"...ha az ember igazán ért egy tudományhoz, egészen a legmélyebb alapokig, akkor azt az egyszerű embereknek is el tudja magyarázni."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A szellemi lények működése az emberben (10)

10. --

[A teozófiai megismerés érzelmi felfogása. A magasabb lények, az emberek, az állatok és az elemi lények tagolódása. A gnómok. Az elemi lények tagolódása a gnómokban, a sellőkben, a tündérekben és a szalamanderekben. Az Ahasvérus-mítosz. A romlás tizenhat útja. Az állati csoportlelkek. Az elemi lények létrejötte és mibenléte, nevezetesen a szalamandereké. A majmok. A mai kor hanyatló jelenségei és a teozófia hasznossága.]

Berlin, 1908. május 16.

Legutóbbi fejtegetésünkben arra hívtam fel a figyelmet, hogy zweigünk fejlődésének ebben a szakaszában el kell mondani néhány dolgot a haladó teozófusok számára, és arra is utaltam, hogy ezt a kifejezést, hogy „haladó teozófusok”, nem úgy kell érteni, mintha a teozófiai tanítás valamiféle különösen beható elméleti ismeretét jelölnénk meg. Ezen olyasmit értünk, amit azáltal tisztázhatunk, hogy lelkünk elé állítjuk, hogy a teozófiai zweigen belüli életnek, ha az egy idő óta tart, az emberi lélek számára jelentősége van. Ha ez a teozófiai zweig-élet nemcsak képzetekkel és fogalmakkal szolgál az ember lényéről, a magasabb világokról, a fejlődésről, és így tovább, hanem az egyes emberek tudatát erősíti, akkor az ember ennek a zweig-életnek a folyamán másképpen sajátítja el az érzéseknek és érzületeknek egy bizonyos mennyiségét, mint azok, akik teljesen kezdőként kerülnek a teozófiához. Ezek az érzések és érzületek arra vonatkoznak ugyanis, hogy az ember teljesen nyugodtan és higgadtan, egy bizonyos belső hittel hallgassa meg a dolgokat és az előadásokat, és úgy fogadja el azokat, hogy nem fantáziálások és álmodozások, amelyeket valószínűleg a teozófiához való csatlakozása előtt kinevetett és mulatott rajtuk, és amelyeknek hallatán kortársaink többsége ma kétségkívül, mint fantáziáláson csak mulatna. A teozófiai tanítás részleteinél sokkal fontosabb az érzéseknek és érzületeknek ez a mennyisége, amelyeket így lelkünkben fokról-fokra elraktározunk. Mert ezáltal lényegében lassanként egész más emberekké válunk, és akik a más világokkal szemben ilyen érzéseket és érzületeket elsajátítottak, azokkal a világokkal szemben, amelyek bár jelen vannak a miénkben, és folytonosan észlelhetők, az ilyen embereket, akiknek ilyen érzéseik és érzületeik vannak, akik úgy viszonylanak a többi világhoz, ahogy leírtuk, azokat nevezzük itt haladó teozófusoknak. Tehát nem elméleti ismereteikre, hanem szívükre és érzéseikre hivatkozunk, amikor ilyen kifejezéseket akarunk előítélettől mentesen eljuttatni azokhoz, akik a legutóbbi és a mai fejtegetéseket hallják. Ha csak általában absztrakt teozófiáról akartunk volna beszélni, amivel csak kevéssé sértettük volna az úgynevezett egészséges emberi értelmet, akkor csak bemutattunk volna valamit, nem lett volna meg a szükséges akarat, hogy a világot, amelyet a teozófiai mozgalomnak fel kell tárnia, valóban fokról-fokra feltárjuk.

Amiről ma egy kicsit beszélni szeretnék, olyan területet érint, amely megismertet bennünket azokkal a lényekkel, amelyek szintén léteznek - közénk tartoznak, amennyiben magunkat szellemi lényeknek tekintjük -, amelyeknek az ábrázolása azonban még csak kevés szerepet játszott korábbi fejtegetéseinkben. Minden teozófiai előadásunkban az embert, mint mikrokozmoszt állítottuk szemléletünk középpontjába. Az embertől azonban, hogy őt megértsük és fejlődését megismerjük, többnyire fel kellett tekintenünk magasabb lényekre, magasabb szellemi lényekre, akik földgolyónk vonatkozásában hajdan nagy szerepet játszottak, mint amilyet ma játszik az ember a Földön. Láttuk, hogy a Föld, mielőtt mai állapota létrejött volna, az volt, amit szokás szerint régi Holdnak nevezünk, és tisztáztuk, hogy bizonyos szellemi lények, amelyeknek magasabb képességei vannak, mint a mai embernek, olyan képességek, amelyekkel az ember csak a Föld következő állapotában fog rendelkezni, akkoriban a Holdon más feltételek között érték el az ember-fokot. Ezek az angyalok, a félhomály szellemei. És ugyanígy, az úgynevezett arkangyalok, vagy tűzszellemek, akik két fokkal magasabban állnak az embernél, ember-fokukat a régi Napon élték át. Az azurák pedig, a személyiség szellemei, az archék, akik ma a jó és a rossz tulajdonságok vonatkozásában messze az ember fölött állnak, ezt a fokot a régi Szaturnuszon élték át. Így szemügyre vettük az ilyen lények egész sorát az idők folyamában, akik részt vettek az egész földfejlődésben, valamint egész életünkben és létünkben, Megismerkedtünk egy sor lénnyel, akikre bizonyos vonatkozásban fel kell tekintenünk. Azok számára, akik az ilyen lényeket tisztánlátással szemlélik, jelentős különbség adódik e lények és az ember között.

Ha az embert természetének finomabb tagozódása szerint részletezzük, annak megfelelően, amit tulajdonképpen testiségnek nevezünk, fizikai testre, étertestre és asztráltestre osztjuk fel. Aztán megkülönböztetjük ettől a testiségtől a lelket, amelyet érzőlélekre, értelmi lélekre és tudati lélekre osztunk, és az ember harmadik részeként megkülönböztetjük a szellemet, ami ma még csak fejlődésének kezdetén áll. Az ember ezt a jövőbeni fejlődési állapotokban majd megfelelő magasságokra emeli. Lényének ez a három része a testiség, a lelkiség és a szellemiség nagyjából és egészében kifejezi az ember hármas tagozódású lényét.

Ha most az embertől feltekintünk azokhoz a magasrendű lényekhez, akikről az előbb beszéltünk, akkor azt mondhatjuk: bizonyos módon azáltal különböznek az embertől, hogy a durva testiséget lefelé már nem alakították ki. Ezért náluk a durva testiséget, amely az érzékszervek számára érzékelhető, nem láthatjuk. Ha a holdlakókat, vagy ahogy a keresztény ezoterikában nevezik őket, angyalokat szemügyre vesszük, akik emberként fejlődési fokukat a Holdon élték át, akkor ebből a különbözőségből, amit említettünk, az következik, hogy olyan durva testiséget, mint amilyen az embernek van, nem tulajdonítunk nekik. Ezzel szemben azt a magasabb tagot, amit az ember csak a jövőben fog kialakítani, már kialakították, úgy, hogy azt mondhatjuk: náluk az embertől különbözően megvalósul az, hogy szellemek és lelkek, ellentétben az emberrel, aki hármas tagozódású lény: szellem, lélek és test. Így a kozmoszban kiváltképpen azokkal a lényekkel foglalkozunk, akik tulajdonképpen emberek, szellemük, lelkük és testük van, és azokkal a lényekkel, akik az ember fölött állnak, szellemük és lelkük van.

Az okkult szemlélő számára azonban ténylegesen még más lények is vannak, amelyek a mai emberi fejlődési korszakban rendkívül rejtettek, mégis szerepet játszanak a kozmosz fejlődésében. Vannak ugyanis olyan lények, amelyeknél az, aki a világot tisztánlátó tekintettel kutatja, nem tudja felfedezni azt, amit az embernél szokás szerint „szellemként” jelölünk meg, hanem lényegében testből és lélekből állnak. Az ilyen lények egész sorát ismerik eddigi fejtegetéseinkből, ezek az állatok. Testük és lelkük van. Tudjuk azonban, hogy ezek az állatok felfelé kapcsolatban állnak a maguk csoport-lelkével, vagy csoport-énjével, és ezek szellemi természetűek. Bár az egyes állatban, amely a fizikai világban előttünk áll, olyan lénnyel van dolgunk, amelynek csak teste és lelke van, de ez úgyszólván folytatódik a magasabb világok felé, és beletagolódik a szellemiségbe. Gyakran említettem már azt a hasonlatot, amelyet az állatok csoport-énjével kapcsolatban használni lehet: ha itt egy fal lenne, és a tíz ujjamat a fal tíz nyílásán keresztül kidugnám, és önök nem látnának engem, csak a tíz ujjamat, akkor joggal következtethetnének arra, hogy az ujjaimnak ez a mozgása egy lénytől származik, aki a fal mögött van. Így van ez az állatokkal és csoport-énjükkel. Jelen vannak, és az állat lassanként, fokozatosan eléri őket. A különböző állatok, amelyek alakilag hasonlóak, ezzel a csoport-énjükkel függenek össze. Tehát, ha az állatoknak arról a részéről beszélünk, amely a fizikai síkon, mint egyedi állat megjelenik, akkor beszélhetünk arról, hogy az állatnak teste és lelke van. Ekkor eltekintünk attól, hogy az asztralitásban folytatódik.

Vannak azonban más lények is, amelyeknek csak testük és lelkük van, a fizikai szemlélet számára azonban nem láthatók. A teozófiai írások igen gyakran elemi szellemeknek nevezik őket, ez az elnevezés azonban olyan ügyetlen, amilyen csak lehet, mert éppenséggel olyan lények, amelyeknek nincs szellemük. A szellem nélküli lényeket tehát jobb elemi lényeknek nevezni. Hogy testük tulajdonképpen miért nem látható, ezt a mai fejtegetés során meg fogják érteni. Egyelőre, mielőtt csupán definiálnánk ezeket a lényeket, azt mondhatjuk, hogy bizonyos módon testből és lélekből állnak, és az ember alatti lények. Ezeket a lényeket természetesen felvilágosodott korunkban letagadják, mert az ember fejlődésének mai szakaszában nem tudja érzékelni őket. Aki érzékelni akarja őket, annak a tisztánlátó tudat egy bizonyos fokáig kell előre lépnie. Az, hogy valami nem érzékelhető, nem jelenti azt, hogy nem fejti ki hatását a világban. Ezeknek a lényeknek a hatása, amelyeknek csak testük és lelkük van, teljesen jelenvaló világunkban. Amit tesznek, nagyon is érzékelhető, csak ők maguk nem érzékelhetőek.

Nos, arról van szó, hogy amennyire ez egyéni szemlélet nélkül lehetséges, fogalmat alkossunk az ilyen elemi lényekről. Ezek az elemi lények többféle alakban fordulnak elő a szellemi területen, ami körülvesz bennünket, és mint „természeti szellemekről” beszélhetünk róluk. A legkülönbözőbb neveket adjuk nekik. Ezek a nevek azonban nem jelentenek semmit. Hogy róluk bizonyos fogalmat alkothassunk, ez a fontos. Itt már valóban elkezdődik az, ami az önök teozófiai érzéseire és érzületére támaszkodik, mert szeretném egyszer kendőzetlenül elmondani, milyennek mutatkoznak az ilyen lények a tisztánlátó tekintet számára.

Vannak különböző lények, amelyek a föld legkülönbözőbb helyein fordulnak elő. Akkor láthatók például, ha a föld olyan mélységébe jutunk, amelyben már nem találhatók élőlények, nincs élő növényzet, például egy bányában, ahol minden ásványi természetű. Ha itt a fémes, vagy kőzetszerű talajt felemeljük, olyan lényeket találunk, amelyek sajátos módon mindenekelőtt úgy teszik magukat észrevehetővé, mintha valami szétszóródna. Úgy mutatkozik számunkra, hogy nagy mennyiségben összekuporodnak, és ha a talajt szabaddá tesszük, akkor mintegy szétrebbennek. És az a lényeges, hogy nemcsak szétpukkannak, szétrebbennek, hanem saját testiségükben megnagyobbodnak. Persze, még ha a legnagyobb nagyságukat el is érik, mindig kisebbek az embernél. A mai felvilágosodott ember nem ismeri ezeket a lényeket. De akiknek van egy bizonyos természeti érzékük, azaz megőriztek egy bizonyos tisztánlátó erőt, amellyel egykor minden ember rendelkezett, de ez kellett vesznie a külső tárgyi tudat felbukkanásával, az ilyen emberek jót tudnának mesélni ezekről a lényekről, és a legkülönbözőbb neveket adnának ezeknek a lényeknek: koboldok, gnómok, és így tovább. Ezek a lények azáltal különböznek az embertől, hogy testiségükben nem láthatók, mint az ember, és még inkább azáltal, hogy értelemszerűen soha semmiféle morális felelősségérzetet nem lehet tulajdonítani nekik. Azzal tehát, amit az embereknél morális felelősségérzetnek nevezünk, nem rendelkeznek. Amit tesznek, mintegy automatikusan teszik. Emellett azonban az, amit tesznek, egyáltalán nem különbözik attól, amit például az emberi értelem tesz, az emberi intelligencia. A legnagyobb fokban rendelkeznek azzal, amit „viccnek” nevezünk, és aki érintkezésbe kerül velük, megérezheti, ahogy vicceiket kitalálják, mert az embereket mindenféle csínynek tehetik ki, ahogy minden bányász - a fém-bányász, nem a szénbányász −, aki még megőrzött valamit az egészséges természetű érzékéből, néha észreveheti ezt.

Ezeknek a lényeknek a tagolódását az okkultizmus eszközeivel éppen úgy ki lehet mutatni, mint az embernél. Ha az embert ebből a szempontból megnézzük, azt találjuk, hogy legalsó tagja a fizikai test, aztán következik az étertest, az asztráltest és az én. Aztán azt, amit az én munkája az alsóbb tagokból fokról-fokra kialakít, szelleménnek vagy manasznak, életszellemnek vagy buddhinak és szellemembernek vagy atmának nevezzük. A lényeges az, hogy az emberiség mai fokán négy tag jön tekintetbe: a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én, úgy, hogy azt mondhatjuk, hogy az én a legfelső tag, és a fizikai test a legalsó. Nos, igen helytelenül tesszük, ha teljesen absztrakt módon ahhoz ragaszkodunk, hogy ennek a fizikai testnek nincs dolga az emberi énnel. A fizikai embertest eszköz az emberi én számára. Láttuk, hogy az ez az emberi test igen bonyolult képződmény. Aztán azt is mondtuk, hogy az én fizikai eszköze a vérrendszerben van, az asztráltesté az idegrendszerben, az étertesté a mirigyrendszerben és magáé a fizikai testé a fizikailag tisztán mechanikusan működő szervekben. Így tehát arra kell gondolnunk, hogy mindaz, ami belső emberi átélés útján az asztráltestben végbemegy, materiálisan az idegrendszerben fejeződik ki, és így tovább. Így a fizikai embertest mintegy képmása az ember négytagú lényének.

Nézzük a fizikai embertestet, ahogy előttünk áll, és nézzük mindazt, amit ez a fizikai embertest jelent, mint a gondolkodó, intelligens én eszköze. A leginkább úgy jövünk tisztába azzal, hogy mit jelent ez, ha arra gondolunk, hogy az én inkarnációról inkarnációra megtestesül. Nos, az ember finom, materiális organizációja, amely az emberi intelligenciát megnyilatkoztatja, azáltal jön létre, hogy az én lassan és fokozatosan hosszú időn keresztül megtanulta, hogy az asztráltesten dolgozzon. Mert tudjuk, hogy az asztráltest minden embernél két részből áll, az egyik rész az, amit a kozmosztól kapott, amelynél az én még nem tevékenykedett, és a másik rész az, amelyet az én már átalakított. Az asztráltestnek ez a két része minden embernél egy bizonyos fokig kialakult. A magasabb idegrendszerben, nevezetesen az agyban, ami minden inkarnációban újra felépül, külső materiális kifejeződését láthatjuk annak, amit az ember énjével az asztráltestén elvégzett, még ha ez legnagyobb részben öntudatlan marad is. Hogy az embernek egy sokkal jobban felépített, tökéletesebb előagya van, mint az állatoknak, ez onnan származik, hogy ez az előagy az én által átdolgozott, átalakított asztráltest kifejeződése, megnyilatkozása. Az asztráltest azonban mégiscsak az, aminek a külső kifejeződése az idegrendszerben van. Könnyen beláthatjuk, hogy abban a pillanatban, amikor organizmusunk valamelyik tagja átalakul, az organizmus többi részénél is változás szükséges. Miért nem tud az ember négy lábon járni? Miért alakultak át elülső végtagjai úgy, hogy azokkal dolgozni tud? Mert munkálkodott asztráltestén, és ez előidézte elülső végtagjainak szükséges átalakítását, hogy azokkal dolgozni tudjon. Így az ember agyának alakja mindig a belső valódi megnyilvánulása. Mindaz, amit a fizikai testben annak jelenlegi fejlődési fázisában látunk, a szellemi fejlődés sajátos eredménye.

Nos, be fogják látni, hogy mindaz, ami a matériában létezik, egészen a formáig, annak az eredménye, ami e mögött az anyagiság mögött hatékonyan működik. Ha tehát olyan lények vannak előttünk, mint amilyeneket az előbb leírtam, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy asztráltestüket átalakítsák - mert hiányzik a szellemiségük, nem dolgozik az asztráltestükön -, akkor ez az asztráltest, amely azonban mégis azoknak a lelki élményeknek az összessége, amelyekkel az asztráltest rendelkezhet, materiális alakban fejeződik ki. Ez a materiális alak, amellyel egy ilyen én által át nem izzított lény rendelkezik, a mai fejlődési fázisunkban nem látható a fizikai világban, és azért nem látható, mert egy fokkal mélyebben fekszik, mint az általunk látható anyag. Értsék meg jól, hogy ez mit jelent.

Ha tisztázni akarjuk, mi a lényeges fizikai testünkben, azt mondhatjuk: a fizikai testet látni lehet. Az étertestet nem láthatjuk, mert a maga szubsztancialitásával egy fokkal magasabban áll. Az asztráltestet sem láthatjuk, mert ez ismét egy fokkal magasabban áll, mint az étertest. Ez azonban nemcsak a szubsztancialitáson múlik, hanem a fizikai anyagon is, és azért nem látható, mert minden anyagból csak egy középső sáv látható, éppen az, ami a fizikai matériát alkotja, amit fizikai szemmel látni lehet. És ahogy felfelé a szubsztancialitás folytatódik, úgy folytatódik lefelé is, és válik újra láthatatlanná. És most, miután az ember tagozódását szemügyre vettük, ezeknek a másfajta lényeknek a tagozódását is el tudjuk képzelni.

Láttuk, hogy az ember, ha alulról nézzük, legalsóként fizikai testével rendelkezik, aztán van éterteste, asztrálteste és negyedikként énje. Azoknak a lényeknek, amelyeket elemi lényeknek nevezünk, nincs énjük, ezért nincs felelősségérzetük sem. Ezért a fizikai test alatt hoztak létre egy princípiumot. Nevezzük ezt, mondjuk, „mínusz egynek”. Náluk tehát a hármas, kettes, egyes és mínusz egyes princípium alakult ki. De most mehetünk még tovább. Nemcsak olyan lények vannak, amelyek az asztráltesttel kezdődnek, és ehhez még mínusz egyet alakítottak ki, hanem vannak olyan lények is, amelyek a kettőnél kezdődnek, amelyeknek csak az étertest princípiuma van meg, aztán a fizikai test princípiuma, majd a mínusz egy, és még a mínusz kettő is. És végül vannak olyan lények, amelyeknek a legmagasabb princípiuma az, ami az embernél a legalsó, tehát az egynél kezdődnek, aztán kialakították a mínusz egyet, a mínusz kettőt és a mínusz hármat. Még világosabb fogalmat alkothatunk arról, hogy miért nem láthatóak ezek a lények. Mert azt az ellenvetést lehet tenni: ha van fizikai testük, annak láthatónak kell lennie. - Ha az embernek nem lennének magasabb tagjai, ha csak fizikai teste lenne, egészen másképpen nézne ki. Amikor az ember meghal, a fizikai test egyedül marad, azonban széttöredezik, feloszlik, szétoszlik minden lehetséges atomra. Ez az ő természetes alakja. Hogy olyan, amilyennek ismerjük, az onnan ered, hogy felülről áthatja az én, az asztráltest és az étertest.

Azoknak a lényeknek, amelyeket gnómoknak vagy koboldoknak nevezünk, kétségkívül van fizikai testük, de hiányzik az énjük, az asztráltestük és étertestük. Éppen ezek a gnómoknak nevezett lények azok, amelyeknek a legmagasabb tagjuk a fizikai test. Három princípiummal rendelkeznek, amelyek a fizikai test alatt vannak, ez okozza azt, hogy fizikai testük sokkal kevésbé látható, mint az ember fizikai teste. Ezeknek a lényeknek a fizikai sík alatti erői idézik elő azt, hogy a fizikai test princípiuma nem látható soha fizikai szemmel. Egy a fizikaiságot megközelítő anyaggal kell rendelkezniük, és ezt csak egy hatalmas nyomás alatt érhetik el, ahogy ez meg is történik, amikor a külső anyag összenyomja őket. Ekkor testiségük annyira összenyomódik, hogy nagy mennyiségben összekuporodva egymás mellett ülnek, és olyan ijesztővé válnak, ahogy azt korábban ábrázoltam. Általában az a folyamat, ami velük lezajlik, amikor a külső nyomást eltávolítjuk róluk, egy feloldási folyamat, ami az embernél a halál után érzékelhető, náluk hatalmas sebességgel zajlik le, amikor a talajt eltávolítjuk. Ezért sohasem válnak láthatóvá, akkor sem, ha van fizikai testük. Annak számára, aki ezen a fizikai földön keresztül tud látni, kis fizikai testtel rendelkeznek. Ez a fizikai test, amelyet az erő princípiuma szerint birtokolnak, mindazonáltal hatalmas valami, ami struktúrájában, organizációjában hasonló az ember gondolkodási eszközéhez, az intelligencia emberi eszközéhez. Ezért akik egy bizonyos természeti érzékből a gnómokat ábrázolják, helyesen ábrázolják őket úgy, hogy éppen a fejük különösen jellegzetes. Minden olyan szimbólum, amely ezt jelzi, egyfajta valóságot tartalmaz. Ezeknél a gnómoknál található egyfajta intelligencia, ami ugyanakkor automatikusan működik. Valóban úgy van, hogy ha elképzeljük, hogy agyunkat kiemeljük, és azt nem hatják át a magasabb tagok, akkor nem a fenti fejlődés értelmében működik, hanem a lenti fejlődés szerint. Ezért állnak előttünk ilyen módon ezek a lények, amelyeket gnómoknak nevezünk. Aztán még fényt vethetünk azokra a lényekre is, amelyek mélyebben állnak az embernél.

Most, minthogy összefügg mélyebb feladatunkkal, ami kötelez bennünket, fogalmat kell alkotnunk arról, hogy tulajdonképpen hogyan jönnek létre ilyen lények a fejlődés folyamán. Ez a kérdés nemcsak a múltbeli fejlődéssel függ össze, hanem a jövőbelivel is. Ez a lényeges. Hogy ezt megismerjük, egy kicsit át kell tekintenünk az ember fejlődését. Tudjuk, hogy az ember megtestesülésről megtestesülésre halad előre. Tudjuk, hogy minden egyes inkarnációba magunkkal hozzuk a korábbi inkarnációk gyümölcseit. Ezen a módon az ember minden új inkarnációban maga is teremtőjévé válik nemcsak a formájának, hanem sorsát illetően képességeinek is. Amit cselekedetei révén belevésett a külvilágba, az sorsként visszatér számára, amit korábbi életébe bevésett, az képességként, tehetségként tér vissza. Így maga is hozzájárul nemcsak saját sorsának, hanem szervezetének kialakításához is. Most megkérdezhetjük: honnan származik az, ami bennünket egy tökéletesebb fokra emel? Mert ebben a vonatkozásban korábbi állapotaihoz képest minden mai átlagember magasabb fokon áll. Ami bennünk az egyre nagyobb tökéletességet idézi elő, az az, amit inkarnációról inkarnációra való előrehaladásunkban elsajátítottunk. Nem hiába érzékeljük a világot, nem hiába látunk szemünkkel, hallunk fülünkkel, hanem minden inkarnációban elsajátítjuk az élet bizonyos gyümölcsit. Ezeket a halál után magunkkal visszük, és ami ebben hatékony, az kialakítja azokat a csíraerőket, amelyek a következő inkarnációban közreműködnek a fel- és leépítésben.

Nos, különböző dolgok jöhetnek létre. A mérleg nyelve kibillenhet az egyik oldalra is, és a másikra is. Az ideális állapot az lenne, ha az ember minden inkarnációban megfelelően felhasználná az életét, ha abból, amit tapasztalhat, átélhet, és amit gyümölcsként átvihet a következő inkarnációba, semmit sem hagyna felhasználatlanul, hanem mindazt magával vinné, amit korábban elsajátított. Ez azonban általában nem így történik. Az ember az egyik vagy a másik oldalon kileng. Vagy nem használja fel az életét rendesen, hogy mindazt megszerezze, amit a maga számára megszerezhet, és akkor bizonyos erők felhasználatlanul maradnak, és kevesebbet visz bele új inkarnációjába, mint amit belevihetne, vagy túl mélyen nyomul be organizációjába, túlságosan összenő inkarnációjával, testiségével. Az embereknek két fajtája van tehát: az egyik szeretne teljesen a szellemiségben élni, nem száll alá a testiségéig. Az ilyen embereket a mindennapi életben rajongóknak, álmodozóknak nevezzük. És vannak, akik túl mélyen szállnak alá testiségükbe, nemcsak azt használják fel, ami megszerezhető, hanem összenőnek az inkarnációjukkal. Rokonszenves számukra, megszeretik, összenőnek az inkarnációval. Nem felelnek meg annak, ami inkarnációról inkarnációra előre halad. Belemerülnek abba, ami csak eszköz kell, hogy legyen az ember örök létcsírája számára.

Egyszer már felhívtam a figyelmet arra, hogy van egy fontos mítosz, egy fontos monda, ami lelkünk elé állítja, hogy mit élhetnek át azok az emberek, akik túl mélyen szállnak alá egy inkarnáció jelenlegi és múltbeli mivoltába. Ha ezt extrém módon gondoljuk el, a következőképpen állíthatjuk lelkünk elé. Elgondolhatunk egy embert, aki a következőnet mondja: mi közöm ahhoz, amit örök létcsírámban átviszek egy másik inkarnációba? Itt evvel az inkarnációval akarok összenőni, ez tetszik nekem, ez megfelelő számomra, és hogy minek kell később bekövetkeznie, az nem érdekel. - Hová vezetne az, ha ez az érzület erőteljesen kialakulna? Egy olyan típushoz vezet, aki itt ül az utcasarkon, és elhalad mellette azoknak a nagy vezetőknek az egyike, akik az emberiség számára utat mutatnak. Aki így semmit sem akar tudni a jövendőről, az visszautasít egy ilyen nagy tanítót, egy ilyen nagy vezetőt: semmit sem akarok tudni rólad, aki létcsírámat egy következő inkarnációban odáig akarod vezetni, ahol az emberiség tökéletesedni fog. A jelenlegi alakommal akarok összenőni, amellyel most rendelkezem! - Az ilyen ember, aki az emberiség ilyen vezetőjét visszautasítja, ugyanabban az alakban fog visszatérni. És ha ugyanez az érzület lesz benne ismét, akkor a következő inkarnációban is elhárítja magától az emberiség vezetőjét, és ismét ugyanabban az alakban fog megjelenni. És ha a többi ember, akik az emberiség nagy vezetőjét meghallják, és a lelket az örök létcsírával megőrzik, egy előrehaladottabb fajban jelennek meg újra. Viszont az, aki az emberiség nagy tanítójáról semmit sem akar tudni, aki az emberiség nagy vezetőjét elhárítja magától, az mindig ugyanabban a fajban fog újra megjelenni, mert csak egy alakot tud kialakítani. Ez a mély gondolata az Ahasvérus-mondának. Ahasvérusnak mindig ugyanabban az alakban kell visszatérnie, mert a nagy vezetőnek, Krisztusnak a kezét elutasította. Így az ember számára megvan a lehetősége annak, hogy egy inkarnációnak a lényegével összenőjön, hogy elhárítsa magától az emberiség nagy vezetőjét, vagy megvalósítsa az átalakulást a magasabb fajokhoz, az egyre nagyobb tökéletességhez. A fajok nem süllyednének dekadenciába, egyáltalán nem tűnnének el, ha nem volnának ilyen lelkek, akik nem tudnak tovább haladni, nem akarnak egy magasabb fajformába bekerülni. Nézzék meg azokat a fajokat, amelyek fennmaradtak a korábbi időkből: csupán azért vannak jelen, mert a lelkek nem tudtak magasabbra emelkedni. Ma nem beszélhetek tovább arról, mit kell azon érteni, hogy az ember „összenő a fajával”. A földfejlődés folyamán a fajok egész sora jött létre, és hanyatlott le. Gondoljanak vissza az atlantiszi korra. Az atlantisziak fajokon keresztül haladtak előre. A fajok eltűntek, de az emberi lelkek átmentek más magasabb fajokba. Azok számára azonban, akik egy helyben akarnak maradni, akik össze akarnak nőni a fajukkal, megvan a lehetőség, hogy „egyéni nehézségek útján” alászálljanak az anyagiságba, vagy felemelkedjenek abból. Tizenhat lehetőség van, hogy valaki összenőjön a fajával. Ezt nevezik a „romlás tizenhat útjának”. Az előrehaladás útján azonban az ember egyre magasabb és magasabb fokokra képes felemelkedni.

Látjuk ebből, hogy ténylegesen lehetséges, hogy az ember úgy összenőjön inkarnációjával, hogy úgyszólván visszamarad a fejlődésben. Többi lelki testvérei már magasabb fokon vannak, amikor egy új inkarnációba visszatér. Meg kell elégednie egy csekélyebb inkarnációval, ami számára megmarad valamilyen hasonló fajban. Ez nem kell, hogy bárkiben félelmet keltsen. Senki számára nem olyan ma az út, hogy ne tudna behozni valamit, és ki kellene esnie a fejlődésből. Ezt a lehetőséget mégis a lélek elé kell, hogy állítsuk.

Nézzük meg a legextrémebb esetet: valaki olyan szorosan, ahogy csak lehetséges, összenő azzal, ami egy inkarnáció lényegét jelenti. Ezt nem tudja változatlanul megtenni, mert nem elég erős ahhoz, hogy ezt egy alkalommal tegye meg, de tizenhat inkarnációján keresztül megtehetné, tizenhatszor tévútra mehetne. Képzeljük el, hogy ezt meg tudná tenni, akkor a következőket érné el. A Föld a maga lelkeivel nem vár, halad előre. Minthogy azonban az anyagiság mindig a lelkiség kifejeződése, egy ilyen ember végül is olyan fokra jut, ahol már nem talál többé lehetőséget, hogy a maga számára testet kapjon, mert ténylegesen tehetséges, hogy az ilyen lelkek számára, akik nagyon összenőttek a testiséggel, nincs többé test. Az ilyen lelkek elvesztik azt a lehetőséget, hogy inkarnálódjanak, és nem találnak semmilyen más alkalmat. Gondolják el, hogy mit vesztenek az ilyen lelkek, ha csak kivételes esetben lehetséges is, hogy ez az állapot a jövőbeni földfejlődés folyamán nagymértékben létrejöjjön. Csak egészen kivételes emberek számára alakulna ki a földi lét folyamán az a lehetőség, hogy úgy hajlanak a rosszra, hogy ne találjanak semmilyen lehetőséget, hogy inkarnálódjanak, mert már nem lenne egyáltalán semmilyen test, amely elég rossz lenne számukra. Ekkor valami más sem állna rendelkezésükre, ami a normális fejlődéshez tartozik. Tegyük fel, hogy egy ilyen lény a Földön maradna. Akkor, ha a Föld átalakul Jupiterré - minthogy a későbbi mindig a korábbi eredménye - nem találna magának megfelelő testet, mert azoknak a testeknek, amelyek az alárendelt természeti birodalmak számára jelen lesznek, az ilyen lények túlságosan jók lesznek, azoknak a testeknek a számára viszont, amelyekkel az emberek rendelkeznek, túl rosszak. Ez azt idézi elő, hogy egy test nélküli létet kell a maguk számára létrehozniuk, hogy teljesen el vannak vágva az emberiségfejlődés menetétől. Ezt azáltal érdemelték ki, hogy az életet nem használták fel, hogy érzékszerveik útján belső létcsírájuk gazdagodjon, és egyre nagyobb tökéletességre tegyenek szert. Nem haladnak előre a világfejlődéssel, egy bizonyos fokon visszamaradnak. Azok a lények, akik egy ilyen fokon visszamaradnak, a későbbi időszakokban olyan jelleget öltenek, amely a korábbi időszaknak felel meg, mert azzal nőttek össze. Nem a későbbi időszaknak megfelelő formában és alakban jelennek meg, hanem ebben a későbbi időszakban, mint alárendelt természeti szellemek jelennek meg, ahhoz hasonlóan, ahogy ezeket korábban ábrázoltuk. Az emberi faj a Jupiter-fejlődés második felében az ilyen természeti szellemek nagy számát fogja létrehozni, mert az ember a Jupiter-fokon lényének ötödik tagját fogja kialakítani. Azok az emberek azonban, akik a Földön nem használták ki a lehetőséget, hogy ezt az ötödik tagot kialakítsák, a Jupiter-fejlődés folyamán természeti szellemekként fognak megjelenni, úgy, hogy a negyedik tagjuk lesz a legmagasabb. Míg az ember a Jupiteren ötödik, negyedik, harmadik és második taggal fog rendelkezni, nekik negyedik, harmadik, második és első tagjuk lesz, de olyan, ami külsőleg nem tud alakot ölteni. Ez lenne a sorsa annak az embernek, aki a földi lét felhasználása útján magasabb alkotórészeit nem fejlesztette ki. Úgyszólván láthatatlanul működő természeti szellemei lesznek egy jövendőbeli fejlődési korszaknak. Mai természeti szellemeinkkel is ez történt a korábbi fejlődési korszakokban, csak ez természetesen az egyes fejlődési korszakok jellege szerint folyamatosan változik. Azok a természeti szellemek a Jupiteren, amelyek az emberekből származnak, már bizonyos morális felelősségérzettel fognak rendelkezni, ahogy itt a Földön mi is rendelkezünk vele. Ezáltal fognak különbözni a földi lét természeti szellemeitől.

Most emlékezzünk arra, amit mondtam, hogy a Jupiter miben különbözik Földünktől. A Földet úgy írtuk le, mint a szeretet bolygóját, szemben a Holddal, amelyet a bölcsesség bolygójának neveztünk. Ahogy a szeretet itt a Földön fokról-fokra kifejlődik, úgy fejlődött ki a Holdon a bölcsesség, amit mindenütt megtalálunk magunk körül. A szeretet legalacsonyabb formájában a lemúriai korban bukkant fel, és egyre magasabb fokokra fejlődött egészen a mai szellemi formájáig. A Jupiter-lét folyamán a Jupiter lakói úgy fognak tekinteni a szeretetre, ahogy a földi emberek a bölcsességre tekintenek. Amikor a földi ember a bölcsességre tekint, amely őt körülveszi, például a felső combcsontra, és annak csodálatos felépítését szemléli, ahogy ott a gerendák egymáshoz illeszkednek, azt kell mondania: az ember ma a legnagyobb mérnöki tudással sem képes olyasmit létrehozni, amit a kozmikus bölcsesség a felső combcsont egy darabjában létrehozott. Az egész földgolyó egy ilyen módon kikristályosodott bölcsesség, amely a régi Holdon jött létre. És ugyanígy alakul ki a Földön fokról-fokra a szeretet. Ahogy ma itt a bölcsességet magunk körül minden virágban megcsodáljuk, úgy fogja a Jupiter lakója a szeretet illatozását megérezni, amely minden lényből áramlani fog, ahogy hozzánk a bölcsesség beszél, amelyet a Földre titokzatos módon a régi Hold épített bele.

Így halad a Föld fokról-fokra tovább. A Föld a szeretet kozmosza. Minden planetáris állapotnak megvan a maga sajátos feladata, és egy kor feladatát csak akkor értjük meg, ha áthatjuk magunkat ezzel a megismeréssel. Ahogy Földünket áthatja az általános bölcsesség, úgy fogja áthatni a Jupitert a szeretet. És ahogy a bölcsességben lévő romboló erők, amelyek visszamaradtak, a Holdról származnak, úgy lesznek jelen a Jupiteren a szeretet romboló erői, amelyek belekerülnek az általános szövevény közepébe, mint a visszamaradt földi lét csúf alakjai, amelyeknek egoista módon lesz szeretet-igényük. A Jupiter-lét folyamán ezek egészen hatalmas pusztító hatalmak lesznek. Az egyes visszamaradott emberek hozzák létre a romboló természeti hatalmakat. Látják így, hogy a világban össze van szövődve a hasznos és kártékony rész. A világfolyamatba bele van szőve egy morális elem.

 
fizikai test és a fölött
alatta
gnómok
1
3
sellők
2
2
tündérek
3
1
szalamanderek
4
0

Minden természeti szellem úgy épül fel, ahogy az ábra mutatja. Amelyeknek egy emberi tagjuk van, és három ember alatti, azokat nevezzük gnómoknak. Amelyeket sellőknek nevezünk, azoknak két tagjuk van az ember alatt, és a tündéreknek három tagjuk van az embertől, és egy az ember alatt. Ezek mind korábbi planetáris időkből maradtak vissza. Nem hordoznak olyan szellemet, amely ma már az embernél kibontakozóban van. Az ember alatt állnak, „szellem alattiak”, csak testből és lélekből állnak. Kéttagú lények, amelyeket gnómoknak, sellőknek, tündéreknek és szalamandereknek nevezünk. Nos, ha a „szalamander” nevet halljuk, megkérdezhetik, honnan származnak ezek?

A gnómok, a sellők és a tündérek a Föld korábbi állapotaiból visszamaradt lények. A szalamanderek bizonyos módon azáltal jöttek létre, hogy részben, de éppen csak részben kialakították a negyedik princípiumot, de nem jutottak odáig, hogy emberi alakot tudjanak ölteni. Ezt szeretném még befejezésül tisztázni. Mert ha a lényeknek ezt a négy fajtáját megértik, akkor sok mindent megértenek a bennünket körülvevő természeti titkokból.

Ha az embert visszafelé követjük a fejlődésben, akkor egyre szellemibb és szellemibb formákhoz jutunk. Tudjuk, hogy az egyes állatfajok fokról-fokra jöttek létre, mint az előrehaladó emberi fejlődés visszamaradt testvérei, amelyek egy korábbi fokon megálltak. Ezáltal az ember olyan magasra jutott, hogy fizikai lényével a legkésőbb jött létre. A többi lény így alakult ki, mert nem tudott várni, mert fizikai inkarnációjába hamarabb nyomult be. Az állatoknak csoportlelkük van, amely mindazonáltal olyasvalami, ami csak az asztrálsíkon létezik, de működését a fizikai világban fejti ki. Amit a Hold fejlődésünknek adott, a bölcsességet, azt a legátfogóbb formában láthatjuk megnyilvánulni a csoportlelkeken keresztül az állati formákban, az állati birodalomban. Nem szabad, hogy az összes bölcsességet az embernek tulajdonítsuk. Kétségkívül létrehozza vele kultúráját, a bölcsesség azonban sokkal erőteljesebb mértékben jelen van az egész földbolygón. Valaki, aki büszke emberi mivoltára, azt mondhatja: milyen messzire jutott az ember a bölcsességben. Ennek jelét mutatják az új találmányok. - Mi mindent felsorolnak már az iskolában a diákoknak, amit mind az emberi bölcsesség hozott létre! Azok között, amiket felsorolnak, a papír is megtalálható. Kétségtelen, hogy a papír az emberi bölcsesség egyik vívmánya, de a darazsak már sokkal előbb tudtak papírt készíteni! A darázsfészek pontosan ugyanabból az anyagból épül fel, mint az igazi papír. Pontosan úgy készül, mint az emberi papír, csak egy életfolyamat útján. Így végigmehetünk az egész természeten, és mindenütt megtaláljuk a működő bölcsességet. A darázs-faj csoport-énje mennyivel korábban feltalálta a papírt, mint az ember! Az egyes darazsak ezt nem tudják, a csoportlélek tudja.

Látjuk tehát, hogy az emberi bölcsesség bele van szőve, bele van nyomódva az egész Föld mivoltába. Részletesen megvizsgálhatjuk a Földet, és lényegében mindenütt bölcsességet találunk. Az állatnak a csoportlélekhez való viszonya azonban csak egy pontig az, aminek - ha szabad így mondanom - kozmikus szempontból lennie kell. Milyen a csoportlélek viszonya az állatokhoz?

Gondoljanak el valami rovarfélét. Amikor az egyes rovar elpusztul, ez a csoportlélek számára nem más, mintha az embernek egy szál haja kihullik, vagy levágja a körmét. Az állatok, amelyek újra létrejönnek, csak az állati csoportlélek egy tagjának a kicserélődését jelentik. Az állatok sorát így felfelé követhetjük, és azt találjuk, hogy ami a fizikai síkon van, az olyan, mint egy mindig szétoszló és újra kialakuló felhő. A fizikai lét átalakul, és a csoportszellem csak megújítja azt, ami nála lefelé folytatódik. Ez egy bizonyos fokig megy. Aztán valami új jelenik meg. A magasabb rendű állatoknál - és minél magasabb rendű állatokhoz jutunk annál inkább - valami olyasmi jelenik meg, ami már egyáltalán nem látszik hasonlónak ahhoz, amit most leírtam. Nézzük például majmokat. A majom a csoportszellemtől túl sokat von el, és helyez be egyéni alakjába, ami lent megjelenik. És míg egyébként az alacsonyabb rendű állatoknál minden visszakerül a csoportszellemhez, a majom, minthogy túl bonyolulttá vált, fizikai organizációjából visszatart valamit. Itt túl sok áramlik ki a csoportszellemből, ami nem tud ismét visszatérni. Ez az előrehaladó csoportszellem. Úgy működik, hogy az alacsonyabb rendű állatoknál egy tagot hoz létre, aztán az egész lényt újra visszahívja, és így tovább. Az oroszlánnál is így van. Ha viszont a majmot nézzük, itt a csoportlélek megteremti a majmot, de a majom kivesz valamit a csoportlélekből, ami nem kerül újra vissza. Míg az oroszlánnál, ha elpusztul, úgy van, hogy a fizikai feloszlik, és a lelkiség újra visszatér a csoportszellembe, a majomnál úgy van, hogy az, amit a csoportszellemtől leválaszt, nem tud újra visszatérni. Az embernél az én úgy működik, hogy inkarnációról inkarnációra halad, és képes arra, hogy fejlődjön, mert új inkarnációt tud felvenni. Ez a majomnál nem így van. A majmok nem tudnak újra visszatérni. A majom azért hat a naiv lelkületre olyan sajátságosan, mert a valóságban olyan lény, amely leszakadt a csoportszellemtől, de nem tud többé oda visszatérni, és nem tud újra inkarnálódni sem. Az erszényesek az ilyen típusú állatoknak egy más fajtáját alkotják, amelyek a csoportszellemtől leválasztanak valamit. Ami az ilyen úgyszólván individuális állati lelkekből visszamarad, az nem tud újra inkarnálódni, és ez az igazi oka az elemi szellemek negyedik csoportjának. Ez olyan állatok levált része, amelyek nem tudnak visszakerülni a csoportszellemhez, mert a fejlődésben átugrottak a normális ponton. Számos állattól maradnak vissza ilyen lények, és ezek lesznek aztán a szalamanderek. Ez a természeti szellemek legmagasabb formája, mert én-jellegű.

Ezzel bevezettem önöket a lények egész sorának a természetébe, amelyekkel egyre pontosabban és pontosabban meg kell ismerkednünk. Most csak létük okaival és fajtáikkal ismerkedtünk meg, és azok összefüggéseivel. De ezek hatnak világunkban, és megnyilvánulásaikat érzékelni lehet. Ma további fogalmat akarunk alkotni ezekről az úgynevezett elemi szellemekről. Ezek a szalamanderek - ez teljes mértékben állítható - ma már egy sajátságos állapotba jutnak, ha bizonyos alacsonyabb fajtájú emberek, amelyek azonban tovább inkarnálódnak, alacsonyabb természetük egy részét visszahagyják. Ezek a bizonyos alacsonyabb rendű emberek által visszahagyott részek fejlődésünkben különösen kártékony elemek, ezek tehát részben elkülönült emberi részek, amelyek az ilyen természeti szellemek egy bizonyos fajtájaként visszamaradtak, és létünket áthatják. És sok minden, ami szellemi területünket áthatja, ami sajátos módon érzékelhető az ember számára − amiről még csak nem is álmodunk, még azt sem, hogy jelen van - nagyon is megmutatkozik a maga megnyilatkozásaiban. Ezek a szellemi lények részben mind rokonságban állnak az emberrel, beavatkoznak az emberi fejlődésbe, még ha többnyire romboló módon is. Néhány kártékony kulturális esemény, ami ma természetes módon jelenik meg, csak akkor válik világossá az emberek számára, ha tudják, hogy milyen romboló, visszahúzó erőkkel van dolguk. Hatásuk kultúránk néhány dekadens jelenségében nyilvánul meg. Teozófiai társaságunk csak azáltal jött létre, mert ezt teljesen átlátják azok, akik az idők jeleit meg tudják érteni, mert csak a megismerés hat egészségesen a világra. Aki megismerés nélkül áll a világban, arra hatnak ezek a dolgok, és mindenféle fantasztikus képzetet alkot róluk. Aki e lények működésébe belelát, csak az képes megfelelő módon arra, hogy felismerje a teozófiai mozgalom hasznát, aki belátja, annak mély szellemiségét és jótékony hatását. Ez meg akarja szabadítani az embert azoktól a lényektől, amelyek visszatartanák a kultúrában. Különben kultúránk teljesen dekadenciába torkollna. A következő időkben néhány borzalmas katasztrofális eseményt élhetünk át, és azt is átélhetjük, hogy azok, akik nem tudnak eligazodni, álmodozóknak és fantasztáknak nevezik majd azokat, akik az ilyen kultúr-eseményeket helyesen felismerik. A világ egyre inkább azt a jelleget fogja felvenni, hogy azokat, akik a szellemi, az igazi valóságot ismerik, álmodozóknak és fantasztáknak nevezi. Miközben az igazi álmodozók és fantaszták azok, akik a szellemi valóságot ostobaságnak nyilvánítják. Kultúránk igazi előrejutása azonban abban áll, hogy az ember az ellenséges erőket megismeréssel hatja át. És a megismerés az, ami a teozófiai szellemi áramlat útján igazolja azt a mondást, amit a keresztény élet vezetője mondott tanítványainak: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket”[1]. De csak a teljes és igazi valóságot átfogó igazság lehet az, ami az embert szabaddá teheti.


[1] Ján 8.12

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként