A kívánságnak megfelelően a szabadkőművességről kell valamit mondanom. Ezt nem tudjuk megérteni, ha előzőleg nem beszélünk azokról az eredeti szellemi áramlatokról, amelyek a szabadkőművességgel összefüggnek, oly módon, hogy a szabadkőművesség belőlük származik. A rózsakereszteseknél még fontosabb szellemi áramlat volt a manicheizmus. Először tehát erről a még fontosabb áramlatról kell beszélnünk, aztán majd később megvilágítjuk a szabadkőművesség mibenlétét.

Amit evvel kapcsolatban mondanom kell, az különböző dolgokkal függ össze, amelyek szerepet játszanak a jelenlegi és majd a jövőbeni szellemi életben. És hogy megmutassam önöknek, hogy ha az ember ezen a területen tevékeny, mindig tekintetbe kell vennie valamit, még ha el is van rejtve, bevezetésképpen szeretnék arra utalni, hogy a Faust-problémát több alkalommal is különösen fontosnak ítéltem meg újkori szellemi életünk számára. Ezért hoztam összefüggésbe a „Lucifer” című füzet első számában a modem szellemi mozgalmat a Faust-problémával. Ahogy ebben a tanulmányomban is kifejtettem, nem minden alap nélkül tettem célzást a Faust- problémára.

Hogy összefüggésbe hozzuk mindazokat a dolgokat, amelyek itt fontosak, mindenekelőtt egy olyan szellemi irányzatból kell kiindulnunk, amely történetileg először a III. században lép elénk. Ez a szellemi irányzat Szent Ágostonban talált nagy ellenfélre, annak ellenére, hogy ő is követője volt, mielőtt a katolikus hitre áttért volna. A manicheizmusról kell beszélnünk, amelyet az a személyiség alapított meg, aki Mani-nak nevezte magát, és a Krisztus utáni III. században élt. A mozgalom egy olyan területről indult ki, amelyet akkoriban az elő-ázsiai királyok uraltak, tehát Kis-Ázsia nyugati részéből. A Mani által megalapított szellemi áramlatot először csak egy kis szekta képviselte, de később hatalmas szellemi mozgalommá vált. A középkori albigensek, valdensek és katharok ezt a szellemi áramlatot követték, és ide tartozott a templomos rend is, és - a viszonyok sajátos összefonódása révén - a szabadkőművesség is. Tulajdonképpen ide sorolható a szabadkőművesség is, bár kapcsolatban állt más áramlatokkal is, például a rózsakeresztességgel.

Amit a külső történelem Maniról elmond, az nagyon egyszerű.

Úgy tartják, hogy az elő-ázsiai területen élt egy kereskedő, aki rendkívül tanult ember volt. Négy jelentős könyvet írt, amelyek a következők: Mysteria, Capitola, Evangélium és Thesaurus. Azt is beszélték, hogy halálakor ezeket az írásokat özvegyére hagyta, aki perzsa volt. Az özvegy továbbadta azokat egy rabszolgának, akit kiválasztott és felszabadított. Ő lett az említett Mani, aki aztán ezekből az írásokból merítette tudását, de a Mithrász-misztériumba is beavatást kapott. Aztán életre hívta a manicheus mozgalmat. Manit „az özvegy fiának” is nevezték, és követőit „az özvegy fiainak”. Mani azonban „Paraklet”-nek nevezte magát, akiről Krisztus, mint Szent Szellemről beszélt az emberiségnek. Ezt úgy kell felfogni, hogy a Szent Szellem egyik inkarnációjának tartotta magát, és nem úgy értette, mintha ő maga lenne a Szent Szellem. Úgy képzelte, hogy a Szent Szellem ismételt inkarnációkban j elenik meg, és önmagát az egyik ilyen újratestesülésének gondolta.

Tanítását, amit meghirdetett, Ágoston, miután áttért a katolikus hitre, hevesen támadta. Ágoston a maga katolikus szemléletét szembeállította a manicheus tanítással, amelyet egy általa Faustusnak nevezett személy képviselt. Faustus Ágoston értelmezésében a kereszténység ellenfele volt. Innen ered Goethe Faustjának eredete, és a gonoszról vallott nézete. A „Faust” elnevezés az ágostoni tanításra vezethető vissza.

A manicheus tanításról szokás szerint annyit tudnak az emberek, hogy a nyugati kereszténységtől a gonoszról vallott más felfogása miatt különbözik. Míg a katolikus kereszténységnek az a nézete, hogy a gonosz az isteni világból való lebukás következtében jött létre, eredetileg jó szellem volt, csak elbukott, a manicheizmus azt tanítja, hogy a gonosz éppen olyan örökkévaló, mint a jó, hogy a testnek nincs feltámadása, és így a gonosz, mint olyan, végtelen. Tehát nincs kezdete, hanem ugyanolyan eredetű, mint a jó, és nincs vége sem.

Ha a manicheizmussal ilyen módon megismerkednek, úgy tűnik, hogy radikálisan nem keresztény és nem érthető.

Nos, szeretnénk a dolog alapjáig eljutni a hagyomány szerint, amely magától Manitól származik, és megvizsgálni, hogy tulajdonképpen miről van szó. Ennek a vizsgálatnak a külső támpontját a manicheus legenda adja meg, egy ugyanolyan legenda, mint amit templom-legendaként mondtam el. Minden olyan szellemi áramlat, amely beavatással függ össze, exoterikusan a legendákban fejeződik ki. Csak a manicheizmus legendája egy nagy kozmikus legenda, egyfajta érzékfeletti legenda.

A legenda elmondja, hogy egyszer a sötétség szellemei meg akarták támadni a fény birodalmát. Eljutottak a fény birodalmának a határáig, és azt meg akarták hódítani. De semmit sem tudtak tenni a fény birodalma ellen. Nos - és itt egy különösen mély vonás húzódik, amire kérem, hogy figyeljenek - a fény birodalma meg kellett, hogy büntesse őket. A fény birodalmában azonban nem volt semmiféle rossz, hanem csak jó. A sötétség démonait csak valami jóval lehetett volna megbüntetni. Mi történt tehát? A következő történt. A fény birodalmának szellemei saját birodalmuk egy részét belevegyítették a sötétség materiális birodalmába. Azáltal, hogy a fény birodalmának egy része elvegyült a sötétség birodalmával, ebben valami olyasmi jött létre, mint egy megkelt tészta, egy megerjedt anyag, ami a sötétség birodalmát egyfajta örvénylő táncra késztette, és ennek következtében egy új elem keletkezett, nevezetesen a halál. Így ez folyton felemésztette magát, minthogy magában hordozta saját megsemmisítésének a csíráját. A történet a továbbiakban elmondja, hogy azáltal, hogy ez történt, létrejött az emberi faj. Az ősember éppen az, amit a fény birodalma küldött, hogy keveredjen a sötétség birodalmával, és aminek a sötétség birodalmában nem kellett jelen lennie, a halál útján győzze le, önmagában küzdje le.

A mélyebb gondolat, ami ebben nyugszik, az, hogy a fény birodalmának nem büntetéssel kell legyőznie a sötétség birodalmát, hanem szelídséggel, nem a gonosszal szembeni ellenszegüléssel, hanem a vele való keveredéssel, hogy azt megváltsa. Azáltal, hogy a fény egy része behatol a gonoszba, azt sikerül legyőzni.

Hogy mi a gonoszról vallott felfogás alapja, azt a teozófiai előadásaim során gyakran elmagyaráztam. Mi a gonosz? Nem más, mint a nem időszerű jó. Hogy egy példát mondjak, amit már többször említettem: képzeljük el, hogy van egy kiváló zongorista és egy kiváló zongora-műszerész, akik a maguk módján tökéletesek. Először a műszerésznek meg kell építenie a hangszert, aztán adja át azt a zongoristának. Ha egy jó zenészről van szó, akkor azt a megfelelő módon használni fogja, és akkor ket- ten együtt alkotják a jót. Ha azonban a műszerész a hang- versenyteremben a zenész helyett odaállna, és elkezdene kalapálni, akkor ez nem lenne helyénvaló. A jó így alakulna át rosszá. Látjuk tehát, hogy a rossz nem más, mint a nem megfelelő helyen alkalmazott jó.

Ha az, ami valamelyik korban rendkívül jó, továbbra is meg akarna maradni, korlátozná azt, ami a maga útján előrehalad, és így kétségkívül rosszá válna, mert ellenszegülne a jónak. Képzeljék el, ha a Hold-korszak erői, amelyek ott a maguk nemében tökéletesek voltak, amikor befejezték tevékenységüket, továbbra is beleszóltak volna a fejlődésbe. Akkor a földi fejlődés folyamán a rosszat kellene képviselniük. A rossz tehát nem más, mint egy isteni erő, mert ami a nem megfelelő időben rossz, az egy más korban az isteni tökéletesség kifejeződése.

Ebben a mélyebb értelemben kell a manicheus szemléletet felfognunk, hogy a jó és a rossz alapjában véve ugyanolyan jellegű, kezdetükben és befejezésükben azonosak. Ha ezt a szemléletet így fogják fel, akkor meg fogják érteni, hogy Mani tulajdonképpen mire akart ösztönözni. Másrészről azonban tisztában kell lennünk azzal, miért nevezte magát az "özvegy fiának”, és miért nevezték követőit „az özvegy fiai”-nak.

Ha visszamegyünk a legrégebbi időkbe, amelyek a jelenlegi korszakunk előtt zajlottak le, akkor egészen más volt az a mód, ahogy az emberek megismeréshez, tudáshoz jutottak. Abban, ahogy az atlantiszi kort ábrázoltam, valamint a lemúriai korról szóló leírásban, amely a következő „Lucifer”- füzetben lesz olvasható, látni fogják, hogy akkoriban minden tudást - részben a mi korszakunkig terjedően - az befolyásolt, hogy mi áll az ember fölött. Gyakran említettem már, hogy csak az a manu lesz igazi ember, aki a következő gyökérfajban jelenik meg, míg a korábbiak emberfelettiek, bizonyos fokig isteni lények voltak. Csak most lett érett az emberiség arra, hogy egy igazi ember jelenjen meg mamiként, aki a lemúriai kor közepétől minden fokot végigjárt. Mi történik tulajdonképpen az ötödik gyökérfaj fejlődése folyamán? Az történik, hogy a felülről jövő kinyilatkoztatás, az emberi lélek felülről való vezetése fokozatosan visszahúzódik, az emberiséget saját útjára engedi, úgy hogy önmaga vezetőjévé válik.

A lelket minden ezoterikában (misztikában) „anyá”-nak hívják, az „atya” a tanítója. Apa és anya, Ozirisz és Ízisz, a lélekben jelenlévő két hatalom: a tanító, aki a közvetlenül aláereszkedő istenit jeleníti meg, Oziriszt, míg a lélek maga, Ízisz, befogadja az isteni-szellemit, ő az anya. Az ötödik gyökérfaj folyamán, az atya visszahúzódik. A lélek megözvegyül, özveggyé kell válnia. Az emberiség magára van utalva. Meg kell keresnie saját lelkében az igazság fényét, hogy vezetni tudja önmagát. Minden lelkiséget kezdettől fogva a nőiség szimbólumával fejeznek ki. Ezért ez a lelkiség - ami ma csírában van jelen, de később majd teljesen kifejlődik - egy önmagát vezető lelkiség lesz, amelyet már nem irányít az isteni megtermékenyítő, amit Mani „özvegy”-nek nevezett. Ezért mondta magát „az özvegy fíá”-nak.

Mani készíti elő az ember lelki fejlődésének azt a fokát, amely a saját lelki szellemfényét keresi. Minden, ami tőle származik, egyfajta felhívás a lélek saját szellemi fénye számára, amiből az egyéni lelki szemlélet szeretne létrejönni. Szép kijelentések származnak Manitól, és váltak követőinek vezérelveivé minden időben. Ezeket halljuk: le kell vetnetek magatokról mindazt, ami külső megnyilvánulás, amit érzéki úton kaptok! Le kell vetnetek mindazt, amit külső tekintély hagy rátok, éretté kell válnotok ahhoz, hogy saját lelketekre tekintsetek!

Ágoston ezzel szemben egy olyan beszélgetésben, amelyet a manicheus Faustus ellenfeleként folytatott, a következő álláspontot képviselte: nem fogadnám el Krisztus tanítását, ha nem az egyház tekintélye alapozná meg. - A manicheus Faustus azonban ezt mondja: neked nem lenne szabad semmilyen tanítást a tekintély alapján elfogadnod. A tanítást mi szabadságban akarjuk magunkévá tenni. Ez az önmagára építő szellemi fény szembeszegülése, ami aztán a Faust-mondában olyan szépen kifejezésre jut.

Ezt az ellentétet a középkor későbbi mondái is szembeállítják egymással. Egyrészt a Faust-monda, másrészt a Luther- monda. Luther folytatója a tekintélyelvi princípiumnak, Faust ezzel szemben az, aki ellenszegül, aki a belső szellemi fényre támaszkodik. A Luther-mondában arról van szó, hogy a tintatartóját az ördög fejéhez vágja. Ami gonoszként jelenik meg, azt félreállítja. Másrészt látjuk Faust szövetségét a gonosszal. A fény birodalma beleküldi a szikrát a sötétség birodalmába, hogy benyomuljon a sötétségbe és az így megváltsa magát, hogy a szelídség legyőzze a rosszat. Ha ezt így fogják fel, akkor azt is látják, hogy a manicheizmus gonoszról vallott felfogása megegyezik azzal, amit elmondtunk róla.

Hogyan kell elképzelnünk a jó és a rossz együttműködését? Az élet és a forma összhangjából kell megmagyaráznunk. Hogy viszonylik az élet a formához? Úgy, hogy ellenállás jön létre, hogy az élet nem csak egyszer, egyetlen alakban jut kifejeződésre. Figyeljék csak meg, hogy az élet egy növényben, mondjuk a liliomban, hogyan vált formáról formára. Az életet a liliom a liliomformában építi fel és alakítja ki.

Amikor ez a forma kialakul, a forma legyőzi az életet, átmegy a csírába, hogy később ugyanez az élet egy új formában újraszülessen. Így halad az élet formáról-formára. Maga az élet alaktalan, és önmagában érzékelhetően nem tudná kiélni magát. A liliom élete például az első liliomból tovább halad a második, harmadik, negyedik, ötödik liliomhoz. Mindenütt ugyanaz a liliom található, amely egy meghatározott formában jelenik meg, tovább szövődik. Az, hogy egy meghatározott formában jelenik meg, az az általánosságban hömpölygő élet megakadályozása. Semmilyen formában nem jönne létre, ha az élet nem lenne gátolva, ha nem lenne feltartóztatva a mindenfelé hömpölygő erő. Éppen abból, ami visszamarad, ami a magasabb fokra való felemelkedésnél úgy jelenik meg számára, mint valami bilincs, éppen abból nő ki a nagy kozmoszban a forma.

Az életet, mint forma, körülfogja mindaz, ami életként egy korábbi időszakban jelen volt. Erre példa a katolikus egyház. Ami a katolikus egyházban élt Ágostontól a XV. századig, az keresztény élet volt. Az ebben működő élet a kereszténység. Ez a lüktető élet mindig újra előjön a misztikusoknál. Honnan kapta a formát? Ez nem más, mint a régi római birodalom élete. Ami ebben a régi római birodalomban még élet volt, formává merevedett. Ami először köztársaság volt, később császárság lett, ami külső megjelenésében római államként élt, az a formává merevedett életet átadta a későbbi kereszténységnek, beleértve a fővárost is, úgy ahogy a korábbi Róma a római világbirodalom fővárosa volt. Még a római tartományok hivatali intézményei is folytatódtak a presbiterek és püspökök útján. Ami korábban élet volt, az később forma lett az élet magasabb fokán.

Nincs ez az emberrel is éppen így? Mi az emberi élet? A manaszi megtermékenyítés ma az ember belső élete, ami a lemúriai kor közepén került bele. A forma az, ami magszerűen átjött a Hold-korszakból. Akkoriban, a Hold-korszakban az ember élete káma-fejlődés volt, most ez a burok, a forma. Egy korábbi korszak élete mindig egy későbbi kor formája lesz. A forma és az élet összhangjában ugyanakkor van egy másik probléma is: a jó és a rossz problémája. Azáltal jön létre, hogy egy korábbi korszakban lévő jó egyesül a későbbi korban lévő jóval. És alapjában véve ez nem más, minthogy a haladás összhangba kerül a saját akadályaival. Ugyanakkor ez a materiális megjelenés az a lehetőség, hogy nyilvánvalóvá váljon. Ez a mai emberi létünk a szilárd ásványi földön: a belső élet és a korábbi korszakból visszamaradt élet akadályozó formává keményedik. A manicheizmusnak is ez a tanítása a gonoszról.

Ebből a szempontból tovább kérdezhetünk: mit akar Mani, és mit jelent az, hogy ő a Paraklet, a Szellem, az özvegy fia? Nem jelent mást, minthogy elő akarja készíteni azt a kort, amelyben az emberiség a hatodik gyökérfajban saját lelki fénye útján fogja vezetni önmagát, legyőzi a külső formát, és átalakítja szellemmé.

Mani egy olyan szellemi áramlatot akart megteremteni, amely túlmutat a rózsakeresztességen, amely tovább megy, mint a rózsakeresztes áramlat. Maninak ez az áramlata a hatodik gyökérfajig terjed, amit a kereszténység megalapítását követően elő kell készíteni. Éppen a hatodik gyökérfajban fog a kereszténység a maga teljes alakjában kifejezésre jutni. Csak akkor lesz igazán jelen. A belső keresztény élet legyőz minden formát, a külső kereszténység útján elterjed, és a különböző hitvallások minden formájában élni fog. Aki a keresztény életet keresi, mindig meg fogja találni. Formákat teremt és formákat tör szét a különböző vallási rendszerekben. Nem azon múlik a dolog, hogy a külső kifej ezési formákban mindenütt az egyformaságot keressük, hanem hogy a belső életáramlást megérezzük, ami mindenütt jelen van a felszín alatt. Amit még meg kell teremteni, az a hatodik gyökérfaj életének a formája. Ezt a formát az embernek kell előkészítenie. Egy olyan szervezetet, egy olyan formát fog megteremteni, amelybe a hatodik gyökérfaj igazi keresztény élete bele tud helyezkedni. Ennek a külső társadalmi formának Mani szándéka szerint kell létrejönnie abból a kis csoportból, amelyet Mani előkészített. Ennek egy külső szervezeti formának kell lennie, egy közösségnek, amelyben a keresztény szikra legelőször tud majd igazán gyökeret verni.

Mindebből láthatjuk, hogy a manicheizmus elsősorban arra törekedett, hogy a külső életet tegye tisztává, mert annak kell az embert elvezetnie oda, hogy a jövőben megfelelő edénnyé váljon. Ezért helyez olyan nagy súlyt a feltétlenül tiszta érzületre és a tisztaságra. A kathar-mozgalom olyan szekta volt, amely meteorszerűen jelent meg a XII. században. Azért hívták magukat katharoknak, mert a szó tisztát jelent. Olyan emberek voltak, akik életmódjukat és morális magatartásukat tekintve tiszták akartak lenni. A katarzist keresték kívül és belül, hogy egy olyan közösséget alkossanak, amely egy tiszta edényt alkot. Erre törekedett a manicheizmus is. Csak kis mértékben volt szó a belső élet ápolásáról - az élet más formában folyt - inkább a külső formát ápolták.

Nos, vessünk egy pillantást arra, mi lesz a hatodik gyökérfaj- ban? A jó és a rossz egészen más ellentétet fog alkotni, mint ma. Ami az ötödik Föld-korszakban az egész emberiség számára jellemző lesz, hogy a külső fiziognómia, ami mindenkinél megjelenik, közvetlen kifejeződése annak, amit a karma idáig az emberen létrehozott, ennek az állapotnak mintegy az előhangja jelenik meg majd a hatodik gyökérfajban, annak szellemiségében. Akiknek a karmájában a rossz lesz túlsúlyban, azoknak a szellemiségében a rossz különösen erőteljesen jelenik majd meg. Az egyik oldalon olyan emberek lesznek jelen, akik hatalmas belső jósággal rendelkeznek, a jóság és szeretet zsenialitásával, a másik oldalon azonban ennek az ellentéte fog megmutatkozni. A rossz, mint érzület kendőzetlenül jelen lesz sok embernél, már nem rejtetten, nem elpalástolva. A rossz dicsekedni fog a rosszal, mint valami értékes dologgal. A hatodik korszaknak ez a démonisága ez a gonoszsága feldereng majd néhány zseniális embernél is, mint bizonyos gyönyörűség. Nietzsche „szőke bestiába például ennek bizonyos megsejtése.

Ezt a puszta gonoszságot ki kell vetni a világfejlődés áramlatából, mint valami salakot. Ki lesz lökve a nyolcadik szférába. Ma közvetlenül olyan idő előtt állunk, amikor a jó és a rossz tudatos vitája valósul meg.

A hatodik gyökérfajnak az lesz a feladata, hogy a rosszat a szelídség útján, amennyire csak lehetséges, újra bevonja a fejlődés folyamatos áramába. Aztán egy olyan szellemi áramlat jön létre, amely a gonosznak nem szegül ellene, bár az megjelenik a világban a maga démoni alakjában. Megszilárdítja az özvegy fiainak követőit, abban a tudatban, hogy a rosszat újra be kell vonni a fejlődésbe, de nem harccal, hanem szelídséggel kell legyőzni. Ennek erőteljes előkészítése a manicheus szellemi áramlat feladata. Ez a szellemi áramlat nem fog elhalni, hanem sokféle formában jelenik meg. Olyan alakban lép fel, amelyet néhányan el tudnak képzelni, de ma nem szükséges, hogy ezt meghatározzuk. Ha ez csupán a belső érzület gondozására vonatkozna, akkor ez az áramlat nem érné el azt, amit el kell érnie. Ki kell fejeződnie közösségek létrehozásában, amelyek mindenekelőtt a békét, a szeretetet és azt tekintik mértékadónak, hogy a gonosszal nem szegülnek szembe, és ezt igyekeznek elterjeszteni. Mert edényt kell, hogy alkossanak, formát kell, hogy teremtsenek az élet számára, ami e nélkül is folytatódik.

Nos, meg fogják érteni, hogy Ágoston, a katolikus egyház legjelentősebb szelleme, aki „Isten állama” című könyvében éppen az egyház formáját alakította ki, a jelenlegi formát, miért kellett, hogy szükségszerűen annak a formának leghevesebb ellenfele legyen, amely a jövőt előkészíti. Itt két pólus áll szemben egymással: Faustus és Ágoston. Ágoston, aki az egyházra épít, a jelenlegi formára, és Faustus, aki az emberből kiindulva a jövő formáját akarja előkészíteni.

Ez az ellentét fejlődött ki a Krisztus utáni III-IV. században. Jelenleg is fennáll, és a katolikus egyháznak a templomos lovagok, a rózsakeresztesek, az albigensek, a katharok és a többi hasonló mozgalom elleni küzdelmében fejeződött ki. Mindegyiket eltüntette a fizikai síkról, de a belső életben tovább működnek. Később az ellentét legyengült, de két áramlatban még mindig heves formában jelenik meg, két olyan áramlatban, amely a nyugati kultúrában született újjá, a jezsuitizmusban (augusztinizmus) és a szabadkőművességben (manicheizmus). Ezek küzdenek egymással, de az egyik oldalon a katolikusok és a magas fokozatú jezsuiták részéről ez tudatosan történik, míg a másik oldalon, akik Mani szellemében küzdenek, a legkevésbé sincsenek ennek tudatában, csak legfeljebb azok, akik a mozgalom élén állnak.

A későbbi századokban így áll szemben a jezsuitizmus és a szabadkőművesség. Ezek a régi szellemi áramlatok gyermekei. Ezért látjuk mind a jezsuitizmusban, mind a szabadkőművességben azoknak a beavatási szertartásoknak a folytatását, amelyek a régi áramlatokban voltak jelen. A jezsuitizmusban az egyházi beavatásnak négy fokozata van: coadjutores temporales, scholares, coadjutores spirituales és professi. A tulajdonképpeni okkult szabadkőművességben a beavatási fokozatok hasonlóak. Egymással párhuzamosan folynak, de egészen különböző irányba tartanak.