A legmagasabb fok a szellemtudományos iskolázásban a beavatás, amelyről írásban általánosan érthető módon még sejteni lehet valamit. Arról már minden közlés nehezen érthető, hogy mi van a beavatáson túl. De azért megtalálja mindenki oda is az utat, aki az előkészületen, a megvilágosodáson és a beavatáson keresztül eljutott már az alsóbb rendű titkok megfejtéséhez.

A beavatással megszerzett tudást és képességet az ember beavatás nélkül csak sok megtestesülés után, egy igen távoli jövőben, egészen más úton és teljesen más formában érné el. Akiből ma beavatott lesz, olyan tudáshoz jut, amelyet máskülönben csak sokkal később és teljesen más körülmények között szerezne meg.

Valóban csak annyit tudhatunk meg a lét titkaiból, amennyi érettségünk fokának felel meg. A tudás és a képességek magasabb fokozatainak elérése csakis ezért jelent akadályokat. Lőfegyvert csak akkor használjunk, ha elegendő tapasztalatunk van e téren, mert különben bajt okozunk vele.

Ha valakit ma minden további nélkül avatnának be, hiányoznának belőle azok a tapasztalások, amelyeket a következő megtestesülésében szerezne meg, amikor a megfelelő titkok megismeréséhez szabályos fejlődés mellett jutna el. Ezért kell az ilyen tapasztalásokat valami mással pótolni a beavatás küszöbén. A beavatás útján kapott első tanítások az egyébként csak a jövőben megszerzendő tapasztalásokat pótolják. Ilyenek az úgynevezett „próbatételek”, amelyeken keresztül kell menni és amelyek a lelki élet szabályos következményei, ha az előző fejezetben közölt gyakorlatokat helyesen végezzük.

Különböző könyvekben is gyakran van szó az ilyen „próbákról”, de az efféle fejtegetések rendszerint nyilvánvalóan hamis képet nyújtanak róluk, hiszen aki nem ment keresztül az előkészületen és a megvilágosodáson, semmit sem tudhat a „próbákról” és nem írhatja le őket tárgyilagosan.

A beavatottnak megadatik bizonyos magasabb világokhoz tartozó dolgok és tények észlelése, amelyeket azonban csak akkor láthat és hallhat meg, ha érzékeli már az előkészületről és a megvilágosodásról szóló fejezetben leírt szellemi észlelésnek megfelelő formákat, színeket és hangokat.

Az első próbának az a lényege, hogy a tanítvány az átlagembernél helyesebb módon látja az élettelen testek, később a növények, az állatok és az emberek testi tulajdonságait, ami alatt azonban nem azt értjük, amit ma tudományos megismerésnek neveznek, mert nem tudományról, hanem látásmódról és szemléletről van szó. A beavatandó rendszerint úgy jut hozzá ehhez a helyesebb látásmódhoz, hogy kifejleszt magában egy képességet, amellyel észlelni tudja, hogyan nyilatkoznak meg a szellemi szemnek és fülnek a természet dolgai és élőlényei. Ezt követően a természet dolgai és az élőlények bizonyos vonatkozásban leplezetlenül - szinte meztelenül - állnak szemlélőjük előtt. Az így hallott és látott tulajdonságokat a fizikai szem és fül nem tudja észlelni, mert - jelképesen szólva - „fátyol takarja el őket előlük”. De ha lezajlik az, amit „szellemi hőfolyamatnak” neveznek, lehull a fátyol. Ezért nevezik az első próbát „tűzpróbának”.

Néhányan a tűzpróba beavatását többé-kevésbé tudatosan átélik már a mindennapi életben is. Sok olyan tapasztalatot gyűjtenek, amely úgy növeli egészséges önbizalmukat, bátorságukat, állhatatosságukat, hogy közben lelki nagysággal, főleg pedig nyugalommal és töretlen erővel képesek elviselni a bánatot, a csalódást, a vállalkozások sikertelenségét. Aki sok ilyen tapasztalaton ment keresztül, gyakran beavatott már anélkül, hogy világosan tudná is és már csak kevés kell hozzá, hogy szellemi füle és szeme megnyíljon - hogy szellemi látó legyen. Hangsúlyoznunk kell ugyanis, hogy az igazi „tűzpróbánál” nem arról van szó, hogy a beavatandó kíváncsisága kielégüljön. Biztosan megismer olyan rendkívüli tényeket, amelyekről másoknak sejtelme sincs, de ez a fajta megismerés nem cél, hanem csak eszköz a cél eléréséhez. A cél pedig az, hogy a beavatandó a magasabb világok megismerésével az alsóbb rendű világban rendszerint elérhetőnél nagyobb, igazabb önbizalomra, bátorságra és teljesen más lelki nagyságra és kitartásra tegyen szert.

A „tűzpróba” után még visszafordulhat mindenki. Fizikailag és lelkileg megerősödve éli utána tovább életét, a beavatását pedig bizonyára csak a következő megtestesülése során folytatja majd, de jelenlegi életében az emberi közösség használhatóbb tagja lesz, mint korábban. Bármilyen helyzetbe kerüljön, biztonságban, körültekintésben, embertársaira gyakorolt jó hatásában, határozottságában csak gyarapodott.

Ha a beavatandó a kiállott „tűzpróba” után is folytatni akarja az iskolázást, meg kell ismernie a szellemi iskolázásban használatos írásjeleket. A tulajdonképpeni szellemi tanítások ilyen írásjelekkel nyilatkoznak meg. Mert ami valóban „rejtve van” a dolgokban - okkult - az közvetlenül sem a hétköznapi nyelv szavaival, sem a használatos írásrendszerekkel nem fejezhető ki. A beavatottak tanítványai a szellemtudomány tanításait - amennyiben egyáltalán lehetséges - lefordítják a hétköznapi nyelvre. A szellemi írás a szellemi világban mindig jelen van, a léleknek azonban csak akkor nyilatkozik meg, ha megszerezte már hozzá a szellemi észlelőképességet. Ez az írás csak úgy sajátítható el, ha megfelelő módon növekszünk fel a szellem megismeréséhez, nem sajátítható el úgy, mint ma a hétköznapi írás. Az ilyenfajta növekedésünk folyamán fejlődik ki bennünk lelki képességként az arra késztető erő, hogy írásjelekként fejtsük meg a szellemi világban jelen lévő történéseket és lényeket. Megeshet, hogy ez az erő mintegy magától bontakozik ki a lelki fejlődés következtében és vele együtt átélhető a megfelelő „próba” is. De a szellemi írás kibetüzésében járatos, tapasztalt szellemi kutató útmutatásait követve mégis biztosabban érhetünk célba.

A szellemi írásjeleket nem önkényesen okoskodtak ki, hanem ezek felelnek meg a világban működő erőknek. Megismerésükkel tanulja meg a tanítvány mindennek a nevét. Csakhamar észreveszi, hogy a megismert jelek az előkészület és a megvilágosodás alatt észlelt formáknak, színeknek, hangoknak és a többi tulajdonságnak felelnek meg. Nyilvánvalóvá válik előtte, hogy minden előző ismerete csak betűzgetés volt, a szellemi világban csak most kezd igazán olvasni. Nagy összefüggésekben tárul elé mindaz, ami korábban külön-külön forma, hang, szín vagy más tulajdonság volt. Csak most éri el igazán a biztonságot a magasabb világok megfigyelésében. Azelőtt sohasem tudhatta biztosan, hogy amit lát, helyesen látja-e. Most jöhet létre a beavatandó és a beavatott között az a kapcsolat, amelyben a magasabb tudás terén rendszeresen és kölcsönösen meg tudják értetni magukat egymással. Mert bárhogyan is él együtt valakivel a mindennapi életben a beavatott, közvetlen úton csak az említett jelbeszéd segítségével tud vele valamit közölni a magasabb tudásból.

A szellemi nyelv megismerésével a beavatandó magatartására vonatkozóan bizonyos útmutatásokat is kap az életre. Megismer kötelezettségeket, amelyekről korábban semmit sem tudott. A magatartásra vonatkozó útmutatások ismeretében pedig olyan jelentős dolgokat tud véghez vinni, melyekhez foghatót sohasem cselekedhet egy avatatlan. Tetteihez a magasabb világokból meríti az indítékot és az ilyen tettek elvégzésére csakis az említett írásból értheti meg az útmutatásokat.

De hangsúlyoznunk kell, hogy olyan emberek is vannak, akik bár nem tudatosan, de véghez tudnak vinni ilyen tetteket anélkül, hogy szellemi iskolázáson mentek volna keresztül. „Ők a világ és az emberiség segítői”, áldást hoz az életük és bővelkedik jó cselekedetekben. Bizonyos - itt nem tárgyalható - okokból szinte természetfölöttinek tűnő képességeket kaptak. Az különbözteti meg őket a szellemtudomány tanítványaitól, hogy az utóbbiak tudatosan cselekszenek és teljesen átlátják az összefüggés egészét, iskolázással érik el, amit ők a magasabb hatalmaktól a világ és az emberiség javára megkaptak. Bár őszintén tisztelhetjük őket, akik ilyen isteni kegyelemben részesültek, az iskolázás munkáját azonban ne tartsuk emiatt fölöslegesnek.

Ha a beavatandó az említett ,,jelírást” már ismeri, további „próbát” kell kiállnia. Ez a próba mutatja meg, hogy a magasabb világokban szabadon és biztosan mozog-e. A hétköznapi életben az ember külső indítékok hatására cselekszik. Ilyen vagy olyan munkát végez, mert ezt vagy azt a kötelezettséget róják rá a körülmények. - Meg sem kellene említenünk, hogy a mindennapi életben egyetlen kötelességét sem szabad a tanítványnak elmulasztania amiatt, mert a magasabb világokban él. Semmiféle magasabb kötelesség nem kényszerítheti arra, hogy mindennapi életéhez tartozó egyetlen kötelességet is elmulasszon. Ha valaki családapa és szellemtudománnyal foglalkozik, ugyanolyan jó családapa, az anya ugyanolyan jó anya marad, a hivatalnokot, a katonát és másokat sem térít el semmi kötelessége teljesítésétől, ellenkezőleg, a tanítványban olyan mértékig fokozódnak mindazok a tulajdonságok, amelyekkel az ember az életben derekasan állja meg a helyét, hogy arról az avatatlannak fogalma sem lehet, aki ezt persze néha nem is látja így, de ez csak attól van, mert nem mindig tudja helyesen megítélni a beavatottat. Másvalaki néha nem látja azonnal át a beavatott cselekedetének okát, de - mint már mondtuk - ez is csak különleges esetekben fordul elő.

Ha a tanítvány a beavatás most említett fokát már elérte, olyan kötelezettségek várnak rá, amelyekhez nem kap külső indítékot. Nem a külső körülmények indítják cselekvésre, hanem csakis a „rejtett” nyelven történő útmutatások. Most, a második „próbával” azt kell megmutatnia, hogy épp olyan biztosan és határozottan cselekszik a „rejtett” nyelv útmutatásaitól vezettetve, mint mondjuk a kötelességét teljesítő hivatalnok. A beavatandó emiatt úgy érzi most, hogy a szellemi iskolázás bizonyos feladat elé állítja. Vannak bizonyos észlelései az előkészület és a megvilágosodás fokán tanultak alapján, amelyeknek megfelelően kell cselekednie és a fent említett, már elsajátított írásból kell megtudnia, hogy mit. Ha kötelességét felismerte és helyesen járt el, kiállta a próbát. A cselekedet sikerét a szellemi fülünkkel és szemünkkel észlelt formák, színek, hangok és más tulajdonságok változásán vehetjük észre. Az iskolázás során egészen pontosan megtudjuk, hogy a cselekedet végrehajtása után milyeneknek kell látnunk és éreznünk ezeket a formákat és a többieket. A beavatandónak tudnia kell, hogyan hozhat létre ilyen változásokat. Ezt a próbát „vízpróbának” nevezik, mert az ember ezekben a magasabb világokban tevékenykedve ugyanúgy nem kap kívülről támaszt, mint a mély vízben, amelynek a fenekére nem ér le a lába. - Ezt a folyamatot a beavatandónak mindaddig ismételnie kell, míg teljes biztonsággal végre nem tudja hajtani.

Egy meghatározott tulajdonság megszerzéséről van szó a vízpróbánál is, amelyet a beavatandó a magasabb világokban átélt tapasztalatokkal olyan magas szintre emel, amilyenhez valóban sok megtestesülés kellene a fejlődés rendes menete mellett. A következő a fontos ugyanis. A beavatandónak a lét magasabb területén létrehozandó említett változások érdekében csak azt szabad követnie, ami szellemi észleléséből és a rejtett írás olvasásából adódik. Ha saját kívánságaiból, véleményéből, vagy a maga egyéb dolgaiból belekeverne valamit, ha csak egy pillanatra a saját akaratát és nem a már helyesnek elismert törvényeket követné, egészen másvalami történne, mint aminek történnie kell, a tanítvány pedig szem elől tévesztené a célt és összezavarodna. - Ez a próba ad tehát leginkább alkalmat az önfegyelem kifejlesztésére és ezt is azok állják ki könnyebben, akik már beavatás előtti életükben önuralomra tettek szert. Aki megszerezte már magának a képességet, hogy személyes hangulatát és akaratát háttérbe szorítva magas ideálokat és alapelveket kövessen, aki hajlamai és szimpátiái ellenére is elvégzi kötelességét, anélkül, hogy tudná, beavatott már a mindennapi életben is és ahhoz, hogy kiállja a leírt próbát, már nem kell sok. Sőt - ezt még hozzá is kell tennünk - rendszerint a második próba kiállásához nagy szükség is van már a beavatásnak egy bizonyos, a mindennapi életben nem tudatosan megszerzett fokozatára. Ugyanúgy, ahogyan az írás elsajátításakor is nehéz érett korunkban pótolni az ifjú korunkban mulasztottakat, az önuralom szükséges fokát is nehéz akkor kifejleszteni, amikor már betekintünk a szellemi világokba, ha bizonyos mértekig nem tettünk már szert rá előzőleg mindennapi életünkben. A fizikai világban nem változnak meg a dolgok, bármit kívánunk, bármilyen hajlamaink vannak. A magasabb világokban azonban a kívánságaink, vágyaink és hajlamaink hatással vannak a dolgokra. Ha a szellemi világban hatást akarunk kifejteni, teljesen uralkodni kell magunkon, csakis a helyes szabályokat követhetjük és nem lehetünk semmiféle önkényes akarat rabjai.

A beavatásnak ezen a fokán a feltétlenül egészséges és biztos ítélőképesség a fontos tulajdonság. Kifejlesztésére gondot kell fordítanunk már a szellemi iskolázás legalsó fokán is és már ott is kiderül, hogy a tanítvány vajon a megismerés igazi útjának megfelelően fejlesztette-e ki ezt a tulajdonságot. Haladásában csak akkor juthat tovább, ha meg tudja az igazi valóságot különböztetni az illúziótól, a lényegtelen káprázattól, babonától és mindenféle szemfényvesztéstől. A lét magasabb fokán mindez sokkal többet nyom a latba. Ott el kell hallgatnia minden előítéletnek, minden előttünk kedves véleménynek, egyedül és kizárólag csak az igazság lehet irányadó. Készen kell állnunk arra, hogy azonnal feladjunk egy gondolatot, nézetet, vagy hajlandóságot, mihelyt a logikus gondolkodás megköveteli. A magasabb világokról csak úgy bizonyosodhatunk meg, ha az igazsághoz és nem a saját véleményünkhöz ragaszkodunk.

Akinek képzelődésre, babonaságra hajlamos a gondolkodás- módja, nem juthat a megismerés útján előbbre, hiszen tanítványként értékes kincset kell megszereznie. Eloszlik a szellemi világokra vonatkozó összes kételye és törvényszerűségeikben tárulnak fel előtte a magasabb világok. Amíg azonban megtéveszti a káprázat és az illúzió, ezt a kincset nem érheti el. Nagyon szomorú lenne, ha értelménél erősebb lenne a fantáziája és az előítélete. Az álmodozók és a képzelgők a szellemi iskolázásra ugyanúgy alkalmatlanok, mint a babonás emberek. Mindezt nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, mert a magasabb megismerés útján az álmodozás, a képzelgés és a babona a legveszedelmesebb ellenség. De senki se gondolja, hogy a tanítvány elveszti lelkesedését és az élet költői szépségét amiatt, mert a beavatás második próbájához vezető kapu fölött a következő szavakat olvashatja: „Minden előítéletnek le kell hullania rólad!” és mert az első próbatétel kapuja fölött ez áll: „Minden lépésed hiábavaló egészséges emberi értelem nélkül!”

Ha a beavatandó megfelelő mértékben előrehaladt már ebben a vonatkozásban, egy harmadik „próbatétel” vár rá, amelynek kezdetén a cél ismeretlen előtte. Most egyedül csak rajta múlik minden. Ebben a helyzetben nem indítja cselekvésre semmi, az utat egyedül, saját magától kell megtalálnia. Nincsenek indító okok vagy személyek. Csak saját magától kaphatja meg a hozzá szükséges erőt, senki mástól. Ha ezt az erőt önmagában nem találja meg, csakhamar ott tart ismét, mint azelőtt. De meg kell mondanunk, hogy akik az előző próbákat kiállták, többnyire meg is találják, vagy már előbb visszamaradnak, vagy helytállnak most is. Arra van csak szükség, hogy minél előbb magára találjon az ember, mert itt szó szerint „a magasabb énünkre” kell találnunk. Hamar el kel! határoznunk, hogy mindenben a szellemre hallgatunk. Itt már nincs idő gondolkodásra, kétkedésre és egyebekre, minden pillanatnyi habozás is éretlenségünket bizonyítaná csupán. Bátran le kell győznünk mindent, ami visszatart tőle, hogy hallgassunk a szellemre. Ebben a helyzetben a lélekjelenlét a fontos. Ezen a fokozaton ennek a tulajdonságnak a kifejlesztésére kell törekednünk. Minden megszűnik, ami korábban cselekvésre vagy gondolkodásra késztetett bennünket. A beavatandónak nem szabad elveszítenie önmagát, mert különben képtelen a cselekvésre, hiszen csak önmagában találhatja meg az egyetlen biztos pontot, amelyhez igazodhat. Az efféle dolgokban még járatlan olvasó ne érezzen ellenszenvet az ilyen magunkra-utaltság iránt, mert aki ezt a próbát kiállta, a legnagyobb boldogságot érte el vele.

Sok embernek a mindennapi élet is már szellemi iskolázást jelent ezen a fokon. Olyanoknál, akik habozás és sok okoskodás nélkül tudnak a hirtelen felbukkanó problémákkal szemben gyors elhatározásra jutni, iskolázás már az élet is. Erre valók az olyan helyzetek, amikor azonnal kell az embernek cselekednie, különben lehetetlen eredményt elérnie. Az, aki azonnal kész beavatkozni, ha pár pillanatnyi habozás alatt már be is következhet a fenyegető veszély, és akinek maradandó képességévé vált a gyors elhatározás, már eljutott az érettség harmadik próbájához szükséges fokra anélkül, hogy tudná, hiszen ott a feltétlen lélekjelenlét a fontos. - A szellemi iskolázásban ezt a próbatételt „levegő- próbának” nevezik, mert itt a beavatandó csak saját magára támaszkodhat, a külső indítékok biztos talajára, vagy az előkészület és a megvilágosodás folyamán színeknek, formáknak és más tulajdonságoknak megismert jelenségeire többé már nem.

Ha a tanítvány ezt a próbát is kiállta, beléphet „a magasabb megismerés templomába”. - Erről már csak igen kevés mondható el. - A tanítvány további tennivalóját sokszor úgy fejezik ki, hogy „meg kell esküdnie”, semmit sem „árul el” a szellemi tanításokból - az „eskü” és az „elárulás” kifejezés azonban mégsem felel meg a lényegnek, sőt, szinte félrevezető. Nem mindennapi értelemben vett „eskütételről” van szó, hanem inkább egyfajta tapasztalatról. Megtanulja az illető, hogyan kell alkalmaznia és az emberiség szolgálatába állítania a szellemi tanítást. Ezen a fokon kezdi csak helyesen érteni a beavatandó a világot. Itt nem a magasabb igazságok „elhallgatásáról”, hanem inkább arról van szó, hogy helyes módon és kellő tapintattal képviseljük-e őket. Amiről megtanulunk „hallgatni”, az valami egészen más. Sok mindenben gyakoroljuk ugyanis a hallgatás nagyszerű képességét, abban is, amiről korábban volt szó, de főleg a beszédmódban. Rossz beavatott lenne valaki, ha a tapasztalt titkokat nem állítaná a világ szolgálatába, amennyire és amilyen módon csak lehet. E téren a közlésnek nincs akadálya, egyedül csak a meg nem értés azok részéről, akiknek be kellene fogadnia. A magasabb titkokról persze nem beszélhetünk akárhogyan. A fejlődés leírt fokán állóknak azonban nincs „tiltva”, hogy mondjanak valamit róluk. Erre sem ember, sem valamilyen lény nem „esketi” meg a beavatandót, mindent a saját felelősségére csinál. Megtanulja, hogy a tennivalókat minden helyzetben saját magának kell megtalálnia. Az „eskü” csupán azt jelenti, hogy megérett a felelősség vállalására.

Ha a beavatott fejlődésének erre a fokára jutott, azt kapja meg, amit szimbolikusan „a feledés italának” hívnak, tudniillik abba a titokba nyer beavatást, hogy az alsóbbrendű emlékezet zavaró hatását hogyan küszöbölheti ki tevékenykedéséből és erre nagy szüksége van a beavatandónak, mert állandóan és teljesen meg kell bíznia a közvetlen jelenben. Szét kell tudnia tépni az emlékezetnek az élet minden pillanatában előtte lebegő fátylát. Sokfajta tévedésnek tesszük ki magunkat, ha tegnapi tapasztalataink szerint ítéljük meg mai élményeinket, ami azonban persze nem az élettapasztalatok megtagadását jelenti. Élettapasztalatainkról tőlünk telhetőén ne feledkezzünk meg, de a beavatottnak olyan képességgel kell rendelkeznie, hogy minden új élményét az élményből magából ítélje meg és a múlt zavaró hatása nélkül engedje hatni magára. Minden pillanatban készen kell állnia arra, hogy bármilyen dolog vagy lény teljesen új megnyilvánulásokat juttathat érvényre. Ha a régi szerint ítélem meg ezt az újat, tévedés áldozata vagyok. A visszaemlékezés a régen tapasztaltakra pont azért olyan hasznos, mert az új meglátására teszi képessé az embert. Meg sem látnám talán egy előttem lévő dolog, vagy lény tulajdonságait, ha nem lenne benne bizonyos tapasztalatom, holott éppen arra való a tapasztalat, hogy meglássam az újat és nem arra, hogy a régi szerint ítéljem meg. A beavatott ebben a vonatkozásban kifejleszt magában bizonyosfajta képességeket, amelyek feltárnak előtte sok mindent, ami az avatatlanok előtt rejtve marad.

A másik ital, amelyben a beavatandó másodjára részesül, „az emlékezés itala”. Vele kapja meg a képességet, hogy szellemében állandón meg tudja tartani a magasabb titkokat, amihez a mindennapi emlékezet nem elegendő. A magasabb igazságokkal teljesen eggyé kell válnia, nem csak tudnia kell őket, hanem cselekvése során elevenen és magától értetődően fel is kell használnia, úgy. ahogyan minden nap eszik és iszik az ember. A magasabb igazságoknak olyannyira gyakorlattá, szokássá, hajlammá kell válnia, hogy ne is kelljen már mindennapi értelemben véve gondolnia rájuk. Az ilyenfajta igazságoknak úgy kell kifejeződnie magában az emberben, úgy kell keresztüláramlania rajta, ahogyan az élet- folyamatok áramlanak át a szervezetén. A természet fizikailag alkotta meg őt, szellemi értelemben pedig ő alakítja ki most saját magát.