matematikai igazságokat külső tapasztalás útján találja meg, hanem azáltal találja meg őket, hogy mindnyájan belsőleg belátjuk azokat. Ha az ember ki akarja mutatni, hogy egy háromszög szögeinek összege 180 fok, ezt azáltal teheti meg, hogy az alapvonallal párhuzamos vonalat húz a csúcsán keresztül, és a három szöget legyezőszerűen összeveti.
Ekkor az a=d-vel, a b=e-vel, a c ugyanaz marad, így a három szög azonos kiterjedésű, éppen 180 fok. Aki ezt egyszer belátja, az tudja, hogy ennek minden esetben így kell lennie, ugyanúgy, ahogy azt is tudjuk, miután egyszer beláttuk, hogy háromszor három, az kilenc, és nem hiszem, hogy ezt az emberek levezetés útján találták meg. Ezeket a legtriviálisabb igazságokat, a számtaniakat, a geometriaiakat mind a bensőben találjuk meg, ezeken az emberek nem vitatkoznak. Ezekben abszolút megegyezés van, mert az ember ma addig jutott, hogy ezeket a dolgokat belátja. Csak abban nincs régóta megegyezés, ahogy a tiszta igazságot elhomályosítják a szenvedélyek, a szimpátia és az antipátia. Eljön majd az az idő, még ha nagyon sokára is, amikor az emberiség egyre inkább megismeréshez jut a belső igazság világáról. Akkor majd minden individualitás ellenére, annak ellenére, hogy mindenki az igazságot egyedül önmagában fogja megtalálni, egyezség jön létre. Ha ma a matematikai igazságok nem lennének olyan egyszerűek, akkor a szenvedélyek még az útjában állnának. Ha ez a kapzsiság szerint menne, akkor talán még néhány háziasszony megegyezne abban, hogy kétszer kettő az őt és nem négy. Ezek a dolgok azért olyan átláthatóak, azért olyan egyszerűek, mert nem zavarhatja meg őket a szimpátia és antipátia. Ezeknek az igazságoknak egyre nagyobb területe lesz felfogható, és az emberiségben ezáltal egyre inkább bekövetkezik a béke, ha az igazságot így fogja fel. Az ember kinőtt a csoportlélekből, és így egyre inkább függetlenné válik. Ha a lélek helyett a csoportokat nézzük, akkor a családi, népi, törzsi összefüggésekhez jutunk, és végül az emberi fajjal való összetartozáshoz. A faj a csoportléleknek felel meg. A korábbi emberiségnek ezek a csoport-összefüggései mind olyanok, amiből az ember kinőtt, és minél jobban előrehaladunk, annál inkább elveszti jelentőségét a faj-fogalom. Ma egy átmenetnél állunk, a faj fokról-fokra el fog tűnni, és egészen más lép a helyébe. Ha az emberek a leírt szellemi igazságokat majd újra felfogják, akkor a szabad akarat egymáshoz vezeti őket. Ilyenek lesznek a későbbi kor kapcsolatai. A későbbi kor kapcsolatai olyanok lesznek, hogy az ember ebbe születik bele. Az ember népébe, fajába beleszületik, később olyan kapcsolatok között fogunk élni, amelyeket az emberek maguk hoznak létre, amikor olyan szempontok szerint csoportosulnak, ahol szabadságuk és individualitásuk teljes megőrzésével létesítenek kapcsolatokat. Hogy ezt belássuk, ahhoz az szükséges, hogy helyesen ismerjünk meg egy olyan dolgot, mint amilyen a Teozófiai Társaság. A Teozófiai Társaság első példája kell, hogy legyen egy ilyen szabadon létrejövő kapcsolódásnak, ha eltekintünk attól, hogy még nem jutott messzire. Meg kell kísérelni, hogy egy ilyen kapcsolódást létrehozzunk, amelyben az emberek a régi csoportlélek-természethez való tartozás nélkül egymásra találnak, és a jövőben sok ilyenfajta kapcsolódás lesz. Akkor már nem lesznek faji összetartozások, hanem intellektuális, etikai, morális szempontok szerint beszélhetünk majd a kialakuló kapcsolatokról. Azáltal, hogy az emberek érzéseiket szabadon egyesítik, valami újra kialakul a pusztán függetlenedett emberen túl. A független embernek megvan a maga individuális lelke, soha nem megy veszendőbe, ha már egyszer kivívta. Azáltal azonban, hogy az emberek szabad kapcsolatokat hoznak létre, egy középpont körül csoportosulnak. Az érzések, amelyek így egy középponthoz áramlanak, újra indítékot adnak bizonyos lények számára, hogy egyfajta csoportlélekként működjenek, de egészen más értelemben, mint a régi csoportlelkek. A korábbi csoportlelkek mind olyan lények voltak, amelyek az embereket szolgaivá tették. Ezek az új lények azonban teljes szabadságban egyesülnek, és megőrzik az ember individualitását. Igen, azt mondhatjuk, hogy létüket bizonyos vonatkozásban egyfajta emberi egyetértésben élik le, és magukon az emberi lelkeken múlik, hogy lehetőség szerint alkalmat adnak-e sok ilyen magasabb léleknek, hogy leszálljanak az emberekhez, vagy ne. Minél inkább szétforgácsolódnak az emberek, annál kevésbé ereszkednek alá a magasztos lelkek az emberek területére. Minél inkább kialakulnak a kapcsolatok, és minél inkább létrejön a közösségi érzés a teljes szabadság mellett, annál inkább fognak a magasztos lények leszállni az emberekhez, és annál gyorsabban fog a földbolygó szellemivé válni. Látják így, hogy az ember, ha egyáltalán fogalmat tud alkotni a jövő fejlődéséről, teljesen meg kell, hogy értse a csoportlélek-szerűség jellegét, mert különben megtörténhet, hogy individuális lelke, ha túl sokáig egyedül lesz függetlenül a Földön, nem találja meg a csatlakozást, elmulasztja azt, és ezáltal egyfajta elemi lénnyé válik. Ezek az elemi lények, amelyek az emberből jönnek létre, nagyon rossz természetűek lesznek. Míg a korábbi birodalmakból származó elemi lények nagyon jól használhatók a természeti rendben, az emberi elemi lényeknek egyáltalán nem lesz meg ez a tulajdonságuk. Utaltunk arra, hogy bizonyos határterületeken ilyen leszakadt lények jönnek létre, és azokon a határokon is létrejönnek - esztétikai, morális és intellektuális összefüggések útján - amelyek a csoportlélek és a szabad csoport-kapcsolatoknál találhatók. Mindenütt, ahol ilyen kapcsolatok létrejönnek, jelen vannak az ilyen csoport-lények. Ha megfigyelhetnének bizonyos helyeket, például forrásokat, ahol lent kő van és rajtuk moha nő, és egyfajta fal keletkezik a növény és a kő között, és aztán fölötte szivárog a víz - ez is szükséges - ott látnák, hogy az, amit tündéreknek és sellőknek nevezünk, valami nagyon is reális dolog, ez itt különösen erőteljesen megmutatkozik. És ahol a fémek összeütköznek a szokásos földi birodalommal, egy egész csoportra való olyan lény található, amelyeket gnómoknak nevezünk. E lények negyedik fajtája a szalamanderek. Ők úgyszólván a legfiatalabb fajtáját alkotják az elemi lények sorának, ennek ellenére gyakran jelen vannak. Nagyrészt olyan lények, amelyek létüket az állati csoportlelkektől való leszakadásnak köszönhetik. Ezek a lények keresik az alkalmat, hogy táplálékot találjanak, és ott találják meg, ahol az emberi birodalomnak az állati birodalomhoz való kapcsolata nem teljesen normális, hanem rendellenes. Aki valamit tud az ilyen dolgokról, annak számára ismert, hogy a lovas és a lova közötti családias kapcsolat útján elemi lények fejlődnek ki, mégpedig igen jóindulatúak. Különösen bizonyos embereknek az állati csoportokhoz való lelkületi viszonya útján alakulnak ki olyan érzések, gondolatok és lelki impulzusok, amelyek az ilyen szalamander-jellegű elemi lényeknek táplálékot nyújtanak. Ez különösen megfigyelhető a juhásznak a juhnyájjal való együttélésében, elsősorban a pásztorok és az állatok közötti együttlétben. Azokban az érzésekben, amelyek itt az ember és az állat közti intimitás útján kifejlődnek, bizonyos szalamander-jellegű elemi lények megtalálják a maguk táplálékát, és elidőznek ott, ahol ilyesmi jelen van. Ezek is igen okos lények, amelyek egy teljesen természetes bölcsességgel rendelkeznek. Itt a juhásznál az érzések útján olyan képességek fejlődnek ki, amelyeken keresztül ezek az elemi lények az embernek meg tudják súgni, amit tudnak, és néhány ilyen receptnek, amely ilyen forrásból származik, ott van az eredete, amit így megbeszélnek. Teljes mértékben lehetséges, hogy egy ember ilyen viszonyok között finom szellemi lényekkel van körülvéve, amelyek őt olyan tudással ruházzák fel, amiről mai tudósaink még csak nem is álmodnak. Mindezeknek a dolgoknak megvan a maguk jó oka, és csak azoknak a módszereknek az alapján figyelhető meg, amelyeket az okkult bölcsesség tud kialakítani. Végezetül szeretném még egy másik jelenségre is felhívni a figyelmet, ami megmutathatja, hogy bizonyos dolgok, amelyekre ma csak egészen absztrakt magyarázatokat adunk, sok esetben mélyebb bölcsességből származnak. Korábban mondtam már, hogy az atlantiszi korban az idősebb emberek, amikor testükből éjszaka kiléptek, azok között a szellemi lények között éltek, akiket isteneknek neveztek. Ezek az emberek azon az úton voltak, hogy egy fizikai testiségbe alámerüljenek. Azok a lények azonban, akiket istenekként tiszteltek, például Zeusz vagy Wotan, másfajta fejlődést követtek. Nem szálltak alá fizikai testekbe, nem érintkeztek a fizikai világgal. De itt is volt bizonyos átmenet. Az ember azáltal jött létre, hogy egész lelki és szellemi lénye hozzákeményedett fizikai testéhez. Az embernél az összes csoportlélek lejött a fizikai síkra, és az ember fizikai teste a csoportlélek lenyomatává vált. Képzeljünk el egy olyan lényt, mint Zeusz, aki teljesen megfelel a valóságnak, csak egy kicsit érintette a fizikai síkot, csak egy kicsit ereszkedett bele. Ez olyan, mintha egy golyót a vízbe merítünk, és az alul éppen csak valamennyire benedvesedik. Így az atlantiszi korban bizonyos lények csak érintkeztek a fizikai világgal. A fizikai szem nem látja azt, ami szellemi, asztrális-éteri marad. Csak egy kis része látható, ami a fizikaiba belenyúlik. Ilyen érzékelésekből jön létre a mitológia szimbolikája. Ha Zeusznak a sas a szimbóluma, ez abból származik, hogy a sas-természete az a kis pont, ahol a magasabb világok egy lénye a fizikai világot érintette. A madárvilág többsége az érzékfeletti világ ilyen fejlődő lényeinek elkülönült részéből áll. És ahogy Wotan hollójával vagy Zeusz sasával, minden mással is így van, ahol a szimbolika visszavezethető az okkult tényekre. Néhány dolog világossá válik, ha így a különböző területeken a csoportlelkek lényeit, növekedését és fejlődését tekintetbe vesszük. Ezt akartam ma korábbi előadásainkhoz hozzáfűzni, és ezzel megfelelő alapot teremteni ezekhez a fejtegetésekhez. [1] Ján. 8.58 [2] Ján. 4.9 |