Aki ma olyan erőket akar felfedezni a társadalmi rendben, amelyek reményre jogosítanak, annak már a rejtett szférákban kell kutatnia. A társadalmi bajok és hiányosságok nyilvánvalóak. A remények, főként a jogos remények, már kevésbé.

Persze akad több-kevesebb nagyobb vagy kisebb illúzió, amelyek a mai komoly korproblémákra ilyen vagy olyan receptben keresik a gyógyírt. Kieszelnek mindenféle társadalmi rendszereket, amelyeken belül az emberiség, vagy legalábbis annak egy része jobban fejlődhetne, mint ami mostanáig lehetséges volt. De én azt hiszem, hogy mára - ha szabad magam így kifejeznem - az okosságunk, az általában vett okosságunk tényleg annyira megerősödött, hogy viszonylag könnyű úgynevezett észérvek alapján bármiféle társadalmi rendszert kigondolni. Ismerjük a legkülönbözőbb pártirányzatok igazán sokféle elképzeléseit a társadalmi rendszerekről, anélkül, hogy azokat tulajdonképpen rossznak találnánk, és mégsem várunk sokat tőlük. Legalábbis aki a mai társadalmat nem csupán arról az oldalról szemléli, hogy miket lehet róla kigondolni, hanem az emberi megismerés nézőpontjából, annak valójában azt kell mondania, hogy társadalmi remények csak akkor születhetnek, ha az ember az emberhez ismét képes lesz közelebb kerülni.

Mindenekelőtt valóban nem annyira társadalmi intézmények, rendszerek kitalálásáról van szó, hanem arról a lehetőségről, hogy olyan emberekké váljunk, akikkel együtt lehet élni a társadalom keretei között. Észre kell vennünk azt, hogy ha már emberek vannak valamely társadalmi rendszeren belül - akár a mai szociális káoszban nézve is őket -, akkor ilyen vagy olyan külső intézmények többé-kevésbé ugyanolyan célt szolgálhatnak. Mert mégis csak úgy van, hogy társadalmi vonatkozásban a legsokfélébb módon létezhet az ember a különféleképpen kialakított társadalmi berendezkedésekben is.

Manapság az emberen múlik a dolog, nem kizárólag az intézményeken. Így azokban a körökben, ahol a társadalmi kérdéseket inkább még érzik, semmint teóriákat szőnek róluk, bizonyos elégedettséget keltett, amikor A társadalmi kérdés lényege című könyvemben nem csupán azt fejtegettem, hogy az egyik vagy a másik kérdést hogyan lehetne másképpen rendezni, hanem inkább arra tértem ki, hogy ma sok múlik azon, hogy aki például egy vállalkozást vezet, az az egész emberi lényével közeledjen a vállalkozásában dolgozó emberek csoportjához, vagy személyesen, vagy közvetítő útján, hogy közel kerüljön hozzájuk először is azáltal, hogy valóban emberi módon mindent megbeszél azokkal, akik a vállalkozásban részt vesznek, a nyersanyag beszerzésétől, megvételétől kezdve a kész terméknek a piacra való elviteléig, tehát egészen a fogyasztásig. Ha ezt az egész folyamatot - az embert szem előtt tartó módon - mindig megtárgyaljuk a vállalkozásban résztvevőkkel, akkor megteremtjük azokat az alapokat, amin a másik ember is építkezhet, ami egyébként ma társadalmi vonatkozásban nagyon is kívánatos lenne és törekednünk kell rá.

De az még nem elég, ha ezen a módon csupán szakmailag szólunk az emberekhez, hanem még valami más is szükséges. Ami pedig itt szükséges, az ismét a társadalmi reményeinket táplálhatja, és éppen erről szeretnék ma beszélni.

Már hosszú ideje hangadó az a nézet, hogy a társadalmi tekintetben vezető személynek mindenekelőtt meg kell találnia az utat a széles tömegekhez. A XIX. században már történtek ebben az irányban próbálkozások. Amikor pedig a társadalmi kérdés egyre égetőbbé vált, akkor megfigyelhettük, hogy ez vagy az a személy hónapokon át munkásként dolgozott a gyárakban, hogy a munkások életével megismerkedhessen. Voltak udvari tanácsosok, akiket miután nyugdíjaztak, tehát a társadalmi munkájukat tulajdonképpen már befejezték, a munkások közé mentek, és azután igen meglepődtek, hogy a nép a valóságban milyen. Röviden: régóta vannak olyan törekvések, hogy a tömegek emberét, különösen a proletárt megismerjék. És elmondhatjuk, hogy ebben a vonatkozásban irodalmunk, művészetünk jelentőset, nagyot alkotott. A legteljesebben el kell ismernünk azt, amit a festészet és más művészetek, így az irodalom is nyújtott annak ábrázolásában, némelykor igen kifejező ábrázolásában, amivel a proletároknál, általában a nagy néptömegeknél találkozhatunk. Csakhogy a jelenkor fontos kérdéseivel kapcsolatban igazából mégsem azon áll vagy bukik a dolog, hogy a vezető személyek legalábbis megismerjék a proletárok vagy a tömegek életét. Manapság alapjában véve kevés múlik azon, hogy művészi érzékkel bensőségesen lefessék a nagy tömegek életmódját, ahogyan a nyomor gyötri őket, a gondok kínozzák, ahogyan küzdenek, és hogy milyen eszméik, céljaik vannak. Úgy fogalmaznék: most kevésbé arról van szó, hogy utat találjunk a tömegek megismeréséhez, hanem sokkal inkább arról, hogy bennünket értsenek meg a tömegek, vagyis hogy amikor bemegyünk egy gyárba, elmegyünk egy gyűlésre, olyankor ne akadémikusan beszéljünk, ne „műveltnek”, ne teoretikusnak lássanak minket, hanem mint embereket érzékeljenek bennünket, olyan valakinek érezzenek, aki úgy akar beszélni hozzájuk, ami ténylegesen a lélekhez szól.

Régóta szép igyekezeteket látunk arra nézve, hogy mindenféle népfőiskolákat, népi oktatási intézményeket stb. létesítsenek. Ami itt eljut a néphez, és egy ideig, meglehet, a meglepetés erejével hat, az egynéhány tudományos eredmény; szenzációt kelt, ha azokat esetleg fényképekkel kísérjük, vagy ha az emberekkel egyszer cirkuszba megyünk, és effélék. De semmilyen illúziónak nem adhatjuk át magunkat abban a tekintetben, hogy ez valójában nem a lélekhez szól, a szíveket nem ragadja meg. A lélekhez szólni, a szíveket megragadni - ez csak úgy érhető el, ha olyasmiről beszélünk, hogy maga az ember milyen helyet foglal el a létezés egészében. Erről persze a vezető személyiségeknek ma még egészen érdekes nézeteik vannak. Úgy gondolják, hogy a széles tömegek tagjai nem érdeklődnek - ahogy kifejezik magukat - „filozófiai kérdések” iránt. De ha megtaláljuk a helyes nyelvezetet, amibe öltöztetni kell ezeket, akkor már felfénylenek a szemek, akkor már megnyitják magukat a szívek. Ha például egészen egyszerű tudományos tényekből indulunk ki, és ezeket azután úgy tudjuk megtárgyalni, hogy végül előtűnik az ember lénye, az ember rendeltetése, és hogy az embereknek megmutatjuk: a világ szilárd alapokra épül, másfelől pedig érzékeltetjük, hogy ez nem egy szétforgácsolt tudás, ami iránt valaki legfeljebb csak szabadidejének óráiban érdeklődhet, hanem olyan, amit az ember befogadhat a lelkébe, hogy lelki tápláléka legyen, - ha valakinek ez sikerül, akkor megvetette az alapját annak is, hogy bizalmat teremtsen az úgynevezett nép és a vezető körök között. Mert beszélhetnek önök a pártok álláspontja alapján, valahogyan megfogalmazhatják a népnek a „kapitalizmusrt”, a „munkát”, az „értéktöbbletet” és hasonlókat: mondhatnak tehát mindenfélét egy párt irányvonalának megfelelően, a nép ezeket a fogalmakat majd fokozatosan elsajátítja ugyan, de ezzel a pártjellegű beszéddel az embereket nem fogják elvezetni ahhoz, hogy olyan társadalmi berendezkedéseket akarjanak, amelyekben valóban teljes emberi mivoltukkal vehetnek részt mindannak kialakításában, amiben reménykednünk kell, hogy ne a romboló, hanem az előrevivő erők győzzenek a világban.

Ha mármost megvan bennünk az akarat az ilyen dolgok iránt, akkor észlelni fogjuk azt is, hogy ma még milyen akadályok és nehézségek jelentkeznek ebben. Éveken át tanítottam egy munkásképző iskolában. Ott a legkülönbözőbb tantárgyakat kellett oktatnom, amit sohasem valamilyen pártdogmához igazodva tettem. De soha nem is találkoztam ellenvetésekkel a munkások részéről, amikor például a történelemről úgy beszéltem nekik, hogy mindig rávilágítottam: a történelem nem olyan valami, ami „történelmi materialista” szemlélettel megragadható lenne, hanem olyan, amiben szellemi erők és szellemi impulzusok játszanak szerepet. Sőt, bizonyos megértést is el tudtam érni abban a tekintetben, hogy például Marx, akit akkoriban hallgatóim körében nagyon jól ismertek, miért alakított ki egy olyan szemléletet, amit „történelmi materializmusnak” nevezett el, és ami éppen arra irányult, hogy minden szellemit csupán a külső, a gazdasági stb. körülmények kifejeződésének tekintsen. Elmondtam, hogy ez onnan van, hogy a XVI. század óta valóban egyre inkább olyan erők léptek fel a történelemben, amelyek hatására a gazdasági élet olyannyira hangadóvá, meghatározóvá vált, hogy a művészet, a tudomány és így tovább bizonyos vonatkozásban tényleg a gazdasági élet, a külső élet befolyása alá került. És mivel Marx csak ezt az újabb történelmet ismerte, azért esett a tévedésébe.

Egyáltalán nem akarok a pártjára állni az egyik vagy a másik irányzatnak, hanem csak arra utalok, hogy ezt az egészet az emberek megértették. Nem a hallgatók hiányzó bizalma tette lehetetlenné számomra a nép tanításának ilyenféle irányát, hanem az, hogy egy napon az egyes vezetők észrevették: itt nem párt-dogmatikusan folyik az oktatás, hanem úgy, hogy a legjobb tudás és mérlegelés alapján mindaz, amit előadok, úgymond az emberiből van előhozva. És a vezetők megijedtek, ahogy a hallgatóság egyre inkább növekedett. Majd egy napon megjelent e vezetők küldöttje egy összejövetelen, amelyet abból a célból hívtak össze, hogy megvizsgálják, vajon alkalmas vagyok-e tanárnak a munkásképző iskolában. Megjelent tehát egy munkásvezér. És amikor azt a megjegyzést tettem, hogy amennyiben e körön belül érvényesül a haladás elve, akkor legalábbis teljes tanítási szabadságnak is kell uralkodnia, a küldött így felelt: szabadság, ezt nem ismerjük el, mi csak az ésszerű kényszert ismerjük el.

E szemlélet miatt végül kizártak annak a munkásképző iskolának a tanári karából. De ez számomra egy valóban fontos tanulságot jelentett. Nem az, hogy végül eltanácsoltak, hanem az azt megelőző együttlét a tömegek embereivel, akik a modern proletariátust alkotják. Tanulságos volt látnom: ha az igazi emberi bensőből szólunk hozzájuk, ha úgy beszélünk, hogy a hallgatókban az a benyomás keletkezik, itt valami olyat mondanak, ami egészen a szívükig hatol el, olyasmit, ami az ember voltukat célozza meg, ami az emberi lényükre mint földi lényekre vonatkozik, akkor ezt a gondolkodásmódot, ami egy egész világszemléletből fakad, a legfontosabbnak érzik, ami ma hozzájuk fordulhat. Látjuk a törekvést bennük aziránt, hogy legelőször is ismeretekre tegyenek szert a tömegek, ezt most nem pártos, hanem általános emberi értelemben mondva. Mert az emberek többé vagy kevésbé öntudatlanul szomjaznak arra, amit egy valóban átfogó világszemlélet nyújthat számunkra.

És miért lenne ez másként, igen tisztelt hallgatóim? Nézzék meg, ahogy emberek sokaságát odaállítják ma a munkájuk mellé: e munka iránt igazából nem éreznek érdeklődést. Úgy végzik el ezt a munkát, mint aminek a saját emberi lényükhöz semmi köze nincs. Ha vannak is szövetségek, egyesületek, szakszervezetek, amelyek szakágak szerint tagolódnak - vannak fémmunkás-szakszervezetek, könyvnyomdász-szakszervezetek -, ezek a termelésbe alapjában véve alig-alig szólhatnak bele, hanem többnyire inkább azzal foglalkoznak, ami az anyagi megélhetésre vonatkozik, amilyen a fogyasztás, az emberi szükségletek kielégítése. A termelésre vonatkozóan az emberiségnek rezignációba kellett vonulnia, a fogyasztás terén persze ezt nem teheti meg ugyanilyen módon. Így a modern emberiség nagy része ma olyanfajta munkával kerül kapcsolatba, ami az embert teljesen visszaveti önmagába. Nem érdeklődhet aziránt, ami körülveszi. Közömbösen hagyja, amit reggeltől estig csinál, hiszen nem is úgy szólnak hozzá, hogy az az érdeklődését felkelthetné. Őt mindenekelőtt az érdekli - ezért is kell ezzel kezdenünk -, ami neki akkor mutatkozik meg, amikor a munka után egyedül önmagával van, amikor szemügyre veheti azt, hogy mi ő, mint ember.Azt kell tehát mondanunk: ha napjaink társadalmi káoszára pillantunk, elég világosan észrevehetjük, hogy sok ember, még a vezető beosztásúak is, ki vannak szakítva a közvetlen érdeklődésükből, mindabból, ami összefügg saját tevékenységeikkel. Nem valamiféle nyílt titoknak kellene lennie annak sem, hanem széles körökben ismert ténynek, hogy manapság a szellemi foglalkozást űző emberek többsége is tulajdonképpen oly kevés érdeklődést tanúsít a munkája iránt, hogy arra kényszerülnek, hogy önmagukkal, mint emberekkel csupán akkor foglalkozzanak, amikor foglalkozásuktól távol vannak. De már ebből is következik annak szükségessége, hogy a mi időnkben felhívjuk a figyelmet az emberi vonatkozásokra, ha társadalmi reményeket akarunk ébreszteni.

Az értelmi kultúránk kidolgozásában rendkívül sokat tettünk. Felsorolhatjuk, hogy az emberi intelligencia mi mindent hozott létre. Biztosan rendkívül tanulságos lehet, amikor ismertetik az emberi teljesítmények eredményeit a tudományban, a művészetben stb. De jelenleg nem erről van szó, hanem arról, hogy a társadalom megalapozásához nemcsak értelmi műveltségre van szükség, hanem arra, hogy az embert átmelegítsük, fellelkesítsük. Ám ezt ne azzal akarjuk elérni, hogy nagy és fennkölt szavakat mondunk, hogy a beszédünket tetszetősen formáljuk meg, hanem úgy, hogy olyan valamit mondunk, aminél az emberek azt érzik: ez emberi lényünkben érintett meg bennünket.

Ha azonban az olyan világszemléletek valamelyikével közeledünk az emberekhez, amelyek ma népszerűnek számítanak és amelyeket a kitűnő, nagyszerű tudományainkban már elismertnek tekintenek, akkor hamarosan meg fogunk győződni arról, hogy mennyire lehetetlen ezekkel a világszemléletekkel valóban behatolnunk az emberek szívébe, valami olyat adnunk nekik, ami az emberi lényükhöz szól. Az ember mindig is külsőlegesnek fogja érezni azt, amit a szokásos módokon elétárnak, és leginkább az lesz a benyomása - négyszemközt megvallva valakinek, ha az illető egyébként elnyerte bizalmát -, hogy azt mondja: Mindez igazán szép, de először is, ezeket egyáltalán nem tudjuk megérteni, mert itt olyan sok mindenről van szó, amihez különleges előképzettség szükséges, ennélfogva ezt nem is tudjuk igazán követni, mivel számunkra nem eléggé egyszerű; vagyis ez olyanféle, amiből csak azt halljuk ki: te ide úgysem tudsz felhatolni.

Sok embert hallottam így beszélni mindarról, ami ma a népfőiskolákban és hasonlókban megfigyelhető, vagy a népkönyvtárakban található. Ha azonban éppen az ilyen tapasztalatok alapján azt kutatjuk, hogy hogyan léphetne be az ember a társadalmi életbe, akkor mélyebben kellene keresnünk a tulajdonképpeni okokat is. És most megint arra kényszerülök, hogy mintegy epizódként valami világszemléleti témával hozakodjak elő.

Ha átpillantunk az ázsiai-keleti kultúrára, mint ahogy ezekben a napokban gyakran tettük, ahonnan oly sok örökség került át a mi iskoláinkba, sőt a közép- és főiskoláinkba is, akkor legalábbis a műveltség magaslatán találunk benne valamit, amit még ma is kimondhatatlanul nagyra értékelünk. Azt a sajátos vonást, amit egykor ezen a területen a világismeretek, a világszemléletek tartalmaztak, kétségkívül az emberi szellemmel hozták létre, ami azután a további fejlődésben intellektussá változott, amiről mint az újabb idők különös erejéről már beszéltem az elmúlt napokban. Az újabb kori rendkívül erősen kifejlődött intellektusunk lényegében véve annak késői fejlődésterméke, ami odaát Keleten az álomszerű tisztánlátás volt. Ez az álomszerű tisztánlátás levetette magáról azt, ami benne a külvilágba való közvetlen bepillantás volt, és átalakult a mi belső logikai rendszerünkké, azzá, ami ma nagy eszközünkül szolgál a természet megismerésében.

Így ami Európában a világszemléleti megnyilatkozásaink eszköze lett, abban is annak örökségét ismerhetjük fel, ami Keletről érkezett hozzánk. Nemcsak a középkori skolasztikusok mondták még azt, hogy szóalakjaikban, fogalomformáikban, eszméikben a léleknek olyan erői vannak jelen, amelyek Keletről jöttek át, hanem mi is - még ha tagadjuk is - olyan szavakban beszélünk egészen a kémiáig és fizikáig, amelyekben nem beszélhetnénk, ha műveltségünk, még a felsőbb iskolákban is, alapvetően nem annak volna eredménye, ami Keletről származott.

De amikor a régi tisztánlátás intellektussá változott, egyidejűleg mint valami másik ág kihajtott egy olyasmi is, ami sokféleképpen meghatározóvá vált a néptömegek gondolkodásában; olyanféle nézetek, amelyek Európában mára tulajdonképpen nagyobbrészt már kihaltak, az újabb iskolai képzés kiirtotta, és ami csupán maradványaiban található meg a legműveletlenebb osztályokban. Miközben ugyanis az egyik oldalon csodálatos magasságokba fejlődött az intellektus, a nép körében inkább egy olyan hajlam alakult ki - amint ezt a mai lélekkutatás mutatja -, hogy bizonyos szubjektív élményeket önkéntelenül kivetítenek a térbe, ami a legkülönfélébb formákban jelentkezik, de amit egységes szóval kísértethitnek nevezhetünk. Ez a kísértethit, ami abban áll, hogy szubjektív élményeket objektív módon belehelyeznek a térbe és az időbe, az emberiség történelmi fejlődésében sokkal nagyobb szerepet játszott, mint azt gondolják. És ha ma a némileg művelt emberek ezt a kísértethitet, mint babonát el is vetik, mégis sokféleképpen élnek még bennünk atavisztikusan olyan érzések, amelyek e kísértethit befolyása alatt fejlődtek ki. És amennyiben ebben a vonatkozásban is a Kelet utódai vagyunk, a művészetünkben és egyéb életterületeken is sokféle módon cselekszünk olyanfajta érzésekkel kísérve, amelyek az emberiség fejlődésének ebből az áramlatából erednek.

Aki pontosabban megfigyeli azt, ami a mai korban kialakult, hogy úgy mondjam, a társadalmi emberlény mélyéből, aki rápillant az emberre, aki az újabb időkben kiformálódott a technikai, a gépi világ által, és aki bele tud látni ennek az embernek a szívébe, a lelki természetébe, az azt is észreveszi, hogy ebben az emberben - aki nem arra alapozva járta végig a közép- és főiskolai képzést, amit ma értékesnek látunk az intellektusban - nem ébredt belső, valóságos, vagyis egy nem felszínes érdeklődés aziránt, amit az intellektus magában foglalhat, hanem ebben az emberben valami egészen más van. Úgy mondhatnám: itt valami elementáris nyilatkozik meg, ami a mélységekből tör fel, ami napvilágra törekszik egész társadalmunkban, egy olyan elementáris tényező, amit ma a legcsekélyebb mértékben sem értenek még igazán Európában, mert alapjában véve valami új. Ám ha megértik, akkor majd kiderül az is, hogy hogyan kell odalépni a széles tömegek elé valamely világszemlélet igényével.

Aki napjainkban - már anélkül, hogy összekötődne a Keletről származó örökséggel - felnő az emberiségben, és így önmagára van utalva, miként a proletár, de sokan mások is a magasabb beosztású emberek közül, annál elsősorban nem az intellektus áll irányultságának előterében, hanem mindenekelőtt az akarat játszik nála szerepet, vagyis az, ami a mélységekből tör fel a lélekben, ami tehát teljesen magából az emberből jön. Mivel ezt egyébként csak külsőlegesen figyelték meg, ma egy bizonyos törekvés is fennáll, hogy az embert akaratlénynek tekintsék. És sokan gondolják, hogy éppen a tömegekhez úgy kell beszélniük világnézetileg, hogy elsősorban az emberben levő akaratszerűt szólítják meg. Ebből a törekvésből ered az, amivel oly gyakran találkozhatunk, hogy a tömegeknek leírják az „őskultúrát”, ahol az ember még ösztönlény volt. És úgy képzelik el a proletárt, mint ahogy az ember élt ezekben az ősidőkben egyszerű viszonyok között, majd pedig következtetést vonnak le arra nézve, hogy milyen legyen ma egy társadalmi rendszer. Sokat foglalkoznak a népiskolákban azzal, hogy ezeket a primitív, ösztönszerű emberi viszonyokat bemutassák. És még sok egyéb is utal arra, hogy bizonyos hajlam mutatkozik abban a tekintetben, hogy az akaratszerűre hivatkozzanak, amikor világnézetileg kívánják az embereket megszólítani.

Bizonyos szenzációszükségletből ma elfogadja ugyan az ember az ilyen ábrázolásokat, bizonyos fokig érez is a saját lényében valami rokonságot ezzel az ösztönszerűvel az emberi természetben, amennyiben még nem küzdötte fel magát egy magasabb műveltséghez. Ha viszont az emberekbe melegséget akarunk önteni, ha a lelküket meg akarjuk óvni az elsorvadástól, ha bennük a teljes emberhez akarunk szólni, akkor ezzel mégsem fogunk célt érni.

Ám ahhoz valamennyire már teljes embernek kell lennünk, hogy azt a kérdést megválaszolhassuk: miért nem jutunk így semmire? Azért nem, mert ha a tudomány magaslatain állunk és elsajátítottuk azt, amit ma tudományosan elfogadnak, akkor éppen ennek következtében kifejlődik bennünk valami, amit ugyan még nem igazán ismertek fel, de ami mégis csak egy korunkbeli babonának számít. Ahogyan ugyanis egy későbbi kor művelt embere a régi kísértethitet babonának tartja, úgy látják az emberiség széles tömegei ma - prófétikusan a jövőbe pillantva - mint egyfajta babonát azt, amit eszmékként, fogalmakként, elképzelésekként eléjük tárnak az emberi természetnek ezekről a kezdeti állapotairól.

Mert mit is szoktak ilyenkor mondani? Azt, hogy az emberiségben eredetileg egy ösztönélet uralkodott. És hogy minden teljesen homályos, ami ebben a tudattalan régiónkban zajlik, amit nem is kívánnak pontosabban definiálni. Az ösztönéletbe olyanféle ösztönök játszanak bele, mondják, amelyeket az állatokban is megtalálunk, illetve minden olyasmi, ami meghatározatlan az ember akarati megnyilatkozásaiban és érzéseiben. Hangsúlyozzák azt, hogy az emberen belül a természeti oldal működik. Eszményként állítják be az ember olyan ábrázolását, hogy mindazt, ami az emberi bensőben történik, lehetőleg anyagi folyamatoknak tekintsék, csak éppen felemelve az ösztönélet meghatározatlan képzeteibe.

De emlékezzünk arra, amit ezekben a napokban kifejtettem az emberi lény bensejéről. Elmondtam, hogy szellemtudományos gyakorlatok az embert oda juttathatják, hogy valósággal betekinthet a saját belső szférájába. De ilyenkor a belső organizmusát nem külsőleg kell néznie, mint ahogy a modern fiziológus vagy anatómus teszi, hanem úgy, ahogyan ebben az organizmusban a dolgok bensőleg átélhetők. Ha az ember az emlékezet-tükröt áttöri, akkor úgy tekint a tüdőre, a szívre stb. mint amelyek a maguk fizikai alakja szerint csak külső kifejeződései, külső megnyilatkozásai a szelleminek, mégpedig egy olyan szelleminek, amiről mint kozmikus emlékezetről beszéltem, amely tehát összefügg az egész kozmosszal.

Ezt éppen az az ember sejtheti meg, akit ma visszaszorítanak a munkájától önmagába, mégis mindenkor arra sóvárog, hogy eljusson ennek megértéséhez. Ám csak akkor szerezhetjük meg ezt a megértést, ha felfedezzük, ami tulajdonképpen bennünk történik, vagyis ha átlátjuk a maga szellemi-lelki mivoltában a bennünk élő szellemit, lelkit, ami nem is a sajátunk, nem a mi emberi személyiségünkhöz tartozik, hanem ami - ha mondhatom így - egy olyan áramlás, amit a kozmosz belénk, emberekbe sugároz. Az ember csak úgy ismerheti meg az embert, ha bepillantva önmagába, testiségének mint valami szellemi-lelkinek a lényegébe is belelát.

Ha azonban ezt már tudjuk, akkor arra is rájövünk, hogy amikor „ösztönökről”, „hajlamokról” beszélnek és minden olyasmiről, amiről ma oly sok szó esik, az olyan valami, ami az igazi belső természetünk mellé úgy kerül oda, ahogyan egykor a babona a kísérteteket állította a külső természet mellé. Igen, ha „ösztönökről”, „hajlamokról” és effélékről beszélünk az emberben, úgy az nem egyéb, mint hogy a szemléletmódunk elfedi a lelkiség szféráját. Ha valóban az emberi természetről beszélünk, akkor nem az ösztönélet, a szenvedélyek és hasonlók „kísértetét” kellene látnunk, hanem arra az igazságra kellene immár ráéreznünk, hogy a saját bensőnkben keresett ilyen - úgymond - „reális” kísértetszerűség fogalmát - amit az ösztönök, a vágyak, a szenvedélyek, az akarat és effélék definíciója szokott kifejezni - nekünk éppúgy le kellene győznünk, ahogyan a kísérteteket győztük le a külső természeti rend irányában.

A kísértetek esetében azt, ami bennünk keletkezik, a külső természet mellé helyeztük oda, a szubjektívet kivetítettük az objektívbe. Itt úgy tüntettük fel azt, ami a maga objektivitásában inkább szellemi-lelki természetű, mintha materiális lenne. Most viszont az ösztöneinket, hajlamainkat magyarázzuk úgy, hogy azok valamiféle materializált, az emberi bensőbe helyezett „kísértetek”, amelyek a szellemi-lelkiség valósága mellett léteznek.

Ezt mint tévedést ma még kevéssé látják be, bár olykor mégis tanúi lehetünk ennek, ha valódi emberismerettel közeledünk egy olyan valakihez, aki tudattalanjának mélységeiből - és bizonyos értelemben a tudattalannak ezekben a mélységeiben található a szellemi-lelki - mindezt már megsejtette, ezért azt mondja: hagyjátok már a materiális kísérteteket; inkább arról beszéljetek nekem, hogy hogyan nőtt össze az ember a kozmosszal!

Akiben van némi társadalmi érzület, annak ez a belső érzése felderülhet annak hallatán, ami néhány héttel ezelőtt velem esett meg, amikor a munkásoknak tartottam előadást. Az lett volna a feladatom, hogy közgazdasági fogalmakról beszéljek. De mindig úgy intézem a dolgot, hogy engedem megválasztani a témákat az embereknek, az előadás kezdete előtt meghallgatom a kérdéseket, úgyhogy gyakran teljesen az emberek érdeklődése dönt arról, hogy miről beszélek nekik. És így történt, hogy az egyik munkás elővette a Die Drei című folyóiratunk egyik füzetét, és elmondta, hogy olvasta abban az egyik írásomat, és nem egészen érti, hogy volt valamikor egy bolygó, amely megelőzte a Földet, és amely azután átment a sötétségbe, majd végül ebből keletkezett a Föld. Erre én egyszerű szavakkal elkezdtem neki valóban szellemtudományosan fejtegetni a dolgot. És azt láthattam: amikor az emberekhez száraz, absztrakt fogalmakban beszélnek, akkor valami effélét éreznek magukban: „ez minket a legkevésbé sem érdekel”! Ellenben felragyog a szemük, ha az említett témákról beszélünk nekik, mert azt érzik: ez olyan valami, ami a lélek tápláléka lehet, ahogy a test is a táplálékból él, amit elfogyaszt. Felragyog a tekintetük, ha olyan valamiről beszélnek nekik, ami ember voltuk egészéhez szól, ami a szívet és a lelket ragadja meg, ami nem csupán egy absztrakt fogalom a világról, hanem egy teljes világszemlélet, mégpedig olyan világszemlélet, amelyben valódi élet lüktet. Így igazi lelkesedés ébred bennük, ami átjárja a munkásokat akkor is, amikor éppen a gépek mellől jönnek.

Nagyon is azt hiszem, hogy az ilyenfajta társadalmi hatásnak meg kellene előznie minden egyebet, mielőtt az embereket megnyerhetnénk arra - és őket kell megnyernünk magunknak -, hogy ennek megfelelő társadalmi formákat hozzanak létre. Hogy ez mennyi időbe telik, az az emberek jóakaratától függ. Tudom, hogy milyen sokan mondják: de hát olyanra akarsz rávenni bennünket, ami csak négy-öt évszázad múlva válhat valósággá! Erre mindig azt felelem: kétségtelenül, ha túl kevés ember akarja. De az efféle dolgoknál semmi sem azon múlik, hogy kiszámítjuk, mennyi időbe telik, amíg eljutnak az emberek az ilyen társadalmi formákhoz, hanem hogy hagyjuk ezt a számítgatást, és a dolgot az akaratba engedjük beáramolni. Ha ennek akarata kellő számú embernél megjelenik, akkor remélhető, hogy mindez egy egyáltalán nem túl hosszú idő múlva már elérhetővé válik, amit egyébként intellektuálisan úgy képzelnek, hogy évszázadokig is eltarthat. Hogy e társadalmi formákhoz eljussunk, annak semmi más akadálya nincs, mint az a tétovázás, ami az ilyen számítgatásokból is fakad. Először a legkevésbé se azzal foglalkozzunk, amit intellektualista látószögből a számítások eredményeznének, hanem inkább próbáljunk az emberekhez közeledni, és meg fogjuk látni, hogy nagyon gyors megértésre talál náluk egy olyan világszemlélet, amely nekik nem a materializált kísérteteket helyezi lelkük elé, hanem feltárja az ember összefüggését a kozmosszal.

Amikor egy ilyen természetű világszemléletet ismertetünk olyan emberekkel, akik illetékesnek tartják magukat, hogy azt megítéljék, akkor ezek fogják magukat és összevetik ezt a világszemléletet a meglevőkkel, és azután kisütik, hogy a mi világszemléletünk laikus, dilettáns és így tovább. Vagy pedig előfordulhat a másik eset. Ha manapság beszélni kezdünk olyan témákról, amelyekben az ember bensejét valóban úgy mutatjuk be, hogy az ösztönöket, hajlamokat és efféléket szellemi módon tekintjük, akkor arra kényszerülünk, hogy ezt a ma használatos tudományos formákba öltöztessük, különben az emberek ezeket a témákat eleve elutasítják. De ha ezt tesszük, akkor egyesek azt mondják: te olyan nyelven beszélsz, amit a nép meg sem ért. - Ezt már tudjuk. Amikor olyanokhoz beszélünk, akik a tudományos képzettség követelményeit nem igénylik, olyankor egészen más fogalmi összefüggésekbe merülünk bele. De a dolog mégis teljesen ugyanaz marad. Akkor éppen azt látjuk, hogy az az ember is megérti a dolgokat, akinek intellektusa nincs ilyen vagy olyan intellektuális előképzettség révén egy meghatározott pályára terelve. Ezért túl kellene már lépni az olyan időkön is, amikor azt a személyt, aki így beszél, a munkásképző iskolákból kidobják az olyanok, akik a néptömegek hivatott vezetőinek tekintik magukat.

Mindezzel arra akartam az önök figyelmét felhívni, hogy már az emberek nagyobb tömegeinek beállítottsága következtében is meg kell jelennie egy olyan világszemléletnek, amilyen az antropozófiai irányultságú szellemtudomány. Mert csak egy ilyen világszemléletből - amely amikor az emberről beszél, valóban a szellemből szól - fakadhat annak reménye, hogy az emberek megtalálják a társadalmi konszenzust. És akkor ebből a társadalmi konszenzusból kiindulva az önmagukat megértő emberekkel már tovább lehet lépnünk. Ez pedig már reményre jogosíthat bennünket.

Ennek reménye Közép-Európában rendkívül közel van hozzánk. Az egész XIX. századon keresztül Közép-Európában a legkitűnőbb emberek egy olyan nevelési módszert kerestek, amellyel a gyermeket úgymond az akaratnál fogva lehetne megragadni. Már megsejtették, hogy a modern embert az akaratnál kell megragadni. Persze nem olyan módon látták ezt be, ahogyan az a világszemlélet teszi, amit itt képviselek. De legalább már sejtettek valamit. Ezért azon fáradoztak, hogy olyan intellektuális módszereket találjanak, melyek segítségével képzetek útján eljuthatnak a gyermek akaratához, hogy a gyermeket a maga gondolaterőivel az akaratában ragadhassák meg. E témában rengeteg minden napvilágot látott Közép-Európában a német szellem talaján, amit Nyugat-Európában is teljes elismeréssel kísértek figyelemmel, legalábbis a háborúig. Angliában mindig megemlítették, hogy Közép-Európában a pedagógiai módszer kerülő útján az akarat megragadását keresik, majd az eredményeket átültették Angliába is. Ezt ott mindig elismerték és hivatkoztak rá.

De ha most még nyugatabbra megyünk, Amerikába, akkor azt látjuk: a szellemi-földrajzi viszonyok alapján kifejlődött ott

-   ha mondhatom így, bár senkit sem akarok megsérteni - egy bizonyos primitív világszemlélet, ami a jövő számára mégis figyelemreméltó csírákat rejt magában. Azt tapasztaljuk például, hogy amikor Amerikában a művelt emberek összefoglalják azt, amit az emberről gondolnak, így beszélnek: amit az ember intellektuálisan kigondol, az attól függ, hogy a körülmények folytán melyik párthoz került, hogy melyik szekta tagja; amikor pedig szektájának, pártjának, társadalmi állásának nézeteit kifejti, az nyilván az intellektusát is igénybe veszi, de ami e mögött van, az nem az intellektus, hanem az akarat. És pontosan az amerikai irodalomban újra és újra megfigyelhetjük, hogy az ember akaratára mint az ember őseredeti lényegére mutatnak rá. Ma az amerikaiak szívesen idéznek olyan írókat, akik ilyesmiket mondanak: az intellektus éppen csak annyi, mint egy állam minisztere, az uralkodó viszont az akarat, - és persze ez az intellektus hűséges miniszternek mutatkozik, amint Carlyle mondta.

Ez nem valami teoretikusan megkonstruált szemlélet, hanem olyan, ami a műveltebb amerikaiaknak is a vérükké vált. Így beszélnek ott a fiziológusok is. És akiknek fülük van a hallásra, azok egy nagyon egyértelmű különbséget vesznek észre az európai fiziológusok és az amerikai fiziológusok beszéde között. Amerikában teljesen világosan megfogalmazzák, hogy az ember agya annak alapján fejlődik, ahogyan az ember benne áll a világban. Úgy vélik, hogy az agy csak egy mechanizmus, amelyet - egészen a beszédközpontjáig - az határoz meg, ahogyan az ember jön-megy, ahogyan a világban előrehalad és így tovább. Vagyis ezek az emberek az akarat kifejlődését az ember legalapvetőbb részének látják; mindazt viszont, amit az agy produkál, szerintük csupán szolgaként teszi, mint olyan valami, aminek alapjában véve nincs sok köze az ember individualitásához. Ezek az emberek azt mondják: ha meg akarod ismerni az ember individualitását, akkor figyeld az akaratát, nézd meg, ahogyan az ember akarata kiformálódott gyermekkorában a családja, a felekezete, a pártja stb. alapján. Majd nézd meg, ahogyan ettől függően kialakítja az intellektusát, aminek - ezt egy amerikai mondta - az illető lényéhez nincs sokkal több köze, mint a vágtázó lónak a lovashoz.

Az eddigiekben a kultúra területén azzal foglalkoztunk - bár a keleti elem a maga örökségével egészen Amerikáig is eljutott -, ami magában Európában található az emberi létezés hátterében. És azt lehetne mondani, hogy a mi saját Amerikánk, az Európán belüli Amerika: az ember ösztönösen adott rámutatása az akaratra, tehát egy nagyszámú emberi osztályra Európában. Ez az, ami olyan talajul szolgálhat, amelyen Európa valóban megegyezésre juthat Amerikával, hogy eljöhessen a társadalmi konszenzus az egész Föld számára.

Tulajdonképpen az a helyzet, hogy, ami az amerikaiakban kifejlődött, mintegy az egyszerű kezdete azoknak a gyakorlatoknak, amelyek által szellemi látáshoz juthat el az ember. Az amerikaiak mindig magasztalják az önuralmat, az önfegyelmet, az önnevelést, hogy ezen múlik minden. Számukra nem az a fontos, hogy valamit tanulnak, hanem az, hogy az akaratukba valamit belenevelnek ugyanazon cselekvés állandóan visszatérő ismétlésével. Tudjuk, mekkora jelentősége van a képzetek ismétlésének, a ritmikus megismétlődésnek, ahogy egy ilyen hatás az ember valódi középpontjára végül eléri az akaratot. E tudatos odafordulás az akarat felé elvezet ahhoz, aminek a modern ember számára tulajdonképpen a saját legbensőbb emberi mivoltát kell reprezentálnia. Az ilyen irányú belátás vezethet el annak elismeréséhez, hogy az akarat vizsgálatán keresztül kell eljutnunk az ember szellemi-lelkiségéhez is.

Tettünk egy kitekintést egy világszemléletre, amely, jóllehet ezt ma a proletár még materialistának fogja fel, mégis felléphet úgy, ahogyan itt képviseljük, és ahogyan magukból a társadalmi viszonyokból mint erő fejthető ki éppen az Európa és Amerika közötti érintkezés során.

Közép-Európában a legnemesebb szellemek fáradoztak azon, hogy megtalálják azokat az intellektuális tartalmakat, amelyekkel megragadható a gyermekek lelkülete, akarati természete. Közép-Európa pedagógusai a XIX. században annak művészetét akarták felfedezni, hogy az intellektusból kiindulva meghódítsák az akaratot. De megmaradtak az absztrakt gondolkodásnál, amely még nem haladt tovább az élő-eleven gondolatokig. Az ember még kötődött a keleti világhoz, a keleti örökséghez, és a régi keleti örökségből akarta azután az akaratot megragadni.

Majd pedig jött egy nagy embertömeg, amely az akaratot mindenütt érvényesítette. Ma már egy olyan korban élünk, amely ellentétben áll mindazzal, ami egykor a társadalmi rendszerek fennállását biztosította. Ha az ember nem is reakciós érzületű, mégis tudhatja, hogy a korábbi időkben mindenki, tehát még a fejedelem is, ugyanazon a prédikáción ült, mint a helység utolsó parasztja, és aki a szellemi életről beszélt nekik, az mindenkihez szólt, és úgy kellett beszélnie, amit mindenki megért. Teljesen nyilvánvaló a kép: ami szellemileg összetartja a társadalmi rendszereket, azt a korábbi korokban - miután átkerült örökségként Keletről - a fejen keresztül fogták fel és csak azután küldték le a szívhez. Most viszont olyasvalami jelent meg, ami az akaratból tör fel. De újra meg kell találnunk a lehetőséget, hogy világszemléletileg egyetlen szellemiségből fakadóan beszéljünk, amit mindenki megért, a legműveletlenebb embertől a legműveltebbig. Csak így dolgozhatunk, gondolkodhatunk, érezhetünk, akarhatunk együtt, és alapozhatjuk meg társadalmi reményeinket a jelenben a jövő számára.

Ez azonban csak úgy lehetséges, ha kapcsolatot teremtünk az ezekben a napokban ábrázolt európai új csírák és aközött, ami Amerikában, úgyszólván a kultúra egy magasabb fokán, a műveltebbeknél általában megfigyelhető. Egy ilyen felfogás, amely arra törekszik, hogy elterjedjen Nyugaton, talajt fog teremteni a nyugati belső szellemi fejlődés számára.

Ha mi nyugati emberekként megmutatjuk, hogy képesek vagyunk szellemit elővarázsolni abból, amit bensőleg saját magunkban találunk, ha az európai-amerikai szellemmel ellene szegülhetünk a keleti szellemnek, amely mára dekadenciába jutott, csak akkor lesz valódi világgazdaság, világkereskedelem, mivelhogy ezek ma csak külsőlegesen állnak fenn, és a szó igazi értelmében lehetővé válik a bizalom az emberek között. Mert ma az ázsiai ember velünk nyugatiakkal - bármilyen formáról legyen is szó - gazdasági kapcsolatba kerülhet ugyan, a szívében mégis az az érzés lesz: nem szeretjük a gépeiteket! Ti ezzel saját magatokat teszitek túlzottan intellektuális gépekké. Ilyenné válik ugyanis az emberek benseje. De a röntgensugarak sem tetszenek nekik. A keleti ember azt fogja mondani: ezzel ti be tudtok nézni térbelileg az ember belsejébe. De aminek valóban jelentősége van, ahhoz nekünk nincs szükségünk semmilyen készülékre, hanem megmutatja a tisztánlátó benső lényünk.

Ez lehet jogos, vagy sem, de ez egy létező érzület, szemlélet Keleten. Odaát teljesen úgy hiszik, hogy a szellemi a keleti emberi természetből született, és bizonyos megvetéssel tekintenek mindenre, ami, mint mondják, a technika, a mechanika kényszere alá került, minek folytán az ember a társadalmi rendszeren belül úgy működik, mint egy fogaskerék egy gépben.

Ha ilyen alapokból, ahogy azokat bemutattam, az európai és az amerikai szellemből létrehozunk együtt egy szellemiséget a világszemléletünkben, akkor rendezhetjük viszonyunkat a Kelethez is. Ehhez azonban szükség van arra, hogy a világ Közép-Európára tekintsen, amely a legmesszebbre vitte az intellektus kiformálását az élő-eleven gondolat irányában. A XIX. század elejének szellemei, Hegel, Fichte, Schelling a legtovább jutottak a gondolat élővé-elevenné való alakításában. Bár a legkevésbé se higgyük, hogy élőszerű szellemiség lenne már abban, amit még absztrakt gondolatokban fogtak fel a világ szubsztanciális tartalmaiként. Legfeljebb csak csírája volt meg akkor a gondolat elevenségének. Ezért is veszítette el Közép-Európa ezt az utat, amin ők jártak. De ezt újra meg kell találnunk, amennyiben a gondolatot valóban élővé, elevenné akarjuk tenni. A közép-európai felfogásmód ezt képes lesz véghez vinni!

Akkor azonban, ha a Nyugat a szellemet önmagából ismét megszüli, ha a Kelet nem csak a saját szellemét veszi figyelembe, hanem a kereskedőkben és a gazdálkodókban is egy szellemi világszemlélet reprezentánsait látja, akkor a Kelet sem fog többé gőgösen fennhéjázni, és akkor majd őt is el lehet fogadni. Ez azonban olyasmi, amit még keresnünk kell, ha társadalmi reményeinket jogosultnak akarjuk látni. De semmilyen reményünk nem alakulhat ki, ha nem ismerjük fel, hogy minek kell eltűnnie.

Itt Közép-Európában volt valaki, aki kimondta, hogy végül minden összeomlik, de a romokból mégis egy új élet virágzik majd fel. És csakugyan, ha képesek leszünk arra, hogy a külső-társadalmiból betekintsünk a belső-társadalmiba, akkor megvalósulhat ez a várakozásunk. Akkor viszont nem is akarhatjuk a régi rendszereket tovább fenntartani, hanem arra a bátorságra lesz szükségünk, hogy bukásra ítéljük azt, aminek buknia kell. Mert igaz marad mindig a mondás: semmi sem fejlődhet érett gyümölccsé, amit előbb nem vetettünk el a földbe magszemként, hogy ott elrothadjon. Az „elrothadni” szó persze itt nem egészen helyes, de a kép mégis érvényes. Ha felismerjük, hogy mit kell eltakarítanunk, mint rothadtat, akkor új ösztönzők felé fordulhatunk, amelyek új életet fakaszthatnak a romokból. Csak így alapozhatjuk meg korunkban társadalmi reményeinket a jövő irányában.