"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaA magasabb világok megismerésének útja (5)Gyakorlati nézőpontok
Amikor az ember az előkészületről, a megvilágosodásról és a beavatásról szóló fejezetekben leírt irányelvek szerint már kifejlesztette érzései, gondolatai és hangulatai világát, hasonló tagozódást hoz vele létre lelkében, mint amilyet fizikai testében a természet hozott létre. A lélek és a szellem az efféle fejlődést megelőzően tagolatlan. A „látó” egymásba nyomuló, spirális alakú, tompán felizzó, főleg vörösesnek, vörösesbarnának, vagy vörösessárgának érzett ködgomolyagnak „látja” a tagolatlan lelket és szellemet, amely az érzés- és gondolatvilág kifejlődése után sárgászöld, zöldeskék szellemi fényben kezd ragyogni és szabályos alakot mutat. Lelkünkben és szellemünkben akkor érünk el ilyen rendszerességet és vele együtt magasabb megismerést, ha ugyanolyan rendet teremtünk érzéseink, gondolataink és hangulataink világában, mint amikor úgy rendezi el testünk folyamatait a természet, hogy látni, hallani, emészteni, lélegezni, beszélni és még sok mást is tudunk csinálni vele. Így sajátítja el fokozatosan a tanítvány a képességet, hogy lásson, lélegezzék a lelkével, halljon és beszéljen a szellemével és képes legyen még másra is. Itt most csak néhány gyakorlati, a lélek és a szellem magasabb fokú nevelését illető irányelvet kívánunk részletesebben ismertetni, amelyeket alapjában véve más szabályoktól függetlenül is követhet mindenki és így tetemes haladást érhet el velük a szellemtudományban. A türelem legnagyobb mértékű kifejlesztésére kell törekednünk. Az emberben szunnyadó képességekre a legkisebb türelmetlenség is bénító, sőt, megsemmisítő hatással van. Ne kívánjuk, hogy a szellemi világ máról holnapra végtelen távlatokban táruljon a szemünk elé, mert akkor az egészen biztosan nem történik meg. Elégedjünk meg a legcsekélyebb eredménnyel is, mindinkább a nyugalom és a higgadtság legyen úr a lelkünkön. - Bár érthető, hogy a tanítvány türelmetlenül várja az eredményeket, de mégsem ér el semmit, amíg a türelmetlenséget le nem küzdi magában. Az sem ér semmit, ha csupán hétköznapi értelemben győzzük le a türelmetlenséget, mert úgy csak még erősebb lesz és csak áltatjuk vele magunkat, hogy legyőztük, gyökereit pedig még jobban lelkünk mélyére nyújtja. Csak akkor tudunk eredményt elérni, ha teljesen magunkévá tesszük és ismételten életre keltjük magunkban a következő gondolatot: „Bár lelkem és szellemem ki- fejlesztéséért mindent meg kell tennem, mégis egészen nyugodtan várok mindaddig, amíg méltónak találnak rá a magasabb hatalmak, hogy bizonyos fokú megvilágosodásban részesítsenek.” Akkor járunk a helyes úton, ha ez a gondolat annyira elhatalmasodik rajtunk, hogy jellemünk alaptulajdonságává lesz, amit ilyenkor már külső fellépésünk is kifejez. Nézésünk nyugodttá, mozdulataink biztosakká, elhatározásaink határozottakká válnak és fokozatosan eltűnik belőlük minden, amit idegességnek neveznek. Látszólag egészen jelentéktelennek tűnő kis szabályokat kell csupán betartanunk. Valaki megsért például bennünket. Ha ez a szellemtudományos alapokon végzett ön-nevelést megelőzően történik velünk, belsőleg haragra gyúlva, minden érzésünkkel a sértést okozó ember ellen fordulunk. A tanítványban azonban azonnal felszínre bukkan a gondolat, hogy az ilyen sértés semmit sem változtatott saját emberi értékén, majd nyugodtan, higgadtan és nem haragból tesz meg mindent, amit a sértővel szemben meg kell tennie. Persze szó sincs róla, hogy netalán egyszerűen csak zsebre vágjunk minden sertést, a saját személyünket ért sértést azonban ugyanolyan nyugodtan és határozottan toroljuk meg, mintha mást ért volna és jogunk lenne megtorolni. Ne felejtsük el, hogy a szellemi iskolázás az érzések és a gondolatok finom és csendes átalakulása közben, nem pedig durva, külső folyamatok során zajlik le. A türelem vonzza, a türelmetlenség pedig taszítja a magasabb tudás kincseit. A lét magasabb területein semmit sem érhetünk el sietséggel és nyugtalansággal. Mindenekelőtt el kell lelkünkben hallgatnia mindennemű kívánkozásnak és megkívánásnak, mert minden magasabb rendű tudás szemérmesen visszahúzódik az efféle lelki tulajdonságok elől. Bármilyen értékes is nekünk a magasabb megismerés, ha valóban cl akarjuk érni, nem szabad kívánkoznunk utána. Aki csak a megismerés kedvéért kívánja a megismerést, soha nem éri el. Ha megismeréshez akarunk jutni, legelőbb is önmagunkkal szemben kell lelkünk legmélyéig őszintének lennünk, semmivel nem szabad áltatnunk magunkat saját személyünket illetőleg. Hibáinkat, gyöngéinket és gyarlóságainkat belső igazságérzettel kell szemlélnünk. Felfelé vezető utadra abban a pillanatban követ gördítettél, mihelyt mentegeted valamely gyöngeségedet magad előtt és az ilyen köveket csak önmagad megismerésével távolíthatod el onnan. Egyetlen út vezethet el csak oda, hogy levethessük hibáinkat és gyengéinket, az, ha valóban felismerjük őket. Minden az ember lelkében szunnyad és minden felébreszthető benne. Fejleszthetjük még értelmünket és eszünket is, ha nyugodtan és higgadtan tudatára ébredünk, hogy miért vagyunk kevésbé tökéletesek értelem és ész dolgában. Az önismeret persze nagyon nehéz, a kísértés pedig, hogy saját magunkat illetően áltassuk magunkat, mérhetetlenül nagy, de a magasabb látás előtt az tárja ki a kapukat, aki rászokik, hogy mindig igazságos legyen önmagával szemben is. Minden kíváncsiságnak el kell tűnnie a tanítvány lelkéből. Lehetőleg le kell szoknia a személyes tudásvágyból fakadó kérdezősködésről is. Azt kérdezze csak meg, ami mint a fejlődés szolgálatába állított lényt teszi őt tökéletesebbé. Ez azonban semmiképpen se bénítsa meg a tudás iránti szeretetét és odaadását. Áhítattal figyeljen mindenre, ami tökéletesedését szolgálja és ragadjon meg minden alkalmat, ami áhítatot kelthet benne. Szellemi fejlődésünkhöz különösen szükséges átalakítanunk a lelkünkben élő kívánságokat, de ne legyünk kívánságok híján sem, hiszen azt kívánnunk is kell, amit el akarunk érni. A kívánság pedig mindig beteljesedik, ha elég nagy és helyes megismerésből fakadó erő van mögötte. „Addig ne kívánjunk semmit, amíg fel nem ismertük, mi a helyes a maga helyén” - ezt az egyik arany- szabályt kell a tanítványnak betartania. A bölcs előbb ismeri meg a világ törvényeit, utána válnak valóra és erőkké kívánságai. - Egy példával világítunk erre rá. Bizonyosan sokan szeretnének születésüket megelőző életükből meglátni valamit. Az efféle kívánság mindaddig teljesen eredménytelen és céltalan, míg szellemtudományos tanulmányok segítségével meg nem ismerte az illető az örökkévalóság mibenlétére vonatkozó törvényeket, azoknak is legfinomabb, legbensőségesebb jellegét. Ha már valóban megszerezte ezt a ismeretet és utána tovább is akar haladni, megnemesedett és letisztult kívánságai lehetővé teszik haladását. Az sem ér semmit, ha azt mondjuk, hogy hiszen éppen azért tanulunk, hogy előző életünket áttekinthessük, hanem elég erőseknek kell lennünk hozzá, hogy ezt a kívánságunkat teljesen elejtsük, kioltsuk és a tanulásban egyelőre ne ez a szándék vezessen minket. Anélkül kell kifejlesztenünk lelkünkben örömet és odaadást a tanultak iránt, hogy az előbb említett szándék vezetne. Csak akkor alakíthatjuk kívánságunkat olyanná, hogy egyszersmind a beteljesülését is magában hordja, ha így járunk el. * * * ... Amikor haragszom, vagy bosszankodom, falat húzok magam köré a lélekvilágban és nem juthatnak el hozzám a máskülönben lelki szemeim kifejlesztésére hivatott erők. Aki például felbosszant, a lélekvilágba árasztja lelke érzéseit. Ezt az áramlatot nem láthatom meg mindaddig, amíg egyáltalán haragudni tudok, mert a haragom eltakarja előlem. De csak azt ne higgyük, hogy azonnal egyfajta lelki (asztrális) jelenséget észlelek, mihelyt már nem haragszom, mert ahhoz már ki kell előbb fejlesztenem lelki szemeimet, amihez ugyan mindenkiben megvan a szükséges képesség, de mégsem kezdhetnek működni addig, míg képes vagyok haragudni, viszont az asztrális látás képessége sem jelentkezik azonnal, ha már kissé leküzdöttem haragomat. Türelmesen kell folytatnunk a harag leküzdését továbbra is és akkor egy szép napon egyszer csak észrevesszük, hogy kifejlődtek lelki szemeink. Természetesen a cél elérése érdekében nem egyedül a harag az a tulajdonság, amelyet le kell küzdenünk. Sokan válnak türelmetlenekké vagy kétkedőkké, mert a szellemi látás egyes lelki tulajdonságaik éveken át tartó leküzdése után sem következik be, mégpedig azért nem, mert bizonyos tulajdonságokat leküzdött ugyan, azonban annál jobban elburjánzott a többi. A szellemi látás akkor következik csak be, ha már elnyomtuk magunkban az illető szunnyadó képességek fejlődését gátló összes tulajdonságot. A látás (vagy a hallás) egy kezdetleges foka természetesen már korábban is bekövetkezik, ez azonban gyenge kis virágszál, áldozatul eshet mindenféle tévedésnek és könnyen el is pusztul, ha nem ápoljuk gondosan. Léteznek még olyan tulajdonságok, amelyek ellen éppen úgy kell küzdenünk, mint a harag és a bosszúság ellen, ilyen például a félénkség, az előítéletesség, a hiúság és a becsvágy, a kíváncsiság és a fölösleges közlékenység, továbbá az emberek megkülönböztetése rangjuk, nemük és fajuk szerint és így tovább. Korunkban[1] általában nehezen értik meg az emberek, hogy az efféle tulajdonságok leküzdésének köze van a megismerő képesség fokozásához, aki viszont szellemtudománnyal foglalkozik, tudja, hogy ettől sokkal több függ, mint az intelligencia gyarapításától, vagy kiagyalt gyakorlatok végzésétől. Főleg a félénkségre és az emberek megkülönböztetésére vonatkozó szabály adhat könnyen okot a félreértésre, ha egyesek úgy értelmezik, hogy vakmerőknek kell lenniük és hogy nem szabad elismerniük az emberek közötti különbözőségeket, mert az egyes osztályokkal és fajokkal szemben megnyilvánuló előítéletek ellen küzdeniük kell. Helyes megismeréshez viszont csak akkor jutunk, ha nem vagyunk már előítéletek rabjai. Még hétköznapi értelemben véve is igaz, hogy a félelmet keltő jelenség helyes megítélését megakadályozza a félelem, a faji előítélet pedig meggátol abban, hogy mások lelkébe pillanthassunk. A tanítványnak tehát a legmesszebbmenőbb finomságig és élességig kell kifejlesztenie magában ezt a hétköznapi értelemben is helyes beállítottságot. Szellemi önnevelésünk útjába követ gördítünk, ha olyasvalamit mondunk, amit előzetesen alaposan meg nem tisztítottunk gondolatainkban minden salaktól és amellett figyelembe kell még valamit vennünk, amit csak a következő példával magyarázhatunk meg. Ha valaki például olyasvalamit mond, amire válaszolnom kell, inkább az ő véleménye, érzése, sőt, előítélete, mint a szóban forgó dologra vonatkozó pillanatnyi saját mondanivalóm figyelembe vételére kell törekednem. Ezzel arra akarunk rámutatni, hogy mennyire gondosan kell kifejlesztenie magában a tanítványnak az ennyire finom tapintatot. Meg kell Ítélnie, hogy van-e és mekkora jelentősége van annak, ha saját véleményét szembeállítja embertársa nézetével? A saját véleményünket azért ne hallgassuk el - erről a legkevésbé sem lehet szó - csak a lehető legnagyobb figyelemmel hallgassunk meg másokat és válaszunkat a hallottak alapján alakítsuk ki. Ilyenkor ismételten felébred a tanítvány lelkében egy bizonyos gondolat és akkor jár a helyes úton, ha ez jelleme alapvető tulajdonsága lett. Ez a következő gondolat: „Nem az a fontos, hogy más-e a véleményem, mint az övé, hanem hogy ő saját erejéből is megtalálja-e a helyes megoldást, ha valamelyest hozzásegítem.” Az ilyen és hasonló gondolatok eredményeképpen a tanítvány jellemét és cselekvésmódját szelídség önti el, ami a szellemtudományos iskolázás egyik legfőbb eszköze. A keménység elűzi közeledből azt a lelkiséget, amely lelki szemeid megnyitására hivatott lenne, a szelídség eltávolítja utadból az akadályokat és működésbe hozza szellemi szerveidet. A szelídséggel együtt pedig csakhamar kifejlődik a lélek egy másik tulajdonsága is, az a képesség, amellyel saját lelkünk tökéletes hallgatása közben teljes nyugalommal tudjuk megfigyelni környezetünk lelki életének minden legfinomabb és legkisebb rezdülését is. Ha ezt már fejlődése során elérte az ember, környezete lelki megmozdulásai olyan hatással vannak rá, hogy lelke egy napfényben élő növényhez hasonlóan gyarapodik, növekszik és növekedése közben tagozódik. Az igazi türelemmel párosult szelídség és hallgatagság kitárja a lélek kapuját a lélekvilág, a szellem kapuját pedig a szellemi világ felé. „Maradj meg nyugalmadban és elzárkózottságodban, zárd el érzékeidet az elől, amit szellemi iskolázásod előtt közvetítettek neked, állítsd le az azelőtt szokásodhoz híven benned fel-alá hullámzott gondolatokat, belső világodban csendes és hallgatag légy és türelemmel várj, a magasabb világok így majd elkezdik kifejleszteni lelki szemedet és szellemi hallószervedet, de csak akkor látsz majd lelki szemeddel és hallasz majd szellemeddel, ha már ezeket az érzékszerveket kifejlesztetted. Ha egy ideig már így kitartottál nyugalmadban és elzárkózottságodban, láss hozzá napi teendőidhez, de vésd előbb mélyen a lelkedbe a gondolatot, hogy egyszer majd, ha elég érett leszel rá, bekövetkezik, amit el akarsz érni. Attól pedig óvakodj, hogy valamit is erőszakkal kényszeríts ki a magasabb hatalmaktól.” Útja kezdetén minden tanítvány megkapja tanítómesterétől ezeket az útmutatásokat. Ha megfogadja a mondottakat, tökéletesebbé teszi magát, ha nem fogadja meg, minden munkája hiábavaló. Az útmutatásokat csak annak nehéz betartania, aki türelmetlen és nem állhatatos. Csak mi magunk gördítünk utunkba akadályokat, más akadály nincs, ezeket pedig, ha valóban akarjuk, el tudjuk kerülni, amit ismételten hangsúlyoznunk kell. mert a szellemi iskolázás nehézségeiről sokan teljesen hamis képet alkotnak maguknak. A megismerés útjának első fokozatai bizonyos értelemben még könnyebben is elérhetők az élet hétköznapi nehézségeivel szemben szellemi iskolázás nélkül való helytállásnál. Azon kívül pedig itt csak olyasmit közlünk, ami a test és a lélek egészségére semmilyen veszéllyel nem jár. Hiszen vannak más, hamarabb célra vezető utak is, ezekhez azonban könyvünknek nincsen köze. mert a tapasztalt szellemi kutatók szerint nem kívánatos hatásokat keltenek életre. De mivel az említett másféle utakról mégis mindig nyilvánosságra kerül valami, mindenkit óva intünk attól, hogy rajtuk induljanak el. Az ilyen utak igazi mivoltuk szerint sohasem ismertethetők nyilvánosan és csak a beavatott értheti meg, hogy miért nem. Az itt-ott megjelenő töredékek követese nem vezethet üdvös fejlődéshez, viszont aláássa egészségünket, boldogságunkat és lelki nyugalmunkat. Kerüljük el ezeket a helytelen utakat, ha nem akarjuk rábízni magunkat olyan sötét hatalmakra, akiknek igazi mivoltáról és eredetéről nem is tudhatunk semmit. Egyet és mást még a szellemi iskolázáshoz tartozó gyakorlatok végzésére alkalmas környezetről is el kell mondanunk, hiszen egyénileg különböző ugyan, de mégis sok minden függ tőle. Aki a gyakorlatokat az önző érdekek, mondjuk a modem létért folytatott küzdelem légkörében végzi, tudnia kell, hogy az ilyen érdekek lelki szervei kifejlesztésére nem maradnak hatástalanok, noha e szervek belső törvényei annyira erősek, hogy a hatás nem lehet túl káros. Ahogyan a liliomból a még annyira alkalmatlan környezetben sem lesz bogáncs, úgy a lelki szem is azzá fejlődik csupán, ami a rendeltetése, még ha hatnak is rá a modem városok önző érdekei. Mindenesetre jól teszi a tanítvány, ha időnként felkeresi a természet csendes békességét, belső méltóságát és báját. Különösen előnyös, ha szellemi iskolázása idejét valaki a zöld növényvilág, a napsütötte hegyek és a bájos egyszerűség körében tölti. Ez a környezet a belső szerveket olyan harmonikusan fejleszti ki, amilyen összhang a modem városi életben soha nem jöhet létre. Már az is egy kicsit jobb helyzetben van az állandóan városi életet élőnél, aki legalább gyermekkorában magába szívhatta a fenyő illatát, hóborította hegycsúcsokat láthatott és megfigyelhette az erdei állatok és a rovarok csendes életét. Aki pedig kénytelen városban élni, mindenképpen adja meg fejlődésben lévő lelki és szellemi szerveinek a kellő táplálékot, a szellemtudomány inspirált tanításait. Aki napról-napra, vagy minden tavasszal nem kísérheti figyelemmel az erdők zöldjét, fogadja szívébe a Bhagavad-Gita. a János-evangélium, Kempis Tamás magasztos tanait és a szellemtudományos eredményekről szóló leírásokat. A szellemi látás csúcsaira sok út vezet, a helyes választás azonban elengedhetetlen. Aki jártas a szellemtudományban, ezekről az utakról az avatatlan előtt sok különösnek látszó dolgot mondhat el. Előfordulhat például, hogy valaki már nagyon messzire jutott a szellemi iskolázásban, szinte közvetlenül a nagy esemény előtt áll, hogy működni kezdjenek lelki szemei és szellemi fülei, amikor az a szerencse éri, hogy a csendes, vagy esetleg éppen a háborgó tengeren utazhat, ahol lelki szemeiről lehull a hályog - hirtelen „látni” kezd. Másvalaki szintén olyan fejlett, hogy csak épp a hályognak kell már szeméről leválnia, ami meg is történik, de sorsának súlyos csapása idézi elő. Másra úgy halott volna hasonló hatás, hogy megbénítja erejét, aláássa energiáját - a tanítványnál a megvilágosodást kelti életre. Ismét másvalaki türelemmel és kitartással vár, évek óta vár már anélkül, hogy az eredmény legcsekélyebb jele is mutatkozna. Nyugodtan ül kis csendes szobájában, amikor hirtelen szellemi világosság lesz körülötte, eltűnnek a falak, „átlát rajtuk” a lélek, mert szellemi látó- és hallóképessége működni kezd és egy új világ tárni fel előtte. [1] A szerző e sorokat 1904-ben írta. (A fordító.) |