A lélekvilág és a szellemi világ alakjai nem lehetnek a külső fizikai érzékelés tárgyai. A fizikai érzékelés tárgyait harmadik világként az itt leírt két világhoz kell sorolnunk. Az ember testi élete folyamán is egyszerre él mindhárom világban.

A fizikai világot az ember érzékeli és hat rá. A lélekvilág erői – a szimpátia és antipátia – hatnak az emberre, saját lelke pedig hajlamaival és idegenkedéseivel, vágyaival és kívánságaival hullámokat ver a lélekvilágban. A dolgok szellemi mivolta azonban gondolatvilágában tükröződik; ő maga, mint gondolkodó szellemi lény, polgára a szellemi világnak, társa minden ott élő lénynek. Ebből látható, hogy a fizikai világ csak egy része annak, ami az embert körülveszi. Általános környezetének ez a része bizonyos önállósággal emelkedik ki, mert a fizikai érzékszervek észlelni tudják, míg a fizikai világhoz tartozó lelkiséget és szellemiséget nem. Ahogy a vízen úszó jégdarab is a körülötte lévő víz anyagából való, csak bizonyos tulajdonságai következtében elüt tőle, éppen így a fizikai dolgok is a körülöttük lévő lélekvilág és szellemi világ szubsztanciáiból valók, de elütnek tőlük bizonyos tulajdonságaik következtében, amelyek fizikailag érzékelhetővé teszik őket. Félig-meddig képletesen szólva nem mások, mint megsűrűsödött szellemi és lelki formációk, és a sűrűsödés következménye, hogy az érzékek tudomást vehetnek róluk.

Mindaz, ami fizikailag érzékelhető, a lelki és szellemi lényeknek csupán egyik megjelenési formája, mint ahogy a jég is csak egyik megjelenési formája a víznek. Ha ezt megértettük, az is világossá válik, hogy ahogy a víz jéggé válhat, úgy változhat át a szellemi világ is lélekvilággá, az pedig fizikailag érzékelhető világgá.

Ebből a szemszögből nézve magyarázatot kapunk arra is, hogy miért alkothatunk magunknak gondolatokat a fizikai világról. Milyen viszonyban van a kőről alkotott gondolatunk magával a kővel? Ezt a kérdést tulajdonképpen minden gondolkodó embernek fel kellene tennie magában. Akik különösen mélyen tudnak beletekinteni a külső természetbe, azoknak szellemi szeme előtt teljesen világosan felmerül ez a kérdés. Érzik, hogy az ember gondolatvilága harmóniában van a természet felépítésével és berendezésével.

Szépen beszél erről a harmóniáról pl. Kepler, a nagy csillagász: „Való igaz, hogy az isteni szózat, amely bennünket az asztronómia tanulására indít, bele van írva a világba. Nem szavakkal és betűkkel, hanem – mivoltának megfelelően – azzal, hogy az emberi fogalmak és érzékek megfelelnek az égitestek és kozmikus viszonyok kapcsolatának.”

Csak mert a fizikai dolgok nem mások, mint megsűrűsödött szellemi lények, azért tudja az ember megérteni a dolgokat gondolkodásával, ha gondolataival felemelkedik ezekhez a szellemi lényekhez. Az érzékelhető dolgok a szellemi világból származnak, csak más formái a szellemi lényeknek. Mikor az ember gondolatokat alkot róluk, benső világa csak elfordul a fizikai formától a dolgok szellemi ősképe felé. Mikor gondolkodásunkkal megértjük a dolgokat, ez ahhoz a folyamathoz hasonló, amellyel a vegyész a szilárd testet először folyékonnyá teszi a tűzben, hogy azután folyékony állapotban megvizsgálhassa.

A szellemi világ különböző régióiban találhatók a fizikai világ szellemi ősképei. Az ötödik, hatodik és hetedik régióban ezek az ősképek még eleven csírapontok; a négy alsó régióban szellemi alakot öltenek. Ezeknek a szellemi alakzatoknak árnyszerű visszfényét észleli az emberi szellem, amikor gondolkodásával meg akarja érteni a fizikai dolgokat. Ha környezetünk szellemi megértésére törekszünk, felmerül bennünk a kérdés: miként sűrűsödnek az ősképek fizikai világgá?

Fizikai érzékeléssel a körülöttünk lévő világban négy egymástól világosan elválasztott fokot találunk: az ásványi, a növényi, az állati és az emberi fokot.

Az ásványvilágot érzékszerveinkkel észleljük és gondolkodásunkkal értjük meg. Ha valamely ásványi testről gondolatot alkotunk, kétféle dologgal állunk szemben: az érzékelhető testtel és a gondolattal. Ennek megfelelően az ásványi testet megsűrűsödött gondolat-lénynek kell tekintenünk. Az egyik ásványi lény külsőleg hat a másikra: meglöki és mozgásba hozza, felmelegíti, megvilágítja, feloldja stb. Ez a külső hatásmód gondolatokkal kifejezhető. Az ember gondolatokat formál az ásványi testek egymásra gyakorolt külső, törvényszerű hatásáról. Ezáltal egyes gondolatai az egész ásványvilág gondolatképévé tágulnak ki; ez pedig visszfénye az egész érzékelhető ásványvilág ősképének, amely a szellemi világban mint egész található meg.

A növényvilágban az egyik növénynek a másikra gyakorolt külső hatásához még hozzájárulnak a növekedés és szaporodás jelenségei is. A növény növekszik és magához hasonló lényeket hoz létre. Benne az ásványvilág tulajdonságain kívül élet is van. Ha ezt a tényt meggondoljuk, ez maga is megvilágítja a dolgokat. A növényben benne vannak azok az erők, amelyek megadják saját élő alakját, és ezt az élő alakot egy hozzá hasonló lényben is létrehozzák.

Az ásványi anyagok alaktalan formái (pl. gázok, folyadékok) és a növény élő alakja között van a kristály-forma. A kristály átmenet az alaktalan ásványvilág és a növényvilág eleven alakítóképessége között. – Az ásványi és növényi formák kialakításának külső fizikai folyamata nem egyéb, mint annak a tisztán szellemi folyamatnak fizikaivá sűrűsödése, amely akkor játszódik le, amikor a szellemi világ három felső régiójának szellemi csírái az alsóbb régiók szellemi formáivá alakulnak. A kristályosodás folyamatának mint ősképnek a szellemi világban a forma nélküli szellemi csíra és a kialakított formáció közötti átmenet felel meg. Ha ez az átmenet annyira megsűrűsödik, hogy eredményeiben érzékszervekkel észlelhető, akkor a fizikai világban mint ásványi kristályosodási folyamat jelenik meg.

A növényi életben is van egy alakot öltött szellemi csíra. Itt azonban a kialakult lény megtartotta eleven alakító képességét. A kristályban a szellemi csíra kialakulása közben elvesztette alakító képességét. Kiélte magát a létrehozott alakban. A növénynek alakja is van és alakító képessége is. A növényi élet megtartotta a szellemi csírának azt a tulajdonságát, amellyel a szellemi világ felsőbb régióiban rendelkezett. A növény tehát forma, mint a kristály, és ezenfelül még alakító erő is. Azon a formán kívül, amelyet a szellemi őskép a növényi alakban magára öltött, egy másik forma is dolgozik, amely a felső régiók szellemi lényeinek jellegét viseli. Érzékszervi úton a növényből azonban csak az észlelhető, ami kész alakjában éli ki magát. Azok a formáló lények, akik ennek a növényi alaknak az életet adják, fizikailag nem észlelhető módon vannak jelen a növényvilágban. Fizikai szemmel ma a kis liliomot, később a nagyobbat látjuk; azt a formáló erőt azonban, amely az előbbiből az utóbbit kialakította, fizikai szemmel nem látjuk. Ez az alakító „erőlény” a növényvilág fizikailag láthatatlanul működő része. A szellemi csíra egy fokkal mélyebbre szállt, hogy a formák világában hasson.

A szellemtudományban elementáris világokról beszélünk. A még alak nélküli ősformák világát első elementáris világnak nevezzük. A fizikailag láthatatlanul működő „erőlények”, a növényi növekedés alkotó mesterei pedig a második elementáris világhoz tartoznak.

Az állatvilágban a növekedés és szaporodás képességeihez még az érzés és ösztön is járul. Ezek a lélekvilág megnyilvánulásai. Az ilyen képességekkel rendelkező lény a lélekvilághoz tartozik, ez hat rá és ő is visszahat a lélekvilágra. Az állati lényben keletkező minden érzés és ösztön az állati lélek mélységeiből származik.

A forma maradandóbb, mint az érzés vagy ösztön. Ahogy a változó növényi forma viszonylik a merev kristályformához, úgy viszonylik az érzésvilág a maradandóbb eleven formához. A növény bizonyos mértékig kimerül a formaképző erőben; élete folyamán egyre újabb formákat fejleszt: először a gyökeret, azután a levelet, majd a virágot stb. Az állat formaképzése önmagában befejezett alakjával lezárul. Ezen belül változatos érzés- és ösztönéletet fejleszt, amelynek a lélekvilág a hazája.

A növény növekszik és szaporodik, az állat érez és kifejleszti ösztöneit. Az állatban az érzés és az ösztön képviseli azt a forma nélküli erőt, amely egyre újabb formákat ölt. Ősképi folyamatai végső fokon a szellemi világ legmagasabb régióiban vannak, de a lélekvilágban tevékenykednek. Az állatvilágban tehát a növekedést és szaporodást irányító, fizikailag, láthatatlan „erőlényeken” kívül még más lények is működnek, amelyek egy fokkal még mélyebbre szálltak le, egészen a lélekvilágba. Az állatvilág érzéseinek és ösztöneinek a létrehozói olyan forma nélküli lények, akik lelki burokba öltöznek. Ők az állati formák tulajdonképpeni építőmesterei, és a harmadik elementáris világhoz tartoznak.

Az ember a növények és állatok képességein kívül még olyan képességekkel is rendelkezik, amelyekkel érzeteit képzetté és gondolattá alakítja, ösztöneit pedig gondolkodva szabályozza. A gondolat, amely a növényeknél az alakban, az állatoknál a lelki erőkben kerül kifejezésre, az embernél saját formájában mint gondolat jelenik meg: Az állat lélek, az ember szellem. A szellemi lény még egy fokkal mélyebbre szállott le; az állatban a lelket alakítja, az embernél pedig ő maga vonul be a fizikai anyagi világba.

A szellem jelen van az ember fizikai testében, de – mert fizikai mezbe öltözött – csupán a szellem árnyszerű visszfényeként, gondolatként jelenhet meg. A szellem a fizikai agy-organizmus adottságain keresztül jelenik meg az emberben, ezért is lett az ember belső mivoltává. A gondolat az a forma, amelyet a forma nélküli szellemi lény az emberben magára ölt, mint ahogy a növényben alakot, az állatban pedig lelket ölt magára. Így az embert mint gondolkodó lényt nem valamely rajta kívüli elementáris világ építi fel. Az ember elementáris világa saját fizikai testében működik. A növény és állatvilág elementáris lényei az emberen csak annyiban munkálkodnak, amennyiben neki is van alakja és érzésvilága. Az ember saját elementáris világa azonban teste bensőjéből hatva alakítja ki a gondolkodó organizmust. Az ember szellemi organizmusában, tökéletes aggyá kifejlődött idegrendszerében fizikailag láthatóán áll előttünk az az erőlény, amely a növényeken és állatokon nem érzékelhető módon dolgozik. Ez teszi, hogy az állatnak énérzése, az embernek azonban éntudata van. Az állatban a szellem léleknek érzi magát, még nem fogja fel önmagát mint szellemet. Az emberben a szellem – bár a fizikai körülmények miatt csak a szellem árnyékszerű visszfényének, gondolatnak – de mégis szellemnek ismeri fel magát.

Ilyen értelemben a hármas világ a következőképpen tagozódik:

1. A forma nélküli ősképek lényeinek világa (első elementáris világ)
2. A formateremtő lények világa (második elementáris világ)
3. A lelki lények világa (harmadik elementáris világ)
4. A teremtett formák világa (kristályformák)
5. Az a formáiban fizikailag észlelhető világ, amelyen a formateremtő lények dolgoznak (növényvilág)
6. Az a formáiban fizikailag észlelhető világ, amelyen a formateremtő lények és a magukat lelkileg kiélő lények is dolgoznak (állatvilág)
7. Az a formáiban fizikailag észlelhető világ, melyen a formateremtő lények és a magukat lelkileg kiélő lények is dolgoznak, és amelyben a szellem a fizikai világon belül maga alakul gondolattá (az emberek világa).

Ebből látható, hogy a testben élő ember alapvető részei milyen összefüggésben vannak a szellemi világgal. A fizikai testet, az étertestet, az érzőlelket és az értelmi lelket a fizikai világban megsűrűsödött szellemi világbeli ősképeknek kell tekintenünk. A fizikai test úgy jön létre, hogy az ember ősképe egészen a fizikai megjelenésig sűrűsödik. Ezért mondhatjuk ezt a fizikai testet a fizikai láthatóságig megsűrűsödött első elementáris világbeli lénynek is. Az étertest úgy jön létre, hogy az így keletkezett formát mozgékonyságban tartja egy olyan lény, aki kiterjeszti ugyan tevékenységét a fizikai világra, ő maga azonban nem válik fizikailag láthatóvá. Ha pontosan akarjuk jellemezni, azt kell mondanunk, hogy ez a lény a szellemi világ legfelső régióiból származik, majd a második régióban az élet ősképévé alakul. Így hat a fizikai világban. Az érzőlelket felépítő lény hasonlóképpen a szellemi világ legfelső régióiból ered, a harmadik régióban a lélekvilág ősképévé alakul, és így tevékenykedik a fizikai világban. Az értelmi lélek azonban úgy jön létre, hogy a gondolkodó ember ősképe a szellemi világ negyedik régiójában gondolattá alakul, és – mint gondolkodó emberi lény – közvetlenül így működik a fizikai világban.

Így áll az ember a fizikai világban. Így dolgozik a szellem a fizikai testén, étertestén és érzőlelkén. Így jelenik meg ez a szellem az értelmi lélekben. Az ember lényének három alsó tagján tehát ősképek működnek együtt olyan lények formájában, akik bizonyos értelemben kívülről állnak vele szemben; értelmi lelkében azonban ő maga dolgozik (tudatosan) önmagán. Fizikai testén ugyanazok a lények dolgoznak, akik az ásványi természetet építik fel, étertestében ugyanolyan lények munkálkodnak, mint a növényvilágban, érzőlelkében pedig olyanok, mint akik az állatvilágban fizikailag nem észlelhetően élnek, de működésüket kiterjesztik ezekre a világokra.

Így működnek együtt a különböző világok. Az a világ, amelyben az ember él, ennek az együttműködésnek a kifejeződése.

Ha a fizikai világot így megértettük, megnyílik a lehetőség előttünk másfajta lények megértéséhez is, akiknek léte nem a természet megnevezett négy világában gyökerezik. Egyik ilyen lény pl. az, akit népszellemnek (nemzeti géniusznak) neveznek. Fizikailag közvetlenül nem jelenik meg. Azokban az érzésekben, hajlamokban éli ki magát, amelyek valamely népközösséget jellemeznek. Fizikailag nem testesül meg, hanem míg az ember a testét fizikailag láthatóvá alakítja, addig a népszellem a sajátját a lélekvilág anyagaiból formálja. A népszellemnek ez a lélek-teste olyan, mint egy felhő, amelyben egy nép tagjai élnek; hatása megnyilvánul az egyes emberek lelkében, de nem belőlük származik. Aki nem így képzeli el a népszellemet, annak élettelen, árnyszerű gondolatkép, üres absztrakció marad.

Ugyanezt mondhatjuk azokról a lényekről is, akiket korszellemeknek neveznek. Ezzel szellemi tekintetünk hatósugara kitágul, és még sok más alacsonyabb és magasabb rendű lényre is kiterjed. Ezek a lények környezetünkben élnek anélkül, hogy fizikailag érzékelhetnénk őket. Azok azonban, akik szellemi látóképességgel rendelkeznek, észlelik és le is tudják írni őket. Alsóbbrendű fajtáikhoz tartoznak azok a lények, amelyeket a szellemi látók mint szalamandereket, tündéreket, sellőket, manókat írnak le. Mondanunk sem kell, hogy az ilyen leírások nem képmásai a nekik alapul szolgáló valóságnak, mert hiszen akkor a szellemi világ durván fizikai és nem szellemi volna. Ezek a leírások csak szemléltetései a szellemi valóságnak, amelyet csak így, hasonlatokkal ábrázolhatunk.

Teljesen érthető, ha azok, akik csak a fizikai szemlélet érvényességét ismerik el, ezeket a lényeket a vad fantázia és babona szüleményeinek tekintik. Fizikai szemmel természetesen sohasem láthatók, mert nincs fizikai testük. Nem az a babonás, aki létezésüket valóságnak tartja, hanem az, aki azt hiszi, hogy ezek a lények fizikailag megjelennek. - Az ilyen lények részt vesznek a világ felépítésében, és mihelyt a testi érzékelés elől elzárt magasabb területre lépünk, találkozunk velük. Nem az a babonás tehát, aki az ilyen leírásokban a szellemi valóság képét látja, hanem azok, akik e képek fizikai létében hisznek. De babonás az is, aki - mivel úgy véli, hogy a fizikai képet el kell utasítania - egyúttal a szellemet is tagadja.

Vannak olyan lények is, akik nem szállnak le a lélekvilágig, hanem burkaik csak a szellemi világ szubsztanciáiból vannak szőve. Az ember észleli őket, és társukká válik, mihelyt szellemi szeme és füle megnyílik. Amint ez bekövetkezett, sok mindent megért, amivel egyébként értetlenül állt szemben. Világosság lesz körülötte, és meglátja a fizikai világban lejátszódó hatások okait. Megérti, amit szellemi látás nélkül vagy teljesen tagad, vagy meg kell elégednie azzal, hogy „több dolgok vannak a földön és égen... mintsem bölcselmetek álmodni képes”.[1] Finomabban, szellemileg észlelő emberek nyugtalanok lesznek, ha tompán észlelik és megsejtik, hogy a fizikain kívül más világ is van körülöttük, és ha ebben úgy kell tapogatózniuk, mint vaknak a látható tárgyak között. A lét magasabb világára fényt kell derítenünk, teljes megértéssel kell behatolnunk folyamataiba. Csak ez erősíthet meg és vezethet bennünket igazi rendeltetésünk felé. Ha belelátunk mindabba, ami a fizikai érzékek elől rejtve van, akkor egész lényünk megnövekszik, és úgy érezzük, hogy eddigi életünk csak „álom volt, melyet a világról álmodtunk”.