Ha napjainkban a kor társadalmi fogyatékosságairól és társadalmi bajairól esik szó, akkor aligha lesz valaki, aki saját életkörülményei alapján ne tudna ilyen vagy olyan valóban jelentős dolgot megemlíteni. Jelenleg nem lehet az a feladatom, hogy mindazt felsoroljam, ami a kor egyes bajait tekintve elmondható, hanem inkább azokra az okokra szeretnék rámutatni, amelyekből mindaz fakad, amit a legkülönfélébb oldalakról teljesen jogosan felhoznak, és ami az emberiség nagy részét rendkívül pesszimista hangulatba veti, sőt reménytelenségbe taszítja.

E reménytelenségnek hangot adó legerőteljesebb kijelentések közé tartozik egy olyan férfiúé, akitől talán a legkevésbé várnánk ezt, azonkívül egy olyan kor szülötte is volt, amelyben az efféle kijelentésnek igen feltűnőnek kellett lennie. A jelentős művészettörténész, Herman Grimm, aki minden háborúk legszörnyűbbjét már nem élte meg, aki a XIX-XX. század fordulóján meghalt, egyik utolsó írásában ezt a különös nyilatkozatot tette: Tapasztalva, ami a népek életében ma lejátszódik, látva, úgyszólván a lélek szemeivel, azt a módot, ahogyan a civilizált Föld különböző népei egymáshoz viszonyulnak, ahogyan egymásra támadnak, ahogyan bennük rejlik a további hadakozás vágya: az ember szinte egy általános öngyilkosságra akarna felszólítani mindenkit, lévén nem látható előre, hogy hová máshová vezethetnének mindazon dolgok, amelyek az embereket és a népeket összetűzésbe, viszálykodásba, csatározásba hajszolják, a civilizáció teljes pusztulásába.

Meglepő egy ilyen kijelentés éppen Herman Grimmtől, mivelhogy neki igazából optimista világszemlélete volt, és mert pillantását egész életében arra irányította, ami az emberiséget képes felemelni, ami az emberiségben teremtőként, produktívként él. De feltűnő azért is, mert e nyilatkozatát nem azoknak az elszomorító benyomásoknak alapján tette, amelyekben az embernek része lehetett a világháború kitörése előtti években, vagy éppen a világháború idején, hanem ezt még teljesen a XIX. század szelleméből fakadóan mondta, e század vége felé. Ám mindaz, ami azóta történt, egyáltalán nem tűnik olyannak, hogy valaki, aki egy ilyen kijelentésre hajlott akkor, most másképpen érezzen, mint amikor e kijelentést megfogalmazta.

De sohasem lehet az ember feladata, hogy megálljon a puszta reménytelenségnél, hanem abban van a feladata, hogy keresse, ami a megújuláshoz, az újjáépítéshez, a hajnalhasadáshoz vezethet el. Akkor azonban szükséges lesz annak mélyebb gyökerei után kutatnia, ami fokozatosan ennyire súlyos helyzetbe hozta az európai civilizációt. És ha többnyire azt is hiszik, hogy ennek csupán gazdasági okai vannak, még a gazdasági hanyatlás fő okát is az újabb civilizáció szellemi életében kell keresnünk.

Az utóbbi napok előadásaiban már többször utaltam arra, hogy jelenkori lelkiállapotunkba, abba is, amit lelkierők terén korunkban kell megszereznünk, történelmi erők játszanak bele, amelyeket hogy megértsünk, messze vissza kell mennünk az emberiség történelmi fejlődésében. Tegnap említettem azt, hogy történelmileg a jelenkori nyugati szellemi élet kezdeténél találunk egy személyiséget, Platónt, aki, hogy úgy mondjam, egyik szemével még Ázsiára nézett, a másikkal azonban már Európa perspektíváira vetette pillantását.

Ha Platón társadalmi nézeteit megvizsgáljuk, a mi modern tudatunk számára sok vonatkozásban igencsak meghökkentőnek tűnnek. Platón a társadalom eszményét egy bizonyos közösség megteremtésében kereste, de egy olyanban, amely nem veszi figyelembe az egyes embereket, akik megtalálták az utat a földi lét felé. Platón lehetségesnek tartja, hogy az életre alkalmatlannak tűnő csecsemőket egyszerűen kitegyék, mivelhogy úgysem fogják megtalálni helyüket az emberi közösségben, ezáltal a társadalom működését megzavarhatják. De Platón azt is természetesnek tekinti, hogy a társadalmi organizmus eszményét úgy fogja fel, ahol csak egy bizonyos emberi kasztnak van teljes jogú helyzete. Eltekintve attól, hogy számára a rabszolgaság magától értetődő tény volt, társadalmában még azoknak is csak valami bizonytalan helyet engedélyezett volna, akik a kereskedelmet és a forgalmat bonyolítják. Mindazokat tehát, akik nem azáltal tartoznak a társadalomhoz, hogy - nézete szerint - joggal születtek bele abba, tulajdonképpen nem sorolja be teljesen a társadalomba. Hasonlókat kell mondanunk, ha megkérdezzük: hogyan viszonyul Platón eszménye az egyes emberi individualitáshoz? Akkor modern tudatunk alapján azt kell megállapítanunk: valójában még kevés megértést tanúsít az emberi individualitás iránt. Pillantása még teljesen a társadalom közösségére irányul, amit mintegy elsődlegesnek tekint, az embert pedig, akinek abban kell élnie, csak valami másodlagosnak. Ennek életét csak annyiban ismeri el jogosultnak, amennyiben képes alkalmazkodni a személye felett kigondolt társadalmi eszményhez.

Ha meg akarjuk keresni, hogy tulajdonképpen miben van annak gyökere, ami Platónt egy ilyen közösségi eszméhez vezette, akkor ismét csak Ázsia, a keleti kultúra felé kell fordulnunk. És akkor szellemi vonatkozásban kirajzolódik előttünk, hogy alapjában véve Európa szellemi élete történelmileg úgy fejlődött ki, mint valami kis félsziget, amely egy nagy kontinenshez tartozik hozzá.

Ám ha éppen társadalmi nézőpontból vizsgáljuk meg Ázsiát, akkor azt találjuk, hogy Ázsiában mindenütt a közösségi eszme volt az elsődleges, és hogy Platón egyszerűen átvette ezt a közösségi eszmét a Kelettől. Mindahhoz, amit e közösségi eszme jellegzetességéről a legkülönfélébb szempontokból itt már elmondtam, még egyet hozzá kell tennem, hogy az egész világszituációt társadalmi szempontból is megvilágítsam.

Rátekintve a keleti szellemi élet alapjellemzőjére, ki kell jelentenünk: valójában egy olyan emberiségre terjedt ki, amely egészen másmilyen volt, mint a későbbi európai civilizáció emberisége. Persze több vonatkozásban elmondhatjuk, hogy lelkiség és szellemiség tekintetében Ázsiában egy olyan magasan fejlett kultúra uralkodott, amihez sok európai még most is visszavágyódik. Már említettem azt a kifejezést, amit oly gyakran idéznek: a fény kelet felől jön. De ebben a régi emberiségben mindenekelőtt azt nem találjuk meg, ami éppen az európai népesség legjellemzőbb vonása lett, amióta civilizációját a Föld-fejlődésben építeni kezdte. Odaát Ázsiában ugyanis csupán egy tompa én-érzést találunk az emberekben, egy még teljesen a lélek mélyén szunnyadó személyiség-érzést. Ázsiában még nem jelenik meg egy olyan személyiség-érzés, amilyen az európaiakban van. Amikor pedig egy olyan embert, akiben még nincs meg ez a személyiség-érzés, magába olvaszt az ázsiai magasan fejlett kultúra, amely képes arra, hogy az emberi közösséget is mintegy bekebelezze, akkor az illető bizonyos fokig csak álomszerűen, személyiség-érzés nélkül lesz annak a tagja.

Abban a korban, amikor az emberi individualitás még nem jutott el a maga teljes belső kifejlődéséhez, az emberi közösségek fogékonyabbak, alakíthatóbbak voltak egy fejlett kultúra számára, mint az egyes ember. A közösségi együttélésen belül nemcsak összegződtek, hanem bizonyos fokig megsokszorozódtak az emberi képességek, hogy a kultúrát átvegyék. Amire azonban a keleti civilizációban is mint igazi eszményre tekintettek, az - miután egyre inkább átjött Európába és itt egy egyszerű megfogalmazást talált - az apollóni mondásban jutott kifejezésre: „Ismerd meg önmagad”!

Bizonyos vonatkozásban az egész ősi Ázsiát úgy tekinthetjük, mintha fejlődése arra irányulna, hogy a keleti én nélküli kultúrfejlődés végső értelmeként egyszer megjelenjen Görögországban ez a felszólítás: „Ismerd meg önmagad”, amely azóta, mint szellemi és kulturális jelmondat iránymutató erőként él az emberiségben. De odaát Keleten is felfedezhető, hogy éppen egy magasabb emberi fejlődés számára kívánatosnak tartották, hogy bizonyos mértékig mégiscsak eljusson valaki az énjéhez. Szellemi nézőpontból már beszéltem erről, amikor a jógát jellemeztem. Társadalmi nézőpontból ez akkor lép elénk, ha felidézzük, ami Keleten az embertömegek társadalmi vezetéséről elmondható. Mindenhol azt találjuk, hogy az a személy, aki tanító, vezető volt, az szellemi vonatkozásban egyúttal pap is volt, és ugyanakkor gyógyító is. Keleten belső összefüggés állt fenn aközött, amire az emberiség, mint megismerésre, mint magasabb szellemi életre törekedett, és a gyógyítás között. Az ősi keleti kultúrában az orvost nem lehetett elválasztani az emberiség tanítójától, papjától.

Ez mindenekelőtt azzal függ össze, hogy a keleti kultúrát mélyen uralta az általános emberi bűn érzete, ami valami betegségszerűt vitt bele az egész emberi fejlődésbe, úgyhogy magát a megismerés-folyamatot, általában a törekvést egy magasabb szellemiség felé úgy fogták fel, hogy annak a csupán természetadta embert meg kellene gyógyítania. A magasabb szellemi tudásra való nevelés egyidejűleg gyógyítás is volt, mert a természetadta, tehát a még szellemileg nem nevelt embert olyan lénynek tekintették, akit tulajdonképpen meg kellene gyógyítani. Ezzel függ össze az ősi keleti misztériumkultúra is.

A keleti misztériumkultúra a maga intézményeivel - amelyek egyszerre voltak templomok, iskolák és a társadalmi impulzusok kiindulópontjai - az egyes ember fejlődését kereste egy magasabb szellemi élet irányában. Erre úgy törekedett, hogy a vallást, művészetet és tudományt egységnek vette, amiről már beszéltem a korábbi előadásokban. Amikor az ember a kultikus cselekvéseit bemutatta, olyankor vallásos ember volt. Eközben kevésbé arról volt szó, hogy mik éltek a lelkében hitképzetekként, vagy dogmákként, hanem arról, hogy részt vett a közösségileg szabályozott kultuszban, mert az ember kapcsolatát az istenivel különösképpen az áldozatbemutatásban, a kultikus cselekvésben keresték. De a kultikus cselekvés és az, amire a kultikus cselekvés támaszkodott, magában foglalta a művészi elemet is. A művészinek és a vallásinak ebben az átélésében pedig egyúttal adva volt a megismerés ősi formája is.

Az embernek azonban, akit a vallás, művészet és tudomány e bensőségesen egységes hármasságához kellett eljuttatni, nemcsak olyan valamiben kellett részesülnie, ami fejlődése egyenes vonalú haladásának számított, hanem mint embernek egy teljes belső átalakulást, egyfajta újjászületést is meg kellett tapasztalnia. A próbatételeket, amelyeknek alá kellett magát vetnie a magasabb szellemi élet növendékének, úgy írják le, hogy a tudatával egyfajta halálon ment keresztül; azaz olyasmiket élt át, ami a mindennapok világában idegenné tette őt az élet iránt, ahogy a halál teszi idegenné az embert az élet irányában. Ha azután e belső átélésben bizonyos fokig mindent elhagyott, ami a földi élethez tartozik, akkor egy ilyen halálon való áthaladás után teljes újjászületésként élte meg magában a szellemi valóságot.

Ez volt az ősi vallási, kultikus formája a katarzisnak, a megtisztulásnak, az ember lelki tisztulásának. Egy új embernek kellett megszületnie a régiben. Amit az ember úgy él át a világban, hogy a világ benne szenvedélyeket, emóciókat kelt, hogy ösztönöket, vágyakat kelt fel benne, és hogy őt olyan gondolatokkal árasztja el, amelyek ehhez a világhoz kötik: mindezt a misztériumkultuszon belül úgy kellett átélnie, hogy egyidejűleg legyőzte magában azokat és az ilyen élményektől megtisztult személyként maga mögött hagyta. Majd elvárták tőle, ettől az újjászületett embertől, hogy valamilyen közösségi hatást gyakoroljon embertársaira.

Már korunk külső tudománya is helyesen említi, hogy e kultusz még megőrzött maradványainak mekkora jelentősége volt a társadalmi életre, és hogy azok az impulzusok, amelyekben azok részesültek, akik e nagyon titkos helyeken ilyen katarzison mentek át, az elgondolható legnagyobb befolyást gyakorolták a külső társadalmi életre. Így ez nemcsak a szellemtudomány állítása, hanem, mint mondtam, olyan valami, amivel ma a külső tudomány is tisztában van. Olvassák csak Wilamowitz írásait. Arról van szó tehát, hogy a keleti kultúrában tulajdonképpen az ember egyfajta gyógyítását keresték a megismerés és a szellemi képzésre való törekvés segítségével.

Ami Keleten létezett, az más formában átjött Görögországba és ezzel Európába, és Európában abban a mértékben hatott tovább, ahogyan általában a görög kultúra Európa későbbi szellemi és civilizációs életében érvényesült. Szeretnék utalni valamire, amit a legtöbb esetben nem szoktak említeni. A görög tragédiáról - amiből számtalan művészi impulzus indult ki a Nyugat szellemi élete számára - Arisztotelész egy olyan jellemzést adott, amit rendszerint túl külsőlegesen értenek. Állandóan idézik az ismert tételt, amikor Arisztotelész megállapítja, hogy a tragédia arra irányul, hogy félelmet és részvétet keltsen, hogy azután ennek vagy annak a szenvedélynek a meg- idézésével e szenvedélytől való megtisztulás, katarzis következzen be. Arisztotelész, mondják, ezzel csak valami művészeten belüli eseményre utalt, olyanra, amit a tragédia vált ki.

Csakhogy ha az arisztotelészi kijelentés értelmezéséhez nem egy külsőleges filológiával, hanem mindazzal felfegyverkezve közeledünk, amit a keleti szellemi élet vizsgálata nyújthat, ha tehát birtokában vagyunk a távolabbra nyúló gyökerek ismeretének, akkor azzal kapcsolatban, amit Arisztotelész részvéten és félelmen ért, valami átfogóbbra fogunk gondolni, mint amit ma ezen értenek. Akkor kiderül, hogy ő tulajdonképpen arra gondol, hogy a tragédia közvetítésével az ember, a néző a lelki életében azt éli át, amit a másik ember él át szenvedésben, fájdalomban és éppúgy örömben, hogy tehát lelki életével a néző bizonyos fokig kilép abból a szűkebb lehatároltságból, amelyben természetadta módon él. És ekkor az idegen szenvedésnek ez a szemlélete - amikor valaki a saját lelki életén kívülre kerül, még ha csak viszonylagosan is - a nézőben egyúttal félelmet vált ki, amely mindig jelentkezik, ha az ember olyan valamivel szembesül, ami őt saját magán túlra viszi, mivel ez egyfajta tehetetlenségbe is juttatja.

Azt mondhatjuk tehát: Arisztotelész valójában arra gondol, hogy az ember a tragédia nézése során egy olyan érzületre tesz szert, amely őt kivezeti önmagából, és ezáltal félelembe ejti, de ekkor egy megtisztulás, egy katarzis is végbemegy benne, miáltal megtanulja elviselni azt, amit természetadta személyként nem tudna elviselni. Ennélfogva e megtisztulása megerősíti benne a fogékonyságot a mások szenvedése, a mások öröme iránt, és ezentúl már nem fog félelembe esni akkor, amikor ki kell lépnie önmagából és belépnie a közösségi élet szférájába. Amikor Arisztotelész a tragédiának egy ilyen hivatást tulajdonít, akkor egészen világosan érezzük, hogy valójában arra mutat rá, hogy a tragédia egyúttal lehetőséget teremt az ember nevelésére, önérzetének megerősítése, belső lelki biztonságának megszilárdítása tekintetében.

Nagyon jól tudom, hogy a művészi elemnek egy ilyen be- lehelyezése a társadalmi életbe sokaknál ma azt a benyomást kelti, mintha ezzel a művészet értékén csorbítanánk, vagy a művészetet valamilyen mellékcéllal terhelnénk meg. De az ilyen kifogásokat gyakran éppen egy bizonyos nyárspolgáriság alapján teszik, mert azt hiszik, hogy ha a művészetet beillesztjük a teljes emberi életbe, mindabba, amire az emberi lélek általában irányul, akkor ez a művészet leszűkítése lesz a puszta hasznosság területére. De a görögöknél ez nem egy ilyenfajta besorolás volt a hasznosság keretei közé, hanem az emberi élet teljességének a felmutatása, egy olyan élet felmutatása, amely az embert önmaga fölé is vezeti, nem csupán önmaga alá, a puszta hasznosságba.

Ha kissé túllátunk azon, ami csak korunk jellemzője, vagyis a hasznosság elvén, akkor megragadhatjuk a görög művészetszemlélet jelentőségét, azt, hogy a görögök a tragédia művészi oldalával egyidejűleg valami olyanba láttak bele, ami az embert megnyitja önmaga előtt, és aminek az embert a világban való puszta révedezésből, a világról való féltudatból - már saját magából fakadóan - egyre inkább a teljes tudathoz kell emelnie. Úgy fogalmazhatunk: társadalmi vonatkozásban a tragédia teljes mértékben a nagy felszólításhoz kapcsolódott: ember, ismerd meg önmagad!

Ha azonban a művészi elemnek a társadalom területére történő e kitágításától ismét visszatérünk az egyes embernek a társadalmi élethez való viszonyához, és vizsgálódásunk során még egyszer átnézünk Keletre, akkor a misztériumtanításokban is meg fogjuk találni azt, hogy amire az ember gyógyításában, egy magasabb emberré való újjászületésében törekedtek, végül is az énérzés megerősítésére vonatkozott. A misztériumok annak tudatában tűzték ki az ember újjászületését az énben, hogy az emberek általános lelki hangoltsága akkoriban még nem terjedt ki az énérzésre, és hogy egy ilyen énérzést még meg kellett szerezniük.

Így az énélmény e régi civilizáció társadalma számára tulajdonképpen olyan valami volt, ami még nem jelent meg az emberben. A társadalmi feladatok egyikét abban látták, hogy egyes embereket az énérzésük megszületéséhez vezessenek el, hogy azután társadalmi tekintetben embertársaik vezetői lehessenek. Csak ennek megértésével jöhetünk rá arra, hogy még Platón eszményi állama is a közösségi jelleg erős érzésére épült, és hogy nála csak annak a személynek áll módjában a saját individualitását kibontakoztatni, aki ezt az említett újjászületés révén küzdi ki magának, amit az akkoriban megszerezhető bölcsesség által tudott csak elérni. Ez is azt mutatja, hogy abban az időben még hiányzott az emberiségből az a tudat, hogy az individualitással a legteljesebb mértékben számolni kell.

Ami Ázsia ilyen társadalmi életéből kisarjadt, az meghonosodott azután Európában, összeolvadt a kereszténységgel, átjött a középkorba és ebben folyamatosan tovább élt. De már olyanféleképpen élt tovább, hogy azok az emberek, akik azoknak a népeknek a tagjai voltak, amelyek északról és Közép-Eu- rópából kerültek be ebbe a most már déli, de Ázsiából átörökölt kultúrába: természetükben már magukkal hozták a saját erős énérzésüket. E népekre várt a nagy történelmi feladat, hogy ami a keleti emberben még tompa énérzésként szunynyadt, azt ők már teljes öntudattal, teljes énérzéssel éljék át.

Az „Ismerd meg önmagad” felszólítása még a görögök ragyogó kultúrájában is csak, mint egy megismerési és társadalmi eszmény létezett. Azok a népek azonban, amelyek a középkor elején észak felől megjelentek, már ember mivoltuk organizációjaként hordozták magukban ezt az énérzést! Ez bennük már természetadta módon létezett. Ha szövetségekben is éltek, mégis mindig arra törekedtek, hogy amit meg- ismerésszerűen és társadalmi vonatkozásban elsajátítottak, azt felvegyék az énjükbe is. Ezzel azonban ténylegesen megjelent a történelemben a közösségi élet és az individuális élet közötti ellentét. Ez csak most lépett fel a történelem során, mégpedig, hogy úgy mondjam, az emberi felépítésnek köszönhetően.

Minthogy ezen a módon belépett az emberi történelembe az énérzés, ennek össze is kell kapcsolódnia valamivel, amivel egyébként szervesen össze is függ. Ha még egyszer visszanézünk arra, ami a keleti-görög kultúrát még Platónnál is jellemezte, mai érzületünk számára megütközést kelthet, hogy ez az egész kultúra és civilizáció végül is a rabszolgaságra épült, arra, hogy nagy embertömegek meg voltak fosztva a szabadságuktól. A legkülönfélébb nézőpontokból már sokat beszéltek a rabszolgaság jelentőségéről a régebbi korokban, és ha ezt tárgyilagosan akarjuk megítélni, akkor természetesen sok érdemlegeset fogunk benne találni. Ami azonban mindenekelőtt a mai életünk számára még tekintetbe jön, az az, amiről már volt szó, és amit ekkor még alig vettek figyelembe. Ugyanis a közösségi lét és éppúgy a misztériumokból irányított társadalmi élet számára - amivel kapcsolatban a görögök a művészetüket fejlődési impulzusként használták - az emberi munka igazi jelentőségét még egyáltalán nem fedezték fel a társadalom rendszerén belül. Ezért amikor az ember eszményképét keresték, akkor abból az emberi munkát bizonyos fokig ki kellett kapcsolniuk.

Amikor a keleti-görög embert jellemeztük, ahogy emberi méltóságát magában hordozta, vagy ahogy ehhez felküzdötte magát, úgy valami olyanról beszéltünk, ami tulajdonképpen azon embertömegek felett épült ki, akik munkatevékenységet folytattak. Ez a tömeg a társadalmi organizmus szélén élt, amelyet egy olyan embercsoport alakított ki, amely a munkát elutasította, mivel a munkát és az azt végző embert csupán valami természetadta lénynek tekintette. Az emberiség persze bizonyos értelemben ott kezdődik, amikor már munkát végez. Csakhogy e téren az ember ekkor még azt élte át magában - bár magasabb fokon, egy magasabb lelki síkon -, ami az állatvilágban jut kifejezésre. Az állat számára a táplálék - ami nyilván a társadalmi élethez is hozzátartozik - természetes módon adott, az állat nem kalkulál, lényének bensejéből végzi azt, amit tesz, nem szükséges számára a munka valamilyen irányítása. Ha ebben kivételek is akadnak, ezeket úgy kell tekintenünk, hogy ezt az általános szabályt csak megerősítik. Így tehát azt kell mondanunk: amikor a keleti kultúra átkerült Európába és egyre inkább alávetette magát az én, az individualitás követelményének, ezáltal egyúttal magára vette annak szükségszerűségét is, hogy az emberi munkát hozzászámítsa a társadalom rendjéhez. Ugyanis egyszerűen lehetetlen, hogy ha az ember individualitása teljesen felébred, akkor kizárjuk a munkát a társadalom rendjéből.

Ez azonban egyúttal nagy társadalmi problémává is válik - a görögségnél ezzel tulajdonképpen még nem találkozunk -, ami miatt Rómában számtalan harcot vívtak. Mert az ember ösztönösen érezte, hogy a munkának a társadalom rendjébe való bevonásával élheti csak ki teljesen a saját individualitását. Ezzel azonban az emberiség egész társadalmi alakulata más arculatot öltött, azaz másmilyennek mutatkozott a civilizált Európában, mint a civilizált Ázsiában. Csak akkor fogunk megérteni valamit abból, amit oly sokféleképpen körülírnak, amikor azt kutatják, hogy honnan származnak korunkban a társadalom bajai, ha figyelembe vesszük az individualitás kifejlődését Európában.

Ilyenkor joggal utalnak arra, hogy társadalmi rendszerünk jelenlegi sajátos kultúrája tulajdonképpen csak a modern technika és munkamegosztás megjelenésével vette kezdetét. És elmondják, hogy például a modern kapitalizmus semmi egyéb, mint e munkamegosztás eredménye. Rendkívül jelentős az, amit az újabb nyugati civilizáció tudományossága ebben a vonatkozásban megállapított a munkamegosztás jellegzetességeiről és annak következményeiről korunk társadalmi problémáira nézve. Mégis az elfogulatlan szemlélőnek olyankor, amikor valamire így rámutatnak és az egyik oldalról joggal hangsúlyoznak, rá kell pillantania, mondjuk, a régi Egyiptomra, a régi Babilonra, és felhívnia a figyelmet arra, hogy például a régi Babilonban és éppúgy a régi Egyiptomban hatalmas kiterjedésű városok voltak, ahol minden tevékenység csakis a munkamegosztás alapján történhetett. Ahogy tegnap említettem azt, hogy már a XI. században Kínában egyfajta szocializmus létezett, de ez nem ugyanaz volt, amit mi ilyen külső formában ma látunk, úgy most ismét arra kell hivatkoznom, hogy a munkamegosztás, amit korunkban joggal tekintenek a társadalmi bajok fő okának, az emberiség fejlődésének korábbi korszakaiban is létezett már, és hogy meglétének köszönhetően voltak lehetségesek a keleti társadalmi rendszerek is, amelyeknek utóhatásai aztán átkerültek Európába. Kezdetben Európában ez a munkamegosztás még kevésbé volt jellemző, de azután idővel kifejlődött. Úgy mondanám: a munkamegosztás valaminek a megismétlődése, ami a korábbi korokban is fennállt, csakhogy a keleti kultúrákban a még nem felébredt én jellegzetességét viselte magán, míg a technika nyomában fellépő modern munkamegosztás egy olyan emberiségen belül jelent meg, amelynek egyénei már teljesen az énjüket akarják kibontakoztatni - úgyhogy ugyanaz a dolog a különböző korszakokban ismét csak valami egészen mást jelent.

A Kelet társadalma számára a legfőbb, a legmagasabb cél az ember kiragadása volt a társadalmi kötöttségekből, a közösségi életből. Mert amikor valaki egy magasabb rendű szellemiséghez akart eljutni, ahhoz éppen az énjét kellett megtalálnia.

A későbbi kor európai emberében viszont már megvolt ez az én, és neki ezt az ént most éppenhogy a társadalomba kell beletagolnia. Az európai embernek így éppen a fordított utat kell járnia, mint annak az embernek, aki a régi Keleten élt.

De Európában mindenütt tapasztaljuk annak jeleit, hogy az embernek mennyire nehéz beillesztenie magát a társadalomba, vagyis beillesztenie a társadalomba azt, ami az ő saját külön énje, míg a társadalmi rend hajdanán olyan volt, hogy éppen abból kellett kiszabadítani az énjét. Ez a nehézség mint társadalmi alapprobléma, annak sokféle részletével, manapság minden egyes embert érint.

Amikor néhány évvel ezelőtt többször is előadásokat tartottam munkásoknak, akkor sok minden megmutatkozott abból, hogy az emberi lélek számára mekkora nehézséget jelent az énnek a társadalom egészébe való betagolódása. Az ember az erősen kifejlődött énérzéséből kiindulva nem tudja megtalálni az utat a társadalomhoz. Amikor újra és újra azon fáradoztam, hogy éppen a proletár tömegeknek érzékeltessem, hogy milyennek kellene lennie ennek az útnak, és hogy ennek másmilyennek kell lennie, mint annak az útnak, amit ma sokféleképpen bizonygatnak a szocialista és kommunista agitátorok, akkor azt tapasztaltam, hogy az ezt követő beszélgetésekben egészen különös nézetek merültek fel. Ezek triviálisnak tűnhetnek, ám a triviális többé már nem lesz triviális, ha számtalan embernek ösztönzője az életben. Így megkíséreltem egyszer, hogy társadalmi kérdésekről beszéljek egy munkásközösségben. És volt ott valaki, aki azonnal el is mondta, hogy ő foltozó varga. Nyilván különösen érdekes lehet, ha halljuk egy ilyen embertől, hogy mit gondol. Ám ebben az esetben sokkal többet elárult az, amit ő nem tudott elgondolni, mint az, amit gondolt. Mert először is nagyon éles ellentétben velem kifejtette, ahogyan ő látja a társadalom rendjét, majd még egyszer elmondta, hogy ő egy egyszerű varga, tehát az általa leírt társadalom rendjében nem lehet anyakönyvvezető, mint hangsúlyozta. De fejtegetéseinek hátterében az állt, hogy miniszter viszont lehetne belőle! Ez is mutatja a tájékozottság hiányát, ha felmerül a kérdés: hogyan kell a szellemi élet terén megerősödött énnek beleilleszkednie a társadalomba?

Egy másik munkásgyűlésen - a példákat a végtelenségig szaporíthatnám - azt mondta valaki: mi nem törekszünk arra, hogy élmunkások legyünk, egyáltalán nem harcolunk azért, hogy a gyárban vezető állásba kerüljünk, mi meg akarunk maradni annak, amik vagyunk, egyszerű munkásoknak. De mint ilyenek a teljes jogainkkal akarunk rendelkezni. - Ismét csak egyoldalúan lehet jogos egy ilyen kijelentés. De itt végül is nem a társadalom rendje iránti érdeklődés kapott hangot, hanem csak az erősen kifejlődött én iránti érdeklődés.

Nagyon jól tudom, hogy számos mai ember nem fogja elismerni, hogy éppen ez a meghasonlás az énélmény és a társadalom között a gyökere sok, sőt szinte minden társadalmi bajunknak és hiányosságunknak. Aki azonban nyitott szemmel nézi az életet, annak mégis azt kell mondania: bár teljességgel eljutottunk oda, hogy az énérzést kifejlesszük magunkban, de ezt még nem tudjuk összekötni a magába az emberbe való valóságos betekintéssel. Magunkra pillantva „ént” mondunk, ám nem tudjuk kiterjeszteni ezt az ént a már teljesen megértett és akart emberlényre.

Ismét csak ezt tapasztalhatjuk, amikor a jelenkorban kialakult nézetek nevében furcsállják azt, amit valaki szellemtudományos alapon szükségesnek tart az ember gyógyulása érdekében. Egy a jelenlegi pedagógiai életben tevékenykedő személy mondott nekem egyszer egy nagyon érdekeset, amikor a Waldorf-iskolát meglátogatta. Körbevezettem őt, felhívtam a figyelmét a tanítási módszerünkre, ennek társadalmi kihatásaira, és különösen arra, hogy egy ilyen egészséges tanítási módszernél össze kell kapcsolni a szellemi és lelki nevelést a testivel. Azt is elmondtam, hogy aki nevelni és tanítani akar, mindenekelőtt azt kell tudnia, hogy miként hat ez vagy amaz az emberi organizációra, az emberi testiség bontakozó és hanyatló erőire. Elmondtam, hogy az emlékezőképesség bizonyos gyakorlása vagy elhanyagolása egy későbbi életkorban testi jelenségekben mutatkozik meg, hogy a lelki élettel való foglalkozás a testi bajokat fokozatosan enyhítheti, és hogy a tanárnak egy bizonyos fokig át kell tekintenie a fizikai természet összefüggését a lelki és szellemi természettel mind az ember egészséges, mind beteg állapotában. És ekkor az illető így szólt hozzám: de hiszen akkor a tanárnak orvosnak kell lennie!

Igen, tulajdonképpen valóban arra kellene törekednünk, hogy ez megvalósuljon. Mert ha társadalmi rendszerünkben azt látjuk, hogy nehézségekbe ütközik az én befogadása, akkor ismét emlékezzünk arra, amit két kultúrterülettel kapcsolatban ma már megemlítettem. Az egyik a Kelet, ahol az orvos egyúttal a nép tanítója és vezetője volt, a másik Görögország, ahol a művészet bizonyos értelemben nevelői befolyással rendelkezett. Az orvos tudása általában azért volt összekötve a szellem bármiféle törekvésével, mert akkoriban - még ha csak ösztönös belátással is - mint egészet látták az embert testi, lelki és szellemi tekintetben, és mert a lélekre vonatkozó gyógyításban olyan erőket kerestek, amelyeket azután mint ismereteket felhasználtak az ember gyógyításában általában.

Azt mondták: az embert tulajdonképpen gyógyítom, amikor a valódi szellemiséghez vezetem el. Ezért egy alapjában normális élet esetében ilyenkor olyan erőket alkalmazok, amelyek gyógyító erők. Ha alaposan megértem ezeket az erőket, ha végső következményeikig követni tudom őket, akkor ez egy olyan ismeretet tár fel előttem, amit felhasználhatok, amikor testileg beteg valaki. Az egészséges ember vizsgálatában tehát olyan erőkkel ismerkedem meg, amelyeket alkalmazhatok akkor is, ha egy beteg ember kerül elém. A beteg ember szervezete csak erősebben elhajlik ebbe vagy abba az irányba a normálishoz képest. Ha tudom azt, hogy az egészséges embert miképpen tartsam meg az egészségben, akkor tudom azt is, hogy a beteg embert miképpen kell kezelnem. Ha tudom, hogy melyik ital, melyik esszencia által kapok valamilyen betekintést a természettel való összefüggésről, ha tudom, hogy hogyan fejt ki hatást a természet ilyen vagy olyan produktuma, akkor tudom azt is, hogy ha azt koncentráltan alkalmazom, milyen befolyással lesz a beteg szervezetre.

Ismét azt látjuk, hogy az ősi Keleten a gyógyítást, a nevelést és a szellemiséghez való fejlődést egymással szoros kapcsolatban művelték, ami azután egyfajta szellemi párlat formájában nagy szerepet játszott a görög művészetben is. Itt arról volt szó, hogy a lelket a művészet által kell egészségessé tenni. Ha ennek ismeretében nézzük a dolgot, a tragédiabeli „katarzis” szó használatában még érezhetjük, hogy az valami hasonlóra utalt, mivel a régi misztériumtanításokban is ugyanezt a szót használták az ember teljes megtisztulása számára egy új élet irányában. De azt is tudnunk kell, hogy a régi görög orvosoknál a megismerés és az orvostudomány még testvérek voltak, összetartoztak, és hogy az ember, felemelkedve a szellemibe, a nevelésben, de az általános népkultúrában is valami olyat látott, ami rokonságban állt a gyógyítással, vagyis ami bizonyos értelemben a gyógyításból emelkedett ki.

Egy letűnt kor ilyen jellegzetességeire kell odafigyelnünk, ha helyes belső lelki erőre akarunk szert tenni, hogy saját korunkban is úgy tekintsünk a társadalomra, hogy az egész embert lássuk magunk előtt; azaz embertársaink előtt állva ne csak az erős énérzést fejlesszük ki, hanem ezt összekössük az egész ember átélésével a test, a lélek és a szellem szerint. Ha erre képesek vagyunk a szellemtudományos fejlődésnek köszönhetően, akkor éppen az így fellépő lelki beállítottság révén fogjuk megtalálni az eszközöket és utakat ahhoz, hogy minden ember esetében az egész embert akarjuk beilleszteni a társadalomba. Ennélfogva a munkát is abban az értelemben hódítsuk meg a társadalom számára, ahogyan az egyébként is a történelmi fejlődésben szükségszerűnek mutatkozik. Ez azonban olyasmi, amire mostanáig még nem voltunk képesek, vagyis hogy a munkát helyes módon illesszük be a társadalom rendszerébe.

Gyakran látnak a munkában valami olyat, mint ami átmegy a munkatermékbe, bizonyos fokig abban kristályosodik ki és annak értékét adja. De aki pontosabban odafigyel, az észreveszi, hogy nem pusztán arról van szó, hogy egy ember általában munkát végez, hogy tehát fizikai szervezetének erejét a társadalom rendelkezésére bocsátja, hanem hogy az ár- és értékképzésnél inkább az a lényeges, ahogyan ez a munka beilleszkedik a társadalmi élet egészébe. Teljességgel elképzelhető ugyanis, hogy az ember olyan munkát végez, amely alapjában véve gazdaságtalan a társadalomban. Az ember szorgalmas lehet, vélheti, hogy megilleti őt munkája bére. Ha azonban munkáját egy fogyatékos társadalmi organizmuson belül végzi, akkor munkájával gyakran nem hasznot hajt, hanem kárt okoz. Egy ilyen nézőpontból kellene rátekintenünk sok mindenre, ami tulajdonképpen nem hoz értéket és mégis megerőltető munkaként van jelen a társadalomban. Vizsgáljuk csak meg egyszer, mennyire sok minden árad bele irodalmunkba, aminek meg kell jelennie, és amire rengeteg munkát fordítanak a papír előállításával, a nyomtatással stb., de amit azután nagyobbrészt ismét bezúznak. Olyan munka történik itt, ami teljesen, hogy úgy mondjam, az üres levegőbe illan el. És ha meggondoljuk, hogy az elmúlt évek szörnyű háborúja idején mennyi munkát folytattak feleslegesen, akkor lassacskán fogalmat alkothatunk arról, hogy a munka közvetlen értékre nem tarthat igényt, hanem csak azáltal kapja meg értékét, ahogyan beletagolódik a társadalom életébe.

Korunk azonban leginkább éppen attól szenved, hogy hiányzik belőle a társadalmi érzék aziránt, hogy a munkát a megfelelő módon illessze be a társadalom organizmusába, vagyis hiányzik belőle az a felismerés, hogy az ember bizonyos fokig mindent, amit cselekszik, valójában embertársaiért teszi. Ezt a megértést azonban csak azzal érhetjük el, ha énünkkel valóban megtanulunk beilleszkedni az emberi közösségbe. Azáltal, hogy helyes megértésre teszünk szert az ember viszonyáról az emberhez, és így a másik ember szükséglete egyidejűleg a saját élményünkké is válik, vagyis hogy az énünkkel átéljük a másik ember énjét: csakis ezáltal fogjuk az utat megtalálni azokhoz az új társadalmi közösségekhez, amelyek nem természetadta jellegűek, hanem amelyekre már az ember énjéből fakadóan kell rálelnünk.

Minden társadalmi követelményünk teljesen az énből származik. Az ember érzi azt, ami hiányzik neki a társadalomban. Amit azonban meg kell találnunk, az annak újbóli megértése, hogy a valóságban mit jelent az emberi együttélés a test, lélek és szellem szerint. Alapjában véve csak ez szülheti meg az énből fakadó társadalmi rendet.

A nagy harc, ami a munkamegosztáson belül lejátszódik - jóllehet más módon, mint ahogy ez a harc egykor az emberi én befolyása nélkül történt -, ez adja minden társadalmi hiányosságunk legfőbb okát. Megalapítjuk ma a termelés közösségeit, és úgy lépünk be azokba, hogy nem az a mérvadó számunkra, amit egy ilyen közösség jelenthet a társadalom szervezetében, hanem úgy, hogy érthető módon először az énünk a mérvadó. Persze egyáltalán nem kell leckéztető vagy egyéb módon jajveszékelnünk az emberi egoizmusról. Meg kell azt értenünk, ami bizonyos értelemben jogosult. Mert ha nem lenne meg bennünk az énérzésünk, akkor nem haladnánk előre az emberi szabadság és emberi méltóság felé sem! Csak azáltal tehettük meg a nagy szellemi előrelépéseinket, hogy ezt az énérzést elértük. Csakhogy ennek az énérzésnek meg kell találnia az utat az emberi együttérzéshez is.

Sokat beszélnek ma az individualizmus legyőzésének szükségességéről. De nem erről van szó, hanem arról, hogy magukban az emberekben fedezzük fel a társadalmat. A keleti embernek a társadalomban kellett megtalálnia az embert. Nekünk az emberben kell megtalálnunk a társadalmat. De ez csak úgy lehetséges számunkra, ha lelki életünket minden oldalról kitágítjuk.

Misztériumdrámáim egyikének végén ezért megkíséreltem egy olyan jelenetet ábrázolni, amelyben valaki eljut egy olyan belső élethez, hogy saját magában átéli az emberiség különbözőségeit. Itt viszont a különbségek az emberen kívül vannak. A társadalmi rendben nekünk különbözőknek kell lennünk, mindenkinek megvan a maga foglalkozása stb. Ha azonban megtaláljuk a helyes hidat ember és ember között, akkor a bensőnkben átélhetünk mindent, ami kívül különböző: a társadalom világát, minden egyes hivatást átélhetünk magunkban. Ha életre kel bennünk, a bensőnkben ez a társadalmiság, ha megtaláljuk annak lehetőségét, hogy átéljük saját magunkban a társadalmi valóságot, akkor bejárhatjuk azt a fordított utat, hogy az éntől eljussunk a társadalomhoz.

Ezzel lehetséges lesz az is - ma a munkára utalhatok, de a következő napokban a tőkéről is szó lesz -, hogy az egyes emberhez kapcsolódó minden dolog az emberi társadalomba betagolódhasson. A különböző egyesülésekben, a szindikátusok és trösztök megalakulásában, a szakszervezetekben, mindenütt érezzük annak szükségességét, hogy az énből kiindulva kellene megtalálnunk az utat a közösséghez. De éppen az korunk nagy küzdelme, hogy ami a környezetünkben él, bennünk is valóban gyökeret eresszen.

Utaltam már arra, hogy volt olyan idő - egyáltalán nem is olyan régen, csak mintegy a XIII. századig kell visszamennünk -, amikor az ember össze volt kapcsolódva munkája termékével, egy olyan kor, amelyben egy kulcs, egy lakat, minden, amit az ember csinált, örömet okozott, mert az ember beleárasztott azokba valamit a saját lényéből. Ekkor a régi társadalmi rendszer öröksége még belevésődött a termékbe. De az ember a teljesen felébredt énjét nélkülözve élt együtt a társadalommal.

Azóta ez az én a technikai haladás folytán teljes kifejlettséghez és erőhöz jutott. És ma az ember, akkor is, ha a szellemiben munkálkodik, gyakran rendkívül idegenül áll szemben munkája termékével. Pedig amit a külvilágban végrehajtunk, annak mélyen bennünk kellene gyökereznie és az énünkkel összekapcsolódnia. Ez viszont csak akkor válik valóra, ha a lelki életünket minden oldalról úgy alakítjuk ki, ahogy azt az utóbbi napokban ábrázoltam. Mert ha egy ilyen lelki életet kifejlesztünk magunkban, akkor ismét felébred bennünk az érdeklődés a körülöttünk létező világ iránt is.

Tisztán intellektualista korunkban nagyon sok olyan emberrel találkozhatunk, akik számára a saját foglalkozásuk teljesen érdektelen. Talán fokozatosan ezzé vált. Ismét el kell jönnie annak az időnek, amikor az élet minden részlete érdekes lehet számunkra. Ha az élet korábban közvetlenül a munka tárgya miatt volt érdekes, úgy a jövőben inkább már azáltal lehetne érdekes, hogy az általunk elvégzett dolgokról tudjuk, hogy azok miképpen tagolódnak be az emberi társadalom rendszerébe. Amíg korábban a munka termékére tekintettünk, most a munkánk termékére rászoruló embert látjuk meg. Amíg korábban a terméket szerettük, most a fejlett lélekben úgy léphet fel az emberi szeretet és az emberi testvériesség, hogy tudni fogja, mi célból is áll ott a maga posztján.

Ennek azonban előbb valóban meg kell gyökereznie a lélekben, mielőtt hozzáfoghatnánk korunk egyes társadalmi hiányosságainak megoldásához. Ebből a nézőpontból azt is tudatosítanunk kell, hogy Európának még meg kell vívnia harcát az emberi énért, szemben azzal, ami Ázsia szellemi kultúrájából még mindig átsugárzik hozzánk, de ami egészen más alapokra épült, mint amelyek mára kialakultak, tudniillik olyanokra, amelyek az emberi lélekben gyökereztek ugyan, de még nem ébredtek fel a teljes énig.

Így a jelenkor nemcsak az individualitás és a közösség között hányódik absztrakt fogalmaival, ahogy azt sok esetben látjuk, hanem valami olyan is jellemzi, ami az emberi lelket egészen áthatja, átjárja, és ami ma minden egyes embert mint az énjéért küzdő harcost mutat meg. Valójában még csak a kezdetén vagyunk annak az útnak, hogy az emberi én megtalálja viszonyát a társadalmi közösséghez. És éppen ebből származnak a kor fogyatékosságai, amelyeket most nem is kell részletesebben fejtegetnem.

Ha tisztába jövünk ezzel a pszichológiai alappal, ezzel a szellemi háttérrel, akkor helyes fényben pillanthatunk meg sok mindent, ami ma a társadalmi életben, mint követelmény, mint baj, mint nyomorúság lép elénk. De hogy ehhez a helyes fényhez elverekedjük magunkat, bátorságra is szükségünk lesz. És csak ekkor derül ki, hogy valóban jogosult-e az a pesszimizmus, ami különösen radikális formában jut kifejezésre Herman Grimmnél, és hogy vajon tényleg azt kell-e mondanunk: európai civilizációnkban már csak a romboló erők maradtak meg, így csak pesszimisták lehetünk, sőt, szólítsuk fel az embereket az általános öngyilkosságra.

Az persze kérdés, hogy mindazt, amit Európának le kell győznie az ázsiai sajátosságokból, már tényleg legyőzte-e, hogy azután Európa - miután megtalálta önmagát - a világfejlődés sodrásában állva megértesse önmagát a Kelettel is. Ilyen szempontból is felvethető, hogy vajon attól féljünk-e, amit Herman Grimm jósol, vagy azt is elképzelhetjük, hogy az emberiség annak kifejlődése következtében, ami önnön lelkében szunnyad, egyszer elérkezik ahhoz a naphoz, amikor végre felismeri feladatait, - vagyis hogy nekünk nem az európai civilizáció halálát kellene várnunk, hanem inkább valami újnak a születését.

Hogy ez milyen módon lehetséges, azt szeretném legalább utalásszerűen jelezni a következő előadásokban.