"Ha a lelkek közösen, belső tisztességgel keresik a szellemet, megtalálják egymáshoz is az utat."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A magasabb világok valósága (8)

8. A gazdasági élet fő kérdése

Oslo, 1921. november 30.

Először is megköszönöm tisztelt Elnök úr szívélyes szavait és biztosítom róla, hogy nagy örömömre szolgál, hogy itt is közölhetem szociális törekvéseim néhány irányvonalát, amelyeknek sok időt szenteltem. De természetesen mindjárt elnézésüket is kell kérnem, mert ma rendkívül nehéz szociális kérdésről beszélni. Egy rövid előadásban voltaképpen csak néhány irányvonalat és talán indítékokat adhatok, kérem, ezt vegyék mindenképpen figyelembe. Talán felmerülhet az a vélemény, hogy aki lényegében az antropozófus szellem- tudomány népszerűsítésével és terjesztésével foglalkozik, az szociális területen csak életidegen, esetleg fantasztikus vagy akár utópisztikus dolgokat produkálhat. Az antropozófus gondolkodásmódból azonban éppen olyasmi következett számomra a szociális kérdésről, ami jelenkorunk számos ilyen irányú fejtegetésétől talán abban tér el, hogy teljességgel az élet gyakorlatába akar bocsátkozni és valójában nem kíván többé- kevésbé szociális elméleteket tárgyalni.

A szociális kérdésről évtizedek során alakítottam ki szemléletemet a legkülönbözőbb alapokból kiindulva és a szociális élet közvetlen megfigyelésével, most néhány irányvonalat szeretnék felvázolni. Azt a szemléletet alakítottam ki, hogy szociális kérdésünk és főként a gazdasági kérdés is, ma alapjában véve egészen általános emberi probléma. Ha nem elméletileg, hanem az életnek megfelelően tanulmányozzuk, akkor valójában nem is gazdasági szempontokból álló kérdésként jelenik meg, hanem tisztán emberi okok vetik fel korunkban ilyen vulkánikus erővel. És praktikus értelemben csak akkor közeledhetünk e kérdéshez, ha tisztán emberi

szempontból közelítünk a megoldáshoz, természetesen csak részleges megoldás kísérletéről lehet szó. Először egészen mást kell a gazdaság fő kérdésének megjelölnöm, mint amit általában várnak. A gazdaság fő kérdésére nem is tudok majd valamilyen rövid mondattal válaszolni - hiszen az élet gazdagabb, mint az elméletek és ideák hanem inkább mint mai fejtegetéseimen átvonuló tartalmat jeleníthetem meg.

Hogy mindjárt egy teljesen elvont szemponttal kezdjem, arról van szó, hogy olyan korban élünk, amikor az ember gondolkodásával és elveinek alakításával nagy mértékben elidegenedik az élettől általában és különösen a gazdasági élettől. Ezt a nézetet különösen az támasztotta alá, hogy éveken át tanítottam a proletár munkásság körében, az ismeretek és oktatás legkülönfélébb területein, történelmi és gazdasági kérdések területén is. Mindenekelőtt azért ismerhettem meg a modern proletariátus életét, mert éveken át a kötetlen beszéd tanítását és gyakorlását végezhettem a munkásokkal. Itt megismertem az emberek gondolkodását, érzéseit. Ha tudjuk, hogy manapság a gazdasági kérdés mindenekelőtt azon múlik, hogy a proletariátust az emberiség gazdasági szükségleteinek megfelelően állítsuk ismét munkába, akkor a gazdasági kérdéseket előbb kénytelenek leszünk emberi oldalukról szemlélni. Ekkor kitűnt, hogy ha a proletariátus érdeklődését megpróbáljuk valami iránt felkelteni, akkor a valóban konkrét gazdasági kérdések, a valóban gyakorlati gazdasági élet megértése a proletariátust alapjában véve egyáltalán nem érdekli. Az emberektől egészen távol áll az egyes konkrét gazdasági kérdések iránti érdeklődés. A proletariátusban ma éppenséggel csak egy elvont gazdasági elmélet él, de olyan elvont elmélet, mely e proletariátus életének tartalmát jelenti. E szóban forgó proletariátushoz a nemzetközi életben ma sokmillió ember tartozik. A proletár munkás szívének alapjában véve idegen a munkája, vagyis munkájának igazi tartalma. Közömbös számára, hogy mit dolgozik. Csak az érdekli, hogy vállalkozásában hogyan bánnak vele, és mégis teljesen általános absztrakt szempontokból beszél erről a bánásmódról. Érdekli, hogy a bére hogyan viszonylik az általa gyártott termékek hasznához, de a termékek minősége teljesen kívül esik érdeklődési körén. A munkásságot tanítva megpróbáltam a történelem, a természettudomány segítségével érdeklődést kelteni a konkrét gyártási és üzemi ágazatok iránt. Azonban mindez nem érdekli a proletárt. Őt az osztályok helyzete érdekli, az osztályharc és amit - nem kell itt jellemeznem - értéktöbbletnek nevez. A gazdasági élet fejlődése annyiban érdekli, hogy neki tulajdonítja az egész emberi történelem életének okait és voltaképpen olyan elméleti régióról beszél, mely teljesen a fölött lebeg, amiben ő reggeltől estig tartózkodik, a valóságot pedig ennek mintájára szeretné alakítani. Elmondhatjuk, hogy amit a gazdasági életre vonatkozó elméletének ismer el, az megint csak elméleti szemléletmódból ered. A legtöbb proletár ma többé-kevésbé módosult vagy eredeti marxista, vagyis olyan elmélet híve, mely valójában egyáltalán nem a tulajdonképpeni gazdasági élet feltételeivel foglalkozik, hanem az imént jellemzett irányban működik.

Ezt ma a proletariátus széles köreiben tapasztaljuk, ha gyakorlati érintkezésben vagyunk vele és benne tevékenykedünk. De ebben bizonyos tekintetben csak az tükröződik vissza, hogy az utóbbi évszázadokban a tisztán emberi érdekek egyre jobban elidegenednek a gyakorlati élet érdekeitől. Azt mondhatnánk, hogy gazdasági életünk bonyolulttá válása bizonyos kábulatot hozott létre, úgy, hogy már nem tudunk az etikusan jónak, az igazságosnak tekintett dolgokkal a gazdasági élet egyes bonyolulttá vált területeibe merülni. Ha azonban nem a gyakorlatból kiindulva beszélünk, hanem általános-absztrakt szempontokból, akkor a megállapított követelményekkel, elvekkel alig érintjük a napi munkát, a mindennapos feladatokat.

Ezt saját életpraxisomból szemléltettem Önöknek, de a történelem életének sokféle példájával is alátámasztható. Mondanivalómhoz egy groteszk példát hoznék fel. 1884-ben Bismarck a német országgyűlésen meg akarta alapozni a gazdaság fő kérdésének további tárgyalását és azt mondta, hogy elismeri minden ember munkához való jogát. És az országgyűlési képviselőkhöz szólva, azt mondta: szerezzenek minden egészséges embernek a közösségben munkát, amely eltartja őt, gondoskodjanak róla, hogy a betegeket és gyengéket a közösség ellássa, gondoskodjanak az öregek ellátásáról és biztosak lehetnek benne, hogy a proletariátus otthagyja vezetőit és a terjesztett szociáldemokrata elméletek hívek nélkül maradnak. Ezt Bismarck mondta, aki emlékirataiban beismerte, hogy ifjúkorában republikánus hajlamai voltak, de bizonyára valódi monarchistának ismerik el, és semmi esetre sem tételezik fel róla, hogy egy proletár gyűlésen csatlakozott volna a nemzetközi szociáldemokrácia éljenzőihez.

Utalnék valakire, aki szinte ugyanezekkel a szavakkal mondta ezt ki, de egész gondolkodásmódja és emberi érzülete más általános emberi talajon nyugodott. Ez Robespierre. Robespierre, az „Emberi jogok” szerzőjeként, 1793-ban nagyjából, sót, mondhatnám, pontosan ugyanazt mondta, mint Bismarck 1884-ben a német országgyűlésen. A közösségnek kötelessége, hogy munkát adjon minden egészséges embernek, gondoskodjék a betegekről és gyengékről és ellássa az öregeket, ha mar nem tudnak dolgozni.

Robespierre és Bismarck azonos mondatai, biztosan egész más emberi alapon! És azt sem érdektelen hozzáfűzni, hogy Bismarck „Robespierre szavait” ismételve - ezeket egész bizonyosan nem Robespierre-től tanulta - arra hivatkozott, hogy ezek a követelések már 1794 óta szerepelnek a porosz tartományi jogban. Ebből semmiképpen sem szabad arra következtetnünk, hogy a porosz tartományi jog, Robespierre „Emberi jogok” című művének megírása után egy evvel, felvette törvény- könyvébe ezeket az emberi jogokat és a világban semmi esetre sem vélekednek úgy, hogy a porosz állam a tartományi jog szerint közel egy évszázadig meg akarta valósítani Robespierre eszméit, amikor Bismarck 1884-ben újra kimondta e követeléseket. Itt már a történelmi tényekkel kapcsolatban is felmerül a kérdés, hogy valójában hogyan lehet, hogy két annyira eltérő ember, mint Robespierre és Bismarck szó szerint ugyanazt mondja, holott az ennek megfelelően kialakított szociális környezet elképzelésük szerint teljesen különböző?

Úgy kell látnom a dolgot, hogy, ha ma az újabb évszázadok során bonyolulttá vált élet konkrét kérdéseiről beszélünk, akkor olyan elvontan beszélünk, hogy valamennyien, a szélsőjobboldali Bismarck és a szélső baloldali Robespierre is, megegyezünk az általános elvekben. Az általános elvekben valamennyien egyetértünk. Az életben azonban azonnal a legszélsőségesebb diszharmóniába zilálódunk szét, mert általános elveink mindennapi tevékenységünktől igen távol esnek. Ha az élet gyakorlatára kerül sor, akkor ma éppenséggel nem tudjuk részleteiben megvalósítani azt, amit általánosságban elgondolunk. Ma a legelvontabb, a jellemzett okokból, a proletariátus elméletének gyakorlati követelménye.

Ezekkel a tényekkel állunk ma szemben. Azt kell mondanunk, hogy ez a helyzet az újabb kor egész fejlődése révén merült fel. Látjuk, hogy a gazdasági életben a termelési folyamat a technikai élet bonyolultsága folytán egyre szerteágazóbbá vált. És ha már jelszóvá vált kifejezéssel akarom megjelölni - kénytelenek vagyunk ilyen szavakat használni látjuk, hogy a termelés egyre kollektívebbé vált.

Hiszen alapjában véve mit teljesíthet ma az egyes ember szociális organizmusunkban a termelés folyamatában? Mindenütt beszorítják abba, amit másokkal együtt közösségben kell elvegezni. A termelési mód olyan bonyolulttá vált, hogy az egyes embert mintegy befogják a termelés nagy gépezetébe. A termelés kollektív lett. Ezt látva a proletár gazdaságilag fatalista szemléletével abban bízik, hogy ez a kollektivizmus még egyre erősebbé válik, a termelési ágak még inkább egyesülnek és elérkezik az az idő, amikor a proletáriátus maga veheti át ezt a termelést. Erre vár. Annak a nagy tévedésnek áldozata, hogy a termelés kollektivitása természeti szükségszerűség - mert a gazdasági szükségszerűséget szinte természeti szükségszerűségnek érzi, és hogy ezt a kollektivizmust tovább kell építeni és a proletariátus mindenekelőtt arra hivatott, hogy a mai termelők helyét elfoglalja és a kollektívvé vált dolgokat kollektíven irányítsa. A keleten végzett gazdasági kísérlet szomorú eredményeiből kitűnik, hogy a proletariátus gazdasági érdekből mennyire ragaszkodik egy ilyen eszméhez, ott ugyanis megkísérelték, hogy ennek értelmében alakítsák a gazdasági életet, ha nem is úgy. ahogy a proletár teoretikusok megálmodtak, hanem háborús körülmények folytán. Ma már látható és egyre inkább ki fog derülni, hogy ez a kísérlet - etikai vagy egyéb értékeitől vagy az iránta érzett szimpátiától vagy antipátiától teljesen függetlenül - saját belső romboló erői folytán szánalmas kudarcot fog vallani és mérhetetlen szenvedést hoz az emberiségre.

A termelés életével a fogyasztás élete áll szemben. De a fogyasztói élet sohasem lehet magától kollektív jellegű. A fogyasztásba az egyes ember alapjában véve természeti szükségből individuálisan illeszkedik bele. A fogyasztás összességének szükségletei az ember személyiségéből, egyéniségéből erednek. Így a termelés kollektivitása mellett megmaradt a fogyasztás individuális jellege. És egyre meredekebb, mélyebb szakadék tátongott a kollektivizmusra törekvő termelés és a fogyasztásnak éppen az ellentét miatt egy re hevesebben érvényesülő érdekei közt. Ha a mai eletet elfogulatlan tekintettel átlátjuk, akkor ez nem absztrakció, hanem a körülöttünk lévő szörnyű diszharmóniák éppen a termelési impulzusok és fogyasztási szükségletek közt az említett okból létrejött aránytalanságból erednek.

Hogy átláthassuk az egész nyomorúságot, mely ilyen vonatkozásban az emberek lelkének legmélyét átjárja, ahhoz nemcsak évtizedes tanulmányokkal, de az élet gyakorlatával kell az élet egyes területein létrejött diszharmónia eredetét vizsgálnunk. „A szociális élet kérdései” című könyvem valóban nem valamiféle elvek vagy elméleti mérlegelések, hanem életem tapasztalatai alapján jött létre. Távol állt tőlem, hogy életem gyakorlatával a szociális kérdés valamilyen utópisztikus megoldását kíséreljem meg. Tapasztalnom kellett ugyan, hogy az emberek mai gondolkodása egész önkéntelenül az utópia felé hajlik. Természetesen össze kellett foglalnom amit az élet sokféleségéből leszűrtem, bár szívesebben tárgyaltam volna egyes konkrét példákkal, de általános tételekben kellett összefoglalnom és ezeket „A szociális organizmus hármas tagozódása"-nak vezérszavaiban állítottam össze. De ennek tartalmát meg kellett világítanom legalább néhány irányvonal példáján. El kellett mondani, hogy a dolgokat hogyan gondolnám kézbe venni. Ezért hoztam néhány példát a kapitalizmus további fejlődésére, a munkáskérdés megoldására és így tovább. Megpróbáltam konkrét, különálló utalásokat adni. Sok vitában vettem részt „A szociális élet kérdései”-vel kapcsolatban és mindig azt tapasztaltam, hogy az emberek mai utópisztikus véleményükkel mindig azt kérdezték, hogy ez vagy amaz hogyan is lesz a jövőben? Azokra az utalásokra támaszkodtak, melyeket egyes dolgokhoz fűztem, de mindig csak példának tekintettem. Hiszen az egész konkrét életben is valamilyen formában valósítjuk meg azt, amit legjobb tudásunk szerint végzünk, de természetesen másként is véghez lehetne vinni. A valóságra nemcsak egyféle teória illik. Természetesen mindent elvégezhetnénk másként is. Az utópista azonban mindent részletesen, jelszó-szerű jellemzésben vár el. Így „A szociális élet kérdései”-t a többiek sokszor utópisztikus értelemben fogták fel. Sokszor csináltak belőle utópiát, pedig távolról sem így értettem, hanem annak szemléletéből fakadt, ami a termelési folyamatban kollektivizmushoz vezetett, hogy a termelésnek be kell ugyan eveznie ebbe a kollektivizmusba, de a termelés ereje másfelől mégis az emberi individuum képességeitől függ.

Így éppen a modern termelést szemlélve roppant intenzíven szembeötlött, hogy voltaképpen minden termelés alapvető impulzusának az egyéni tudásnak kell lennie és ezt nyeli el a gazdasági erőkből létrejött és még egyre létrejövő kollektivitás. Egyfelől azzal találkozunk, ami felé a gazdasági élet hajlik, másfelől pedig azzal a természetes követelménnyel, hogy az egyes emberek individuális erőit éppen a gazdasági életben juttassuk érvényre. És a szociális organizmussal kapcsolatban meg kell gondolnunk, hogy a gazdasági előrehaladás alapvető követelménye, vagyis az egyéni képességek ápolása, hogyan maradhat fenn a tisztán technikai viszonyok folytan egyre bonyolultabbá váló termelési folyamatok közepette. Egyfelől az igazi gazdasági haladás jelenik meg elevenen lelkünk előtt és a gazdasági élet gyarapodásához szükséges követelmények.

Másfelől az ügynevezett szociális kérdés ma alapjában véve gyakorlatilag nem is a termelési érdekekből ered. Ha a termelés területén kollektivitásra törekszenek, ügy ez valójában a gazdasági élet technikai lehetőségeiből és technikai szükségszerűségeiből adódik. Amit általában szociális kérdésnek neveznek, azt voltaképpen teljességgel a fogyasztói érdekek hozzák létre és ezek megint csak az emberi individualitáson alapulhatnak. És az a különös dolog derül ki - még ha látszólag más történik is -, hogy a szocializálás igénye tisztán fogyasztói érdekekből terjed a világon. Észrevesszük ezt, ha gyakorlati módon követjük a vitákat és az életet. 1919 áprilisában elkezdett és azután folytatott előadásaimnál és az őket követő vitáknál láttam, hogy a gyakorlati gazdasági életben tevékenykedő termelők vagy vállalkozók milyen ellenszenvvel fogadták az ügynevezett szociális kérdés megvitatását, olyan értelemben, ahogyan a fogyasztók érdekei szerint hirdetik.

Ezzel szemben azt látjuk, hogy ahol a szocializmus igénye felmerül, ott alapjában véve mindenütt csak a fogyasztói érdeket tartják szem előtt. Így a szocializmus ideáljaiban éppen az individualizmus akarati impulzusának hatását látjuk. A szocialisták alapjában véve egészen egyéni emóciókból törekszenek a szocializmusra. A szocializmusra való törekvés alapjában véve csak az egyéni emóciók felett lebegő elmélet. Viszont másfelől, ha egészen komolyan vizsgáljuk, hogy gazdasági életünkben mi bontakozott ki századok óta egyre jobban, akkor kitűnik, hogy mi a teljes jelentősége annak, amit a nemzetgazdaságban, közgazdaságban általában munkamegosztásnak neveznek.

Meggyőződésem, hogy erről a munkamegosztásról rendkívül sok elmés dolgot írtak és mondtak, de nem hiszem, hogy a gyakorlati gazdasági élet számára egész jelentőségét végső következményeivel együtt végiggondolták volna. Azért nem hiszem, mert akkor be kellene látni, hogy a munkamegosztás elvéből alapjában véve általában az következik, hogy olyan szociális organizmusban, ahol teljes munkamegosztás uralkodik, valójában senki sem termelhet saját részére. Hiszen ma látjuk még az önellátás utolsó maradványait, főként kis vidéki birtokokat figyelembe véve. Itt azt látjuk, hogy a termelő saját és családi szükségletét visszatartja. Mi a hatása annak, hogy saját szükségletének úgyszólván ellátója lehet? Az a hatása, hogy voltaképpen teljesen helytelen módon termel egy különben munkamegosztásra épülő szociális organizmusban. Aki ma kabátot varr magának vagy saját telkén termelt élelemmel látja el magát, az valójában túlságosan drágán látja el magát, mert a munkamegosztás révén minden termék olcsóbban készül, mintha saját magunknak készítjük. Csak végig kell gondolnunk a dolgot és arra a végső következtetésre kell jutnunk, hogy ma alapjában véve senki sem termelhet úgy, hogy munkája valamiképpen beleáradjon az előállított termékbe. Mégis az a sajátságos, hogy például Marx a terméket kristályosodott munkának fogja fel. Ma azonban ez legkevésbé sem az. A termék értékét - és a gazdasági életben csak ez jön tekintetbe - ma a munka határozza meg legkevésbé. A használhatóság, vagyis a fogyasztók érdeke határozza meg, ezzel illeszkedik a munkamegosztáson alapuló szociális organizmusba.

Gazdasági területen ezek jelentik jelenkorunk nagy problémáit. E problémákból az szűrődött le számomra, hogy az emberiség fejlődésének jelenlegi időpontjában egyszerűen szükségszerű, hogy a szociális organizmust úgy alakítsuk ki, hogy három természetes tagja egyre jobban megnyilvánuljon. E három tag egyikének először is a szellemi életet kell elismernem, ez lényegében az emberi képességeken alapszik. A szociális organizmus hármas tagozódásáról beszélve, nemcsak a többé-kevésbé elvont szellemi életet vagy a spirituális életet számítom a szellemi területhez, hanem mindazt, ami emberi, szellemi vagy fizikai képességeken alapszik. Ezt határozottan hangsúlyoznom kell, mert különben teljesen félreérthető volna a szellemi élet körülhatárolása a hármas tagozódású szociális organizmusban. Aki csak kézzel dolgozik, annak is szüksége van ehhez bizonyos ügyességre és más egyébre, ilyen vonatkozásban nemcsak tisztán a gazdasághoz tartozik, hanem a szellemi területhez is.

A szociális organizmus másik területe a tisztán gazdasági. Ebben csak a termeléssel, fogyasztással és a termelés és fogyasztás közötti forgalommal van dolgunk. Ez azt jelenti, hogy a tisztán gazdasági életben csak a megtermelt javak forgalmazásáról van szó, ezek a forgalmazás útján áruvá alakulnak, tehát az áruk forgalmával van dolgunk. A szociális organizmuson belül a használat folytán a javak bizonyos értékre tesznek szert, ez hat azután az árukra, felfogásom értelmében az ilyen javak az áruk.

A továbbiak ebből következnek. Az irányvonalakban jelzett dolgokra természetesen csak tömören utalhatok, mert különben a fejtegetés túlságosan hosszára nyúlna. Az következik tehát, hogy minden árunak nem csak a gazdasági élettel, de ezen felül az egész szociális élettel összefüggésben lehet valóságos objektív értéke. Egy termék egyszerűen annak révén nyer objektív jelentőségű meghatározott érteket, amit a fogyasztói életben jelent. Ki kell fejtenem, hogy mit értek most „objektív jelentőségen”.

Objektív jelentőségen nem azt értem, hogy a szóban forgó áru értéke statisztikailag vagy hasonlóan közvetlenül megadható. Ehhez az áru értékét túlságosan bonyolult, különféle körülmények adják meg. De attól függetlenül, amit először tudhatunk felőle, tudomásunkon kívül, minden árunak megvan az egészen határozott értéke. Ha egy árunak a piacon bizonyos ára van, akkor ez az ár a valóságos objektív értékénél alacsonyabb, vagy magasabb lehet, de meg is egyezhet vele. De bármily kevéssé mérvadó a külsőleg elénk tűnő ár - mivel másféle körülmények meghamisíthatják - másfelől mégis közölhetnénk egy áru objektív értékét, ha a termelés és fogyasztás sok ezer különálló feltételét meg tudnánk jelölni. Ebből kitűnik, hogy az áru egész speciális módon illeszkedik a gazdasági életbe. Amit ugyanis objektív gazdasági értéknek nevezek, az csak az árura alkalmazható, nem pedig más egyébre, ami gazdasági életünkben ma az áruhoz hasonló értelemben szerepel. Nem alkalmazható ugyanis a termőföldre, sem pedig a tőkére.

Nem szeretném, ha félreértenének, sohasem fogják tőlem például a kapitalizmus ma olyan gyakori jellemzését hallani, mely mindenféle jelszóból származik. Olyan magától értetődő, hogy magyarázni sem kell, hogy a mai gazdasági életben tőke nélkül mit sem lehet tenni, a kapitalizmus elleni szitkozódás pedig gazdasági dilettantizmus. Tehát a tökéről és termőföldről nem az a mondanivalóm, amit ma oly gyakorta hallunk, hanem valami más. Minden árunál megadható, hogy az ára több vagy kevesebb valamilyen középértéknél, ez utóbbi minden további nélkül nem adható meg, de objektíven létezik, és üdvös, jóllehet nem ismerhető fel azonnal. Ez azonban nem jelölhető meg a termőföldnél, amit ma áruként kezelnek. A termőföld ára, értéke ma teljességgel az emberi spekulációnak van alávetve, ez minden csak nem szociális impulzus. A termőföld árának vagy értékének gazdasági értelemben való megállapításánál objektivitás nem jön szóba. Ez azért van így, mert valamilyen elkészült áru maga szabhatja meg objektív értékét a keresletének módja és intenzitása szerint, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz, tehát jól vagy rosszul használható-e.

Ezt nem mondhatjuk el a termőföldről és a tőkéről. A termőföld és a tőke hozama és az egész szociális és gazdasági összefüggésben való beilleszkedése mindenképpen az emberi képességek függvénye. Sohasem valami kész dolog. Ha valamilyen földterületen kell gazdálkodnom, akkor ez csak képességeim szerint történhet, az értéke ennek folytán nagyon is változó. Ez ugyanígy van a tőke kezelésénél is. Ha ezt a tényt egész jelentőségében gyakorlatilag tanulmányozzuk, azt kell mondanunk, hogy radikális eltérés van egyfelől az áru és másfelől a termőföld és tőke között. Ebből következik, hogy a gazdasági életünkben fellépő és kifejezetten a szociális organizmus betegségére utaló bizonyos szimptómákat összefüggésbe kell hozni azzal, hogy gyakorlatilag azonos pénzzel vagyis értékeléssel kezelnek össze nem mérhető dolgokat, tehát lényegükben teljesen elütő és ezért gazdaságilag is eltérően kezelendő dolgokat kevernek össze és ezeket egymással a pénz kerülő útján elcserélik, gazdasági kölcsönhatásba hozzák.

Ha most gyakorlatian tanulmányozzuk tovább, hogy szociális organizmusunkban voltaképpen az áruk, vagyis használati javak, valamint a termőtalaj és tőke hogyan kerültek azonos kezelésbe, mintegy ugyanazzal a pénzzel való megvásárláshoz, - hiszen alapjában véve utóbbiak is kereskedelmi cikké váltak, mint ami tudva lévő a gazdasági élet ismeretében. Ha tehát ennek eredetét keresve követjük az emberiség történelmi létesülését, akkor azt találjuk, hogy szociális organizmusunkban ma anorganikus módon együttműködik az élet három területe, mely alapjában véve egészen eltérő gyökerekből származik és a szociális életben csak az individuális ember révén függ össze. Először is a szellemi területen az ember olyan képességei tevékenykednek, melyeket valójában más világokról hoz a Földre. Ezek hajlamaiban rejlenek, e hajlamok individuálisan jelennek meg és annál intenzívebben bontakoznak ki, mennél jobban érvényre jut az egyes emberi individualitás a szociális életben. A materialistáknak vagy bárki másnak is azt kell mondania, hogy az ember születésével hozza magával e világba azt, ami ezen a területen tevékenykedik és kiteljesedéséhez az egyes emberi individualitásra van szüksége, a kétkezi munkás fizikai ügyességétől kezdve egészen a feltaláló leleményesség legmagasabb-rendű megnyilvánulásáig.

A gazdasági élet területén más a helyzet. Ezzel kapcsolatos mondanivalómat egy ténnyel világítanám meg. Tudják, hogy a XIX. század bizonyos szakaszában itt-ott felmerült az egységes aranyvaluta eszméje. Követve a gyakorlati közgazdászoknak, gazdasági teoretikusoknak, képviselőknek az aranyvalutára való törekvés idején elmondott szavait, ezek - minden irónia nélkül - rendkívül elmések. Sokszor imponáló az az elmésség, mellyel parlamentekben, kereskedelmi kamarákban és más közösségekben beszéltek, írtak az aranyvalutáról és a gazdasági élet számára hozott áldásáról. Többek között azt mondták és éppen sok igen jelentékeny ember hangsúlyozta, hogy az aranyvaluta használata folytán mindenütt virágzik majd a gazdaságilag áldásos szabad-kereskedelem és a gazdaságilag káros politikai határok elveszítik gazdasági jelentőségüket. És e megállapításokat rendkívül szellemes okokkal és bizonyítékokkal támasztották alá. És mi történt a valóságban? A valóságban az történt, hogy éppen azokon a területeken, ahol az aranyvalutától a gazdasági határok eltűnését várták, ezek mégis szükségesnek bizonyultak, vagy legalábbis sokan ezt hangsúlyozták. A valóságos gazdasági életből éppen annak az ellentéte adódott, mint amit a legokosabb emberek elméleti mérlegelés alapján jósoltak.

Ez igen fontos történelmi tény, mely nem is olyan régi keletű, ebből le kell vonnunk a megfelelő következtetéseket. Milyen megfelelő következtetéseket? A valóságos gazdasági gyakorlatba tekintve, mindig az következik, hogy a valóságos gazdasági élet árutermelésből, áruforgalmazásból, árufogyasztásból álló területén, - hadd mondjam ki ezt a paradoxont, olyan igazságnak tartom, mely valóban az elfogulatlan szemlélet eredménye - az okosság mit sem használ az egyes embernek. Bármilyen okos, bármily okosan gondolkodik a gazdasági életről, a bizonyítékok mind megfelelhetnek, de a gazdasági életben mégsem realizálódnak. Miért? Mert az egyes ember megfontolásai nem foghatják át a gazdasági életet, a gazdasági tapasztalat, gazdasági megismerés csak a gazdasági életben különbözőképpen érdekeltek megegyezése révén juthat érvényes ítéletekhez. Az egyes ember még statisztika útján sem alkothat velős ítéletet a gazdaság meneterői, hanem csak, mondjuk, a fogyasztók és termelők megegyezése révén, akik társulva közlik egymással a meglévő igényeket és a termelés lehetőségeit. A gazdasági élet érvényes megítélése csak a gazdasági életközösségeiben létrejövő megegyezésből származó kollektív ítéletből adódhat.

Itt mindenesetre olyasmit érintünk, ahol a külső gazdasági ismeret beleütközik, mondhatnám, a gazdasági pszichológiába. De hiszen az élet egységet alkot és valóban a gyakorlati életről beszélve nem kerülhetjük meg az emberek lelkét. Tehát arról van szó, hogy valóságos gazdasági ítélet csak a gazdasági életbe illeszkedők megegyezéséből következhet, olyan ismeretekből, melyeket az egyes emberek partiális ismeretként szereznek meg és csak azáltal válnak megfelelő megítéléssé, hogy az egyik megismerése a másikén csiszolódik. A gazdasági életben csak tárgyalás vezethet érvényes ítélethez. Így az emberi élet két radikálisan eltérő területéhez jutottunk. Mennél gyakorlatiasabban szemléljük az életet, annál inkább kitűnik, hogy a két terület különbözik egymástól és hogy például a termelés, mely feltételezi a termelési mód ismereteit és az emberi képességek alapján végzett munkát, éppenséggel tevékenységre indítja az emberi individuumot, míg viszont a megtermelt áruval, javakkal a kollektív megítélés rendelkezik. E két terület közé illeszkedik egy harmadik, itt az egyes ember nem születésével magával hozott képességeit bontakoztathatja ki, nem is tud másokkal szövetkezni, hogy gazdasági megítélését rajtuk csiszolja és kollektív ítéletet hozzon létre, mely a gyakorlatban érvényesülhet a gazdasági élet értékelésében, hanem úgy áll az emberrel szemben, hogy ez tisztán emberi, embernek emberhez kötődő kapcsolata lesz.

Ez a terület minden olyan viszonyt magában foglal, ahol az egyes ember közvetlenül szemben áll a másik emberrel, nem gazdaságilag, hanem emberként és nem is a veleszületett vagy belenevelt képességekkel van dolga, hanem avval, amit a szociális életben meg szabad tennie, vagy amire kötelezhető, amihez joga van és amit a szociális organizmusban jelent, amikor emberként áll szemben a másik emberrel, tisztán emberileg, képességeitől és gazdasági pozíciójától függetlenül. Ez a szociális organizmus harmadik területe.

Úgy tűnhet, hogy ezt a három területet kiokoskodtuk. Nem így van. Ügy tűnik, mintha nem a gyakorlatból merítettük volna, pedig éppen erről van sző. Mert sajátosságaik közvetlenül az élet gyakorlatában működnek. És ha a szociális organizmus e három területe helytelenül működik együtt, akkor ez károsítja a szociális organizmust. „A szociális élet kérdései” című munkámban az emberi szervezet analógiáját alkalmaztam - nem bizonyítékul, hisz jól tudom, hogy analógiákkal sohasem bizonyíthatunk, hanem mondanivalóm megvilágítására -, utóbbi kétségtelenül egységet alkot, de valóságos fiziológiai analízis szerint mégis hármas tagozódáson alapszik. Az emberi szervezetben világosan megkülönböztetjük az ideg-érzékszervi- rendszert, mely átfogja ugyan az egész embert, de főként a fejben lokalizálódott. Az ember másik relatíve önálló organizmusa a lélegzés és keringés ritmusa, a ritmikus rendszer. Harmadik organizmusunk az anyagcsere-végtag- rendszer, mindaz, ami az anyagcsere belső funkcióin vagy az ember külső tevékenységének anyagcsere-fogyasztásán alapszik, hiszen az ember végtagjainak mozgása igénybe veszi az anyagcserét.

Mint mondtam, az ember éppen azáltal egység, hogy e három önálló tagja harmonikusan működik egymásban. Balga kívánság volna, ha az organikus együttműködés helyett azt szeretnénk, hogy az ember absztrakt egység legyen. Minden egyes tagnak saját nyílása van a külvilág felé, az érzékek, a légzőnyílások, és a táplálkozás nyílásai: viszonylagos önállóság. Éppen e viszonylagos önállóság teszi lehetővé a tagok megfelelő organikus együttműködését, minden tag kibontakoztathatja sajátos erejét és ezáltal jön létre az egyöntetűség. Mint mondtam, tudom, hogy analógiával semmi sem bizonyítható. Nem is bizonyítani akarok, csak megvilágítani. Aki a szociális organizmust éppen olyan objektíven szemléli, mint e fiziológiában az ember hármas tagozódását, az azt találja, hogy a szociális organizmus legsajátosabb kvalitásai folytán igényli a gazdasági rendszer, az állami-politikai vagy jogi rendszer és a szellemi rendszer önálló, viszonylag önálló helyzetét, olyan korlátok között, ahogyan utaltam rá.

Sokszor tévesen azt rótták fel a szociális organizmus e hármas tagozódásának, hogy a szétválasztás alapjában véve nem is történhet meg, hiszen a gazdasági életbe például állandóan belejátszanak a jogi körülmények és a szellemi képességek is, tehát képtelenség e hármasság értelmében törekedni a szociális organizmus tagolására.

A természetes emberi szervezetben is éppen azáltal működik a három tag egységet alkotva, mert mindegyik a maga specifikus sajátosságában nyilvánulhat meg, éppenséggel az ideg-érzékszervi- rendszert is táplálják, megvannak a külön táplálkozási folyamatai és neki is megvan a jelentősége az anyagcsere-rendszer számára. Az egészséges fiziológia a három tag viszonylagos önállóságát biztosítja.

Az egészséges szociális fiziológia is azt nyújtja, hogy a három terület mindegyikének viszonylagos önállósága esetén, mikor is viszonylag önállóan bontakoztatják ki legsajátosabb kvalitásaikat, helyes értelemben tudnak egységben együttműködni. Tehát a szellemi terület, azután az a terület, ahol az ember egyszerűen mint ember áll a másikkal szemben, vagyis a jogi-állami- politikai terület és a gazdasági terület, ahol az embernek az említett értelemben asszociációkba, közösségekbe kell lépnie. Itt egyáltalán nem a régi plátoni hármas tagozódás felmelegítéséről van szó (tanító rend, katonaság, termelő rend), mely az embereket három rendbe osztja. Ilyen tagozódásról jelenkorunk helyzetének megfelelően nem lehet szó, a szociális organizmus hármas tagozódásánál csakis az élet három területén tagozódó közigazgatásról, külső alakításról van szó.

A szellemi területet teljesen saját alapjainak megfelelően kell igazítani. A tanárok legyenek például egyben az oktatásügy intézői is, tehát ne különüljön el egyfelől a pedagógiai-didaktikus tudomány, másfelől pedig a politikai organizmus oktatási előírásai. A szellemi terület egész igazgatásának a pedagógiai-didaktikus tudományból kell kiindulnia, vagyis közvetlenül a szellemiből. Politikai-állami területen a megfelelő közigazgatási és alkotmányos testületekben az emberek közti megegyezésből indulhat ki minden. Gazdasági területen, már a mai fejtegetéseimből kivilágló okokból, asszociációknak kell létrejönniük, ahol az emberek gazdasági személyként vesznek részt. Elsősorban milyen feladatot kell vállalniuk a gazdasági terület asszociációinak?

„A szociális élet kérdései”-ben igyekeztem leírni az e feladat kialakításánál mutatkozó sajátosságot. „A szociális élet kérdései”-ben sehol sem szerepel, hogy a szociális berendezéseknek így vagy ügy kell létrejönniük, ez vagy az optimális. Ez szerintem már az utópiát érintené. Mert a mai emberi életet ismerve tudjuk, hogy még a legjobban elgondolt elméletek is milyen végtelenül kevés hasznot hajtanak a tények gyakorlatában. Gyakorlatilag az a meggyőződésem, hogyha mintegy tizenkét nem is különösen okos embert összeültetünk, akkor bármiről csodálatos programok jöhetnek létre, - például az elemi iskola intézményéről - semmilyen kifogás sem merülhet fel ellenük: 1., 2., 3. pont. Ha e pontokba foglaltak mind megvalósulnának, szinte ideális iskolánk volna. De nem valósulhat meg, mert az ember ugyan kigondolhatja a legideálisabbat, de a megvalósítás egészen más feltételektől függ.

Amennyire mai korunkban lehetséges, a stuttgarti Waldorf-iskolát úgy igyekeztünk megalapítani, hogy egyáltalán nem épül programokra, hanem csakis a pedagógiából és didaktikából fakad. A szabad Waldorf- iskolának van bizonyos számú tanítója. Ha ők összeülnének, ideális iskolaprogramokat gondolhatnának ki, ha ezért nem is óhajtanám őket éppen dicsérni. Ezt azonban mellőzzük. A tanári karban emberek, eleven emberek vannak és azt kell kibontakoztatnunk, amit tudnak, a legjobbat merítve belőlük. Minden ideális programot, előírást mellőzünk, mindent az individuális tudás közvetlen impulzusa jelent. Akinek pedagógia és didaktika alapján, tehát saját képességeiből kell a szellemi élet bizonyos területén tevékenykednie - hiszen az individuális, egyéni embernek éppen ez a feladata -, azt semmilyen előírás sem zavarja meg.

Természetesen ilyesmi ma csak bizonyos fokig vihető véghez. De a gyakorlati életben egy ideál sehol sem valósítható meg, hanem azt kell tennünk, ami az élet lehetőségeiből adódik. „A szociális élet kérdései” minden egyéb problémát is így kezel. Sehol sem kísérli meg, hogy megmutassa, hogy milyenek is legyenek az egyes intézmények. Felhívja a figyelmet arra, hogy az emberek - bár olyanok, amilyenek -, megfelelő helyükre állítva másként tevékenykedhetnének, mint ma, de nem követelményként vagy ideálként, hanem megfigyelve, hogy az ember mit is akar mai történelmi létesülésében. Tehát nem adom meg valamilyen intézmény valóságos kialakításának módját, hanem közvetlenül az emberekhez fordulok, mondván: a lehető legjobb akkor jön létre, ha az emberek megfelelően együttműködnek, és megfelelő módon találják meg azokat a szempontokat, ahonnan a szociális kérdést szemlélniük kell. Azt hiszem éppen, hogy a szociális organizmus legjobban úgy alakítható az emberből kiindulva, ha minden egyes ember, mondhatnám, különálló testületben gondolkodik, működik és tevékenykedik a szellemi területen, a jogi-állami vagy politikai területen és a gazdaság területén. Bizonyos körülmények közt minden ember ott lehet mind a három területen, ha van hozzá ereje, - a szociális organizmus nem tagozódik rendekre. Nem azon múlik, hogy valaki éppen ezen vagy azon a területen működik, hanem, objektíve az embertől függetlenül, az élet e három területét alapvető feltételeiknek megfelelően kezeljék, úgy hogy az ember mindháromban, kettőben vagy egyben lehet benn, de most az illető terület elvei szerint igazgatva. Ha átgondolják, hogy a három terület harmóniája hogyan adódik ebből, akkor látják, hogy a hármas tagozódásnál éppen az egység a fontos, nem a szétválasztás, ahogyan a kritikák és ismertetések tévesen gondolják.

A gazdasági életben különösen arról van szó, hogy a dolgokat ne valamiféle megállapítással találjuk meg, például a statisztika tanulmányozása révén, hanem közvetlenül az életből merítve. Egy példához folyamodnék. Mindenki tudja, ugyebár, hogy a gazdasági körforgásban valamilyen árucikk akkor válik túlságosan olcsóvá, ha nagyon is sok ember termeli ugyanazt, tehát túltermelés folyik, és köztudomású, hogy egy áru akkor lesz túlságosan drága, ha nagyon is kevesen termelik. Az irányadó, hogy objektíven hol van a már említett középérték. Ezt a közepet, ezt az objektív értéket, objektív árat nem lehet önmagában rögzíteni. Ha azonban asszociációk jönnek létre és azt tekintik feladatuknak, hogy a gazdasági életet gyakorlatlan ismerjék meg, minden pillanatban aktuálisan tanulmányozzák, akkor legfőbb megfigyelésük tárgya az árak emelkedése és esése lehet. És azáltal, hogy az asszociációk az árak emelkedésével és esésével foglalkoznak, elérhető a tárgyalások folytán, hogy egy gazdasági szövetség számára elegendő embert képezzenek, elegendő számú embert foglalkoztassanak egy termelési ágazatban, tehát mintegy tárgyalások révén juttassanak egy termelési ágazatba megfelelő számú embert. Ez elméletileg nem határozható meg, csak úgy hogy az embereket megfelelő helyükre állítják, vagyis a dolgokat emberi tapasztalatok alapján határozzák meg. Ezért nem mondhatjuk, hogy ez vagy az az objektív érték. Ha azonban a gazdasági életben az asszociációk olyan irányban dolgoznak, hogy azt tekintik egyik kötelességüknek, hogy lassanként leépítsék azokat az üzemeket, melyek a megfelelő szokások szerint túlságosan leszállítják az árakat, és helyettük olyanokat szereljenek fel, amelyek mást termelnek, akkor így elegendő ember vesz részt az egyes termelési ágazatokban. Ez csak valóságos asszociatív élet révén történhet. És akkor bármelyik árunál megjelenő ár közeledni fog az objektív árhoz. Sohasem mondhatjuk, hogy az objektív árnak ilyen vagy olyan körülmények folytán ennyinek kell lennie, hanem csak azt, hogy ha megfelelő emberi asszociáció jön létre, akkor az ő munkájuk révén lassanként felbukkanhat a szociális organizmus közvetlen életében a megfelelő ár. Nem arról van szó, hogy megadjuk, hogy az intézmények milyenek legyenek, hogy szociálisan megfelelő dolgok történjenek, hanem arról, hogy az embereket olyan szociális kapcsolatba hozzuk, hogy együttműködésükből lassanként megoldódjanak a szociális problémák. Mert, ha helyesen értjük a szociális kérdést, akkor nem tekinthetjük ügy, hogy egyszer felmerült és valamilyen utópiával megoldható, mert a szociális kérdés az újkori együttműködés eredménye és a jövőben voltaképpen még inkább megjelenik. De a ránk háruló feladat az, hogy az emberek gazdasági szempontjaikból kövessék a szociális áramlatokat és a gazdasági életet nem törvények alapján, hanem közvetlen élet, közvetlen emberi tanácskozás útján tereljék helyes mederbe, az asszociációkból kiindulva, mivel csak ezekben jöhet létre gazdasági megítélés. A szociális életet gyakorlatilag az emberre kell építeni.

„A szociális élei kérdései” tehát nem valamilyen szociális struktúrát kíván leírni, hanem arra kíván utalni, hogy az embereket olyan kapcsolatba kell hozni, hogy együttműködve időről időre tevékenységükkel nem az olykor megálmodott módón oldják meg a szociális kérdést, hanem helyes mederbe tereljék. Látható, hogy ezeknek az asszociációknak elsősorban a voltaképpeni gazdasági élettel lesz dolguk. Itt vannak forgalomban az áruk. Ezért az asszociációknak elsősorban a közvetlen életből kell a helyes ár tendenciáját megalkotniuk, hogy termelő munkájával valóban mindenki megvehesse az ellátásához szükséges dolgokat. Egyszer megkíséreltem képletbe foglalni, hogy milyen is lesz a megfelelő ár. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy absztrakt módon kell meghatározni. Ahogyan utaltam rá, a való életből határozzuk meg. De azt mondtam, hogy a szociális életben valamilyen termék, vagyis áru, megfelelő ára olyan lesz, hogy az ember biztosíthassa a maga és családja megélhetését, és minden szükséglétét addig, amíg ismét létrehoz egy ugyanilyen terméket.

Ezt nem dogmának állítom fel. Nem azt mondom, hogy így kell lennie, mert sohasem lehetne véghezvinni, ilyen elméletek nem valósíthatok meg, csak azt mondom, hegy az asszociatív együttműködés révén adódó helyes ár ilyen irányba fog tartani. Tehát éppen egy eredményt akarok megadni. Nem kívánok valamilyen gazdasági dogmát felállítani. Meggyőződésem szerint a mai gazdasági gondolkodásnál éppen az a lényeges, hogy mindenütt emberi alapokra helyezzük, ismét felismerjük, hogy a gazdasági élet hajtóerejének mindenütt az embernek kell lennie, és ne akarjuk a szociális organizmust pusztán elgondolások, elméletek alapján létesített intézményekkel kialakítani, hanem próbáljunk rájönni, hogy a helyes megoldás milyen együttéléssel jöhet létre.

Ezt még a következő analógiával világítanám meg. A természet területen az ember által alkotott feltételekben olyasmi rejlik ugyan, ami az ember elementáris érzületéből fakad, de mégsem törekszik arra, hogy rögzítse a külső szociális élet alakulását. Az utóbbi időben ugyanis sok szó esett az ember embrionális fejlődésének befolyásolásáról, így bizonyos értelemben önkényesen lehetne fiúkat vagy lányokat világra hozni. Természetesen nem kívánok a kérdésről most elméletileg szólni, de szerencsének tartom, ha ezt a kérdést nem oldják meg maradéktalanul a gyakorlatban, mert az emberek a hím- és nőnem optimális megoszlását nem tudják ugyan absztrakt módon meghatározni, de azért ez megközelítően létrejön az ember közreműködése nélkül is. Vannak objektív törvényszerűségek, melyek akkor jönnek létre, ha az ember egész más feltételek szerint, egyszerűen elementáris impulzusának megfelelően cselekszik, így, ha az asszociációk megfelelően, életismerettel tevékenykednek, akkor működésük révén igazságos ár jön létre, anélkül, hogy dogmatikusan előre kimondanák. Ezt asszociatív működésnek nevezem, mert a társulásban az emberi individualitást meg kell őrizni, vagyis az egyik erejét a másikéval egyesítve, megmarad az individualitás. A koalíciókban, szövetkezetekben elvész az individualitás. Meggyőződésem szerint, eljuthatunk így a reális, nem dogmatikus gazdasági gondolkodáshoz.

Az asszociációk egyéb feladatai is elképzelhetőek. Ha ismét az emberi organizmus analógiáját vesszük elő, úgy azt mondhatjuk, hogy ez vagy az a tünet az emberi szervezet betegséget jelzi. Egy tünetcsoportból képet kaphatunk a betegségről, a betegség lefolyásáról. A szociális organizmusnál is hasonló a helyzet. Ma határozottan beteges tüneteket látunk a szociális organizmusban. Az asszociációk gyógyítanak. Az érdekek harmonizálására hatnak, ügy, hogy a termelők és fogyasztók érdekei az asszociációkban együttműködve összhangba kerülnek, mindenekelőtt a munkaadók és munkavállalók érdekei kerülnek összhangba. Ma azt látjuk, hogy a beteg gazdaságból az asszociatív élet ellentéte jön létre, passzív rezisztencia, kizárás, munkabeszüntetés, szabotázs, egészen a lázadásig. Egészséges gondolkodással mindez csak az asszociatív elvvel ellentétes hatásnak fogható fel es mindez, a szabotázs, kizárás, felkelés és így tovább, a szociális organizmus beteges tünetének, melyeket harmonizálással kell leküzdeni. Ehhez azonban e szociális organizmust valóban az értelemnek megfelelően kell kialakítani, ahogyan az ember természetes, hármas tagozódású organizmusának alkata is értelmet hordoz.

Most visszatérek az előbb elmondottakra, hogy ugyanis a termőföld és a töke semmiképpen sem mérhető össze az áruval, mert értékük az emberi képességeknek van alávetve. Az újabb időkben egyre inkább elvont egyöntetűség alakul ki, ez már leirt és más egyéb beteges tüneteket foglal magában és az elvont egyöntetűség odavezet, hogy a földet, tökét és végül már a munkát is az áruval azonosan értékelik.

Hármas tagozódású szociális organizmus esetén a szellemi élet területen az individualitás működik, az individuális erők. Tehát értelemszerűen mindannak a szociális organizmus szellemi részéhez kell tartoznia, ami a gazdasági életben az individualitás kibontakozásával kapcsolatos, tehát a termőfölddel és tökével függ össze. Ezért írtam le, hogy a tőke és a termőföld kezelésének mindenesetre a szociális organizmus szellemi részében kell történnie.

Aki kritizálja, hogy szétszakítom a három területet, az nem veszi figyelembe, hogy - mint leírtam - az individuális erőkre épülő szellemi organizmus magától átveszi a tőke és a termőföld kezelését, ha az embereket megfelelő helyükre állítják. A szociális organizmusban fellépő munkát azonban az ember végzi az ember számára, ez sohasem lehet sikeres, ha csupán a gazdasági élethez tartozik. Ezért a munka szabályozása a jogi államra, a politikai államra tartozik. Ha a munka idejét és mértékét a maitól teljesen eltérő alapon, a gazdasági élet asszociációi révén meghatározott gazdasági szerződésektől függetlenül szabályozzák, az emberek közti kapcsolatok alapján, akkor rendkívül fontos dolog jön létre: a gazdasági élet azáltal helyeződik egészséges alapra, hogy egyfelől a természet feltételei, másfelől az emberi feltételek vannak jelen.

Bizonyára egész különös volna, ha ma összeülnénk egy kis bizottságban és azon tűnődnénk, hogy 1922-ben hány esős nap kellene a gazdasági ügyek kívánatos lefolyásához. A természetet el kell fogadnunk és csak ennek alapján építhetjük fel a gazdasági életet. Ez a dolog egyik oldala. A hármas tagozódású szociális organizmusban a gazdasági élet, a viszonylag önálló, a pénzügyek alakításáig viszonylag önálló asszociációk másik oldalán az emberek emberként állnak szemben egymással, nem gazdasági szubjektumként, és mint emberek alkotják meg a munka törvényeit. És akkor az emberi munkát nem fogjuk gazdasági alapon meghatározni, ahogyan csak az áruk ára, az áru kölcsönös értékviszonyai, vagyis tisztán gazdasági dolgok határozandók meg, tehát éppoly kevéssé fogják gazdasági követelmények alapján meghatározni, ahogyan a természet hozama sem határozható meg gazdasági körülmények alapján. A gazdasági életet azonban csak ekkor fogják tisztán emberi és tisztán természeti viszonyokra építeni.

És akkor utópia semmiképpen sem valósulhat meg. De mi hasznunk is volna abból, ha azon tűnődnénk, hogy az ember alkata miképpen lehetne jobb, mint amilyen? Hiszen csak meglévő állapotában tanulmányozhatjuk. Így elmondhatjuk, hogy igen szép, ha valamiféle eljövendő világokról beszélünk, ahol az embernek kívánsága szerint jó dolga van, de hiábavaló, hiszen a szociális organizmus kialakításáról bármit elgondolhatunk. De sohasem ez a kérdés. A kérdés csak az lehet, hogy miképpen létezhet a szociális organizmus? Hogyan kell tagjainak együttműködni, hogy ne a legjobb, hanem a saját erői szerint megvalósítható legyen és az említett értelemben a lehető legkevesebb beteges tünet terhelje, a lehető legegészségesebben fejlődjék.

Úgy gondolom, hogy ha a szociális élet feltételeinek igazi megismerése alapján akarunk egyezségre jutni, akkor talán lassanként megegyezéshez juthatunk a gazdasági élet e fő kérdéséről, amelyre utaltam, ez élt ebben az egész fejtegetésben és nem kívánom elvont dogmatikus képletbe foglalni. A gazdasági életet ma szétmorzsoló borzalmas harcok azonban végül is onnan erednek, hogy a gazdasági életet, a szociális organizmusban fennálló feltételeit, nem tanulmányozzák, nem követik olyan jóakarattal, mint ahogyan ez a természetes organizmussal kapcsolatban történik. A lehetőségeket csak akkor fogják felismerni, ha a szociális organizmussal kapcsolatban ügy tudnak eljárni, mint a biológiával, fiziológiával, terápiával és akkor helyesen tehetők fel a ma szociálisnak nevezett kérdések. Ezzel visszahozhatok az ember mivoltához. Ezért azt találom a legfontosabbnak, hogy először is minél több fejet és értelmet nyerjünk meg a szociális organizmus ilyen természetes megértésének, mely a szociális organizmust egészség és betegség szempontjából tudja szemlélni, ahogyan a természettudomány próbálja az emberi szervezet esetében. Úgy gondolom, hogy ma felismerhetjük, hogy a gazdasági élet fő kérdésével kapcsolatban is azt kell mondanunk, hogy a szociális organizmus hármas tagozódása világíthatja meg helyesen a tisztán gazdasági élet, a jogi, állami, vagy politikai élet területét és a szellemi területet. Mert a három területet nem választjuk szét, hanem éppen azáltal működhetnek harmonikusan együtt, hogy erőiket viszonylagos önállóságban tudják kifejteni.

A gazdasági élet fő kérdése a következő: Hogyan kell a tisztán gazdasági életbe az államéletnek és a szellemi életnek a tőkével, termőfölddel, az emberi munka kiszabásával és értékelésével kapcsolatban önállóan belehatnia, hogy az asszociációk kialakításával, ha nem is földi paradicsom, de egy lehetséges szociális organizmus jöjjön létre? Elhihető, hogyha a gazdasági élet fő kérdésének nevezhető kérdést ilyen természetes módon gondoljuk meg, akkor helyes, életnek megfelelő, praktikus módon tehetjük fel. Az életben a legnagyobb hibákat legtöbbször nem azzal követik el, hogy helytelen megoldásokra törekszenek - ezek rendszerint utópiák -, hanem már a kérdéseket is helytelenül teszik fel, mert nem a valóságos élet megfigyeléséből és ismeretéből történik. Ma azonban a gazdasági élet legfontosabb kérdése szerintem éppen az, hogy a kérdések feltevése helyes legyen és az életet úgy alakítsuk, hogy ne csak elméleti válaszokat kapjunk, hanem az élet, a teljes emberi és történelmi valóság adja meg a válaszokat a helyesen feltett kérdésekre. A kérdések a történelmi alapokból fakadnak, az életnek közvetlen valósággal kell rájuk felelnie. Ezt a feleletet semmilyen elmélet sem nyújthatja, csakis az élet teljes gyakorlati valósága.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként