A könyvünkben leírt szellemtudomány megismeréséhez minden ember eljuthat. Az olyan jellegű fejtegetések, mint amilyenek itt szerepelnek gondolkodásunk számára képet adnak a magasabb világokról. És ez bizonyos tekintetben az első lépés ahhoz, hogy valaki a szellemi világ önálló szemléléséhez eljusson, mert az ember gondolkodó lény, és a megismerés útját csak úgy találja meg, ha a gondolkodásból indul ki. Ha értelme képet kap a magasabb világokról, ez akkor is gyümölcsöző lesz, ha egyelőre nem más számára, mint a magasabb rendű tények elbeszélése, amelyekbe saját maga még nem tud betekinteni. Maguk a kapott gondolatok ugyanis olyan erőt jelentenek, amely gondolatvilágában tovább hat és szunnyadó adottságokat kelt életre.

Aki úgy véli, hogy felesleges ilyen ábrázolásoknak átadnia magát téved; mert a gondolatban csupán üres absztrakciót lát. Pedig a gondolat eleven erő. A látó számára a gondolat közvetlen kifejezése annak, amit szellemileg lát, így hat a gondolatok közlése is arra, aki befogadja őket, csíraként, amelyből kifejlődik a megismerés gyümölcse. Aki a gondolkodás munkájának lebecsülésével, az emberben lévő egyéb erők felhasználásával törekszik a megismerésre, nem veszi tekintetbe, hogy az emberi képességek közül a fizikai világban éppen a gondolkodás a legmagasabb rendű.

Arra a kérdésre tehát, hogy „hogyan juthatok el a szellemtudomány magasabb megismeréséhez?” azt felelhetjük, hogy „először mások közléseiből tájékozódj az ilyen megismerésekről”. És ha erre azt válaszolja, hogy „én magam akarok látni, nem érdekel az, amit mások látnak”, akkor azt felelhetjük: „Éppen az az önálló megismerés első foka, hogy megismerjük a mások közléseit”. Ez ellen azt mondhatják: „hiszen akkor egyelőre vakon hinnem kell”. Azonban nem hitről vagy hitetlenségről van itt szó, hanem arról, hogy fogadjuk elfogulatlanul a közléseket. A szellemi világ igazi kutatója sohasem várja el, hogy vakon higgyenek neki. Csak az az álláspontja, hogy a lét szellemi területein ezt és ezt élte át és most elmondja élményeit. De azt is tudja, hogy élményeinek befogadása és elmélyült átgondolása a másik emberben a szellemi fejlődést előmozdító eleven erővé válik.

Ha helyes megvilágításban akarjuk látni, miről van itt voltaképpen szó, meg kell gondolnunk, hogy lelkünk mélyén ott rejtőzik minden tudás a lélekés szellemvilágról, és a megismerés útján felszínre hozható. „Belátni” azt is lehet, amit nem mi magunk hoztunk fel a lélek mélységeiből, hanem más, akkor is, ha mi magunk még nem léptünk a megismerés útjára. A szellemi világ helyes leírása az előítélet-mentes léleknek erőt ad a megértésre. Hatására a lélekben rejlő nem tudatos ismeret és a mások által közölt szellemi tények egymásra találnak. És ez az egymásra találás nem vak hit, hanem az egészséges emberi értelem helyes működése. Ez az egészséges megértés a szellemi világ önálló megismeréséhez is jobb kiindulópont, mint a kétes értékű misztikus „elmélyülések” és ehhez hasonlók, még ha vannak is, akik azt hiszik, hogy ez utóbbiak többet érnek, mint az igazi szellemi kutatásnak egészséges emberi értelemmel való elismerése.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire szükséges, hogy a magasabb rendű képességek kifejlesztésére törekvő ember vállalja a komoly gondolkodás munkáját. Ezt azért kell ilyen nyomatékosan hangsúlyozni, mert sokan akarnak „látáshoz” jutni, de a gondolkodásnak ezt a komoly, lemondásteljes munkáját lebecsülik. Szerintük a gondolkodás nem segíthet, a dolog az érzéseken vagy ehhez hasonlókon múlik. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell, hogy magasabb értelemben, vagyis valójában senki sem lehet „látó”, aki előbb bele nem dolgozta magát a gondolati életbe.

Sok embernél bizonyos belső kényelmesség játszik itt nem kívánatos szerepet. Nem válik tudatossá bennük, mert ez a kényelmesség az „elvont gondolkodás”, az „értelmetlen spekuláció” megvetésének mezébe öltözik. Félreismerjük azonban a gondolkodást, ha hiábavaló, elvont gondolatmenetek kieszelésével tévesztjük össze. Az „elvont gondolkodás” könnyen megölheti az érzékfeletti megismerést. Az életteljes gondolkodás viszont az érzékfeletti megismerés alapja lehet. Minden esetre sokkal kényelmesebb volna, ha a gondolkodás munkája nélkül érhetnénk el a magasabb rendű látást. Sokan éppen ezt szeretnék. A „látás” eléréséhez azonban belső szilárdság és lelki biztonság kell, amelyhez csak a gondolkodás vezethet el bennünket. Enélkül csak semmitmondó, fel-felvillanó és ismét eltűnő képekről, zavaróan ható lelki játékokról lehet szó. Ez sokakat szórakoztat, de a magasabb világok igazi megismeréséhez semmi köze sincs.

Ha meggondoljuk továbbá, hogy milyen tisztán szellemi élmények várnak arra, aki valóban belép a magasabb világokba, akkor azt is megértjük, hogy a kérdésnek van egy másik oldala is. A „látó” lelki élete tökéletesen egészséges kell, hogy legyen. Semmi sem ápolja jobban a lelki élet egészségét, mint az igazi gondolkodás. A lelki élet egészsége többnyire megsínyli, ha a magasabb fejlődéshez vezető gyakorlatok nem a gondolkodásra épülnek. Amilyen igaz, hogy az egészségesen és helyesen gondolkodó embert a „látás” adománya még egészségesebbé teszi, és az életben még derekabbá lesz, olyan igaz az is, hogy ha úgy akarunk fejlődni, hogy közben álmodozunk és félünk a megfeszített gondolkodástól, akkor ez fantáziáláshoz vezet, és hamis lesz az élettel szembeni beállítottságunk. Annak, aki az elmondottak figyelembevételével törekszik a magasabb megismeréshez vezető fejlődésre, nincs mitől tartania. De ez csak ezzel a feltétellel történhet. E feltétel csupán az ember lelkére és szellemére vonatkozik. Ha betartjuk, a testi egészségre gyakorolt bármilyen káros befolyásról beszélni képtelenség.

Az alaptalan hitetlenség mindenképpen káros, mert elriasztó erőként működik az emberben, megakadályozza a termékenyítő gondolatok befogadását. A magasabb érzékszervek kifejlesztésének az előfeltétele nem az, hogy vakon higgyünk, hanem hogy a szellemtudomány gondolatvilágát magunkba fogadjuk. A szellemi világ kutatója a következőt kívánja tanítványától: nem hinned kell azt, amit neked mondok, hanem átgondolnod, gondolatvilágod tartalmává tenned; akkor gondolataim önmaguktól úgy hatnak rád, hogy felismered az igazságukat. Így gondolkozik a szellemi világ kutatója. Ő adja az ösztönzést, de a közöltek igaz voltának elismeréséhez szükséges erő hallgatója benső világából fakad. Ilyen értelemben kell szellemtudományos szemléletre törekednünk. Ha megvan hozzá az önfegyelmünk, hogy gondolkodásunkkal a szellemtudomány közléseiben elmélyedjünk, biztosak lehetünk abban, hogy hosszabb-rövidebb idő alatt önálló látáshoz jutunk.

Az eddig elmondottak máris utaltak az első tulajdonságra, amit ki kell fejlesztenie magában annak, aki magasabb rendű tények látására törekszik. Ez a tulajdonság a fenntartás nélküli, elfogulatlan odaadás az emberi élet és az emberen kívüli világ megnyilatkozásai iránt. Aki a világ dolgaihoz eleve az eddigi életéből magával hozott ítéletével közeledik, az elzárkózik a dolgok zavartalan, sokoldatú hatása elől. Ha tanulni akarunk, el kell sajátítanunk azt a képességet, hogy bármely pillanatban üres edénnyé változzunk, amelybe az idegen világ beleárad.

Csak azok a pillanatok a megismerés pillanatai, amikor minden ítélkezés és kritika elhallgat bennünk. Ha valakivel szemben állunk, nem az a fontos pl., hogy bölcsebbek vagyunk-e nála. Még a legegyügyűbb gyermekben is megnyilatkozhat valami a legbölcsebb ember számára is. De ha mégoly bölcs ítélkezéssel közeledik is a gyermek felé, bölcsessége homályos üvegként takarja el előle azt, ami a gyermek megnyilatkozásában rejlik számára. (Ebből látható, hogy a „fenntartás nélküli odaadásnál” nem az önálló ítélet kiküszöböléséről és vak hitről van szó. Egy gyermekkel szemben ilyesminek semmi értelme sem volna.)

Az idegen világ megnyilatkozásaival szembeni odaadáshoz teljes benső önzetlenségre van szükség. Ha megvizsgáljuk magunkat, hogy milyen mértékben van meg bennünk ez az odaadás, akkor megdöbbentő felfedezésre jutunk. Ha a magasabb megismerés útjára akarunk lépni, gyakorolni kell magunkat abban, hogy minden előítéletünkkel együtt, bármely pillanatban ki tudjuk oltani magunkat. Ameddig így kioltjuk magunkat, a világ megnyilatkozásai belénk áramlanak. A mindenütt körülöttünk lévő magasabb szellemi tények befogadására csak az ilyen egészen magas fokú önzetlen odaadás tesz képessé bennünket. Ezt a képességet céltudatosan kifejleszthetjük magunkban.

Kíséreljük meg pl., hogy a környezetünkben lévő emberekkel szemben tartózkodjunk minden ítélettől. Ne mérlegeljük, hogy vonzónak vagy visszataszítónak, butának vagy okosnak találunk-e valakit. Próbáljuk meg félretenni ezt a zsinórmértéket, és az embereket tisztán önmagukból megérteni. A legjobb gyakorlatokat azokkal az emberekkel kapcsolatban végezhetjük, akiktől irtózunk. Nyomjuk el teljes erővel ezt az irtózást, és engedjük, hogy elfogulatlanul hasson ránk minden, amit tesznek. – Az ilyen vagy olyan ítéletet kihívó környezetben nyomjuk el ítélkezésünket, és fogadjuk elfogulatlanul a hatásokat. (Ennek az elfogulatlan odaadásnak semmi köze sincs a „vak hithez”. Nem azon múlik a dolog, hogy vakon higgyünk, hanem azon, hogy ne helyezzük a „vak ítéletet” az eleven hatás helyébe.)

Engedjük, hogy a dolgok és események szóljanak hozzánk, és ne mi beszéljünk róluk. Ezt a magatartást terjesszük ki gondolatvilágunkra is. Nyomjuk el magunkban valamely gondolat előidéző okát és hagyjuk, hogy a külső jelenségek szabadon keltsék életre gondolatainkat. – Csak akkor vezetnek ezek a gyakorlatok magasabb megismeréshez, ha a legszentebb komolysággal és állhatatossággal végezzük azokat. Aki lebecsüli az ilyen gyakorlatokat; fogalma sincs értékükről. Akinek van e téren tapasztalata, tudja, hogy az odaadás és elfogulatlanság valódi erőket teremt. Ahogy a hő a gőzkazánban a mozdony hajtóerejévé változik, úgy változnak át az önzetlen szellemi odaadás gyakorlatai az emberben szellemi látóerővé.

Ezek a gyakorlatok az embert befogadóképessé teszik az egész környezete iránt. A befogadóképességhez azonban helyes értékelésnek is kell járulnia. Amíg az ember még hajlamos rá, hogy túlértékelje önmagát a környezete rovására, addig elzárja maga elől a magasabb megismeréshez vezető utat. Aki a világ minden dolgával és eseményével a neki okozott örömnek vagy fájdalomnak adja át magát, az önmagát becsüli túl. Mert a saját öröme és saját fájdalma révén semmit sem tud meg a dologról, csakis önmagáról tud meg valamit.

Ha rokonszenvet érzek valaki iránt, először csak azt érzem, hogy én milyen kapcsolatban vagyok vele. Ha ítéletemet és viselkedésemet csupán az örömtől és szimpátiától teszem függővé, akkor magamat állítom előtérbe és kényszerítem rá a világra. Úgy akarom magam a világba kapcsolni, amilyen vagyok, de a világot nem akarom elfogulatlanul elfogadni, és nem engedem, hogy a benne ható erők szerint élje ki magát. Más szóval: csak azzal szemben vagyok türelmes, ami nekem felel meg. Minden mást visszautasítok.

Amíg az ember a fizikai világ rabja, addig különös erővel utasítja el a nem fizikai hatásokat. A tanítványnak ki kell fejlesztenie magában azt a képességet, hogy a világgal és az emberekkel szemben azok sajátosságának megfelelően viselkedjék és engedje, hogy minden a maga értéke és jelentősége szerint érvényesüljön. A szimpátia és antipátia, a kedv és kedvetlenség egész új szerepet kell, hogy kapjon. Nem arról van szó, hogy az ember ezeket kiirtsa magából, hogy eltompuljon a szimpátiával és antipátiával szemben. Ellenkezőleg, minél jobban fejleszti ki magában azt a képességet, hogy ítéletével és cselekedeteivel nem nyomban engedelmeskedik szimpátiájának és antipátiájának, annál finomabbá válik a fogékonysága. Azt fogja tapasztalni, hogy a benne lévő szimpátia és antipátia megfékezésével a szimpátia és antipátia magasabb rendűvé válik. Még az eleinte legellenszenvesebb dolgoknak is rejtett tulajdonságai vannak; ezek akkor nyilatkoznak meg, ha az ember magatartásában nem önző érzéseit követi. Ha ebben az irányban kiműveltük magunkat, akkor másoknál finomabb érzőképességre teszünk szert minden téren, mert nem hagyjuk magunkat többé önmagunktól érzéketlenségre csábítani. Viszont minden vakon követett hajlam eltompítja bennünk azt a képességet, hogy környezetünket helyes megvilágításban lássuk. Hajlamaink követésével mintegy keresztültörtetünk környezetünkön ahelyett, hogy átengednénk magunkat hatásának és átéreznők értékeit.

Ha az ember már nem reagál minden örömre és fájdalomra, minden szimpátiára és antipátiára önös válasszal, önös magatartással, akkor a külvilág változó benyomásaitól is függetlenné válik. Az öröm nyomban függővé teszi attól a dologtól, amely az örömöt nyújtja, mert feloldódik benne. Aki a váltakozó hatásokra mindig elmerül az örömben és a fájdalomban, az nem tud a szellemi megismerés útján járni. De ha az örömet és fájdalmat higgadtan fogadja, akkor nem vész el benne, hanem kezdi megérteni azt. Az öröm, amelynek átadom magam, az odaadás pillanatában felemészti létemet: az örömet csak arra kell felhasználnom, hogy rajta keresztül megértsem azt, ami az örömet okozza nekem. Ne az legyen a fontos nekem, hogy valami örömet szerez, hanem hogy tapasztaljam az élvezetet, hogy általa megismerjem a dolog mivoltát. Az öröm csak azt adja hírül, hogy a dolognak van egy tulajdonsága, amellyel örömet tud szerezni. Ezt a tulajdonságot kell megismernem. Ha megállok az örömnél és teljesen átadom magam neki, akkor csak önmagamat élem ki; ha az öröm csak alkalmat ad arra, hogy a dolog egyik tulajdonságát átéljem, akkor ezzel az élménnyel gazdagítom benső életemet.

A „kutató” számára a kedv és kedvetlenség, az öröm és fájdalom arra legyen alkalom, hogy megtanuljon valamit a dolgokról. Nem tompul el az örömmel és fájdalommal szemben, hanem föléjük emelkedik, hogy általuk a dolgok természete megnyilatkozhassék neki. Az ilyen irányban fejlődő ember megtanulja belátni, hogy milyen tanítómester az öröm és a fájdalom. Együtt fog érezni minden lénnyel, és azok meg fognak nyilatkozni előtte.

A kutató sohasem mondja magában, hogy „Jaj de szenvedek! Jaj de örülök!”, hanem mindig arra figyel, hogy mit mond neki a szenvedés, mint mond az öröm. Átadja magát a külvilág szenvedéseinek és örömeinek. Ezáltal egészen másképpen áll szemben a világgal. Azelőtt az egyik vagy másik hatásra csak azért felelt ezzel vagy azzal a cselekvéssel, mert ezek a hatások örömet vagy bánatot okoztak neki. Most azonban az öröm és a fájdalom is szervvé válik, amelyen keresztül maguk a dolgok beszélnek hozzá és elmondják, milyen is az igazi mivoltuk. Az öröm és a fájdalom, amely eddig csak érzés volt, a külvilágot érzékelő szervvé válik benne.

Ahogy szemünk sem maga cselekszik, ha lát valamit, hanem ezt a kézre bízza, úgy a megismerés eszközéül használt öröm és fájdalom sem indít tettekre, hanem befogadja a benyomásokat. Az öröm és fájdalom útján szerzett tapasztalat közvetít benyomásokat. Az ilyen módon átélt öröm és fájdalom közvetítő szervvé válik és felépíti lelkünkben azokat a tulajdonképpeni szerveket, amelyek segítségével a lélekvilág feltárul előttünk. Szemünk csak azáltal szolgálhatja testünket, hogy az érzéki benyomások közvetítő szerve; az öröm és fájdalom lelki szemmé fejlődik, ha már nemcsak önmagáért van, hanem kezdi az idegen lélek megnyilatkozását közvetíteni a lelkünknek.

A felsorolt tulajdonságok teszik lehetővé, hogy a személyes sajátosságok zavaró befolyásától mentesen fogjuk fel a környezetünkben lévő valamennyi lény hatását. Szellemi környezetünkbe is helyesen kell azonban beilleszkednünk. Hiszen az ember mint gondolkodó lény a szellemi világ polgára, és csak akkor lehet helyes módon az, ha gondolatmenete a szellemi megismerés folyamán megfelel az igazság és a szellemi világ örök törvényeinek. Mert a szellemi világ csak így tud hatni rá, és tényeit csak így nyilatkoztatja meg számára. Az ember, ha csak az énjén folytonosan átáramló gondolatoknak adja át magát, nem jut el az igazsághoz, mert ilyenkor gondolatmenetét kényszerítően szabja meg testi természete. Szabálytalan és zavaros annak az embernek a gondolatvilága, aki elsősorban az agy által meghatározott szellemi tevékenységnek adja át magát. Alig villan fel benne egy gondolat, máris megszakad, máris elűzte egy másik gondolat. Aki figyelmesen hallgatja két ember beszélgetését vagy elfogulatlanul figyeli önmagát, fogalmat kap erről a lidércfényszerű gondolattömegről. Amíg az ember csak a fizikai élet feladatainak szenteli magát, addig zavaros gondolatmenetét a valóság tényei mindig újból helyreigazítják. Ha mégoly zavarosan gondolkodik is, a mindennapi élet rákényszeríti tetteire a valóságnak megfelelő törvényeket. Lehet egy városról alkotott gondolati képem akármilyen zavaros, ha a városban meg akarok tenni egy utat, alkalmazkodnom kell a való tényekhez. Bármilyen tarka összevisszaságban kavargó gondolatokkal lép is be műhelyébe a gépész, a gépek törvényei helyes intézkedésekhez vezetik. A fizikai világban a tények folyton helyreigazítják a gondolkodást. Egy fizikai jelenségről vagy egy növény alakjáról alkotott hamis nézeteimet az elém kerülő valóság helyreigazítja.

Egészen más a köztem és a lét magasabb területei közötti viszony. A lét magasabb síkjai csak akkor tárulkoznak fel előttem, ha világukba már szigorúan szabályozott gondolkodással lépek. Itt gondolkodásomnak kell helyesen és biztosan vezetnie, különben nem találom meg a megfelelő utat. Mert azok a szellemi törvények, amelyek a magasabb világokban érvényesek, nem sűrűsödtek meg a fizikailag érzékelhetőkig, és így nem tudnak kényszerítően hatni rám. Csak akkor vagyok képes követni ezeket a törvényeket, ha rokonságban vannak a saját magam, mint gondolkodó lény törvényeivel. Itt magamnak kell megtalálnom a helyes utat. A megismerés útján tehát önmagában szigorúan szabályozottá kell tennem a gondolkodásomat. Fokozatosan teljesen le kell szoknom róla, hogy gondolataim mindennapi menetüket kövessék. Fel kell venniük egész menetükbe a szellemi világ belső jellegét. Az embernek ez irányban tudnia kell megfigyelni és kézben tartani önmagát. Egyik gondolata ne önkényesen kövesse a másikat, hanem csak a gondolati világ szigorúan vett tartalmának megfelelően. Az átmenet egyik képzetről a másikra meg kell, hogy feleljen a gondolkodás szigorú törvényeinek. Az ember mint gondolkodó lény bizonyos mértékig állandóan a gondolkodás szigorú törvényeinek képmása kell, hogy legyen. Gondolatmenetéből ki kell tiltania mindent, ami nem ezekből a törvényekből ered. Ha felmerül egy kedvenc gondolata, akkor el kell azt utasítania. Ha a gondolatait egy személyes érzés helytelen irányba akarná kényszeríteni, akkor ezt az érzését el kell nyomnia. – Pláton azt kívánta meg tanítványaitól, hogy először matematikai tanulmányokat folytassanak. A matematika valóban jó előkészület a szellemi megismerésre, mert szigorú törvényei nem a fizikai jelenségek mindennapi menetéhez igazodnak. A haladás érdekében a matematikai tanulmányokban minden személyes önkényeskedést, minden zavaró momentumot ki kell küszöbölni.

A szellemi megismerést kereső ember azzal készíti elő magát feladatára, hogy tudatos akarattal legyőzi mindazt, ami gondolkodásában önkényes. Megtanulja, hogy csak a gondolat követelményeinek tegyen eleget, mert ezt kell tennie a szellemi megismerést szolgáló gondolkodásában. Ez a gondolati élete maga a zavartalan matematikai ítélet és következtetés mása kell, hogy legyen. Arra kell törekednie, hogy mindig és minden helyzetben így tudjon gondolkodni, és akkor lelkébe áramlanak a szellemi világ törvényszerűségei. Amíg azonban gondolkodása hétköznapi és kusza, addig ezek a törvényszerűségek nyomtalanul elmennek mellette. A rendezett gondolkodás biztos kiindulópontokból a legrejtettebb igazságokhoz vezeti el. Az ilyen utalásokat azonban ne fogjuk fel egyoldalúan. A matematika kitűnően fegyelmezi ugyan a gondolkodást, de a tiszta, egészséges, életteljes gondolkodás matematika nélkül is elérhető.

Aki a szellemi megismerést keresi, annak cselekvéseiben ugyanarra kell törekednie, mint gondolkodásában. Tettei kövessék – személyiségének zavaró befolyása nélkül – a nemes szépség és az örök igazság törvényeit. Ezek a törvények legyenek irányadók számára. A megkezdett és helyesnek felismert cselekvést nem szabad azért abbahagyni, mert ez személyes érzéseit nem elégíti ki. De folytatnia sem szabad csak azért, mert örömet szerez, ha úgy találja, hogy az nem egyezik meg az örök szépség és igazság törvényeivel. A mindennapi életben cselekvéseink rendszerint személyes hajlamaink kielégítését szolgálják, és nekünk hoznak hasznot. Ezzel személyes életünk irányát kényszerítjük rá a világjelenségek menetére. Nem a szellemi világ törvényei szerinti igazságot, hanem önkényünk követelményét valósítjuk meg. Csak akkor cselekszünk a szellemi világ értelmében, ha kizárólag annak törvényeit követjük. Ha csak személyiségünk indít cselekvésre, akkor ebből a cselekedetből nem fakad olyan erő, amely szellemi megismerésünk alapjául szolgálhatna. A megismerést kereső ember nem kérdezheti csak azt, hogy „mi hasznos nekem, mivel lesz sikerem?”, hanem azt is tudnia kell kérdezni, hogy „mit ismertem meg jónak?”

Lemondás a személyiség érdekében végzett cselekedetek eredményeiről, lemondás minden önkényről; ezek azok a komoly törvények, amelyeket szem előtt kell tartani. Aki betartja őket, egész lényét áthatják ezek a törvények és elvezetik a szellemi világ útjaira. Megszabadul a fizikai világ minden kényszerétől. Kiemelkedik a fizikai burokból a szellemember. Így haladhat a szellemiség felé, és így válik maga is szellemivé. Nem mondhatjuk: mit ér minden igyekezet az igazság törvényeinek követésére, ha erre az igazságra nézve esetleg tévedünk? A törekvésen, az érzületen múlik a dolog.

Az igaz dolgokra való törekvés még a tévedőnek is olyan erőt ad, amely eltéríti a helytelen úttól. Ha téved, ez az erő megragadja és a helyes irányba tereli. Már az az ellenvetés is zavaró hitetlenség, hogy „tévedhetek”. Azt mutatja, hogy nem bízunk az igazság erejében. Mert éppen azon múlik a dolog, hogy célunkat ne önző álláspontunk szerint tűzzük ki, hanem önzetlen odaadással a szellem irányítása alá rendeljük cselekvéseinket. Ne az önző emberi akarat parancsoljon az igazságnak, hanem ez az igazság maga jusson uralomra az emberben, hassa át egész mivoltát és tegye őt a szellemi világ örök törvényeinek képmásává. Ezek az örök törvények kell, hogy betöltsék egész lényét, hogy azután kiárassza azokat az életbe.

A megismerésre törekvő embernek akaratát is éppen olyan szigorúan kézben kell tartania, mint gondolkodását. Így az igazság és szépség világának szerény, önhittség nélküli követévé válik, és ezáltal felemelkedik a szellemi világ életének részesévé. Ez emeli őt egyik fejlődési fokról a másikra, mert a szellemi élet nem érhető el puszta szemlélődéssel, át is kell élni.

Ha a megismerés útján az előbb vázolt törvényeket betartjuk, a szellemi világra vonatkozó lelki élményeink egészen új alakot öltenek. Már nem csak bennük élünk, már nem csak saját életünk szempontjából lesz jelentőségük, hanem a magasabb világok lelki észlelésévé alakulnak. Ahogy szemünk és fülünk nemcsak a maga külön életét éli testünkben, hanem önzetlenül közvetíti a külső hatásokat, úgy lelkünkben is az érzések – a kedv és kedvetlenség, öröm és fájdalom stb. – lelki szervekké fejlődnek. Ezzel a megismerést kereső ember megszerzi a szellemi világ kutatásához szükséges nyugalmat és biztonságot. Egy nagy öröm már nemcsak ujjongásra fogja késztetni, hanem hírt hoz neki a világ olyan tulajdonságairól, amelyek azelőtt elkerülték a figyelmét. Örömében is nyugodt marad és a nyugalom révén megnyilatkoznak előtte az örömet hozó lény ismertetőjelei. A fájdalom sem tölti el egészen bánattal, hanem a fájdalmat okozó lény tulajdonságairól is beszél neki. Ahogy a szem sem kíván semmit önmagának, hanem az út irányát adja meg, amelyen járni kell, úgy fogják az öröm és fájdalom biztosan vezetni majd lelkét az úton.

A lelki egyensúlynak ezt az állapotát kell elérnie az útkeresőnek. Minél kevésbé merül ki az öröm és fájdalom hatása abban, hogy az ember lelki világát hullámzásba hozza, annál alkalmasabb arra, hogy érzékfeletti látószervvé alakuljon. Amíg benne élünk az örömben és bánatban, addig ezek nem vezetnek megismeréshez. Ha megtanulunk általuk élni, ha kikapcsoljuk én-érzésünket, akkor érzékszervekké válnak, megismeréshez, látáshoz vezetnek. Ne gondoljuk, hogy a megismerés útja szárazzá, józanná teszi az embert, hogy megfosztja örömtől és bánattól. A szellemi világ kutatása közben is megvan bennünk az öröm és bánat, csak más alakban: „szemmé és füllé” változottan.

Amíg személyiségünk kapcsol a világhoz, addig csak az nyilatkozik meg számunkra a dolgokból, ami személyiségünkkel kapcsolatos, tehát múlandó. Ha visszahúzódunk attól, ami bennünk múlandó, és én-érzésünkkel, „énünkkel” örök mivoltunkban élünk, akkor mulandó részeink közvetítőkké válnak és a világ el nem múló, örök része nyilatkozik meg előttünk. A megismerés útján a bennünk és a dolgokban lévő örökkévaló közötti kapcsolatot kell helyreállítani. Figyelmünket az örökkévalóra kell fordítanunk, még mielőtt más, a leírtakhoz hasonló gyakorlatokba kezdenénk, de a gyakorlatok folyamán is.

Amikor megfigyelek egy követ, egy növényt, egy állatot, egy embert, tudatában kell lennem, hogy valami örökkévaló jut bennük kifejezésre. Meg kell kérdeznem magamtól, hogy mi a maradandó a múlandó kőben, a halandó emberben? Mi az bennük, ami túléli a múló, fizikai jelenséget?

Ne higgyük, hogy ha szellemünk az örökkévalóság felé fordult, már nem tudunk olyan odaadással foglalkozni a mindennapi dolgokkal, mint azelőtt, és hogy elidegenedünk a közvetlen valóságtól. Ellenkezőleg! Minden levél, minden kis bogár számtalan titkot fed fel, ha nemcsak szemünket, hanem szemünkön keresztül szellemünket is felé fordítjuk. Minden felvillanás, minden színárnyalat, minden hanglejtés eleven és érzékelhető marad érzékszerveink számára. Semmi sem megy veszendőbe, hanem egy új, határtalan élet tárul fel a régi mellett. Aki nem képes szemével a legapróbb dolgot is megfigyelni, az csak halvány, vérszegény gondolatokhoz jut, de nem szellemi látáshoz. – Azon múlik a dolog, hogy ez irányban milyen érzületet tudunk kialakítani. Hogy mennyire visszük, ez képességeinktől függ. Nekünk csak a helyeset kell tennünk, és minden mást a fejlődésre kell bíznunk.

Egyelőre meg kell elégednünk azzal, hogy értelmünket az örökkévalóságra irányítjuk, mert éppen ezáltal jutunk el annak megismeréséhez. Várnunk kell, míg a megismerés részesei lehetünk. Amikor eljön az ideje, mindenki részesül belőle, aki türelemmel vár és dolgozik. – Az ilyen gyakorlatok folyamán hamarosan észrevesszük, hogy milyen hatalmas változás történik velünk. Az ember megtanulja, hogy mindennek a fontosságát aszerint ítélje meg, hogy milyen viszonyban áll a maradandóval, az örökkévalóval. Így a világot másként értékeli és becsüli meg, mint azelőtt. Érzései más viszonyba kerülnek egész környezetével. Már nem vonzódik a mulandó dolgokhoz pusztán magukért a dolgokért, mint azelőtt, hanem egyszersmind az örökkévalóság részeinek és képmásainak is tekinti azokat. Megtanulja szeretni azt, ami a dolgokban örökkévaló. Közel kerül hozzá, mint ahogy azelőtt a múlandó dolgokkal volt meghitt kapcsolatban. Ezzel nem idegenedik el az élettől, hanem megtanul mindent igazi jelentősége szerint értékelni. Az élet hiú semmiségei sem mennek el mellette nyomtalanul, de a szellemiséget kereső már nem vész el bennük, hanem megismeri korlátozott értéküket, és így helyes megvilágításban látja őket. Rossz úton jár, aki csak a felhők magasságaiban akar járni, és közben szeme elől téveszti az életet. Aki a megismerési úton helyesen jár, az mintegy magaslatról, világosan tekinti át a dolgokat, és helyes érzései segítségével mindent a helyére tud tenni.

Így nyílik meg a tanítvány előtt annak a lehetősége, hogy ne csak a külső fizikai világ kiszámíthatatlan hatásainak engedelmeskedjék, amelyek akaratát hol erre, hol arra irányítják. A megismerés megláttatja vele a dolgok örök mivoltát. Benső világának átalakításával megszerezte azt a képességet, hogy észlelje ezt az örök mivoltot. – A megismerés útján még a következő gondolatoknak van különös fontosságuk:

Az ember, amikor cselekvése saját lényéből fakad, mindig tudja, hogy a dolgok örök mivoltának megfelelően kell cselekednie, mert a dolgok mivolta őbenne nyilatkozik meg. Az örök világrend értelmében cselekszik tehát, ha cselekvéseinek irányát a bensejében élő örökkévalóság szabja meg. Tudja, hogy már nem csak a dolgok ösztökélik őt, hanem ellenkezőleg, ő irányítja a dolgokat a bennük gyökerező törvények szerint, amelyek saját lényének törvényeivé váltak. – Az ilyen bensőnkből fakadó cselekvés egyelőre csak eszménykép lehet, törekvéseink célja. A cél elérése még nagyon messze van. A megismerés útján azonban meg kell, hogy legyen bennünk az akarat arra, hogy ezt az utat tisztán felismerjük. Ez a szabadságra törekvő akarat; mert a szabadság nem egyéb, mint a saját lényünkből fakadó cselekvés. De csak annak szabad önmagából kiindulva cselekednie, aki indítékait az örökkévalóságból meríti. Aki nem ezt teszi, az más indítékok alapján cselekszik, mint amely a dolgokba bele van plántálva; az szembeszáll a világrenddel, és a világrenddel szemben el kell buknia. Vagyis végeredményben nem valósulhat meg az, amit akar; akarata nem válhat szabaddá. Az egyedi lény önkénye tettei hatásával önmagát semmisíti meg.

Aki benső életére ilyen módon tud hatni, fokról-fokra előrehalad a szellemi megismerésben. Gyakorlatai eredményeképpen kezd bepillantani a szellemi világba. Megtanulja, hogyan értendők a szellemi világról szóló igazságok, és ezeket saját tapasztalatai fogják igazolni.

Amikor a tanítvány elérte ezt a fokot, olyan valamiben lesz része, ami csak ezen az úton válhat élménnyé. Az „emberiség nagy szellemi vezetői” beavatásban (iniciációban) részesítik oly módon, amelynek jelentősége csak most válhat számára világossá. A „bölcsesség tanítványává” válik. Minél kevésbé képzeljük valamilyen külsőséges emberi eljárásnak a beavatást, annál helyesebb fogalmunk lesz róla. Itt csak utalhatunk rá, hogy mi történik most a tanítvánnyal.

Új hazára talál: tudatos lakója lesz a szellemi világnak, és magasabb helyről kapja szellemi látását. A megismerés fénye többé már nem kívülről világít feléje, hanem ő maga kerül a fény forrásába. A világ rejtélyeit új megvilágításban látja. Már nem a szellem-alkotta dolgokkal beszél, hanem magukkal az alkotó szellemekkel. Személyes élete a szellemi megismerés pillanataiban csak azért van még meg, hogy tudatos hasonmása legyen az örökkévalóságnak. Ha kételkedett is azelőtt a szellemben, ez a kételkedés most eltűnik, mert csak az kételkedhet, akit a fizikai világ jelenségei a bennük uralkodó szellemiségre nézve tévedésbe ejtenek. Mivel a „bölcsesség tanítványa” magával a szellemmel tud beszélgetni, a szellemről alkotott minden régebbi téves elképzelése eltűnik. A szellemről alkotott téves elképzelés babona. A beavatott fölötte áll a babonának, mert ismeri a szellemi igazi alakját. Aki a megismerési úton elérte a „bölcsesség tanítványa” fokot, megszabadul személyes előítéleteitől, kételyeitől és babonáitól. Személyisége eggyé vált a mindent átfogó szellemi élettel. Ne tévesszük ezt össze a személyiséget megsemmisítő „általános szellemiségben” való feloldódással. A személyiség ilyen „eltűnése” helyes fejlődés esetén nem következhet be. A személyiség a szellemi világgal létrejött viszonyában is személyiség marad. Nem a személyiség legyőzéséről, hanem magasabbra fejlődéséről van itt szó. Ha hasonlattal akarjuk szemléltetni az egyes szellemek eggyéválását az általános szellemiséggel, nem az olyan körök példáját választjuk, amelyek egy körben esnek össze és abban megsemmisülnek, hanem olyan körökét, amelyeknél minden körnek határozottan más-más színárnyalata van; egybeesnek, de az egészen belül minden egyes színárnyalat megtartja a maga mivoltát. Egyik sem veszíti el saját erőinek teljességét.

Az „út” leírását itt nem folytatjuk. „Geheimwissenschaft” c. munkám, amely e könyv folytatásának tekinthető, további közléseket tartalmaz – amennyire ez lehetséges.

A szellemi megismerés útjáról itt elmondottak helytelen értelmezése könnyen okozhatja azt a félreértést, hogy olyan lelki hangulatokat ajánlunk, amelyek az élet közvetlen, örömteli és tetterős átélésétől eltérítik az embert. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell, hogy azt a lelki hangulatot, amelynek révén a lélek a szellemi valóság közvetlen átélésére alkalmassá válik, nem terjeszthetjük ki az egész életre mint általános követelményt. A szellemi lét kutatójának hatalmában áll, hogy a kutatás céljából lelkét a szükséghez mérten az érzékelhető valóságtól függetlenné tegye anélkül, hogy ezzel általában elidegenednék a világtól. – Másrészt azonban azt is tudnunk kell, hogy a szellemi világ megismerése – nemcsak a megismerési út követésével szerzett ismeret, hanem az is, amelyet úgy szereztünk, hogy előítélet-mentes, egészséges emberi értelemmel felfogtuk a szellemtudomány igazságait – az erkölcsi élet magasabb fokához, a fizikai lét valódi megismeréséhez, életbiztonsághoz és benső lelki egészséghez vezet.