"A kőzetek az isteni bölcsességből eredő fájdalmak megtestesülései. A növények az isteni erkölcsiség és hűség teremtményei. Az állatok darabokra tört isteniség."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A magasabb világok megismerésének útja (12)

Élet és halál, a „küszöb nagy őre”

Már leírtuk, hogy „a küszöb kisebbik őrével” való találkozás azért annyira jelentőségteljes, mert a tanítvány egy olyan érzékfeletti lényt ismer meg benne, akit úgyszólván ő maga hozott létre és akinek a teste az ő tettei, érzései és gondolatai eddig láthatatlan következményeiből épül fel. Ugyanezek a láthatatlan erők okozták azonban a tanítvány saját sorsát és jellemét is. Aki átéli ezt a találkozást, tisztán látja már, miként vetette meg ő maga a múltban jelenlegi élményei alapjait. Saját mivolta bizonyos fokig nyilvánvalóvá lesz önmaga előtt. Például bizonyos hajlamai és szokásai vannak. Most már tudhatja, hogy miért. Sorscsapások érték, most már felismeri eredetüket. Tudatos lesz előtte, hogy miért szeret, vagy gyűlöl valamit, miért teszi valami boldoggá, másvalami pedig szerencsétlenné. Megértetik vele a látható életet a láthatatlan okok. Leplezetlenül látja maga előtt az élet fontos tényeit is, a betegséget és egészséget, halált és születést és tudatára ébred, hogy az őt szükségszerűen ismét az életbe visszavezető okokat már születése előtt ő maga hozta létre. Ismeri továbbá most már a saját lényét is, akinek a felépítése itt, a látható világban nem tökéletes ugyan, de a tökéletesedés felé mégis csak ebben a világban haladhat tovább, mert lénye továbbépítésén semmiféle más világban nincs alkalma dolgozni. Azt is belátja most, hogy ettől a földi világtól nem választhatja el örökre a halál, ráeszmél, hogy valamikor régen azért jött először erre a világra, mert lényének akkor szüksége volt a látható világban eltöltött életre, hogy szert tegyen semmiféle más világokban nem megszerezhető tulajdonságokra és mindaddig kapcsolatban kell vele maradnia, míg ki nem fejlesztette az itt megszerezhető összes tulajdonságot. Csak úgy lehet valamikor a túlvilági lények hasznos munkatársa, ha az ehhez szükséges összes képességet a fizikailag látható világban szerzi meg. - A beavatott egyik legfontosabb élménye tehát az, hogy jobban ismeri és értékeli a fizikailag látható természet igazi értékét, mint szellemi iskolázása előtt, amit pedig éppen azáltal ismert fel, hogy be tudott pillantani az érzékfeletti világokba. Aki az érzékfeletti világokba nem lát bele és emiatt talán úgy sejti, hogy az érzékfeletti világ a fizikainál mérhetetlenül értékesebb, esetleg lebecsüli az érzékelhető világot, de aki már bepillantott a magasabb világokba, tudja, hogy a láthatatlan valóságban teljesen öntudatlanná válna a látható valóságban átélt élmény nélkül, és amikor az érzékfeletti valóságban akar élni, csakis a fizikai világban megszerezhető és megfelelő képességekre, eszközökre van szüksége. A fizikailag láthatatlan világ tudatos átéléséhez szellemi látásra van szükség. A „magasabb világ” észleléséhez szükséges látóképességet azonban az „alacsonyabb rendű világban” átélt élmények fejlesztik csak fokozatosan ki. A szellemi világban szellemi látóképességgel csak akkor tudunk megszületni, ha azt már itt, a fizikai világban fejlesztettük ki, ahogyan a gyermek sem születhetne meg fizikai szemekkel anélkül, hogy azok már előzőleg, az anyaméhben ne fejlődtek volna ki.

Ebből a szemszögből nézve érthető, hogy a szellemi világ küszöbének van „őre”. Hiszen ebbe a világba semmiképpen sem szabad ténylegesen bepillantanunk addig, míg meg nem szereztük az ehhez szükséges képességeket. Amikor halála után az ember tehát az érzékfeletti világ küszöbét az ottani munkálkodáshoz szükséges képességek nélkül lépi át, élményeit fátyol takarja mindaddig, míg éretté nem válik rá.

Amikor a tanítvány átlépte az érzékfeletti világ küszöbét, fizikai életének teljesen új értelmét ismeri meg, a fizikai világot a magasabb világ termőtalajának, a magasabb világot pedig a fizikai világ nélkül bizonyos értelemben hiányosnak látja. Két világ, a múlt és a jövő világa tárul fel tekintete előtt. Visszatekint a régmúlt időkre, amikor ez a fizikai világ nem létezett még, hiszen túl van most már az előítéleten, miszerint az érzékfeletti világ a fizikaiból fejlődött volna ki és tudja, hogy az érzékfeletti világ volt meg először és minden fizikai valóság belőle jött létre. Látja, hogy ő maga is az érzékfeletti világhoz tartozott, még mielőtt első ízben lejött volna a fizikai világba. Az egykori érzékfeletti világnak azonban szüksége volt rá, hogy a fizikai létformán keresztülmenjen, mert különben a további fejlődése lehetetlenné vált volna. Az érzékfeletti világ akkor fejlődhet csak tovább, ha bizonyos lények a továbbfejlődéshez szükséges képességeiket előbb a fizikai létben szerzik meg. Az ember mai élete a szellemi lét még nem tökéletes fokáról származik, de az emberi lény a szellemi lét oly tökéletes fokára emelkedik majd, hogy arra is képes lesz, hogy egykoron majd a magasabb világ továbbfejlődésén munkálkodjék. - Itt kapcsolódik a múlt a jövőhöz, az érzékfeletti világ fejlődésének magasabb fokára mutatva. A fizikai világban eltöltött életek eredményei ebbe a magasabb fejlettségű érzékfeletti világba kerülnek. A fizikai világ, mint olyan, már a múlté, eredményei azonban el vannak ültetve a magasabb világban.

Ezzel most már érthetővé válik, hogy a fizikai világban miért van halál és betegség. A halál ugyanis nem más, mint annak a kifejeződése, hogy az egykori érzékfeletti világ elérkezett fejlődésének arra a pontjára, ahonnan önmaga már nem tudott tovább jutni. Ha az élet nem kapott volna egy új ösztönzést, szükségképpen egyetemes halál következett volna be és így az új életből az egyetemes halál ellen vívott harc lett. Egy új világ csírái keltek ki a haldokló és megdermedő világ romjaiból. Ezért van élet és halál a világban és a kettő lassankint egymásba fonódik. A régi világ elhaló részei még hozzátapadnak a belőle származó új élet csiráihoz. A folyamat az embernél fejeződik ki a legvilágosabban. Burokként hordja magán, ami még megmaradt a régi világból, a majd a jövőben élő lény csírája pedig ezen a burkon belül fejlődik ki. Az ember tehát kettős lény, halandó és halhatatlan. Halandó lénye fejlődésének végső, a halhatatlan pedig fejlődése kezdeti állapotában van, de csakis ebben a fizikailag érzékelhető állapotban kifejeződő kettős világban szerzi meg a képességeket ahhoz, hogy a halhatatlanság felé vigye a világot. Éppen az a feladata, hogy a halhatatlan világ számára a halandó világban érlelje meg a gyümölcsöt. Saját mivoltára tekintve - ő maga építette ilyenné a múltban - azt kell tehát mondania, hogy abban az elhaló világ elemei vannak, munkálkodnak és hatalmukat ő maga csak fokozatosan törheti meg az újraéledő halhatatlanság erőivel. Így vezet el az ember útja az élethez a haláltól. Ha tehát teljesen tudatos lenne halála óráján az ember, azt mondaná: „A múlandóság volt a tanítómesterem. Halálom a velem összeszövődött múlt következménye. A halandó világ azonban megérlelte bennem a halhatatlanság csíráját, amit magammal viszek a másik világba. Ha az életemet csak a múlt határozná meg, soha meg sem születhettem volna. A múlt élete a születéssel lezárult. Az új élet csírája megmentette a fizikai világbeli életet az egyetemes haláltól. A születés és a halál között eltelt idő csak azt fejezi ki, hogy az új élet mennyit tudott elhódítani a haldokló múlttól. A betegség pedig nem egyéb a múlt elhaló részeinek továbbműködésénél.”

Mindebből feleletet kapunk a kérdésre, hogy miért kerül az embernek annyira fáradságos munkájába, hogy az eltévelyedésből és a tökéletlenségből, ha csak lassan és fokozatosan is, de mégis a jósághoz és az igazsághoz emelkedjék fel. Mert egyelőre tettein, érzésein és gondolatain még az elmúló, elhaló világ uralkodik. E múlandó világhoz tartoznak fizikai szervei is, és mindazzal együtt, ami őket működésre készteti, el is múlnak. Nem az ösztönök, hajlamok, szenvedélyek és a hozzájuk hasonló többi dolgok, meg az őket szolgáló szervek a maradandók, hanem az, ami mint ezeknek a műve jelenik meg. Az ember csak akkor válik függetlenné a létalaptól, amelynek talajából kinőtt, és amelyet a fizikai világ fejez ki, ha minden feldolgozhatót feldolgozott már a múlandó világban.

A múlandóság és a halhatatlanság keverékéből álló kettős természetét jeleníti meg a „küszöb első őre”. Rajta világosan meglátszik, hogy mi hiányzik még az emberben ahhoz, hogy olyan dicső „fényalak” legyen belőle, aki ismét a tisztán szellemi világ lakója lehet.

A „küszöb első őre” azt mutatja meg, hogy az ember mennyire bonyolódott bele a fizikai világba. Ennek mértéke elsősorban az ösztönökben, hajlamokban, megkívánásokban, önző kívánságok- bán, a haszonlesés minden formájában és abban fejeződik ki, hogy az ember melyik fajhoz és néphez tartozik, mert a népek és fajok nem mást jelentenek, mint a tiszta emberség felé való fejlődés fokozatait. Egy faj, vagy nép annál fejlettebb, minél jobban képviselik a tiszta, eszményi embertípust a hozzá tartozó emberek, akik egyre jobban azon fáradoznak, hogy az örökkévalóság felé haladjanak a fizikai, a múlandó világból. Az embert a fejlődés menete készteti arra, hogy egyre magasabb fejlettségű népben öltsön testet. Ez a folyamat tehát voltaképpen egy olyan felszabadulási folyamat, amelynek a végén az embernek harmonikus tökéletességben kell megjelennie. Hasonlóképpen jelenti a tökéletesedés felé való haladást, ha az ember a világnézetek egyre tisztább morális és vallásos formáit sajátítja el, és leveti a múlandó dolgok utáni sóvárgást, ami a morális fejlődés különböző fokain az eszményi jövő csíráján kívül még sokáig él bennünk.

A „küszöb kis őrében”, akit az előző fejezetben írtunk le, csak a múlt eredménye jelenik meg, a jövő csíráiból annyi van csak benne, amennyit belevittünk már a múltban. Az embernek azonban lehetőleg mindent át kell vinnie a fizikai világból a jövőbeli érzékfeletti világba. Ha egykor majd csak azt akarná magával vinni a szellemi világba, amit képmásába a múltban szőtt bele, csak részben teljesítené földi feladatát. Ezért a „küszöb kisebbik őréhez” egy idő múlva a „küszöb nagyobbik őre” is csatlakozik. Ismét elbeszélő formában mondjuk el, miként játszódik le a találkozás a tanítvány és a „küszöb második őre” között.

Miután ráeszmélt a tanítvány, hogy milyen tulajdonságoktól kell megszabadulnia, magasztos fényalak állja útját, akinek a szépsége nagyon nehezen önthető szavakba. - A találkozás a „küszöb második őrével” akkor következik be, amikor a gondolkodás, az érzés és az akarat egymástól való elszakadása kiterjed már a fizikai szervekre is és a köztük lévő kölcsönös kapcsolatot már nem maga e három erő tartja fenn, hanem a fizikai feltételektől teljesen függetlenné vált magasabb tudat szabályozza. Most már magasabb régiókból az emberi lélek maga kormányozza a gondolkodás, az érzés és az akarat szerveit, mint hatalma eszközeit. - A „küszöb második őre” a minden fizikai kötelékétől így megszabadított lélek elé lépve nagyjából így szól:

„Eloldódtál most már a fizikai világtól és megszerezted magadnak a jogot, hogy otthonodnak nevezhesd az érzékfeletti világot és működésedet innen irányíthasd. Saját fejlődésed érdekében már nincs szükséged fizikai tested jelenlegi alakjára. Ha csak azt a képességet akarod megszerezni, amellyel az érzékfeletti világ lakója lehetsz, nem kell visszatérned többé a fizikai világba. De most tekints rám és lásd, milyen mérhetetlen magasságban állok a felett, amivé te mind a mai napig fejlesztetted magad. Fejlődésed jelenlegi fokozatát azokkal a képességekkel érted el, amelyeket a fizikai világban fejleszthettél ki, amíg a fizikai világbeli életre rászorultál még. De most már életedben el kell kezdődnie annak az időszaknak, amikor a fizikai világ érdekében felszabadult erőkkel munkálkodsz tovább. Eddig csak saját magadat váltottad meg, de most, mint felszabadult lény, közreműködhetsz már a fizikai világban élő összes társad felszabadításán is. Eddigi törekvéseid során, mint egyes ember, csak a saját fejlődésedet tartottad szem előtt, most illeszkedj bele a nagy egészbe, hogy ne csak magadat vidd el az érzékfeletti világba, hanem mindent, ami csak található a fizikai világban. Valamikor egyesülhetsz majd velem, én azonban addig nem üdvözülhetek, míg akadnak olyanok, akik nem üdvözültek még! Mint különálló, felszabadult lény, bizonyára már ma szeretnél megtérni az érzékfeletti birodalomba, akkor azonban meg kellene látnod onnan a fizikai világ eddig még meg nem váltott lényeit és elválasztanád a sorsodat az övéktől. Pedig ti mind kapcsolatban vagytok egymással! Le kell szállnotok mindannyiotoknak a fizikai világba, hogy onnan hozzátok fel az érzékfeletti világ számára szükséges erőket. Ha elszakadnál társaidtól, visszaélnél erőiddel, amelyeket csak velük közösségben élve fejleszthettél ki. Te sem szánhattál volna le a Földre, ha ők sem szálltak volna le oda és nélkülük nem szerezhetted volna meg az érzékfeletti lét eléréséhez szükséges erőidet. Meg is kell tehát osztanod velük a velük együtt kivívott erőket. Ezért az érzékfeletti világ legmagasabb régióiba addig be nem bocsátlak, míg összes megszerzett erődet nem fordítottad a fizikai világ megváltására. A meglévő képességeiddel az alsóbb régiókban tartózkodhatsz csak, de a magasabb világ kapujában „lángpallossal állok, mint kerub a paradicsom előtt” és nem hagylak mindaddig belépni, míg tart még a fizikai világ érdekében fel nem használt erődből. Ha pedig te nem akarod a fizikai világban hasznosítani erőidet, majd lesznek mások, akik megteszik és az érzékfeletti világ akkor befogadja majd a fizikai világban elért összes eredményeket, alólad pedig kicsúszik a talaj, amellyel össze voltál nőve. A megtisztult világ fejlődése túlhalad rajtad és kizár magából. Így te majd a fekete utat választod, míg azok, akiktől külön váltál, a fehér úton járnak.”

Ilyen szavak kíséretében jelenik meg a „küszöb nagyobbik őre”, nem sokkal azután, hogy megtörtént a találkozás a „küszöb első őrével”. A beavatott azonban egészen pontosan tudja, hogy mi vár rá, ha a csábításnak engedve, idő előtt tartózkodna az érzékfeletti világban. Leírhatatlan fény sugárzik a „küszöb második őréből”, a „látóvá” lett lélek előtt távoli célként lebeg a vele való egyesülés, előtte lebeg azonban a bizonyosság is, hogy az csak akkor lesz majd lehetséges, ha a fizikai világ felszabadításának érdekében csakugyan felhasználta már az összes benne kifejlesztett erejét. Ha elhatározza, hogy a magasztos fényalak követelményeinek eleget tesz, képes is lesz rá, hogy valóban részt vegyen az emberiség felszabadításában és az emberi fejlődés oltárára helyezze áldozatait. Az emberiség fejlődésének áramlása azonban elhalad felette, ő pedig nem meríthet erőt a maga számára ebből a világból többé, ha a fizikai világ kötelékeitől megszabadulva az érzékfeletti világba való saját, de idő előtti felemelkedését helyezi előtérbe. Aki viszont e döntő elhatározás pillanatában földi világ szolgálatába állítja, már eleve lemond arról, hogy további működése színterén a maga hasznára fordítson bármit is. Ne higgyük, hogy a döntés pillanatában magától értetődően a „fehér utat” választja az ember. Ez ugyanis teljesen attól függ, hogy megtisztult- e már annyira, hogy semmiféle önzés nem csábítja a „fekete út” kívánatosnak tűnő üdvösségére, hiszen pont ezek a legerősebb csábítások. A másik útra viszont voltaképpen semmi sem csábítja, önzését nem szolgálja semmi. Az, amit a beavatott az érzékfeletti világ magasabb régióiban kap, nem az önzését táplálja és nem is marad egyedül az övé, hanem kiárad belőle - nem más, mint a környező világ iránt érzett szeretete. A „fekete úton” haladva pedig egyáltalán nem marad önzésünk kielégítetlen, ellenkezőleg, ennek az útnak az eredményeképpen elégíthetjük ki éppen a legtökéletesebben önzésünket. Aki pedig csak saját magának kívánja az üdvösséget, egészen biztosan a „fekete utat” választja, mivel ez felel meg a legjobban neki. Senki ne várja tehát a „fehér úton” haladó beavatottól, hogy embertársa önző énje fejlesztése érdekében nyújtson útmutatást. A legkevésbé sem érdekli az egyes emberek üdve. Azt mindenki úgy érje el, ahogyan tudja, siettetése nem a fehér úton haladó beavatott feladata. Neki minden földi lény, vagyis az emberek és az ember társaiként itt a Földön élő többi élőlény felszabadítása és fejlődése a fontos. A szellemi kutatók tehát csak arra adnak útbaigazítást, hogy azok az erők hogyan fejleszthetők ki, amelyekkel ebben a munkában vehetünk részt. Ezért becsülik többre minden más képességnél az önzetlen odaadást és az áldozatkészséget. Senkit sem utasítanak ugyan el éppen, hiszen még a legönzőbb ember is megtisztulhat, aki azonban csak a maga számára keres valamit, mindaddig semmit sem talál meg a beavatottnál, amíg ezt teszi. A neki nyújtott segítség eredményétől még akkor is ő maga fosztja meg magát, ha a beavatott nem tagadja meg tőle a segítséget. Aki tehát a helyes úton járó beavatott útmutatását valóban követi, miután átlépte a „küszöböt”, megérti majd „nagyobbik őr” követelményeit, aki viszont nem követi őket, nem is remélheti, hogy azok valaha is elvezetik őt a szellemi világ küszöbére. Hiszen a helyes utat járó beavatott útmutatásai vagy a jó útra vezetik, vagy sehova sem. A beavatott feladata nem az, hogy az önző boldogság eléréséhez oda vezesse az egyes embert, hogy éppen csak ott éljen az érzékfeletti világban. A beavatott kezdettől fogva úgy irányítja már a tanítványt, hogy távol tartja mindaddig a földöntúli világtól, míg az illető részt nem akar venni a közösségért végzett munkában.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként