Legutóbb a szabadkőművességről beszéltem, és ma is ezt szeretném folytatni. Kérem, vegyék tekintetbe, hogy most más témával állunk szemben, mint amiket megbeszéltünk, és még meg fogunk beszélni. Mert tulajdonképpen csak olyasmiről szoktam szólni, amiről valamiféle egyéni természetű tudással rendelkezem. Ezért elöljáróban hangsúlyoznom kell, hogy mint nem szabadkőműves tudok csak a szabadkőművességről beszélni, kizárólag teozófiai szempontból, és hogy valójában arról, hogy mi az igazi szabadkőművesség, egy szabad- kőművesnek kellene beszélnie. Ezt ő nem tenné meg, más szempontból viszont nem is lehet jól kifejteni. Kérem ezért, hogy amiket elmondok, fenntartásokkal fogadják.

Mivel azt mondtam, hogy a szabadkőművesség belső viszonyairól csak egy szabadkőműves tudna beszélni, kérem, vegyék figyelembe, hogy mindezek ellenére ilyen szabadkőműves az európai kontinensen valószínűleg egyáltalán nincs. Ez különösnek tűnhet az önök számára, de így van. A szabadkőművesség már a XVIII. század óta egy egészen sajátos stádiumban van, és mindazt, amit a legutóbbi alkalommal elmondtam, fogják fel úgy, hogy a dolgok valószínűleg akkor állnának így, ha a szabad- kőművesek még ugyanolyanok lennének, mint a XVI-XVII. században. Ez azonban nem így van, mert úgyszólván csak egyfajta burok maradt, amiből az igazi tartalom hiányzik. Olyan, mint egy megkövült növény, ami valójában már nem igazi növény, hanem csak egy héj, egy kéreg, ami másképpen van kialakítva.

Az ismert, úgynevezett János-kőművesség egyáltalán nem jön tekintetbe arra vonatkozóan, amit megbeszéltünk, mert ez a maga három fokozatával - tanonc, mesterlegény és mester - a Kölni Kartától veszi kezdetét, 1535-től. Ez ma alapjában véve nem más, mint egy olyan egyesület, amely ösztönzi a magasabb képzést és iskolázást, egy egyesület, amelynek érdekében áll, hogy a tagok kölcsönösen támogassák és ösztönözzék egymást.

Mindazonáltal ez a három első fokozat úgyszólván csak egyfajta maradványa az eredeti szabadkőművesség három fokozatának. És ha ma ez még úgy lenne, mint korábban - de nem így van - akkor a tanonc, a mesterlegény és a mester olyan beavatáshoz jutna, ahogy azt legutóbb leírtam. Előírás azonban, hogy beavatáshoz jutnak. Viszont csak egy kis részük tudja, hogy ezek az előírások léteznek, és még kevesebben tudják ezeknek a jelentőségét. Mindaz, amit elmondtam, a szertartásoknak az asztrálsíkon végbemenő hatásáról, ez a János-kőművesek számára teljesen homályban marad.

Nos, a nagy-britanniai és a német János-páholyoknál is megvan ez a három fokozat, amit említettem. És tulajdonképpen mindegyikük abban az állapotban van, amit leírtam. Mégis van azonban lehetőség, hogy e három fokozatban a szimbólumok közvetítésével a mély bölcsesség alapjait meglássuk. Ezt bizonyíthatja egy olyan kőműves, akit önök név szerint nagyon jól ismernek. Az a mód, ahogy páholytestvéreihez beszél, alapjában véve teozófiai tudatának csíráját jelzi, mert bizonyos értelemben teozófiai kifejezéseket használ, amelyeket alkalmazni tudott egy korabeli szabadkőműves páholyban. Ez a kőműves Goethe.

Teozófusokként nagyfokú rokonságot fognak találni, ha a szabadkőműves verséből két szakaszt elolvasnak, amit páholytestvéreinek szánt:

Odaátról mégis felszólít
A szellem hangja
A Mester hangja:
Ne mulasszátok el
A jó erőit gyakorolni.

Itt koronák kígyóznak
Örökös rendben
Bőséggel kell
A tevékenyeket díjaznunk!
Reménykedésre hívunk fel titeket.

Goethe itt a mesterekről beszél, és ezt a páholyon belül mondja, mert - annak ellenére, hogy tudja, hogy akik körülötte ülnek a páholyban, azoknak sejtelmük sincs a szavak mélységéről - tudja, hogy a szabadkőműves páholyok légköre, a szimbólumok légköre útján rezgések jönnek létre, amelyek az asztráltestre hatnak, és hogy ezáltal bizonyos hatások keletkeznek. Ez olyasmi, amire ma még építenek azok, akik tudják, hogy a kőművesek tudatában mindebből kevés van jelen.

Valamivel többet tudnak azok, akiket az első három fokozaton át elvezettek a magasabb fokozatokig. E három fokozaton túl az első fok a királyi művészet, a királyi bárka-fok. Ezt a fokozatot azáltal lehet jellemezni, hogy a vonatkozó „káptalan” vagy „egyesülés” már rendelkezik egy bizonyos szervezettséggel, mélyebb a jelentősége. Ezen a fokon ugyanis, az összejöveteleken, nevezetesen azokon, ahol egy új tagot kell a titkokba beavatni, tizenkét testvérnél soha nem lehet több jelen, úgyhogy - oly módon, ahogy az a testvériségekben történik - valóban olyasvalamit képviselnek, ami nem őket magukat jelenti, hanem valamit, ami titokzatosan közöttük él. Nem személyeket, hanem tulajdonságokat képviselnek.

Az Elsőt, aki azt képviseli, ami a tizenkettők körében a legfontosabb, Zerubábelnek nevezik. Olyan vezető, aki hasonló a Naphoz. Tőle sugárzik ki a fény, ami kiárad a többiekre. Neki kell a legokosabbnak lennie, és némiképpen járatosnak kell lennie a titkos tudományokban, ismernie kell azok lényegét és jelentőségét. A mai szervezetben a királyi bárka-fokozatban ritkán van így. Tulajdonképpen az eszményi esetről beszélek, amely - ha alkalmas személyek vannak jelen - a legritkább esetben valósul meg.

Aztán csatlakozik hozzá a két következő testvér: Jesna főpap és Aggeus próféta, akik Zerubábellel együtt a nagytanácsot alkotják. Aztán következik az első és a második fővendég, majd a két író, Ezdrás és Nehemiás. A következő a tetőfedő és a páholykapus, majd jönnek az úgynevezett kisebb vendégek. Tizenkettőnél többen nem lehetnek. Ez a tizenkettő jeleníti meg az Állatöv tizenkét jelét. Az egész a Nap járását ábrázolja az Állatöv tizenkét jelén keresztül. Ez már arra emlékeztet, amit ábrázoltam, hogy a kőművesek az asztronómiai világtörvények utánzásából indulnak ki az egyes épületeknél, dómoknál, katedrálisoknál, és így tovább.

Az összejövetel helye - amelynek nem kell mindig ilyennek lennie - egy négyszögletes terem. Ezen átível egy bolthajtás, amely kék, és csillagokkal díszített, és valóban egyfajta csillagteret ábrázol. A szertartás alatt a résztvevők meghatározott módon helyezkednek el. A legutóbbi belépők, a neofiták északon állnak, mert a meleget még nem tudják elviselni. Keleten áll Zerubábel. Nyugaton áll Jesna főpap és Aggeus próféta, és délen úgy állnak, hogy egy kötél van rájuk hurkolva, amely mindenkin háromszor tekeredik körül. Mintegy harminc-negyven centiméteres távolság van közöttük, így hurkolódik a kötél a mellettük levők köré.

Akit bevezetnek a kőművességnek ebbe a negyedik fokozatába, amely az első magasabb fok, és néhány területen még ma is fogalmat ad arról, hogy valójában mit jelent a templom-legenda, annak három függönyön kell áthaladnia. Mindegyik függönynél közölnek vele egy titkot. Emellett mindig közölnek vele Mózes könyvéből bizonyos idézeteket és azok értelmét. Aztán, ha áthalad a három függönyön, közlik vele a tau-jel titkát, majd megmondják neki az úgynevezett szent szót, a mesterszót, amelyről a negyedik fokozat illetékes tagjai felismerik egymást. Aztán a jelölt mindenekelőtt megkapja az első tanítást, azt, hogy mennyire ősi a szabadkőművesség. A János-kőművesek erről általában nem értesülnek, vagy ha igen, a legcsekélyebb értelmét sem látják az ilyesminek. A kőművesség történetét ugyanis a következőképpen mondják el: az első igazi kőműves Ádám volt, az első ember, aki miután kiűzték a Paradicsomból, a geometria rendkívüli ismeretéről tett tanúságot, és azért volt ő az első kőműves, mert mint első ember közvetlenül a fénytől származott. A tulajdonképpeni mélyebb eredet azonban az ember létrejötte előtti időre nyúlik vissza. Az eredete a fényben keresendő, és a fény megelőzi az emberiséget.

Ez rendkívül mély értelmű, és annak számára, aki meg tudja érteni, arra utal, amit a teozófiai bölcsesség újra kinyilvánít, amikor a földi dolgok létrejöttét a két első és a harmadik gyökérfaj közötti időszakra teszi. Aki a kőművességben ezt magába fogadja, az valami nagyon jelentőségteljes dolgot fogad magába. De ez kevesekkel van így, mert a kőművesség mára úgyszólván elkorcsosult. Ez abból ered, hogy az emberek már a XVI. századtól kezdve egyre kevesebbet értettek meg a kőművesség jelentőségéből, abból ugyanis, hogy egy templomot úgy kell megépíteni, hogy méretei a nagy égi viszonyokat utánozzák, hogy egy dómot úgy kell megépíteni, hogy akusztikája valamit visszaadjon a szférák harmóniájából, ahonnét az akusztika származik.

Ezt az eredeti szemléletet a tudat fokozatosan elvesztette, így alakult ki az, hogy a XVIII. század első felében, amikor Angliában Desaguliers a kőművességet újra egyesítette, az embereknek nem volt igazi tudatuk arról, hogy a szót szó szerint vegyék, hogy valóban munkás kőművességről van szó, hogy egy kőműves valóban az volt, aki az égi törvények szerint tudta megépíteni a templomokat, és a magasabb rendű épületeket, amelyekben nem földi, hanem égi viszonyokat honosított meg.

Ez az intuitív szemlélet és ábrázolás a kőművességben veszendőbe ment. Az arról való tudás, hogy más dolog egy olyan házban beszélni, amelyben a beszéd egy egészen meghatározott módon hangzik fel, és ezáltal másképpen hat, elveszett. Azok voltak a nagy szabadkőművesek, akik a középkori nagy dómokat építették. Tudatában voltak annak, hogy az a lényeges, hogy azokat a szavakat, amelyeket a pap kimond, a falak úgy adják vissza, hogy ezáltal az egész közösségben egy hangtenger éljen, amelyben bölcs és jelentőségteljes rezgések hullámzanak, és ezek aztán még jelentékenyebb módon hatnak az asztráltestre, mint a fizikai fülre. Mindez veszendőbe ment, és az új korban el is kellett vesznie. Ez az értelme annak, amit mondtam, hogy ma már csak egy burok van jelen abból, amit a szabadkőművesség korábban jelentett.

A János-fokozatokon kívül léteztek még magasabb fokozatok is, mégpedig a nagyobb közösségekben, Nagy-Britanniában, Amerikában, Itáliában, Egyiptomban és keleten - nevezetesen azokban, akiket keleti kőműveseknek, Memphis- kőműveseknek neveznek - ahol ezek a magasabb fokozatok viszonylag érintetlenül megmaradtak. Németországban is, ahol a Memphis-Misraim kőművességnek egy részlege működött, amely kapcsolatban állt a világ valamennyi kőművességével, kidolgozták ezeket a fokozatokat. Csakhogy Németországban a János-kőművességben olyan keveset tudtak a magasabb fokozatok tulajdonképpeni jelentőségéről, hogy a németországi János-kőművesek ezeket a magasabb fokozatokat teljesen értelmetlennek tartották. A német nagypáholy ezért arra kényszerült, hogy kőművességként csak a János-kőművességet tekintse érvényesnek.

Ebben a vonatkozásban nagy különbségek vannak a német és az angol, illetve nagy-britanniai kőművesség között. A nagy-britanniai kőművességnél az 1813-as türelmi szerződés következtében egyfajta kiegyenlítődés jött létre a János-kőművesség fokozatai és a magasabb fokozatok között, úgyhogy az ember tanoncként belépett a János-kőművességbe, és aztán felemelkedhetett a negyedik, ötödik, hatodik fokozatig, tehát a magasabb fokozatokra. A János-fokozatot Angliában elismerték, Németországban nem. A Memphis-Misraim rend német nagypáholya ezért kidolgozta a három legalsó fokozatot. A keleti szabadkőművesnek tehát már eleve el kellett érnie az első három fokozatot, és köteleznie kellett magát, hogy legalább a 18. fokozatig felküzdi magát. Korábban nem volt szabad megállnia. Egy német János-kőművesnek tehát nem engedték meg, hogy a keleti kőművesek magas fokozataihoz eljusson. Ez a keleti kőművesség egy fokozatos iskolázást jelentett az okkultizmusban. Ahogy a legutóbbi alkalommal elmondtam, ez a magasabb fokozatok iskolázásának a képmása - a királyi bárka-fok ebbe beilleszkedett - amelyben egyfajta asztrális iskolázást kellett végigvinni, amely a 18-20. fokozatig jutott el. Aztán az következett, ahol az ember egyfajta mentális iskolázást végzett, egy olyan iskolázást, amely a mentális síkon való egyfajta élethez vezetett. Ezek aztán a hatvanadik, hetvenedik fokozatig mentek, és ekkor jött a legmagasabb iskolázás, vagy a legmélyebb okkult iskolázás, amelyet a nagypáholy útján egészen a 96. fokozatig vittek.

Németországban csak kevesen vannak, akik a 96. fokozatig eljutottak. Itt mindezek ellenére megmutatkozik az, ami arra utal, hogy a kőművesek milyen kevéssé tudnak arról, mi volt egykor. Az érdekes mindazonáltal az, hogy akik a 96. fokozatig eljutottak, egyáltalán nem a kőműves iskolázáson mentek keresztül, hogy egyáltalán alig van valaki, aki az egész iskolázást valahogy végigvitte. Vannak tehát néhányan, akiknek magasabb fokozataik vannak. Részesültek a 3., a 33. és a 96. fokozatban. Akik azonban ezeket elérték, nem a kőművesség iskolázása útján érték el, hanem más okkult iskolákban, aztán ezeket elhagyták, és iskolázottságukat a kőművességben annak javára érvényesítették. Ha valaki a 96. fokozattal rendelkezik, ezt nem a kőművesség útján érte el. Számítottak rá, hogy a kőművességnek más oldalit iskolák eredménye a javára válik.

Ebben az értelemben egyfajta eszményi dokumentumnak lehet felfogni azt a nyilatkozatot, amelyet a Memphis- és Misraim szertartás nagypáholya adott ki. Fel fogom olvasni önöknek, és néhány magyarázatot fűzök hozzá. Amit itt elmondok, azt nem úgy kell felfogni, mintha ma végre lehetne hajtani. Ma már eleve tisztában kell lennünk azzal, hogy nincs olyan kőműves - még a 96. fokozatú sem - aki felelősséget tudna vállalni azért, hogy az előírásokat bármelyik kőművessel betartassa, mert önmaga nem tudja megtenni.

,,Rendünk magas fokú okkult titkairól A nagykelet misztériuma. Rendünk egyik titka annak magas fokozataiban rejlik, és abban áll, hogy a kellően előkészített testvérnek megadja a gyakorlati eszközt, hogy az emberben felállítsa Salamon igazi templomát, újra megtalálja az 'elveszett szót ’, vagyis, hogy rendünk a beavatott és kiválasztott testvéreknek gyakorlati eszközt szolgáltasson ahhoz, hogy olyan helyzetbe kerüljön, hogy már ebben a földi életben a halhatatlanságról bizonyságot szerezzen".

Ez azoknak a pontoknak az egyike, amely a legfontosabb. A következő pont is megvan minden iskolában: semmiféle szellemidézés és spiritiszta praktika. A spiritiszta praktikák ki vannak zárva.

„Ez a titok az igazi kőműves-titkok egyike, és kizárólag rendünk okkult magas fokozatainak a tulajdona. Rendünkhöz minden igazi szabadkőművesség atyáinak szóbeli közlése útján jutott el, a kelet bölcs emberei útján, és mi is csak szóbelileg adjuk tovább.”

Ez az okkult társaságok gyakorlata.

„Magától értetődően azonban ennek a gyakorlati tanításnak a titok megszerzéséhez vezető sikere teljesen a jelölttől függ. ”

„Mert egy tanuló számára, aki meg akar tanulni úszni, mit ér az, ha egy igen jó, kipróbált részletes felvilágosítást kap az úszásról, de amikor vízbe kerül, maga nem mozgatja kezeit és lábait? Vagy hasznos-e egy festő tanuló számára, hogy a festéshez átfogó útmutatást kapjon, és előre megfessék neki a legtündöklőbb színárnyalatokat? Ha nem maga veszi kezébe az ecsetet, és nem maga keveri ki a színeket, soha nem lesz művész”.

„Azok a testvérek, akik ezt a titkot megtalálták, megőrzik azt, mint nagyszerű, saját maguk által megszerzett tulajdont, és hogy az átlagember ne ismerje félre, és ne csúfolja őket, szimbólumokba rejtették azokat, úgy, ahogy ezt még ma is tesszük”

Ezek a szimbólumok a mai kőművesek számára már nem olvashatók. Nem önkényesen kiválasztott szimbólumok. Nem olyan dolgok, amikkel úgy lehetne ábrázolni valamit, ahogy egy professzor, amikor azt mondja: szeretnék önöknek valamit grafikusan ábrázolni. Ezeket a szimbólumokat azokból a dolgokból merítik, amelyeket maga a természet ír le. Aki ismeri azokat, aki valóban képes őket elolvasni, az kapcsolatba kerül a dolog belső mivoltával, és az magába a dologba vezeti bele. Ez maga a dolog, és nem pusztán szimbolizálás. A kőművességben senki sincs, aki az útbaigazítást meg tudná adni, hogy eljussunk magához a dologhoz.

„Ezek a szimbólumok nem önkényesen kiválasztott képek, és nem valamilyen véletlen útján adódnak, hanem isteni tulajdonságokon alapulnak, és ősképeknek kell őket tekintenünk. Sohasem a formát, az edényt, a rítust, a szimbólumot tekintjük tartalomnak, hanem a formában a szellemi tartalmat keressük”.

Ezek a szavak jelzik, hogy a szimbólum magát a dolgot ábrázolja.

„És miután azt - a szellemi tartalmat - megtaláltuk, és felvettük magunkba, a szellemi tartalomból felismerjük a forma, a rítus és a szimbólum abszolút szükségszerűségét”.

„Felső fokozataink ezért megadják a testvéreknek azt a lehetőséget, hogy kétségtelen bizonyítékot szerezzenek az ember halhatatlanságáról - Ez akkor is így lenne, ha dolgoznának rajta. - „Ez egy nagy vágy, és mindig is az volt, amióta a gondolkodó ember létezik Az embernek szüksége van arra a meggyőződésre, hogy tovább él a halál után, hogy ebben az életben valóban boldog lehessen. Ezért foglalkozott minden vallás és bölcsesség-tudomány misztériuma ezzel a kérdéssel, mint legnagyobb és legfontosabb feladatával. Az egyház természetszerűen foglalkozik 'az elveszett szó’, ’az örök élet’ kérdésének megoldásával, a keresőt mindig a kegyelem útjára irányítja, és ezt ajándéknak tekinti, nem saját maga által megszerzendőnek vagy megszerzettnek. Rendünk minden egyes keresőnek megadja a lehetőséget, hogy a gyakorlati eszközök segítségével a világ-tudattal, az ősi teremtő erővel tudatosan és saját akaratából már ebben az életben egyesüljön ”.

Vagyis lehetővé teszi a másik világba való betekintést, és az avval való egyesülést, amely egyébként csak a halál kapuján való áthaladás útján lehetséges.

Láthatják mindebből, hogy ami a világ legmélyebb dolgaihoz tartozik, az eredetileg jelen volt a szabadkőművességben, abban a kiüresedett burokban azonban, amelyet ma jelent, már nincs meg. És most fel kell, hogy tegyék a kérdést: miért nincs meg? Az az érzület, amit a templomlegenda kifejez, a munkás-kőművesség érzülete, mint a többi intuitív megismerés, el kellett, hogy vesszen, mert az ötödik alfaj, a tulajdonképpeni értelmi fajjá vált. Az intuíciónak mindenekelőtt egy kicsit el kellett csendesednie a világban, és a szabadkőművesség intuitív módon működik. Vitruviusra utalok, és az építésre vonatkozó igazi szimbolikus utasításokra. Ezeket azonban csak az tudja követni, akinek ehhez megvan az intuíciója. Ma ezeket a szimbolikus utasításokat az értelemszerű, a racionális pótolja. Az értelemnek kellett egy kicsit az emberiség tulajdonképpeni fejlődési menetét uralnia, mert mindazt, amit időközben a természetben, mint nagy vívmányokat elértünk, bele kellett illeszteni az emberi alkotás egész organizmusába.

Próbálják meg megérteni, mit jelent az, hogy jelenlegi korszakunk folyamán az egész ásványi birodalmat bevontuk fejlődésünk menetébe. Úgy vontuk be, hogy az ember a maga saját szellemiségével az egész természetet fokozatosan újból átszervezte. Ez az érctenger értelme, hogy az egész természetben minden valóban átszerveződött.

Az emberiség az iparban dolgozik, hogy az organizációt (saját szellemiségét?) az ásványi természetbe beledolgozza. Ha önök egy gépet néznek...(hiány a szövegben)

Saját szellemisége útján így alakítja át az ember az egész ásványi birodalmat. A természetnek, az ásványiságnak ez az átdolgozása akkor fejeződik majd be, ha korszakunk a végéhez ér. Akkorra az egész ásványi természet átalakul. Akkor az ember a maga egész jellemét átadja az ásványiságnak, úgy, ahogy egy fémtömegnek ad egy sajátos jelleget, amikor egy órát elkészít. Amikor egy újabb körforgás bekövetkezik, az ásványi birodalom felszívódhat, feloldódhat.

Hogy ezen a területen a fejlődés teljesen befejeződjön, az egész gondolkodásmódot, ami most - a XVI. század óta - az emberiséget jellemzi, egészen az atomokig ki kell terjeszteni. Csak ha az értelemszerű gondolkodás megragadta az atomot, akkor tud a kőművesség újra feléledni. Az első fokon a külső formát kell megragadni. A következő fokozat az lesz, amikor az ember egészen az ásványi atomig tanul meg gondolkodni, hogy képes legyen arra, hogy felhasználja azt, ami az atomban él, és a mindenség szolgálatába állítsa. Mindazonáltal csak ma és talán csak öt év óta vette fel az emberi gondolkodás azt az irányt, amely a természeti erőt egészen az atomig követi, és annak, aki az egészet pontosan meg akarja érteni, ezt a különböző elektromos stádiumok utolsó fázisaiig kell követnie. Ebben a vonatkozásban érdekes, de csak külsőleg, az a beszéd, amelyet az angol miniszterelnök, Balfour tartott a jelenlegi világszemléletről. Amit az új elektromosságra vonatkozó elméletről mondott, az rendkívül jelentős. Utalt az emberi gondolkodás fejlődésének rendkívül fontos fordulópontjára. Ennek bizonyos fokig tudatában van, és ezt ki is nyilvánította. Látjuk tehát, hogy a természettudományos tudatban feldereng valami abból, ami a jövőre is kihatással van. Az okkultisták 1879 óta tudnak erről. Hangsúlyozom ezt, de nem kívánom megokolni. Az okkultista tudja, hogy mi következik: egy új kiindulópont az atomtól az ásványi-fizikai világba irányulóan. Ez az lesz, ami a hatodik alfajban következik majd be a világban, és aminek következtében a kőművesség újra feléledhet. Az okkultista a kőművességben valami egészen sajátosat lát, valami példa nélkülit, mert ősrégi intézmény. A legrégebbi hagyományokhoz tartozik, amelyet pontosan specializált tagozódással, közel száz fokozattal kapott megvannak ellenére, hogy tartalmát csaknem teljesen elvesztette, és nincs is olyan szabadkőműves Európában, aki erről helyes fogalmat tudna alkotni. És mégis, a dolog jelen van, és csak arra lenne szükség, hogy a burkot tartalommal töltsék meg. Jelen van, és várja, hogy életre keljen.

Vezérszavak az előadást követő beszélgetésből:

Memphisi kőművesek, keleti rend, nagykeleti rend. Egy okkultista kongresszuson arról beszéltek, vajon az okkult tanításokat nyilvánosságra lehet-e hozni, vagy nem. Kiderült, hogy két irányzat létezik, egy baloldali és egy jobboldali, egy liberális és egy konzervatív.