Feltételek

Minden emberben szunnyadnak olyan képességek, amelyeknek kifejlesztésével ismereteket szerezhet a magasabb világokról - a lélek- és szellemvilágról. A különböző korok szellemi kultúrái mindig azt tanították, hogy ezek a magasabb világok éppúgy valóságok, mint az a világ, amely fizikai szemmel látható és fizikai kézzel tapintható. Aki a szellemi kultúrák magasabb világokról szóló közléseit hallgatja, minden pillanatban azt mondhatja, hogy „azt, amiről itt szó van, én is tapasztalhatom, ha kifejlesztek magamban bizonyos, ma még szunnyadó erőket.” A kérdés tehát az, hogyan fogjunk hozzá szunnyadó képességeink kifejlesztéséhez? Útmutatást itt csak azok adhatnak, akik már kifejlesztették ezeket a képességeiket, így már rendelkeznek a magasabb megismerés erőivel, vagyis bölcsek, más szóval beavatottak. Amióta ember él a világon, mindig volt olyan iskolázás, amelynek segítségével a magasabb képességgel rendelkezők útmutatást adtak azoknak, akik hasonló képességeket akartak kifejleszteni. Ezt az iskolázást ma szellemi iskolázásnak hívják, régebben titkos iskolázásnak, a benne kapott oktatást pedig titkos, vagy okkult oktatásnak nevezték.[1]

Sokan hiszik azt, hogy azért nem valósítható meg szellemi iskolázásuk, mert ennek érdekében fel kell valahol személyesen keresniük felvilágosításért a magasabb tudás mestereit, a beavatottakat, ami pedig nem áll módjukban. Két igazságot kell szem előtt tartanunk egy ilyen véleménnyel szemben, legelőbb, hogy aki a magasabb tudás elérésére komolyan törekszik, nem retten vissza semmiféle fáradságtól vagy akadálytól, hogy felkeressen egy beavatottat, aki a világ magasabb titkaiba bevezetheti. Másodszor pedig mindenki tisztában lehet azzal, hogy a beavatás, ha komolyan és megfelelő belső tartással törekszik a megismerésre, minden körülmények között megtalálja őt. Mert van egy minden beavatott számára érvényes természetes törvény, amely szerint senkitől sem tagadják meg az őt megillető tudást.[2]

A szellemi iskolázás kezdeteképpen lelkünkben meg kell teremtenünk egy bizonyos alaphangulatot, amelyet a szellemi kutató hagyományos kifejezéssel a tisztelet ösvényének, az igazság és a megismerés iránt érzett odaadás ösvényének nevez.[3] Csak ezzel az alaphangulattal lehet valaki a szellemtudomány tanítványa. Akinek van ezen a téren tapasztalata, tudja, hogy milyen adottságok mutatkoznak meg már gyermekkorukban azoknál, akik később szellemtudománnyal foglalkoznak majd. Vannak gyerekek, akik az általuk tisztelt személyekre áhítatos elfogódottsággal tekintenek fel. A szívük legmélyén gyökerező tiszteletteljes alázat megtiltja nekik, hogy velük szemben felmerüljön lelkükben a kritika és az ellenállás bármilyen gondolata is. Ezek a gyermekek olyan ifjakká és hajadonokká serdülnek, akiknek jólesik majd feltekinteni valamire, ami tiszteletre méltó. Sok olyan ember kerül ki majd közülük, aki később szellemtudománnyal foglalkozik. Ha már álltái valaha egy általad tisztelt férfiú ajtaja előtt és éreztél már egy ilyen első látogatásnál áhítatos elfogódottságot, amikor lenyomtad a kilincset, hogy szobájába - számodra „a szentélybe” - lépj, akkor nyilvánult meg benned egy olyan érzés, ami a későbbi szellemtudományos iskolázás csírája lehet. Minden serdülő szerencséje, ha ilyen érzéseket hord magában adottságként. De ne higgyük azt, hogy ezek az adottságok a megalázkodás és a rabszolgaság csírái. Később majd az emberekkel szemben megnyilvánuló, egyelőre gyermeki tisztelet az igazság és a megismerés iránt érzett tiszteletté válik. A tapasztalat szerint legtöbbnyire azok járnak emelt fővel, akik ott tanultak meg tiszteletet tanúsítani, ahol az helyénvaló volt, ahol a szív mélyéről fakadt.

Ha nem fejlesztjük ki lelkünkben azt a mély alapokon nyugvó érzést, hogy van valami, ami saját magunknál magasabb rendű, nem találjuk meg a magasabbrendűség eléréséhez szükséges erőt sem. A beavatott a megismerés magasságaiba emelkedik fel. Az ehhez szükséges erőt csak azzal szerezte meg, hogy szívét előzőleg belevezette a tisztelet és a odaadás mélységeibe. A szellem csúcsaira vezető út a tisztelet kapuján vezet keresztül. A helyes tudást csak úgy érheted el, ha előbb már megtanultad megbecsülni ezt a tudást. Az embernek egészen bizonyosa joga van tekintetét a fény felé fordítani, de ezt a jogot meg kell előbb szereznie magának. A szellemi életben ugyanúgy vannak törvények, mint a fizikaiban. Dörzsölj meg megfelelő anyaggal egy üveg rudat, elektromos töltést kap, vagyis olyan erőhöz jut, amely magához vonz kis testeket. A folyamat egy természeti törvénynek felel meg. Tudjuk, ha egy kis fizikát is tanultunk. Ismerve pedig a szellemtudományos tanulmányok kiindulópontját, éppen úgy tudjuk azt is, hogy a lélekben kifejtett igazi odaadásból fakadó minden érzés megismerésünket előbb-utóbb továbbvezető erőt fejleszt ki.

Aki a odaadás érzését adottságként hordozza magában, vagy olyan szerencséje van, hogy megfelelő neveléssel beleoltották, az már sokat hoz magával későbbi élete számára, amikor a magasabb megismeréshez vezető utat keresi. Az ilyen előkészítés hiányában azonban már a megismerési út első fokán nehézségekbe ütközik az ember, hacsak önneveléssel nem lát erélyesen neki, hogy lelkében kifejlessze a odaadás hangulatát. Korunkban különösen fontos figyelmünket teljesen erre a pontra irányítani. Civilizációnk inkább kritikára, ítélkezésre és elítélésre hajlik, odaadásra és odaadó tiszteletre csak kevésbé. Már gyermekeinkben is sokkal több a kritika, mint az odaadó tisztelet. A magasabb megismeréshez szükséges lelki erőket azonban mindenfajta kritika, Ítélkező bírálat éppen úgy elűzi, ahogyan minden odaadó tisztelet fejleszti őket. Ezzel nem akarunk a civilizáció ellen szólni. Itt egyáltalán nem a civilizáció kritizálásáról van szó. Kultúránk nagyságát éppen a kritikának, az öntudatos emberi ítéletnek köszönhetjük, annak, hogy „mindent vizsgáljatok meg és tartsátok meg a legjobbat” Sohasem érte volna cl az ember korunk tudományának, iparának, közlekedésének és jogrendszerének mai fejlettségét, ha nem gyakorolt volna kritikát mindenütt, ha nem alkalmazta volna mindenütt ítéletének mérőeszközét. Amennyit azonban nyertünk így külső kultúrában, annyit veszítettünk is a spirituális élet, a magasabb megismerés terén. Hangsúlyoznunk kell, hogy a magasabb rendű tudással kapcsolatban nem az emberekkel, hanem az igazsággal és a megismeréssel szemben érzett tiszteletről van szó.

Azt az egyet azonban tudnia kell mindenkinek, hogy aki teljesen belemerül napjaink külsőségessé vált civilizációjába, nagyon nehezen és csak akkor juthat előre a magasabb világok megismerésében, ha energikusan dolgozik saját magán. Abban a korban, amikor a materiális életkörülmények még egyszerűek voltak, könnyebben volt elérhető a szellemi felemelkedés is. Az, ami méltó volt rá, hogy tiszteljék és szentnek tartsák, jobban kiemelkedett a hétköznapi életből, mint ma. A kritizáló korok ledöntik az ideálokat. A tisztelet, az imádat és a csodálat helyére más érzések kerülnek. Korunk mindinkább háttérbe szorítja az ilyen érzéseket és így a mindennapi életben csak igen csekély mértékben jut hozzájuk az ember. Aki azonban a magasabb megismerést keresi, létre kell hoznia magában ilyen érzéseket. Önmagának kell őket életre keltenie lelkében, amit elméleti tanulással nem sajátíthat el, csak ha gyakorlatilag is alkalmazza az életben. Ha szellemtudománnyal akar valaki foglalkozni, következetesen kell tehát a odaadás hangulatára nevelnie magát. Környezetében és élményei során mindenütt azt kell felkeresnie, ami benne csodálatot kelt és tiszteletet követel meg. Ha egy emberrel találkozva a gyengéit ócsárolom, megfosztom magamat a magasabb megismerés erejétől, ha pedig iparkodom szeretetteljesen elmélyedni kiváló sajátságaiba, összegyűjtöm magamban a magasabb megismerés erőit. A tanítványnak állandóan ügyelnie kell arra, hogy kövesse ezt az útmutatást. A tapasztalt szellemi kutatók tudják, hogy milyen erőt köszönhetnek annak, hogy mindig és mindenben csak a jót keresik, az ítélkező bírálatot pedig elnyomják magukban. Ez azonban nem maradhat külső életszabály, hanem lelkünk legbelső világát is át kell hatnia. Tőlünk függ, hogy tökéletesedjünk és hogy idővel teljesen meg is változzunk. Ennek az átváltozásnak azonban legbelső világunkban, gondolati életünkben kell lezajlania. Nem elég valamilyen lény iránt csak külső magatartásommal tiszteletet tanúsítanom, a gondolatomban is élnie kell a tiszteletnek. A tanítványnak azzal kell kezdenie, hogy a odaadást gondolati életébe veszi fel. Ügyelnie kell rá, hogy kizárja tudatából a tiszteletlenség és a lekicsinylő kritika gondolatait. Valóban arra kell törekednie, hogy ápolja magában a odaadás gondolatát.

A magasabb megismeréshez minden olyan pillanat közelebb hoz bennünket, amikor tudatosítjuk magunkban a bennünk élő és a világra vonatkozó lekicsinylő, elítélő, kritikai ítélkezést. A felemelkedésünket pedig meggyorsítja, ha tudatunkat az ilyen pillanatokban a világ és az élet iránt érzett csodálat, megbecsülés és tisztelet gondolataival töltjük be. A szellemtudományban járatos ember tudja, hogy minden ilyen pillanatban olyan erőket ébreszt fel, amelyek egyébként tovább szunnyadnának. Ezektől nyílik fel az ember szeme és kezd olyan dolgokat látni maga körül, amilyeneket nem láthatott azelőtt. Kezdi megérteni, hogy korábban a környező világnak csak egy részét látta és embertársai most teljesen más alakban jelennek meg előtte, mint azelőtt. Bár ennek az életszabálynak a betartásával nem nyeri még el - például - az aura-látáshoz szükséges képességet, de azzal, hogy előbb energikusan a odaadásban iskolázza magát, éppen a magasabb iskolázáshoz emelkedhet fel.[4]

A tanítvány úgy lép a megismerés útjára, hogy az csendben és észrevétlen történik a külvilág számára. Senkinek sem kell változást észrevennie rajta. Kötelességét ugyanúgy teljesíti, mindennapi munkáját épp úgy ellátja, mint annak előtte. Lelke fizikai szemmel nem észlelhető, belső oldala változik meg. Egyetlen alaphangulat, a odaadás hangulata uralkodik egész kedélyvilága fölött. Odaadás minden iránt, ami valóban tiszteletre méltó. Egész lelki élete középpontját ebben az egyetlen alapérzésben találja meg. A tisztelet úgy élteti a tanítvány minden érzését, mint a napsugarak az összes élőlényt.

Eleinte nehéz elhinni, hogy a megismeréshez valamilyen köze van az olyan érzéseknek, amilyen a tisztelet, a megbecsülés és a többi hasonló érzés. Nem könnyű elhinni, hiszen az emberek arra hajlanak, hogy a megismerést különálló, a többi lelki folyamattal semmiféle kapcsolatban nem lévő képességnek tekintsék, de közben nem gondolnak arra, hogy az, ami megismer, a lélek. A lélek számára pedig az érzés ugyanaz, mint a test számára a táplálékul szolgáló anyag. Ha köveket adunk kenyér helyett a testnek, elhal benne a tevékenység. Hasonló történik a lélekkel is, tápláló anyaga a tisztelet, a megbecsülés, az odaadás, ők teszik egészségessé, erősé a lelket, mindenekelőtt pedig erőt adnak a megismerőtevékenységhez. A megvetés, az antipátia, az elismerésre méltó lebecsülése a megismerőtevékenység bénulását és elhalását okozza. - A szellemi kutató az aurán láthatja meg ezt a tényt. A tiszteletadó, az alázat érzését elsajátító lélek megváltoztatja az auráját, eltűnnek a jelképes nyelven sárgásvörösnek, barnásvörösnek mondott szellemi színárnyalatok és kékes-vörösek kerülnek a helyükre. Ezzel azonban elkezd működni a megismerő képesség és környezetének olyan tényezőivel ismerkedik meg, amelyekről sejtelme sem volt azelőtt. A tisztelet a lélekben egyfajta szimpátiaerőt ébreszt fel, amely a körülöttünk élő lényeknek olyan tulajdonságait vonzza hozzánk, amelyek máskülönben rejtve maradnának.

A odaadással elért eredmények még hatékonyabbakká válnak, ha más irányban is kifejlesztjük érzéseinket, mégpedig úgy, hogy egyre kevésbé engedjük át magunkat a külvilág hatásainak és ezzel szemben egyre élénkebb belső életet élünk. A külvilág benyomásait hajszoló és egyre csak „szórakozást” kereső ember nem találja meg a szellemtudományhoz vezető utat. A tanítvány ne tompuljon el a külvilággal szemben, de a külvilág benyomásainak gazdag belső élete irányításával engedje át magát. A szép hegyvidéket járva egészen más élményei vannak egy mélyen érző és gazdag kedélyvilágú embernek, mint annak, akinek szegényes kedélyvilága van. A külvilág szépségeit csak belső élményeink tárhatják fel előttünk. Van, aki átkel a tengeren és csak kevés élmény vonul át a lelkén és van, aki lelkében ilyenkor a világ szellemének örökkévaló szavait hallja meg és a teremtés titkainak megnyilatkozásait fogja fel. Ha azt akarja az ember, hogy a külvilággal való kapcsolata lelke számára tartalmat adjon, előbb saját érzéseivel és képzeteivel kell tudnia bánni. A külvilág minden jelensége isteni dicsőséggel teljes, az istenséget azonban előbb a saját lelkünkben kell megélnünk, hogy azután környezetünkben is meg tudjuk találni.

A tanítványnak meg kell teremtenie életének azokat a pillanatait, amikor egyedül és csöndben magába merül. Az ilyen pillanatokban azonban ne saját dolgainak adja át magát, mert azzal eredeti szándékával ellentétes hatást ér el. Azt hagyja inkább lelkében tovább rezegni, amit átélt és amit mondott neki a világ. A csend pillanataiban előre nem is sejtett titkokat tár elé minden virág, minden állat, minden cselekedet és előkészítik őt arra, hogy egészen más szemmel nézze a külvilág benyomásait, mint azelőtt. Annak, aki az egymást követő benyomásokat csupán élvezni akarja, eltompul a megismerő képessége. Aki az élvezet elmúltával magába fogad valamit még az élvezet megnyilvánulásaiból is, ápolja és fejleszti megismerő képességét. Meg kell szoknia, hogy lelkében ne csak az élvezet utózöngéi csendüljenek meg, hanem belső tevékenységgel - a további élvezetről lemondva -fel is dolgozza az élvezetet. Itt az embert nagy veszély fenyegeti. Ahelyett, hogy feldolgozná magában, igen könnyen abba a hibába eshet, hogy még utólag is az élvezetet akarja csak teljesen kimeríteni. Ne becsüljük le a tényt, hogy itt a tanítványnak nagyon sok alkalma nyílik a tévedésre, hiszen lelkének a csábítások egész seregén kell átvergődnie. Ezek mind az „én”-jét akarják „megkeményíteni” és önmagába zárni, holott ki kellene tárnia a világ felé. Kell az élvezeteket keresnie, mert a külvilág csak az élvezetek útján közeledik hozzá. Ha eltompul irántuk, olyan lesz, mint az a növény, amely már nem tud felvenni környezetéből tápanyagokat. De elzárkózik a világ elől, ha megáll az élvezetnél és a világnak semmit sem jelent, csak saját magának jelent valamit. Ha így elzárkózva mégoly eleven életet is él, ha mégoly gondosan ápolja is „én”-jét, a világ kiközösíti, a világ számára halott. A tanítvány csak eszköznek tekinti az élvezetet ahhoz, hogy a világ számára tegye nemesebbé magát. Neki az élvezet a hírnök, aki a világról tájékoztatja és tanítja, az élvezettől kapott tanítás után azonban tovább halad és munkához lát. Nem azért tanul, hogy a tanultakat saját kincsének halmozza fel, hanem hogy a világ szolgálatába állítsa.

Van az összes szellemtudománynak egy közös alapelve, amelyen nem tehetjük túl magunkat, ha el akarjuk érni a célunkat és amelyet szükségképpen tanítványai lelkébe vés minden szellemtudomány, mégpedig a következő: minden megismerés, amelyet csak azért keresel, hogy a tudásodat gazdagítsad és magadnak halmozz fel kincseket, eltérít az utódtól, de minden megismerés, amelyet azért keresel, hogy az emberi nemesedés és a világ fejlődés útján válj érettebbé, egy lépéssel előbbre visz haladásod során. Ez a törvény kérlelhetetlenül megköveteli, hogy betartsák és senki sem lehet addig a szellemtudomány tanítványa, amíg ezt a törvényt élete zsinórmértékévé nem tette. A következő rövid mondattal foglalhatjuk össze a szellemi iskolázásnak ezt az igazságát: minden olyan eszme, amely nem válik eszményképeddé, megöl egy erőt a lelkedben, az eszményképeddé vált eszmék pedig életerőket teremtenek meg benned.

A belső nyugalom

A szellemi iskolázás kezdetén a tanítványnak a tisztelet ösvényén és a belső élet kialakítása útján kell haladnia. A szellem- tudomány kezébe adja a gyakorlati szabályokat is, amelyeket követve megindulhat ezen az ösvényen és kialakíthatja belső életét is. Az ilyen szabályokat nem önkényesen állították fel, ősrégi tapasztalatokon és ősrégi tudáson alapulnak. Ahol a magasabb megismerés útjait egyengetik, egyazon módon állítják fel őket mindenütt. Ha nem is öltözteti őket ugyanazon szavakba a szellemi élet minden igazi tanítómestere, a tartalmuk mégis mindig egyezik. A látszólagos eltérés olyan tényezőktől ered, amelyek megtárgyalása nem ide tartozik.

A szellemi élet egyetlen tanítómestere sem akar embertársai felett uralkodni ezekkel a szabályokkal, senkit sem akar befolyásolni önálló voltában, mert az emberi önállóságot a szellemi kutatónál senki sem őrzi és értékeli jobban. Könyvünk első fejezetében azt mondtuk, hogy az összes beavatottakat átfogó kötelék szellemi kötelék és az oda tartozókat a szellemi világ természetéből fakadó két törvény tartja össze. Ha már most a beavatott a nyilvánosság elé lép a maga elhatárolt szellemi területéről, nyomban alkalmazkodik egy harmadik, a következő törvényhez is: úgy irányítsd minden tettedet és minden szavadat, hogy senkinek ne avatkozzál be szabad akarati elhatározásába.

Amikor a tanítvány felismeri, hogy a tanítómesterét teljesen áthatja ez a felfogás, azt is tudja már, hogy az előírt gyakorlati szabályok betartásával semmit sem vészit önállóságából.

A szellemi iskolázás egyik első szabályát a következő szavakba foglalhatjuk: „Teremtsd meg magadnak a belső nyugalom pillanatait és tanuld meg ilyenkor a lényegest megkülönböztetni a lényegtelentől” Azt mondtuk, hogy a szabály „szavakba foglalva” hangzik így. Eredetileg ugyanis képszerű jelbeszéddel közölték a szellemtudomány összes szabályát és tanítását. A szellemtudományos iskolázás szabályainak és tanításainak értékét átláthatja mindenki, aki azonban a maga egészében akarja megismerni teljes jelentőségüket és horderejűket, előbb ezt a jelbeszédet kell értenie, ami viszont attól függ, hogy megtette-e már az első lépéseket a szellemtudományban. Az első lépések pedig az olyan szabályok pontos betartásán vezetnek keresztül, amilyeneket ebben a könyvben is közlünk. Mindenki előtt nyitva áll az út, aki erős akarattal keresi.

A belső nyugalom pillanataira vonatkozó szabály igen egyszerű ugyan, de célhoz csak akkor vezet, ha ugyanolyan szigorúan és komolyan nyúlunk hozzá, amilyen egyszerű. - Minden kertelés nélkül megmondjuk tehát azt is, hogy miképpen kell betartani.

A tanítvány egy rövid időre szükségképpen elkülönül mindennapi életétől, hogy ne azzal, hanem egészen mással foglalkozzon. Ezalatt nemcsak foglalkozása tárgyának, de módjának is el kell térnie a nap többi részét kitöltő foglalkozása tárgyától és módjától, ami azonban nem úgy értendő, hogy az így kiválasztott percek eredményének semmi köze sincs a nap többi teendőihez, ellenkezőleg, aki helyesen használja fel a kiválasztott pillanatokat, csakhamar észreveszi, hogy a teljes erőt napi feladata elvégzéséhez éppen ezek adják meg. Azt sem szabad hinnünk, hogy a szabály betartása valamit is elvon a kötelesség teljesítésére szánt időből. Napi öt perc is elegendő, ha valóban nem áll több rendelkezésre. Az eredmény attól függ, hogyan használjuk fel ezt az öt percet.

Az elkülönülés perceiben teljesen szakítsuk ki magunkat mindennapi életünkből. Gondolati és érzelmi életünknek más színezetet adjunk, mint egyébként szoktuk. Lelkünk előtt vonultassuk el örömeinket, szenvedéseinket, gondjainkat, tetteinket és tapasztalatainkat. Beállítottságunk pedig ekkor olyan legyen, hogy most mindazt, amit különben átélünk, magasabb nézőpontból lássuk. Gondoljunk csak arra, hogy mások élményeit vagy tetteit a mindennapi életben egészen másképpen látjuk, mint a sajátunkét és ez nem is lehet másként, hiszen összefonódnak saját élményeinkkel és tetteinkkel, más élményét és teltét pedig csak szemléljük. A kiválasztott percekben viszont arra törekszünk, hogy úgy szemléljük és ítéljük meg saját élményeinket és tetteinket, mintha nem mi magunk, hanem másvalaki tette meg vagy élte volna át őket. Képzeljük csak el, hogy valakit súlyos csapás ért. Milyen más magatartást tanúsít a sorscsapással szemben, mintha mást ért volna ugyanez. Ez az ember természetében rejlik, senki sem tarthatja jogosulatlannak és nemcsak az ilyen rendkívüli esetekben van így, hanem az élet mindennapi dolgaiban is. A tanítványnak meg kell az erőt találnia ahhoz, hogy időközönként idegenként szembesüljön saját magával, a bíráló belső nyugalmával vizsgálja magát. Ha ezt elértük, egészen új megvilágításban jelennek meg előttünk saját élményeink. Míg élményeink között élünk, amíg összefonódunk velük, a lényegtelennel ugyanolyan kapcsolatban vagyunk, mint a lényegessel. De ha már belső nyugalommal tudjuk áttekinteni élményeinket, elkülönül lelkünkben a lényeges a lényegtelentől. Bánat és öröm, minden gondolat, minden elhatározás másnak látszik, ha így szembesülünk magunkkal. - Olyan ez, mintha az egész napot egy kis településen töltöttük volna és a legkisebbet is ugyanolyan közelről láttuk volna, mint a legnagyobbat, majd este felmennénk a közeli dombra, ahonnan egyszerre tekintjük át az egész települést, de most egészen másképpen látjuk az egyes részek kölcsönös viszonyát, mint amikor odalent éltünk közöttük. Ez a gyakorlat talán sorsunk jelenlegi eseményeivel kapcsolatban nem sikerül ugyan, de nem is kell okvetlenül sikerülnie - sorsunk régebbi eseményeivel kell megpróbálkoznunk. - Az efféle nyugodt, belső önszemlélet értéke kevésbé függ attól, hogy közben mit látunk meg, mint inkább attól, hogy megtaláljuk-e magunkban a belső nyugalmat megteremtő erőt.

Mert belső világában mindenki magában hordozza a hétköznapi ember mellett a magasabb rendű embert is, aki mindaddig, míg fel nem ébresztik, rejtve marad és mindenki csak saját maga ébresztheti fel magában. De mindaddig, amíg ez a magasabb rendű ember fel nem ébred, a mindenkiben szunnyadó és az érzékfeletti megismeréshez vezető magasabb képességek is rejtve maradnak.

A belső nyugalom szabályszem, komolyan és szigorúan vett gyakorlását mindaddig folytatnunk kell, amíg a gyümölcse be nem érik. Mindenki számára eljön a nap - ha így jár el - amikor szellemi világosság váltja fel az eddigi sötétséget és szellemi szemével egy olyan, teljesen új világot észlel, amiről eddig nem is tudta maga sem, hogy létezik.

Azért, mert a tanítvány a szellemi iskolázásnak ezt a szabályát követni kezdi, külső életében semminek sem kell megváltoznia. Épp úgy teljesíti kötelességeit, mint azelőtt és egyelőre úgy éli át a szenvedéseket és az örömöket, mint korábban. A szabályt betartva semmiképpen sem idegenedhet el az „élettől”. Sőt, éppen azért, mert egy „magasabb rendű élet” részese lesz a kiválasztott pillanatokban, a nap többi részében még tökéletesebben meg tud felelni a mindennapi élet követelményeinek. A „magasabb rendű élet” hatása lassanként a hétköznapi életben is érvényesül. A kiválasztott pillanatok nyugalma hatással lesz a mindennapi életben is. Nyugodtabb, minden cselekvésében biztosabb lesz az egész ember, nem tudja már kihozni sodrából mindenféle véletlen esemény és lassankint egyre jobban saját maga irányítja magát, kevésbé hagyja magát vezettetni a külső körülményektől és befolyásoktól. Csakhamar észre is veszi, hogy az efféle kiválasztott időszakok milyen erőforrást jelentenek neki. Kezd nem bosszankodni olyasmi miatt, ami azelőtt bosszantotta, számtalan félelmet keltő jelenség megszűnik félelmesnek tűnni. Életfelfogása egészében megváltozik. Korábban esetleg habozva fogott bele valamibe és azt mondta, hogy nincs még ereje hozzá, hogy úgy csinálja, ahogyan szeretné. Most már ez eszébe sem jut, hanem inkább valami egészen más, ugyanis azt mondja, hogy összeszedi minden erejét, hogy olyan jól végezze a dolgát, amennyire csak tudja. Elnyomja a gondolatot, amely ingadozóvá tehetné, mert tudja, hogy éppen az ingadozás vezetné rosszabb teljesítményhez és a tennivalók jobb elvégzéséhez semmiképpen sem járulna hozzá. Így költöznek be életfelfogásába egymás után az élete számára üdvös és termékeny gondolatok a hátráltató és gyengítő gondolatok helyére. A tanítvány kezdi biztosan és határozottan irányítani élete hajóját az élet azelőtt őt ide-oda dobáló hullámain.

Az ilyen nyugalom és biztonság hatással van az ember egész lényére is, ennek következtében megerősödik a belső ember és vele együtt erősödnek meg a magasabb megismeréshez vezető képességek is. Az ilyen irányú fejlődéssel lassanként elérkezik a tanítvány arra a pontra, ahol ő határozza meg, hogy milyen hatással legyen rá a külvilág. Meghall például egy sértést, vagy valamit, amivel bosszantani akarják. Mielőtt még iskolázott, bosszankodott, vagy meg is sértődött volna, de mivel a megismerés útjára lépett, el tudja távolítani a bosszúság vagy a sértés tövisét, mielőtt még belső világába hatolna. Egy másik példa, amikor valaki könnyen türelmetlen lesz, ha várnia kell, majd a szellemi iskolázás ösvényére lép. A felesleges türelmetlenkedés céltalanságát a nyugalom pillanataiban olyan tudatosan átérzi, hogy ez az érzés azután minden esetben azonnal megjelenik, ha türelmetlen kezd lenni. A türelmetlenség ugyan már-már be is következnék, de mégis eltűnik és így esetleg hasznos megfigyeléssel tudja eltölteni azt az időt, amit egyébként a türelmetlenség képzeteivel zsúfoltan elvesztett volna.

Most képzeljük csak el, hogy mekkora hordereje van az elmondottaknak. Gondoljuk meg, hogy „a magasabb rendű ember” állandó fejlődésben van bennünk, a törvényszerű fejlődés lehetőségét azonban egyedül csak a leírt nyugalomtól és biztonságtól kapja meg. Az ember külső élete minden irányból korlátok közé szorítja a belső embert, mint a kőzet a sziklahasadékban fejlődő növényt, amely csak tengődik, míg megfelelő teret nem kap, ha nem ő uralkodik saját külső életén, hanem az uralkodik őrajta. Külső erők nem teremthetnek a belső embernek teret, ezt csak a lélekben megteremtett belső nyugalomtól kaphatja meg. A külső viszonyok csak élete külső helyzetét változtathatják meg, „a szellemi embert” nem ébreszthetik fel benne soha. - A tanítványnak az új, magasabb rendű embert saját magának kell életre keltenie magában.

Ebből a magasabb rendű emberből „belső világunk ura” lesz, aki biztos kézzel irányítja a külső ember körülményeit. Amíg az irányítás a külső ember kezében van, a belső ember a külső rabszolgája és miatta nem tudja erejét kifejteni. Ha nem tőlem függ, hogy bosszankodom-e vagy sem, hanem valami mástól, nem vagyok ura magamnak, vagy - helyesebben - még nem találtam meg magamban „belső világom urát”. Ki kell fejlesztenem a képességet, hogy csak a saját magam által meghatározott módon engedjem közeledni magamhoz a külvilág benyomásait és csak akkor lehetek a szellemtudomány tanítványa. - Célunkat csak akkor érhetjük el, ha ennek az erőnek a megszerzésére komolyan törekszünk. Nem az a fontos, hogy bizonyos időn belül mit ér el a tanítvány, hanem a komoly törekvés. Nagyon sokszor előfordult már, hogy évekig tartó erőfeszítés után sem vett észre magán valaki semmiféle haladást, de sokan vívták ki maguknak azután közülük „a belső győzelmet”, akik állhatatosak maradtak és nem estek kétségbe miatta.

Az élet bizonyos körülményei között a belső nyugalom pillanatainak megteremtéséhez nagy erő kell, annál jelentősebb azonban az elért eredmény is, minél több erő kell hozzá. A szellemtudományos iskolázás során minden attól függ, hogy energikusan, belső igazságérzettel és tartózkodástól mentes teljes őszinteséggel, idegenként tudunk-e szembesülni magunkkal, - minden tettünkkel és cselekedetünkkel.

Amikor leírtuk, hogy a tanítvány hogyan hozza létre a magasabb rendű embert saját magában, belső tevékenységének csak az egyik oldalát jellemeztük, amelyhez hozzá kell még járulnia valami másnak is. Ha ugyanis már el is éri az ember, hogy szembesül magával, mégis saját magát szemléli csupán, olyan élményekre és tettekre tekint, amelyekkel sajátos helyzete következtében mintegy összenőtt. Fölül kell ezeken emelkednie. Fel kell ahhoz rnaga- sodnia, ami lisztem csak emberi és az ő különleges helyzetéhez már nincsen köze. Át kell térnie az olyan dolgok szemlélésére, amelyekhez mint embernek akkor is valamiféle köze lenne, ha teljesen más körülmények között, más helyzetben élne. Ha ezt megteszi, életre kel benne valami személyes körülmények fölött álló dolog. Tekintetét így a hétköznapi élet folytán ismert világoknál magasabb világok felé fordítja és kezdi már érezni, tapasztalni, hogy ezekhez a magasabb világokhoz tartozik. Mivel pedig ezekről a világokról az érzékei és mindennapi foglalkozása semmit sem tudnak mondani, lénye középpontját a saját belső világába helyezi át és felfigyel a nyugalom pillanataiban belső világában megszólaló hangokra. Belső világába mélyedve ápolja a szellemi világgal való érintkezést. A nyugalom pillanatai folyamán távol van a mindennapi élettől, számára elnémul az élet zaja. Ilyenkor körülötte minden elcsendesül. Elhárít magától mindent, ami valamilyen kívülről érkező benyomásra emlékezteti. Egész lelkét betölti a nyugodt szemlélődés és a tisztán csak a szellemi világgal való érintkezés. Az ilyen csendes szemlélődésnek a tanítvány élet- szükségletévé kell válnia és míg eleinte teljesen elmerül a gondolatok világában, később már eleven érzésekkel is kísérnie kell a csendes gondolati tevékenységet. Meg kell tanulnia szerelni azt, amit ilyenkor feléje áraszt a szellemiség. Nem sokkal később azután nem érzi már ezt a gondolati világot az őt környező mindennapi életnél kevésbé valóságosnak. Kezd úgy bánni gondolataival, mint a térbeli dolgokkal. Ezek után pedig elérkezik számára az a pillanat is, amikor azt, ami a belső gondolati munka csendjében nyilatkozik meg, sokkal magasabb rendűnek és valóságosabbnak érzi a térbeli dolgoknál. Megtudja, hogy élet fejeződik ki ebben a gondolati világban. Belátja, hogy a gondolatok nem csupán árnyképek, hanem rejtett lények szólnak hozzá rajtuk keresztül. Kezdi már hallani a csendből feléje csendülő beszédet. Azelőtt csak a fülével hallott hangokat, most pedig már a lelkével hallja. Belső beszéd - belső szó - nyilatkozik meg benne. Amikor először éli át ezt a pillanatot, a legnagyobb boldogság tölti be. Egész külső világát elárasztja a belső fény. Új életet kezd élni. Egy isteni és egyben Istennek tetsző világ árad a lelkébe.

A szellemtudomány azt a folyamatot nevezi meditációnak, amikor a lélek gondolataiban él, majd élete egyre jobban kiterjed és úgy alakul át, hogy végül a szellemiségben él. Az ilyen meditáció eszköz, amely érzékfeletti megismeréshez vezet.[5] Meditálás közben ne tobzódjunk az érzésekben, ne éljenek lelkünkben határozatlan érzések, amelyek csak akadályozzák az igazi szellemi megismerés elérését. Ilyenkor világossá, élessé és határozottá alakítsuk gondolatainkat. Ezt támogatja, ha nem a saját belső világunkból felszínre törő gondolatokat követjük vakon, hanem a lelkünket olyan magasrendű gondolatokkal hatjuk át, amelyeket a meditálás pillanataiban a már érett és szellemiséggel átitatott emberek gondoltak. Ebben a vonatkozásban a meditálás folyamán nyert megnyilatkozásokból származó, a régi gnosztikus, a misztikus és a mai szellemtudományos irodalomban található írásműveket vegyük kiindulópontul. A tanítvány ezekből kapja meg a meditációjához szükséges anyagot, mert bennük a szellemi kutatók maguk írták le az isteni tudományba foglalt gondolatokat, amelyeket követein keresztül adott hírül a világnak a szellem.

A helyes meditálás teljesen megváltoztatja a tanítványt. Egészen új képet kezd alkotni a valóságról. Másképpen értékel mindent, mint azelőtt. De nem győzzük ismételni, hogy ez az átváltozás eddigi világától nem idegeníti el, semmiképpen sem idegenedik el mindennapi kötelességteljesítése körétől, mivel lassanként belátja, hogy a nagy kozmikus eseményekkel és a magas szellemi lényekkel kapcsolatban van még mit tennie és ebből adódó élménye is. Ha az átélt szemlélődő pillanatok eredményeként megvilágosodik előtte ez az összefüggés, mindennapi tevékenykedésébe képes lesz még teljesebb erőt vinni. Hiszen most már tudja, hogy ha dolgozik vagy szenved, egy nagy, szellemi, kozmikus összefüggés érdekében teszi. A meditáció nem a lanyhaság, hanem az élethez szükséges erő forrása.

A szellemtudomány tanítványa biztosan halad élete útjain. Egyenesen halad, bármit hozzon is neki az élet. Azelőtt nem tudta, hogy miért dolgozik, miért szenved - most már tudja. Be kell látnunk, hogy tapasztalt emberek útmutatásával a helyes meditáló tevékenység jobban célra vezet, mint nélküle. Olyanok útmutatásáról van szó, akik maguktól tudják, hogy miként lehet a legjobban keresztülvinni mindent. Keressük és tartsuk tehát szem előtt tanácsukat és utasításaikat. Igazán nem vesztjük el ezzel szabadságunkat. Az, ami egyébként csak bizonytalan tapogatódzás lenne, célbiztos tevékenységgé válik az ő irányításukkal. Aki szellemi tudással és tapasztalattal bíró emberhez fordul, sohasem kopogtat hiába. De tudatosítania kell magában, hogy csak baráti tanácsot keres és nem egy uralkodni vágyó ember fensőbbséges hatalma alá akarja vetni magát. Mindig kiderül, hogy a legszerényebbek azok, akik valóban tudnak is valamit és a hatalomvágynál semmi sem áll tőlük távolabb.

A meditációval az ember és a szellemiség kapcsolatának átéléséhez emelkedhetünk és ekkor fokozatosan életre keltjük magunkban a bennünk rejlő örökkévalóságot, vagyis azt, ami a születés a halál határain kívülre esik. Az örökkévalóságban csak azok kételkedhetnek, akik saját maguk nem élték még át. A meditáció tehát egy olyan út, amely az embert saját lénye örök, elpusztíthatatlan magvának meglátásához és megismeréséhez vezeti és ilyen meglátáshoz csak a meditációval juthatunk cl. A szellem- tudomány lényünk magvának örökkévalóságáról és újratestesüléséről beszél. Sokszor merül fel a kérdés, hogy miért nem tud az ember semmit sem a születésén és halálán túl lejátszódó élményeiről? A kérdést azonban nem így, hanem inkább úgy kellene feltenni, hogy az ilyen élményekről hogyan szerezhetünk tudomást? A helyes meditáció feltárja ezt az utat és feleleveníti a születésen és a halálon túl lejátszódó élményekre való emlékezést. Mindenki elsajátíthatja ezt a tudást, ahhoz, hogy az igazi szellemtudomány tanításainak tartalmát maga is megismerhesse és láthassa, mindenkinek megvan a képessége, csak a megfelelő és helyes eszközöket kell hozzá megválogatnia. Hangokat és színeket csak az észlelhet, akinek van szeme és füle, de a szemünk is csak akkor lát valamit, ha a fény láthatóvá teszi a dolgot. A szellemtudomány megadja a szellemi fül és szem kifejlesztéséhez és a szellemi fény felgyújtásához szükséges eszközöket. A szellemi iskolázás eszközeinek három csoportja egyúttal a fejlődés három fokozatát is jelenti:

1. az előkészületet, ami a szellemi észlelő-, vagyis érzékelőszerveket fejleszti ki,
2. a megvilágosodást, ami felgyújtja a szellemi fényt és
3. a beavatást, ami létrehozza az érintkezést az ember és a szellemi lények között.