Ma egy nagy allegóriát fogok elmagyarázni, és egy olyan témával foglalkozunk, amelyet a titkos tanítások szokás szerint úgy neveznek, hogy az elvesztett és újra felépített templom képe vagy tana. A korábbi előadásokban kifejtettem, hogy a titkos tanítások miért indulnak ki ilyen képekből, ma pedig meg fogjuk látni, hogy a fogalmak milyen nagy mennyiségét tömöríti ez a kép. Emellett egy olyan témát is érintenem kell, amit azok, akik a teozófíáról csak keveset vagy egyáltalán semmit sem tudnak, igencsak félreértenek. Vannak, akik nem értik, hogy a teozófia és a gyakorlat összetartoznak, hogy az egész életet át kell hatniuk. Ezért beszélnem kell a teozófia és a gyakorlati élet közötti összefüggésről is. Mert alapjában véve az elvesztett és újra felépített templom témájánál egyúttal a mindennapi munkáról is beszélnünk kell.

Ugyanakkor egy olyan professzor helyzetében leszek, aki tanítványait egy alagút építéséhez akarja előkészíteni. Ha az ember egy alagutat akar építeni, ez ugye teljesen gyakorlati dolog. Mondhatja valaki, hogy egy alagutat könnyű megépíteni. Azzal kell kezdeni, hogy az ember az egyik oldalon belefúr a hegybe, kimélyíti a lyukat, amíg aztán a hegy másik oldalán ki nem jut. Hogy ilyesmit hinni ostobaság, azt mindenki belátja. Csak az élet más területén nem mindig akarja ezt az ember belátni. Aki egy alagutat akar építeni, annak természetesen mindenekelőtt a magasabb matematikát kell tudnia. Aztán megtanulja, hogy a kérdést műszakilag hogyan lehet megoldani. A gyakorlati mérnöki tudományok nélkül, a szintezés művészete nélkül az ember nem lenne képes megtartani az irányt z hegy belsejében való építkezésnél. Aztán ismerni kell a geológia alapfogalmait, a különböző kőzetek összetételét, a víz- és fém-erezetek irányát, és így tovább. Ostobaság lenne azt hinni, hogy meg felelő ismeretek nélkül meg lehetne építeni egy alagutat, és hogy egy egyszerű kőműves erre képes lenne.

Ugyanilyen ostobaság lenne, ha az ember a mindennapi élet álláspontja szerint azt hinné, hogy a társadalom felépítéséhez hozzá tud kezdeni. Ezt az ostobaságot azonban nemcsak sok ember, hanem számtalan könyv is hangoztatja. Ma mindenki úgy hiszi, hogy tudja, és képes meghatározni, hogy hogyan lehet a szociális berendezkedést, az államot megreformálni. Akik alig tudnak valamit, teijedelmes könyveket írnak arról, hogyan kell kialakítani a legjobb társadalmi formát, és aztán elhivatottnak érzik magukat, hogy reformmozgalmakat indítsanak. Így reform- mozgalmakkal találkozunk az élet minden területén. Mindaz azonban, amit itt csinálnak, pontosan olyan, mintha egy alagutat kalapáccsal és vésővel akarnának kifúrni. Mindez azért van, mert nem tudják, hogy nagy törvények uralják a világot, amelyek a szellemi életből származnak. Korunk tulajdonképpeni hibája az, hogy nem tudják, hogy az állami és társadalmi organizmus felépítését ugyanolyan nagy törvények szabják meg, mint egy alagútét. Ezeket először meg kell ismerni, hogy a társadalom szervezetében a legszükségesebbet, a legmindennapibbat létrehozzuk. Éppen úgy, ahogy egy alagút építésénél meg kell ismerni a természeti erők együttműködését, úgy kell megismernünk a szociális együttműködés törvényeit is, ha arra akarunk gondolni, hogy szociális reformokba kezdünk bele. Foglalkoznunk kell a lelkek egymásra hatásával, és hogy hogyan jutunk el a szellemhez. Ezért a teozófia olyasmi, ami az élet minden gyakorlati tevékenységénél alapul kell, hogy szolgáljon. A teozófia az élet tulajdonképpeni gyakorlata, és csak aki a teozófiai elvekből indul ki, és így jut el a gyakorlati élethez, az érezheti magát hivatottnak arra, hogy a szociális életben tevékenykedjen.

Ezért a teozófíának az élet minden ágába be kellene nyomulnia. Államférfiak, szociális reformerek és hasonlók nincsenek teozófiai alapok nélkül, teozófiai elvek nélkül. Ezért ma minden munka ezen a területen, minden, amit szociális téren manapság építenek, csak külsődleges fércmunka, a legteljesebb káosz annak számára, aki a dolgot átlátja. Aki a dolgot megérti, annak mindaz, amit ma a szociális reformerek tesznek, olyasminek tűnik, mintha egy követ megfaragnának, rátennék a többire, és azt hinnék, hogy ebből majd ház lesz. Először tervet kell készíteni a házról. Ugyanilyen az is, amikor valaki azt akarja állítani, hogy a szociális életben a dolgok maguktól kialakulnak. Nem lehet a társadalmat megreformálni anélkül, hogy a teozófiai törvényeket ismernénk.

Ezt az érzületet, amely egy terv pontossága szerint működik, ezt nevezzük szabadkőművességnek. A középkori szabad- kőművesek, akik a papsággal egyetértésben szerződésekbe foglalták, hogy hogyan kell építeni, nem akartak mást, mint a külső életet úgy kialakítani, hogy - a gótikus dómokkal együtt - a világ nagy szellemi építményének mása legyen. Nézzék a gótikus dómot. A részletek ezernyi gazdagságát mutatja, de egy olyan eszme szerint épült, amely sokkal átfogóbb, mint a dóm önmagában. A teljes egységhez az isteni létnek kell leáramlania, ahogy a napfény áthatol a színes ablaküvegen. És ha a középkori prédikátor a szószékről úgy beszélt, hogy hallgatóinak szívébe benyomult az isteni fény, úgy, ahogy az a színes ablakokon keresztül beszűrődött a templomba, akkor az a vibrálás, ami a prédikátor szavai alapján létrejött, összhangba került a nagy isteni léttel. És egy ilyen prédikáció elevensége, amely a szellemi életből jött létre, a dómban folytatódott. Ugyanígy az egész külső életnek át kellett alakulnia a Föld templomává, a világ egész szellemi életének képmásává.

Ha még tovább megyünk vissza, akkor azt találjuk, hogy éppen ez a gondolkodás és érzület a legősibb az emberiségben. Elmondok egy példát, hogy megmutassam, milyen érzület az, amire gondolok. Korunk az emberiség kaotikus együttműködésének a kora. Mindenki azt akarja megtenni, amit gondol. Ezt a kort a régi papi uralom előzte meg. Gyakran beszéltem ötödik gyökérfajunk alfajairól. Az első az ősi indiai kultúra volt, a második a perzsa-méd, a harmadik a babilóniai-asszír-kaldeai-egyiptomi-sémi, a negyedik pedig a görög-latin. Most az ötödikben vagyunk.

Csak a negyedik és ötödik alfaj épült az emberek, az egyes emberek okosságára. Hogy az egyes emberek okossága hogyan győzte le a régi papi kultúrát, annak mintegy nagy emlékműve egy művészeti alkotás: a Laokoón-csoport. A pap Laokoónt kígyók fogják körül - a kígyó az okosság szimbóluma -, és ez azt ábrázolja, hogy a világbölcsesség kultúrája legyőzi a régi papi kultúrát, amelyben az ember más szempontból nézte az igazságot és bölcsességet, és azt, amit tennie kell. Így győzte le a negyedik alfaj a harmadikat. Ezt egy másik szimbólum is ábrázolja: a trójai faló mondája. Odüsszeusz a maga okosságával megépítette a trójai falovat, aminek folytán a trójai papi kultúrát legyőzték.

A régi római állam kialakulását az ősi trójai papi kultúrából Aeneas mondája ábrázolja. Aeneas Trója kiváló védelmezője volt, aztán átjött Itáliába. Ott utódai lerakták a régi Róma alapjait. Fia, Ascanius alapította Álba Longát, amit tizennégy király virágoztatott fel Numitorig és Amuliusig. Numitortól féltestvére, Amulius ragadta el a trónt, fiát megölték, és lányát Rhea Silviát vesta papnőjévé tették, így Numitor nemzetsége kihalt. És amikor Rhea Silvia megszülte az ikreket, Romulust és Remust, Amulius megparancsolta, hogy dobják őket a Tiberisbe. A gyerekeket azonban megmentették, és egy anyafarkas szoptatta, majd a királyi pásztor, Faustulus nevelte fel őket.

A történet azután Róma hét királyát említi, akik a következők voltak. Romulus, Numa Pompilius, Tullus Hostilius, Ancus Martius, Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus.

Róma első hét királyát Livius ábrázolása szerint reális személyeknek tekintették. A mai történészek úgy tudják, hogy ez a hét király sosem létezett. Egy mondáról van szó, de hogy ennek mi az alapja, erről a történetíróknak sejtelmük sincs. A monda alapja a következő.

A trójai papi állam egy papi kolóniát alapított, Álba Longát (Álba = papi köntös). Ez a kolónia egy papi állam volt, és Amulius volt a dinasztia utolsó tagja. Ebből egy fiatalabb papi kultúra jött létre, amelyet aztán felváltott egy világbölcsesség-kultúra. A történet nem említi ezt a papi kultúrát. Azt a fátylat, amely a rómaiak első papi kultúráját fedi, a teozófia lebbenti fel. A hét római király azt a hét elvet ábrázolja, amit a teozófiából ismerünk. Ahogy az emberi organizmus is hét tagból áll - sthula-sharira, linga-sharira, kama-rupa, kama-manasz, magasabb manasz, buddhi és atma - így képzelték el a társadalmi szervezetet is, ahogy az időben felépül, hetes tagozódású sorrendben. És csak akkor tud fejlődni, ha a hetes szám törvénye szerint épül fel, ami a természetben is mindennek az alapja. A szivárvány hét színből áll: piros, narancs, sárga, ibolya, zöld, kék és indigó. Ugyanígy hét hang van: prím, szekund, tere, kvart, kvint és így tovább, és a kémiában az atomsúlyok száma is a hetes szám törvényszerűségét követi. És ez áthatja az egész világot. Ezért volt magától értetődő a régi bölcsesség ismerője számára, hogy az emberi társadalom felépítésének is ezt a törvényszerűséget kell követnie. Hét korszak, hét tag, ez a hét római király pontosan meghatározott terv szerint követi egymást. Így akkoriban ez nem volt más, mint egy történelmi korszak bevezetése. Terv szerint történt, mert az ellenkezőjét ostobaságnak tartották volna, és erről törvényt hoztak. Ez a terv eleinte valóban jelen volt. Mindenki tudta, hogy a világtörténelmet egy pontos terv irányítja. És azt is tudta mindenki, hogy ha én a negyedik korszak harmadik szakaszában vagyok, akkor így és így kell viselkednem. Így volt a régi Rómában is kezdetben egy papi állam, a kultúra alapelvének tervével, amelyet azokban a könyvekben jegyeztek fel, amelyeket Szibilla- könyveknek nevezünk. Ezek nem egyebek, mint az eredeti tervei annak, aminek a hét részből álló korszak törvényszerűsége az alapja a római birodalom kezdetén, és aminek utána nézhetnek, amennyiben szükségét érzik.

A megalapozásához a fizikai testet vették példaképnek. Ez nem értelmetlenség. Ma az ember hajlik arra, hogy fizikai testét valami alárendelt dolognak tartsa. Bizonyos megvetéssel nézzük a fizikaiságot. Ez azonban nem jogos, mert a fizikai testünk a leg- magasztosabb bennünk. Nézzenek meg egy darab csontot. Nézzék csak meg a felső combcsontot, láthatják, milyen csodálatos módon van megszerkesztve. A legjobb mérnök, a legnagyobb technikus sem tud ilyen tökéletes dolgot előállítani, ha azt a feladatot kapja, hogy a legcsekélyebb anyag felhasználásával a lehető legnagyobb teherbíró képességet hozza létre. És így van megszerkesztve az egész fizikai test, a legtökéletesebb módon. A fizikai test a legtökéletesebb dolog, amit el lehet képzelni. Az anatómus mindig a legnagyobb csodálattal fog beszélni az emberi szívről, ami tökéletesen működik, bár az ember egész életében mást sem tesz, minthogy a szívet mérgező anyagokat vesz magához. Mindenekelőtt az alkohol, a tea, a kávé az, ami hihetetlen módon támadja a szívet. A szív azonban olyan csodálatosan van megszerkesztve, hogy az ember idős koráig ellen tud állni mindezeknek.

A fizikai test, ez a legalsó rész tehát a tökéletesség legnagyobb fokával rendelkezik. Tökéletlenek ezzel szemben a magasabb testek, amelyek a tökéletesség kifejlesztésében még nem jutottak messzire: az étertest és az asztráltest, amely folyton vét fizikai testünk ellen a vágyak, kívánságok és szenvedélyek támadásai útján. Aztán negyedikként következik a tulajdonképpeni bébi, az emberi én, amelynek tévelygő lidércfény- ként a jövőre kell várnia, hogy olyan törvényeket kapjon, amelyek számára zsinórmértékül szolgálnak, amivel a fizikai test már régóta rendelkezik.

Amikor egy szociális építményt tagolunk, annak kell jelen lennie, ami az alapot szilárddá teszi. Ezért a Romulus monda szerint az első római királyt, aki az első princípiumot jeleníti meg, Quirinus istenként az égbe emelték. A második király, Numa Pompilius, a második princípium, a társadalmi rendnek felel meg, törvényeket hozott az általános életvitelre. A harmadik király, Tullus Hostilius a szenvedélyeknek felel meg. Alatta kezdődik az, ami az isteni természet elleni támadásokra irányul, ami békétlenséget, viszályt, háborút idéz elő, melynek következtében Róma naggyá lett. A negyedik király, Ancus Martius alatt kezdődnek a művészetek, az, ami a káma-manaszból jön létre.

Nos, a négy alacsonyabb princípium nem tudja a magasabbakat, az ötödik, a hatodik és a hetedik princípiumot létrehozni. A római történelem ezt ábrázolja is. Az ötödik római király, Tarquinius Priscus nem a rómaiságból született, hanem valami magasabb rendűből, az etruszk kultúrából került bele a római kultúrába. A hatodik király, Servius Tullius a fejlődési ciklus hatodik tagjának, a buddhinak felel meg. Képes arra, hogy a kámát, az érzéki-fizikai korrelátumot a buddhi útján uralja. A törvényszerű kánont ábrázolja. A hetedik király, Tarquinius Superbus, a legmagasztosabb princípium, az, aminek buknia kell, mert nem lehetséges, hogy a magasztosság a társadalmi rend lendületét kordában tartsa.

A római történelemben megtaláljuk annak kifejeződését, hogy az állam felépítésének ugyanúgy egy terven kell alapulnia, mint a világ más építményeinek. Hogy a világ egy templom, hogy a társadalmi életnek éppen úgy kell tagozódnia és szerveződnie, ugyanúgy oszlopokon kell nyugodnia, mint egy templomnak, és hogy a nagy bölcseknek a templom oszlopainak kell lenniük, ez az érzület az, ami az ősi bölcsességet áthatja. Nem az a bölcsesség, amit az ember pusztán megtanul, hanem amit beépít az emberi társadalomba. A hét princípiumot helyesen alkalmazták. Csak aki az egészet tudja, az egész bölcsességet felvette magába, csak az tud dolgozni a társadalom építésén. Mint teozófusok, csak keveset tevékenykednénk, ha nem jutnánk tovább annál, hogy az embert csak úgy tekintsük, mint aki ilyen meg olyan részekből tevődik össze. Kötelességünket csak akkor teljesítjük, ha a mindennapokban megvalósítjuk a teozófia elveit. Úgy kell cselekednünk, hogy az életben minden kézmozdulatunk, minden lépésünk kifejezze a szellemiség lenyomatát. Akkor felépítjük az elvesztett templomot.

Ehhez azonban hozzátartozik, hogy az ember tudatában legyen annak, amit a legutóbb mondtam, hogy mennyire szükséges elsajátítani valamit a nagy átfogó világtörvényekből. Gondolkodási szokásainkban a bölcsességnek kell élnie, amely a nagyságból a részletekbe vezet bennünket, úgy, ahogy a házépítésnél sem lehet az egyik követ a másikra helyezni, mielőtt a ház terve nem készült el egészen. Ezt a követelményt fel kell állítani, ha nem akarjuk, hogy világunkon a káosz legyen úrrá. Mint teozófusoknak fel kell ismernünk, hogy a világban törvénynek kell uralkodnia, hogy minden lépés, minden cselekvés a szellemi világ lenyomata kell, hogy legyen. Akkor megépítjük a templomot. Ez a templomépítés jelentősége: amit magunk elé tűzünk, annak törvényszerűnek kell lennie.

Az emberiség számára egyre inkább elveszett az a tudás, hogy az embernek bele kell épülnie a nagy világtemplomba. Az emberek ma megszülethetnek és meghalhatnak anélkül, hogy sejtésük lenne arról, hogy törvények működnek bennünk, és hogy mindent, amit tesznek, azt a világ törvényei uralják. Egész jelenlegi korszakunk elveszett kor, mert az emberek nem tudják, hogy törvények szerint kellene élniük. Ezért a régi korok papi bölcsei olyan eszközöket találtak ki, amelyekkel a szellemi világ nagy törvényeiből valamit átmenthetnek az új kultúrába. Úgyszólván a nagy bölcsek egyfajta fortélya volt, hogy a törvényszerű rendet az élet számos ágába belerejtették, egészen azokig a játékokig, amelyek a napi munka után az emberek felüdülését szolgálták. A kártyákban, a sakkfigurákban, és az egyéb játékok törvényszerűségeiben, még ha gyenge formában is, bizonyos utánzását látjuk annak, amit törvényszerű rendnek nevezünk. Ha valakivel kártyázni akarunk, ez nem megy, ha nem ismerjük azokat a szabályokat, amelyek szerint a játék folyik. És ezek valóban a nagy világtörvények utánzatai. Amit a kabbalában szefirot-nak neveznek, amit a hét princípiumnak nevezünk a maga különböző formátumaiban, azt megtaláljuk mindabban, ahogy a kártyákat a játék folyamán egymásra tesszük. A bölcsek egészen a játék bűvöletéig, mindenbe belehelyezték a nagy törvényeket, hogy az emberek legalább játék közben megkapják a bölcsesség gyenge utánzatát. Azok számára, akik legalább kártyázni tudnak, nem teljesen elveszett a jelenlegi inkarnációjuk. Ezek olyan titkok, amelyek szerint a nagy bölcsek az időfolyamat menetébe beavatkoznak. Azt mondják az embereknek, hogy a nagy törvényekhez kell igazodniuk, de ezt nem teszik. Ha azonban a törvényeket belehelyezik a dolgokba, ahol ezt nem veszik észre, akkor ennek az érzületnek néhány cseppje beléjük kerülhet. Ha ilyen érzülettel rendelkeznek, akkor képzetet alkothatnak arról, mit szimbolizál az elvesztett templom nagy allegóriája.

A titkos rendekben, amelyekhez a szabadkőművesség is tartozik, a templomlegenda szerint olyasvalamit hoz létre az ember, ami ezzel az elvesztett és újra felépített templommal összefügg. A templomlegenda igen mély értelmű, de a mai szabadkőműveseknek sejtelmük sincs erről. Egy mai szabadkőműves nem nagyon különbözik az emberek többségétől, szokás szerint ő sem visz bele különösen sokat az új életbe. Ha azonban hagyja, hogy a templomlegenda éljen benne, ez már sokat jelent. Mert aki a templomlegendát felveszi magába, olyasmit vesz fel, ami gondolkodását bizonyos módon törvényszerűvé alakítja. És a törvényszerű gondolkodástól sok függ. Ez a templomlegenda a következő.

Az Elohák egyike valamikor egybekelt Évával, így született meg Káin. Egy másik Eloha, Adonáj vagy Jehova-Jahve, megteremtette Ádámot. Ádám a maga részéről szintén egybekelt Évával, és ebből a házasságból született meg Ábel.

Adonáj békétlenséget szított azok között, akik Káin családjához, illetve Ábel családjához tartoztak, és ennek az lett a következménye, hogy Káin agyonütötte Ábelt. Ádám és Éva újabb kapcsolatából azonban létrejött Szét nemzetsége.

Így tehát kétféle nemzetség jött létre. Az egyiket, Káin fiait, akik eredetileg az egyik Elohától származtak, a tűz fiainak nevezték. Ők azok, akik a földet megművelik, az élettelen földből valamit létrehoznak, és azt átalakítják az emberi tevékenység útján. Hénoh, a Káin utódok egyike, megtanította az embereknek a különböző mesterségeket, a kövek megmunkálását, a házépítést, a társadalom megszervezését, és a polgári társadalom létrehozását. Káin egy másik utóda, Tubal- Káin a fémeket munkálta meg. Ebből a nemzetségből származott Hirám-Abiff, az építőmester.

Ábel tehénpásztor volt. Ragaszkodott ahhoz, amit készen talált, és a világot úgy fogadta el, ahogy van. Ez mindig ellentétet szül az emberek között. Egyesek úgy akarják megőrizni a világot, ahogy az van, a többiek tudásuk révén az élettelenből újra élőt akarnak létrehozni. Más népek a tűz fiainak ősapját, a Prometheusz-mondában jelenítik meg. A tűz fiai azok, akik az átfogó, harmonikus gondolatokból bölcsességet, szépséget, jóságot akarnak beépíteni a világba, hogy az templommá váljon.

Salamon király Ábel nemzetségének a leszármazottja volt. Saját maga nem tudta a templomot megépíteni, hiányzott hozzá a mesterségbeli tudása. Ezért meghívta Hirám-Abiff építőmestert, aki Káin nemzetségének a leszármazottja volt. Salamon szépsége isteni volt. És amikor Sába királynője elment hozzá, úgy hitte, hogy egy aranyból és elefántcsontból készült képet lát. Azért jött, hogy férjhez menjen hozzá.

Jehovát a formák istenének is nevezik, olyan istennek, aki az élőt, az életteli erőt teremtette, szemben a másik Elohával, aki azért teremt, hogy az élettelenből az élőt elővarázsolja. Kihez tartozik a jövő? Ez a templomlegenda nagy kérdése. Ha az emberek a Jehova-vallás szerint fejlődtek volna, akkor minden megformált élet elhalt volna. Az okkult tudományban ezt a nyolcadik szférába való átmenetnek nevezik. Most azonban az az időpont jött el, amikor az embernek magának kell a halottból élőt kifejlesztenie. Ez a Káin-fiak útján történik, azok útján, akik nem hagyatkoznak arra, ami már megvan, hanem maguk teremtenek formákat. A Káin-fiak maguk alakítják a világ építését.

Amikor Sába királynője meglátta a templomot, és megkérdezte, hogy ki építette azt, megmondták neki, hogy Hirám. És amikor találkozott vele, úgy tűnt neki, hogy olyasvalaki, aki az ő számára van kijelölve. Nos, Salamon király féltékeny lett. Kapcsolatba lépett három mesterlegénnyel, akik képtelenek voltak mesterré válni, és Hirám nagy mesterművének, az „érctenger”-nek a megvalósítását meg akarták hiúsítani. Ezt a nagy mesterművet öntéssel kellett előállítani. Az emberi szellemet kellett összekapcsolni a fémmel. A három mesterlegény közül az egyik egy szíriai asztalos volt, a másik egy föníciai ács, a harmadik pedig egy héber bányamunkás. Az összeesküvés sikerült: az öntvényt tönkretették, amikor vizet adtak hozzá. Elkezdte szórni a szikrákat. Az építőmester kétség- beesésében a tűzbe akarta vetni magát. Ekkor hallott egy hangot a Föld közepéből. Káin maga volt, aki rákiáltott: itt van az isteni világbölcsesség kalapácsa, amivel mindent helyre lehet állítani. És Káin átadta neki a kalapácsot. Az emberi szellem az, amit az ember beleépít az asztráltestébe, amennyiben nem tartja meg azt olyannak, amilyennek kapta. - Hirám most létrehozta az építményt, de az életére törtek. Erről a következő alkalommal tovább fogunk beszélni.

Eddig mondtam el a legendát, hogy megmutassam, hogy az eredeti okkult testvériségekben hogyan élt az a gondolat, hogy az embernek van egy feladata: az élettelen világot felépíteni, és nem megelégedni azzal, ami már itt van. A bölcsesség azáltal működik, hogy az élettelen világba belefolyik, hogy cselekvéssé váljon, és ezáltal a világ az örök szellemiség utánzata legyen.

Bölcsesség, szépség, erő: minden szabadkőművességnek ez a három alapszava. A külső világot úgy átalakítani, hogy a szellemiség ruhája legyen: ez a feladat. Ezt ma a kőművesek már nem értik, és úgy hiszik, hogy az embernek saját énjén kell dolgoznia. Különösen okosaknak tartják magukat, amikor azt mondják, hogy a középkorban a dolgozó kőművesek nem voltak szabad kőművesek. De éppen a dolgozó kőművesek voltak mindig szabadok, mert a külső építő munka a szellemiség képmása kellett, hogy legyen, a világ temploma, amit az intuitív bölcsesség alapján kellett felépíteni. Ez a gondolat volt korábban a nagy épületek alapja, amit egészen az egyes részletekig követtek.

Egy példán szeretném önöknek megmutatni, hogy a bölcsesség különb az értelemnél. Nézzünk egy régi gótikus dómot, és figyeljük meg csodálatos akusztikáját. Ma ezt nem tudjuk utánozni, mert ezzel kapcsolatban minden mélyebb tudás veszendőbe ment.

A híres egyiptomi Möris tó éppen ilyen csodálatos műve az emberi szellemnek. Ez nem egy természetes tó, hanem művi módon hozták létre a bölcsesség intuíciója alapján, hogy a vizet, ha bőségben van, összegyűjtsék, és vízhiány esetén az egész országra kiáraszthassák. A csatornázás nagyszerű példája.

Ha az ember ugyanannak a bölcsességnek az alapján fog valamit létrehozni, ahogy az isteni erők a természetet létrehozták, ahogy a fizikaiságot bölcs módon felépítették, akkor a templom felépül. Nem azon múlik, hogy saját bölcsességünkből milyen sokat tudunk belevinni az egyes részletekbe, hanem azzal az érzülettel kell rendelkeznünk, amely tudja, hogy az emberiség temploma csak a bölcsesség útján építhető fel.

Ha ma keresztülmegyünk egy városon, akkor találunk egy cipészboltot, mellette egy gyógyszertárat, egy sajtkereskedést, és a sajtkereskedés mellett egy üzletet, ahol sétabotokat árulnak. Ha éppen nem akarunk semmit sem vásárolni, mi van akkor? Milyen kevéssé kapcsolódik egy ilyen város külső élete ahhoz, amit érzünk és gondolunk! Mennyire másképpen volt ez a középkorban. Ha akkor az ember végigment az utcán, látta a házak homlokzatának stílusában a tulajdonos jellemét és érzületét.

Minden kapuzár kifejezte azt, ami az ember szellemének megfelelt, szeretettel volt megformálva. Menjenek végig egy olyan városon, mint Nürnberg, megtalálják az alapjait annak, amilyen egykor volt, aztán vegyék hozzá az ellentétét, a modem absztrakciót, ami már nem tartozik az emberhez. Ez a materialista kor kaotikus teremtménye, amelyhez az ember fokozatosan jutott el egy korábbi spirituális korszakból.

Az ember egy olyan természeti világból jött létre, amelyet egykor az istenek formáltak meg, úgyhogy minden a nagy világépítménybe, a nagy templomba illeszkedett bele. Volt valaha egy olyan korszak, amelyben a mai Föld egyetlen darabjára sem tekinthetett úgy az ember, hogy ne mondta volna: isteni lények építették ezt a templomot, addig a fokig, amikor az ember fizikai teste felépült. Aztán birtokba vette a magasabb princípiumokat, és ezáltal a rendetlenség, a káosz lépett a világba. A vágyak, a kívánságok, a szenvedélyek rendetlenséget vittek be a templomba. Csak ha az emberi akaratból újra a törvényszerűségek fognak szólni, magasabb és szebb módon, mint ahogy egykor az istenek a természetet megteremtették, csak ha az ember az istent létrehozza önmagában, úgy, hogy istenhez hasonlóan építhesse a templomot, akkor leszünk újra birtokában az elvesztett templomnak.

Ha arra gondolnánk, hogy csak azoknak kellene építeniük, akik építeni tudnak, ez nem volna igaz. Nem, ez az érzületen múlik, akkor is, ha az ember igen sokat tud. Ha az ember rendelkezik azzal az érzülettel, hogy ilyen irányban gondolkodjon, és aztán szociális, technikai és jogi reformokra törekszik, akkor az elveszett és újra megtalált templomot építi. Ha az ember e nélkül az érzület nélkül kezdi el a reformokat, és ha mégoly jól gondolja is el azokat, csak a további káosz felé halad. Mert az egyes kövek semmit sem használnak, ha nem illeszkednek az egész tervhez. Ha megreformálják a jogot, a vallást, vagy valami hasonlót, amíg az emberek csak a részleteket látják, anélkül, hogy az egészet átéreznék, ezzel csak lebontják a dolgokat.

A teozófia ezért nemcsak elmélet, hanem gyakorlat is, a leggyakorlatibb dolog a világon. Azt hinni, hogy a teozófusok remeték, akik nem a világot építik, tévedés. Ha eljuthatnánk oda, hogy az emberek teozófiai alapon kezdenek bele a szociális reformokba, akkor sokkal gyorsabban és biztosabban érnénk el azt, amit akarunk. Mert anélkül, hogy bármit is mondanánk az egyes mozgalmak ellen, a részletekben való ténykedés nem egyéb, mint fanatizmus. Minden egyes reformtörekvés - szabadság-apostolok, absztinenciát hirdetők, vegetáriánusok, állatvédők, és így tovább - hasznos, ha valamennyien összefognak. Eszményeiket tulajdonképpen csak egy olyan általános nagy mozgalommá egyesíthetik, amely a régi templomhoz vezet.

Ez az az eszme, amely az elvesztett és újra felépített templom allegóriájának az alapja.

Jegyzetek a kérdésekről

Kérdés: Hogy volt ez a Káin-fiakkal és Abel-fiakkal?

Válasz: A Káin-fiak az éretlenek, az Ábel-fiak a túlérettek. Az Ábel-fiak a magasabb szférák felé fordulnak, ha ezeket az inkarnációkat maguk mögött hagyják. Az Ábel-fiak a Solar- pitrisek, a Káin-fiak a legérettebb Mondpitrisek.

Kérdés: Miért alakul olyan sok misztikus és kőműves egyesület?

Válasz: Minden magasabb rendű munkát csak egyesületben lehet végezni. Artus kerekasztala szabály szerint tizenkettőt foglalhat magában.

Kérdés: Ismeri Albert Schaffle munkásságát?

Válasz: Albert Schaffle írt egy könyvet a szociológiáról, és ahogy ezt ábrázolja, az sokkal szabadkőművesebb, mint ami a szabadkőműves páholyokból indul ki.