Az itt következő közlések már egy olyan szellemi iskolázáshoz tartoznak, amelynek lényegét és mivoltát megtudhatja mindenki, aki helyesen alkalmazza magát az iskolázást. A közlések arra a három fokozatra vonatkoznak, amelyek elérése esetén a szellemi iskolázás bizonyos mértékű beavatáshoz vezetett. Az ide tartozó témák köréből azonban csak annyit fejthetünk ki, amennyi elmondható belőlük a nyilvánosság előtt; egy még mélyebb, még bensőségesebb tanításból származó útmutatásokat adunk meg tehát. Magában a szellemi iskolázásban a tanítás egy előre meghatározott menetét kell követnünk. Bizonyos gyakorlatok arra valók az iskolázás során, hogy tudatosan hozzák érintkezésbe az ember lelkét a szellemi világgal és nagyjából úgy viszonyulnak az itt következőkhöz, mint a magasabb fokú és szigorú rendszerességgel dolgozó iskolákban kapott tanítás az előkészítő iskola alkalmi tanításához. Az itt vázolt gyakorlatok komoly és kitartó követése mégis elvezet az igazi szellemi iskolázáshoz. A türelmetlen, komolyság és kitartás nélküli próbálkozás természetesen semmire sem vezethet. - Csak akkor lehet eredménye a szellemi tanulmányoknak, ha mindenekelőtt betartjuk a már elmondottakat és ezen az alapon haladunk tovább. A szellemi iskolázás hagyományosan a következő három fokozatot állítja elénk: 1. az előkészületet, 2. a megvilágosodást, 3. a beavatást. Nem okvetlenül szükséges, hogy a három fokozat így kövesse egymást és hogy valaki egészen keresztülmenjen az elsőn, mielőtt még sorra kerülne a második, ezen pedig még mielőtt sorra kerülne a harmadik fokozat. Bizonyos vonatkozásban részesülhetünk már a megvilágosodásban, sőt, a beavatásban is, míg más vonatkozásban az előkészületnél tartunk még. Egy bizonyos időt azonban az embernek mégis el kell töltenie az előkészítéssel, mielőtt még megvilágosodása egyáltalán elkezdődhetne. A beavatási folyamat megindulását azonban legalább is egy bizonyos fokú megvilágosodásnak mégis meg kell előznie. Az egyszerűség kedvéért azonban egymást követő sorrendjükben követjük a három fokozatot.

1.  Az előkészület

Az előkészület az érzelmi és gondolati élet egészen sajátos gondozásából áll. A lélek és a szellem magasabb rendű érzékelő eszközöket és tevékenységre való szerveket kap tőle, ahogyan a határozatlan rendeltetésű élő anyagból álló test is tevékenységre szolgáló szerveket kap a természet erőitől.

Az előkészületet azzal kell kezdenünk, hogy a környező világ egyes folyamataira irányítjuk lelkünk figyelmét. Egyfelől a sarjadó, növekvő, viruló életet kell megfigyelnünk, másfelől az elvirulással, hervadással, elhalással összefüggő minden jelenséget. Ezek a folyamatok egyidejűleg találhatók meg mindenütt, bárhova nézünk és természetes módon keltenek érzéseket és gondolatokat az emberben mindenhol. De hétköznapi körülmények között az ember általában véve nem eléggé engedi át magát ezeknek az érzéseknek és gondolatoknak, mert túl gyorsan tér át az egyik benyomásról a másikra. Az a fontos, hogy iskolázás közben a tanítvány intenzíven és teljesen tudatosan irányítsa figyelmét ezekre a tényekre. Amikor a virulás egy bizonyos módját észleli, lelkéből ki kell űznie minden egyebet és rövid időre ennek az egyetlen benyomásnak kell átengednie magát. Ha ezt megtette, csakhamar meggyőződik arról, hogy most erősebbé válik és határozottabb formált ölt egy-egy olyan érzés, amely azelőtt hasonló esetben a lelkén éppen csak átsuhant. Ennek az érzésformának az utórezgését nyugalomban át kell azután élnie és lelkében mindennek el kell csendesednie, hogy ez megtörténhessen. El kell zárkóznia a külvilág többi részétől, azt kell követnie csupán, amit lelke mond el a virulásról és a hervadásról, mint tényről.

De nem szabad azt hinnünk, hogy az ember akkor jut messzire a szellemi iskolázás során, ha esetleg letompítja érzékeit a külvilággal szemben. Ellenkezőleg, előbb a lehető legelevenebben és legpontosabban meg kell néznünk a dolgokat és csak azután engedjük át magunkat a lelkünkben feléledő érzésnek, felszínre törő gondolatnak, ha ezt megtettük már. Az a fontos, hogy figyelmünket teljesen kiegyensúlyozva irányítsuk mind a kettőre, mind a külvilágra, mind belső világunkra. Ha kellő nyugalomra találunk és átadjuk magunkat a lelkünkben életre keltett érzésnek és gondolatnak, megfelelő idő múlva a következőt tapasztaljuk: belső világunkban az érzések és gondolatok korábban nem ismert új fajtáit látjuk felszínre tömi. Ezek az érzések annál elevenebbé válnak, minél gyakrabban irányítjuk figyelmünket ilyen módon valamiféle növekvő, viruló, illetve felváltva valamiféle hervadó, elhaló jelenségre. Az így keletkezett érzésekből és gondolatokból épülnek fel a szellemi látás szervei, ahogyan a természet erői is élő anyagból építik fel a fizikai szemet és fület. Bizonyos meghatározott érzésforma tartozik a létesüléshez és a növekedéshez; a hervadáshoz és az elhaláshoz pedig egy másik érzésforma kapcsolódik, de csak akkor, ha az ilyen érzések gondozására a leírt módon törekszünk. Ezeket az érzéseket megközelítően helyesen le lehet írni. Mindenki csak maga teremthet magának tökéletes képet róluk, amennyiben átéli a belső élményeket. Aki már sokszor figyelte meg a létesülés és a virulás folyamatát, olyasvalamit érez, ami kissé a napfelkelte átélésekor érzett érzésre hasonlít. Hasonló élmény jön létre a hervadás és az elhalás folyamata átélésekor, mint amit a Hold lassú emelkedését látva élünk át. Ez a két érzés olyan két erő, amelyet ha megfelelően gondozunk és egyre elevenebbé fejlesztünk, a legjelentősebb szellemi látásokhoz vezetnek minket. Az előtt, aki tervszemen és tudatosan ismételve engedi át magát az ilyen érzéseknek, egy új világ tárul fel. A lélekvilág, az úgynevezett asztrális sík dereng fel előtte. Nem kelt már benne annyira határozatlan benyomást a növekedés és az elmúlás, mint azelőtt. Ellenkezőleg, eddig ismeretlen szellemi vonalak és formák alakulnak ki az általuk keltett benyomásokból. Az ilyen vonalak és formák pedig a különböző jelenségeknek megfelelő, különböző alakokat öltenek. Egy nyíló virág bizonyos meghatározott vonalat varázsol a lelke elé, egy növekedésben lévő állat, vagy egy elhaló fa szintén. Lassanként elé tárul a lélekvilág (az asztrális sík). Ezekben a vonalakban és formákban semmi önkényes nincs. A fejlődés megfelelő fokán álló két tanítvány mindig ugyanazokat a vonalakat és formákat látja a folyamat átélése közben. Amilyen bizonyossággal két ép látású ember a kerek asztalt egyaránt kereknek látja, nem pedig egyikük kereknek, a másik pedig négyszögletesnek, ugyanolyan bizonyossággal varázsolódik két lélek elé ugyanaz a szellemi alakzat a nyíló virág megpillantásakor. Miként a természetrajz fajuk vagy fajtájuk szerint írja le az állatok és növények alakját, úgy írja vagy rajzolja le a szellemtudomány ismerője is a növekedés és az elhalás folyamatainak szellemi alakját.

Ha a tanítvány fejlődése során olyan messzire jutott, hogy látja már a fizikailag látható jelenségek szellemi alakját, a fejlődésnek attól a fokától sincsen messze, hogy meglásson olyan dolgokat is, amelyeknek nincsen fizikai létük, vagyis a szellemtudomány tanításaiban járatlanok előtt szükségképpen teljesen rejtve maradnak (okkultak).

Hangsúlyoznunk kell, hogy a szellemi kutatónak nem szabad belefeledkeznie a különböző dolgok jelentése fölött való elmélkedésbe. Az efféle értelmi munka letéríti a helyes útról. Frissen és ép érzékkel, éles megfigyelőképességgel nézzen a fizikai világra, utána pedig engedje át magát érzéseinek. Ne a dolgok jelentését akarja okoskodó értelmével megérteni, hanem hagyja, hogy jelentésüket maguk a dolgok tárják előtte fel.[1]

A következő fontos lépést a szellemtudomány a magasabb világokban való tájékozódásnak (orientációnak) nevezi. Úgy érhetjük el, ha teljesen áthat minket a tudat, hogy az érzések és a gondolatok éppen úgy valóságos tények, mint a fizikailag érzékelhető világban az asztalok vagy a székek. A lélekvilágban és a gondolatok világában ugyanúgy hatnak egymásra az érzések és a gondolatok, akárcsak a fizikai világ dolgai a fizikai világban. Amíg

ezt nem vési élénken tudatába az ember, el sem hiszi, hogy egy képtelen gondolata olyan pusztítást végezhet a gondolatok világát élettel betöltő többi gondolat között, mint egy vaktában kilőtt puskagolyó az eltalált fizikai tárgyakban. Sokan vannak, akik értelmetlennek látszó és fizikailag látható cselekedeteket sohasem mernek talán elkövetni, de nem riadnak vissza a képtelen gondolatoktól vagy érzésektől, mert a világ számára ártalmatlanoknak hiszik őket. A szellemtudományos iskolázás terén azonban csak akkor haladhatunk tovább, ha gondolatainkra és érzéseinkre ugyanúgy vigyázunk, mint a lépéseinkre a fizikai világban. Senki sem próbál egyenesen nekirohanni az előtte álló falnak, hanem kitér előle, hiszen a fizikai világ törvényeihez igazodik. - Az érzés- és gondolatvilágnak is vannak ilyen törvényei, csakhogy ezek nem kényszerítik magukat rá kívülről az emberre. Érzés- és gondolatvilágunk törvényeinek lelki életünkből kell fakadnia, amit úgy érhetünk el, hogy minden képtelen gondolatot és érzést mindig elűzünk magunktól. Az iskolázásnak ezen a fokán ki kell életünkből zárnunk minden önkényes töprengést, minden játékos képzelgést, véletlenszerűen fel s alá hullámzó érzést. Nem tesszük vele szegényebbé érzésvilágunkat, sőt, csakhamar azt vesszük észre, hogy akkor gazdagodik csak igazán, és a képzelőerőnk is csak akkor válik valóban alkotóképessé, ha így szabályozzuk belső életünket. Jelentős érzések és termékeny gondolatok váltják fel a kicsinyeseket és a túláradókat, tájékozódáshoz vezetve minket a szellemi világban. Így kerülünk helyes viszonyba a szellemi világ tényeivel. Bizonyos hatást is tapasztalunk ilyenkor magunkon. Ahogyan fizikai életünkben utunk fizikai jelenségek között halad el, most a növekedés és az elhalás jelzett módon megismert tényei között vezet tovább. Egyfelől mindent, ami növekszik és virul, másfelől pedig mindent, ami hervad és elhal, úgy követünk nyomon, ahogyan arra a magunk és a világ fejlődése érdekében szükség van.

A tanítvány további iskolázása során a hangok világával foglalkozik és különbséget kell tennie az úgynevezett élettelen tárgyaktól (lehulló testtől, harangtól, vagy egyfajta hangszertől) eredő hangok és az élőlények (állatok vagy emberek) hangja között. A harangszót hallva kellemes érzések kapcsolódnak a hallott hanghoz, állati kiáltást hallva a hangból megérezzük az állat belső élménye, öröme vagy fájdalma megnyilatkozását is. A tanítvány az élőlények hangjainak megfigyelésével kezd el tevékenykedni. Teljes figyelmét arra kell fordítania, hogy a hang olyasvalamit ad hírül, ami saját lelkén kívül esik. A lelkétől idegen hangban kell elmélyednie és a hangban kifejezett örömmel vagy fájdalommal kell bensőséges kapcsolatba hoznia érzéseit. El kell attól tekintenie, hogy neki mit jelent a hang, kellemes-e vagy kellemetlen, jól esik-e vagy sem és egész lelkét annak kell átengednie, ami hangot adó lényben megy végbe. Az ilyen gyakorlatok tervszerű, megfontolt keresztülvitelével sajátítja el a tanítvány azt a képességet, hogy mintegy összeforrjon a hangot adó lénnyel. A zenei érzékkel bíró embernek könnyebb így ápolni kedélyvilágát, mint annak, akinek nincs ilyen érzéke. De senki se gondolja, hogy ezt a munkát pótolja a zenei érzék. Ezt a hangélményt ki kell terjesztenünk a szellemi iskolázás folyamán az egész természetre is. - Ettől érzés- és gondolatvilágunk egy új képességgel gazdagodik. Kezdjük felfogni a természet hangjaiban megszólaló titkokat. Most a természet értelmes beszéde lesz abból, ami csak értelmetlen zaj, zörej volt azelőtt. Ha korábban hangot adtak az úgynevezett élettelen dolgok, zörejeket hallottunk csupán, most pedig már a lélek újfajta beszédének fogjuk fel. Érzéseink ápolása során továbbhaladva csakhamar észrevesszük, hogy amiről korábban sejtelmünk sem volt, meghallhatjuk. Elkezdünk hallani a lelkünkkel.

Az előbbi gyakorlathoz egy másikat is hozzá kell fűznünk, hogy az elérhető legnagyobb eredménnyel járhasson. - A tanítvány szellemi iskolázását illetően különösen fontos az a mód, ahogyan hallgatja mások beszédét. Hozzá kell szoknia, hogy mások beszéde közben a maga belső világa teljesen elnémuljon. Amikor valaki elmondja a véleményét, amit másvalaki meghallgat, általában helyeslést vagy ellenkezést vált ki az utóbbi belső világából. Sokan úgy érzik, hogy kénytelenek azonnal helyeselni vagy inkább ellenkezni. A tanítványnak el kell hallgattatnia magában mindenféle helyeslést vagy ellenkezést. Közben nem az a fontos, hogy hirtelen változtasson életmódján és állandóan egy ilyen alapos belső hallgatás elérésére törekedjen, hanem azzal kell kezdenie, hogy szándékosan kiválogat erre a célra egyes eseteket és ekkor lassanként, fokozatosan, mintegy önmagától válik szokásává mások meghallgatásának ez az új módja. - A szellemi kutatás folyamán az ember tervszerűen gyakorolja is az ilyesmit. A tanítványok kötelességüknek érzik, hogy gyakorlásképpen bizonyos időközökben meghallgassanak legellentétesebb gondolatokat, miközben teljesen elnémítanak magukban mindenféle helyeslést és különösképpen mindenféle becsmérlő kritikát. Az a fontos, hogy eközben ne csak minden értelmi ítélet hallgasson el, hanem minden nem tetsző, elutasító vagy beleegyező érzés is. A tanítványnak azt kell állandóan és gondosan megfigyelnie, hogy ha nem is a felszínen, de nincsenek-e lelke legmélyebb, legmeghittebb világában mégis efféle elutasító vagy helyeslő érzések. Meg kell hallgatnia például a bizonyos vonatkozásban alatta álló emberek kijelentéseit, miközben el kell nyomnia magában a felsőbbség tudatának és a jobban-tudásnak minden érzését. - Mindenkinek nagy hasznára van, ha így hallgatja meg a gyermekeket, mérhetetlenül sokat tanulhat tőlük még a legnagyobb bölcs is. Így ér cl a tanítvány a fejlődésnek arra a fokára, amikor teljesen önzetlenül, saját személyisége, saját személyes véleménye és érzései teljes kikapcsolásával tudja hallgatni mások mondanivalóját. Ha a kritikamentes hallgatásban még akkor is gyakorolja magát, ha a sajátjával homlok egyenesen más véleménnyel szembesül és „a legképtelenebb” események játszódnak előtte le, lassanként megtanul összeolvadni mások lényével és teljesen feloldódni bennük. A szavakon keresztül mások lelkének belső hangjait hallja meg. A hang átéléséből csak állandóan ilyen gyakorlatokat végezve lesz lelket és szellemet érzékelő eszköz, de mindenesetre a legszigorúbb önnevelés kell hozzá, hogy célra vezessen. Ha ugyanis ezeket a gyakorlatokat a természet hangjaira vonatkoztatott gyakorlatokkal végezzük együtt, egy új hallóérzék fejlődik ki lelkünkben, amellyel észlelhetjük a szellemi világ külső hangokban ki sem fejeződő és fizikai füllel nem érzékelhető hangjait is. Életre kel a tanítvány lelkében „a belső szó” észlelése. Lassanként igazságok nyilatkoznak meg a szellemi világból és hallja, hogy egy szellemi beszéd szól hozzá.[2] Minden magasabb igazságot ilyen „belső szó” tár elénk. Az igazi szellemi kutató mindent így tapasztal, amit azután el is mond, de nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy amíg „a belső világunkban megszólaló beszédet” ilyen módon nem észleljük mi magunk is, szükségtelen foglalkoznunk szellemtudománnyal. Ellenkezőleg, maga a vonatkozó irodalom olvasása, a szellemi kutatók tanainak meghallgatása is már az önálló megismerés elérésének eszköze. A szellemtudományból ismert minden mondat alkalmas arra, hogy érdeklődésünket egy olyan célra irányítsa, amely megfelel a lélek helyes előrehaladásának. A tanítványnak az eddig elmondottakon túl még buzgón foglalkoznia kell azzal is, amit a szellemi kutatók már közöltek a világgal. Az efféle közlések tanulmányozása mindenfajta szellemi iskolázásban az előkészülethez tartozik. Bárhogyan is alkalmazza valaki a többi eszközt, anélkül nem éri el célját, hogy a szellemi kutatók tanításait fel ne venné magába, mert ők tanításaikat „a belső szó” és „a belső világukban felcsendülő beszéd” életteljes voltából merítették, tanításaik tehát maguk is szellemi életet élnek, nem csak szavak, hanem eleven erők is. Míg a szellemi kutatók szavait követed és igazi belső tapasztalásból írt könyveiket olvasod, a lelkedben olyan erők működnek, amelyek ugyanúgy hozzák létre benned a szellemi látást, ahogyan a természet erői alkották meg élő anyagból szemed és füled.

2.  A megvilágosodás

A megvilágosodás igen egyszerű gyakorlatokból indul ki. Itt is az a fontos, hogy bizonyos, minden emberben szunnyadó és felébredni vágyó érzéseket és gondolatokat fejlesszünk ki. Ezek az egyszerű gyakorlatok csak akkor vezethetnek a belső fényjelenségek észleléséhez, ha teljes türelemmel, szigorúan és állandóan alkalmazzuk őket. A kiindulási pont a természet egyes lényeinek - például egy átlátszó, szép formájú kő (kristály), növény és állat - sajátos szemlélése. Először egész figyelmünkkel a követ igyekezzünk összehasonlítani az állattal, miközben eleven érzésekkel kísérve éljük át lelkünkben az alább felsorolt gondolatokat. De nem szabad másnak is keverednie az érzések és gondolatok közé, az intenzív és figyelmes szemlélődést más érzés és gondolat sem zavarhatja meg. A követ az állattal a következőképpen hasonlítjuk össze. „A kőnek és az állatnak is van alakja. A kő nyugalomban marad a helyén. Az állat változtatja a helyét, ösztöne indítja helyváltoztatásra. Az ösztönöket szolgálja az állat alakja is, de az egyes szervei és eszközül használt testrészei szintén ösztöneinek megfelelően alakulnak ki. A kő alakját viszont nem az ösztönök, hanem ösztönöktől mentes erő hozza létre.”[3] Ha intenzíven belemerülünk ezekbe a gondolatokba és feszült figyelemmel vizsgáljuk közben a követ és az állatot, két teljesen különböző érzésfajta kel életre lelkünkben, az egyik az ásványból, a másik az állatból áramlik oda. Eleinte valószínűleg nem sikerül ez a gyakorlat, de lassanként, ha valóban türelemmel ismételgetjük, életre kelnek a leírt érzések, csak állandóan folytatnunk kell a gyakorlást. Az érzések eleinte csak a szemlélődés tartama alatt vannak jelen, de később már hatnak akkor is, ha befejeztük a szemlélődést és olyasvalami lesz belőlük, ami elevenen megmarad a lelkünkben. Gondolnunk kell csak rájuk és mindig felszínre hozhatók a külső tárgy szemlélése nélkül is. A szellemi látás szemei az ilyen érzésekből és a velük kapcsolatos gondolatokból alakulnak ki. - Ha szemlélődésünk tárgyaihoz azután még a növényt is hozzávesszük, észrevesszük, hogy a növényből kiáradó érzés - fokát és mivoltát tekintve - mintegy középen foglal helyet a kövekből és az állatokból áramló érzések között. Az így kialakuló szerveink a szellemi szemeink, amelyekkel lassanként színekhez hasonlítható lelki és szellemi jelenségeket észlelhetünk. Addig, amíg csak az előkészületről szóló fejezetben leírtakat sajátította el a tanítvány, a szellemi világ a maga vonalaival és formáival együtt sötét marad és csak megvilágosodását követően világosodik meg előtte. - Itt is meg kell jegyeznünk, hogy a „sötét” és a „világos” szavak szintén csak megközelítik azt, amit mondani akarunk, ugyanúgy, mint a könyvben használt más kifejezések is. Mondanivalónkra nincs pontosabb kifejezésünk, mivel a nyelv a fizikai világ számára alakult ki. - A szellemtudomány a kőből kiáramló és szellemi szervvel észlelhető jelenségei „kék”-nek vagy „kékesvörös”-nek, az állatból felénk áradó érzést pedig „vörös”-nek vagy „vörösessárgá”-nak mondja. Ezek ugyan valóban színek, de szellemi színek. A növényből „zöld” szellemi szín árad és fokozatosan világos, éteri „rózsaszínbe” megy át. A növény ugyanis a magasabb világokban bizonyos nézőpontból fizikai világbeli mivoltára leginkább hasonlító természeti lény. A kőnél és az állatnál azonban ez nem így van. - De tudnunk kell, hogy a kőzetek, a növények és az állatok világának csak főbb árnyalatait jellemeztük a most említett színekkel. A valóságban minden lehetséges közbeeső árnyalat is megtalálható bennük. Minden kőhöz, növényhez és állathoz a maga teljesen meghatározott színárnyalata tartozik hozzá.

Rajtuk kívül gyakran csodálatos, sokszor azonban borzalmas színekben észlelhetők a magasabb világok fizikailag soha testet nem öltő lényei is. A magasabb világok színgazdagsága valóban mérhetetlenül nagyobb, mint a fizikai világé.

Ha elsajátítottuk már a szellemi látás képességét, vagyis kinyílt a „szellemi szemünk”, előbb-utóbb találkozunk a fent említett, az embernél magasabban vagy mélyebben álló és a fizikai valóságban soha meg nem jelenő lényekkel. A fejlődés előbb említett fokára érve sokféle irányban áll előttünk nyitva az út. De senkinek sem tanácsos a szellemi kutató szavainak vagy másfajta közléseinek gondos követése nélkül továbbhaladnia rajtuk. A már elmondottakkal kapcsolatban is a legjobb a tapasztalt vezetésre hallgatnunk. Ha kellő erő és kitartás van bennünk a megvilágosodás felsorolt elemi fokozatainak az eléréséhez, egészen biztosan megkeressük és meg is találjuk a megfelelő vezetőt is.

De minden körülmények között óvatosságra van szükség, aki pedig nem akar óvatosan eljárni, jobban teszi, ha felhagy minden szellemtudományos iskolázással. Ha szellemtudománnyal foglalkozik az ember, arra is szüksége van, hogy semmit se veszítsen jó és nemes emberi tulajdonságaiból és a fizikai valóság iránti fogékonyságából. Ellenkezőleg, az iskolázás alatt állandóan fokoznia kell erkölcsi erejét, belső tisztaságát és megfigyelőképességét. Így például a megvilágosodás elemi gyakorlatait végezve állandóan gondoskodnia kell a tanítványnak az emberek és az állatok világával való együttérzése és a természet szépségei iránti érzéke folytonos növeléséről és ápolásáról, máskülönben ezt az érzést és érzékelést állandóan letompítja a gyakorlatok egyoldalú betartása, megkeményedik a szíve, eltompulnak az érzékei, ami veszélyes következményekkel járhat.

A lehetőségekhez képest a következő fejezetekben beszélünk majd arról, hogy miként alakul ki a megvilágosodás, ha a leírt gyakorlatok szerint a helyes módon emelkedünk a kőtől, a növénytől és az állattól az emberhez, a megvilágosodást követően pedig hogyan következik be minden körülmények között a lélek egybeolvadása a szellemi világgal és vezet beavatáshoz.

Manapság a szellemtudományhoz vezető utat sokan keresik, sok veszélyes és helytelen módszerrel is próbálkozva. Ezért tehát azok, akik úgy vélik, hogy e téren megismertek már az igazságból valamit, kötelességüknek érzik megadni másoknak is a lehetőséget a szellemi iskolázás bizonyos fokú megismeréséhez. Itt csak annyit közöltünk, amennyi ennek a mértéknek felel meg. Az igazságot - amennyire lehet - meg kell ismertetni, nehogy nagy kárt okozzanak a téves eszmék. A könyvben leírt úton senki sem károsodhat, hacsak a szellemi látást nem erőszakolja. Azt az egyet kell csak betartanunk, hogy a leírt gyakorlatokra senki se szenteljen több időt és erőt, mint amennyit életkörülményei és kötelezettségei megengednek. Az iskolázás miatt senkinek sem szabad hirtelen bármit is változtatnia külső életviszonyain. Ha igazi eredményeket akarunk elérni, türelemmel kell lennünk és elég erőseknek ahhoz, hogy néhány perc után abba is hagyjuk a gyakorlatot, nyugodtan tovább folytatva napi munkánkat, amit nem szabad megzavarnia a gyakorlatokra vonatkozó gondolatoknak. Aki nem tanult meg a legmagasabb és a legjobb értelemben véve várni, nem alkalmas szellemtudományos iskolázásra és jelentős értékű eredményekre sohasem jut.

3.  A gondolatok és érzesek ellenőrzése

Aki a szellemtudomány útjait a most leírt módon keresi, egész munkája alatt meg kell erősítenie magát egy bizonyos, benne állandóan tevékenykedő gondolattal. Mégpedig azt kell állandóan szem előtt tartania, hogy egy idő múltán már anélkül is tetemes haladást érhet el, hogy az várakozásának megfelelő módon jelentkezne. Ha ezt nem tudja, könnyen elvesztheti az állhatatosságot, rövidesen felhagyva minden kísérlettel is. Eleinte igen zsengék, szubtilisak a kifejlesztendő erők és képességek, teljesen más a természetük, mint előzőleg elképzelte az ember, hiszen eddig csak a fizikai világgal foglalkozott. A szellemi és a lelki világ rejtve marad minden ember tekintete és fogalmai számára. Egyáltalán nincs mit csodálkoznunk rajta tehát, hogy nem veszi azonnal észre őket, amikor szellemi és lelki erők fejlődnek ki benne. - Azok számára, akik a megismerés útjának a hozzáértő kutatók összegyűjtött tapasztalatait mellőzve vágnak neki, ebből áll az eltévelyedés lehetősége. A szellemi kutató a tanítvány haladását sokkal előbb tapasztalja, mint ő maga és mielőtt még a tanítvány a finom szellemi szemek kifejlődéséről bármit is tudna, tisztában van már vele, hogy miként fejlődnek ki. A szellemi kutató útmutatásainak nagy része éppen azt a célt szolgálja, hogy a tanítvány el ne veszítse bizalmát, türelmét és kitartását, mielőtt saját haladását felismeri. A szellemi világ ismerője neveltjének semmi olyat nem tud adni, ami ne volna már - rejtetten - benne. Útmutatást adhat csupán a szunnyadó képességek kifejlesztésére és a tanítómester tapasztalataiból származó közlések csak támaszt nyújtanak a sötétségen át a világosságra törő embernek.

Sokan hagyják el a még alig megkezdett utat amiatt, mert nem vesznek rögtön észre haladást. Első magasabb rendű tapasztalásait a tanítvány sokszor még akkor is illúziónak tekinti, ha már át is éli, mert teljesen másképpen képzelte el őket. Elveszti bátorságát, mert értéktelennek tartja első tapasztalásait, vagy szerinte jelentéktelennek tűnnek és így nem hiszi cl, hogy belátható időn belül valamiféle jelentékeny eredményhez vezethetnének. A szellemtudományhoz vezető úton két fénynek nem szabad kihunynia, a bátorságnak és az önbizalomnak. Nem sokra viheti, aki nem tudja keresztülvinni, hogy belső nyugalommal és türelemmel folytassa a látszólag számtalanszor sikertelen gyakorlatot. A homályos érzés, hogy helyes úton járunk, sokkal előbb jelentkezik, mint az előmenetel világos észlelése és ezt az érzést kell ápolnunk, gondoznunk. Mindenekelőtt azt a hiedelmet kell kiirtani magunkból, hogy a magasabb megismeréshez vezető gyakorlatok szükségképpen egészen különösek és titokzatosak is. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ezeknél a gyakorlatoknál az egyébként is állandóan bennünk lévő érzésekből és gondolatokból indulunk ki és csupán ezeknek kell az eddigiektől eltérő irányt szabnunk. Eleinte azt kell tudatosítanunk magunkban tehát, hogy „a legmagasabb titkok rejlenek érzés- és gondolatvilágomban, csak eddig még nem vettem őket észre.” Mindez végeredményben azon alapul, hogy az ember a testét, a lelkét és a szellemét állandóan magával hordozza, de kifejezetten csak a testéről van tudomása, lelkéről és szelleméről nincs, a tanítvány pedig úgy lesz tudatos a lelkében és szellemében is, mint bárki más a testében. Az érzések és a gondolatok helyes irányba terelése azért fontos, mert ezzel fejlesztjük ki a mindennapi életben láthatatlan jelenségek észleléséhez szükséges képességet. Ebben a fejezetben az ilyen észleléshez vezető utak egyikét írjuk le. Ismét egy egyszerű gyakorlatról van szó, mint majdnem minden eddig közölt gyakorlat, de ha kitartóan hajtjuk végre és a kellő meghitt hangulattal engedjük át magunkat a gyakorlatnak, mégis a legnagyobb hatást idézheti elő.

Tegyünk magunk elé egy növénymagot. Az a fontos, hogy a kicsi mag szemlélése közben intenzíven éljük át a megfelelő gondolatokat és bizonyos érzéseket fejlesszünk ki velük. Először is azt tisztázzuk, hogy mit is látunk voltaképpen. Írjuk le magunkban a mag alakját, színét és a többi tulajdonságait is. Majd gondoljuk át a következőket. „Ha elültetjük ezt a magot, sokféle formából összetett növény lesz belőle”, majd képzeljük el a növényt magát - építsük fel saját fantáziánkkal - és így gondolkozzunk: „azt, amit én most a fantáziámmal képzelek cl, később valóban előcsalja a föld és a nap ereje a magból. Ha egy mesterségesen előállított, fizikai szemmel az igazitól meg sem különböztethető és megtévesztésig hű utánzat lenne előttem, semmilyen növényt sem csalna belőle elő a föld és a nap ereje.” Ezt a gondolatot bensőségesen átélve és tisztázva magunkban, helyes érzésekkel kísérjük majd az utána következőt is és azt mondjuk, hogy „a magban az egész növény erejeként benne rejlik már, ami belőle később kinő. A mesterséges utánzatban ez az erő nincsen benne, a szemem azonban mégis egyformának látja a kettőt. Az igazi magban tehát az a valami, ami az utánzatban nincsen meg, láthatatlanul van benne!” Ezek után erre a láthatatlanra irányítsuk érzéseinket és gondolatainkat.[4] Képzeljük el, hogy ez a láthatatlan később valamilyen alakban és színben látható növénnyé változik, végül pedig fűzzük hozzá elképzelésünkhöz a gondolatot, hogy „ láthatóvá válik a láthatatlan Ha nem tudnék gondolkodni, nem adhatna magáról már most hírt az, ami csak később válik láthatóvá.

Különösen hangsúlyozzuk, hogy intenzíven éreznünk is kell, amit ilyenkor gondolunk. Ezt az egyetlen, most említett gondolatot nyugalomban kell átélnünk, anélkül, hogy belekevernénk más, zavart keltő gondolatokat. Időt kell hagynunk rá, hogy mintegy lelkünkbe hatoljon ez a gondolat és a hozzá tartozó érzés. Ha ezt rendben hajtjuk végre, egy idő múlva - esetleg csak sok kísérletezés után - megérzőnk magunkban egy bizonyos erőt, amely egy új szemléletmódot hoz létre. Kis fényfelhőbe zártan jelenik meg a mag, szellemi észleléssel lángszerűnek érezzük, amelynek a közepe a lila érzését kelti bennünk, a széle pedig olyat, mintha kékes színt látnánk. - Megjelenik előttünk valami, amit nem láttunk azelőtt és amit a mibennünk életre keltett gondolatok és érzések tettek láthatóvá. Most a fizikailag láthatatlan és csak később láthatóvá alakuló növény nyilatkozik meg szellemileg látható módon.

Sokan mindezt érthetően illúziónak tartják és azt mondják, hogy az efféle látások és fantazmagóriák őket nem érdeklik. Sok tanítvány marad el, nem folytatva munkáját a megismerés útján. Pedig éppen azon múlnak a dolgok, hogy ne keverjük össze a fantáziát az emberi fejlődésnek ezen a fontos pontján a szellemi valósággal, legyen hozzá bátorságunk, hogy előre törjünk, ne legyünk félénkek és kishitűek. Másfelől viszont nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a gyakorlatokkal egyidejűleg állandóan ápolnunk kell a valóságot a tévedésektől megkülönböztető egészséges érzéseket. A gyakorlatok folyamán sohasem szabad az embernek elvesztenie az önmaga feletti teljes és tudatos uralmat. Közben ugyanolyan biztonsággal kell gondolkodnia, mint mindennapi életében. Helytelen lenne álmodozásba esnie. Értelme világos - mondhatnám - józan kell hogy maradjon minden pillanatban. A legnagyobb hiba pedig az lenne, ha a gyakorlatok miatt vesztené el egyensúlyát és azok tartanák vissza attól, hogy mindennapi élete dolgait éppen olyan egészségesen és világosan ítélje meg, mint korábban. A tanítvány ezért szükségképpen vizsgálja meg magát újra meg újra, hogy az egyensúlyát nem vesztette-e el és életkörülményei közepette ugyanaz maradt-e aki volt. Mindig őrizze meg belső bátorságát és józanságát.

Ügyeljen rá, hogy ne adja át magát álmodozásoknak és mindenféle más gyakorlatokkal se foglalkozzék. A szellemi iskolákban már ősidők óta kipróbálták és követték a könyvünkben foglalt gyakorlatok gondolati irányát és a könyvben csakis ilyen kipróbált gyakorlatokról van szó. Aki olyan másfajta gyakorlatokat végez, amelyeket saját maga épített fel magának, vagy itt-ott hallott vagy olvasott róluk, előbb-utóbb szükségképpen eltéved és csakhamar a féktelen képzelgés útjára lép.

Az eddigi gyakorlatokhoz csatlakoznia kell még egy továbbinak is, mégpedig a következőnek. Figyeljünk meg egy fejlődése teljében levő növényt, majd engedjük át magunkat a gondolatnak, hogy eljön az ideje, amikor elhal. Abból, amit most magam előtt látok, semmi se marad. Akkorra viszont már megérlelte magvait, amelyekből ismét új növények lesznek. Ráeszmélünk ennél a gondolatmenetnél is, hogy abba, amit látunk, olyasvalami is bele van rejtve, amit nem látunk. Teljesen engedjük át magunkat a gondolatnak, hogy a jövőben sem a növény, sem a színei nem lesznek többé, de képzeljük és gondoljuk el, hogy magokat érlel, ami arra tanít, hogy nem semmisül meg. Most éppen úgy nem láthatjuk szemünkkel azt, ami a növényt a megsemmisüléstől megóvja, ahogyan az előbb sem láthattuk meg a növényt a magban. Van benne tehát valami szemmel nem látható. Ha ezt a gondolatot életre keltjük magunkban és megfelelő érzésekkel párosul, lelkünkben bizonyos idő elteltével ismét kifejlődik egy új látásmóddá váló új erő. Szellemi szememmel lángszerű formát látok kimagaslani a növényből, ami a magnál észlelt lángra hasonlít ugyan, de természetesen annál kellőképpen nagyobb. A láng középső részét zöldeskéknek, külső szélét pedig sárgásvörösnek érezzük.

Hangsúlyoznunk kell, hogy az említett „színeket” nem úgy látjuk, mint szemünkkel a fizikaiakat, hanem a szellemi észlelés a fizikai színhatásokra hasonlító érzést kelt bennünk. Amikor szellemileg „kéket” érzékelünk, hasonló érzésünk van, mint amikor fizikai szemünk „kék” színt lát. Annak, aki valóban szellemi észleléshez akar fokozatosan emelkedni, figyelembe kell ezt vennie, mert különben a fizikaiak megismétlődését keresi a szellemi világban, ami a legelszomorítóbb eltévelyedéseket okozza majd.

Az már messzire jutott, aki iskolázása során odáig fejlődött, hogy ilyen szellemi színeket lát, mert a dolgok nemcsak jelenlegi létükben, hanem keletkezésük és elmúlások közben is lelepleződnek előtte. Mindenütt elkezdi látni azt a szellemet, amelyről a fizikai világ semmit sem tudhat. Ezzel megtette egyúttal az első lépéseket ahhoz is, hogy lassanként önálló látással tudja felfedezni a születés és a halál titkát. A testi érzékek azt tapasztalják csupán, hogy a születéssel létrejön, a halállal pedig elmúlik egy lény, mert a fizikai érzékek nem észlelik a lény rejtett szellemiségét. A szellem számára azonban születés és halál átváltozás csupán, ahogyan nem egyéb a fizikai szem előtt lejátszódó átváltozásnál a virág kivirulása sem a bimbóból. De ha ezt az átváltozást a saját szellemi látásunkkal akarjuk megismerni, fel kell előbb ébresztenünk hozzá a megfelelő szellemi érzéket a már leírt módon.

Most a következőket kell mondanunk, hogy elébe vágjunk az ellenvetésnek, amelyet némi lélektani tapasztalattal rendelkező emberek vethetnének fel. Nem is vitatjuk, hogy a könyvünkben leírtaknál egyszerűbb és rövidebb utak is vannak és egyesek csakugyan önálló szellemi látással ismerik meg a születés és a halál jelenségeit anélkül, hogy a könyvünkben leírt úton haladnának. Vannak ugyanis jelentős lelki képességekkel bíró emberek, akiiének a szellemi fejlődéséhez egy kis lendítőerő kell csupán, ők azonban a kivételek, az itt leírt út viszont általánosan érvényes és biztosabb. Hiszen a vegyészeiben is szerezhetünk némi ismereteket a rendestől eltérő úton, annak azonban, aki vegyész akar lenni, az általánosan érvényes és biztos úton kell haladnia.

Súlyos következményekkel járó tévedésnek esik áldozatul, aki azt hiszi, hogy ha csak elképzeli, vagy fantáziájában kelti életre az említett magot vagy növényt, kényelmesebben ér célhoz, mert ugyan célhoz érhet, de nem olyan biztosan, mint a fenti módon és az így elért látás többnyire a fantáziájának káprázata csupán, amelyet azután hosszú ideig tartó munkával kell igazi szellemi látássá átalakítania. Nem az a fontos, hogy puszta önkényeskedéssel látást teremtsek magamnak, hanem hogy a valóság teremtse meg bennem. Az igazságnak lelkem mélyéről kell fakadnia, de nem a hétköznapi énem varázsolja azt elő. hanem azok a lények, akinek a szellemi valóságát akarom látni.

Ha a tanítvány elérte már a szellemi látás kezdeti állapotát az eddig ismertetett gyakorlatokkal, felemelkedhet az ember megfigyeléséhez is. Eleinte az emberi élet egyszerű jelenségeit kell e célra kiválasztania. - De mielőtt még megtenné ezt a lépést, erkölcsi világa teljes megtisztításán kell fokozottan szigorúan munkálkodnia. El kell űznie magától a gondolatot, hogy saját hasznára fordítsa az így elért megismerést és el kell határoznia, hogy még akaratlanul se használja fel a rossz szolgálatában sohasem az embertársai felett esetleg megszerzett hatalmat. Ezért mindenkinek, aki önálló látással akarja felfedni az emberi természet titkait, be kell tartania az igazi szellemtudományok aranyszabályát, vagyis azt, hogy ha egyetlen lépéssel akar előbbre jutni a szellemi igazságok megismerésében, hármat lépjen előre egyúttal jelleme tökéletesítése felé.[5] Olyan gyakorlatokat, mint a következő, csak az végezzen, aki ezt a szabályt betartja.

Idézzünk emlékezetünkbe egy embert, amikor valamit erősen megkívánt. Figyelmünket a lelkiállapotra, a megkívánásra irányítsuk. A legjobb azt az időpontot felidézni emlékezetünkben, amikor a megkívánás már a legélénkebb, de kielégülése még kétséges volt. Ezt követően pedig teljesen engedjük át magunkat az emlékezetünkben megfigyelt képnek. Lelkünkben az elképzelhető legnagyobb nyugalmat kell ilyenkor megteremtenünk. A körülöttünk lejátszódó minden más esemény iránt meg kell próbálnunk amennyire csak lehetséges vakoknak és süketeknek lennünk. Különösen arra kell ügyelnünk, hogy bizonyos érzést keltsen bennünk a felidézett kép. Engedjük ezt az érzést úgy felemelkedni lelkünkben, ahogyan egy felhő kúszik fel a tiszta égre. A gyakorlatot rendszerint természetesen abba kell hagynunk, mert annak idején nem elég soká figyeltük meg az ecsetelt lelkiállapotot. Valószínűleg száz és ezer kísérletünk sem sikerül, a türelmünket azonban ne veszítsük el. Sok kísérletezés után érjük csak el, hogy átéljük saját lelkünkben a megfigyelt ember lelkiállapotának megfelelő érzést. Egy idő múltán észrevesszük majd, hogy a saját lelkünkben ez az érzés a másik ember lelkiállapotának szellemi látásához vezető erőt fejleszt ki. Egy kép bukkan fel bennünk, fénylőnek érzett, szellemi látással látott és szellemi fényben ragyogó kép, a megfigyelt lelkiállapot, a megkívánás úgynevezett asztrális testet öltése, amelyről ismét csak azt mondhatjuk, hogy hasonló a lánghoz, amelynek sárgásvörös a közepe, a széle pedig vöröses-kék vagy lila. - Nagyon fontos, hogy óvatosan bánjunk az ilyen szellemi látással. A legjobb senkinek sem beszélnünk róla, legfeljebb tanítómesterünknek - ha van. Többnyire ugyanis ámítjuk csupán magunkat, amikor egy ilyen jelenséget sután le akarunk írni, hiszen a mindennapi, az efféle dolgok kifejezésére nem való, ehhez túl nehézkes és durva szavakat használjuk hozzá. Így tehát tévútra visz a kísérlet, hogy szavakba foglaljuk a jelenséget és mindenféle káprázat keveredik bele a helyes látásba. Még egy fontos szabály a tanítvány számára, hogy szellemi látásáról hallgatni kell tudnia, sőt, még saját maga előtt is hallgasson róla. Ne próbálja szavakba foglalni a látottakat, vagy jelentésüket ügyetlen értelmével kiokoskodni. Elfogulatlanul adja át magát szellemi látásának és ne zavarja meg azzal, hogy sokat elmélkedik rajta. Arra kell gondolnia, hogy okoskodása eleinte hozzá sem fér szellemi látásához. Az okoskodás képességét eddigi és csakis a fizikailag érzékelhető világra korlátozott életében szerezte meg, a most megszerzett új látása azonban meghaladja azt. Ne akarja tehát a régi mérőeszközt arra alkalmazni, ami új és magasabb. Embertársai buzdítására csak az beszélhet belső tapasztalásairól, aki az efféle tapasztalások megfigyelésében már némileg szilárd alapokon áll.

Az utóbbi gyakorlatot még egy másikkal is kiegészíthetjük. Figyeljük meg az előbb leirt módon, hogyan teljesül valakinek a kívánsága, várakozása. Az előbbi gyakorlatra vonatkozó elővigyázatossági és egyéb szabályokat most is betartva szellemi látáshoz vezet ez a gyakorlat is, eredményeképpen szellemi lángformát észlelünk, a közepét sárgának, a szélét pedig zöldesnek érezzük.

Ha így figyeljük meg embertársainkat, könnyen eshetünk egy bizonyos erkölcsi hibába - szeretetlenekké válhatunk. Arra kell tehát minden elképzelhető és rendelkezésünkre álló eszközzel törekednünk, hogy ez ne következzék be. Csak akkor végezzünk ilyen megfigyeléseket, ha már azon a magaslaton állunk, ahol teljesen biztosan tudjuk, hogy a gondolatok valóságok. Ezen a fokon már nem engedjük meg a gondolkodásnak, hogy ellentétben álljon az emberi méltóság és szabadság legnagyobb fokú tiszteletben tartásával. Egy pillanatig sem élhet bennünk a gondolat, hogy számunkra az ember csupán a megfigyelés tárgya is lehet. Ha így figyeljük meg az emberi természetet, vele párhuzamosan saját magunkat is arra kell nevelnünk, hogy elfogulatlanul értékeljük minden emberi én szabad érvényesülését, azt pedig, ami az emberben él - akár gondolatok és érzések alakjában is - szentnek és érinthetetlennek tartsuk. Lelkünket a mélységes tisztelet érzésének kell eltöltenie minden iránt, ami emberi, még akkor is, ha csak emlékezetből idézzük fel.

Egyelőre csak a fenti két példával kívántuk megmutatni, hogyan küzdi ki magának a tanítvány a megvilágosodást, a megvilágosodás útján pedig hogyan jut el az emberi természet szellemi megismeréséhez. Így legalább meg tudtuk az utat mutatni, amelyen majd járnunk kell. Már maga az ilyenfajta megfigyeléshez szükséges csend és nyugalom is nagy változást idéz elő a tanítvány lelkében. Lénye belső gazdagodása csakhamar biztonságot és nyugalmat kölcsönöz külső magatartásának is, megváltozott külső magatartása pedig újból visszahat lelkére. Így munkálkodik tovább előrehaladásán a tanítvány. Megtalálja az emberi természet fizikai érzékek elől elrejtett titkai felfedezésének módját és eszközeit, majd pedig éretté válik arra, hogy az emberi természet és a világmindenség többi jelenségei között fennálló titokzatos összefüggésekbe is betekintése legyen. Ezen az úton továbbhaladva pedig egyre jobban közeledik az időponthoz, amikor megteheti majd a beavatáshoz vezető első lépéseket. Ehhez azonban még olyasvalami is kell, aminek a szükséges voltát a tanítvány egyelőre a legkevésbé sem látja be talán, de később mégis elismeri.

A beavatandónak bizonyos tekintetben bátornak és félelmet nem ismerőnek kell lennie. A bátorság és a félelmet nem ismerés kifejlesztésére valósággal keresnie kell az alkalmat, mert a szellemi iskolázás során rendszeresen ki kell fejtenie ezeket az erényeket. Jó, talán a legjobb iskolázás maga az élet is, különösen ebben az értelemben. Nyugodtan szembenézni a veszéllyel, habozás nélkül legyőzni a nehézségeket - ezzel a képességgel a tanítványnak rendelkeznie kell. Amikor például valamilyen veszély fenyegeti, a lelkét rögtön arra az érzésre összpontosítsa, hogy a félelem semmiképpen sem használ, nem is szabad félnie, csakis a tennivalójára kell gondolnia. El kell arra a fokra jutnia, hogy lehetetlenné váljon a korábban félelmet keltő események közben fellépő „félelem” és „elbátortalanodás”, legalábbis a tulajdonképpeni, legbelső érzéseit illetően. Az ilyen irányú önneveléssel ugyanis az ember bizonyos erőket fejleszt ki, amelyekre akkor van szüksége, ha el akarja érni a magasabb titkokba való beavatást. Ahogyan a fizikai embernek jó idegekre van szüksége, hogy fizikai érzékeit használni tudja, a lelki embernek olyan erőre van szüksége, amilyen csak a bátor és félelmet nem ismerő emberi természetben fejlődhet ki, mert aki a magasabb titkok közelébe kerül, olyan jelenségeket láthat meg, amelyek a hétköznapi ember előtt rejtve maradnak az érzékek megtévesztő játéka következtében. A fizikai érzékek éppen attól lesznek az emberiség jótevői, hogy elrejtik előlünk és nem mutatják meg azokat a dolgokat, amelyek meglátása megfelelő előkészület hiányában elviselhetetlen lenne és mérhetetlen nagy rémületet keltene bennünk. A tanítványnak azonban elég erősnek kell lennie meglátásuk elviselésére. A külvilágban elvesztett ugyan bizonyos támaszokat, ezeket azonban éppen annak a körülménynek köszönhette, hogy az érzékek megtévesztésének rabja volt. Ez szó szerint valóban olyan, mint amikor egy régóta fenyegető veszélyre figyelmeztetnek valakit, aki azonban eddig még nem is tudott róla. Korábban nem érzett félelmet, de most, hogy tud róla, elfogja a félelem, holott a veszély nem lett attól nagyobb, hogy most már tudja.

A világ erői romboló és építő erők, a fizikai lények sorsa a keletkezés és az elmúlás. A „látó” a romboló és építő erők működésébe és a sors folyásába tekint bele. El kell távolítania a mindennapi életben szellemi szemeink előtt lebegő fátyolt. De maga az ember ezekkel az erőkkel és ezzel sorssal össze van fonódva, hiszen a saját természetében is romboló és építő erők vannak. A „látó” előtt azonban ugyanolyan leplezetlenül mutatkozik meg a saját lelke is, mint minden más. A tanítvány erejének azonban nem szabad lankadnia az ilyen önismeret következtében és ez nem is következik be, ha már kezdetben hozott magával fölös erőt. Meg kell tehát tanulnia, hogy belső nyugalmát és biztonságát nehéz életkörülmények között is meg tudja őrizni, ki kell fejlesztenie magában a jó hatalmakba vetett erős bizalmat. El kell rá készülnie, hogy már nem vezeti tovább sok olyan mozgató erő, amely eddig vezette. Be kell látnia, hogy eddig sok mindent csak azért gondolt és tett, mert tudatlan volt. Az eddigi indítékok nem hatnak rá többé. Sok mindent hiúságból csinált, most már látja, milyen kimondhatatlanul értéktelen dolog a hiúság az igazi tudást tekintve. Sokszor kapzsisága miatt cselekedett, de most már látja, milyen rombolást végez minden kapzsiság. Mivel többé már nem vezetik ezek a régi indítékok, a cselekvéshez és a gondolkodáshoz teljesen új mozgató erőt kell kifejlesztenie magában. Éppen ehhez kell bátorság és félelem nélküli élet.

Igen fontos magában a gondolati életben, a gondolati élet legbelső világában ápolnunk a bátorságot és a félelem nélküli életet. Meg kell a tanítványnak tanulnia, hogy ne csüggedjen el, ha nem sikerül neki valami. Arra kell gondolnia, hogy el akarja felejteni, ha valami megint nem sikerült neki. megpróbálja újra, mintha mi sem történt volna. Így vívja ki magának a meggyőződést, hogy a világ erőforrásai kiapadhatatlanok és belőlük meríthet. Bármilyen gyakran bizonyul is gyarló lénye erőtlennek és gyengének, minduntalan újra a szellemiség felé törekszik, hiszen az emeli fel és hordozza majd. A jövőt keli életében valóra váltania és nem szabad ebben megzavarnia a múlt tapasztalatainak. - Ha azután bizonyos fokig már kifejlesztette magában a leírt tulajdonságokat, éretté válik arra, hogy megismerje a dolgok igazi nevét. Ez a magasabb tudás kulcsa, mert a beavatásnak az a lényege, hogy az ember a világon mindent megtanuljon a saját nevén, azon a néven megnevezni, amelyet isteni teremtőjük szellemében viselnek. A nevükben rejlik a dolgok titka. A beavatottak azért beszélnek más nyelvet, mint az avatatlanok, mert azzal jelölik meg a lényeket, ami létrehozta őket. - Ami magáról a beavatásról mondható el, a következő fejezetben fogjuk majd elmondani.